A magyar nép

151
tett, mindent elbìró pásztorok vállalhatták. A rideg pásztorok
különálló társadalmi rendet képviseltek. Gyakran nem ép tiszta
múltú ember vetette magát pásztorkodásra. A régi pásztornak
nagyon ébernek kellett lennie, farkas, zsivány ép elég kószált
abban az időben. Olykor a legendás hìrű betyárok is a pásztorok
soraiból kerültek ki. De az állatok gazdája mindezzel nem
sokat törődött és akinek 60-80 marhája, félezer juha volt, nem
sokat töprengett egy-két állat eltűnésén.
Kétségtelen, hogy a pásztorkodásra megfelelő lelki alkat
kell és ez nem utolsó sorban függ össze a nép egyszerű egyéneiben
lappangó művészi hajlamokkal. A művészet mindig valami
többletet jelent, az egyén határozottabb, szabadságra törekvő,
Önmagát kifejezni akaró mozdulatát és ennek a művészi szemléletnek,
úgy látszik, a pásztorkodás a legjobban megfelelt, amenynyiben
más választás amúgy se volt. Gondoljunk csak azokra a
remekbe faragott tükrösökre, borotvatartókra, botokra, juhászkampókra
– mindegyike pásztor kezemunkája. A pásztor alakját
olykor természetfeletti képességekkel ruházta fel a nép szemlélete.
Ezért hallhatunk annyi boszorkányos történetet pásztorokkal
kapcsolatban és ezért vált sok pásztor – hìres gyógyìtóvá.
A pásztorok külön rendet képviseltek, hozzátehetjük, hogy
Önmagát meglehetősen sokra becsülő társadalmi réteget. Az egyik
nemesi bakonyi községben a pásztor, nem is oly rég, négyszázötszáz
holdas nemzetes urat is csak parasztnak nevezett. Ügy látszik,
ma a korábbi népi műveltségjavakat sok helyen egyedül a
pásztorok tartják életben, például a juhászlakodalom még mindig
tele van verssel, mókával, régi szokással. De ha a pásztor
ìgy parasztnak is tekinti a nemzetes urat, a pásztorok egymásközt
szigorú társadalmi elkülönülésben vannak: a szilaj pásztor
többre becsüli magát a naponként kihajtó csordásnál, a gulyás a
csikósnál, a csikós a juhásznál, a juhász a kanásznál.
A rideg tartásban az állat télen-nyáron kinn van a legelőn,
erdőben; a kezes, jászlas tartásban az állatot állandóan istállón
tartják, közben azonban munkaerejét is használják, igába fogják,
a tehenet állandóan fejik, stb. A kétfajta állattartás közt áll a
félrideg tartás. Ennél az állatot tavasszal kiverik a legelőre, ahol
késő őszig, a hó lehullásáig, szorulásig marad.
Régebben sokkalta több legelő állt rendelkezésre, mint ma,