Demény Péter – VISSZAFORGATÁS - Adatbank

vagyok, akkor megvetõen elfordítaná a fejét, és még talán a
székrõl is felállna, Arninak nem voltak ilyen gondjai, egyszerûen
odahajolt, és megcsókolta, a lány meg elfogadta a csókot.
Arni az osztály fiúja volt, magas, barna, göndör hajú,
erõs, kulturista, minden héten háromszor járt az egykori bõrgyár
sporttermébe, és súlyokat emelgetett, néhányszor engem
is elvitt magával, de teljesen hiába, nem volt bennem
elég kitartás, mindig úgy éreztem, hogy sokkal jobb dolgokat
is csinálhatnék, mint hogy különféle súlyokat emelgessek,
pedig nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy nem
szerettem volna erõs lenni, az izmos mellemet mutogatni,
mint Arni tette, vagy mindenki elõtt pólót cserélni, ó, nagyon
is szerettem volna megmutatni magam, csak nem mertem, és
furcsa módon mégis attól féltem, hogy a sport, jelesül a testépítés
által éppen ezt a félést veszítem el, vállas leszek és izmos,
minden lány bálványa, de többé talán nem fogok tudni
verset írni, az érzékenységemet féltettem, a túlérzékenységemet,
ha tetszik, mert úgy láttam, Arniban semmiféle érzékenység
nincsen, és ebben nem tévedtem valami nagyot, a
tízéves érettségi találkozón kiábrándultam belõle, pedig nagyon
készültem a találkozóra és a találkozásra, már a
szervezés közben azon képzelõdtem, milyen jót fogunk beszélgetni,
mert nemcsak izmos volt, bár Arnold volt a példaképe,
Arnold Schwarzenegger, õt istenítette, ezért neveztük
Arninak, ami ellen nem is tiltakozott különösebben, mert ha
tiltakozott volna, többé nem merjük annak nevezni, féltünk
tõle, de így persze egészen más volt, büszke voltam rá, hogy
én vagyok a legjobb barátja, az õ sugallatára olvastam el a
Száll a kakukk …-ot, az Útont meg a Száz év magányt, sõt,
még a Herzogot is, bár ez utóbbit pokolian untam, csak azért
olvastam el, hogy ne mondja, milyen bunkó vagyok, azóta
sem tudtam rávenni magam, hogy még egyszer elolvassam,
vagy hogy egyáltalán Bellow-t olvassak. Az érettségi találkozón
nem kerültünk egymás mellé, de aztán egy alkalmas pillanatban
mégis mellé ültem, zsongott a pizzéria, a lányok a
gyermekeik fényképét mutogatták egymásnak, jaj de édes,
hány éves, hallatszott minden sarokból, a feleségem csak ült,
láttam a szemén, hogy fáj neki, hogy õ nem mutogathatja
ilyen büszkén a fényképeket, neki nincs mit mutogatnia, és
amíg a lányok dicsekedtek, a fiúk pedig azzal büszkélkedtek,
hogy még nem nõsültek meg, addig mi beszélgettünk
pár mondatot, mit csinálsz, Arni, kérdeztem, mert mit is kérdeztem
volna annyi év után, legalább öt éve nem beszéltünk
egymással egyáltalán, utoljára, akkor még a kiadónál dolgoztam,
azzal hívtam föl, hogy szerezzen nekem egy nõt, mert
emlékeztem egy tizenegyedikben tett kijelentésére, hogy õ
bármikor képes egy nõt szerezni bárkinek, csak mondjuk
meg neki, hogy milyenre van szükségünk, semmi gond, nyilván
ezt is dicsekvésbõl mondta, józan pillanataimban én is
tudtam ezt, de akkor már fél éve nem voltam nõvel, az elsõ
menyasszonyommal már szakítottam, a másodikkal, tehát a
feleségemmel még nem ismerkedtem meg, pedig éppen
azért szakítottam az elsõ menyasszonyommal, mert azt hittem,
most már nem lesznek gátlásaim, most már gond nélkül
átölelek egy lányt, és megcsókolom, mintha mi sem
volna természetesebb, nem így történt, ugyanolyan béna
voltam, mint addig, ugyanúgy elállt a lélegzetem bizonyos
pillanatokban, a legfontosabbakban persze, ugyanúgy nem
tudtam mit kezdeni magammal, ha megtetszett nekem valaki,
aztán meg akkor nem tudtam mit kezdeni magammal,
amikor tennem kellett volna valamit, túl sokat gondolkodtam,
hátha nem is tetszem neki, gondoltam, hátha csak barátként
tetszem, nem férfiként, és sejtésemet igazolni látszott,
hogy valahányszor bevallottam szerelmemet egy nõnek,
82
83