Vasárnapi Ujság 1888. 35. évf. 53. sz. deczember - EPA

874
kellene kivezetni a szláv népeket, mielőtt további
hódításokhoz fognánk.
— Mit tanulhatnának kozákjaim — monda
Miklós ezár egy alkalommal — a Czernagora
lakosaitól ? legfeljebb azt, hogyan kellessék rablásból
élni, holott nagy nehezen fejükbe vertem
az «enyém és tied» közti különbséget. Vagy pedig
mi jót látnának embereim Szerbiában, vagy
Oláhországban ?
Lengyelország kibékítése nem sikerült s ekkor
Miklós czár átlátta, hogy ellenségeinek
száma 1849 óta nagyon szaporodott. Hiába fogják
rá politikai ellenfelei, hogy az 1854-iki eseményeket
csakis a czár makacssága idézte elő.
Ez az állítás erősen hasonlít a farkas és bárány
közti párbeszédhez a vizivás tárgyában, holott
nagyon világos, hogy a magyarországi hadjáratban
fegyvereink gyönge volta a világ tudomására
jutván, legczélszerübbnek vélték, ha
mindjárt melegében s további fejlődésre időt
nem engedve, legalább egy félszázaddal visszalökik
Oroszországot. Es ezen terv részben sikerült
is, mert tulajdon benső viszonyaink ferdeségétől
eltekintve, példabeszéddé vált az egész
világon azon reánk erőszakolt eszme, hogy
hódítások és véres háborúk nélkül meg nem
élhetünk. Es mindezt első sorban azon veszedelmes
szerepnek köszönhetjük, melyet az
1849-iki események reánk erőszakoltak. Kit
okozzunk ezért, annak megbirálása nem illet
bennünket, kik csupán a tények valódi előadását
tűztük főfeladatunkul; csakis azt akarjuk konstatálni,
hogy a felelőség terhe azok vállait
nyomja, kik évtizedek óta vesztünkre törekednek.
A NYÚL.
Oroszból: T—a.
Az idény állatja a nyúl; az idény sportja a
nyulászat, annak minden alakjában, kezdve a
parforce-vadászok vörös frakkos elite-társaságától,
mely nyargalva iramlik a fölkergetett tapsifüles
után, egész az alföld agarászó gentryjéig, a
mint füttyentve vezeti pórázon ólja sovány büszkeségeit.
Az évszak e nevezetes vadjának egész
természetrajzát, monográfiáját adni érdekes feladata
volna szegényes sport-irodalmunknak, mi
azonban csak vázlatos jellemzést akarunk rajzolni
az alábbiakban e népszerű adoma-hősről,
kinek neve ez idő szerint bizonyosan sok vidám
vadászkörben kereng szájról-szájra.
A nyúl egész Európában el van terjedve, s dél
Oroszországban ép ugy otthon van, mint a Kaukázusban,
a hol 1800 méter magasságig fordul
elő. Uraiban és Persiában is gyakori, Kis-Ázsiában,
Éjszak-Afrikában, Indiában, Khinában és
Japánban szintén, csak Amerika nem hazája.
Köztudomású hogy a nyúl főjellemvonása
példabeszédszerü félénksége, de ez azért nem
zárja ki, hogy bizonyos esetekben valódi hősi
bátorságot ne mutasson. így például előfordult
már, hogy egy sarokba szorított nyúl magokat a
kutyákat megszalasztotta, s egy szavahihető vadász
beszélte el a következő esetet is. Egy aratásnál
valamely arató nyúlfiókát talált s leguggolva
óvatosan füleinél fogva fölemelte. Ebben
a pillanatban az anya-nyúl előrohant a vetésből
s a támadóra vetve magát, kényszerítette, hogy
a fiatal nyulat elbocsássa, a mikor aztán nyakon
kapta és gyorsan elillant vele. Volt eset arra is,
hogy egy pár nyúl már rókát Í3 megszalasztott.
Mindezek természetesen csak kivételek, mert
'a nyúl alaptulajdona mégis a félénkség marad.
