1DISPUTATartalom

Küszöb 

Kovács Zoltán: Szkítiából Európába? ............................................. 3 

Fôtér 

Losoncz Alpár: Európa: a különbözések azonossága ....................... 4 

Orosz István: Európaiságunk történeti gyökerei ........................... 9 

Macskakô 

Tandori Dezsô: Montaigne XXI felé (1. rész) ................................ 13 

Fabó Kinga: A kôfaragó Camille Claudel ...................................... 17 

Fordulok régiekhez ............................................................. 18 

A szemfényvesztô macska ................................................... 18 

Sápi Gergely: (cím nélkül – 1) .................................................... 19 

(cím nélkül – 2) ................................................................. 19 

Csoóri Sándor: A százlábú palacsinta ........................................... 20 

Csak a hegyi lovam jöjjön el ............................................... 21 

Egy falusi bolt emléke ........................................................ 21 

A csíksomlyói árva csibészek imája étkezés elôtt ................ 22 

Étkezés utáni ima .............................................................. 22 

Kapualj 

Gurbán György: Egy európai kísérlet a Kárpátok között .............. 23 

Györkös Attila: Régiónk lehetôségei az Unióban ......................... 26 

Árkádok 

Beliczay Erzsébet: 60 : 40 – avagy kinek érdeke 

a vidék védelme ................................................................... 31 

Kôszeghy Attila: Mérnökjövôképek az Unió határvidékén ........... 35 

Reimholz Péter: Módszer vagy csak épület? ................................. 38 

(A Generali-ház a Piac utcán) 

Lépcsôk 

Deczki Sarolta: Volt egyszer egy Napnyugat 

(Vajda Mihály: Mesék Napnyugatról) ....................................... 42 

Dobos Attila: Egzotikus forgatag, elméleti mélység 

(Antropológiai irányzatok a második világháború után) .............. 44 

Fazakas Gergely Tamás: Egy elképzelt versantológia 

(Jegyzetek a Debreceni Költészeti Fesztiválról) ....................... 47 

Balogh Tibor: Az ember Rubik-kockája 

(A szarvassá változott fiú a Csokonai Színházban) .................... 48 

Pólik József: Itt a piros – hol a kék… 

(Kritikai észrevételek a Passióról) ........................................... 51 

Mûhely 

Szíjártó Imre: Szerzôk és iparosok 

(Jegyzetek a mai magyar filmrôl) .......................................... 55 

Télikert 

Nemes László: Kockázatokról és mellékhatásokról 

Az orvosi kockázat-kommunikáció elmélete és gyakorlata ....... 59 

1DISPUTATartalom

E számunk szerzôi: 

Balogh Tibor színikritikus, Debrecen 

Beliczay Erzsébet építész, Budapest 

Csoóri Sándor költô, Budapest 

Deczki Sarolta PhD-hallgató, Szeged 

Dobos Attila PhD-hallgató, Debrecen 

Fabó Kinga költô, Budapest 

Fazakas Gergely Tamás PhD-hallgató, Debrecen 

Gurbán György újságíró, Debrecen 

Györkös Attila újságíró, Debrecen 

Kovács Zoltán történész, Debrecen–Miskolc 

Kôszeghy Attila építész, Debrecen 

Losoncz Alpár filozófus, Temerin–Szeged 

Nemes László történész, akadémikus, Debrecen 

Orosz István történész, akadémikus, Debrecen 

Pólik József filozófus, Debrecen 

Reimholz Péter építész, Budapest 

Sápi Gergely költô, Debrecen 

Szíjártó Imre filmesztéta, Debrecen 

Takács Tibor újságíró, Debrecen 

Tandori Dezsô költô, író, Budapest 

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: 

Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A 

Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. 

Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. 

Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. 

2DISPUTA 

Debreceni Disputa 

II. évfolyam, 4. szám, 2004. április 

Megjelenik 1000 példányban 

Fôszerkesztô: S. Varga Pál 

Szerkesztôbizottság: 

Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, 

Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, 

Hollai Keresztély, Orosz István 

Szerkesztôk: 

Berta Erzsébet (Árkádok) 

Kovács Zoltán (Fôtér) 

Szénási Miklós (Kapualj) 

Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô) 

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 

4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 

E-mail: disputa@deol.hu 

Felelôs kiadó: Angi János 

Borító, lapterv: Petromán László 

Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos 

Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, 

Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 

ISSN 1785-5152

Minden, minden ideálunk 

Másütt megunt ócskaság már 

(A fajok cirkuszában, 1910) 

Ady jutott eszembe. Déry Tibor és Babits 

Mihály szerint utolsó nagy „nemzeti 

költônk” forradalmiságba torkolló szkepszise, 

látomásainak, Európa- és magyarságképének 

kettôssége: a magyar nép iránt 

érzett szeretete és a magyarság folytonos 

ostorozása, a valahonnan valahová való haladás 

vélt kényszere, a mások mintájában 

mindenáron követni való példát látók törekvése, 

a felvetett fejjel, dacosan a múltba 

révedôk kitartása, a felzárkózás és lemaradás 

kérdése, „ideáljaink” avíttsága. Arra a 

kettôsségre emlékeztet, ami Európát, Európa 

eszméjét a mai napig jellemzi. 

Ady jutott eszembe, mert Európa csak 

látszólag szól az egységrôl. Valójában 

kezdettôl fogva szembeállításon, ellentéteken 

nyugszik. Kezdetben a civilizáció és a 

barbarizmus, majd a kereszténység és pogányság 

kettôsségét jelentette, aztán a felvilágosodás 

a 18. században megteremtette 

az Occidens (Nyugat) és Oriens (Kelet) elválaszthatatlan 

ellentétpárját, Európa modern 

politikai és ideológiai kettéválasztásának 

alapjait. Mintha nem lett volna elegendô 

a keresztény világ kettészakadása, a török 

hódítás vagy a társadalmi fejlôdés „elkanyarodása”, 

Voltaire és Gibbon – de valójában 

az egész nyugati Felvilágosodás – létrehozta 

és felhasználta saját önazonosságának 

megerôsítésére-megteremtésére a szkítahun-tatár 

(egyszóval barbár) Oriens képét. 

A 19. századi ipari forradalom „centrumának” 

és a „perifériájának” ellentéte, majd 

a 20. században Churchill „vasfüggönye” és 

a két világrendszer harca által kettéosztott 

Európa képe csak tovább erôsítette a már 

korábban kialakult kettôsséget. 

Ady jutott eszembe. Az, hogy egyébként 

is munkáló szittya öntudatunkat 

hogyan használta ki és erôsítette fel a 

„Nyugat” sajnálattal elegy lenézése, Európa-tudatunkat 

pedig hogyan segített megtartani, 

de egyben eltorzítani saját kivételesség- 

és áldozatiságmítoszunk. Szkíták, 

hunok, tatárok vagyunk tehát Európában 

mások szemében – üssük csak fel bármely 

nyugati (bulvár)napilapot vagy magazint 

így a csatlakozás elôtti értékelések kapcsán 

–, de önszántunkból is, hisz’ van, aki 

„nagy királyunkat, Attilát” tartja az elsô 

európainak… (?!). Ugyanakkor makacsul, 

olykor kétségbeesve bizonygatjuk európaiságunkat: 

mi voltunk a „kereszténység 

védôbástyája” a török és az oroszok ellenében, 

mi vagyunk a civilizált Európa végvidéke 

a délszláv vagy román „barbársággal” 

szemben… (?!). 

Ady jutott eszembe. Az, hogy Brüsszel 

nem lehet a magyarság Bakonya, ahol elbújhat 

valós és vélt problémái elôl. Az Európai 

Unió nem hoz megváltást. Nem szabadít 

fel múltbéli bûneink alól, nem jelenti 

a százszor is megérdemelt jutalmat, hogy 

testünkkel védelmeztük „Európa” nálunk 

szerencsésebb – de minden esetre nyugatabbra 

lakó – népeit, és nem jelent felmentést 

a magunkkal és szomszédainkkal való 

értelmes és valódi párbeszéd lefolytatása 

alól. 

Ady jutott eszembe. Hogy mégsincs 

igaza. Nem sivár pusztaság vesz minket 

körül, nem elátkozott föld. Nem kell nekünk 

egy tapodtat sem tennünk – itt 

Szkítiában, Európa közepén –, hiszen a 

magunk akaratából, megunt és ócska ideálok 

nélkül is képesek vagyunk a „szent 

humuszon” értelmes jövôt építeni. Formális 

csatlakozásunk esély Európa valós 

és képzelt kettôsségének felszámolására. 

Esély, hogy túllépjünk a Nyugat és Kelet, a 

civilizáltság és barbaritás, az uniópártiság 

és euroszkepticizmus elavult fogalmain és 

valóságos problémáinkkal törôdjünk. 

Ady jutott eszembe. Mert ha mégis igaza 

lenne, ismét azt mondhatná rólunk: 

Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar, 

De közben búsan lekönyököl, 

Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar. 

(Pimasz, szép arccal, 1910) 

3DISPUTA Küszöb 

Kovács Zoltán Szkítiából Európába?

Európa: a különbözések 

azonossága 4DISPUTA Fôtér 

Losoncz Alpár 

Azt, aki gyakran lapoz régi könyveket, 

sok tucatnyi elolvasott oldalnál 

is erôsebben megfoghatja Bacon egy 

mondata 1623-ból: „Mi európaiak”. Ott látjuk 

ebben a kijelentésben a tôröl metszett 

európai igényt, az önleírásra való törekvést, 

amely különféle események és szerteágazó 

reflexiók hullámverései után is színen 

maradt. Ott tapasztaljuk az egybeálló 

Európára utaló óhajt, amely lehetôvé teszi 

az elkülönbözôdés kifejezôdését, a többes 

szám elsô személyének használatát. Ugyanakkor 

Bacon felhívásként is olvasható mondata 

átível az idôkontinuumon, századok 

forgatagán és a ma szöveteibe is belefúródik. 

Felhívásként hat, mert amennyiben 

igaznak találjuk, hogy minden azonosságforma 

a befogadás és kizárás kettôs mozgásában 

keletkezik, úgy az európai identitás 

megragadásában is valamilyen eredendô 

lehetetlenségre kell bukkannunk. Nemcsak 

abban a szokványos értelemben, hogy 

az Európaként jelölt területet a különféle 

átváltozásokat értelmezô, szétágazó mítoszok 

és elbeszélések palimpszesztusaként 

(egymásraíródásaként) értjük, amely éppen 

ezért nehézzé tesz minden egybeforrasztást. 

Az európai örökségben, mint 

tudjuk, ott rejlik a görög logoszfilozófia, 

a látás, a megpillantás szabadságának tanúsítása, 

a zsidó vallás, a formák metafizikáját 

és az életdinamikát egyesítô római 

jog, a római „másodlagosság”, a megtestesülés 

keresztény misztériuma, az okozatiság 

taposómalmán túlmutató szeretet, a 

társadalmi sodrásba belépô kereszténység 

ellentmondásai, az önvonatkozó alanyiság, 

a szekularizáció, a felvilágosodás és romantika 

többszörösen tagozott feszültsége, 

az ész és a képzelet relációja, a racionalizmus 

önmegalapozása, de a 

racionalizmus túlfeszítettségének 

bírálata is. Európa 

önállításra („mi”) vonatkozó 

törekvésének nehézsége 

abból fakad elôször is, hogy 

sohasem válhat teljessé önmaga 

elkülönítése, másodszor 

pedig, hogy differenciáltsága 

többértelmûvé teszi 

a szilárd önazonosság, az 

éles körülmetszettség távlatából 

oly fontos külsô/belsô ellentétet. 

Számítanunk kell tehát a külsô és a belsô 

olyan játékmozgására, amely csillapíthatatlannak 

bizonyul. 

Amikor az európai genezis képei suhannak 

el elôttünk, akkor elébünk kerülnek 

„idecsorduló”, kívülrôl származó források is. 

Elébünk kerül például egy elrabolt ázsiai 

Elébünk kerül például 

egy elrabolt ázsiai nô 

képe, aki az azonossághoz 

elengedhetetlenül 

szükséges nevet 

adja – egy próféta 

a földrész peremén, 

aki az egységesülés 

lehetôségét kínáló 

vallást ajándékozza. 

nô képe, aki az azonossághoz elengedhetetlenül 

szükséges nevet adja – egy próféta 

a földrész peremén, aki az egységesülés 

lehetôségét kínáló vallást ajándékozza. A 

kezdeteket ennélfogva átjárja a befogadás 

aktusa, az önállításnak az elfogadásból 

eredô gyakorlata. Késôbb az önmagán „túlcsorduló” 

Európa képei nyernek formát, a 

világtereket elfoglaló „Európa” teljesedik 

ki elôttünk, amely mindenen rajta kívánja 

hagyni pecsétjét. Az európaiak mindenütt 

gyökereket óhajtanak ereszteni, az idegent 

sajáttá tenni, a világban önmaguk kivetített 

hasonmásait látni. (Miközben ma az 

EU és az Észak-Amerika közötti viszonylatok 

súlypontjait fürkésszük, vagy az atlanti 

civilizáció esélyeit mérlegeljük, ne feledjük, 

hogy Észak-Amerika Európa egyik 

kivetített értelmezését jelenti.) 

