Letöltés - Filmkaptár

írónak és filmkészítőnek, de Hitchcock Psychojában jelent meg először
mozgóképen egy, az eseményeken alapuló történet.
Ugyan 1960 elő is készíteek már sorozatgyilkosokat főszereplővé
tevő vagy középpontba állító alkotásokat, pl. A tokzatos
lakó (érdekesség, hogy a történet első feldolgozását ugyancsak
Hitchcock kövee el 1927-ben, amit 1944-ben John Brahm változata
követe) vagy az M - Egy város keresi a gyilkost, majd a második
világháború ala megritkult az efféle alkotások száma,
mígnem ’60-ban két meghatározó mű is készült: az egyik a Psycho,
míg a másik egy angol thriller, a Kamerales volt (ám utóbbi csúfos
bukás le és keétörte a rendező, Michael Powell karrierjét, holo
manapság klasszikusnak számít a karakterek remek pszichológiai
jellemrajzának, valamint a nézői pozícióval foglalkozó
filmelméletek a film movumaival való példálózásának hála). Míg
a korabeli krika szájhúzogatva fogadta az említe alkotásokat, a
Kameralessel ellentétben a Psycho mégis siker le és mérföldkővé
vált. Történt ugyanis, hogy ezt követően nem csak megszaporodtak
a sorozatgyilkosos filmek, hanem szabályosan műfajok alakultak
(csak dióhéjban mind a giallo, mind a slasher, mind a
sorozatgyilkosos thrillerek gyökereként is számon tartható).
Temakailag tehát abszolút meghatározó műről beszélhetünk,
viszont erényei nem merülnek ki csupán ennyiben. Technikai
szempontból is olyan klasszikus jelenetekkel áldoa meg Hitch-
cock a szakmát, melyeket filmes stúdiumokon
rendre visszaidéznek. Talán mondani
se kell, de gondolok i a ’60-ban még
unikumnak számító lépcsős lezuhanás jelenetére,
de elsősorban a hírhedt zuhanyzós
szcénára, mely intenzív
montázstechnikájával képes olyan hatást
előidézni, melyet a későbbiekben gyakran
még az explicit erőszakábrázolással operáló
alkotások sem. Márpedig nyílt erőszak
nem jelenik meg ebben a jelenetben,
csupán apró utalások, mint a lefolyóba
csordogáló vér vagy a has felé közelítő
kés. A filmbéli feszültséget nagyban növeli
a Bernard Herrmann komponálta
remek, karakteres zene is (hol komor melódiáival, hol lüktető zajszerűségével),
mely újfent klasszikus le és többek közt az ugyancsak
klasszikus Re-Animator főtémáját is szolgáltaa
újrahangszerelve pár évzeddel később. Bár Hitchcock ekkor már
javában színesfilmre forgato, i mégis tudatosan élve a színek
és fények dramaturgiai funkciójával, a baljós világítással elláto
díszleteket és képi kompozíciókat fekete-fehérben tálalta, ami
végképp kiöl minden érzelmet a végeredményből, s egy kegyetlen,
a felszín ala irtózatos feszültséggel teli világot tár elénk.
A narravát tekintve ismét csak pozivumokkal lehet előhozakodni,
mint például a néző rafinált átverése a főszereplő személyét
tekintve, de a karakterrajzok is hibátlanok, kiváltképpen a gyilkos
moteltulajdonos Norman Bates-é. Akárcsak Ed Gein, ő maga is betegesen
ragaszkodik édesanyjához, emelle szabadidejében madarakat
töm ki (mondván, mert azok elevenebbnek tűnnek, de
emlősökkel már képtelen lenne foglalkozni). Szigorú erkölcsű, nem
utolsó sorban nőgyűlölő anyja halála után a rög nélkül maradt
Norman Bates tudata meghasadt és saját személyisége melle
anyapótlékként is „funkcionál”, parancsokat osztogat, valamint
kényszerí önmagát a rémteek elkövetésére (’60-ban még csak
a kezdő lépéseket teék meg az FBI-nál a gyilkospusok kategorizálása,
a profilozás felé, mégis érdekes, hogy már ezekben a korai
filmekben is ugyanazokat a jegyeket emelték ki a szerzők, melyek
később visszatérő elemekként evidenssé,
a filmekben pedig sztereo-
piákká váltak). Mindehhez
elengedhetetlen Anthony Perkins
zseniális alakítása is, aki hibátlanul
hozza a félszeg, pszichokus zavarokkal
küzdő sorozatgyilkost. Mi
sem bizonyítja jobban Perkins játékának
remekbeszaboságát,
minthogy arca végérvényesen egybeforrt
Norman Bates nevével, s a
’80-as évek folytatásmizériája
során további három epizódban
alakíthaa ismét az ikonikus alakot.
Végezetül az se véletlen, hogy
legyen valaki akár jártas a filmművészetben,
akár sem, a Hitchcock –
Psycho párost ritka, hogy be kelljen
mutatni neki. Ez a film megkerülhetetlen,
látni kötelező,
beszerzése pedig több mint javallo.
FK
51