Gyakran egy merőben képzelt veszély is annyira
^•vAS^gAjOJM£^=^=
megfélemlíti, hogy egészen kihozza sodrából, s
még menekülni sem képes, hanem eszeveszetten
futkos ide-oda, fákra, bokrokra ugrándoz és a
mellett szánalmasan rí. De ravaszsága igen jellemző
mindamellett. Megesik néha, hogy egy
ebek által űzőbe vett nyúl egy más nyulat kitaszít
fekhelyéből, s maga fekszik helyébe, ugy
hogy az ebek amazt hajszolják tovább. Máskor
a csorda közé vegyül, átuszsza a vizeket, szóval
mindent elkövet, hogy üldözőit kijátszsza és
félrevezesse. Ily esetekben egész szokatlan helyeket
is használ menedék gyanánt; igy üreges
fákat, róka- és borzlyukakat. A vizbe meg épen
önként is belemegy néha. Előfordul, hogy nyulak
télviz idején, mikor hó borítja a földet, 9—13
méter széles vizet is átúsznak és pedig nem táphiány
által űzetve, hanem hogy az erdőben keressenek
oltalmat.
Legrútabb tulajdonsága a nyúlnak a gonoszság.
Szülői szeretet nincs benne, még az anyában
sem, s ivadékaikkal szemben a legvérlázítóbb
kegyetlenségeket követik el. Nagyon ritka
eset a szülői szeretetnek oly példája, minőre
fennebb hivatkozunk; sőt épen a hanyag gondozás
az oka annak is, hogy annyi fiatal nyúl
tönkremegy. Természetesen rendkívüli szaporasága
pótolja az ilyen veszteségeket.
Az anya-nyúl 30—31 napig hordja magzatát
s első izben rendesen márcziusban hoz világra
egy, két, három nyulacskát. Májusban már másodízben
hármat—ötöt, júliusban ugyanannyit
s végre szeptemberben megint kevesebbet. Az
első nemzedék többnyire elpusztul; a szoptatás
nagyon hanyagul történik, a reggeli és esti órákban
s a legtöbb vadászati iró véleménye szerint
20—21 napig tart. Tizenkét—tizenöt hónapos
korában a nyúl már teljesen kifejlődik, sőt ^már
hat hónapos kora óta képes szaporítani. Átlagos
élettartama hét, legfölebb nyolcz év, de
a sokféle üldöztetés miatt, melynek a nyúl
ki van téve, még ezt a kort is ritkán éri el.
A mint az alkonyat beáll, a nyúl elhagyja alvó
helyét, hol megvonta magát a nappalon át,
hogy a vetésekre menjen. Csak hajnalban tér
vissza megint, miután társaival a legbolondabb
játékokat űzte, talán emésztése elősegítése végett.
Párosodás idején, mely nincs meghatározott
időhöz kötve, hanem az időjárástól függ, gyakran
a legmulatságosabb jeleneteknek lehet tanuja
az ember. A féltékenység a nyúlszivet is
dühre nigeri i s ilyenkor nem egyszer olyan harcz
fejlik ki, mely nem tévesztheti el hatását a néző
nevető izmaira. A himje ilyenkor a macska «fonásán-hoz
hasonló morgást hallat, a félelem hatása
alatt pedig a nyúl hangja valami mekegő
kifejezést ölt, mely a csalódásig hasonló egy kis
gyermek sírásához.
Künn a vetésben néha nyílegyenes keskeny
ösvényeket lehet látni, melyek szintén a nyúltól
erednek, a ki hogy a legrövidebb utón jusson a
fiatal vetéshez, úgyszólván keresztülrágja magát.
Mint minden vadnak, a nyúlnak is megvan a
maga bizonyos csapása, melyen hajnalban búvhelyére
visszatér, hogy a nappalt ott átaludja.
Szemhéjai hiányában a nyúl tudvalevőleg nyitott
szemekkel alszik.
Fiatalon felnevelve a nyúl könnyen megszelídíthető,
a mint a gyermeknépnek elég alkalma
van ezt tudni. De a gazdasági időjóslás terén is
becses objektumul szolgál a nyúl s a hozzá fűzött
időjóslások többnyire meglehetős pontosan
beválnak. Nálunk a nyulat legtöbbször agarakkal
vagy hajtóvadászatban űzik, ritkábban fogják
tőrrel. Meleg estéken, mikor a lest nagyon zavarják
a szúnyogok, jó a következő szerrel dörgölni
be az arczot és kezet, mielőtt a vadász lesre vonulna
ki. Két marok ürmöt négy itcze vízben
kell főzni félóráig s miután kihűlt a folyadék,
palaczkokba húzni le.
