Hetedhét határon

Hetedhét
határon

Cím: Hetedhét határon
ISBN szám: ISBN 978-615-81814-2-6
Kiadó: 777 Közösség Egyesület
Illusztráció: Pesti Ráhel
Lektor, szerkesztő, tördelő: Hollainé Aczél Adrien
Kiadás éve: 2023.

Kedves Olvasó!
Ne tévesszen meg, hogy látszólag egy gyermekeknek szóló mesekönyvet
tartasz a kezedben! A jó mesék elérnek a felnőttek szívéhez is.
A barátságról, az összefogásról, a megerősítő nehézségekről, a gyász feldolgozásáról
szóló történetek erőt adhatnak bármelyik korosztálynak. Ajánljuk
tehát ezt a kötetet mindenkinek, aki szeret elmerülni a képzelet világában,
és szeretne megerősödni abban a hitben, hogy van még jóság, segítőkészség,
gyógyulás, jó befejezés is a sok nehézség mellett.
„A mesék élni tanítanak” elnevezésű pályázatunkra több mint kétszáz mese
érkezett. Közülük választottuk ki a legjobbakat, és ezeket adjuk közre ebben
a kötetben. A válogatásba bekerült néhány olyan történet is, amelyet ismert
szerzők írtak már korábban. A műfajok nagyon változatosak: a rövid kis állatos
meséktől kezdve a mai történeteken át a fordulatokkal teli „népmesékig”
mindenféle megtalálható köztük. Reméljük, hogy mindenki rálel a kedvenc
történetére, szereplőjére. Az olvasás során érdekes, ritka szavakra is bukkanhattok,
ezeket kis pöttyel jelöltük meg, és készítettünk hozzájuk egy külön szómagyarázó
részt a könyv végére.
Azt reméljük, hogy a felnőttek beszélgetni fognak a gyerekekkel a történetekről,
különösen azokról, amelyek a gyászról szólnak. Néhány jó kérdéssel sokat
segíthetünk, hogy a kicsik megnyíljanak, megbirkózzanak az érzéseikkel,
és kiderüljön, hogy vajon mit is értettek meg a mesén keresztül. Ők sokszor
egészen más tanulságot vonnak le, mint amit mi gondolnánk, általában azt
„hallják ki” a meséből, ami őket éppen nagyon foglalkoztatja. A történetekhez
kapcsolódó beszélgetés remek lehetőség, hogy még mélyebben megértsük,
mi zajlik gyermekeink lelkében.
Szeretettel kívánunk nagyon jó olvasást mindenkinek!
A 777 szerkesztői

Gárdon Ágnes
A sínek királya
– Jó reggelt, erdő! – füttyentett Gőzi, a meggypiros kisvonat, és már suhant is a
budai hegyek vastag törzsű fái között. Vidám reggeleken és szomorkás délutánokon
egyforma fürgeséggel szelte a kanyarokat.
– Fő, hogy szeresd a munkád! – okította annak idején Mozdi, a mozdony, aki most
öreg, nyugdíjas éveit a peron melletti füves részen töltötte.
Gőzi, valahányszor arra robogott, mindig odaköszönt neki, mire Mozdi rákacsintott
homályos szemével.
– Hékás, miért búslakodsz? – állt meg egy napon a kisvonat Mozdi előtt.
Az öreg mozdony szeme bágyadtan csukódott le.
– Mert egyre gyakrabban jut az eszembe, hogy milyen jó volt, amikor még én is ott
robogtam a fényes síneken. Amikor még csillogtam-villogtam és a gyerekek izgatottan
vártak.
– Te szegény – sajnálta meg Gőzi. – Mit szólnál, ha kirándulnánk egyet? – vetette fel
pillanatnyi töprengés után.
– És mégis hogyan? – nézett Mozdi döbbenten. – Körbenőtt a gaz, a kerekeim berozsdásodtak,
az ajtóm beszorult, a szelepeim bedugultak. Alaposan megkoptam már.
– Ugyan! Én segítenék, valahogy kimozdítanálak innen – unszolta a kisvonat.
A mozdony elábrándozott, hogy milyen jó volna ismét ott zötyögni a susogó
lombok alatt, hallani a víg madárcsicsergést, látni a környező hegyeket, miközben
meg-megcirógatná a napsugár, vagy épp a hátán kopognának a langyos esőcseppek.
– Nos, gondolkozz el rajta! – intett neki távozóban Gőzi.
4.

