A Mi Lapunk 2022. október

2022. OKTÓBER A MI LAPUNK
Pitricsomból a Paradicsomba
FÁBIÁN TAMÁS 1960−2022
Csengelei nagymamám mindenhová gyalog járt, még biciklizni
sem tanult meg soha, bár volt egy női vázas fekete biciklije,
azt úgy használta, hogy két oldalra garabolyt akasztott,
a csomagtartóra meg egy kosarat szerelt, úgy tolta piacra
az illatos barackokat meg a háztáji kert zöldségeit. Így aztán
a Dong-érnél lakó nagybácsiék már messze laktak, ami
meg annál is messzebb volt, a falu széli tanyájukból nézve kietlenebb
helyen, netán másik falu kietlenségébe veszve, arra
azt mondta, hogy „ó, hát az ott van valahol Pitricsomon túl”.
Gyermek- és ifjúkorom
abban a hitben telt,
hogy Pitricsom valami
mesebeli, nem létező
föld, a kietlen,
távoli pusztaság szinonimája,
valami olyasmi,
mint az Üveghegy
vagy az Óperencia.
Vagy mint a zabhegyezők
Kukutyinja.
Néha elgondolkodunk
azon, kik számítanak
barátnak, mi az a tulajdonság, esetleg mérték, ami alapján
az ismeretségi hálónk egyedeiről eldönthető, hogy akkor most
haver, koma, vagy ivócimbora. Mikortól számítasz barátnak?
Mi alapján kerülsz bele, szűken szabott belső körömbe?
Valamikor az 1980-as évek végén ismertem meg Fábián Tamást,
Friss Jani fazekastermékeit vittük hátizsákban, buszszal,
vonattal szerte az országba. Ahogy gyermekkori fogalmakkal
az történni szokott, Pitricsom is eltűnt az emlékeim
közül, ám egyszer csak jön valaki, és azt mondja, Pitricsomban
lakik. Hátizsákos cseréptúráink során hol itt, hol ott,
többnyire ismerősöknél szálltunk meg, stoppoltunk is, ha úgy
jött ki a lépés. Tamással öröm volt csavarogni, nem nyavalygott,
nem fáradt el, és sokat beszélgettünk. Korát megelőzve
akkor még progresszívnek számító elveket vallott: a természeti
környezet megóvását, az erőforrások mértékletes használatát
tartotta normálisnak, ostorozta az ember technikafüggőségét.
Radikális világlátása nem állt távol az enyémtől, és bár
városi gyökérnek szólított néha, tudta és respektálta, én se jövök
zavarba, ha szabadban kell aludni, mezítláb kell továbbutazni,
amikor leszakad az ember lábáról a szandál. Nem beszéltünk
erről, de mindketten közel maradtunk a gyökereinkhez.
Most, amikor a búcsúszavaim ásom elő, most jöttem rá, mi a
barátság. Kapcsolatainkban azok a meghatározók, amelyek
valami aktivitáshoz, munkához köthetők. Tamás, bár nem
bírta a munkahelyi igát, mindig tevékeny volt. Barátságunk is
csak néha szólt a léhaságról, olyankor, amikor mondjuk valami
zenei vagy hagyományőrző fesztiválra mentünk. Tamással
legtöbbször dolgoztunk valamin. Csináltuk a dolgunkat.
Tamás Mirza nevű szamarával és a szamárkordéval a Szegedi
Hídivásár ismert figurája lett, gyerekek tucatjainak volt feledhetetlen
élmény a hídon kocsikázás. Tamás akkor is jött,
amikor a Dóm téri Advent megtépázott szalmabáláit kellett
rendbe hozni. Kecskesajtot kaptam tőle, kilónyi, sok hónapig
érlelt és száradt gömböt, ami olyan erős ízű volt, hogy csak reszelve,
fűszerként használtuk, mint a parmezánt. Persze körbe
ez is összeér és visszatér, mert nem sokra rá meg fél méter
vastag kecskeganét ástunk, lapátoltunk, villáztunk ki a
kecskeólból. Több mint két évtizeden át építgette barátjával
az ópusztaszeri ökofalut, voltam velük én is vesszőt metszeni
kedvenc helyén, az
ányási kanyarban.
A Tanyasi tízpróbák
versenyszámainak
kialakításakor
sok ötlete volt, aztán a
megvalósításból is kivette
a részét. Szerette
csillogtatni rusztikus
intellektusát, bár ő
kiröhögne ezért az eufemizmusért,
nevezzük
inkább józan parasztinak:
a tízpróbán a háziállatok hímjeinek és nőstényeinek ismeretét
tesztelte a versenyzőkön, és sose felejtjük el milyen
csúnyán tudott nézni, amikor a városi gyerekek megkérdezték,
hogy Mirza akkor most fiú vagy lány? Sokan tőle tudták
meg, mi az a kanca, melyik a csődör, mikor mondjuk azt,
hogy tinó, vagy milyen korú szárnyas a jérce.
Májusban kórházba került, meglátogattam, és azt mondtam
neki akkor is, ne szarozzál itt sokáig, inkább sarazzál, itt a
nyakunkon a falunap, újra kell tapasztani a faluház mögött
a kemencét, le is kéne meszelni. Május végén ki is jött a kórházból,
kiautóztunk a zsombói határba, és egy omladozó tanya
falából mentettünk agyagot a tapasztáshoz, betapasztotta,
újrameszelte a kemencét, kijavítottuk a nagy lakodalmas
asztalokat az ünnepre. Az őszibarack-fesztiválon rakta a tüzet
az üst alá. Rendezte, újraközöte a szalmabálákat a nyárfa
alatt.
Bár évtizedeken át egyedül lakott, közösségi ember volt. Ritkulnak
körülöttünk és hiányoznak az ilyen mesebeli figurák,
a mezítlábas, borotvált Rumcájszok, akik a szó legjobb értelmében
földhöz ragadtak, barátságban vannak sárral és szalmával,
vesszőből fonnak kerítést, meghökkentik és gondolkodásra
késztetik e gyerekeket. Munkaalapú társadalom helyett
munkaalapú barátságokat építenek, barátjuk a levegő, a tűz
meg a víz. Mezítláb járnak a szatymazi homokon, vesszőmetszés
közben elábrándoznak a Tiszánál, az ányási kanyarban,
hogy itt kéne egy földházat építeni. Itt kéne lakni.
Látod, Tamás most elhoztunk ide, az ányási kanyarba a vadszőlő-katedrálisok
tövébe lakni, vagy csak úgy elábrándozni
félúton Pitricsomból a Paradicsomba.
Kémeri Attila
5