Az a fontos szerep, melyet a nyúl konyhánkon
is elfoglal, eléggé kívánatossá teszi, hogy min-
| den el legyen követve, a mi a nyúlállomány javítására
szükséges. Hány ízletes falat kerül asztalra,
mely a nyúlnak köszönheti az étlapon
elfoglalt helyét, s hány van olyan, mely ma még
a gazdasszonyok részéről indokolatlan mellőzésben
részesül, holott valóságos remeke az
inyenczségnek. Ott a nyúlsteak például. Lehető
friss és páczolatlan nyúlczimerből kivágjuk a
| húst két egész darabban, azután ujjnyi vastag
darabkákra szeljük, a kés lapjával kissé szét-
| nyomjuk s olvasztott vajba teszszük. A gerinczet
pedig szerte vagdaljuk, összeaprított sárga
répával, hagymával stb., kevés szalonna és „eczet
53. SZÁM. 1888. xxxv. ÉVFOLYAM.
hozzáadása mellett párolni hagyjuk, aztán szitán
átdörgöljük, és egy kevés borban főtt s vékonyra
vágott szarvasgombát adva hozzá befőzzük.
Majd a szeleteket serpenyőben, beefsteak
módjára hirtelen kisütjük s a kész mártást ráöntve,
kész a nyúlszelet.
Nem kevósbbé ízletes a nyúlcőtelette is. Két
nyúlczimerről leszedendő a hús, kis cőtelettedarabokba
vágva, s a bordákat levakarjuk és
minden darabba egy csontocskát dugunk; azután
a cőtelette-eket sóval és borssal behintve s befödve
hűvös helyre állítjuk. Most petrezselymet,
champignont, szarvasgombát finomra összevagdalunk,
vékonyra vágott szalonnával és kevés vajjal
megpároljuk, a cőtelette-eket a veteménynyel
együtt serpenyőbe rakjuk, négy perczig sütjük,
majd egy czitrom levét adva hozzá még egyszer
felfőzzük, aztán a cóteletteket koszorúba rakva
a zöldséget közepére helyezzük.
AL IN E.
Elbeszélés.
Irta SZOMAHÁZI ISTVÁN.
(Vége.)
Pár nappal karácsony előtt, a hogy a havas
kerti utakon, az ő ablaka alatt, rendes délutáni
sétáimat végeztem, egy nap megláttam ismét
a kis grófnőt, a ki az emelet egyik üvegtáblája
mögött üldögélt, egy nagy, kényelmes karosszékben,
fázóan burkolózva be ama bolyhos, fehér
kendőbe, a melyet az előbbi évben, a jó
Kalissz bárónő társaságában viselni szokott.
Termete, mely amúgy is nyúlánk volt, még
mintha magasabbá lett volna a hosszú betegség
alatt, s finom, kifejező vonásai valami poétikus
sóvárgást fejeztek ki. Álmodozva, mozdulatlanul
tekintett végig a park kopasz, fehér fáin, s a hogy
— pár perez múlva — meglátott, bámulva hajolt
előre karszékében. Izgatott köszöntésemet
örömteljes meghajlással viszonozta s arcza, egész
lénye azonnal kifejezte, mennyire kellemes neki
ez a viszontlátás. Nekem is hangosan dobogott
a szivem, mikor eltávoztam onnan, s bár a leskelődő
színében nem óhajtottam feltűnni, mégis
visszanéztem néhányszor az ablakra, a mely
mögött hosszú, egyhangú betegségét eltöltötte.
Ezen az estén Pál ur, az iskolatársam, egy
kicsiny czédulát hozott el számomra, a melyen
hosszú, vékonyka betűkkel ez a pár sor
állott.
((Kérem, Félix ur, küldjön számomra valami
olvasni valót, tudja, valami olyat, a miről ön is
hiszi, hogy szórakoztatni fog. Egy érdekes utazást
szeretnék leginkább. Borzasztó ez az egyedüllét
! Hát ön? Sétál-e még most is? Bárcsak
tavasz volna már! Barátnője : Aline.»
Hogy a könyvet olvashatta-e még, nem tu-
[ dom; de a következő napokban hirül hozta Pál,
hogy a kis komtessze állapota rosszabbra fordult s
az orvos egyik éjjelen ott is hált a kastélyban.
A kis beteg a tüdővész utolsó stádiumába lépett
I s esténként folytonosan magas láz gyötörte.
Oh, hányszor összecsókoltam ezekben a napokban
azt a kis kuszált irásu levelet, melyet
betegágyából hozzám intézett. «Bárcsak tavasa
volna már!» De ez a pompás, ibolyaillatos évszak
nem az ő számára virult ki többé.