Mozdi füttyenteni akart búcsúzóul, de bedugult szelepéből csak egy csúnya, rekedt
hangot sikerült kipréselnie.
A közeli juharon ülő •bajszos sármány felkapta a fejét.
– Juj, honnan jött ez a rémes hang?!
Szétnézett. Szeme megakadt az elárvult gőzösön.
– Te voltál?! – kérdezte.
Mozdi ide-oda pislogott. A sármány lendületet vett, és rárepült a kéményére. Csőrével
megkopogtatta a rozsdás fémet.
– Hékás, hozzád szóltam. Berekedtél?
– Ki van itt?– krákogott a mozdony.
– Samu, a sármány!
– Nem látlak, gyere közelebb!
Samu leszállt a lámpájára.
– És így látsz már?
– Igen. Tudod, öreg vagyok és már rosszak a szemeim.
A kismadár értetlenül meredt rá.
– Öreg?
– Az bizony. Láthatod, a forgalomból is kivontak, mert megöregedtem.
– És senki sem jön ide hozzád?
– De, a gyerekek. A kisebbek már messziről köszöntenek. „Szia, Csihuhu!” Ezt kiabálják.
Aztán körbejárnak, megsimogatnak, felmásznak az ütközőmre, ráállnak a
lépcsőmre.
– Lehet, hogy örülnének, ha elvinnéd őket egy körre – bökött csőrével a sínpár felé.
A mozdony elmosolyodott.
– De hisz a sok dudvától kiszabadulni sem tudnék.
– Szerintem meg ellustultál! – feleselt a madár.
Mozdi elkomorult.
– Samu, te fiatal vagy, izmosak a szárnyaid, de én egyre erőtlenebb vagyok. Viszont
az előbb a kismozdony is valami hasonlóról beszélt.
– Miről? – csillant fel Samu szeme.
– Hát, hogy kiránduljak vele.
– Csak azt ne mondd, hogy nincs kedved hozzá!
– Az igazat megvallva, azóta is ez jár a fejemben – felelte búsan Mozdi.
Este Gőzinek, a kismozdonynak alig jött álom a szemére. Folyvást azon tanakodott,
hogyan tudná megvalósítani a kirándulást, amit a barátjának ajánlott. Mikor
végre elaludt, álmában Mozdit látta, aki frissen újrafestett vagonokkal robogott
a szikrázó napsütésben. Zsibongó gyerekcsapat várta minden megállónál.
– Milyen nagyszerű lenne ismét ott kattogni a síneken! – tűnődött azon az éjszakán
az öreg mozdony is. Alig várta, hogy felkeljen a nap, és újra hallja Gőzi éles kürtjét.
– Meghánytam-vetettem a dolgot, és…
– Rászántad, ugye rászántad magad a kirándulásra? – szakította félbe izgatottan
Gőzi.
5.

