Szám - PTE Általános Orvostudományi Kar - Pécsi Tudományegyetem

8
A jogszabályok – feltéve, ha tudok róluk – lehetõvé teszik számomra,
hogy még életemben megtiltsam szerveim halálom utáni
kivételét átültetés céljából. A tiltakozás módja meglehetõsen egyszerû.
Egy árkus papírra saját kezûleg leírom, hogy mely szervem
(szerveim) felhasználásához nem járulok hozzá. Ha ilyet találnak
nálam, vagy valaki ezt idõben bemutatja a szervkivételben
közremûködõknek, akkor kívánságomat feltétlenül tiszteletben
tartják. A tiltakozásom kifejezésének említett módjával az a baj,
hogy az ember nem hurcolja mindenhová a papírjait. Ha biztosra
akarok menni, akkor tiltakozásomat be kell jelentenem az Országos
Transzplantációs Nyilvántartásba is.
Ha ennyire egyszerû tiltakozni (a tiltakozás is a rendelkezés egy
formája), akkor miért állítom azt, hogy döntõ módon az állam rendelkezik
a halottak szerveivel-szöveteivel? Azért, mert senki sem
kérdezi meg tõlem (mástól sem), hogy akarok-e rendelkezni a
testem halálom utáni sorsáról?
Szerv adományozása másik ember életének megmentése, életminõségének
javítása céljából nagyon nemes, altruisztikus cselekedet.
Mindenki okkal büszke lehet magára, aki akár még az
életében, akár a halála utáni idõre gondolva segíteni akar bajban
lévõ, rászoruló embertársainak. A szervadományozás az emberek
közötti szolidaritás egyik legnemesebb megnyilvánulása, de csak
akkor az, ha tudatos, autonóm döntésen alapul. Napjainkban
Magyarországon az emberek nagy részét az állam megfosztja
annak lehetõségétõl, hogy a szervadományozás emberbaráti döntését
meghozzák. Teszi ezt azzal, hogy nem biztosítja az autonóm
döntés elemi feltételét, az információt. A tizennégy év feletti
lakosság jelentõs része nem tudja, hogy halála után donorrá válhat.
Így aztán sokakban fel sem merülhet az a jólesõ gondolat, hogy
még a halál után is szolgálhatják az élõket. De az állam azzal, hogy
nem tájékoztat mindenkit a donorrá válás lehetõségérõl, megfosztja
az egyéneket attól is, hogy hagyományaiknak, értékrendjüknek
megfelelõen bánjanak a földi maradványaikkal.
Lehetne ez másképpen is. Azokban az országban, ahol a transzplantációs
célú szervkivételnek nem elõfeltétele az ember életében
tett adományozó nyilatkozat, megkérdezik a legközelebbi hozzátartozót,
hogy vajon az elhunyt miként gondolkodott a szervadományozásról?
Véleményem szerint mind a magyarországi
szervadományozók, mind a szervre rászoruló betegek szempontjából
a legtisztességesebb megoldást a sok kultúrájú Szingapúr
városállamban találták meg. Több éves intenzív tájékoztató kampány
során a városállam minden nagykorú lakóját megkérdezték
arról (és azóta is megkérdeznek minden 21. életévét betöltõ személyt),
hogy kifogásolja-e szervének halála utáni transzplantációs
célú felhasználását. Aki igent mondott, az a címére küldött
nyomtatványon tiltakozhatott, illetve tiltakozhat a szervkivétel
ellen.
Úgy gondolom, ez a járható út számunkra is. Egy nagyon alapos
és közérthetõ tájékoztató-felvilágosító kampány után (amely
mindenkiben tudatosítaná, hogy õ is lehet szervre rászoruló), meg
kellene kérdezni a Magyarországon tartósan élõ, tizennegyedik
életévét betöltött lakost, hogy „Ellenzi-e szerveinek-szöveteinek
transzplantációs célú felhasználását?” Majd ettõl kezdve fel kellene
tenni ugyanezt a kérdést azoknak, akik személyi igazolványt kapnak.
