Untitled

ejtik. Hasonlóan tesz a hortobágyi születésű pusztajáró
diplomások egy része is. Ezzel éles ellentétben a mai
tudományos munkákban szinte kizárólag a rövid i-s alakot
találjuk. Történeti vizsgálataink azt mutatják, hogy
a talajtanosok zömmel már a 19. században átálltak
a rövid i-re, ezt a gyepgazdászok és a talajtanosokkal
együttdolgozó botanikusok, majd az 1940-es évek körül
a többi botanikus is követte. Napjainkban a helyesírási
szabályzat az irodalmi nyelvben nem tartja helyesnek
a hosszú í-s változat használatát. Sajnos a rövidülés
pontos szaknyelvi okait nem ismerjük. Mivel azonban
a hortobágyi (és talán a szélesebb tiszántúli) tájnyelv
(értve ez alatt a tájban nevelkedett kutatók, természetvédők
egy részét is) a hosszú í-t használja, indokoltnak
tartjuk, hogy mi is ezt tegyük, és másokat is a hosszú í-s
változatok használatára buzdítsunk (hozzátéve, hogy a
magyarországi szíkesek nagyobb része e tájegységben
található).
DATA COLLECTION
Károly Hoffman, a botanist of the local city of Püspökladány
and I decided in the summer of 2008 that we
would ask herdsmen in the Hortobágy what the vegetation
of the puszta looked like in the past, how the puszta
was grazed, what plants they know, and what sorts of
vegetation and soil types they differentiate on the Hortobágy
pastures. Since then, we have talked to 92 herdsmen
in more detail and conducted semi-structured
interviews with them during our 78 field work days.
Whenever possible, we grazed the animals or at least
roamed together the various parts of the saline puszta.
We collected 5149 data on 288 wild plant species (and
1432 additional data on their ecological requirements).
We studied in detail what the herdsmen knew about
the 40 different habitat and vegetation types they distinguished
(1543 data), the history of the landscape, and
the changes of the vegetation. Indoor
interviews were electronically recorded.
The recorded data were structured
and analyzed (see the publications in
the reference list). We collected data
in settlements directly adjacent to the
Hortobágy: Nádudvar, Balmazújváros,
Tiszacsege, Nagyiván, Kunmadaras,
Karcag, Püspökladány, and Hortobágy
village.
Néhány gondolat a pásztorok tudásáról
A hortobágyi (vagy akár tágabban értelmezve a tiszántúli,
az alföldi) pásztortudomány igen jelentős, a hatalmas
tudás könyvekben is lejegyzett része is könyvtárnyi
(vö. Herman, 1914, Fazekas, 1979, Barna, 1979 stb.).
A több ezer éve folyó pásztorkodás – bár folytonosan
változott (vö. Bellon, 1996) – a kor igényei és lehetőségei
keretén belül alkalmazkodott a szíkespuszta szélsőséges
viszonyaihoz. Bár tervekből nem volt hiány, hogy
a hortobágyi pusztát bőven termő szántóföldekké alakítsák
(Molnár A., Fintha 2005), a Hortobágy legelőtáj
maradt, ahol még napjainkban is közel 300 aktív pásztor
él, és jelentős részük a „hagyományoshoz közeli” (nem
iparizált) legeltető állattartást folytat.
A hortobágyi pásztorkodás tudásanyagát, szabályait,
szokásait két fontosabb hatótényező-csoport befolyásolta,
befolyásolja: egyrészt a jószág szükségletei és
a táj lehetőségei, másrészt az állattartó gazdák (ill. az
állattulajdonosok), a nemzeti park és az állam (újabban
az Európai Unió) előírásai és piaci lehetőségei, kényszerei.
Mindezek mögött a mai napig érzékelhető a Hortobágy
környéki települések eltérő története (nagykunok,
matyók, hajdúk, Debrecen városa, a Bihar közelsége).
A pásztorok általunk vizsgált tudásanyagában (hagyományos
ökológiai tudás) mindezek miatt térbeli eltéréseket
lehetett észlelni, bár akkorákat (már) nem, mint
amekkorákat Barna Gábor talált az 1970-es években a
szokások, hiedelmek kapcsán (Barna, 1979).
A hortobágyi pásztortudomány lépten-nyomon meg -
tapasztalható pusztulásához a globalizáció sok szempontból
járul hozzá. Ezek közül most csak kettőt emelünk
ki: egyrészt alig néhány évtizede a pásztor fő érdeke
a jószág súlyának minél gyorsabb gyarapodása,
illetve a fejhető tej mennyiségének növelése volt, ezért
a legeltetés minőségére nagy figyelmet fordítottak (lakjanak
jól; a lábával nem legel a juh!). Napjainkban ezzel
szemben olyan szabályzók alakultak ki, amelyek mellett
a pásztorok nagy tudására egyre kisebb szükség van,
így az törvényszerűen csökkenni kezdett (például: az
amúgy nagy tudású pásztor látványosan hanyagul legeltet;
vagy a „számláló” juhászok esete, akik csak az agrárkörnyezetgazdálkodási
előírásokban szereplő minimum
állatsűrűséget figyelik). Másrészt a mai pásztorok kevesebb
időt töltenek a természetben, kevésbé szélsőséges
körülmények között, ezért is csökken a tudásuk. Tévedésekhez
vezethet azonban, ha a hanyagul legeltető, ökológiai
tudásukat nem „reklámozó” pásztorokkal találkozva
azt a téves következtetést vonjuk le, hogy ők sem tudják,
hogyan kell jól pásztorkodni, nem értenek hozzá, ők ezt
már elfelejtették, ha a libák rámennek ősszel, télen, ez
jót tesz a gyepnek, ezt sem tudják (lásd ennek éppen
az ellenkezőjét), szocialista iskolában tanulták (a legeltetést
biztosan nem), eladják népi tudásnak, félműveltek.
Ehhez hozzátéve azt is szeretnénk hangsúlyozni, hogy
mi magunk is találkoztunk olyan, harmincas éveikben
járó pásztorokkal, akik már most a régi fiatal számadókhoz
mérhető tudással bírnak, és mivel pásztorcsaládból
származnak, és komolyan veszik a pásztorkodást, egyre
nagyobb tudásra tehetnek majd szert a jövőben.
A hortobágyi pásztorok hagyományos ökológiai tudása
meglepő módon sokkal függetlenebb a tudományos
tudástól, mint azt Európa közepén, az egyik legrégebbi
botanikai műhelytől alig 50 km-re, a szocialista
mezőgazdálkodás egyik emblematikus területén, vala-
128 129