igyekszik zárójelbe ten- ni azt a morális csapdát, hogy mégiscsak ...

6
TreforT-kerT
venDéGToll
Bevezetés a…
EsTErházy PéTEr
Hová is? ez majd most fog kiderülni.
nincsen valami, ahol vagyunk („ez vagy
valami, vagy mén valahová”), hanem
azáltal lesz, hogy oda igyekszünk. Hogy
oda és ahogy. ez igaz erre a periodikára
is, meg igaz arra is, amiről szólni fog.
mondjuk a hagyományról fog szólni. A
hagyomány nem kincsesláda, mely valahogy
ránk maradt régről, réges-régről,
és melyet tisztelettel vagy még inkább
meghatódott áhítattal, sőt hálával
nyitogatnunk kéne, hogy hozzá jussunk
a jussunkhoz. nincs öröklés. nincs juss,
minden van és semmi. De igyekszem,
hogy úgy mondjam, konkrétabb lenni.
„...soha nem tanítottam
egyetemen (hisz mit is? hisz
mit is nem?), és, említettem,
nem is igazán tanultam ott;
mégis elgondolhatatlannak
gondo lom a történetemet az
egyetem nélkül. ”
Már rég nem kellett arra gondolnom, hogy én az ELTE Természettudományi
Karára jártam (vala), tehát nem a bölcsészkarra, most
itt az alkalom: a bölcsészkar az, ahová nem jártam, konkrétan oda
nem. Nem egészen önszántamból kerültem a TTK-ra a BTK helyett,
de ezt elenyésző különbségnek láttam. Volt bennem egy általános
egyetem-kép, bagatell kérdésnek tekintettem, hogy milyen kar. Nem
is magáról az egyetemről volt képem (volt képem stb.) vagy elgondolásom,
hanem magáról a tanulásról, a tudásról, a tudás átadásáról.
Ez az élményem a középiskolából való, a budapesti piarista
Gimnáziumban töltött éveimből. Mintegy gombnyomásra tudok
himnikusan ezekről az időkről beszélni, még most is, negyven év
után, annyira erősen megmaradt ez bennem. Az is szerepet játszhatott,
hogy szerzetesek tanítottak (a tornát kivéve — lólengés, oh,
lólengés!), onnét — formálisan, közhelyszerűen — könnyebb kapcsolni
valamiféle szakralitáshoz, vagy visszafogottabban (legalább
arra emlékezzünk, hogy Nietzsche halott!), könnyebb azt gondolni,
nem, érezni, hogy itt ez egy olyan hely, ahol mindenféle tudás van
fölhalmozva, nemcsak az, amit látunk, az egyes tanárok olykor
lenyűgöző, olykor kevésbé lenyűgöző személyes tudása, hanem van
valami — hát most túlzok — rejtett és egész, amelyből a tanáraink
is csak részt birtokolnak, de nem a birtoklás számít, hanem az átadás,
átadják a tudást, vagyis egy beavatásnak vagyok részese.
Ettől kezdve, kerül, amibe kerül, így gondolok az iskolákra: a
szellem helye. Azt hiszem, érettségi után voltam a leggőgösebb (volt
nekem, kérem, egy kis rövid ideig az az én elit-tudatom), jól emlékszem,
mennyire blazírt voltam a fölvételi napján, pedig tudván
tudtam, hogy nem vagyok annyira kiváló matematikából, hogy ezt
a nyugodtságot megengedhessem magamnak. De szilárdan meg
voltam győződve, hogy az egyetem (mint olyan) éppen nekem való,
hogy nekem emelték az épületet, vagyishogy az ilyeneknek, akiket
izgalomba hoz ez a rejtett és egész tudás vagy mi.
Ez a gondolatmenet — azt hiszem — föltételezi, hogy a világ
ésszerűen van berendezve. Olyannyira stimmelni látszottak az
elgondolásaim a világ szerkezetével, hogy erősen késve érkeztem az
írásbelire, ami azért már kimeríti a vakmerő bizakodás (elegáns)
bűnében való vétkezést.
