Demény Péter – VISSZAFORGATÁS - Adatbank

éppen õ volt, õ, aki annyira tiltakozott az ellen, hogy a többnyire
mások által elkövetett gyalázat papírra kerüljön, és így
számot tarthasson valamiféle örökkévalóságra.
Bizonyára úgy érezte, hogy ez az örök gyalázat az õ nevét
is bemocskolja, ha ez a szégyen a papíron az õ alakjához
tapad, akkor nem tud majd megválni tõle, és ezt
szörnyû igazságtalanságnak tarthatta, mint ahogyan az is, de
hát az nem igazságtalanság-e, hogy nekem, akinek végképp
nem kellene közöm legyen semmiféle gyalázathoz, a családom
révén mégis nyakig vagyok benne, hogy az íróságomat
sem tudom másnak érezni, mint a gyalázat gyümölcseinek
szüretelésére vagy a gyalázat lemosására irányuló munkálatnak,
s hogy ebben a tevékenységben éppen azokat kell a
legjobban megsértenem, akiket a legjobban szeretek, gondoltam
akkor, s ma már részben rezignáltan, részben szégyenkezve
emlékszem vissza ezekre az idõkre, mi lehetett
annyira fontos, gondolom ma, hogy mindennel törõdjem,
csak azzal ne, ami a legfontosabb volt és a legfontosabb is
maradt.
Pisztácia is félt a megírástól, nem nagyon értem, miért éppen
attól félt, ami minden bizonnyal a legjobban vonzotta
bennem, egy trubadúr, aki ír is ráadásul, méghozzá úgy ír,
ahogy neki tetszik, amikor a lap indult, írtam egy tárcát a
nõkrõl, és annyira örültem neki, hogy a már betördelt oldalt
levittem, és készítettem néhány fénymásolatot belõle, és a
titkárnõknek is adtam, az egyik szõkés, telt, buja lány volt, a
másik fekete és még bujább, forrón érzéki, s hogy mennyire
forrón, azt késõbb hálistennek volt alkalmam megtapasztalni,
egyelõre két kolléganõ voltak csupán, akik szerették a
poénjaimat, akiknek segítettem olykor, akiknek udvaroltam,
miközben kávét ittam a titkárságon, a szõke nevetett a tárcámon,
nevetett és olykor a homlokára csapott, Imre, mondta
olyankor dicséretnek szánt korholással, a fekete viszont, a
késõbbi Pisztácia, csak hallgatott, gyönyörû barna szemével
csak itta a betûket, fekete frufrui a szemébe hulltak, a végén
letette maga elé a papírt, egy pillanatra megkapaszkodott az
asztalban, aztán azt mondta, ezt el kell tennem, és látszott,
nem is a mondatán látszott, hanem a gesztusain, hogy történt
benne valami, amit a magam akkor még nagyon célratörõ
gondolkodásommal arra magyaráztam, hogy szerelmes
belém, hát persze, persze, szerelmes belém!, ujjongtam, s
csak késõbb jöttem rá, hogy ez a kétségbeesett mozdulat inkább
volt egy másik férfiból való végleges kiábrándulásának
a jele, mint annak, hogy belém szeretett volna.
Ez a kiábrándulás is milyen nagy szó, és milyen keveset
jelent, vagy legalábbis mennyire kevéssé jelenti azt, amire az
ember gondolni szokott ilyenkor. Késõbb, jóval késõbb, túl
a csodálatos szeretkezéseken és a rettenetes szakításokon,
túl a kétségbeejtõ veszekedéseken, melyeket mindketten nagyon
nehezen viseltünk, mégsem tudtunk nyugodtak maradni,
pedig hányszor, de hányszor megígértem magamnak,
hogy nem borulok ki, és olykor sikerült is, magam is csodálkozva
láttam, hogy képes vagyok erre, de legtöbbször persze
nem voltam képes, és akkor visszafojtott hangon
borzasztó dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amelyek, bármit
is mondtunk, bármire is hivatkoztunk volna, két okra
voltak visszavezethetõk, a házasságunkra és a természetünkre,
az alkatunkra, mert mindketten szerettük, ha a másik
nem képviselõi bolondulnak értünk, és mindketten tudtunk
úgy viselkedni, hogy tényleg bolonduljanak, illetve nem is
viselkedni, valahogy mindkettõnkben megvolt ez a hajlam,
bár mindenféle rosszindulat nélkül és minden nagyvonalúságom
ellenére is azt kell mondanom, hogy õ még rá is tett
egy lapáttal erre a sugárzásra, azt hiszem, a képzavar sok
34
35