A geopolitikai egyetemlegességre törô 

érzületet a térképek fölé hajoló európaiban 

érhetjük tetten. A határokat, a szuverenitások 

e nyomvonalait beíró, körzôket és 

vonalzókat kezében szorongató kartográfus 

a középpont távlatából néz szét a világon. 

Ô a hírnöke annak a térfelfogásnak, 

amely a világteret egymásra nézô szuverenitások 

viszonyaként értelmezi, elkötelezett 

módon szuverenitási topológiát rajzol, 

amely hol békés, hol erôszakteli következményeket 

idéz majd elô. Európa hírnöke 

a térosztó, határokat érvényesítô beállítottságnak, 

vagy ahogy a rosszhírû Carl 

Schmitt mondotta mintegy fél évszázaddal 

ezelôtt, a visszatekintés perspektívájából 

– Jus Publicum Europeanum (Der Nomos 

der Erde), azaz: Európa a bolygóméretû viszonylatokat 

elrendezô nomosz (törvény) 

kimondója és hordozója. Amennyiben 

elôrenézünk, úgy azt láthatjuk, hogy a 

kartográfiai elkötelezettséget 

követi majd az antropológia, 

a másikról, Európa 

másikjairól való intézményesített 

beszéd, az újkori 

tudáseszmény által szentesített 

Kolonialanthropologie, 

amely a közelség és a távolság 

feszültségében mozog. 

Ha a közelség stratégiáját 

követi, úgy a másikat 

érintése révén éppenséggel 

magához idomítja, azaz tudása által aszszimilálja. 

A tudás, amely önmaga megjelenítési 

lehetôségtárába írja be a másikat, 

amely megérinti a másságot, hogy tudáspolitikájával 

magáévá tegye – nos, mindez 

mintaszerûen fejezi ki azokat az ellentmondásokat, 

amelyek szemem elôtt lebegnek, 

midôn Európáról gondolkodom.

És a név, amely az identitás állandóságát 

hivatott körülcövekelni? A történészek 

mesélik, hogy a diplomáciai nyelvben a kereszténység 

jelzésértékét a XVII. és XVIII. 

században fokozatosan felváltja az „Európa” 

név, amely rögzített hatalmi relációk 

szövevényét hivatott jelölni, uralmi tekintetet, 

amely átlát és ellenôriz. Ugyanakkor 

az európai emlékezet tette lehetôvé azt is, 

hogy az európaiak, akik szétrajzottak a 

világterekben, egymásba fonódó szálakat 

hozzanak létre. Az „Európa” névhez kapcsolható 

azonosság komplexitása éppen 

azért nem egyszerûsíthetô földrajzi kijelölésekkel, 

mert az itt felbukkanó jelentéseket 

összefonódás jellemzi, s nem szétoldódás. 

Európa, eme „szellemi alakzat” 

(hogy Husserl híres megjelölését idézzem), 

semmiképpen sem az egyértelmûségbe 

bezáruló irányultságban mutatkozik meg 

tehát. Jóllehet az európaiakat újra és újra 

megkísérti az a szándék, hogy önmagukat 

kimerevített kettôsségek segítségével 

pillantsák meg, ám tudjuk jól azt is, hogy 

„Európát” politikai, kulturális és gazdasági 

feszültségek sûrítik egybe. 

Amikor Európát mondunk, mindig viszonylatba 

helyezünk, nem tudjuk Európát 

elgondolni viszonyítás nélkül. Ha Európáról 

beszélünk, elkerülhetetlen, hogy 

bele ne keveredjünk világméretû folyamatok, 

feszültségáramlások taglalásába; 

az az elgondolás, amely a kizárólagosság 

nézôpontjából kívánja szemlélni a világot, 

ma az önértelmezés nehézségeibe ütközik. 

Ezzel magyarázható, hogy a mélyre nyúló 

taglalásokat kérdezô beállítottság kíséri, 

amely átível a különbözô értelmezések között. 

Minden önértelmezésben az átmenetiség, 

az eldöntetlenség nyomai tûnnek elô, 

és ez lehetetlenné teszi, hogy az európai 

önvonatkozásban valamilyen célirányos 

folyamat kiteljesedését pillantsuk meg. Ha 

Európa önelbeszéléseit mindig is meghatározta 

a külsô határok viszonylagossága, 

az abszolút határvonalak megrajzolásának 

lehetetlensége, úgy semmi sem hamisabb, 

mint azt fontolgatni, hogy az intézményesedés 

formáival „Európa” ma nyugvópontra 

érkezett. 

A kijelentés, mely szerint Európát nem 

lehet zárvánnyá, átmenetek nélküli azonossággá 

merevíteni, ez, ha úgy tetszik, 

belülrôl is megerôsíthetô. Hiszen a belsô 

határteremtés nehézségei tûnnének fel már 

akkor is, ha példának okáért egy, az eredetre 

irányuló kérdezés a latin és a görög 

színezetû keresztény hagyományozódás 

szövevényeit firtatná. Mert akkor az eredet 

pluralizálódása állna elénk. De ha tovasiklanánk 

tekintetünkkel, óriási ugrással az 

elmúlt századba vetve magunkat, másképpen 

és mégis hasonlóan tapasztalnánk meg 

az önazonosság versus különbözés nehézségeit. 

Mert hogyan lehetne beírni a Balkánt 

az európai jelentéstérbe, az „európai” 

Európa szemantikai mezôibe? Ha egy pillanat 

erejéig felidézzük emlékezetünkben az 

elmúlt évtized felszínre törô, szisztematikusan 

ismétlôdô erôszak-megnyilvánulásait 

vagy akár az erôszak eleven folyamatait 

az említett terepen, akkor szembeszökô 

lesz: az ex-Jugoszlávia úgy veszi igénybe 

(mintaszerûen) Európát, hogy vonatkozásában 

az imént szóba hozott európai csomózó 

technikákat fedezhetjük fel. Csupán 

jelzem, az 1914-gyel kezdôdô periódus árnyai 

mélyen megtelepedtek Európa arcvonásaiban; 

történetei telítôdtek az ismert, 

végzetes játékfordulatokkal. A kisebbségek, 

szórványcsoportok genealógiája így 

kitörölhetetlen része lett történelmének, 

szükségszerûen hordozza magán e játékok 

indexeit. 

Semmi sem fonákabb tehát, mint Európát 

bálványozni, és egy paradoxonnal 

szólva, az aktuális Európát az európai történelem 

bevégzôdésének tartani. Szó sincs 

semmiféle lealacsonyításról, amikor ezt 

hangsúlyozom. Mert milyen európai önértelmezés 

az, amely az eredendôen befejezhetetlen 

terv helyett valamilyen célirányos 

beteljesülést óhajt megpillantani, és gondolattalan 

odaadás révén a frázisok és jelszavak 

meredt homlokzatára tapad? És durva 

leegyszerûsítéseket vagyunk kénytelenek 

elviselni, amikor kérdésfelvetések helyett 

ideológiai krédókat hallunk, amelyek szûk 

5DISPUTA Fôtér

DISPUTA Fôtér 

6 

Losoncz Alpár 

1958-ban született. 

Az újvidéki egyetem tanára, 

a kilencvenes évek eleje óta 

oktat a szegedi egyetemen 

is (és másutt). A nyolcvanas 

években az Új Symposion, 

majd más folyóiratoknak 

szerkesztôje. Érdeklôdési 

területei: kortárs fenomenológia, 

politika-filozófia, 

de publikált más tárgykörben 

is (pl. irodalom, 

ökológia). 

Legfontosabb könyvei: 

Hiányvonatkozások 

(1988), Az emlékezés 

hermeneutikája (1998), 

Európa-dimenziók (2002), 

Suffitientia Ecologica (2004) 

pályákat szabnak ki: „euroszkeptikus”, 

„eurorealista”. Az európai önértelmezés, 

amennyiben nem kíván az önreflexió szertartásos 

ismétlése lenni, aligha elégedhet 

meg a rutinosság gyakorlásával. Figyelemreméltó, 

hogy amikor a különféle kommentátorok 

2001. szeptember 11-e utáni kibomló 

helyzetben a világhatalom kér déseit, 

a világbirodalmak, Amerika és Európa viszonyát 

(van-e elég hatalma Európának? le - 

het-e?), valamint a hatalmi 

konstellációk kérdéseit 

fe szegetik, akkor Európát 

idézik. Megszólítják 

Európát, szinte kimondatlanul 

is feltételezve, 

hogy képzeteinkben ott 

villódzik, vonatkozásában 

kiolthatatlanul: a sajátos 

felelôsség. Mert ott 

van képzeteink közt a 

rendezett összpontosítás, 

a szabályvezérelt együttlét, 

az elvekben, imperatívuszokban 

kifejezôdô 

ökológiai elkötelezettség, 

az elvek, a szigorú rend 

és a szabadság koegzisztenciája, 

az egyetértés 

magasságából ideáramló 

követelmények betartásának 

igénye, vagy a 

mégoly bürokratikus törôdés a legapróbb 

részletekkel. Tapasztalata im azt mondatják 

velem, hogy abban a régióban, amelynek 

lakói vagyunk, ezeknek az irányulásoknak 

korrektív -terapeutikus jelentéseik lehetnek. 

De jelen van az is, ami kritikai energiát 

mozgósít bennem. Például az alkalomadtán 

kibomló népszavazási ügyletek, majd 

a bürokratikus közlemények szögesdrótjai, 

amelyek a kommunikációt 

vertikális rendbe szorítják 

és a formalizált demokrácia 

képeit erôsítik. S jelen van 

a megmerevedô-gyámkodó 

beállítottság, amely a beavatottság 

önelégült perspektívájából, 

a legmélyebb 

tudás letéteményeseként engedi magához 

a mimetikus versengésbe taszított „részelemeket”. 

Jelen van a felülrôl vezérelt Európa 

képzete, amelynek irányvonalait a mûködô 

konzultációs folyamatok sem térítik ki. Az 

ezekre a problémákra irányuló meggondolásokat 

nem lehet elôre gyártott válaszokkal 

semmibe venni. A politika sorsa 

Európában – tagadhatatlan a tétje ennek a 

kérdésnek. Számtalan, szétágazó probléma 

áll elôttünk: régiók, amelyek átnyúlnak a 

Jelen van a felülrôl 

vezérelt Európa képzete, 

amelynek irányvonalait 

a mûködô 

konzultációs folyamatok 

sem térítik ki. 

határokon, Schen gen, bevándorláspolitika, 

érdekegyeztetések, na gyok és kicsik, 

egyenlôtlenség, globalizálódó fogyasztá - 

si populizmus, Nyugat-Közép-Köztes-Kelet- 

Európa önmagát feloszlató Közép-Európa, 

európai pozíciókért való versengés, Európa, 

mint nagyhatalmú revizor, az európai 

alkotmány, azaz a kohézió etikai-jogi tartóoszlopa. 

Hogyan fogja így Európa felépíteni 

a politikai közösséget, kimunkálni a 

köztársaság rendjét, a közös értékeket valló 

szabad polgárok társulását, kérdezheti a 

bíráló? 

A saját, a másik, a közösség, a kommunikáció 

– megkockáztatom, hogy ez a négyesség alkotja 

az európai problematikum gerincét; 

legalábbis azok a kérdések, amelyekrôl itt 

beszélek, felfûzhetôek ezekre a szálakra. E 

kérdéssor lényegét nem lehet megragadni a 

„posztnacionalizmus” címkéjével. Ami a közösséget 

és a kommunikációt (communion 

és communication – figyeljünk itt az etimológiára!) 

illeti: J. L. Nancy szerint az 

együttesség (vagy egybeállás) nem tünteti 

el a bennük részt vevôk sajátosságait, nem 

rendeli alá az egységnek a különösséget, 

hanem feltárja azt a visszavonhatatlanul 

emberi projektumot, hogy „együtt legyünk 

mások segítségével”. A kommunikáció valójában 

ez a másoknak való kitettség. Nem 

a munkamegosztást célzó szervezés vagy 

az egyes alanyok fölé rendelt társadalmi 

kapcsolat a mintája, hanem a kölcsönösen 

artikulált egyediség. Hogy a történelem 

ugyanazon helyre vetett bennünket, 

ebbôl nem a feladatok elosztása következik, 

hanem a dialógusban felcsendülô 

hangok artikulációja. Fontos tehát, hogy 

egy olyan közösség körvonalai bontakoznak 

ki, amely nem totalizál, nem vonja be 

a kommunikációt valamilyen 

célirányos jelentésbe, 

hanem lehetôvé teszi számunkra, 

hogy azt a másoknak 

való kitettségben, 

egy mindig csak érkezô, 

egy folyton létrejövô mozzanatban 

érjük tetten. Nem 

az eredendôen közös lét forog itt kockán, 

hanem azon együttlevés, amely ellenáll 

minden konceptualizációnak, elôre megszabott 

operatív céloknak, romolhatatlan 

lényegnek. Európának többszörösen is 

meg kell gondolnia a közösségnek ezt a jelentéskörét. 