E napok egyikén — január eleje volt — érkezett
meg a kastélyba ő fensége György Ágost,
a pernambukói trónörökös, kit a gróf fáczánvadászatra
hivott meg az uradalmaiba. A fenséges
ur, a hölgyek fenkölt lelkű barátja, ki
akkor épen nagy utazást tett a kontinensen,
szívesen fogadta a meghívást s szárnysegéde,
! Morleigh herczeg és udvari csatlósai kisére-
! tében az egész palotát megszállotta. A ma-
! gas vendég részére az első emelet délnyugati
j oldalát rendezték be, ezt a fejedelmileg fölsze-
| relt lakosztályt, mely már sok hatalmas urai
! üdvözölt. A gróf nehéz díszkocsija, a bakon
53. SZÁM. 1888. xxxv. ÉVFOLYAM. VASAENAPI ÚJSÁG. 87;
egy-egy skárlátvörös pernambukói vadászszal,
napjában többszörösen kigördült a hatalmas
erkély alól s az üvegablakokon át lehetett látni
& fenséges ur merész sasorrát s finom, szőke
szakállát, mely szinte csillogott a napsugárban.
E fényes ünnepélyek lármája közben — mig
a gróf messze járt valahol vendégével, több alkalmam
volt, hogy a kastély körül kóboroljak,
így történt, hogy August urnák, a főszakácsnak
is szemébe tűntem, a ki egy nap, mikor atyám
jubileumát ünnepelték, a házunknál is megfordult,
hogy a díszebéd menüjére vonatkozólag
szakértelmes tanácsokkal szolgáljon.
— Nos, mi a baj, kis Abelard?
Kezében a papírlappal, melyen a mai díszebéd
tervrajza volt elkészítve, a jószivü férfiú
elfordult egy kissé a pinezemestertől, a kivel a
felszolgálandó borok ügyében értekezett. S hallván
kétségbeesésemet, hogy a kis komtesszet
nem láthatom viszont, jószívűen ajánlotta föl
segítségét.
— Igen, de hogy lehetne az ?
August ur szerint ennél mi sem lehetett könynyebb.
0 egyszerűen bebocsát a konyhán át, a
kastély hátsó csigalépcsőjén, melyen keresztül
a tálakat az ebédlőbe felszállítják. A jobb mellékfolyosón
a 14. számú ajtó az, mely a kis
grófnő szobájába vezet.
— Oh, ha ez megtörténhetnék!
E délutánt sohasem felejtem el. Minden, a
mit a kastélyban láttam, élénk emlékezetemben
maradt. A konyhában, melynek impozáns tűzhelyein
vérvörös lé forrt a nagy vörösréz edényekben,
egy kukta ép burgundit főzött a nagy
leveses casseroleban. A mellékhelyiségekben feltűrt
ujjú cselédleányok sürögtek-forogtak, tésztát
vágva, baromfit kopasztva s nagy edényeket
czipelve a szomszédos konyha felé. E nap, a
herczeg tiszteletére, nagy ebéd készült, melyre
a város polgári és katonai czelebritásai voltak
hivatalosak. A csigalépcsőn fölérve, szemembe
tűnt néhány egyenruhás pernambukói lakáj, a
kik a gróf inasaival beszélgettek. A folyosón, a
hol ki sem tartóztatott föl, a falakon régi módi
képrámák függöttek, a gróf őseivel, a kik közül
azonnal szemembe tűnt a XIV. századbeli főispán,
kiről a történelem annyi kiváló vonást
jegyzett föl. A folyosó másik végén, a nagy karzatszerü
ablakok mögül, idelátszottak a pálmák
és narancsfák, melyeket a park üvegházából
hoztak ide. De én mitsem törődve a fénynyel,
mely nekem szokatlan s kápráztató volt, siető
léptekkel s dobogó szívvel igyekeztem ama félreeső
folyosó felé, mely a komtessze szobájába vezetett.
Máig sem tudom, honnan merítettem azt
a bátorságot, mely ebben a pillanatban elfogott,
de akkor természetesnek s érthetőnek találtam
azt, hogy én a kis grófnőt meglátogassam.
«lá.»
Ott állott előttem ez a két szám. A nagy, fehér
szárnyajtók mögül, melyek mellett hallgatózva
megálltam, mi zaj sem hallatszott ki. Csak
mintha egy erős fali óra ketyegett volna odabenn.
