Az északi part

Néhány szó a válogatásról [Az északi part]
A kiállításokon mostanában a szervezô és válogató, divatosabban:
kurátor, valamilyen formában megpróbálja megvalósítani önmagát,
kitalál egy címet, kitalál egy gondolatot, erre keresi a szereplôket,
azokat a mûvészeket, akikrôl úgy gondolja, hogy elôzetes elképzeléseinek
megfelelnek, a kiszemeltek azonosulni tudnak vele.
Nem hiszem, hogy ez üdvözítô út volna, nem hiszem, hogy joga van
diktálni bárkinek, megmondani, hogy milyen mûveket alkossanak
a mûvészek.
Néhány évvel ezelôtt volt egy elképzelésem, amelynek egy
könyvsorozatban kellett volna realizálódnia. A tervem az volt,
hogy a képzômûvészeket közelebb hozzam az érdeklôdôkhöz, bemutassam
azt a környezetet, amelyben dolgoznak, megismertessem
a mûtermeiket, felfedjem, felfedeztessem azt a helyet, ahol a
mûvek születnek. Mindezzel szerettem volna kielégíteni az emberek
egészséges kíváncsiságát, titkok utáni kutatását, megengedjem,
hogy kukucskáljanak. Reméltem, hogy ezek után a mûvekre is
jobban odafigyelnek. Ma már tudom, ez naiv elképzelés volt. Elôször
is csak egy kötet jelent meg a pécsi mûvészek legjaváról, másodszor
nem érte el a kívánt hatást. Talán a hírverés maradt el, talán
az ötlet volt vérszegény. Rá kellett jönnöm, hogy a populáris fogások
nem a képzômûvészet sajátjai, itt egészen más módszerekkel
kell dolgozni.
A könyvsorozat második kötete a Balaton északi partján dolgozó,
a nyarakat vagy az év nagyobbik részét ott töltô mûvészek
mûtermeit mutatta volna be. Sajnos ebbôl a tervbôl nem lett semmi,
pedig ez a vidék olyan inspirációt ad, amelyet Magyarországon nem
nagyon talál meg másutt az ember. Sokuk számára a pihenésen kívül
a teljes megújulást hozza, olyan mértékû feltöltôdést ad, amely
képessé teszi ôket arra, hogy egész évben ebbôl “éljenek”.
Nem mellékes az sem, hogy az általam kiválasztott alkotók
mindannyian jó barátaim, életünk sok közös szállal kötôdik össze,
van, akivel egy iskolában tanultam, többükkel együtt állítottam ki
vagy rendeztem számukra kiállítást.
Miután a könyv terve füstbe ment, maradtak a mûvészek és
a mûvek. Kell-e ennél több? Az alkotások a mai magyar mûvészet
legjavát adják, sem csoportot, sem tendenciát, sem aktuális trendet
nem követnek, ez nem volt szándékomban a válogatásnál. Valószínûleg
más valaki más együttest tudott volna összeállítani – ez az
én válogatásom, amire és akikre büszke vagyok.
A felkért mûvészek mind örömmel vállalták a kiállítást. E közös
bemutatkozás – remélem – mindenki számára tanulságos lesz, ahol
a mûvek önmagukért, önmagukról és alkotójukról szólnak.
A MODEM-nek megtiszteltetés, hogy a bemutatkozáson szereplô
mûvészek kölcsönözték mûveiket, megmutatva egy részét a
hazánkban dolgozó alkotóknak, akik részvételükkel igen magasra
“helyezték a lécet”.
Egy kiállítást szervezô intézmény a mûvészet sokrétûségét kell,
hogy a közönségnek megmutassa, megszerettesse, megismertesse
a mûvészeket, el kell érnie, hogy az emberek számára a mindennapokban
is fontos legyen a mûvekkel való találkozás. Nincs kizárólagosság,
nincs egyfajta irányzat bemutatása, egyetlen szempont
létezik: a minôség. Nem csak a naprakész, aktuális irányzatok a
fontosak, minden másnak is van létjogosultsága. Meg kell találni
az egyensúlyt, meg kell találni a megfelelô kommunikációt, azért,
hogy a kétkedôk számára is egyértelmûvé váljanak a mûvek.
Ebben a folyamatban “Az északi part” kiállítás egy nagyon
fontos lépcsôfok lehet.
pinczehelyi Sándor

Hullám-tér, 2007, olaj, vászon, 200 x 300 cm / Wave-space, 2007, oil on canvas, 200 x 300 cm
13

14

Relief 89.02.12. Scelsi, 1989, színes gipsz, 48 x 34 cm
Relief 89.02.12. Scelsi, 1989, painted plaster, 48 x 34 cm
A 40-41. oldalon / on pages 40-41:
Relief I. 19x12.5, 2003, színes gipsz, 19 x 12,5 cm / Relief I. 19x12.5, 2003, painted plaster, 19 x 12,5 cm
Relief II. 19x12.5, 2003, színes gipsz, 19 x 12,5 cm / Relief II. 19x12.5, 2003, painted plaster, 19 x 12,5 cm
38

39

47

49

71

Sweet dream, 1996, akril, vászon, 180 x 180 x 10 cm / Sweet dream, 1996, acrylic on canvas, 180 x 180 x 10 cm
72

79