igyekszik zárójelbe ten- ni azt a morális csapdát, hogy mégiscsak ...

EGy KICSIT ELVESZVE
– Kezdjük a bevezetőben említett jelzővel! Milyen színésznő válhat
egy bölcsészből?
– Hát, nem biztos, hogy jól hangzik ebben a magazinban, de
a „bölcsészszínésznő” megjelölésnek az én szakmámban inkább
negatív íze van. A színészet ugyanis nem elsősorban intellektuális
munka. persze rögtön árnyalnám is ezt a kijelentést, hiszen jó
dolog, ha az ember el tud olvasni egy darabot úgy, hogy közben
eszébe jut csomó minden más. De egy színésznél sokkal fontosabb
az ösztön, az érzékenység, mint a tárgyi tudás. Tény, hogy amíg
úgy olvastam el egy darabot, hogy közben próbáltam azt mindenféle
irodalomtörténeti és egyéb kontextusokba helyezni, akkor
sokkal messzebb jártam a szerep igazságától, mint amikor azt
néztem meg, hogy ezt most miért mondja.
– Az Egyetemi Színpadon indult el a színészi karriered?
– Már jóval korábban voltak próbálkozásaim, a csírák léteztek
mindenféle diákszínjátszó szinten. Jártam egy-két évet gyerekszínjátszó-csoportba,
de ott semmire sem vittem. Mindig fel-feltörtek
bennem az erre vonatkozó érzések, de nem készültem fiatal koromtól
tudatosan arra, hogy színésznő legyek.
– A Bölcsészkar tudatos választás volt?
– Abban biztos voltam, hogy nem vagyok reál típus. Eredetileg
magyar-történelem szakra akartam jelentkezni, ám egy amerikai
ösztöndíjat elnyerve, majd onnan hazatérve, a történelem helyett
az angolt választottam.
– Milyen egyetemista volt a fiatal Ónodi Eszter?
– Egy kicsit elveszett. Akkoriban vezették be a kreditrendszert,
nem voltak már fix tankörök. Ott álltam egy végeláthatatlannak
tűnő órarend előtt, ismeretlen előadók ismeretlen előadásait
kellett összeválogatni. Jó volt, hogy magamnak állíthattam
össze az órarendemet, ugyanakkor nem volt semmi kapaszkodóm.
Viszont angol-magyar szakos hallgatóként rengeteg embert
ismertem meg, hiszen ez két nagy szak, és idővel néhányan
megalkottuk a magunk saját „tankörét”. Az biztos, hogy nincsenek
olyan élményeim az egyetemről, mint mondjuk a szüleimnek,
hogy nagy, életre szóló barátságok szövődtek, és azóta is együtt
dolgozunk vagy rendszeresen találkozunk. Néhány emberrel
viszont mind a mai napig tartom a kapcsolatot.
– Mi a helyzet a tanárokkal?
– Az említett kreditrendszer miatt nem igazán alakult ki kötődés
az oktatókhoz. Két professzorral viszont mind a mai napig tartom
a kapcsolatot: Takács Ferenc még játszott is egy színdarabban a
Katona Színházban, Nádasdy Ádám szintén lelkes színházba járó
ember, intézményünk pártoló tagja. Előbbihez egy angol regénnyel
kapcsolatos kurzusra jártam, utóbbinál nyelvtörténetet tanultam.
Ez volt az egyik legfantasztikusabb félévem, annak ellenére, hogy
a nyelvészet mint olyan abszolút távol áll tőlem, de Nádasdy Ádám
előadásai nagyon jók voltak. Ők nyilván nem emlékeztek rám az
egyetemista éveimből — én emlékeztettem őket arra, amikor előadás
után odajöttek gratulálni, hogy már ismerjük egymást.
DÖGÖS NŐ, KÖVér KISFIÚ
– Évente közel kétszáz olyan nap van, amikor színpadon szerepelsz,
ehhez képest 20–25 nap telik forgatással. Az arányok ellenére
az emberek többsége inkább a filmekből ismer. A színpadon vagy a
kamera előtt érzed inkább otthonosan magad?
– A számadatok szerint tényleg inkább színpadi színész vagyok,
ám azt gondolom, a filmezésben eddig nagyobb sikereim voltak,
mint a színházban.
– Közönségsikerre gondolsz?
– Nem.
