catalog ataşat în format pdf - Muzeul de Arta Cluj-Napoca

Sebôk Zoltán
A tévé mint médium
Bartha C. Ernô objektjeirôl
Bartha C. Ernô kolozsvári mûvész, Kolozsvár közelében
él egy kis faluban, amelynek neve Magyarfenes, románul
Vlaha. Néhány évvel ezelôtt jártam nála, emlékszem, leültünk
a helyi Rózsakertben, békésen italozgattunk, csendesen
beszélgettünk, friss pisztrángot ettünk, s közben
az ünneplôbe öltözött madarak fegyelmezetten hallgattak,
odébb apró macskák bohóckodtak, én pedig arra
gondoltam, hogy ez maga a Paradicsom. Ritkán szoktam
ilyesmit gondolni, pláne mondani, de ott valahogy mégis
kijött belôlem. Azért jött ki, mert olyan fokú idilli nyugalom
uralta azt a Rózsakertet, amilyenrôl mi mondén városiak
(falusiból lett városiak) újabban döntôen olcsó és
giccsesnek mondott vásári pingálmányokról szoktunk
tájékozódni.
Bartha C. Ernô tehát egy ilyesfajta idealisztikus festmény
kellôs közepén él, és ahelyett, hogy vadászna, halászna,
virágot szedne vagy például a kutyáját futtatná, ósdi tévékészülékeket
bütyköl. Nem mint tévészerelô bütyköli
ôket, mert az érzékenyebb technikához alig ért, hanem
mint mûvész, azon belül mint szobrász. Merthogy Bartha
C. Ernô végzettségét tekintve szobrász, s mint arról bárki
gyorsan meggyôzôdhet, nem is akármilyen szobrász.
Döntôen a paradicsomi körülményekhez illô, organikus,
ôsi erôket idézô bronz kisplasztikákat készít, másrészt
pedig azokhoz nagyon hasonló formájú óriási szobrokat
épít szénából. Sietek megjegyezni, hogy noha a forma és
a motívumvilág szinte azonos, mégis két külön útról és
hozzáállásról kell beszélnünk. Míg a parányi kisplasztikák
csak belsô és lehetôleg semleges térben érvényesülnek, s
megtekintésükhöz érdemes felvenni a szemüveget, a szénaszobrok
az ember fölé magasodnak, nemegyszer arra
buzdítanak, hogy bújjunk át alattuk, s nemcsak velünk,
aprócska emberkékkel beszélgetnek, hanem sokkal
inkább a Paradicsomot övezô dombokkal, hegyekkel,
a környezetükben tenyészô fákkal, bokrokkal és a föléjük
tévedt gomolyfelhôkkel. Vitatkozni olyankor szoktak, ha
városi környezetbe tévednek: emlékszem, amikor 2008
tavaszán a budapesti Millenáris parkban kerültek felállításra,
valósággal kigúnyolták az ôket körülvevô gyufásdoboz
alakú házakat.
Magyarfenesen többnyire ilyen típusú mûveket láttam,
ott és akkor még csak parányi méretben, patinás bronzból
kivetelezve és olyan környezetben, amely kovácsmûhelyre
vagy még inkább zsibvásárra hasonlít. Immár
Bartha C. Ernô mûtermében tartózkodtunk, ahol a fanyar
humortól sem mentes szobrocskákon kívül néhány furcsa
tárgyat pillantottam meg, amelyek úgy hatottak, mintha
eredetileg tévékészülékek szerettek volna lenni, de közben
meggondolták magukat, és lett belôlük valami más
– mindig más és más: madárkalitka, zsámoly, virágtartó
vagy éppen könyvespolc. Mint kiderült, mûalkotások
ezek is, váratlan rendeltetésû tárgyak, szobrok, vagy ha
jobban tetszik, objektek. Urbánus, túlontúl urbánus
objektek az Édenkertbôl kihasított térben. Nagyszerû,
gondoltam magamban, és arra buzdítottam Bartha C.
Ernôt, hogy próbálja meg végigzongorázni a fölvetett
problematikát, és készítsen a tévé-objektekbôl egy egész
kiállításravaló anyagot. Kíváncsi voltam, mi lesz, mi minden
lehet a tévébôl ott, a Paradicsom kellôs közepén.
Talán abból lehet kiindulni, hogy a tévé médium, tolakodóan
agresszív, mindenütt jelen levô, mindenki figyelmét
egyaránt kisajátítani akaró médium. Ahol bekapcsolják,
ott megáll az élet, az emberek elhallgatnak és feszülten
figyelik, bármit közvetítsen is éppen. Állítólag különösen