Beszédek és írások 4.

488
fönnállni hivatott Egyház. Ebből érti, hogy vándorútra
kell térnie s vinnie királyi Ura nevét mindenüvé. Oda is,
ahol már elfelejtkeztek róla: a közömbösökhöz. Oda is,
ahol még meg sem ismerték: a hitetlenekhez és pogá-
nyokhoz. Az ő Ura minden szív királya és központja.
Hozzá kell hát vezetnie valamennyit, az akkoron —
sajnos — teljesen magukra maradottakat. Szíria,
Marokkó, Egyiptom Krisztus megfélemlíthetetlen har-
cosának állomásai. Ott, a szultánok színe előtt csak úgy a
Nagy Király hírnöke ő, mint a Caprignone közelében
elébe toppanó rablók között. Tettei poklosok és szenve-
dők javára, könyörülete szegények és proletárok meg-
segítésében, beszédei tévhitűek s hitetlenek lelki sötét-
ségének eloszlatásáért — mind-mind lovagi szolgálat
ő érette, az Ő nevében.
Ferencnek az efajta hősi készség állandósításához a
legteljesebb függetlenségre volt szüksége. El kellett
válnia attól, ami az ember szívét önössé, fösvénnyé,
iriggyé teszi. Félre mindennel! Ez lett jelszava. Minél
kevesebbel beérni! Ezt az elvét igazolta példája. A min-
dennél többet érőt csak minden meglévő és minden
kecsegtető feláldozása árán biztosíthatni! Ilyen szokat-
lan meghívóval toborozta immár testületbe tömörülő
híveit. Ezzel az érveléssel szorgalmazta a pápa jóvá-
hagyó megerősítését. S ahogyan elindult, úgy maradt
utolsó lehelletéig: a végső szegénységben lealázódott
meghaladhatatlan királyi nagyságnak, Krisztusnak,
soha el nem fakuló képmása.
Kinek a szeme nyílott fel először, kinek a szíve
lágyult el viaszként a grecciói erdő magányában, a bar-
lang homályában éjtszakájának idején, hogy téli hideg-
ben, fagyban, de forrpontra szökött lelke hevületével
köszöntse a jászolba fektetett Kisdedet? Francescóé.
Ki élesztette fel a kegyelet elhamvadt parazsát az
emberi testben kínt-halált szenvedett halhatatlan Meg-
váltó, a fájdalmak királyi Férfia iránt? Francesco.
Ki vette észre, hogy oltárai, ahonnan királyi
kegyeit osztogatja, szúettek, hozzá méltatlanok? Ki
emelte fel szavát az ostya fehérsége alatt meghúzódó