30
TreforT-kerT
„Amikor nagyon akartam
valamit, az végül sosem
úgy sült el, ahogy terveztem,
ugyanakkor csomó
váratlan helyzetből egész
jó dolgok jöttek ki. Már kinőttem
abból, hogy szerepálmaim
legyenek. ”
– Ezt azért kérdeztem, mert többször nyilatkoztad, s a pályádból
is kitűnik, hogy szívesen játszol művészfilmekben, s bátran képviseled
azt a vonalat, amely szerint ezek a „kisebb” filmek nemzetközi
szinten piacképesebbek és adott esetben többet is mondanak a
népszerűbb játékfilmeknél.
– Az előbb inkább arra akartam utalni, hogy a színpadon valahogy
sorra fura szerepek találnak meg. Olyanok, amelyek kissé
távol állnak az alkatomtól, amilyen én vagyok.
– Milyen vagy?
– Háát…
– Leginkább azt mondják, titokzatos vagy. Jó vagy ebben a
szerepben, abban a szerepben, ilyen filmben, olyan filmben — ezer
arcod van, mégsem tudja senki, ki is igazából Ónodi Eszter.
– Az a helyzet… Az az igazság, hogy most nehezet kérdeztél.
– Hadd segítsek: változtatott valamit rajtad az, hogy édesanya
lettél?
– Igen, biztosan. Az érzelmeimből, az átélt élményeimből dolgozom.
A fiam születése kapcsán rengeteg dologgal gazdagodtam,
amit a munkámba is vissza tudok forgatni. Egészen új érzéseket
ismertem meg, amikkel előtte nem találkoztam. De nem akarom
ám kikerülni az eredeti kérdést. A színművészetin az osztályfőnököm,
Zsámbéki Gábor kínosan ügyelt arra, hogy olyan szerepeket
adjon, amelyek nagyon nem illenek rám: voltam konyháslány,
elhagyott asszony, kövér kisfiú. Amikor a Cseresznyéskertben még
főiskolásként megkaptam Ánya szerepét, azt kaptam instrukcióként,
hogy jól becsüljem meg ezt a szerepet, mert később úgyis
majd „dögös nőket” fogok játszani. Nem így lett; nagyjából tíz évet
kellett várni, mire ilyen szerepeket is osztottak rám.
– Azért nyilván van beleszólásod, hogy milyen szerepek találnak
meg. Gondolom, felkérnek, s te választod ki, hogy mit szeretnél
eljátszani...
– A színházban — a miénkben legalábbis — ez nem így van.
Mindenkinek ki van osztva a szerepe. A Katona József Színház
ilyen értelemben katonás színház.
– Nem rossz ez így?
– Nagyon örülök, hogy itt játszhatok. Ez egy rendezői színház.
Nem a sztárokra van felépítve, hanem a rendezőkre. Ennek van
előnye és hátránya is. Előnye, hogy a színfalak mögött nagyon
magas szintű szakmai munka folyik, ami számomra kifejezetten
jó, mert folyamatosan tanulok és tanulok és tanulok.
– Azért biztosan vannak sztárok a Katonában is. Ott vagy például
te...
– Ez nálunk nem így működik. Olyannyira, hogy amikor a
nagyobb közönségfilmeket csináltuk, például a Meseautót vagy a
Valami Amerikát, utána, bár sosem mondták ki, folyton éreztették,
hogy „figyelj, azért vegyél vissza az arcodból, anyukám”. Nem volt
ugyan rá semmi indokuk, csak úgy, „jobb az óvatosság” alapon.
– Ha már a Valami Amerika szóba került: úgy tudom, a nyár
folyamán leforgatták, leforgattátok a második rész jeleneteit. Az első
rész után úgy nyilatkoztál, a siker egyik titka talán pont az lehetett,
hogy senki nem számított ekkora sikerre, így könnyedén, tét nélkül,
felszabadultan lehetett alkotni. Azért ez a beharangozás óta nagy
érdeklődéssel várt folytatásról nyilván már nem mondható el.
– én jobban éreztem magam a mostani forgatás alatt, mint az
előző résznél. Ha valamitől, leginkább attól tartok, nehogy visszaüssön,
hogy túl jól éreztük magunkat. Nagyon-nagyon jó másfél
hónap volt, amíg felvették a filmet. Igazat adok Herendi Gábornak,
akit régóta nyüstöltek, hogy mielőbb készüljön el a folytatás, ám
erre azt mondta: addig vár, amíg lesz megfelelő alapanyag. Ez
szerintem jó forgatókönyv. Aztán, hogy innentől kezdve milyen lesz
a film, az az ő dolga, ő ül most a vágóasztalnál. A film olyan műfaj,
amelyben szereplőként abszolút nem tudom átlátni, hogy a végén
mi sül ki belőle. A magam dolgát elvégeztem.
