BÖRZSÖNYI HELIKON

Jutka
Lassan ment, halkan fütyörészett, két dolog járt az eszében, az érettségi meg Jutka. Az apja szavai is
forogtak az agyában, hogy a kunok gerincét el lehet törni, de meghajlítani nem lehet. A sarkon alul, a sétány
sarkában ott csókolódzott Jutka a tanárral. Mégiscsak igaz, legyintett, hogy a pucával mindent meg lehet
venni, érettségit, munkahelyet, sok mást. Ezek a tanárok is milyen ócska emberek. - A gerinc, - motyogta
visszafelé. Olyannak érezte magát, mint mikor a kiürült kancsót még össze is törik. A fiatalság törhetetlen
ereje másnapra mosolyt simított arcára. Jutkának azt mondta: - Szép vagy, de jó nem. Kerüljük egymást.
Az elnök
Az elnök bekapcsolta a rádiót. Az emberek, mint akik óramûre járnak, színészpofával hallgatták a “nagy
vezért”. Akkor egy kutya rettenetesen elkezdett kint vonyítani, egy macska meg irdatlan hangon nyávogott
a padlástérben.
- Ezért még valaki nagyon megfizet! - hördült föl az elnök.
- Vigyétek be a váci börtönbe az állatokat, - mondta hátul Csereklye Dávid, és az egész termet betöltötte
a kacagás.
Fogorvos fia
Postagalambász volt. Mikor már kivilágosodott, megetette a galambokat. Mindig csak ezután reggelizett.
Nézte a felszálló galambfalkát, a túlsó parti fák felett keringõ varjakat. Beballagott
az elõszobába. Valahogy most nagyon jól érezte magát, van ilyen néha az életben. Az apja ott ült a nagy
rolós asztal mellett.
- Anyád,- mondta,- szóval édesanyád, hogy mondjam... anyád elment, szóval végleg elment a
sebészprofesszorral, elment...
Dédapa
Ült a virágzó cseresznye alatt. Anyám tálcán vitte neki a pálinkát, meg a befõttet. Nagyon szép volt anyám
és nagyon fiatal. Tizenhét éves múlt, amikor én születtem. Nagyapa, meg dédapa öregek voltak... Dédapa
jóval túl volt a kilencedik évtizeden. Ahogy ott nevetgéltek, mindnyájan szépek voltak. Tél elején, egy
disznóölésen szundikált, majd délután megnézte, jól keverték-e a kolbászt, megint bejött. Azt mondta
öcsémnek, hogy muzsikus alakú füle van,
nekem meg azt, hogy belõlem pap lesz, és hogy mûvészlélek vagyok. Lehet, hogy nem voltam jó se
papnak, se költõnek, de mégis az lettem.
1956
Mindenki a rádiókat hallgatta, a nagyapám azt mondta: a nyugat mindig becsapott bennünket, a kelet
mindig leigázott. Az orosz tankok le-föl jártak az Árpád utcán meg a Dózsa György úton. Mindenki
bezárkózott, senki nem merészkedett ki. Ott álltam az unokatestvérem kinõtt barna kabátjában, egészen
kint, a járdaszegélyen és néztem a “harcosokat”. Kirgiz képû emberek álltak a tankból derékig kifelé.
Rettenetes halálfélelem ült az arcukon. Hozzám hasonló emberek voltak. Õket is hazavárta az anyjuk.
79