en: amíg be van kapcsolva és normálisan mûködik a tévé, addig a sugárzott mûsort nézzük, a médiumot pedig egyszerûen nem látjuk. Ha elromlik vagy kikapcsoljuk, akkor magát a tévét látjuk ugyan, <strong>de</strong> akkor az már nem médium, hanem a többi bútorhoz hasonlatos fizikai tárgy. Mit akarok ezzel állítani? Azt, hogy a médium kérdése ezen a kritikus ponton válik a szentháromság kérdéséhez hasonlatossá. Egyesek szerint a szentháromság problémájával azért lehetett évszázadokon keresztül foglalkozni, mert az Istent senki sem látta. Most hasonló a helyzet: a médiumokról, így a televízióról mint médiumról is azért lehet és kell végeláthatatlanul sokat beszélni, mert a médiumok éppúgy láthatatlanok, mint ahogy az Isten is az. A mai mûvész tehát hasonlóan nehéz helyzetben van, mint a középkori teológus: mindkettônek a láthatatlant kellene szóra bírnia, meg- és bemutatnia, ami nem könnyû feladat. Min<strong>de</strong>n bizonnyal ez a magyarázat arra, hogy a képzômûvészek eddig alig foglalkoztak a televízióval, meg talán arra is, hogy az elsô igazán komoly médiateoretikus az a McLuhan lett, aki hívô katolikus volt, és pályáját a középkori teológiai viták jeles kutatójaként kezdte. Sietek hozzátenni, mert ezzel McLuhan tisztában volt, hogy a médiumok addig maradnak láthatatlanok, amíg nem történik velük valami rendkívüli. Például a festészet mint médium is hosszú évszázadokon keresztül láthatatlan volt, mindaddig, amíg meg nem jelentek az olyasfajta rendkívüli körülmények, amelyeket például a kubisták idéztek elô: a kép tartalma olyannyira visszafogódott, felfüggesztôdött vagy kisiklott, hogy – mint azt McLuhan pontosan észrevette – tényleg a közvetítés hogyanja, vagyis a médium lett az üzenet. A tévével más a helyzet, azt még nem vesszük észre, nem látjuk. Bartha C. Ernô észrevette. És elkezdte használni. Nem min<strong>de</strong>gy, hogy hol vette észre és az sem, hogy miként használja. Amikor elôször láttam a mûtermében néhány tévés objektjét, elsôként Charles Bau<strong>de</strong>laire jutott eszembe, aki a mo<strong>de</strong>rn mûvészt guberálóként határozta meg, aki szemétdombon matat, összeszeszedi a kidobott, ér- téktelen holmikat, hogy azután valami mást, valóságos kincset csináljon belôlük. Ott a mûteremben még nem, csak utólag tudatosult bennem, hogy ha akaratlanul is, <strong>de</strong> Bau<strong>de</strong>laire lényegében McLuhan kedvenceit, a kubistákat jellemezte, akik nem átallottak a kép síkjára újságfecniket és eldobott vonatjegyeket ragasztani, vagy a kép testébe rozsdás szöget verni. Mintha Bartha C. Ernô azt folytatná a tévével, amit a kubisták a festészettel mûveltek: sorozatának az a közös nevezôje, hogy min<strong>de</strong>gyik darabja ilyen guberált, elromlott, elhasznált, megunt és divatjamúlt holmiból van. A már hasznavehetetlen masinákat próbálja a maga módján hasznossá tenni. Persze nem úgy hasznossá, hogy ismét fogni lehessen velük a sok-sok csatornán keresztül szakadatlanul sugárzott adásokat, hanem a saját médiumává teszi, pontosabban fogalmazva olyan médiummá változtatja, amelyen keresztül döntôen a tévérôl, a tévénézési szokásokról alkotott személyes véleménye artikulálódik. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezáltal világosan látjuk a tévét mint médiumot, abban viszont igen, hogy sokkal inkább látjuk, mint „normális“ használat közben, amikor önfeledten bámuljuk. Végül azt kellene még megfogalmazni, hogy lényegét tekintve milyen is Bartha C. Ernônek a tévéhez fûzôdô viszonya, ami nem könnyû feladat. Észrevettem, hogy az emberek zömmel mosolyognak, amikor meglátják egyegy mûvét. De vajon mibôl van ez a mosoly? Soren Kierkegaard, a XIX. századi dán filozófus a mosoly, a nevetés fô forrását két dologban látta: az egyik az irónia, a másik pedig a humor. Kierkegaard szerint az irónia akkor jelentkezik, akkor jelentkezhet, amikor a határtalan képzelôerôvel megáldott szubjektum valami aprósággal kerül szembe, a humor pedig ennek pont az ellentéte: a szubjektum kicsi és jelentéktelen, az objektum pedig, amivel foglalkoznia adatott, végtelenül nagy. Az aprócska, törékeny szubjektum ott csetlik-botlik a hatalmas objektum súlya alatt, és Kierkegaard szerint épp ezt a csetlést-bot-
Zen TV lást szoktuk megmosolyogni. Elvileg abból kell kiindulnunk, hogy a tévé, amin és amivel Bartha C. Ernô dolgozik, olyan min<strong>de</strong>nt behálózóan óriási, hogy csak a második megoldásra jöhet számításba. Hatását és hatalmát tekintve ugyanis a tévé már-már végtelennek mondható. És hogyha ezzel a hatalmassággal egy véges szubjektum kerül szembe, ott várhatóan csak humor keletkezhet. Ugyanakkor Bartha C. Ernô tévés objektjeinek sorozata arról gyôz meg bennünket, hogy itt egy rendkívül erôs, már-már határtalan képzelôerôvel megáldott alkotói szubjektummal van dolgunk, amely képes min<strong>de</strong>nt a maga hasonlatosságára átformálni. Másként fogalmazva, mindkét oldalon problémába ütközünk. Az a gyanúm, hogy itt a végtelenül nagy objektummal egy ugyancsak végtelennek tetszô szubjektum néz farkasszemet, ráadásul ott, az É<strong>de</strong>nkert kellôs közepén. De hogy miféle terület az, amely az irónia és a humor, az ere<strong>de</strong>ndô szakralitás és a parlagi profanitás között feszül, merthogy valhahol itt kellene kijelölnünk Bartha C. Ernô helyét, nem tudnám megmondani. Erre nekünk, legalábbis nekem, még nincsen szavam.
Change language