– A többit meglátjuk…
– …december 18-tól a mozikban.
A CSÚCS KÖZELéBEN
– Huszonévesen egy interjú során azt mondtad, 30 és 35 éves
korod között érsz majd a csúcsra. Bevált saját jóslatod?
– Ha lehet, kérnék még két évet a kérdés megválaszolására,
ennyi ugyanis szakmai szempontból kiesett a gyermekem születése
miatt. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy ez az életemben igen
jelentős, alapvető változás ebben a meghatározó időszakban következett
be. Ha tényleg szakmai kritikát, mérleget kéne vonnom,
akkor pedig tíz évet kérek, hogy onnan visszatekintve megmondhassam,
tényleg most voltam-e a csúcson. Tény, hogy erős nyár
van mögöttem, a Valami Amerika 2 mellett két tévéjátékot forgattam,
egy nagy munkát vissza is kellett mondanom.
– A család nyilván, nem rossz értelemben ugyan, de korlátoz...
– így van, de ez tudatos döntés volt. Teljesen más életem van
azóta. Több dologról, amit korábban megtehettem, le kell mondanom,
más, új dolgok pedig megjelentek, amik eddig nem voltak, s
teljesen más lett az időbeosztásom. Viszont rengeteg gyönyörűséget
is okoz a családi élet.
– Testvére is lesz Zsigmondnak?
– Nem tudom. Nincs gyerekprojektem. Nagyon sokan használják
ezt a szót — „gyorsan szülök, csak legyek már túl a gyerek-
projekten”. Most elsősorban a munkára szeretnék koncentrálni,
a nyilvánvaló anyai kötelezettségeim mellett. Sokat kihagytam,
szeretnék visszazárkózni.
– A felzárkózás alatt mit értesz — mit szeretnél még elérni?
– Jellemző rám, hogy amikor sokat forgatok, akkor mindig viszszavágyom
a színpadra. Ez a nyár viszont más volt, most valahogy
belejöttem. Ha rámtalálna egy jó filmes ajánlat, szívesen elfogadnám
a felkérést.
– Van szerepálmod?
– Konkrétan nincs. Mindegy, mi az, csak legyen benne mit
eljátszani. Amikor nagyon akartam valamit, az végül sosem úgy
sült el, ahogy terveztem, ugyanakkor csomó váratlan helyzetből
egész jó dolgok jöttek ki. Már kinőttem abból, hogy szerepálmaim
legyenek.
– Van viszont kedvenc olvasmányod, az egyik legalábbis biztosan
Saramago-tól A kolostor regénye. Hogyan csinálnál kedvet
ehhez a könyvhöz annak, aki még sosem hallott róla?
– Nagyon szeretem ezt a regényt. Imádom a történelmi műveket,
így például a kosztümös filmeket is, amelyek el tudnak rabolni
valami egész más korba. Az benne a jó, hogy van első szinten egy
elmesélhető sztorija, hogy miről szól, de minden részlet amolyan
„duplafenekű” — bele tudsz látni olyan dolgokat és gondolatokat,
amiket nem mond ki közvetlenül. Olyan metafizikai, olyan
költői az egész, és ez nekem nagyon bejön. Ha akarom, A kolostor
regénye egy jó kalandsztori, ugyanakkor olyan mély filozófia van
benne, ami szerintem nagyon klassz.
CíMLAp HELyETT SZíNpAD
– Rá lehet-e venni egyáltalán a mai fiatalokat, hogy olvassanak?
– rávenni? Erőltetni biztosan nem helyes dolog. Megszerettetni,
hogy maguktól olvassanak, ez lenne a jó. Ugyanakkor mindenütt
hódít az internet, s már annak is örülhetünk, ha legalább ott találkoznak
a betűkkel az emberek. pedig egy könyvet kézbe venni és
ledőlve olvasgatni egészen más dolog, mint mondjuk egy laptop elé
hasalva nézni a képernyőt.
– Az előbbi kérdés, más szemszögből: járnak-e még színházba az
emberek?
– Nálunk még járnak, de korántsem annyian, mint korábban.
Gyakorlatilag állandó közönségünk van, amely értelmiségiekből
tevődik össze. Szerintem egyébként színházba még csak-csak
járnak az emberek; a filmmel, pontosabban a mozival már más a
helyzet. A DVD-k és a letöltési lehetőségek nagyon betörtek a világunkba.
A színház szerintem nem fog megszűnni, annak akkora
31
TreforT-kerT