Hiszen a kor dinamikájában a 

zárt identitásokat hirdetô politika térnyerését, 

illetve a szórványosodás jeleit tapasztaljuk, 

s az európai megapoliszokban 

a hontalan modernitás számtalan kivetü-

lését, a kommunikációs felületek, a komplex 

azonossági minták szaporodását látjuk. 

Mindezekbôl olyan szellemi állapot rajzolódik 

ki, amelyet nem lehet vállrándítással 

elintézni, mert átírja az egyetemesség 

eszményének nagyon is európai jelrendszerét. 

A saját és a másik viszonylatának felmerülésekor 

egyre fontosabbá válik számomra 

a Lévinas filozófiájával 

való szembenézés. 

Európa balszerencséje vajon 

nem éppen abból ered, 

hogy a kereszténység nem 

tette eléggé gyökértelenné? 

– kérdezi Lévinas. A 

gyökértelenek közössége az 

igazi egyetemesség, folytatja. 

A névtelenek közössége, 

akiket láthatatlan 

kötelékek fûznek össze. A 

Másikhoz való etikai odafordulás úgy lehetséges, 

hogy a nyelv mûködésében leválasztjuk 

a másságtapasztalatot „formájától”. 

Az arcban megnyilvánuló Másik „eloldódik 

formájától”, „áttör saját plasztikus levésén”, 

áthatol minden formán, azaz formán 

túlivá lesz. A Másikhoz fûzôdô többlet, 

amelyet Lévinas az arc jelentésességével 

hozott összefüggésbe, éppen e formán 

túliság révén jelentkezik. Lévinas az európai 

gondolkodás önzetlenségérôl szól, 

kiemelvén, hogy a kultúrától, világtól, a 

történelemtôl függetlenedô „önjelentésességgel” 

rendelkezô Másik felfedezése csodálatos 

esemény volt az európai önmegértés 

folyamataiban. Tudom, hogy mi a tétje 

annak a felelôsségnek, amely megelôzi a 

kezdeményezés szabadságát. Tudom, hogy 

mily nagy a fontossága 

a szemközt érvényesülô 

felelôsségünknek. Lévinas 

szerint ugyanis az Én a 

meggyökerezettségben áll, 

és a Másik, az „idegen” sohasem 

válhat úgy megygyökerezetté, 

ahogyan az 

Én. S mivel kizárólag az Én 

elôjoga a meggyökerezettség, 

így szükségszerûen 

szem elôl kell tévesztenie 

a másság önmaga számára 

feltáruló jelentését. – Nem 

láthatjuk tehát a Másik méltóságát többé, 

nem ismerhetjük fel azt a tényt, hogy a 

Másik mérhetetlenül több nálunk. 

Ám miért kellene aláírnunk, kérdezem, 

hogy az idegen mindig csak a gyökereit 

vesztett emberrel azonosítható? Vajon az 

idegenség a maga másságában csupán a 

A kommunikáció valójában 

ez a másoknak 

való kitettség. Nem 

a munkamegosztást 

célzó szervezés vagy 

az egyes alanyok fölé 

rendelt társadalmi 

kapcsolat a mintája, 

hanem a kölcsönösen 

artikulált egyediség. 

…a nyelvekben lakozó 

fordíthatatlanság nemcsak 

az idegent szólítja 

meg, akit a fordítás 

szándéka sarkall, 

hanem az anyanyelvben 

állót is. Hiszen ez 

a fordíthatatlanság 

állandó figyelmeztetést 

jelent a nyelvek 

feletti rendelkezés 

lehetetlenségére. 

gyökérvesztés helyzetében lép elénk? Továbbá, 

Európa balszerencséje nem abból 

(is) ered-e, hogy önfélreértésekbe hanyatlott 

saját gyökerei értelmezése során? 

A sajátszféra nem a telítettség tartománya, 

minthogy az idegenszféra sem a 

megfosztottságé. Az, amit sajátközegnek 

hívunk, nem a maradéktalan azonosság, 

a megtisztítottság, az átszûrtség birodalma. 

Mert a sajátszférába, a 

közelibe, az eleve ismertbe 

beleíródik, beékelôdik az 

idegenség mozzanata, az 

ön magunkban rejlô idegen 

gondolata, amely megakadályozza, 

hogy a saját afféle 

beteljesített elôjog legyen. 

A sajátszféránk tehát nem a 

maradéktalan önelsajátítás 

privilégiumának bizonyul, 

de nem is az idegenség általi 

asszimiláció. A meggyökerezettséghez 

kapcsolódó önelsajátítás befejezhetetlen, 

mert a meggyökerezettség az értelmezés 

törékenységében és az értelmezés folytonos 

megújulásában létezik. Mindez a közelség 

és a távolság kommunikációban tapasztalt 

ritmusát jelenti, a másként-értések hangolását, 

horizontok egymásnak feszülését. 

A meggyökerezettség elbeszélése mindig 

értelmezô szöveg, amelyben paradoxonok 

gyûlnek egybe, amely magában foglalja a 

kisebbségi történelem ellentmondásait. A 

gyökereknek az értelmezés által mozgásban 

tartott állapota, a jelentéslehetôségek 

végtelensége jellemzi ezt a helyzetet. 

S ami a kommunikáció kérdését illeti: 

ha jól értettem Eco lényegbevágó gondolatát, 

úgy Európa metanyelve nem az angol, 

hanem a fordítás. Valójában 

nem nehéz kihallani ebbôl 

az állításból a bírálat hangját: 

beszéljünk a jelek olyan 

cseréjérôl, amely nem alárendeltje 

a sûrûn kavargó, 

de eszközszerûen megnyilvánuló, 

fôképp kereskedelmi 

szempontú betûrajoknak. 

Mégis, nem elégszem meg 

a fordítás fontosságának 

puszta rögzítésével, hiszen 

esetlegesen félreértésekre 

adhat alkalmat. Mert nem 

abban az értelemben beszélek a fordításról, 

mint az akadémiai diszciplínák tisztes 

tárgyáról vagy a jéghideg árugazdasági 

kommunikáció mellékjelenségérôl. Az 

életirányultság értelmében szólok, amely 

habituális formákat teremt. Nem a fordításról 

ejtek szót, amely átvezet az egyik 

7DISPUTA Fôtér

nyelvbôl a másikba, miközben értelmi egybecsengéseket, 

megnyugtató analógiákat 

keres. A kultúrák közti sokarcú cserekapcsolatok 

alakító ereje, a kommunikációs 

készség finomítása, amely sugarába vonja 

a közlekedôrendszereket, a köztesség 

éthosza, amely kollektív önmozgásokban 

ölt testet, a jelentések szétívelô játéka, az 

ébren tartott másságtudat, amely az üvegburából 

való kilépést sürgeti, ezt tartom 

fontosnak. Mégsem tudok itt pontot tenni. 

A fordításnak ugyanis elengedhetetlen 

alapföltétele a fordíthatatlanság, voltaképpen 

egy olyan disszociáció a nyelvek között, 

amely meghaladhatatlannak bizonyul. Mert 

az adott nyelv értelme sohasem fordítható 

át teljesen a másik nyelvre. A megszólalás, 

a megnyilvánulás nem szûnik meg visszautalni 

a kimondás kontextusára, az alapvetô 

nyelvi irányultságra. Ezért úgy gondolom, 

hogy a fordítás mint társadalmi gyakorlat 

közege az a készenlét, amely hûséget 

tanúsít a fordíthatatlanság iránt. Éppen a 

fordíthatatlanság az a közeg, amely mozgásban 

tartja a fordítást – és a nyelvet. Figyeljük 

meg: a nyelvekben lakozó fordíthatatlanság 

nemcsak az idegent szólítja meg, 

akit a fordítás szándéka sarkall, hanem az 

anyanyelvben állót is. Hiszen ez a fordíthatatlanság 

állandó figyelmeztetést jelent 

a nyelvek feletti rendelkezés lehetetlenségére. 

Visszahajolok az iménti állításomhoz, 

amikor a gyökereknek az értelmezés által 

mozgásban tartott állapotát említettem. 

Mert azt a párhuzamot kívánom láttatni, 

amely a nyelvben rejlô fordíthatatlant 

összeköti a gyökerek mozgásával. Nekem 

ennek az eredendô disszociációnak a felismerése 

derít fényt az egyesülô Európa közösségére, 

a fordításban való fordíthatatlanság 

vállalásában, amely, legyen szabad 

ismételnem, végtelen feladat. 

Kedves Olvasó! 

Elnyerte tetszését a Debreceni Disputa? Szívesen olvasná rendszeresen ezt a folyóiratot? 

Érdekli, kik lesznek a szerzôink? Mirôl írnak majd, s hogyan látják a világot vagy éppen 

Debrecent? Kívánja támogatni kulturális törekvéseinket? S ugyanakkor szeretné megkímélni 

magát az utánajárás gondjaitól? 

8DISPUTA Fôtér 

Legyen az elôfizetônk! 

Ha igényli, mi vállaljuk, hogy eljuttatjuk az Ön címére a Debreceni Disputát hónapról 

hónapra! Egy teljes éven át kézhez kapja lapunkat, s ezért csupán azt kérjük, a nyomdaés 

postaköltségekhez járuljon hozzá. Kérésére küldünk csekket, ezen befizetheti az éves 

díjat – 3000, azaz háromezer forintot – bármely postahivatalban. 

Kérjük, a kézbesítési címet írja olvashatóan! 

A Kiadó

Magyarország küszöbön álló uniós 

tagfelvétele a historikusok számára 

is parancsoló szükségszerûséggel 

veti fel annak tisztázását, hogy milyen volt 

hazánk viszonya az elmúlt évszázadokban 

Európához, milyen történeti gyökerekkel 

kapcsolódik Magyarország Európához. 

A történetírás számára soha nem volt kétséges, 

hogy a honfoglalással, az államalapítással 

és a kereszténység 

felvételével Magyarország 

elszakíthatatlan része annak 

az Európának, amely 

fogalmilag a 8. században 

született meg, s geográfiai 

egységbôl ideológiai 

közösséggé vált. Nem változtatott 

ezen a helyzeten 

az ázsiai típusú török despotizmus másfél 

évszázados uralma az ország több mint 

egyharmadán, s a fél-ázsiai szovjet despotizmus 

négy évtizedes hatalmi berendezkedése 

sem. 

Magyarország 1100 éves története a 

Kárpát-medencében tanúbizonysága annak, 

hogy az Európából érkezô kihívásokra 

ez a terület mindig reagált. A Kárpátok 

keleti nyúlványai voltak a határai a latin 

rítusú kereszténységnek, az építészetben 

a romanikának és a gótikának, a humanizmusnak 

és a reneszánsznak, de a nyugat-európai 

típusú jobbágyrendszernek, a 

hûbériségnek és a rendiségnek, a korporatív 

alapokon felépülô iparos és kereskedô testületeknek, 

a céheknek és a gildéknek, az 

önigazgató városoknak és a társadalmi 

autonómia más formáinak. Eddig terjedt 

a hatósugara a reformációnak, amely érintetlenül 

hagyta az ortodoxia világát. 

Természetesen az is igaz, hogy a Kárpátmedence, 

más közép-európai országokkal, 

mint afféle kompország történetének bizonyos 

szakaszaiban nemcsak a Nyugattal 

azonosított Európával, hanem az Európából 

gyakran kirekesztett Kelettel is szimbiózisban 

élt, akár akarta ezt, akár nem. Nehéz 

lenne tagadni a bizánci befolyást középkori 

történetünk korai századaiban vagy az 

örökös jobbágyrendszert a kora újkor századaiban, 

a „felvilágosult” abszolutizmus hatását, 

amely inkább keleti elmaradottságot 

tükrözött, mint a nyugati államrendszerekkel 

való rokonságot, s a szocializmusnak 

nem a Marx által megálmodott, hanem 

a szovjet bolsevizmust másoló formájának 

szerepét történelmünkben. 

