Siklósi Péter: Az Egyesült Államok nemzeti érdekei - Pro Minoritate ...

Siklósi Péter:
Az Egyesült Államok nemzeti érdekei – néhány észrevétel
Ahhoz, hogy a nemzetközi politika folyamatosan változó és első pillantásra kaotikus
porondján eligazodhassunk, esetleg felismerhessük a hosszabbtávú trendeket és ezek
következményeit a saját jövőnkre nézve, ismernünk kell a napi politikai cselekedeteket
mozgató erőket. Ezek az erők alapvetően két csoportba sorolhatók: az értékek és az érdekek
csoportjába. Míg azonban az értékek mindig nyíltan megfogalmazódnak, addig az érdekek
sokszor rejtve maradnak, és a politikai elemzők dolga, hogy a felszínre hozzák őket.
Véleményem szerint érdemes ezt a – fogalmazzunk úgy – oknyomozást a nagyobbtól
elindulva a kisebb felé haladva elvégezni. Glóbuszunk legbefolyásosabb országának
legfontosabb külpolitikai érdeke felől elindulva a világpolitika sok homályos zugába lehet
egész jó „találati pontossággal" bevilágítani.
Az Egyesült Államoknak, mint a Föld pillanatnyilag legjelentősebb államának természetesen
rendkívül szerteágazó külpolitikai érdekrendszere van, aminek teljes feltérképezése még a
szakértő számára is szinte lehetetlen, de igen érdekes és fontos következtetéseket lehet
levonni abból is, ha csak a legfontosabb érdekeit vizsgáljuk. Jelen körülmények között, úgy
gondolom, az USA vitathatatlanul legfontosabb külpolitikai érdeke, ha úgy tetszik stratégiai
prioritása, hogy fenntartsa a jelenlegi helyzetet, amelyben Amerika maradt a világ egyetlen
szuperhatalma. Ez azt jelenti, hogy az USA az egyetlen olyan hatalom, amelynek a világ
minden fontos pontján vannak érdekei, és meg is van az ereje és eszközrendszere ahhoz, hogy
érvényesítse ezeket. Ezt a status quo-t az Egyesült Államok (majdnem) minden gazdasági,
diplomáciai, vagy ha kell, katonai eszközzel fenn kívánja tartani.
Mi változtathatja meg ezt a status quo-t? Melyek azok az országok vagy országcsoportok,
amelyek ezt a hegemóniát veszélyeztetik vagy veszélyeztethetik? Úgy gondolom, jelenleg
összesen négy ilyen található:
Először is Oroszország. Az USA hidegháborús ellenpólusa, a Szovjetunió, először gazdasági
majd politikai értelemben is elveszítette szuperhatalmi pozícióját, így örököse, Oroszország
egyedül katonai erejét tekintve maradt meg szuperhatalomnak. Azonban úgy tűnik, hogy ez
mára már a hagyományos fegyveres erőkről sem mondható el, mint ahogy arra a csecsenföldi
háború élesen rávilágított. Ezért Oroszország jelenleg csak nukleáris ütőerejét tekintve számít
szuperhatalomnak. Azt a képességét, hogy irányítsa a világpolitikai eseményeket elveszítette,
sőt jelentős befolyása is tulajdonképpen a szovjet utódállamokra (az orosz terminológiában
„közelkülföldre") szűkült. A trend egyértelműen lefelé mutat, ugyanakkor potenciálisan
megvan még a lehetősége, hogy egyszer újra megerősödjön, hiszen területileg, a humán- és
természeti erőforrások tekintetében rendelkezik az ehhez szükséges feltételekkel. Ez azonban
a közeljövőben elég valószínűtlen.
A második kihívást Európa jelentheti. Európának meglenne minden feltétele ahhoz, hogy
szuperhatalommá váljon, de ehhez egységes politikai akarat kellene hogy vezesse. Az Európai
Unió föderalista elmélyítésére, valamint a közös kül- és biztonságpolitika kialakítására
irányuló erőfeszítések értelmezhetők úgy, hogy ezt az egységes politikai akaratot hivatottak
kialakítani. Európa utóbbi néhány évszázadának történelme és több fontos tagállam jelenlegi
hozzáállása a föderalizmus gondolatához azonban ennek a szándéknak a sikerességét
legalábbis kérdésessé teszik. Mindazonáltal ez a mostani kísérlet az egységes Európa
megteremtésére hosszú idő óta a legígéretesebb.

