Bene Sándor - Irodalomtörténeti Közlemények

ItK
gésbe a politikai kommunikációt is meghatározó korabeli retorikai rendszerekkel, más-
286
Irodalomtörténeti Közlemények
200. C. évfolyam . szám
részt pedig az ennél korábbi korok kutatása és a kapcsolódó textológiai-szövegkiadási
tevékenység leértékelődött, elméleti szempontból érdektelennek minősül, ami az ilyen
tárgyú pályázatok sikertelenségén, a kutatási irány alacsony anyagi presztízsén mérhető.
Mindez igencsak különös akkor, amikor a téma (a kora újkori retorikai/poétikai rendszerek
és a politikai elméletek kapcsolata) Nyugat-Európában központi jelentőségűnek minősül,
kutatását intenzív teoretikus érdeklődés kíséri és financiális lehetőségei is igen jók.
Fontos volna tehát, hogy az itthoni kutatások is olyan elméleti keretbe illeszkedjenek,
amely dialógusra képesíti őket más, a kurrens tudomány- és társadalomelméleti diskurzusokhoz
jobban illeszkedő területekkel. Az általam javasolt „program” tehát nem egy
adott program, hanem a részben kidolgozásra váró, részben jelenleg is zajló eszmetörténeti
vizsgálódások számára kínál egyfajta módszertani minimum-konszenzust.
3. A kutatás legfőbb módszertani kritériuma, hogy rendszerszerűen, egységes keretben
legyen képes interpretálni a politikai praxis és a teória forrásait. Erre jó fogódzókat nyújt
a nyugat-európai politikai eszmetörténeti kutatásokat évtizedek óta meghatározó két
irányzat (a politika nyelveit beszédaktusok szövegkörnyezeteiként vizsgáló, Quentin
Skinner körül csoportosuló brit iskola, illetve a politikai fogalmak történetére koncentráló,
a recepcióesztétikai iránnyal együttműködő Koselleck-féle német iskola), amelyek
egymásról ugyan kevéssé vesznek tudomást, de a kölcsönös ignoranciának inkább tudománypolitikai,
semmint szorosan vett teoretikus okai vannak. Építhet azonban a kutatás a
hazai eredményekre is, mint például a Skinner jelentés- és megértés-elméletét invenciózus
kritika alá vető és éppen történeti megismerésünk „szótár”-modellje felé orientáló
Huoranszki Ferenc megfontolásaira, illetve – az anyag kora újkori és magyar voltát tekintve
sokkal nagyobb súllyal – az ún. „történeti kommunikációelmélet” Kecskeméti
Gábor által kidolgozott módszertanára. Ennek alapelveit a következőkben látom összegezhetőnek.
a) Történeti szemlélet: a szövegek elsődleges kontextusának elsőbbsége az utólagos
olvasatokkal szemben. Ebből következik a kutató által használt irodalomfogalom kiterjesztése,
lehetőség szerinti megfeleltetése a vizsgált korszak irodalomfogalmának, illetve
irodalomfogalmainak – ami implikálja az esztétikai kritérium visszahelyezését saját jogaiba:
azt és annyit (ne kevesebbet, de ne is többet) olvassunk az esztétikai hatáskeltés
primátusát tételező „irodalomként”, amit a korabeli kommunikáció résztvevői is annak
írtak és akként olvastak (továbbá úgy olvassunk, ahogyan azt az alkotás és befogadás
korabeli szabályrendszerei és úzusai előírták).
b) Rendszerszerű tárgyalásmód: a szövegeket belülről szervező retorikai rendszerek
feltárása mellett a kutatónak törekednie kell a kommunikációs helyzet lehetőség szerinti
teljes leírására. Ez annyit jelent, hogy a hagyományos történeti poétikai (retorikatörténeti)
érdeklődést kiterjesztve, a közlést körülvevő, meghatározó ismeretelméleti, történetfilozófiai,
teológiai előfeltevések felmérésére is kísérletet kell tennie.
c) Dinamikus leírás: az említett előfeltevéseket működésükben kell megragadni. Az
alkotók és a befogadók nem merev szabályrendszerek utasításait követték, s amennyiben
tudomásuk volt ilyenekről, azokat nem mereven követték. Az alkotásnak éppúgy, mint a