Történelmünk európai, s ami ezzel azonos 

értelmû, nyugati gyökereinek átfogó 

elemzésének itt elvégezhetetlen feladata 

helyett alább csak három kérdésrôl: a latin 

732-ben egy arab 

krónikaíró úgy vélte, 

hogy Martell Károly 

Poitiers-nél nem a 

frank államot, 

hanem Európát 

védelmezte. 

rítusú kereszténységrôl, a rendiségrôl és a 

reformációról kívánok szólni, mint olyan 

jelenségekrôl, amelyek mélyen beágyazódtak 

a magát Európával azonosító Nyugat 

társadalmába. 

A kereszténység, amikor üldözött vallásból 

a IV. században államvallássá lett, 

nem Európával, hanem a Római Birodalommal 

kapcsolódott össze. Ez a helyzet a 

barbár államokban megváltozott. 

732-ben egy arab 

krónikaíró úgy vélte, hogy 

Martell Károly Poitiers-nél 

nem a frank államot, hanem 

Európát védelmezte. 

Amikor 800 karácsonyán 

a pápa váratlanul császárrá 

koronázta Nagy Károlyt, 

úgy üdvözölték az új imperátort, „mint Európa 

tiszteletreméltó fároszát (fáklyáját) 

és Európa atyját (Pater Europae)”. Élete végén 

a krónikaíró Nithard úgy vélte, hogy a 

császár egész Európát békében és jólétben 

hagyta utódjára. Európa már ekkor azonos 

volt a latin kereszténységgel, de a kortársak 

szinonimaként használták Európa és 

az Occidens fogalmát is. Nagy Károly még 

gondolhatta, hogy ez a latin kereszténységgel 

azonosított Nyugat vagy Európa az 

ô birodalma, két évszázaddal késôbb nagy 

csodálója, III. Ottó császár és az általa 

trónra emelt II. Szilveszter pápa, akit mi 

magyarok jól ismerünk, hiszen ô küldte a 

koronát Istvánnak, már egy új keresztény 

világrend ideáját vázolták fel. Ottó egy 

olyan „respublica christiana”-t álmodott 

meg, amelynek alkotóelemei Róma (azaz 

Itália), Gallia, Germánia és Sclavinia. Ez 

utóbbi az éppen keresztény hitre térô közép- 

és kelet-európai országokat: Cseh- és 

Lengyelországot, a kijevi Ruszt és az egyébként 

nem szláv Magyarországot jelentette. 

II. Szilveszter Sclavinia helyett a „szittya 

országokat” említi a respublica christiana 

„erôteljes” részeként, nyilvánvalóvá téve, 

hogy Magyarország is beletartozik az ezredforduló 

táján kiszélesedô Európa vagy 

az Occidens kereteibe. 

Ez a respublica christiana, meg gyôzôdésünk 

szerint, nem fordítható antik 

vagy modern értelemben vett keresztény 

köztársaságnak. Inkább olyan konföderáció, 

keresztény államszövetség, amelynek 

fô feladata az isteni parancs szerinti közjó 

(bonum commune) megvalósítása. Annak 

biztosítása, hogy az egyének és közösségeik 

rendezett együttmûködésben Isten által 

elrendelt kiteljesedésükre törekedjenek. 

A közjó elválaszthatatlan az igazságosság 

érvényesítésétôl, amit már Szent Ágoston 

Orosz István Európaiságunk 

történeti gyökerei 


9


10 

Magyarország 

euró paiságát a latin 

kereszténység, 

a kulturális kapcsolatok 

mellett a társadalmi 

szerkezet hasonlósága 

bizonyította 

leginkább. 

az államok legfôbb kötelességének tartott, 

hiszen a De civitate Dei megfogalmazása 

szerint igazságosság híján az államok nem 

különböznek a rablóbandáktól. Aligha tévedünk, 

ha feltételezzük, hogy a császár 

és a pápa együtt gondolták 

ki a respublica christianát, 

az európai keresztények 

világbirodalmát, amelyben 

teljes egyetértésben uralkodott 

volna a császár és a 

pápa. Bizonyára igazuk van 

azoknak, akik úgy vélték, 

hogy III. Ottó és II. Szilveszter 

elképzelése nem 

volt több ábrándnál. Olyan 

ábránd volt azonban, amely 

a következô századokban 

lelkesítette a keresztény 

Európát, pl. olyan kiváló 

szellemeket is, mint Dante, 

s kidomborította a földrész kultúrájának 

egységes voltát. 

Európa az ezredforduló táján már nem 

katonai hódításokkal bôvült, hanem a keresztény 

hit erejével. Így vált Európa részévé 

a horvátok, csehek, lengyelek, magyarok 

által lakott Közép-Európa, a dánok, svédek, 

norvégok és finnek földje Észak-Európában. 

Igaz, ebben a korban ment végbe Európa 

fogalmi szûkülése is. 1054, az egyházszakadás 

után az Occidens végleg azonosult 

Európával, s a respublica christiana már 

nemcsak Bizáncot nem foglalta magába, de 

a balkáni bolgár, szerb államot, s a kijevi 

Oroszországot sem. 

Magyarországnak különleges szerencséje 

volt, hogy az ezredforduló idején került 

be a keresztény respublika keretei közé. 

(Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez Szent István 

elôrelátását és államférfiúi 

nagyságát dicséri.) 

Hazánk nem katonai hódítás, 

hanem békés hittérítés 

eredményeként vált 

kereszténnyé. S még valami: 

Hierotheosz és más 

bizánci térítôk mûködése 

ellenére Szent István Magyarországa 

a latin kereszténység 

részévé vált. A császárság és 

pápaság XI. században kezdôdô és több 

évszázadon keresztül folyó küzdelmei pedig 

lehetetlenné tették, hogy bármelyik fél 

uralma alá hajtsa a frissen krisztianizált 

országokat. Így, bár a császár és a pápa – 

III. Ottó és II. Szilveszter által feltételezett 

– békés együttmûködése már VII. Gergely 

és IV. Henrik idejében (tehát az 1070-es 

években) semmivé vált, Magyarország a keresztény 

országok megbecsült tagja maradt. 

Ehelyütt nincs mód bemutatni, milyen mélyen 

is hatotta át a kereszténység a magyar 

társadalmat, s a korai újkor kezdetén, 

a török támadások idején miért lehetett 

az ország a kereszténység, 

azaz Európa védôbástyája, 

s miért nem volt reális alternatíva 

a törökkel való 

megegyezéssel kivédeni 

egy ázsiai rendszer pusztító 

hatását. 

Arra azonban mindenképpen 

fel kell hívnunk a 

figyelmet, hogy a középkorban 

Magyarország eu rópaiságát 

a latin kereszténység, 

a kulturális kapcsolatok 

mellett a társadalmi 

szerkezet hasonlósága bizonyította 

leginkább. Bibó 

István megállapítását, hogy a magyarság 

történetének elsô 500 évében társadalomszerkezetét 

tekintve a Nyugathoz tartozott, 

de „egyszerûbb szövedékben, vidékies jelleggel”, 

az utóbbi évek történeti kutatásai, 

elsôsorban Szûcs Jenô eredményei teljes 

mértékben igazolták. 

E társadalmi szerkezet legfontosabb 

eleme 1526 elôtt a hûbériség és a rendiség 

volt. A hûbériség jellemzô dominushomo 

vagy senior vazallusi kapcsolatról 

már a múlt században azt állapították 

meg, hogy az nem volt jellemzô a magyar 

társadalomra. Ez a megállapítás azonban 

csak abban az összefüggésben igaz, hogy 

nem volt hûbérjogon adományozott birtok. 

A vazallitásra jellemzô társadalmi kapcsolat 

a familiaritás formájában Magyarországon 

is jelen volt. A familiáris nálunk is 

kapott szolgálatáért urától 

ellenszolgáltatást. Volt 

azonban egy magyar sajátosság, 

az ti., hogy a familiaritás 

társadalmi kapcsolatként 

nem megelôzte 

a rendiséget, mint Nyugaton 

a vazallitás, hanem 

párhuzamos volt vele s 

megérte az újkor kezdetét 

is. A torlódott társadalmi szerkezetnek 

nevezett állapot nem más, mint hogy 

azok a nyugati elemek, amelyek Európában 

idôben egymás után következtek, a késôbb 

kezdôdô magyar fejlôdésben egy idôben 

jelentek meg s ezáltal összetorlódtak. 

A hûbériség elemei európai kialakulásuk 

során a 8–9. században a levédiai, etelközi 

magyar társadalomban nem jelenhettek 

meg, de a rendi átrétegzôdés már Magyar-

országon is alig néhány évtizeddel követte 

az európait, úgy azonban, hogy ekkor még 

megtalálhatók voltak a hûbériség jellemzô 

vonásai is. 

A középkori társadalmakban rendeknek 

azokat a csoportokat szokták nevezni, 

amelyek tagjai lényeges 

vonásokban azonos jogállásúak 

voltak, kiváltságokkal, 

pri vilégiumokkal 

rendelkeztek, ezeket örökletesen 

birtokolták és érdekeiket 

politikai síkon, 

azaz az államéletben is 

képviselhették. Az egyes 

társadalmi csoportok privilégiumai 

nem voltak 

függetlenek azoktól a szabadságoktól, 

amelyek a 

nyugati keresztény közösségeket, 

a societas fideliumot (a „keresztények 

társadalmát”) és csak ezt jellemezték. 

Aligha véletlen, hogy rendiség csak a nyugati 

társadalomban volt. Az állam minden 

más közösségben rátelepedett a társadalomra, 

az alattvalók közösségeit felülrôl 

szervezték, s az állam élén álló szuverén, 

despota korlátlanul rendelkezett alattvalóival. 

Még a legelôkelôbb alattvalókat is a 

Max Weber által „prebendálisnak” nevezett 

(azaz közjövedelmekbôl részesedô) függés 

jellemezte, hatalmuk a despotától függött 

s bármikor visszavonható volt. A nyugati 

egyház hatására alulról építkezô európai 

társadalmakban a rendek két dolog révén 

biztosították, hogy az uralkodói hatalom 

nem válhatott zsarnoksággá 

vagy despotiává. 

Az egyik a „rex sub lege” 

elv volt, ami azt jelentette, 

hogy a törvény (ez 

egyre inkább a természettörvényt, 

azaz az isteni 

törvényt jelentette) alól 

az uralkodó sem vonhatta 

ki magát, így köteles 

volt a Szent Ágoston által 

megkívánt igazságosság 

kritériumának megfelelni, 

a másik az az antik jogból 

felelevenített elv, amely szerint „quod 

omnes tangit, ab omnibus comprobari 

debet”, azaz, ami mindenkit illet, azt mindenki 

által meg kell erôsíteni. A törvény 

által korlátozott és korlátozható uralkodó, 

akinek döntéseibe be kell vonni azokat 

az érintetteket, akikre a döntései vonatkoznak, 

a rendi struktúra leglényegesebb 

eleme. A rendi társadalmak a szabadságok 

(libertások) társadalmai. Szabadságai vol- 

Aligha véletlen, hogy 

rendiség csak a nyugati 

társadalomban volt. 

Az állam minden más 

közösségben rátelepedett 

a társadalomra, 

az alattvalók közösségeit 

felülrôl szervezték, 

s az állam élén 

álló szuverén, despota 

korlátlanul rendelkezett 

alattvalóival. 

A rendi gyûlések sem 

a vármegyékben, sem 

a legfelsôbb szinten 

nem voltak a demokrácia 

iskolái, de olyan 

képviseleti fórumok 

voltak, amelyek hozzájárultak 

a modern 

polgári korszak demokratikus 

hatalomgyakorlási 

technikájának 

kialakulásához. 

tak a királytól kezdve (igaz, csökkenô mértékben) 

a legalacsonyabb rendû szolgákig 

mindenkinek. Ezek a szabadságok egyénre 

szabottak voltak, s nélkülük nem született 

volna meg a francia forradalom és a modern 

Európa általános szabadságfogalma. 

A rendi ha talommegosztás 

nélkül nem születtek volna 

meg a hatalmi ágak elkülönítésére 

és megosztására 

épülô modern európai 

államok sem. 

Magyarországon alig 

néhány évtizedes késéssel 

jelentkezett a rendi 

átrétegzôdés, s a rendi ha - 

talommegosztás techni kája 

olyannyira átjárta a társadalmat, 

hogy 1848-ig 

érvényben maradt, akkor 

is, amikor Európában már nyoma veszett. 

Volt azonban a hazai rendiségnek is olyan 

jellegzetessége, amely vidékies jellegével 

Bibó megállapításait igazolja. Nyugaton a 

rendiség három rend: a papság, a nemesség 

és a városi polgárság konföderációja volt. 

