Demény Péter – VISSZAFORGATÁS - Adatbank

án jártam, miért lett volna fontos mindenemnek az, ami egy
akármilyen lány, egy kaland esetében voltaképpen csak a
testemnek lett volna fontos, miért éreztem úgy, hogy hiányzik
valami az életembõl, mikor megvonja magát tõlem, és
miért éreztem úgy az alatt a maximum két nap alatt, hogy ez
a hiány egyre növekszik, most már az egész életem egy fájó,
lüktetõ hiány, amellyel nem tudok mit kezdeni.
Azelõtt senki nem mondta, soha, igaz, nem is volt sok nõ
az életemben, senki sem mondta, hogy vonzó lennék, és
ami még sokkal fontosabb, soha nem is éreztem úgy, hogy
szeretnének a nõk, illetve csak a különbözõ olvasótalálkozókon,
amelyeket a kiadó színeiben tartottam, és amelyeken
rövidesen afféle házi showmanné nõttem ki magam, élvezték
a szövegemet, egy-egy líceumban majdnem széttéptek a
lányok, de hát tizenegyedikes lányok!, az ember nem érezhette
magát férfinak attól, hogy látta a szemükben a csillogást,
hiszen ezek még kis túlzással mindenkit férfinak
néznek, aki nadrágot visel, és azt hiszik magukról, hogy
mindent tudnak a férfiakról, holott semmit nem tudnak, csak
a szemük csillog hamiskásan, egy-egy úgy mosolygott, hogy
szinte elhittem neki, már rég odaadta magát mindenkinek,
néhány másodperc vagy talán fél perc múlva viszont fölébredtem,
jobban mondva ráébredtem a valóságra, és tudtam,
hogy nem kellenek nekem, egyik sem kell, pedig a testemnek
kellett volna szinte mindegyik, de valami bennem tisztában
volt vele, hogy csak vesztenék általuk, és mikor ez a
lány megjelent, világos volt számomra, hogy ennek a lánynak
oda kell adnom magam, ha nem akarok hazudni magamnak.
És nem is ment olyan könnyen, lassan alakult, mert három
hónapig alig néztünk egymásra, de aztán, mint már említettem,
írtam egy tárcát a nõkrõl, és ez annyira lenyûgözte,
hogy kénytelen volt észrevenni engem, és az a tárca az elsõ
igazi számunkban jelent meg, amelynek tiszteletére rendeztünk
egy bulit, és a bulin ott volt a férjével együtt, akkor sokat
táncoltunk együtt, ott érzékeltem elõször, hogy hiszen ez
egy gyönyörû lány!, ez a legszebb lány a szerkesztõségbõl,
és én észre se vettem eddig, csak Natasára volt szemem, de
talán nem is jó azt mondani, hogy a legszebb, mindenesetre
én mellette éreztem igazán, milyen az, amikor egy nõ igazán
érzéki, és szentbernáthegyi lennél miatta, sose hittem volna,
hogy egy operett bon mot-ja ennyire aktuálissá válik valamikor,
ennyire mélységesen igazzá és emberivé, ennél az operettnél
jóval többre tartott mûvek hagytak magamra szerelmi
ügyekben, de akkor, ott, tánc közben eszembe jutott ez a lökött
grófocska, akit hibbant táncoskomikusok szoktak „alakítani”,
nem is eszembe jutott, inkább azt kellene mondanom,
belém villant ez a mondat, megvilágosodtam, és tisztában
voltam vele, hogy ezért a nõért tényleg szentbernáthegyi
lennék, mindenféle túlzás nélkül, bár ott, ezen a bulin az
Incognita nevû kocsmában, még csak az érzékiség elõszelét
éreztem.
Hát ez után a buli után kezdtem el udvarolni, elõbb tapogatózva,
aztán egyre jobban belelendülve, számítógépen röpülõ
postákat küldözgettünk egymásnak, én tanítottam meg
rá, hogy kell ezt a nagyszerû találmányt használni, nem egy
nagy ördöngösség, de a kapcsolat szempontjából mindennek
a netovábbja volt, mindent meg tudtunk beszélni általa,
gyakran, s fõleg akkor, amikor már alig bírtuk a szomjúságot,
mikor már nagyon kívántunk egymást, s a legszörnyûbb
igazságtalanságnak gondoltuk, hogy nem akkor és ott lehetünk
együtt, amikor és ahol kedvünk tartja, én legalábbis a
legnevetségesebb konvenciónak éreztem, hogy mindenféle
marhaságokkal kell számolnunk, különbözõ körülményeket
48
49