A külső szobában senki sem volt. A fogason
egy hosszú köpeny függött s az egyik alacsony
fauteuil-en, hanyagul odadobva, a kis grófnő
fehér, bolyhos kendője hevert.
Kopogtatásomra nem nyervén választ: a másik
ajtót is felnyitottam. A képet, mely elém
tárult, most is élénken látom. Szemközt, csipkés
fehér ágyában, egy bágyadt szinü, sárga paplan
alatt feküdt a kis grófnő, ágya mellett egy nagy
csokor friss ibolyával, melynek illata azonnal
elém tolult. Fáradt tekintetét a plafondról, a
hol eddig pihentette, lassan felém emelvén, hófehér
arcza hirtelen vörössé vált.
Mindezt egy pillanatig láttam csak. A következő
perezben, a szoba belsejéből, egy magas
'
AZ AJTÓRA MUTATOTT, ÉPEN UGY, A HOGY AMA SZOMORÚ NAPON.
férfi toppant elém, a kit nagy rémületemben
meg sem ismertem azonnal. Csak egy kis idő
múlva ébredtem annak a tudatára, hogy a gróf
áll előttem, a ki véletlenül ép a leánya betegágyánál
időzött.
— Mit kivan ön ?
Hebegtem valamit, de zavartan. A grófnő állapota
iránt óhajtottam tudakozódni. Sikerült-e
ezt érhetően elmondanom: máig is talány
előttem.
Az ajtóra mutatott, épen ugy, a hogy ama
szomorú napon, mikor a kis grófnőt hazaküldte.
Nem is hallottam többé egyebet, mint egy halk
köhögést, ama nagy szárnyajtón belül, melyet a
gróf azonnal bezárt maga mögött.
Ezen a napon, este, ismét egy apró levélkét
hozott Pál, a komtessze jól ismert, vékonyka
betűivel:
«Ugy-e nem haragszik ránk, Félix ur ? Kérem:
melegen kérem, bocsásson meg.
Barátnője: Aline. *
Haragudni reád, te szegény, elhagyatott
gyermek! A ki magányos, előkelő szobádban,
résztvevő szivek közelléte nélkül, hunytad
be mosolygó szemeidet: oh, ki volna oly rideg,
hogy reád neheztelni tudna! A ki fölött nem
virrasztott féltékeny anyai gond, a ki a szeretet
mosolygó derűje nélkül élted át ama rettenetes
éjszakákat, melyek elmúlásodat megelőzék:
lehetne-e szív oly gyöngédtelen, mely haragot
tartana ellened?
Egy mosolygó téli napon, mely szinte a tavasz
közellétét sejtette, fénynyel és pompával
temették a szegény kis komtesszet, a ki sohasem
áhítozott a dicsekvő csillogás után. A pernambukói
trónörökös, elhalasztván egy nappal utazását,
ragyogó egyenruhában követte a temetési
menetet s a grófi ház szolgáinak csillogó csapatjába
színdÚ8an vegyült el az exotikus csatlósok
öltözéke. Az öreg püspök, a ki különben napokig
sem hagyta el szobáját, személyesen jött el
a temetésre s elrebegvén reszkető öreg hangjával
a megindító halottas könyörgést, oly előkelő
színezetet adott a komor gyászszertartásnak,
a minőt csak ritkán láttak ezen a vidéken.
Szóval modern, fényes temetés volt, mely a kor
színvonalán állott, amolyan hírlapokba való
temetés, melyről hosszú időkig beszélnek.
Ki látta volna e hatalmas koszorúk között
amaz apró, illatos ibolyacsokrot, melyet én titokban
a szegény kicsike koporsójára csempésztem
? Oh senki, bizonyára senki sem vett róla
tudomást ebben az előkelő társaságban. De ő,
az elhunyt kis komtessze, talán mégis megérezte
!
S mikor a ragyogó temetési menet, a homályos
alkonyi ködben, elvegyült a sötétlő éjszakába,
8 a gróf, a pernambukói trónörökös karján,
visszatért a gyászoló palotába, én, a magam
naiv hitével, ugy képzeltem, hogy a mama szeretettel
szólalt meg odalenn: iOh csakhogy megjöttél
már végre, kis leányom!»
Itt volt csak valóban otthon a kis komtessze, a
mamája és a jó Kalissz bárónő mellett s nem
odakünn, a kényelmes kastélyban, a hol ki sem
szerette igazán.