Beszédek és írások 4.

222
percétől kezdve — nem idézgettük-e vissza lelkünk elé
az ő, katolikus magyar sorsunkat teljes egészében fel-
ölelő tevékenységét?
Mikor ennek a nagyszerű embernek egyben-másban
szerény munkatársaként mégis megpróbálkozom a
szinte lehetetlennel: vigasztal a tudat, hogy rendtársai,
kortársai, munkatársai, barátai, minden rendű és rangú
hívei, sok százezernyi tanítványai, sorjában sietnek majd
pótolni hiányosságait ennek a képnek, mely legjobb
igyekezetem mellett is élesebb meglátást, az enyémnél
gondosabb megfigyelést igényelne.
* * *
Három évtizeden át szakadatlanul közöttünk és
javunkra folytatott működését legjellemzőbben az
ószövetségi Jeremiáséval párhuzamos küldetésnek minő-
síthetném. Őt is nemzete, tehát Magyarország fölé állí-
totta az Úr, de talán mégsem azért, hogy gyomláljon és
szétszórjon (Jerem. 1, 10.), mint inkább, hogy építsen és
ültessen.
A kor, melyben drága ajándékul kaptuk a Gond-r
viseléstől, szellemi értelemben szakasztottan jeremiási
színezetű. A XIX. századnak krisztusi lelkületet, keresz-
tény erkölcsöt, katolikus gondolkodást, természetfölötti-
ből táplálkozó öntudatot zsidó-liberális módszerekkel
végzetesen megrontott légköréből még a mienkbe is át-
szüremkedett az áporodott hitközömbösség s a még ennél
is végzetesebb vallási tudatlanság.
Jóllehet a magyar Sión ormáról előzőleg frissen és
méltóságteljesen ereszkedett már le feledhetetlen királyi
sasmadarunk, s a jóval később oly találóan bűnösnek
aposztrofált Budapest ingoványai, de meg hazai földünk
egyéb zegzugai felett is szálldosott Ottokár püspök
nemes géniusza, hogy ébresztő szárnycsapásaival végig-
seperjen a poshadt vizeken, — bár a zichynándori be-
indítástól kezdődőleg mindenfelé szorgos és avatott kezek
fáradoztak az érzéketlenség és aléltság megszüntetésén:
a külterjes evangéliumi aratás még mindig egy nehezen
nélkülözött, lüktető ütemű munkástípus után sóvárgott.