igyekszik zárójelbe ten- ni azt a morális csapdát, hogy mégiscsak ...

− Ne legyenek illúzióink. A nők is emberi lények, és mint ilyenek
egyaránt képesek a legjobbra és a legrosszabbra. Azzal, hogy kiválasztott
lényekként ábrázoltam őket a regényeimben, egy eléggé délibábosan
romantikus ösztönzésnek engedtem. Nőalakjaim kivételes
személyiségekként jelennek meg, de nem azért, mert nők, hanem
mert emberként ilyenek, függetlenül attól az örök vitától, amely az
egyik nemet a másik fölé szeretné helyezné. Ha a hatalom a nők
kezébe kerülne, akkor sem lenne alapvetően más.
− Visszatérve a Kőtutaj-hoz, bár kissé anakronisztikus módon —
amit remélem nem vesz zokon, hisz a regényeiben nagyon sokszor él
anakronizmusokkal — Portugália, amely a maga gályára emlékeztető
földrajzi formájával könnyedén siklana a habokon, magával
viszi a formátlan Spanyolországot, és így lassan vánszorog az
Atlanti-óceán vizein: a két nemzet nagyon gyakran egymás mellé
rendelve jelenik meg a nyilatkozataiban is, sőt nemrégiben kijelentette,
hogy Portugália szorosabb kapcsolatra is léphetne Spanyolországgal:
ez a gondolat régi, az ibér egységet szorgalmazó elgondolásának
a megújítása, vagy annak a felvetése, hogy Portugália
feloldódjon Spanyolországban?
− Soha eszembe sem jutott, hogy portugáliának bele kellene olvadnia
Spanyolországba. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, fel kellene
oldani, meg kellene semmisíteni egy nyelvet, egy kultúrát, egy történelmet,
ez pedig, ahogyan a Spanyolországban a közelmúltban
megtörtént események mutatják, lehetetlen. Elgondolásom igazából
arra vonatkozott, hogy újfajta egyetértésre kellene jutnia a két
országnak, egyetemes szinten össze kellene hangolniuk kölcsönös
érdekeiket, hogy a két félszigeti nemzet közötti kapcsolatokban
minőségi változás jöjjön létre, mert ezzel, meggyőződésem szerint
mindannyian csak nyernénk.
− Amikor 1992-ben beszélgettünk a regényeiről, és a Nobel-díjról
kérdeztem, amelynek odaítélését akkoriban már rebesgették, így
válaszolt a kérdésemre: „Nagyon ködösek azok a feltételezések, hogy
nekem ítélik a Nobel-díjat. Soha nem írtam és nem is fogok azzal a
hátsó gondolattal írni, hogy egyszer majd Nobel-díjat kapok. Ötvennyolc
éves koromban ismertek el íróként, hisz’ 1980-ban jelent meg a
Fölemelkedve a földről című regényem. És ha egy író ilyesféle elismerést
akar, akkor jóval korábban kell kezdenie munkásságát. Azok a
könyvek, amelyeket megírtam, a saját logikájukat követték, soha nem
került szóba, hogy közelebb visznek vagy eltávolítanak a Nobel-díjtól.
Számomra fontos az, hogy önmagamhoz, a munkámhoz hű legyek, és
nem akarom, hogy valaha is el kelljen mondanom valamely megnyilvánulásomról,
hogy ez nem én vagyok.” Megkapta a díjat, és vele együtt
22
TreforT-kerT
Lisszabon
a Nobel-díjasra háruló felelősséget is. Hogyan írt a Nobel-díj odaítélése
után, érzi-e úgy, hogy leírt vagy kimondott szavainak nagyobb súlya
van, és hogy talán ez a díj átértékeli addigi munkásságát?
− Nem gondolok arra, hogy Nobel-díjas vagyok, miközben írok.
Azok a könyvek, amelyeket azóta megírtam, mind más és más
indítóokból születtek, teljesen függetlenül a Nobel-díj tényétől.
Azt nyilvánvalóan nem állíthatom, hogy a díj nélkül is pontosan
ugyanazokat a könyveket írtam volna meg, mint ahogy azt sem
tudom elképzelni, hogy másféle könyveket írhattam volna a Nobeldíjjal
vagy anélkül, mivel ezekben fogalmazódott meg az író válasza
életének különböző időszakaiban tapasztalt problémákra. A Nobeldíj
már a múlt része, egy író életének egyetlen, kivételes pillanatához
kötődik, mert ahogyan már annyiszor mondtam, nem törődve
azzal, hogy különösebben eredeti-e, amit mondok: az élet megy
tovább. Azért dolgozom, mert dolgoznom kell, nem pedig azért, mert
megkaptam a Nobel-díjat. A Nobel-díj után természetesen jóval több
helyre eljutottak a könyveim. A könyveim és a szavaim is. Mint
minden embernek, nekem is vannak gondolataim az életről, a világról,
és ha ezek a gondolatok érdekesek azoknak az embereknek,
akik olvasnak és meghallgatnak engem, akkor nem tehetem azt,
hogy csalódást okozok nekik, vagy az orruknál fogva vezetem őket.
Mindig és mindenütt azt mondom, amit valóban gondolok.
