36,1 MB - PDF - EPA

kör, amelybe a természetet és a természettel egysorsú embert állította; hiszen ezzel már rendet
mutatott meg, ami fájdalmas ugyan, de törvényszerű, s éppen ezért — az elégikus hangvétel
ellenére is — megnyugtató: minden osztozik benne. Csakhogy Barcsay azután, hogy ezt belátta
s versbe foglalta, hirtelen s főleg váratlanul — megrémül; a most következő, nyolcadik
strófa nem folytatja a verset, teljesen megzavarva a költemény emelkedett, elvont és személytelen
elégikusságát, az ember most megkülönbözteti magát a természettől, amelyhez eddig
hozzátartozott — a törvény elveszti megnyugtató színezetét, felvillan, hogy mások vagyunk,
mint a természet, amely körülvesz bennünket. A váratlan s tulajdonképpen logikátlanul
feltörő kérdés: „De mely kínos árnyék bágyasztja lelkemet?", nem csupán annak felfedése,
hogy korábban, a vers elmúlás képeinek írásakor nem bágyasztotta kínos árnyék a lelkét,
hanem éppen az ember halála és a természet halála közötti különbség felismerése („Mert ha
megvizsgálom valóban szívemet" sorban a furcsa „valóban" szó csak erre az újragondolásra
utalhat), s a tanulság és egyben a költemény utolsó sora, e sor különös „cape diem"-je — amely
a horatiusi „capre diem" hedonizmusától áll a legtávolabb — pedig éppen ezt jelenti be:
„Csak a jelen való teszi életemet". Tehát: őt ama Semmiség várja, szemben a természettel,
amelyről viszont tudvalevő, hogy újra fog éledni. — A természet élete és az ember sorsa közötti
szakadásnak ez a revelációja egyformán mutatja, hogy Barcsay nem vált materialista bölccsé,
de egyúttal — s itt most főleg — azt, hogy a világi szív egyúttal világi elme is, ez az utolsó
strófa már a mindennemű transzcendens támasztól megszabadult ember nyelvén szól, aki
számára azonban ez a szabadság keserves élményt jelent.
A mulandóság-téma így azonban nemcsak annak a jelzője, hogy a költő boldogsága a változás
hatalmának alávetett külső dolgoktól függ, tehát nem csupán a világi erkölcs megnyilatkozása,
de immár felszárnyalt belőle az egyértelmű, legegyértelműbb, filozófiai horizontú
világiság lírája is: a Semmiséggel került szembe végül a maga múlandóságán meditáló költő.
S ha itt a nagy lírai erővel megnyilatkozó ateizmus is a lényeg, viszont ennek az ateizmusnak
a lényege, hogy nem következetes világkép-építés eredménye — az isten hiányában (hiszen a
halál a költő számára csak a Semmiségre nyit kaput) valamiképpen benne van az az üresség is,
amelyet Ő, a költő hagyott maga körül; nem ő űzte ki világából a teremtő képzetét, a mindenható
egyszerűen elhalványodott előtte, szétolvadt a semmibe. így ez a világiság törékeny, nem
önmagában azért, mert a szabadság nagy pillanata Barcsay számára az a pillanat is, amelyben
„kínos árnyék bágyasztja lelkét" — versének ez az „archimédeszi pontja", innen ragyog fel
szépsége —, hanem azért, mert így ezt a találkozást teljesen védtelenül élve át, erőteljes visszavonulásra
kényszerül.
A nagy lírai pillanatban ily módon benne van a visszahullás, pontosabban: a kényelmes
visszaereszkedés lehetősége. Barcsay költészetének itt vizsgált részlete a felvilágosult érzékenység
lírájának fontos fejezete, ám hogy ez az érzékenység tisztán és termékenyen a mulandóság
témakörében nyilatkozik meg, abban már benne van egyfajta visszahúzódás-rejtőzködés:
a boldogság új, nem sztoikus programja itt nem közvetlenül, hanem mint az új — a „külső
dolgokat" feltétlenül kívánó — boldogság hiánya, mint e hiány miatti panasz jelenik meg.
Érzékenysége ostromolt érzékenység, ott van mellette, hat vele szemben a legális erkölcs
szentesítette s aktuális ideológiai funkciót is betöltő bölcsesség, s így, ezért nem válhat olyan
önálló, agresszív, maga köré filozófiát szervező fogalommá, mint Bessenyeinél (ha e „szervezés"
mégoly viharos válságok kíséretében is történik) — s amikor túlvilággal, papokkal, vallással
keveset gondoló világi szíve elviszi, elsodorja őt a végső kérdésig, akkor a változást mint a
semmiségbe vezető, tragikus tényt kénytelen felfogni. S nyilván e szubjektíve mélyen átélt
élmény teszi vonzóvá számára az állandóságot, az állandóság lehetőségeit, biztosítékait — s az
a véleményünk, hogy részben innen ered félelme a „közéleti" változásoktól is. Mert Barcsay
néha már szinte születése előtt tetten éri a hívságot, ami ellen küzd, az maga a változás, s
időnként bölcsebb a példaképnél is — aki egyébként egyáltalán nem úgy volt bölcs —, orczybb
Orczynál. A Barcsay báró Orczynak, midőn a vizek folyásának egyengeiésére rendeltetett volt
432