Mikes International - Hollandiai Magyar Szövetség

VII. évfolyam, 1. szám Mikes International Volume VII., Issue 1.
_____________________________________________________________________________________
Mendershausen összehasonlító módszerét később mások is alkalmazták, köztük a balti származású Aleksander Kutt is, aki a
Mendershausen vizsgálta időszak utáni két év, 1959—60 adatait dolgozta fel először. Ebből kiderült, hogy e két év alatt a
Szovjetunió lényegesen növelte — helyenként csaknem száz százalékkal! — külkereskedelmi haszonkulcsát a KGST
országokban. S ami még súlyosbította a helyzetet, a haszonkulcs növekedése a legnagyobb azoknál az árúknál volt, melyekben
mennyiségileg a Szovjetunió a legnagyobb forgalmat bonyolította le. Például: 1959-ben a KGST országok 59 százalékkal
fizettek többet az orosz nyersolajért, mint Nyugat-Európa: 1960-ban már 88 százalékkal. Így emelkedett az ártöbblet a
benzinnél 8 százalékról 36 százalékra, s a szénnél 42 százalékról 77 százalékra. Hasonló volt az orosz többletnyereség
növekedése — vagyis a KGST országok vesztesége — az orosz import terén is. A fűrészáruért például a KGST országok
1959-ben 57,4 százalékkal kaptak kevesebbet, mint Nyugat-Európa: 1960-ban 86,6 százalékkal; a fémcsövekért 1959-ben
27 százalékkal: 1960-ban 39,5 százalékkal. Kutt megállapította azt is, hogy voltak árúk, melyeket a Szovjetunió olcsóbban
adott el vagy vásárolt meg a KGST országokban, mint Nyugaton. De ezek csak töredékét alkották a forgalomnak, egy fontos
nyersanyagot, a vasércet kivéve. Ezt 1960-ban a Szovjetunió 6,8 százalékkal olcsóbban adta a KGST országoknak, mint a
nyugatiaknak.
Kutt a hatvanas évek során többször is végzett ily számításokat, többnyire hasonló eredménnyel. Legutóbbi felmérésével
azonban, melynek adatait 1968 nyarán tette közzé, egy nagyobb időszakot, az 1955 és 66 közé eső esztendőket mint egészet
tekintette át. S ez a legtanulságosabb. Itt jól követni lehet, hogy a Szovjetunió külkereskedelmével mikor szorítja meg jobban a
kizsákmányolás préseit, s mikor engedi némileg ki. Látni lehet például, hogy 1957 volt az az esztendő, amikor a Szovjetunió a
legkevésbé zsákmányolta ki a KGST országokat — a magyar forradalmat követő évben tehát: indítéka így nyilvánvalóan
politikai volt. Viszont legmagasabb fokát a kizsákmányolás 1963-ban érte el, abban az esztendőben, amikor Hruscsov
gazdasági kísérletei nyomán az orosz gazdaság a szokottnál is több nehézséggel küzdött: indítéka tehát inkább gazdasági
lehetett. De az egész vizsgált tizenkét esztendőt nézve, a KGST országok kizsákmányoltsága kitűnik néhány összesített
adatból: az orosz árúért átlagban 23,9 százalékkal fizettek többet, mint Nyugat-Európa, s a maguk árújáért 21,1 százalékkal
kaptak kevesebbet. Abszolút számokban: a Szovjetunióba menő exportukon majdnem 8 milliárd dollárt vesztettek, s az onnan
jövő importukra 9 és félmilliárd dollárt fizettek rá. Veszteségük tehát tizenkét év alatt kb. 17 és félmilliárd dollár volt. E
számítások hibahatára (mivel konkrét adatokra támaszkodva bár, de statisztikai módszerekkel általánosító felmérések
eredménye) lehet kisebb vagy nagyobb. S mindkét irányban: lehet, hogy az orosz kizsákmányolás aránya kisebb, de az is
lehetséges, hogy még nagyobb. A tény maga azonban eléggé bizonyított ahhoz, hogy kétség sem férhet hozzá: az orosz
hódoltság népei jelentős, módszeres és folyamatos gazdasági kizsákmányolásnak vannak alávetve.
