A Poétai harmonistika koncepciójának forrásai és - Irodalomtörténeti ...

ItK
Irodalomtörténeti Közlemények
200�. CX. évfolyam ���. szám
osztályokkal is. Mert itt is kell mondanunk, hogy a poézis nem csupa természetes és
ideálos; hanem ezeknek harmóniás középlete”, 122 ezt azonban a német író Berzsenyi
szerint nem mondja ki kellő határozottsággal: „A naiv és idealis költészet összekötéséről
gondolkodott már Schiller is, úgy hogy azt nemcsak lehetősnek, de egyszersmind legfőbb
megfogásnak is tekinté. Azonban ő e részben, […] még tisztában nem lévén, ezen
megfogást csak említé; pedig éppen a legfőbb megfogás lett volna legfőbb tárgya az
esztétikának.” 123
Ehelyett Schiller Berzsenyi szerint „a maga stílusát”, azaz a szentimentalizmust „legfőbb
osztállyá akará emelni”. 124 Berzsenyi kritikája Schiller elméletének arra az ellentmondására
tapint rá, hogy míg az egyrészt a szentimentális létállapot és költészet létjogosultságát
védelmezi – lévén, hogy az emberiség fejlődésének egyetlen lehetséges módja
a természettel való meghasonlás, a „kulturálódás” volt – olyan szépség-követelményt
állít fel (a szépség mint a szellem és az érzékek összhangja, mely egyszerre szól az ember
minden képességéhez 125 stb.), amelyet a szentimentális állapot per definitionem
valóságosan nem elégíthet ki, s csak mint ideál lebeghet előtte. 126 Ugyanakkor Schiller
arról nem szól részletesen, hogy mi az az általa csak említett „végső cél”, amelynek
perspektívájában a szentimentális állapot értelmet nyer, sőt mint fejlődési stádium előnyt
élvez a naivval szemben. 127 Csak utal erre, amikor kijelenti, hogy „sem a naiv, sem a
szentimentális jelleg, egymagában tekintve, nem meríti ki egészen a szép emberség eszményét:
ez csak a kettőnek bensőséges összeköttetéséből származhatik”. 128
Ez a harmadik állapot nem lehetne más, mint – és itt nyilvánvaló a párhuzam mind
Schelling világkorszakaival, mind Plótinosz sémájával – a magasabb szinten, mert tudatosan
visszanyert eredeti egység. A tény, hogy Schiller költészettipológiája végül is csak
utalás szintjén tartalmazza gondolatmenetének logikai konklúzióját, a kanti rendszerhez
való kötődésével magyarázható. Manfred Frank szerint az esztéta Schillert elméletének
kantiánus alapjai gátolták meg abban, hogy elmélet és gyakorlat, érzékiség és moralitás
között principális egyesülést tételezzen – ehelyett megelégedett puszta egyensúlyi állapotukkal
s így lényegileg megmaradt ész és érzékiség dualitásának álláspontján. 129
122 Uo., 330.
123 Uo., 331.
124 Uo., 332.
125 Vö. Friedrich SCHILLER, A naiv és szentimentális költészetről [1795] = SCHILLER 1960, 357. „A szépség
a szellem és az érzékek közötti összhang terméke; egyszerre szól az ember minden képességéhez, s ezért csak
ama feltevés mellett érezhető és méltatható, hogy teljesen és szabadon használhatja minden erejét. Nyílt érzéket,
tág szívet, friss és töretlen szellemet kell ehhez magával hoznia az embernek, össze kell szednie egész
természetét; ez semmiképpen nincs meg azoknál, akiket elvont gondolkodás megosztott önmagukban”. (Berzsenyinek
e definícióra utaló jegyzetét lásd PIM V. 1187.)
126 Uo., 306. „Érzésének és gondolkodásának összhangja, amely első állapotában valósággal megvolt, most
csak ideálisan létezik. Ez az összhang már nincs meg benne, már nem életének ténye, hanem rajta kívül van
mint gondolat, amelyet előbb meg kell valósítani.”
127 Vö. uo., 308.
128 Uo., 361. Szemere Samu fordítását kissé pontosítottam. Berzsenyi megjegyzése a szöveghelyről: „A naiv
és Sentimentalis Poesisnak oszve kell olvadni” (vö. PIM V. 1187).
129 FRANK 1989, 106–120.
35