Magyarországon a nagy létszámú nemesség 

nagyon hamar föléje nôtt a másik két rendnek, 

s Kézai Simon alapvetése után a nemesi 

rend magát tekintette az országnak, 

a Szent Korona részének, a Szent Koronatanban 

pedig megteremtette azt az államszimbolikát, 

amely az uralkodói hatalom 

korlátozásának legfôbb eszköze lett. Míg 

Nyugaton az uralkodói hatalom ellensúlyaként 

három rend szerepelt, Magyarországon 

ezt a nemesség egyedül 

magának vindikálta, 

bár a papság és polgárság 

privilégiumait nem vonta 

kétségbe, politikai képviseletét 

a prelatusok kivételével 

minimálisra csökkentette. 

A rendi gyûlések 

sem a vármegyékben, sem 

a legfelsôbb szinten nem 

voltak a demokrácia iskolái, 

de olyan képviseleti 

fórumok voltak, amelyek 

hozzájárultak a modern 

polgári korszak demokratikus hatalomgyakorlási 

technikájának kialakulásához. 

A hûbéri és rendi Európa sajátos társadalmi 

szerkezete olyan gazdasági struktúrát 

teremtett, amelyben az európai keresztény-feudális 

világ – és egyedül csak 

ez – alkalmassá vált a modern tôkés rend 

kialakítására. Ennek ideológiai megalapozásában 

döntô szerepe volt a reformációnak. 


11


Bizonyára sokan éreznek ellentmondást 

abban, hogy a reformációt az európaiság 

egyik fontos gyökerének tartjuk. Többek 

között a reformáció volt az a szellemi 

mozgalom, amely a középkori respublica 

christianát felbomlasztotta, és az egységes 

Európát a vallási különbözôségek földjévé 

tette. Nem volt szükségszerû, mégis elkerülhetetlennek 

tûnt, hogy az üldözött Luther 

egy fejedelem védelme alá helyezze magát, 

s az egyház és annak feje, a római pápa által 

megtestesített egységet nemzeti egyházak 

megteremtésével igyekezzék megszüntetni. 

A felekezeti különbségek által megosztott, 

vallásháborúkba keveredett Európa 

már a 16–17. században nemcsak elfelejtkezett 

hajdani egységérôl, de tagadta is ennek 

az egységnek korábbi 

létét. Ugyanakkor azt, 

hogy a reformáció nyugati 

(azaz európai) jelenség, 

Ezt a nemzeti kultúrát 

visszük magunkkal az 

Európai Unióba, amely 

hitünk szerint nem 

uniformizálni kívánja 

az alkotórészek 

sajátosságait, hanem 

egy olyan új konföderációt 

teremteni, 

amelyben a közös 

európai múltra éppen 

olyan büszkék leszünk, 

mint magyar nemzeti 

mûveltségünkre. 

egyértelmûen bizonyítja, 

hogy elterjedésének határai 

egybeesnek a romanika, 

a gótika vagy a reneszánsz 

és humanizmus határai - 

val, azaz nem nyúlnak a 

Kárpátokon túlra. 

A reformáció felbomlasztotta 

a respub lica 

christianát és teremtett 

helyette valami mást: a 

modern kapitalizmus ideológiai, 

eszmei megalapozását és az európai 

nemzeti kultúrákat. Max Weber korszakalkotó 

könyve, A protestáns etika és a kapitalizmus 

szelleme megjelenése óta közhely, 

hogy van összefüggés a protestanizmus és 

a modern kapitalizmus erkölcsi felfogása 

között. Szerinte a kettôs predestinációról 

vallott felfogás nem Kálvinban ugyan, de 

az ôt követô hétköznapi emberek tömegében 

naponta vetette fel az üdvbizonyosság 

(certitudo salutis) problémáját, azt ti., 

honnan tudhatja az ember, hogy az Isten 

az üdvösségre és nem a kárhozatra választotta 

ki ôt. A lelkipásztori tanácsokban a 

hit szerepelt a kiválasztottság jeleként, s 

egyenesen a hívôk kötelességévé tették, 

hogy kiválasztottnak tartsák magukat, s 

vessék el, mint a sátán kísértését, összes 

kételyüket, „hiszen az önmagára vonatkozó 

bizonyosság hiánya – írja Max Weber 

– a hit elégtelenségének, tehát a kegyelem 

elégtelen mûködésének következménye. Az 

apostoli figyelmeztetés saját elhivatottságunk 

rögzítésére […] azt a kötelezettséget 

jelenti, hogy az ember a napi harcban szubjektív 

bizonyosságot nyerjen kiválasztottságáról 

és annak igazolásáról.” Az Istenhez 

forduló, kegyelmet kolduló megalázkodó 

bûnösök helyére így lépnek az önmagukban 

biztos szentek. Ezeket ismerhetjük fel 

a kapitalizmus heroikus korszakának acélkemény 

kereskedôiben, iparosaiban. A kiválasztottság 

tudatát másrészt a fáradhatatlan 

munka, a hivatás teljesítése adhatja 

meg az embernek, hiszen az új vallási tanítás 

szerint a munka nem Isten büntetése. 

A születô új világ erkölcsi 

alapvetése mellett 

a reformációnak elévülhetetlen 

érdemei voltak a 

nemzeti nyelvek és kultúrák 

ápolásában. A Luther 

által hangoztatott „sola 

scriptura” elv megkövetelte, 

hogy a Biblia nemzeti 

nyelveken is hozzáférhetô 

legyen mindenki számára, 

s maga is jó példát mutatott 

a német bibliafordítással, 

amely a modern 

német irodalmi nyelv 

alapja lett. A népnyelvi 

istentiszteletek megkövetelése ugyancsak 

a nemzeti kultúrák felvirágzását segítette 

elô. 

Magyarország európai gyökereit bizonyítja, 

hogy a reformáció, noha 1526 elôtt 

még törvényt alkottak a lutheránusok 

megégetésérôl, nagyon gyorsan elterjedt, 

s a magyar nyelvû istentiszteletekkel, a 

Károli Gáspár által magyarra fordított teljes 

Bibliával, a protestáns lelkészek verseivel, 

hitbuzgalmi írásaival hozzájárult a 

nemzeti mûveltség kibontakozásához. Ezt 

a nemzeti kultúrát visszük magunkkal az 

Európai Unióba, amely hitünk szerint nem 

uniformizálni kívánja az alkotórészek sajátosságait, 

hanem egy olyan új konföderációt 

teremteni, amelyben a közös európai 

múltra éppen olyan büszkék leszünk, mint 

magyar nemzeti mûveltségünkre. 

12

Írtam a minap: olvastam ezt: „Kérem, 

csak akkor csöngessenek, Ha hozzám 

jönnek”. Így, nagy betûvel a „költemény” 

második sora egy kapualjban. Ennél 

alig volt szebb a lábápoló Pyrker néni 

cégér márványtáblája ugyancsak ily boltívben, 

ám erre a síri-ünnepélyes rózsaszín 

erezetegyüttesre idegenkezûség véste a fogadási 

idôk fölé (alá? rég volt): „Itt nyugszik 

a legjobb…” Mármint 

Pyrker néni. S ki vagyok 

én, hogy feledjem magam? 

Feledjem, mint Rilke sorolja 

a szökôkutakról remekbe 

metszett versében, hogy 

csak ha valóban hozzám 

jönnek (engem illetô, hozzám 

illô, csak rám váró) 

szándékok és esélyek, akkor 

írjak? Miért kell külön 

megfogadnom, hogy ma 

élôk legszebb-irodalmáról, 

pályatárs dráma-vers-prózaírókról 

szót se eztán? Miért, 

hogy bármi butaságot 

olvassak tudomány, esszé, kritika ürügyén 

(fôleg magamról), arra én név szerint (azért 

csak az illetôk neve szerint, csak úgy) nem 

reagálok? Belékeveredtem volna valami 

háló hínárba mégis? 

Vagy igaz volt az úgynevezett ízlésbeli 

terror fogalma akkor? Igaz volt, ha nem 

is így, de mint eshetôség? Erôteljes hangok 

tudnak szólalni sivárságunk évadán, 

mûveket-fogadó sivárság ege alatt, hogy 

az író ne elemezze magát? Ne terrorizálja 

kritikusait, irodalomtörténész besorolóit, 

hagyja magát kizárólag másra? Ne mondjon 

el olyasmiket, amiket 

(de rút így!) csak maga 

tud, magáról csak ô maga? 

S mintha, írtam a minap, 

nem bíznánk annyira már, 

mint Goethe még: „Hogy a 

költôt megismerjed,/Költô 

-Országba kell menned”. 

Nem fog költô-országunk 

(esszéista-prózaíró-országunk) 

kapuján oly túlzott 

ügybuzgalommal (csak ne 

féljünk!) csengetni senki? 

Végképp nem fenyeget minket jó értelemben 

(mint a klasszikus ostobaságok 

korában), hogy Esti Hírharangnak néznek 

minket, netán gazdasági szaktanácsosnak, 

hadügyminiszternek (Veres Péter), békeharcosnak, 

futballszakírónak, s mind e 

fontos tárgyakban zaklatóznak némelyek? 

Amit – ez is de rút! hogy „én”, hogy „én”, 

már Babits sem szerette – mondtam: a mi- 

„S ki vagyok én, hogy 

feledjem magam? 

Feledjem, mint Rilke 

sorolja a szökôkutakról 

remekbe metszett 

versében, hogy csak ha 

valóban hozzám jönnek 

(engem illetô, hozzám 

illô, csak rám váró) 

szándékok és esélyek, 

akkor írjak?” 

nap írtam, hogy… Hát feledtem, térek viszsza, 

mi lenne valódi dolgom? Elemezni, mi 

volt nekem egy veréb, kettô… tíz, egy vak, 

egy sánta… mi a házi kártyabajnokság 

rendszere… mit jelent(ene) a zen-féle satori 

nyugalom, melyet nem szabad megnevezni, 

mert akkor nem is igazi? Lásd a hettitákat 

és a sirályokat Weöres feledhetetlen, nagy 

és nagy mókájú versében. Vagy mindenkit 

önmaguknak hisznek, 

vagy senkit sem tartanak 

valódinak úgy, ahogyan ôk 

azok volnának. 

Megváltoztak-e a korok 

lassú hangsúlyai, netán súlyos 

hangsúlyai lassan, súlyos 

lassúsággal valami változástól 

független alakult 

ki netán, hogy mûvinek 

érzek minden mûfogadást 

(nem a befogadást, de a 

befogadás kifejezését), mûvinek, 

ha nekem kellene 

mûvelnem? Mert jobbat a 

ma dívó mûértékeléseknél, 

a jelen, az élôk dolgában magam sem tudok, 

s azt ismételni, amitôl irtózom, nem 

akarnám; igen, a régiek maradnak, a halottak, 

nekem Szentkuthy, Ottlik, Pilinszky, 

Kosztolányi, Szép Ernô elsôsorban, s 

még mindig, látszólag csontig csupaszított 

mûvekkel, az esszéizmus és a literátori 

történészkedés fogaival lerágva, még mindig 

ôk kiabálnak valami… De mit is? 

Ha azt mondom, „Montaigne XXI felé”, 

s nem toldom meg alkalmi mellékcímmel, 

nyilván azonnali tiltakozást váltok ki. 

Gondolom ott, ahol csalódásaim tereptárgyai 

leledzenek, e tereptárgyak 

terepasztali mozgatói 

mozognak. Akikkel 

bajom is támadt. Jó, hát 

bajom-e? Mai napomból, 

melynek nagy nyugalmát 

kezdtem érezni, de aztán 

visszacibált „magába” a literatúrai 

melléktevékenységek 

külvilága, vagyis 

szélmalomharcokba kellett 

kezdenem önjelöltekkel, 

visszautasítgatókkal, 

(nem ellentétes fogalmak!), füllentôkkel 

és áltatókkal szemben, s azt kellett éreznem, 

hogy valaki akár üldözési mániával 

is megvádolhat, e napból mentem itt, ami 

menthetô. Maradt, hogy elfogadták egy javaslatomat; 

arról, hogy írnék, éspedig valóban 

vitázó cikknek, egy „Mûfogadás és 

lófogadás” címû dolgozatot, mondom, ezúttal 

és teljesen kivételesen, provokatívan, 

Tandori Dezsô Montaigne XXI felé (1. rész) 

DISPUTA Macskakô 

13


14 

mert hogy a már említett befogadás-kifejezést 

reménytelennek tartom pillanatnyilag, 

ha élôkrôl van szó (nyilván magamat 

sem zárom ki ezek sorából! nyilván magam 

is ilyen érzékenységgel fogadok sok mindent! 

jó, sok mindent, de jó sok mindent 

azért nem), és csak a holtak bírják el, ha 

festôk, ha modernek, ha avantgárdok, ha 

posztmodernek, ha félmúltbeliek, bárkik 

tehát, azokat a kritériumokat, melyeknek 

mentén mûvészetrôl manapság írni érdemes? 

hogy ne érezzem azt a fáskaralábé-ízt, 

mely miatt legtöbbször kiköpöm az egészet, 

úgy, ahogy van, jó, ismétlem, de ha 

azt kell éreznem, hogy a magam csekélyke 

dolgáról írtak üvöltôen pontatlant, teljesen 

félreérthetô csacskaságot, hát akkor 

azért visszaszólalok… bár ne tettem volna, 

és nem is teszem. Csak a szakszerûség elve 

vezérelt; s tudjuk, ha megindulunk ezen az 

„úton”, tarkaságos a kép, errôl is beszámolunk, 

útirajz lesz a vállalkozásból… de mi 

is lehetne más? magunkat nem rángathatjuk 

hajunknál-fülünknél fogva sehonnét, 

hát marad, ami egyéb, reálisabb módon 

kínálkozik. Ismét a (becsavarodó! nem henyén 

mondom) visszaelemzés, önmagunkra 

vonatkozó igyekezetünk, mely szintén 

siralmas. Nem ide tartozik, de: a lófogadás 

úgy jöhet majd ama másik dolgozat dolgába 

(s ne feledjük, Pascal és a fogadás, a 

valószínûségszámítás), hogy a lófogadást, 

s egyáltalán a nem holtbizonyosan tudott 

létezô/létezés kérdésben megejtett „fogadást” 

mind erkölcstelennek, hazárdnak, ismétlem 

a szót, henyének, pótcselekvésnek 

fogom fel; tudom, mirôl beszélek. 