– Igen, rászántam.
Ekkor ért oda hozzájuk Samu. Ráröppent Mozdi kéményére.
– Sziasztok!– üdvözölte őket. – Tényleg kirándulni mentek?
– Hát, teszünk egy kísérletet – mondta óvatosan Mozdi.
– És… nem bánnátok, ha veletek tartanék?
– Éppenséggel elkelne a segítség – vágta rá Gőzi.
– Füttyszó helyett te adhatnád helyettem a hangokat – indítványozta az öreg
mozdony.
– Ezer örömmel! – ugrándozott a madárka. – És mikor indulnánk?
– Amint elcsendesedik az erdő, idejövünk, és megpróbáljuk öreg barátunkat kimozdítani
– felelte Gőzi.
– De mégis hogyan? – sopánkodott a mozdony.
– Előbb magamhoz erősítelek, aztán pedig addig tornáztatlak, amíg be nem
indulsz.
– Nono! – pöffentett rémülten Mozdi. – Én a rozsdás kerekeimmel jó, ha egyáltalán
döcögni tudok.
– Mi sem futóversenyre gondoltunk! – kuncogott Samu.
Mozdi izgatottan várta, hogy besötétedjen. Ám amint a távolból meghallotta
az ismerős zakatolást, ismét inába szállt a bátorsága.
– Jaj, annyira, de annyira félek! – szepegett.
– Nyugi, vigyázunk rád – nyugtatgatta Gőzi, s amilyen közel csak tudott, barátja
oldalához igazodott. – Látod ezt a zsineget? Ezt most hozzád rögzítem, te pedig
lassan, nagyon lassan ide-oda himbálod magad. Meglásd, előbb-utóbb megmoccannak
a kerekeid!
– Pillanat! Kitépem az útból a gazokat – tüsténkedett a sármány.
Gőzi addig a mozdony ütközőjére tekerte az erős kötelet.
– És most végezzünk néhány próbát! – mondta.
Mozdi engedelmesen himbálózni kezdett. Csak úgy recsegett-ropogott minden
porcikája. Samu visszaröppent a kéményére és onnan vezényelt.
– Egy, kettő, háááá-rom! És akkor megint: egy, kettő, háááá-rom!
Néhány erőteljesebb rántás után Mozdi valóban kizökkent a helyéről. Gőzi óvatosan
húzta, billegtette az öreg mozdonyt. Addig-addig ráncigálta, igazgatta, amíg
a nehéz kerekeket rá nem tudta irányítani a másik sínpárra.
– Sikerült, sikerült! – bökte meg Mozdit örömében a kis mozdony. – Akkor figyelem!
Most ezzel a kampóval még magamhoz csatollak. Így, ni! Már indulhatunk
is! – kiáltott lelkesen. – Samu, te is készen állsz?
– Igen! – rikkantott a sármány a kéményről.
Mozdi minden erejét összeszedte. Az első nekirugaszkodáskor nagyot zökkent,
aztán kissé botladozva, nyikorogva, de elindult Gőzi mögött a jól ismert úton.
Az erdő vén tölgyei, bükkjei, nagylevelű hársai, kökény- és szederbokrai messziről
6.

üdvözölték a rég nem látott barátot. A •barkócafa nevetve bólintott, a madárcseresznye
piros termését rázva csilingelt, s a galagonya, a dombok fehér ruhás
menyasszonya is gyengéden nyújtotta ágkarjait felé. A fák tetején megbúvó
baglyok, ölyvek és harkályok is mind felélénkültek, amint megpillantották a kis
csapatot. Az öreg mozdony mosolyogva köszöntötte valamennyiüket. Szelepei
ziháltak, dugattyúi akadoztak, kerekei csikorogtak ugyan, és a füttyjeleket is
Samu adta helyette, Mozdi mégis határtalanul boldog volt, hogy barátai segítségével
néhány órára újra ő lehet a sínek királya.
7.