A harmadik vetélytárs az iszlám világ lehet. Hatalmas területi, emberi és természeti
erőforrásokkal rendelkezik (bár vannak problémás területek, mint pl. a mezőgazdaság), de
igazán erős csak egységben lehet. Ilyen egység a történelem során már létrejött. Utoljára
Nasszer próbálta létrehozni az arab nacionalizmus ideológiájának segítségével. Ez akkor nem
sikerült, de ma ezt az egyesítő ideológiát megteremtheti az iszlám fundamentalizmus, ami
egyben átlépi a sokszor tapasztalható ellentétet az arab és nem arab muszlimok között is.
Hosszú távon a térség demográfiai trendjei és a társadalmi egyenlőtlenségek határozottan
kedveznek a fundamentalizmus erősödésének, de ebben a térségben a jövőt megjósolni
mindig különösen nehéz volt.
A negyedik kihívást Kína jelenti. Jelenleg még nem szuperhatalom, de minden feltétel adott
ahhoz, hogy viszonylag rövid időn belül azzá váljon. Gazdasági erejének robbanásszerű
növekedésével a trend egyértelműen és határozottan ez. A legtöbb elemző szerint ha Kína
fejlődése ilyen ütemben folytatódik, a XXI. század húszas éveire utolérheti az Egyesült
Államokat. Ma még talán nem mindenki számára nyilvánvaló, de ez a legkomolyabb
veszélyforrás Amerika világpolitikai vezető szerepére nézve.
A lehetséges vetélytársak számbavétele után érdemes közelebbről megvizsgálni azt, hogy mit
tesz vagy tehet az Egyesült Államok a hegemóniáját veszélyeztető folyamatokkal, illetve a
hegemóniáját veszélyeztető országokkal vagy országcsoportokkal szemben.
Bár a dokumentumok és hivatalos nyilatkozatok szintjén ez még alig jelent meg, több jel utal
arra, hogy az amerikai döntéshozók felismerték Kínában a jövő század valószínűleg
legnagyobb kihívását. Néhány lépést már tettek is a probléma kezelésének irányában, de úgy
tűnik, Amerika még nem rendelkezik igazi stratégiával. Elméletben végiggondolva a
lehetséges alternatívákat (az elpusztításon kívül) három kezelési módszer kínálkozik: a
bekerítés, a megosztás, végső eszközként pedig az ellensúlyképzés.
A szövetséges és baráti országok általi bekerítést az USA már régóta alkalmazza (pl. Japán,
Dél-Korea, Tajwan), de az utóbbi időben rá is erősített erre. Ennek jó példája a 96 tavaszán
Japánnal megkötött katonai egyezmény, amely megnöveli a szigetország szerepét a térség
biztonságának szavatolásában.
A megosztás taktikájának ötletét a kínai történelem szinte magától kínálja, hiszen Kína
története a birodalom-egyesítések és széthullások története is egyben. Mindazonáltal egy
nukleáris hatalom esetében ez elég kockázatos vállalkozás, arról nem is beszélve, hogy
kérdéses mennyire képes egy külső hatalom a kínai belső eseményeket befolyásolni. Ismerve
azonban az egyes országrészek közötti hatalmas belső gazdasági különbségeket, egy esetleges
dezintegráció egyáltalán nem elképzelhetetlen.
Az ellensúlyképzés tényleg csak végső eszköz lehet, hiszen ez nyílt beismerése annak, hogy
új szuperhatalom született, amivel szemben már csak az összefogás segít. Egy ilyen új,
kibővített bipolaritás óhatatlanul az euroatlanti és az ázsiai kultúrkör, primitívebben a fehérek
és a sárgák szembeállításával járna, aminek beláthatatlanok lennének a következményei. A
kérdés csak az, hogy elkerülhető-e.
A Szovjetunióval, majd Oroszországgal kapcsolatban Amerika stratégiai prioritása azt
diktálta, hogy a másik hidegháborús szuperhatalom világpolitikai eseményekre gyakorolt
befolyását nagyjából egy európai nagyhatalom szintjére csökkentse, miközben vigyáznia
kellett arra, hogy a bomlás ne indítson el ellenőrizhetetlen folyamatokat, mert azok rendkívül

súlyos következményekkel jártak volna a békére és a stabilitásra nézve. Úgy is lehet
fogalmazni, hogy Amerika a kontrollált összeomlasztásban volt érdekelt, ügyelve arra, hogy a
lehulló törmelékdarabok nehogy a saját fejére essenek.
Ez a befolyáscsökkenés és dezintegráció kétségkívül be is következett, azon azonban már
lehet vitatkozni, hogy ebből mennyi volt köszönhető az Egyesült Államoknak, és mennyi a
világpolitika egyéb tényezőinek. Az is kérdés, hogy ezek az Oroszország számára negatív
folyamatok vajon már elérték-e mélypontjukat, vagy még nem. Véleményem az, hogy mind a
befolyáscsökkenésnek, mind a dezintegrációnak van még terepe és esélye a jövőben is.