S ez mindközt Magyarországot sújtja a legjobban. Mert: minél inkább függ egy ország nemzeti jövedelme
külkereskedelmétől, annál jobban ki van szolgáltatva (e térségben, az adott körülmények közt) a Szovjetuniónak. S
Magyarország e tekintetben az első helyen áll a KGST területen: nemzeti jövedelme jelenleg 40 százalékban függvénye
külkereskedelmének. S ennek jelentős részét — 1968-ban már csaknem 40 százalékát—a Szovjetunióval bonyolítja le. S hogy
ez a gyakorlatban mit jelent, az áruszerkezetből tűnik ki. 1967-es közlés szerint, a legfontosabb árúkat véve figyelembe, a
Szovjetunióból behozott cikkek aránya a teljes magyar importban a következő: nyersolaj 100 %; gázolaj 97 %; fűtőolaj 97 %;
villanyáram 71 %; vasérc 95 %; öntött nyersvas 97 %; ötvözetlen buga 100 %; ötvözetlen finomlemez 86 %; koksz 50 %;
alumínium félgyártmány 100 %; nikkel 100 %; ólom 83 %; foszfátok 97 %; nyersgyapot 64 %; faáruk (beleértve a rotációs
papírt is) 85 %. De a behozatalt szabályozó egyezmények részleteit — az esetenként: konkrét árakat és egyéb feltételeket —
soha semmilyen kimutatás nem tünteti föl — azok államtitkok. Egy rendelkezésre álló konkrét adat azonban jól szemlélteti a
magyar gazdaságra így kivetett ársarcot: a Szovjetunió 1968-ban tonnánként 9,2 rubelért adta nyersolaját Nyugat-Európának;
ugyanebben az évben Magyarország és Csehszlovákia 19 rubelt fizetett érte. De az áruszerkezet magyar oldala épp ily
tanulságos. Szintén 1967-es közlés szerint a Szovjetunióba kivitt árúk aránya a teljes magyar exportban: 1,200 tonnás tengeri
hajó 77 %; 2,000 H. P. tolóhajó 100 %; portáldaru 84 %; motorvonat 69 %; motorkerékpár 97 %; erősáramú kábel 95 %;
hűtőberendezés 93 %; konzervgyári berendezés 87 %; élelmiszeripari berendezés 59 %; átviteltechnikai berendezés 82 %;
szélessávú mikrohullám berendezés 85 %; mikrohullám berendezés PM 94 %; telefonkészülék 84 %; optikai műszer 69 %;
orvosi műszer 84 %; gyógyszer 34 %; ruházati cikk 78 %.
Ez az árúszerkezet önmagáért beszél. Iskolapéldája annak, amiről fentebb, egész Közép-Kelet-Európáról szólva, már
beszéltünk: a Szovjetunió nyersanyagért és energiáért minőségi munkát vesz vissza. Persze ezt Apró Antal, az orosz gazdasági
érdekek legfőbb magyarországi helytartója így fogalmazza meg: a Szovjetunió oly jó hozzánk, hogy minden 1 tonna magyar
árúért 14 tonna orosz árút ad — ez csak igazán jó üzlet. Azt azonban, hogy a valóságban milyen üzlet ez, Aleksander Kutt
Magyarországra vonatkozó számításai tükrözik. Eszerint Magyarország 1966-ban átlagosan 58,4 százalékkal fizetett többet az
orosz árúért, mint Nyugat-Európa. S ezzel a KGST országok közt, a kizsákmányolás fokát tekintve, a második helyen áll
Kelet-Németország után. Abszolút számban ez 156 millió dollárnak felel meg. S ez csupán egyetlen év vesztesége s csak
importban!
De e számok még egyáltalán nem foglalják magukba a ki nem számíthatót. Azt a hátrányt, mely nincs benne az árakban, de
az orosz-magyar viszony mindennapi mellékterméke: túl a diktátum-szerződéseken a visszaélések végtelen sora a gyakorlati
_____________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2007 109