Kevereschán András
Tükörországi manók
Hétfő reggel volt, véget ért a hétvége, és Marci nem akart óvodába menni. Már
az ágyából is alig akart kikelni. Hiába mondta anya és apa, hogy nekik dolgozni kell
menni, ez Marcit cseppet sem érdekelte, csak nyafogott tovább. Inkább játszani akart
a kedvenc játékaival, vagy meséket nézni a tévében egész álló nap. Megmakacsolta
magát, nem kezdett öltözködni, pedig már ügyesen ment neki egyedül is. Száját lebiggyesztve,
dacosan állt a tükör előtt, karba font kézzel.
– Jaj-jaj! – szólt apa aggodalmasan a tükör felé nézve.
– Mi az, apa? – érdeklődött Marci.
– Szegény manók ennek biztos nem örülnek – sóhajtott apa.
– Milyen manók? – kérdezte csodálkozva a kisfiú.
– A tükörországi manók. Nagyon érdekes népség.
Marciban felülkerekedett a kíváncsiság a daccal szemben, és kérdésekkel árasztotta
el apukáját:
– Mutatsz egyet? Magasak vagy alacsonyak? Merre laknak?
– Nem sokat tudni erről a rejtélyes népről. Én is a nagypapámtól hallottam még soksok
évvel ezelőtt, hogy a tükör mögötti világban élnek, és egész királyságuk van.
– Sosem láttam még egyet sem közülük – szólt Marci csalódottan.
– De bizony, hogy láttál! Csak nem tudtad, hogy ők azok – mosolygott apa. – Azért
nem ismerted fel őket, mert különleges képességeik vannak. Fel tudják venni bárki
alakját, és nyomban utánozni kezdik azt, aki a tükör elé lép. Ezer és ezer éve versenyeznek
már, és az veszít, akit először lefülelnek az emberek. Nézd csak meg a te
manódat! Ha felemeled a kezed, ő is felemeli.
Marci integetni kezdett a tükör előtt, aztán pörgött-forgott, próbálta lefülelni a
manót, de az azonnal követte minden egyes mozdulatát.
– Az enyém nagyon ügyes, nem hibázik és nagyon gyors.
– Bizony! Egy fürge kis fickót fogtál ki – simogatta meg Marci fejét az apukája. – Nem
hiába tart ilyen régóta köztük a versengés. A manóknak egyébként van még egy különleges
képességük az átváltozáson és a mozdulatok utánzásán kívül. Képzeld el,
hogy az érzelmeinket is lemásolják. Így amikor szomorú vagy, szegény tükörországi
párod is szomorú lesz, viszont ha mosolygós vagy és vidám, akkor ő is az lesz.
Marci elgondolkodott, hogy ez mit is jelent.
– Nem szeretném, hogy a tükörországi manó miattam legyen szomorú – mondta
eltökélten –, inkább vidám leszek, annak biztos örül majd.
Apukája gyengéden Marci vállára tette a kezét.
– Nagy szíved van, fiam – mondta szeretettel. – Büszke vagyok rád!
– Lehet, hogy eredetileg nagy a fülük és lila a színük? Vagy zöldek? – kérdezte a
kisfiú, miközben megpróbálta elképzelni a tükörnépet.
8.

– Soha senki sem leplezett le egyetlen manót sem. Bármilyenek lehetnek – tárta szét
apa tanácstalanul a kezét –, de ez épp ettől ilyen izgalmas.
Óvodába menet Marci másról sem tudott beszélni, mint Tükörországról. Észre
sem vette, milyen gyorsan odaértek. Eszébe jutott, hogy a csoport mosdójában is
vannak tükrök, így talán fogmosáskor sikerül majd észrevennie egyet a manók közül.
Ettől fogva Marci sosem szomorkodott öltözködés közben, mindig vidáman
indította a reggelt, és még az óvodába menés gondolata sem törölte le arcáról
a széles mosolyt.

