Bene Sándor - Irodalomtörténeti Közlemények

ItK
visszatérő szólam a radikális „demokratikus” elvek önpusztító jellege, valamint a zsar-
292
Irodalomtörténeti Közlemények
200. C. évfolyam . szám
nokölésre buzdító „próféták” hatalmi érdekeltsége, hírnevük és dicsőségük politikai
genezise. Az egész törekvés, mint J. H. Boecler, a 17. század első felének neves politikatudósa
írja: „neque aliud tamen agit, quam ut sub specioso et in vulgus favorabili libertatis
popularis nomine, veram ex arbitrio suo tyrannidem formet: cuius propositi documenta
non longe sunt petenda”. (A célzás nyilvánvalóan az angliai eseményekre vonatkozik.)
A republikánus beszédmód változásainak jellemző példájaként a strassburgi Sturmiskola
praxisát említem meg. Ez a méltán híres (a magyar és általában a közép-európai
peregrinusok körében is népszerű) intézmény a 16. századi kezdetektől fogva az elitképzést
tűzte ki céljául. Vezetőinek politikai ambíciója nyilvánvaló: az értelmiség és a hatalom
közötti idealizált humanista diskurzusmodellt szerették volna honosítani német és
közép-európai területen, s e törekvésük legbiztosabb eszköze a magas színvonalú retorikaoktatás
volt. A cicerói retorika, mint arra Skinner oly hangsúlyosan felhívta a figyelmet,
nem pusztán technika, hanem állampolgári hitvallás is, a politika és az erény elválaszthatatlanságának
hirdetője; a ciceroniánus politikai diskurzustípusban ennek megfelelően
fontos szerepet kap a földi és az égi hírnév között mediáló politikai dicsőség. Így
gondolta ezt a strassburgi iskola egyik, a politikai argumentumokra retorikai példatárral
szolgáló népszerű kézikönyvének (Politicarum quaestionum centum ac tredecim, 1601)
írója, Melchior Junius (1545–1604) is. A munka célja a retorika politikai használatának
segítése, a politikusok ellátása a szakmájuk gyakorlásához szükséges szónoki technikákkal
és exemplumokkal. A leendő közéleti szereplők oktatása során azonban – jóllehet a
cicerói nyelvezet és gondolatmenet végig domináns szólam, a klasszikus hírnév- és dicsőség-toposz
központi jelentőségű marad – a nyilvánosság kezelése szempontjából
döntő jelentőségű helyeken kétértelműség figyelhető meg. Csak egy példát említek, a
fegyverfogás szabadságát traktáló fejezetből. Mikor Junius azt a kérdést vizsgálja, hogy
vajon fellázadhatnak-e az alattvalók a zsarnoki módon kormányzó magisztrátus ellen, a
pro-érvek kötelességszerű felsorolása után állást foglal az ellenállási joggal szemben:
erősebbnek minősíti a cáfoló érveket. Az ókori történelemből vett példák után végül
Bonfini elbeszélése adja a legmeggyőzőbb exemplumot. Bonfini a Mátyás ellen lázadó
magyarokat figyelmeztető nádort idézi: „Bárkit is látsz a szent koronával a fején, még ha
egy ökör volna is az, imádd és a szent királyként kezeld.” Furcsa jó tanács a res publica
terminológiájában, Cicero követésének szándékával megfogalmazott műben! (Ami a
koronás ökröket, illetve a magisztrátusokat illeti, a rétor természetesen megengedi nekik
a színlelés és a leplezés alkalmazását a politikai küzdelemben.) A retorikai gyakorlókönyv,
amelyről első pillantásra még az is nehezen derül ki, hogy vajon szerzője a politikát
akarja-e retorikai helyzetgyakorlattá tenni, vagy a retorikát szeretné-e régi fényében
visszatuszkolni a politikába – végül az alattvalói (vagy „polgári”) engedelmesség kieszközlésének
technikai segédleteként kerül a jövő politikusainak asztalára. A politika hagyományos
nyelvezete ilyen módon még a protestáns és a köztársasági hagyományt ápoló
területeken is a ragion di stato diskurzusának „felöltöztetésére”, legitimmé tételére
szolgál a hatalom birtokosainak kezében. Hasonló változáson megy át magának a „politi-