− Utolsó előtti regénye, a Halálszünet válasz az ember végső
kérdéseire, amelyek mindenkit nyugtalanítanak, a nemrég megjelent
Kicsi emlékek pedig visszatérés a gyermekkorhoz, a gyökerekhez,
most újabb regényen dolgozik: ebből arra következtethetünk,
hogy még nem mondott el mindent, vagy még valami fontosat
közölni akar, és hisz abban, hogy meghallják a szavát…
− Csak azt mondhatom, amit már ezerszer elmondtam: az irodalom
nem változtatja meg a világot, a világ változtatja meg az irodalmat.
Egy ifjúkori versemben ezt írtam: „Ha valaki annyit elhallgat,
amennyit én elhallgattam / nem halhat meg úgy, hogy ne mondjon
mindent el.” Még soha senki nem volt képes mindent elmondani
arról, ami — vagy ami volt. Valószínűleg még Shakespeare sem.
Mégis kitartóan tesszük a dolgunkat. De mintha a tengert próbálnánk
meg vederrel kimerni. Hiábavaló minden igyekezet, mégsem
futhatunk el az elől a feladat elől, melyre születtünk.
n
cAmPus és HorTus
Az édentől keletre
és nyugatra
éDen. Paradicsomkertbe három cédrusfa, alatta
őrködik Ádám atyánk és Éva, ki a paradicsomkertet
alkotta. Azon ült három főangyalka, ki éjjel
nappal a hársfát tartotta. Egyik volt Gábriel, a
másik Ráfael. A harmadik Szent Mihály főangyal.
Déri balázs ['77]
egyetemi tanár
Da r v a s i sz a b ó ba l á z s é s h i t v e s e, ró z a , tó t h is t v á n l e á n y a,
na g y k e r e k i b ő l . Dédapám elunta, hogy az atyai földön a Körös évről-évre
elviszi a termést, sőt az életük is veszélyben forog. Negyvenéves
korában hirdetést olvasott, hogy a kecskeméti bank olcsón
és részben hitelre földet árul Orgovány lakatlan határában,
a Kargala-mocsár körzetében. A bugaci puszta szélén. Eladta a
mezőtúri fekete földet, 50 holdat vásárolt rajta, buckákat, ritkás
erdőt, legelőt, borókás futóhomokot. Testvérei és ismerősök is
követték. Baptista atyafiak. '905 táján szekérre rakta feleségét
és három lányát. Asztalosszerszámait, a ruhaneműket és az
edényeket. Hátrahagyta a halott gyermekek emlékét. A homokon
még újabb gyermekek születtek, egy fiú és egy lány maradt
életben. Először putriban laktak, aztán tanyát épített, bútorokat
készített, szőlőt és gyümölcsöt telepített. évekig legtöbbször
hagymát és kenyeret ettek. A 30-as évekre visszafizette az adósságot,
eladósorba került lányainak földet vásárolt a szomszédos
dűlőkben. 100 holdra nőtt a birtok. A gazdasági válság idején
tejben-vajban, húsban és gyümölcsben fuldokoltak. Csak a bort
lehetett eladni. Téríteni járt, imaházat épített. Kargalában, Tolvajosban
háborítatlanul élt a baptista kolónia.
sz a b ó ba l á z s h e t v e n k i l e n c é v e s m a g y a r f ö l D m í v e s ö n é l e t í r á s á b ó l.
Háromszor jöttünk el, mire végre megbarátkoztunk a gondolattal,
hogy eljöjjünk ide, az Isten hátamögötti hepe-hupás, fás, bozótos,
lakatlan, vad tájra, az orgoványi Petőfi-csárdától hat, a legközelebbi
vasútállomástól húsz kilométerre, a bugaci erdő mellé. (Kelet Népe V.
évfolyam 6. szám, 1939. június. 362. o.)
ke r t m a g y a r o r s z á g. Dédapám dolga: a szőlőskertek, a gyümölcsösök,
a szántó, a kaszáló, az erdő, az ólak, istállók, a csűr. A
kocsiszín, a pince. Dédanyámé a zöldségeskert, a baromfiudvar, a
konyha, a szobák, a kamra, a nyárikonyha. A virágoskertek.
az k e r t n e k l a k ó j a . És szépen palántákkal felékesített vala az Úr
Isten egy kertet édenben napkelet felől, holott helhezteté az Embert,
az mellyet formált vala.
me g i n t iDill. Én kimének küs kertembe virágom nézni.
ki s k e r t e k. Dédmama a legszebb virágait Nagykerekiből hozta
magával, aztán Túrról Bugacba. Amerre járt, mindenünnen vitt
haza magokat. Két virágoskertje volt. Az egyik a ház végében, a
nagyszoba mögött. A ház előtti, eperfákkal szegényezett, agyagos
úton itt jutottunk ki a szőlőbe. A másik virágoskert a ház másik
végénél, az imaházba vezető csapás mellett volt. Dédmama innen
vitte a virágokat az „Úr oltárára”. Amikor megszülettem, évtizede
megözvegyülve nagyanyám tanyáján élt. Akkor ment el, amikor
öcsém megjött. Első képem háttere: mama őszi lángvirágai.
23
TreforT-kerT A Kert