Forray Zsuzsanna
A csiga és a háza
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sűrű, nagy erdő. Az erdő közepén
egy szép kis tisztás bújt meg, a tisztáson pedig lakott egy Laló nevű, szorgalmas kis
csiga. Neki volt a legszebb csigaháza a környéken. Minden nap kiporolta, kisepregette,
és kívülről is lemosta, hogy csak úgy csillogott. Büszke is volt rá nagyon.
Egy éjszaka hatalmas vihar tört ki. A szél süvített, az eső szakadt, mintha dézsából
öntenék. A vihar ereje tépte, rázta a fák ágait. Laló félelemtől reszketve kuporgott
otthona mélyén. Még sosem élt meg ekkora égszakadást, földindulást. A szél lerázta
a terméseket a fákról, potyogtak, kopogtak a gesztenyék a ház körül, míg végül az
egyik ráesett a csigaházra és beszakította a tetejét. A kis csigának bizony nehéz éjszakája
volt, mert a lyukon befújt a szél, beesett rá az eső, és amúgy is borzasztóan
el volt keseredve, amiért ez történt a szépséges kis házikójával. Csak az az egy dolog
vigasztalta, hogy neki magának nem esett nagyobb baja.
Mikor végre elállt az eső, az ázott kis csiga kimászott a házból, hogy felmérje a
kárt. Hatalmas lyuk éktelenkedett a tetőn!
– Valamit sürgősen ki kell találnom, ez így nem maradhat – morfondírozott magában
Laló. Körbenézett, hogy mit tehetne, és megpillantott egy rizikegombát.
– A •rizike kalapja majd jól befedi a rést – gondolta.
Le is törte a gombát nagy nehezen, és beleállította a lyukba. A gombakalap tényleg
egészen jó fedezéket adott, de a rizike szára belógott a házba, és elfoglalt minden
helyet.
– Ez így nem lesz jó – ismerte be magának a csiga.
Kihúzta a gombát és tovább gondolkodott.
Kis idő múlva egy darabka fakéreggel próbálta letakarni a lyukat, de a kérget
az első szellő felfordította. Ezután mohát tömött a résbe, de az meg bepotyogott a
házba. Laló kisöpörte bentről a mohát és az esővizet, alaposan kitakarított, viszont
utána már nem tudta, mi mást tehetne. Szomorúan leült a ház mellé, és várta, hogy
történjen valami.
Közben lassacskán felébredtek az erdő és a tisztás lakói. Mikor meglátták, mi történt
a csigával, mind odagyűltek köré. Azt nem mondtam eddig, de talán tudjátok,
hogy a legtöbb csiga kissé fenn hordja az orrát, ha saját háza van. Laló azonban nem
ilyen volt. Ő mindig nagyon kedvesen bánt mindenkivel, és szeretett vendégeket
fogadni szép kis otthonában. Az erdő lakói nagyon kedvelték, sok barátja volt. Most
mind sajnálkoztak, és vigasztalták, ahogy tudták. Azután pedig elkezdtek gondolkozni
a megoldáson.
Sok butaság is eszükbe jutott, és felmerültek olyan ötletek is, amelyek először
jónak tűntek, de aztán nem váltak be. Mindenesetre az állatok egész jól szórakoztak
a próbálkozások közben. Még a csiga is jobb kedvre derült így, hogy érezte a barátai
szeretetét. Már esteledni kezdett, mire végre megszületett a megoldás. Két pókocska
10.

erős, rugalmas és sűrű hálót szőtt a lyuk fölé. A madarak hosszas keresgélés után
találtak egy különösen vastag és kemény levelet, amit aztán a hernyók úgy rágtak
körbe, hogy jól illeszkedjen a lyuk méretéhez. Még ki is cakkozták, hogy szépen mutasson
a házon. A mókusok fenyőgyantát gyűjtöttek, és a ragadós anyaggal felragasztották
a levelet a ház tetejére. Így már nem fog beesni az eső, sem befújni a szél!
Laló ma éjszaka már nyugodtan alhat.
Aztán az állatok elhatározták, hogy megünneplik a sikert. Mindenki hozzájárult
valamivel a lakomához. A madarak édes bogyókat, a nyuszik illatos füveket, a mókusok
diót és mogyorót hoztak. A bogarak •virágnektárt gyűjtöttek, a méhek pedig
édes mézet. A szentjánosbogarak bekapcsolták kis lámpásaikat, a tücskök zenélni
kezdtek, és mindenki táncra perdült. A tisztás rég nem látott már ilyen pompás mulatságot.
A kis csiga pedig talán még sosem volt olyan boldog, mint azon a napon,
amikor betörött a háza teteje.
11.