Beszédek és írások 4.

220
magyar világnak kétségkívül nagyfokú elhajlását. Elsőb-
bet a családban, annak ijesztő mérvű bomlásában, a hit-
vesi erkölcsök példátlan lazulásában, az Isten színe előtt
kimondott eskü önkényesen egyéni érvénytelenítésé-
ben állapítaná meg a legvészthozóbb métely rongálását.
Azután rá kellene döbbennie a gyöngéd szeretet, az
aggódó barátság s a megértő gondoskodás forrószívü
megtestesülésének, a szülői szeretet s vele a szülői tekin-
tély oltárának a gyermekek lelkében végbement össze-
omlására. Ő még nyomatékosan és eredményesen figyel-
meztethette reményeinek és terveinek letéteményesét:
«Azért vannak a fiak, hogy megfogadják az ő atyjuk
szavát». Mily más, mennyire elütő a mai ifjú nemzedék
felfogása családi hagyományokról, érzelmes ragaszko-
dásról, áldozatkész viszonzásról apa és anya iránt!
Végül minden társadalmi jelenséget következmé-
nyeiben, végkifejletében latolgató elméje hogyan meg-
torpanna azon az epekedő, lihegő szomjúságon, mely már
az ő magyarjait is a pénz, a fényűzés, az előkelőség, a
kényelem s a csillogás lidércfénye után hajszolja. Hogyan
fejlődhetett — kérdené tűnődve — ez a régebben keve-
sek bűnéül ismert átkos szenvedély általános, elömlő,
mindenüvé behatoló lelki járvánnyá? Amelyik már nem
vonul vissza a magas paloták selyemfüggönyei mögé,
hanem künn tombol az utcákon, tobzódik a legteljesebb
nyilvánosság előtt, s eddig nem tapasztalt előretöréssel
magához szívja a tömegeket! Ha Szent István most a
földre visszajönne, ezek láttára vajjon mit érezne?
* * *
Egy bájos, kedves élmény rajzolódik tíz-egynéhány
esztendő messze homályából emlékezetem vásznára.
Akkortájt Rómában éltem 20 s történetesen zarándok
magyar testvéreket kalauzolva, eljutottam az appiai
úton levő Quo vadis-kápolnához. A kicsi szentély fél-
homálya, csendje észrevétlenül hangolták lelkemet az
elmélkedésre. Felújult képzeletem előtt a keresztény
hagyomány őrizte találkozó Krisztus és az újból gerinc-
telenné torzult, most már a vértanúság elől megfuta-