Zsámbéki Polgár - 2021. január

ÉGI JELENSÉGEK
FEBRUÁRBAN
Telihold 27-én látható februárban, amennyiben a felhők is segítségünkre
lesznek azzal, hogy megszűnnek létezni, lévén az
elmúlt hónapokat tekintve sok derült eget nem láthattunk. Nem
láthattuk a beharangozott „betlehemi csillagot” 2020. december
21-én, amikor is a Jupiter és a Szaturnusz szoros együttállása
eredményezett szép és ritka látványt.
Az Androméda-köd, amely valójában egy galaxis, szabad szemmel
is látható szürke pacaként a jó átlátszósággal bíró, derült
zsámbéki téli estéken is nyugat felé tekintve. Egyébként nem is
olyan rossz Zsámbék felett az ég, időnként a Tejút is harsogva
mutatja magát.
És ha már galaxist említettem fentebb, a világegyetem nagyságát
vagy inkább végtelenségét az alábbi mű szépen írja le.
A mellékelt képen az Androméda-galaxis látható. Robert Gendler
felvétele.
Androméda-galaxis
GÁRDONYI GÉZA:
AZ UTOLSÓ ÓRIÁS
„Lőn pedig, mikor megkezdettek volna szaporodni az emberek a Földnek
szinén, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek...
Óriások valának pedig a Földön ama napokban. Mert miután az Isten
fiai bémentek az emberek leányaihoz, s azok szültek vala, ezek lőnek ama
hatalmas férfiak.” Móz. 1.6.2-4.
A Szentirás nem beszél többet az óriásokról, de a Föld népe tudja, hogy nem szaporodtak tovább.
*
Az utolsó óriás temérdek-nagy ember volt. Mikor járt, a felhők a bokájáig sem értek. Mikor fürdött, a tenger kicsapott a medréből
és elöntött egy-egy országot. Ez az óriás egy éjjel nem tudott aludni.
Gondolkodott:
– Ha az én apám Isten fia volt, akkor az Isten öregapám nekem. Megyek és megkeresem az öregapámat.
Fölkelt. Kihuzta a Föld tengelyét séta-pálcának. Ráakasztotta a holdat lámpásul. Azzal elindult a sötétkék világ-mezőn a Végtelenségbe.
Ment, ment jóideig annélkül, hogy valakivel találkozott volna. Mehetett; csak apjától öröklött szárnyait kellett a járásához
lebegtetnie. Ment lábon és szárnyon egyszerre, mint a futó lúd. Mikor már egynehány százezer mérföldet meghaladott, lát ám
a sötétkék világmezőnek messze távolában egy icike-picike embert. Az ember fénylett. De csak akkorának látszott, mint bokor
alján a szentjános-bogárka.
Az óriás megállt, s tünődve nézte.
– Az öregapám volna? - kérdezte sunyorgatva. - Ilyen kicsi az is? Hát csak én magam vagyok nagy ezen a végtelen világon?
Ment, ment tovább százmérföldes lépésekkel. Ment egynehány hétig szakadatlanul. Ment a világ sötétkék mezején. Egy millió
mérföldet maga mögött hagyott, s akkor felpillantott. A fényes alak a világtér sötétkék távolában most már akkorának látszott,
mint valami fűszál.
Az óriás nézett.
Aztán ismét megindult még gyorsabban. Ment egy hónapig. Valami ötven millió mérföldet haladhatott. Most már a fényes alak
akkorának látszott, mint valami fa.
– Öregapám bizonyosan a világ végén álldogál, - mondotta az izzadságát törülgetve az óriás.
(Akkora cseppek hullottak a homlokáról, mint a Balaton.)
Megint ment egy esztendeig. Esztendő végén a távolban álló alak akkorának látszott, mint valami torony.
Aztán ment száz esztendőt. A századik esztendő végén már akkorának látta az alakot, mint valamely hegy, mint valamely hóval
borított magányos nagy hegy. De már akkor el is fáradt. Aludt egy esztendőcskét a Mars csillagon.
Aztán ment tovább.
Hány millió mérföldet haladott meg? és hány száz esztendeig utazott? maga se tudta volna megmondani.
Az alak akközben egyre nőtt. Hegynél is nagyobb lőn, mint a Mont-blán, aztán akkora, mint az utazó óriás. Egyszercsak azt látja,
hogy ő a kisebb. Az arány megfordult. A másik óriás nőtt. Hozzá képest a mi óriásunk lőn lassankint mint a torony, aztán mint a fa,
aztán mint a fűszál.
De már akkor közel járt. Látta, hogy az alak mozdulatlanul áll, s hogy valami fényeset tart a kezében.
Aztán látta, hogy az a fényes valami Nap.
Akkor már káprázott is a szeme. A kalapja szélét legyürve ment feléje tovább. Csak a lábát nézte.
20 ZSÁMBÉKI POLGÁR 2021. január