Ötvenhatos projekt

TEMESI ÉVA
Az apám meg a lánya
sétált az éjszakába’.
Apámnál csirizes tálka,
Papírcsíkot visz a lánya.
Körül októberi pára.
Megyünk meg-megállva
a néma éjszakába’.
„Magyar urán, magyar kincs,
ehhez másnak joga nincs!”
Lépteink alatt neszez
az októberi avar,
fülünkbe őszi szél zúg,
vagy tán márciusi dal.
A város suttog, remeg,
feszül, valamit akar…
Az éj mindent eltakar.
„Magyar urán, magyar kincs,
ehhez másnak joga nincs!”
Plakátragasztók
Ezt a két sorom írta
a papírra az apám,
(és mind olyan egyforma,
mintha nyomtatta volna)
és reggel ott látják majd
a gyár ablakán, falán,
házon, fákon, oszlopon,
és elolvassák talán:
„Magyar urán, magyar kincs,
ehhez másnak joga nincs!”
Nagyon csendesen megyünk.
Csak meg ne lássa senki!
Mert mégis jobb ma félni,
mint holnap megijedni.
De titkon, félve, mégis
menni kell, menni, menni!
„Magyar urán, magyar kincs,
ehhez másnak joga nincs!”
A lélek erős, a test gyáva,
így sétáltunk az éjszakába’,
október langyos tavaszába’,
nézve előre, hátra,
és itt-ott meg-megállva.
Az apám meg a lánya.
1956. október
A gyárfalon bizonyos szögből nézve,
Még meglátszik a meszelt betűk éle,
„Éljen Rákosi!” – és az ablakokon
Túl néma harminc éven, esőn, poron,
még ott van egy papírcsík halvány nyoma.
Bár felírhatnám ma is újra oda:
„Magyar urán, magyar kincs,
ehhez másnak joga nincs!”
A régi írást a szívemmel látom.
És ahogy harminc éve, most is várom,
– mert nincs holt betű, letörölt nyom végleg –
még eljő ideje az emlékezésnek!
és az ítélkezésnek …
1986
20