(Természetesen lehetõséget kell adni a döntés megváltoztatására
is!) Ennek költsége elhanyagolható lenne ahhoz az erkölcsi
„nyereséghez” képest, amely világossá és egyértelmûvé tenné
mind a szervet átültetõ orvosok, mind a szervet kapó betegek
számára, hogy a szervadományozás az elhunyt tudatos, autonóm
döntése volt. S az ilyen morális döntések jó hatással lennének az
egész társadalom erkölcsi légkörére is.
Dr. Blasszauer Béla
ORVOSI
Istent játszunk,
Az orvosi kutatás a fejlõdés szükséges eszköze. Az eredmények
– sok minden más mellett – segítik az emberi viszonyok
jobbá tételét, a jobb közegészségügyi eljárások
kidolgozását, és az élet meghosszabbítását. A kutatások
folytatása erkölcsi imperativus.
A tisztességes kutatásnak számos etikai feltétele van. Ezek
közül talán a leglényegesebbek: az alapvetõ egyetemes etikai
normák betartása (pl. a Helsinki Deklaráció követelményei),
az emberi jogok tiszteletben tartása, a társadalmi nyíltság és
a közvélemény õszinte tájékoztatása. Mindezeken túl még
hosszasan lehetne sorolni a kutatók felelõsségével kapcsolatos
normákat. Szentgyörgyi Albert az elsõk között volt, aki
például hangsúlyozta a tudósok felelõsségét a kutatási eredmények
felhasználásáért. Napjainkban igen nagy felelõsség
hárul a kutatásetikai bizottságokra, amelyeknek a világon
mindenütt kulcsszerepük van a kutatási tervek alapos vizsgálatában
és engedélyezésében. A bizottságoknak, túl a nemzetközi
etikai követelményeken, figyelembe kell venniük az
adott ország törvényeit. Biztosítaniuk kell az összeférhetetlenséget,
óvniuk a sérülékeny populációt, a gyermekeket, az
idõseket, és az etnikai kisebbségeket. A kutatói felelõsség tehát
megoszlik, mégis a kutatást vezetõ tudósra hárul a legnagyobb
felelõsség.
Tudomány-ellenesség ma is, és mindig is jelen volt. Fundamentalisták,
extrém környezetvédõk, vaskalapos etikusok
és mások szerint a kutatók Istent játszanak. Már a penicillin
felfedezésekor is a fundamentalisták azzal vádolták a tudósokat,
hogy Istent játszanak, hisz akit az Isten magához szólít,
annak a mennybemenetelét nem szabadna megakadályozni.
A szélsõséges környezetvédõk a penicillin hosszú távú veszélyeire
hivatkozva támadták a sok millió életet megmentõ
gyógyszert. Míg mások azt hirdették, hogy a penicillin növeli
majd a társadalmi egyenlõtlenséget, sõt az újabb és újabb
háborúk kirobbanásának az esélyeit is. A tudomány-ellenzõk
listáján szerepel még – többek között – a lombikbébi-program,
a pace-maker alkalmazása, a vesedialízis és a születésszabályozók.
Sok esetben gyilkos erõszaktól sem rettennek
meg. Robbantanak, embereket ölnek és tudósokat-kutatókat
becsmérelnek.
A tudomány-ellenességnek, vagy legalábbis a tudománnyal
szembeni szkepticizmusnak van valami pozitív hozadéka
is. Nevezetesen az, hogy óvatosságra inti azokat a kutatókat,
akik valóban hajlamosak arra, hogy Istent játszanak,
és/vagy figyelmen kívül hagyjanak alapvetõ etikai normákat.
Nem kevesen éltek már vissza a kutatás szabadságával. Ennek
bizonyítására elégséges a nácik és a japánok emberkísérleteit
felidézni, vagy az amerikai tuskegee-i „szifilisz-vizsgálatot”,
ill. az amerikai hadseregben embereken végzett radioaktív
sugárzási kísérleteket. Ma már folynak olyan kutatások
is, amelyek a „csúcs”technológia alkalmazásával képesek
megváltoztatni az emberi természetet, vagyis magát az emberi
társadalmat. Ezek valóban elõre nem látott mellékhatásokkal,
veszélyekkel járhatnak. S felmerül a kérdés, hogy egyáltalán
kívánjuk-e az emberi természet megváltoztatását? A
PTE ORVOSKARI HÍRMONDÓ