Ám itt másról. S hagyjuk is ezt. 

Kétségkívül a legnehezebb (etikai? esztétikai?) 

mûveletek, vállalkozások egyike 

ez: megállapítani, elô-állapotban vagyunk-e 

valamely mûhöz képest, utó-állapotban-e? 

A mû maga elôzmény még csupán, 

nincs itt az ideje megérthetésének 

(szélesebb körben, bár hát mi is az ma?), 

épp elmúlt forró hatásának ideje… s ki-ki 

sorolgathatja, latolgathatja itt az említettek 

nevét. Természetes, hogy kibontható 

az értékelô-író, az esztéta-magánszemély 

mibenléte és jellege azzal is, ha madarairól 

beszél, ha arról, hogy Észak-Dél-Kelet- 

Nyugat lehetetlenné vált számára, mihelyt 

kilép kapuján annak a háznak, melyben 

örökkön maradni sem bír, hogyan is bírhatna; 

s hogy vállalva némi ünnepélyességet, 

nevetségességet is (akár), efféle önelemzésekbe 

kell bocsátkoznia, hogy kitetszhessék: 

„Tessék, ez volnék én, ahogy gyakorlott 

elemzôként saját magamat látom, ezzel 

tetszene összevetni mások értékelését, 

ahogyan az részemrôl lehetséges volt (vagy 

lesz).” Az ismerhetem magam (egyáltalán) 

szent (vulgáris?) naivitása tehát az esszéista 

íróé; most természetesen csak ezzel a 

figurával foglalkozhatom, mert a kritikusok, 

nem-primer-író esszéisták helyzetét az 

említett Mûf. és lóf. dolgozatban próbálom, 

és hozzáteszem, senkinek sem eleve a rovására, 

inkább a „helyzetek” felett érzett 

keserûségemben taglalni. 

Lehetséges tehát olyképp jegyzetelnünk 

a „hol tartunk? Mik vagyunk?” etc. 

alapvetô tárgyat, hogy maga a mûvelet is 

kizáró, kirekesztô, bennünket zár és rekeszt 

ki, vagy legalább rekeszel, zárványol, 

sôt, ha szabad használnom ezt a (miért is 

avulna?) szót, hübriszel, tölt el tehát megengedhetetlen, 

bûnhôdésre érdemes gôggel. 

A konkrét (tehát a nem relációban-maradó) 

kijelentéseknek, megállapításoknak (s 

maradjunk itt csak a magunkról tehetôk a 

nem nagyon teendôk dolgában) igen erôs 

ily hübrisz-veszélye az esetlegesség; ez, 

ha például mások által átélhetetlen bánat 

a tárgy, bánkódásunkat tovább fokozza, 

mintegy önmagunk iránti gondatlanságból 

eredôen. Miért nem vigyáztunk jobban, 

mikor tollunk panaszra szaladt, szánk így 

nyílt. 

Hibalehetôség viszont – az alkalmi, 

gondatlansági, körvonaltalansága pontatlanságot 

most félrehárítva, mint triviálisat 

– a tárgy eleve adott, magában hordott 

többjelentôségûségbôl fakadó körvonaltalansága, 

ahogyan például ilyenek, mint 

„avantgárd”, „formahû költészet”, „játékmedve”, 

„madár”, „érzékenység” meganynyi 

használatakor hajlamos mást és mást 

jelenteni, és a (végzetünkre? üdvünkre?) 

áhított, rút szóval mondva, körvonalazást, 

pontosítást (brr) akkora veszteség terheli, 

hogy akár meg se szólaltunk volna. 

Komoly baj, s most még sokáig a konkrét, 

nem szokványos, nem a politikum, az 

esztétikum, a „tudomány vagy a „gyakorlat” 

által várt (na, édes istenem, mondhatnók, 

persze!), nehéz ügyû megnyilvánulásokról 

lesz szó, melyek közé a mûvészetiek 

és filozófiaiak, ha nem konkrétumot szolgálnak, 

feltétlenül tartozni szoktak (eleve), 

s hadd jegyezzük meg, mily kényes 

önellentmondás, hogy a mûvészeti, filozófiai 

gyakorlat v. gondolkodás efféle termékei 

annál konkrétabbak, minél kevesebb 

már meglévô konkrétumnak „felelnek” 

meg (azaz ilyennel korrespondálnak), ám 

a meglévô gyakorlatban, a létezônek tartott 

erôtérben annál ködösebbek, s efféle 

minôsítésüket el sem nagyon kerülhetik, 

komoly baj, ismételjük, hogy – gyakorlati

Tandori Dezsô rajza 

hasznúak nem lévén, hogyan is lennének 

ilyenek! – kiszolgáltatottak mind e nem 

várt, besorolni nem tudott mûvészeti és 

filozófiai megnyilvánulások; nem fûzôdik 

hozzájuk nyersebb megfelelés sem (érdek), 

igen, a mûfogadás (ismételjük, de utoljára: 

a mûvek felfogásának kifejezôdése, 

az ezzel kapcsolatos szín-vallás, s legyen 

bármi hitvány v. ôszinte, az ily igyekezet 

maga, nos, már az is) gyarlóvá válta primer 

mûvészeti v. filozófiai ténykeresésekkel 

„elôálló” elme és kéz stb. számára, így 

kevés öröme is telik benne, s ez visszahat. 

Rosszabbik esetben ott is durvábban fejezi 

ki ingerültségét („Hát ezért téptem én 

elmémet…” etc. és más romantikus képzetek), 

ahol a fölényesebb (de csak ne fölényeskedjünk) 

elintézési mód célszerûbb 

lenne, jócskán az, mert a sértett kedély 

részére is különb üdv jegyén hagyná a dolgokat 

a régiben, elkönyvelhetô lenne, mint 

annyi (mûvészeti, gondolkodói, elemzôi 

stb.) megnyilvánulás nyomán, hogy nagy 

baj belôle nem lett, habitáltuk „magunkat” 

(no, én magamat nem, én ilyet magamnak 

nem akarok, s gondolom, jó páran még: 

nem!), a – rettenetes „mélyekre” szállunk 

alá! – mûvészeti élet tovább gazdagodott, a 

kérdések bonyolultságára megint rámutattunk, 

rámutatott valaki, ezt nekünk, neki 

etc. nyugtázták, nívó volt s van. 

A nyers igazságtalanság is környezi 

(környûli) a váratlanabb, mi több, ilyenségében 

ráadásul konkrét megnyilvánulását. 

Elviselhetetlen erôtérben létezünk, mondjuk 

például, s értjük ezt a minket nyugton 

nem hagyó, hang- és képmatériák, újsághírek, 

lassan már azt mondanám, világháborúk 

helyetti világesemények lávájára, és 

miket beszélünk így magunk is, mely borzalmakat, 

mondom. Slágerek özönét kifogásoljuk? 

Elpuffanó merészségek színpada- 


15


16 

inak fordítunk hátat? Féltjük a… kiket?… 

az… A, az. Az embereket, az emberiséget, 

az emberi állagot, az emberi alapkondíciót 

stb., végszó: netán épp a túlkondicionálástól? 

Konditermek, stb. 

Hát azért idáig már ne. Mi 

magunk is: ne. És tessék, 

mégis. Ha nem akarunk 

is a húszas-harmincas 

évek (1920–1930 etc.) jeles, 

szellemtörténetiséget 

konkré tumokkal kivédô 

musili, krausi stb. esszézés 

azonnali, megfoghatóságokra 

reagáló érdemvilágába 

ke veredni, netán 

hibájába esni (bár mi lenne 

ott igazi hiba? Eliotnál, az 

amerikaiaknál), ha kerülnénk 

is a Karinthy Frigyes 

által oly fájdalmasan nagy 

„századreménységeknek” 

nevezett, körbejárható és 

-forgatható (film, stb.) dolgokat, 

ha enyhe mosollyal 

fogadjuk is a „primitív 

népek” állítólagos spontaneitását, 

ennek kultúrajobbító 

erejét, s ha mélységesen hiányoljuk 

is az épp kikezdettnek, kikezdettségében 

tragikusnak minôsíthetô Antoin Artaud 

szellemtörténetet és reménységhitet egyképp 

félretoló átfogóságszellemét (sic!), ha 

vonakodunk is elfogadni Klee festôségi filozófiáját 

(e festészet minden hatalmas érdemét 

nem tagadva, de épp a magunk által 

elôhozott konkrétumfontosságot – a vonatok 

„ülôhelyfoglaltság” rémszava ugrik be, 

mosolygok magamon is ekképp! –, igen, a 

magam elemzése révén mégis a világra reagálok, 

erre a világra, nem az örökvalóra, felfogását 

követnénk óhatatlan! nevetségesség 

helyzetébe sodródva már csak ezzel is: hogy 

nekünk bármi, fôként ha velünk függ öszsze, 

oly fontos lehet, tehát például az oly 

végképp viszonylagosnak tudott „igazság”, 

sôt, „Igazság”!), ha mintha valóban tartalmát 

éreznénk is a „XXI”-nek, s nem hitvány 

tarokk-kártya-képzet utánzata volna csak 

a sok eszmén edzett, mégis oly naivul materiális 

elménknek: ha mindez így volna 

is, önmagában hordozza, végsô végzetéül, 

e pontosság és konkrétság, azt, hogy pontosan 

önmaga ellentétét is „jelentheti”, a 

felmutatott (ah, felmutatott?) jelenségek 

egyáltalán nem azt jelentik, amit nekünk 

imént sugalltak. 

Ha tehát, hogy e passzussal végezzek 

(mert kimeríthetetlen, s így önkényesen 

kell megállnom valamely ponton), az író 

„(… igen, a magam 

elemzése révén mégis a 

világra reagálok, erre 

a világra, nem az 

örökvalóra, felfogását 

követnénk óhatatlan! 

nevetségesség helyzetébe 

sodródva már 

csak ezzel is: hogy 

nekünk bármi, fôként 

ha velünk függ össze, 

oly fontos lehet, tehát 

például az oly végképp 

viszonylagosnak 

tudott „igazság”, sôt, 

„Igazság”!), ha mintha 

valóban tartalmát 

éreznénk is a 

„XXI”-nek, s nem 

hitvány tarokk-kártyaképzet 

utánzata 

volna csak…” 

vagy a filozófus konkrét megnyilvánulásának 

létjogát, érvényességét, érdemlegességét 

(jaj! ezek sem illenek össze okvetlenül, 

de hipotetikusan fogadjuk el, épp most: 

igen), e képlékenységet 

kutatjuk, elsôsorban azzal 

van bajunk – látja a Figyelmes! 

–, hogy a konkrétumot 

képlékenységnek kell 

neveznünk mindjárt, mi 

több, annak kell látnunk. 

Ezzel viszont vagy mindenek 

körvonalazhatatlan 

mivoltát ismertük el (na és 

akkor, nagy dolgot cselekedtünk!), 

vagy – hagyván 

itt a további variánsokat 

– arra jutottunk, hogy érzületi 

konkrétummá válik 

(bennünk) a tágasabb terû 

képlékenység, ezzel toleranciaveszteség 

keletkezik, 

ám minek érdekében? 

A jobb kifejezhetôségében, 

a pontosabb közlés érdekében 

tehát, mely az úgynevezett 

igazság, a köz-érzület, 

a társasság (így két s 

betûvel) eszköze, talpköve, záloga és mindenféléje 

még. 