Emelkedett és nagyon is valóságos elképzeléseimnek ironikus
módon ha nem is föltétele, de mindenképp melegágya volt az a tény,
hogy nem voltam a választott szakra való, én lenni kakukkfióka ott,
de talán kakukkfiókaként jobban látni az egyetemességeket. Két
szék közt a pad alatt van a legtágasabb kilátás. Tehát annak ellenére,
hogy a tárgy, amelyet választottam, nem állt, mert, miattam,
nem állhatott közel hozzám, ekképp a tanulás piaristás mámora el is
maradt, de elfogott valami általános öröm: hogy ott vagyok, ahol kell
lennem (l. nyugodtság). Egy előszó snájdig föltételei közt most tekintsünk
el attól a mély nyugtalanságtól, amely az én-t övezi, és ha az
bizonytalan, akkor mit értsünk az „ott vagyok”-on, a „kell”-ről nem is
beszélve. rájár a rúd manapság a sollenekre. Tovább.
A tárgy persze nagyon is fontos, az egyetemesség nem ködös
általánosság, konkrét tudásra alapozódik. Ám az íróság bonyolult
viszonyban van a tudással, többek közt, mert heves vágyat
érez a nem-tudás iránt is, az üresség iránt is — mindent akar.
Mindazon által (és ezért) az emlékeim jobban személyesek és
anekdotikusak, jobban kötődnek azokhoz a tanárokhoz, mestertanárokhoz,
kik látványosan adtak hírt a szellem világáról, ahová
— fölteszem — igyekeztem. Ténylegesen lehetett érzékelni ezt a
másik világot, ahová, fiatal emberek, épp lépünk bele — ahogy
a terembe berobbanó vagy elegánsan belejtő prof a köszönést
elhagyva rögtön azzal kezdi: „Tekintsük A halmazt.”
Mindezeket úgy mondom mint nem egyetemi ember, soha nem
tanítottam egyetemen (hisz mit is? hisz mit is nem?), és, említettem,
nem is igazán tanultam ott; mégis elgondolhatatlannak gondolom
a történetemet az egyetem nélkül. Ezt viszont nem anekdotikusan
értem, nem úgy, hogy milyen jó volt — oh — fiatalnak lenni, valami
előtt állni, eldöntetlennek lenni, mégnek lenni, hanem: az a homályos,
izgalmas érzés, hogy részese lehetek valaminek, az emberi
szellemnek, és hogy „mindig ugyanarról beszélünk, hol Flaubert,
hol Bolyai, hol pilinszky, hol Gödel hangját halljuk. Ha fülelünk.”
Vélhetően azért is tudok ilyen elragadottan minderről beszélni,
mert már rég nincs az intézményhez napi köszönöm. Csak kicsit
kell közelebb lépni, és itt a reménybeli olvasók ilyenek leendnek,
és ezernyi megkerülhetetlen és így fölteendő kérdésbe botlunk. Az
egyetem önmagára vonatkozó kérdései ezek, mondhatni a szokásos,
hagyomány, jelen, európaiság; mit jelent nemcsak európainak, de
európai intézménynek lenni, lehet-e, kell-e, kötelező-e akarni képzési
helynél többnek lenni (de úgy, hogy közbe ne legyünk kevesebbek),
van-e becsülete a gondolatnak, a szellemnek, vagy egyszerűen:
mért érdemes manapság még irodalommal foglalkozni. Mit várunk
a háztól, mit önmagunktól, elitképzés vagy — és így tovább.
A szokásosnak mondható módszert követve megvan az utolsó
mondat is: Most még valahogy, és ez, volt és leendő és valóságos
diáktársaim, nem egyszerű föladat, az alumnus szót kellene a
szövegbe beleapplikálni.
n
7
TreforT-kerT