Zsámbéki Polgár - 2020. május

Mindezt azért, mert vállalni merték nevüket, nyelvüket, identitásukat
és az 1941-es népszámláláskor német anyanyelvűnek
vallották magukat!
Ezek az emberek éppolyan megbecsült polgárai voltak községünknek,
városunknak, mint bárki más, többségük még katona
sem volt, egyszerű paraszti, vagy iparos munkát végző ember
volt a háború előtt.
Tetőzte fájdalmukat, szomorú kilátástalanságukat, hogy mindössze
egy kis 50 kg-os batyuval indulhattak az ismeretlen
útra, többi ingó és ingatlan vagyonukat, állataikat itt kellett
hagyniuk.
Fájdalmasan búcsúztak el itt maradt rokonaiktól, ismerőseiktől,
barátaiktól, jó szomszédjaiktól. Hosszú ideig az itteniek
semmit sem tudtak felőlük, néha egy kósza hír, vagy levél volt
az összes információ sorsuk akkori állásáról.
Sokan nem is élték a meg, az, hosszú utazás végét, még útközben
elhunytak a sötét, hideg vagonok belsejében, a több
hétig is eltartó, minden alapvető emberi szükségletet nélkülöző
úton.
Akik itt maradtak, azok reménykedtek, hogy ez csak egy rossz
álom, átmeneti időszak, ősszel, vagy egy pár év múlva visszajöhetnek,
akiket kiűztek.
Vissza is jöttek, de sok-sok év múltán, már házzal, munkahellyel,
egzisztenciával rendelkezve, de bármelyikük elcserélte
volna az ottani házat, az itt hagyott házra, hazára!
Szívük mélyén mindig is zsámbékinak, magyarnak vallották
magukat, a még élő idős emberek. Sebeik lassan begyógyultak,
elfogadták sorsukat, mert fegyelmezett, vallásos, tisztességes
emberek voltak ezt tanulták szüleiktől, hazájuktól. De
ha leszálltak itt a buszról, s lábuk újra érintette a zsámbéki
földet, mindegyiknek könnybe lábadt a szeme és percekig
megszólalni sem tudtak. Ugyanez történt visszautazáskor, a
búcsúzásnál is.
Nekik a haza Magyarország, azon belül Zsámbék volt és maradt
mindörökre.
A mai napon erről a mi számunkra hála Istennek ismeretlen és
elképzelhetetlen eseményről emlékezünk meg, leróva tiszteletünket
az ősöknek, a kiűzötteknek, elhelyezve az emlékezés
virágait, koszorúit. Tesszük ezt azon a helyen, ahol magyar
állampolgárként lábukkal utoljára érintették meg a zsámbéki
szülőföldet.
Emléküket megőrizzük, a Jó Istent kérve, hogy soha többé ember
az emberrel ilyet ne tudjon tenni!
Zsámbék 2020. 04. 14.
Bechtold János
2020. május ZSÁMBÉKI POLGÁR
11