Teljességünk érdeké ben (nem hibbantunk 

meg a teljesség szó használatakor; vázoltuk, 

miféle teljességrôl lehet szó; arról a 

minimális teljességrôl, mely olyasmi, akár a 

bankhivatalnok számára a megfelelô öltöny, 

ruha, toll, táska, vagy a villamos utasának 

az a csekély ügyesség, hogy ne a jármû alá 

lépjen, mert akkor inkább el se mozduljon 

hazulról, jobban fog járni mindenképp stb.), 

igen, emez eszközjellegûnek is nevezhetô 

teljességünk érdekében feltétlenül a kirekesztés 

eszközével kell élnünk. Azaz, mint 

Kosztolányi mondta, a „különbözöm, tehát 

vagyok” álláspontjára jutottunk volna viszsza? 

Korántsem. 

(Folytatjuk!)

I. 

A kôfaragó 

Camille Claudel 

Személy nélkül rögzítettem valaha 

mozdulatot szoborba elfalazva. 

Most a szobor, s a mozdulat megéled: 

Camille Claudel képében lép elébem. 

Fabó Kinga 

Csápjaimat hiába nyújtogatom, 

csápjait nekem kell letapogatnom, 

csápjait behúzza mind, mutatkozik: 

hogy ô ide nem szívesen tartozik. 

Ónixból formálódó hullám íve 1 

készül lecsapni fölébe feszítve. 

Nem zavarja, hogy a Szajna megáradt, 

s szennyét-szégyeneit önti, hozzája. 

Órjás hullámnyelv a földbôl mered ki. 

A földön, a formálóját, tereli. 

Szorítja, ahogy homorul 2 fölébe, 

feszítve az ívének, az ölébe. 3 

Körhangzótól dús falak közt, oldalaz. 

Hallja azt is, amit nem is mondanak. 

Ahogy ô egy mozdulatot odavág. 

Nem tudhatni soha lesz-e folytatás. 

A lakásban márványtömbnek dôl neki, 4 

mert ô onnan nem szívesen jönne ki, 

zavarában a márványba bezárva 

külön a táncospár, 5 külön a tánca. 

Ajtót nyitni eddig sem volt szokása, 

bedeszkázott ablak mögül formázza 

üti-veri, szét az összes szobrait, 

mígnem ezzel szoborrá lesz maga is. 

1 

Hullám címû szobra 

2 

tükörként (is) 

3 

homorulat, hajlat, mélyedés (is) 

4 

nekifog, nekitámaszkodik, nekitántorodik 

5 

Keringô címû szobra 

6 

Szorul bele, benne megszorul. 

II. 

Porcelánba önti testét 

testtel, a lélek itt kevés, 

egyensúlya oly törékeny 

borul, ernyôt bont fölébe, 

lesbôl-résen mint a sáncok 

futnak föl rá a hullámok, 

– mozdulat peremet ér, 

feszül: felfüggesztett kép. 

Egyensúlyából kibillenni készen 

a keringôzô szoborpár megéled. 

Forog, a súly összpontosul a nôre: 

külön a pár, a tánc, a keringôbe’. 6 

Elán zárja porcelán, szétveti 

személyisége széleit. 

Hömpölyög megáradottan, szélesen 

úszik vele, rajta összes szégyene. 


17

Fordulok régiekhez 

Kagyló, belül iszik 

s terem igazgyöngyöt, 

– azt kerestem mindig – 

a ritkát, különöst. 

Ékírást, hernyónak 

tört-finom selyemén, 

– a különöst, ritkát – 

külsô szemnek rejtélyt. 

Ki a színre felhoz, 

színében nem marad, 

– átlépni nyomdokán – 

vágy tûnni, nyomtalan. 

Mit a színre felhoz, 

színében elnyeli, 

– miként a régiek – 

tûn vágyként, sejleni. 

Zárja törvényei 

belsô ösvényeit, 

– átlép, s lába nyomát – 

nem fedi hagyomány. 

A szemfényvesztô macska 

Mandulavágású szem 

körébe kígyózó test 

gyûl, ébenszín csillanó. 

Résnyi szemhez test karcsú. 

Gyûrûz, a szélekre tér 

egy csóva, fényt veszt elvét, 


kígyótestét bûvölôn 

megtapad, metszô zöld kô 

körébe hullámgyûrû 

sûrül, ô elkülönül. 

18

(cím nélkül – 1) 

Az avargyüjtô embert két kerék tolja haza minden koraeste hatóra után, 

seprû támasztja, kék kabátját szél markolja erôsen 

marcona fekete tetôt zár a kéz, 

csikk kapaszkodik, a szájpadlást nem éri el, 

utolsó lendülettel megtapad a sárga szivacs, 

hat szál borosta végül engedi, 

olcsó görögtûz puha porba hull, 

fúj még kettôt megvetôen, halni kél. 

Elzett a zárban, köpeny a kalappal, 

az avargyüjtô ember hullajt két könnyet fekete fehér kép elôtt, 

ma platán volt holnap tölgy a soros, alighanem esô kopog reggel, 

szólt a rádió az öregnek aki már szunnyad, 

kopott bordó fotel köti gusba 7 órára, majd izzadt ölelésbôl 

kicsavarja a kora reggel. 

elnyújtózik a régi ing ki félve látja hogy tükör figyeli 

vár, de a szem ma nem nyílt, köröm nem emeli a szôrös kezet, 

alva maradt valami a halánték alatt, 

szürke arcon mosoly fakad, sepreget tovább. 

Sápi Gergely 

(cím nélkül – 2) 

Az erdô mélyérôl indult a gondolat, 

hogy holnap pont e két fa között épüljön egy híd, 

mely összeköt minket magunkkal, 

s míg a híd építése közben azt gondoljuk, 

hogy magunkat találjuk odaát, 

addig mások építenek hidat felénk, 

hogy lássák a mi általunk ismeretlen idegent, 

a saját életünket értelmezô magunkat, 

aki minden egyes pillér után kivesz a hátamögül, 

egyet, és mégegyet 

így mire eljutunk magunkig, 

vissza már nem indulhatunk, 

mások se érnek mihozzánk, 

csak igyekvô deszkáinkat látják korhadni, 

s maguk sem gondolnak mást csak, 

e képzelt világ odaát álló ismeretlen oldalát 


19

Csoóri Sándor 

A százlábú palacsinta 

Kis széltolóm, csalafinta, 

hová tûnt a palacsinta? 

Az elôbb még itt gôzölgött 

a sótartó s a tál között. 

Tán a torkos macska járt bent 

s ô mondott rá boldog áment? 

Ô falta föl üttyre-füttyre? 

Föl is kötöm, föl a füstre. 

Vagy tebeléd mászott titkon 

a százlábú palacsinta? 

És te nem is vetted észre, 

hogy ô volt a csalafinta? 

Mennyi vész les egy gyerekre, 

ha magára marad néha! 

Csak azt tudnám, hogy a füled, 

mért vöröslik, mint a cékla? 


20 

Budai Bence rajza

Csak a hegyi lovam jöjjön el 

Lóbánat, lóbánat, 

nagy sörényed nézem. 

Ott úszik az égen. 

A Tejúton végig 

ezüst patkó fénylik. 

Azt mondják, hogy Csaba járt ott 

néhány ezer évig. 

Lestem, lestem sokszor, 

de sohase láttam, 

mérgemben a kis fejszémet 

nagy tölgyekbe vágtam. 

Zengett a Nagyhagymás 

más csúcsok feleltek – 

Várakoztam éjszakánkint, 

kicsoda keres meg. 

Kis Marosom tudja, 

nem keresett senki, 

csak a hegyi lovam jött el 

tenyerembôl enni. 

Egy falusi bolt emléke 

Boltba megyek, boltba, 

valahai voltba. 

Rázkódik az ajtócsengô, 

biztos ez a dolga. 

Sánta boltos kérdi: 

öcskösuram, mit kér? 

Kiflit, májat, galambhájat? 

vagy csillogó pitykét? 

Hat bivalyt zacskóban! 

Egyet meg anélkül! 

Örülök, ha Zsoldos Zsuzska 

ijedtében kékül. 

Ezenkívül kérek 

almaszeget, rokka-szívet 

legyen az is otthon, 

ha a világ megkergülne, 

ne maradjak hoppon. 


21

A csíksomlyói árva csibészek 

imája étkezés elôtt * 

Édes Jézus, idehallgass! 

éhes vagyok, mint a farkas. 

Tied szívem, tied eszem, 

amit adtál, mind megeszem. 

Étkezés utáni ima 

Édes Jézus, meghallgattál. 

Mind megettem, amit adtál. 

Még a spenót is lement. 

Az volt a zöld szakrament. 


22 

Kocsis Alexandra rajza 

* 

A négysoros ima közös szerzeményünk a csibészekkel

Már több mint tíz esztendeje annak, 

hogy Debrecenben megalakult 

a közép-európai rendszerváltás 

egyik jellegzetes, nagy reményekkel létrehozott 

szervezôdése, a Kárpátok Eurorégió 

Interregionális Szövetség. A mûködés folyamán 

érték kudarcok, de jelentôs sikerek 

is fûzôdnek a nevéhez. Persze, nem kerülte 

el a nagypolitika bizalmatlansága sem. 

Létezése mindig szálka volt a szomszédos 

ultranacionalisták szemében, nem véletlenül 

nevezte a szlovák Vladimir Meciar és a 

román Gheorghe Funar a magyar irredentizmus 

trójai falovának. A szövetség azonban 

még mindig létezik, és tervez az uniós 

csatlakozás utánra is. Igaz, már Hajdú-Bihar 

nélkül... 

A KEZDET 

1993. február 14-e nagy nap volt az uniós 

gondolat magyarországi elkötelezettjei 

számára. Ekkor Debrecenben a Hotel 

Aranybika falai között, annak Bartók Termében 

megalakult a Kárpátok Eurorégió 

(KE). Virágh Pál köztársasági megbízott 

megnyitó beszédét mások között Catherine 

Lalumière asszony, az Európa Tanács akkori 

fôtitkára hallgatta nagy figyelemmel. Ez 

volt a kezdet. 

A szervezôdés öt ország – Lengyelország, 

Magyarország, Románia, Szlovákia 

és Ukrajna – határ menti régiói közti 

interregionális együttmûködésének 

elôsegítésére jött létre. Ez volt az elsô 

olyan szervezôdés, amely kizárólag volt 

szocialista országokhoz tartozó régiókban 

jött létre az Európai Unió bármely országának 

„bábáskodása” nélkül. A Kárpátok 

Eurorégiónak megalakulásakor körülbelül 

ötmillió lakosa volt, mintegy 53 ezer négyzetkilométeren. 

A késôbbiek folyamán ez a 

terület 192 ezer négyzetkilométerre és 16 

millió lakosra bôvült, mert 1997-ben román 

megyék, 1999-ben pedig szlovák területek 

léptek be teljes jogú tagként. 

A KE eddigi létezése során számos problémával 

szembesült, mûködésében tagadhatatlanul 

akadtak hullámvölgyek. Például 

1995-ben – miután az 1994-es választások 

után megszûntek Magyarországon a Köztársasági 

Megbízotti Hivatalok –, amikor a 

Nemzeti Titkárság Ungvárra költözött. Itt a 

mûködés csaknem zátonyra futott, mert az 

anyagi bázis elúszott, és ennek következtében 

alapvetô szervezési-mûködési gondok 

keletkeztek. A kilábalásban jelentôs 

szerepet játszott Zilahi József, a Szabolcs- 

Szatmár-Bereg megyei közgyûlés akkori 

elnöke. Elsôsorban neki köszönhetô, hogy 

a Nemzetközi Titkárság 1999-ben újra hazánkba, 

Nyíregyházára költözhetett. Zilahi 

Józsefet késôbb betegsége, majd halála 

akadályozta meg munkájának kiteljesítésében. 

Tevékenységének eredményeképpen 

azonban a titkárság Majorné László Brigitta 

vezetésével mai napig is a szabolcsi 

megyeszékhelyen található. Jelenleg a román 

Pamfil Berceant a szervezet elnöke, a 

magyar tagozat vezetôje Gazda László, a 

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyûlés 

elnöke. A KE tényleges irányítását a Nemzetközi 

Titkárság végzi, amely Nyíregyházán 

található. A titkárság munkáját helyi 

szinten nemzeti irodák, szakmai szinten 

pedig munkabizottságok segítik. 

A szervezet számos eredményt könyvelhetett 

el eddigi mûködése során. A régióhoz 

tartozó városok például rendszeresen 

otthont adnak nemzetközi kiállításoknak, 

vásároknak és üzletemberek találkozójának. 