Melyek az USA további érdekei a jelenlegi helyzetben? Először is az, hogy a már eddig elért
eredményeket konszolidálja, véglegessé tegye. Ennek számos módja van, a fegyverzetkorlátozási
szerződésektől (START-1,-2, CFE, CWC stb.) a politikai, gazdasági, kulturális,
katonai és egyéb téren megüresedett vezető szerepbe történő „benyomulásig". Ebbe
beletartozik a volt szocialista országok Békepartnerségbe, és az „emészthető" kelet-középeurópai
országok NATO-ba történő felvétele is.
Másodszor pedig érdeke az orosz helyzet kontrollálhatóságának további fenntartása is. Ez a
NATO-bővítés szempontjából például azt jelenti, hogy azok az országok, amelyek
Oroszország számára nagyon érzékenyek —mégha egyébként emészthetők lennének is – nem
számíthatnak gyors felvételre. Ilyenek sajnos és elsősorban a balti államok. Összegezve arra
lehet számítani, hogy a valamikori orosz befolyási övezet szakaszosan tovább zsugorodik,
illetve az előrelátható jövőben átkerül amerikai befolyás alá.
Az Európai Unióhoz fűződő viszonyát tekintve az Egyesült Államok igen érdekes helyzetben
van, mert egyfelől közösek a történelmi és kulturális gyökerek és egymásnak megbízható
stratégiai szövetségesei voltak a hidegháború alatt a XX. század legsikeresebb védelmi
szervezetében, másfelől viszont sok területen egymás konkurensei, határozottan eltérő, sőt
néha egyenesen ütköző érdekekkel. Ilyen volt például a GATT-vita (mára WTO), vagy
manapság a közel-keleti békefolyamatban való aktívabb európai szerepvállalás igényével
szembeni amerikai ellenérdekeltség. Ha Európának sikerülne egységes fellépéssel képviselnie
ezeket az eltérő érdekeit, az nagyon komoly kihívást jelentene Amerika vezető szerepére
nézve.
Mindazonáltal a szovjet veszély elmúltával is érdemes volt a jól bevált értékek védelmében
fenntartani az atlanti szövetséget. Ez mindkét félnek érdekében állt és áll ma is, ugyanakkor
az USA részéről a NATO fontossága új elemmel is bővült. Így lehetett ugyanis Európa
esetleges önálló világhatalommá válása elé a legkönnyebben és talán leghatásosabban
akadályt gördíteni, és a helyzetet ellenőrzés alatt tartani. Mindeközben pedig nem kellett
felvállalni semmiféle konfrontációt. Még a kompromisszumként megszületett CJTF-
(egyesített többnemzetiségű harccsoportok) koncepció is nyilvánvalóvá teszi, hogy az
Egyesült Államok Európában semmilyen komoly biztonságpolitikai kérdésben nem kerülhető
meg.
Ebből a szempontból nézve Amerikának jól jön néhány „új demokrácia" felvétele a NATOba,
főleg ha elég hangsúlyossá tudja tenni, hogy kinek köszönhetik a tagságot. Hiszen az
esetleges hálán kívül arra bizton számíthat, hogy még több európai állam még kevésbé tud
majd közös, önálló politikai akarattal fellépni. Értékelésem szerint ez a nem egészen
egyenrangú, de ügyesen kiegyensúlyozott atlanti viszony az USA és Európa között még
hosszabb ideig nagyobb problémák nélkül fennállhat.

Az Egyesült Államok biztonsága szempontjából az iszlám világ egységesedése és
megerősödése nagyon súlyos, azonnali és közvetlen veszélyt jelentene. Az egyetlen ideológia
ugyanis, amelyik jelenleg egybe tudná fogni ezt a területet, az iszlám fundamentalizmus, ez
pedig – legalábbis az eddigi példák alapján – élesen és militánsan Amerika-ellenes. Ráadásul
az olaj révén olyan hatalom összpontosulna egy kézben, ami már világméretű kihívást
jelentene. Ezt az Egyesült Államok nem engedheti, és mint tapasztalhatjuk nem is engedi
meg.
Ezügyben az USA taktikája nagyon egyszerű, és ezidáig sikeres is volt: szövetséget kötni
mindenkivel akivel lehet (pl. Egyiptommal, Szaud-Arábiával, Törökországgal), és elszigetelni
azt, aki ellenszegül (pl. Iránt, Irakot, Líbiát). Nem csoda, hogy az Egyesült Államok a közelkeleti
békefolyamat legaktívabb támogatója, hiszen az izraeli-palesztin viszony
kiéleződésénél semmi sem rontja inkább a térség stabilitását, és ezen keresztül semmi sem
növeli jobban a fundamentalizmus terjedésének esélyeit.
