Zsámbéki Polgár - 2022. július

ZSÁMBÉK ZENEI ÉLETÉNEK MEGHATÁROZÓ SZEREPLŐJE. AZ ELMÚLT ÉVEKBEN KONCERTEKET SZERVEZETT, Ő MAGA IS
AKTÍVAN MUZSIKÁL. ZONGORAJÁTÉKÁT TELT HÁZAS RENDEZVÉNYEKEN ÉLVEZHETI A ZENESZERETŐ KÖZÖNSÉG. HÚSZ
ÉVE TANÍT A VÁROS ZENEISKOLÁJÁBAN, ÖT NYELVEN BESZÉL KÜLÖNBÖZŐ SZINTEN, ÉS ÉPPEN A SORON KÖVETKEZŐ
KONCERTJÉRE GYAKOROLT A MŰVELŐDÉSI HÁZBAN, AMIKOR BESZÉLGETHETTEM DOMBI ENIKŐ ZONGORATANÁRNŐVEL.
Hogyan kerültél Zsámbékra?
Pontosan húsz évvel ezelőtt, hosszas megfontolás után, az
a döntés született otthon Erdélyben, hogy átköltözünk az anyaországba.
Hogy miért határoztunk így? Ennek két oka volt: családegyesítés
és a gyerekek tanulmányi lehetőségeinek tágítása.
Az első gondolatunk Sopron felé vezetett, de ott akkoriban nem
volt zongoratanári állás, viszont itt Zsámbékon, Bors Andreától,
a zeneiskola akkori igazgatójától pozitív visszajelzést kaptam.
Hálával gondolok Andira, aki felkarolt bennünket, segítségünkre
volt az átköltözés szakmai részének hivatalos megoldásában.
Milyen volt a beilleszkedés?
Emlékszem, amikor megérkeztünk a virágos, nyugodt hangulatú
faluba, felmentünk a Hegyalja étterembe ebédelni. Egy
nagyon kedves házaspár szolgált ki bennünket. Remek volt
az ebéd, elbűvölő a vendégszeretetük. Hamarosan barátság
alakult ki köztünk. Aztán – talán a zenei tevékenységemnek
is köszönhetően – sok jó embert megismertem, és egyre több
barátra leltem. Szeretem az embertársaimat, igyekszem megtalálni
a közös hangot. Már lassan elfelejtem, hogy bizony akkoriban
akadt azért egy-két falubeli, aki „lerománozott”. Ez őket
minősítette, nem engem. Szoktam mondani: akinek a himnusz
hallatán párás lesz a tekintete, aki Adyn és József Attilán nevelkedett,
azt hiába nevezik románnak, tudja, hogy hova tartozik.
Honnan jött a zenei indíttatásod?
A szüleim nem voltak zenészek, de nagyon kedvelték a zenét,
szerettek énekelni. Sok bakelitlemezünk volt és a házunkban
gyakran szólt a zene. Édesapám már kisgyerekként arról álmodozott,
hogy de jó lenne valamilyen hangszeren játszani, de
másképp hozta a sors, így a gyerekében vitte tovább az álmát.
Még egészen pici kislány voltam, amikor az Édesanyám unokatestvérénél,
aki énektanárnő volt, megláttam a csodát: egy
nagy fekete zongorát. Amikor a hangszer megszólalt, teljesen
elvarázsolt. Aztán én is kaptam szüleimtől egy ilyen csodahangszert,
mert nagyon megígértem, hogy szorgalmasan fogok
gyakorolni rajta. Persze a lelkesedés alábbhagyott egy kicsit,
amikor rájöttem, hogy a zongorázás nem csak élvezet és játék,
hanem egy nagyon kemény munka is. Nyár volt, minden gyerek
kint játszott, én meg ültem a zongoránál, néha könnyes szemmel,
és gyakoroltam. Talán akkor tanultam meg drága szüleimnek
köszönhetően, hogy a kitartó munka nagy értékhordozó.
Zeneikolába is jártál?
Sepsisentgyörgyön éltünk, akkor ott még nem volt zeneiskola,
így magánúton tanultam. Aztán, mikor kiderült, hogy a zene
az én utam, elkerültem Marosvásárhelyre, és az ottani jó nevű
zenei szakközépben végeztem el a gimnáziumot. Az iskolában
képzőművészeti szak is működött. A festmények, szobrok iránti
szeretet talán itt alakult ki bennem. A zenei oktatás egy része -
a zongoraórák, a szolfézs, az ellenponttan és összhangzattan
órák - a város nevezetes Kulturpalotájában zajlott. Remek érzés
volt a hétfő kora esti zongoraórák után csak úgy átmenni a koncertterembe,
és meghallgatni Kocsis Zoltán, vagy Ránki Dezső
fantasztikus játékát. Kiváló zongoratanárnőm szavait nem felejtem:
jól muzsikálni csak hideg fejjel és meleg szívvel lehet.
Hogy folytatódtak a zenei tanulmányaid?
Nagyon erős osztályunk volt. Nem lett volna szerencsés,
hogy a hat tehetséges zongorista egymással versenyezzen
az egyetemi felvételin, így a tanáraink beosztották, hogy ki
hova próbálkozzon az akkori három lehetőség közül: Bukarest,
Kolozs vár vagy Jászváros. Nekem a főváros konzervatóriumába
– akkor így nevezték - sikerült bejutnom, igaz, csak harmadik
próbálkozásra. Abban az időben a művészeti oktatás nagyon
háttérbe szorult, az egyetemeken drasztikusan lecsökkentették
a helyeket. Néhány helyért küzdött nagyon sok zenélni vágyó
fiatal. A bukaresti éveimre is szeretettel gondolok. Kiváló
tanáraim voltak, akiktől szakmát lehetett tanulni. Ugyan nehéz
volt románul a pszichológiát, meg a filozófiát bemagolni, de ekkor
tanultam meg anyanyelvi szinten beszélni a nyelvet, ami
az idegen nyelv iránti érdeklődés és szeretet magját elültette
bennem.
Milyen végzettséget szereztél?
Oklevelem szerint zongoratanár vagyok,
kamaraművész, szolfézs- és
énektanár. A szolisztikai pályához
talán nem voltam elég tehetséges.
Kis kezem van, ez már eleve akadály
egy Chopin, vagy Liszt mű könnyed
lejátszásában. A kamarazenélés
gondolata is kedves volt számomra,
de ott megfelelő zenésztársakat
kell találni, koncertezni, és ebből
valahogy megélni. A legjobban talán
a pedagógusi pálya vonzott. Szeretem
a gyerekeket, szeretem átadni
azt a tudást, amit tanáraimtól
kaptam, amit magam gyűjtögettem
a szakmai tapasztalatnak köszönhetően.
2022. július ZSÁMBÉKI POLGÁR
5