Ötvenhatos projekt

Recommendations

Info

1956. október 23-án reggel, mint mindig, elindultam a Vendel utca felé, de nem jutottam tovább a Móricz Zsigmond körtérnél. Hét óra lehetett, de már a csődület nem engedte a villamosokat járni. Belesodródtam a sokaság közepébe, és elindultunk gyalog a Szabadság híd felé. Ekkor még céltalanul, mert senki nem tudta, hogy hova megyünk és miért. Valaki a tömegben kitalálta, hogy hol lehet puskát szerezni, és délutánra már volt is puskánk. Nekem egy egylövetű öreg karabély jutott, amit már Noé is kidobott volna a bárkájából; nehéz volt, de szólt. Ez volt az utolsó napom, hogy legalább elindultam, de nem értem be a Vendel utcába. Ezek után soha többé nem láttam az osztályt, mert azt hiszem, a tanítás is befejeződött egy ideig ezzel a nappal. Mire újra kezdődött volna (nem tudom, mikor), én már nagyon mélyen benne voltam a forradalom szelében, a tömeg elsodort, nem volt megállás. Úgy emlékszem, hogy először október 26-án értem haza ezekben a napokban, fáradtan és éhesen… Ezek után soha nem mentem vissza a Vendel utcába. A napi információk a rádión keresztül jöttek, de én benne voltam a mindennapi történetekben, a helyszínen kaptam az információkat. Személyes emlékeim közül a legkimagaslóbb az volt, amikor az orosz tan- 12 J. F.
LEVELEI kok jöttek Buda felé Nagytétény határánál. Mi, fiatalok próbáltuk őket megállítani puskával – nem nagy sikerrel, de a Molotov-koktélok jól dolgoztak. A családom nem nagyon volt oda a harcias viselkedésemért, de belenyugodtak, mert tudták, hogy ha nem győz a forradalom, akkor úgysem maradok az országban. November végén el is mentem, mert keresett az ÁVH… Az első „kirándulásom” 1956. november végén történt, a Déli pályaudvartól a Sopron előtti Balfig vonaton, utána gyalog át a határ felé. Vártunk az éjszaka eljöttéig és elindultunk. Egypár ismerős és néhány ismeretlen illető között kikecmeregtünk a falu szélétől a határ felé vezető ösvényhez, ami egy erdőhöz vitt bennünket. Szerencsére beértünk a fák közé, mire az oroszok fényszórókat lövöldöztek az ég felé, és az egész terület nappali világosságot kapott. Bent az erdőben könnyen megbújtunk, amíg elsötétedett a világ. Ezt megismételték kb. minden 20-25. percben. Amikor kiértünk az erdőből, egy tisztásra jutottunk. Ekkor már éjfél lehetett, egy kis holdvilág fénye mellett megpróbáltuk kifigurázni, hogy hol lehet a határ. Elindultunk egy irányba, egy távoli, nagyon pislákoló fény felé, amiről azt gondoltuk, hogy ez már egy ausztriai falu lehet a távolban. Fél órai bandukolás után elértünk egy felszántott csík elé – a szántás lehetett tíz méter széles, ittott feltúrt lukakkal –, amire rájöttünk, hogy ez a határ, és a lukak a felszedett aknák maradványai. Vigyázva átszaladtunk a mélyedések között, és már Ausztriában voltunk. Továbbmentünk, reméltük, hogy Ausztria felé tartunk a távoli fényt követve, aztán megint a felszántott sávhoz érkeztünk. Csodálkoztunk, hiszen ezt már rég elhagytuk. Kiderült, hogy mivel a határvonal nem egyenes, így többször átkeltünk a kígyózó sávon. Ijedelem fogott el mindenkit, mert most már tényleg nem tudtuk, hogy hol vagyunk, és az oroszok által fellőtt fényszórók sem nyugtatták az idegeinket, mert amikor ez történt, mindig hasra kellett vágódni, nehogy rájöjjenek, hogy valaki próbál a határ körül menekülni, amit persze ők nem akartak. Felkelve az egyik fényszórós incidens után valaki észrevett egy nagyobb távoli fényt, amit követve egy ausztriai faluba érkeztünk – nagyon fáradtan és éhesen, de boldogan. Ott már több magyar emigráns várakozott. Egy kiadós reggeli után buszra szállítottak mindenkit, és onnan Linzbe érkezve egy katonai kaszárnyában szálltunk meg. Linzben voltam két hétig, de nagyon egyedül éreztem magam, és egy reggel elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, valahogy visszamegyek Budapestre a családért. Egy ismeretlen ismerőssel egy fillér nélkül elindultunk a vasútállomás felé, és Linzből egy vonat peronján a kalauz jóvoltából megérkeztünk Bécsbe. Ott megkerestük a Hegyeshalom felé tartó vonatot. Megint egy fillér nélkül szálltunk fel, és egy kis huzavona után – meggyőzve a kalauzt – elértünk a végállomáshoz Nickelsdorfba. Innen már a határ elég közel volt, és ezt gyalog tettük meg szakadó esőben, bokáig érő latyakban, szántóföldeken keresztül, félcipőben, ami minden lépésnél le akart maradni a sárban. A határnál orosz ágyúk és tankok tömege sorakozott, csövük Magyarország felé irányítva. Nem volt mit tennünk, borzasztóan 13
Page 1: Vendel utca ’56 a Politechnikum d
Page 4 and 5: 4
Page 6 and 7: RÉGI TÖRTÉNETEK A kedvenc tört
Page 8 and 9: „Nekem a kedvenc történetem az
Page 10 and 11: A A IV. C névsora Dankó Mária Fa
Page 14 and 15: félve, de elgyalogoltunk között
Page 16 and 17: TEMESI ÉVA Meggyőződésem, hogy
Page 18 and 19: teherautónyi kiskatonával. Elterj
Page 20 and 21: TEMESI ÉVA Az apám meg a lánya s
Page 22 and 23: A VENDEL UTCAI ISKOLA 1948-ban áll
Page 24 and 25: A MUNKA A Fővárosi Közoktatásfe
Page 26 and 27: hajdani diákot - ugyanúgy, mint s
Page 28 and 29: 28 MAI DIÁKOK Én csak az utolsó
Page 30 and 31: 30

Ötvenhatos projekt

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?