Ellentétben a megelőző két térséggel az iszlám-amerikai viszony nincs közvetlen befolyással
Kelet-Közép-Európa és ezen belül Magyarország geostratégiai helyzetére, de
meggyőződésem, hogy közvetett kapcsolat itt is létezik. A kapcsolóelem pedig Törökország,
melynek annyira fontos a térségben betöltött szerepe, hogy külön is érdemes foglalkozni vele.
Törökország egyrészt az Egyesült Államoknak esetleg konkurenciát jelentő három régió
(Európa, Oroszország, iszlám világ) között helyezkedik el, másrészt pedig napjaink és
környékünk három legfontosabb válságzónájával is határos (Balkán, Kaukázus, Közel-Kelet),
sőt valamennyire mindegyikben érdekelt is. Nem csoda hát, ha földrajzi fekvése és jelentős
erőforrásai miatt a legtöbb elemző szerint Törökország jelenleg az USA után a NATO
legfontosabb tagállama. Ebben a stratégiai pozícióban mindjárt érthető, hogy Törökországnak
miért néznek el gyakorlatilag mindent, legyen szó akár a kurdok, akár az emberi jogok
kérdéséről.
Fenekestül forgatná fel a világot, és alapjaiban veszélyeztetné az amerikai érdekeket, ha az az
ország, amelyikből mindezeket a térségeket ellenőrizni lehet, szakítana a NATO-val és
szembekerülne az euroatlanti érdekkörrel. Ezt az Egyesült Államok nem engedheti meg.
Ebből a szemszögből nézve volt különösen nyugtalanító a török iszlámisták tavaszi
előretörése a választásokon, aminek az előjeleit azonban már 1995-ben lehetett látni.
Itt érdemes még kitérni két másik fontos tényezőre is. Egyrészt Törökország a bosnyákok és
albánok, valamint a görögök révén érdekelt a Balkánon, ami – a délszláv háborúra és a
hagyományosan rossz görög-török viszonyra tekintettel – Amerika felől nézve sok kockázatot
és kiszámíthatatlanságot von maga után. Másrészt, ha ránézünk a térképre, láthatjuk, hogy
Törökország a NATO „főteste" felől szárazföldi úton csak Görögországon keresztül
közelíthető meg, és Görögország maga sem rendelkezik szárazföldi kapcsolattal. Ennek a
helyzetnek jelenleg ugyan még nincsenek hátrányos következményei, de egy más
szituációban esetleg még lehetnek. (Érdekes megfigyelni, hogy Románia ezt a geostratégiai
érvet mennyire az első körben történő NATO-csatlakozása melletti propagandája
középpontjába állítja.)
Egymás mellé téve ezt a három tényezőt, tehát a török iszlámistákat, a balkáni zűrzavart és a
bizonytalan szárazföldi kapcsolatot, nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államoknak érdeke lett a
délszláv háború befejezése és ezáltal a balkáni stabilitás növelése. A kérdés csak az, hogy
miért pont 95 őszén jöttek erre rá, vagy ha már korábban rájöttek, miért éppen ekkor

határozták el magukat a cselekvésre. A válasz kézenfekvő: amikor 95 nyarán a délszláv
iszapbirkózás a horvát győzelmek nyomán hirtelen átalakult gyorsan változó háborúvá, és
nem lehetett kizárni egyes külső erők beavatkozását sem, a helyzet egyre
ellenőrizhetetlenebbé kezdett válni. Ekkor léptek fel az amerikaiak katonai erővel, és nem
sokkal később már tető alá is hozták a daytoni békét. Ennek a békének természetesen ismét
sokkal kevesebb köze van az igazságossághoz, mint a stabilitáshoz és rendhez.
Erre a rendre a jövőben is szükség lesz, ha Amerika nem akar Törökország és a NATO zöme
közötti területen az egység szempontjából súlyos veszélyeket hordozó konfliktust. Itt jön be a
képbe Magyarország. Ugyanis – némi leegyszerűsítéssel – Daytont a legjobban Taszárról
lehet ellenőrizni, és ez a NATO-nak megéri azt a csekélységet, hogy felvegyenek minket.
Árulkodó, hogy a bővítési folyamat felpörgése is éppen 95 őszére esett.
Ebből többek között az következik, hogy nemcsak nekünk van szükségünk a NATO-ra,
hanem a NATO-nak is szüksége van Magyarországra, legalábbis jelenleg. A bővítés tehát
nem kegy, hanem kölcsönös érdekeken alapuló üzlet. Jó lenne, ha a magyar külpolitika erre
végre rájönne, és eszerint cselekedne.