A legjelentôsebb rendezvények közé 

tartozik a nyíregyházi Kelet–Nyugat Expo, 

az ózdi kiállítás és vásár, illetve a minden 

évben megrendezett nemzetközi üzletember-találkozó 

és gazdasági fórum Miskolcon, 

turisztikai kiállítás Krosnóban és 

Ungváron, illetve az Európai Régiók Népi és 

Sportjátékainak Hagyományôrzô Fesztiválja 

Szolnokon. A KE szakemberei elkészítették 

a térség turisztikai térképét, és legfontosabb 

eredményeik között tartják számon, 

hogy nem kis részben kezdeményezéseik 

révén jött létre számos új határátkelôhely a 

tagterületek között. A KE együttmûködést 

alakított ki nemzetközi szervezetekkel is. 

Folyamatos együttmûködésük például az 

ENSZ Gazdasági Bizottságával és a Maas- 

Rajna Eurorégióval. Tagja az Európai Határ 

Menti Régiók Gyûlésének, melynek igazgatótanácsában 

is képviselteti magát. 

TÍZ ÉV UTÁN 

Tavaly Nyíregyházán, ünnepélyes keretek 

között köszöntötte fennállásának tízéves 

évfordulóját a Kárpátok Eurorégió. A tanácskozás 

legfontosabb gondolata az volt, 

hogy az elvek kialakítása után egyre inkább 

a tettekre kell helyezni a fô hangsúlyt, 

hogy a részt vevô országok polgárai 

minél több konkrét hasznát lássák az 

együttmûködésnek. Pamfil Bercean elnök 

az ünnepi pillanatok közepette is tudott 

higgadtan értékelni, és tudott önkritikát 

is megfogalmazni. 

– Tagadhatatlan, hogy tíz év alatt nem 

voltunk képesek minden elképzelésünket 

DISPUTA Kapualj 

Gurbán György 

Egy európai kísérlet 

a Kárpátok között 

23


24 

teljesíteni. A felelôsségünk – miként a 

munkánk is – közös: egyre több tartalommal 

kell megtölteni együttmûködésünket 

– hangsúlyozta a szervezet román elnöke. 

Gazda László, a magyar tagozat elnöke 

is egyetértett ezzel, és optimistán nézett a 

közeljövô elé. 

– A Kárpátok Eurorégióhoz tartozó öt 

ország a közelmúltban a rendszerváltás 

utáni nehéz idôket élte meg és kereste a helyét. 

Ilyen körülmények között az is eredménynek 

könyvelhetô el, hogy a szervezet 

létezik. De elérkezett az idô arra, hogy 

– elsôsorban az oktatás és a kutatás területén 

– szorosabb legyen az együttmûködés. 

Meg kell erôsíteni az intézményrendszert. 

Alexander Cosma, Máramaros megye 

tanácsának elnöke is bizakodóan tekintett 

elôre. 

– Túl vagyunk a Kárpátok Eurorégió 

„hôskorán”. Most már az lehet a cél, hogy a 

nagy, az egész Európai Uniót átszelô közös 

projektek megvalósítására figyeljünk. Ezek 

jelenthetik ugyanis a közös boldogulásunkat… 

Alen Panov, Ukrajna nemzeti öszszekötôje 

a KE jelentôségét a nemzetközi 

politika mérlegére téve méltatta. 

– Kétségtelen, hogy a Kárpátok Eurorégió 

hiányosságait csaknem annyian 

szokták sorolni, mint az elônyeit. De azt 

soha ne feledjük, hogy ez a szervezet nagy 

szerepet játszott abban, hogy a rendszerváltások 

utáni bonyolult és feszültségekkel 

terhes idôkben itt nem alakult ki „második 

Jugoszlávia”… 

Czimre Klára, a Debreceni Egyetem 

Társadalom-földrajzi és Területfejlesztési 

Tanszékének tanársegédje is úgy döntött, 

meg kell emlékeznie a szervezet eddigi 

történetérôl. Ô egy tanulmányban 

végezte el Magyarország interregionális 

együttmûködéseinek összehasonlító elemzését. 

– A határon átnyúló együttmûködések 

közül az euroregionális együttmûködések, 

vagyis az eurorégiók váltak a legsikeresebbekké 

és a legelterjedtebbekké nem csupán 

Magyarországon, hanem az egész közép-európai 

térségben. Ezek az eurorégiók 

ugyanis hidakat alkotnak az Európai Unió 

és az egyelôre azon kívül esô országok között 

– állapítja meg a szerzô. – Ráadásul 

ez az együttmûködési forma az EU szerint 

is egyfajta gyakorlóterepnek tekinthetô, 

ami elôsegítheti az elmaradott határ menti 

térségek felzárkóztatását, másrészt pedig 

képessé teszi a tagrégiókat és a tagországokat 

az aktív részvételre a majdani integrációban. 

A tanulmány zárszavában megállapítja, 

hogy az eurorégiók nem csak úgy 

tudnak átmenni az EU alkalmassági vizsgáján, 

hogy tagrégióikat fejlesztik és elmélyítik 

a tagrégiók közötti kapcsolatokat. 

Emellett szükség van arra is, hogy a többi 

eurorégióval, azaz a többi – akár az országhoz, 

akár a szomszédos országhoz tartozó 

– határ menti térséggel is összehangolják a 

tevékenységüket. Mert így tudják bizonyítani, 

hogy érettek a teljes integrációra. 

KI A SZERVEZETBÔL 

A Kárpátok Eurorégió megalakulásakor az 

alapítók bizonyosan nem gondoltak arra, 

hogy eljön majd az idô is, amikor nem növekszik, 

hanem csökken a szervezet tagjainak 

a száma. Pedig az idén januárban ez, 

nem is teljesen váratlanul, bekövetkezett. 

Hajdú-Bihar vezetôi ugyanis úgy döntöttek: 

kilépnek a szervezetbôl. 

A kilépésrôl szóló elôterjesztés január 

7-én került a megyei közgyûlés elé. Az 

irat az önkormányzat 2003. évi külügyi 

beszámolójának és külügyi koncepciójának 

részeként került a képviselôk elé. Az 

anyag elöljáróban megemlíti, hogy tavaly 

szoros együttmûködést sikerült kialakítani 

a lublini Vajdasággal és a franciaországi 

Eure et Loire megyével, és megalakultak a 

Bihar–Bihor Eurorégió mûködéséhez szükséges 

testületek. Az Unióban való hatékony 

érdekérvényesítés érdekében pedig 

a hajdú-bihari önkormányzat elkezdte egy 

brüsszeli képviseleti iroda megnyitásának 

elôkészítését. 

Az elôterjesztés ezek után tér rá arra, 

miért is kívánja megszüntetni az önkormányzat 

tagságát a Kárpátok Eurorégióban. 

Az anyag számos okot jelöl meg. Az irat 

szerzôi szerint a szervezet nagysága miatt 

nem alkalmas a hagyományos EU-s pályázatok 

elnyerésére, a tagok száma miatt 

nehézkes a döntéshozatal, és a szervezet 

nem rendelkezik az utóbbi idôben jelentôs 

pályázati forrásokkal. Az elôterjesztésben 

még az is szerepel okként, hogy a Kárpátok 

Eurorégióban megfogalmazott támogatási 

célok nincsenek összhangban a Hajdú-Bihar 

megyei önkormányzat stratégiai fejlesztési 

tervében megfogalmazott prioritásokkal. 

Az anyag végezetül hangsúlyozza, 

hogy a Kárpátok Eurorégió tagmegyéi közül 

Hajdú-Biharnak csak Bihor megyével 

van közös határszakasza. Így a határon 

átnyúló együttmûködési lehetôségek a 

Hajdú-Bihar–Bihor Eurorégió keretein belül 

megvalósíthatóak.

– Igazán nem volt vita a kilépésrôl 

a közgyûlésben – mondja Rácz Róbert 

országgyûlési képviselô, a megyei közgyûlés 

ellenzéki Fidesz–MDF–Gazdakörök-frakciójának 

vezetôje. – Mi tulajdonképpen csak 

az idôzítés ellen emeltünk kifogást. Az a 

véleményünk ugyanis, hogy egy ilyen lépésnek 

rossz üzenete van Magyarország 

uniós csatlakozásának elôestéjén. 

A rossz üzenet tényével egyet ért Süli- 

Zakar István egyetemi tanár, a Debreceni 

Egyetem Társadalomfilozófiai és Területfejlesztési 

Tanszékének vezetôje is. De 

csak ezzel. A professzornak jelentôs rálátása 

van a Kárpátok Eurorégió történéseire, 

hiszen a szervezet tanácsának ô a 

legrégebbi tagja, ráadásul az egyetlen, aki 

nem politikusként, illetve önkormányzati 

vezetôként vesz részt a munkában, hanem 

szakértôként. Jelenleg a regionális fejlesztési 

munkabizottság elnöke. 

– Sajnálatos a kilépés – állapítja meg a 

professzor –, de a konkrét döntésnél még 

fájdalmasabbak a felsorolt indokok, hiszen 

egyik-másik még sértônek is nevezhetô. 

Természetesen nem a Bihar–Bihor Eurorégió 

ellen beszélek, hiszen szükség van 

ilyen együttmûködésre is. De a Kárpátok 

Eurorégió más, jellegét és céljait illetôen is. 

A Bihar–Bihor kapcsolatot mindig be fogja 

árnyékolni román részrôl némi geopolitikai 

eredetû bizalmatlanság, ez a nagyobb 

léptékû Kárpátok Eurorégióban soha nem 

jelent gondot. Van perspektíva az uniós 

csatlakozás után is ebben az együttmûködésben, 

mert nagy lehetôségeket rejt magában. 

Csak észre kell venni, és élni velük. Debrecent 

a történelmi múltja, a szellemi potenciálja 

és a méretei is arra predesztinálnák, 

hogy az unió egyik „kapuvárosa” legyen. 

De ehhez a szerephez nem lesz elég csak 

Nagyvárad felé tekintgetni… 

A JÖVÔ ÚTJA 

Így gondolják ezt Szabolcsban is, mert az 

élet azért Hajdú-Bihar nélkül is ment tovább. 

A Kárpátok Eurorégió Magyar Tagozata 

március elején tartotta soros ülését. 

A tanácskozáson áttekintették az úgynevezett 

nagytérségi infrastruktúrát. A legfontosabb 

tervek között említették meg 

a Trieszttôl Kijevig húzódó korridor megépítését, 

és fontos lépésként értékelték, 

hogy 2006-ban várhatóan megépül magyar 

költségvetésbôl a Krakkó–Kassa–Miskolc– 

Debrecen–Nagyvárad–Kolozsvár vasútvonal 

Miskolc–Debrecen közötti szakasza. 

Gazda László, a tagozat elnöke emellett 

a „csapatépítés” szerepérôl is beszélt. 

– Fontosnak tartjuk a tagországbeli fiatalok 

bevonását a Nemzeti Titkárság munkájába. 

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei 

közgyûlés ennek érdekében vállalja, hogy 

megteremti hozzá a szükséges anyagi feltételeket. 

Ez egy ösztöndíjas rendszer kiépítése 

lenne, ami lehetôvé tenné a fiatalok 

számára, hogy néhány hónapot a titkárságon 

dolgozzanak. 

Idôközben elkészült az úgynevezett 

Interreg Közösségi Kezdeményezés magyarországi 

stratégiája, melyet a Debreceni 

Egyetem kutatói munkacsoportja dolgozott 

ki, éppen Süli-Zakar István professzor vezetésével. 

A programot a Miniszterelnöki 

Hivatal megbízásából készítették. Az elkészült 

anyag tartalmazza hazánk és a szomszédos 

országok geopolitikai elemzését, 

és az új együttmûködési lehetôségeket is. 

A stratégiai programot április 15-én Nyíregyházán 

ismertették egy vitafórumon, 

amit a Kárpátok Eurorégió Magyar Tagozata 

rendezett. 

A terjedelmes anyag megállapítja, hogy 

hazánk csatlakozása után a 2004 és 2006 

közötti idôszak átmeneti lesz, ekkor kell a 

szomszédainkkal közös fejlesztési programokat 

kidolgozni. Ezekre közel 900 millió 

eurós forráslehetôség áll majd rendelkezésre. 

2006-tól pedig minden uniós országnak 

saját költségvetést biztosít az Unió a határokon 

átnyúló projektekhez. A tanácskozás 

résztvevôi hangsúlyozták: hazánk 

érdeke, hogy a szomszédságpolitikában 

rejlô lehetôségeket kihasználja, hiszen így 

jelentôs beruházások valósulhatnak meg. 

A konferencián konkrét elképzelésekrôl is 

szó esett. Például a beregsurányi átkelôrôl, 

amit meg kellene nyitni a teherforgalom 

számára. Ennek érdekében Ukrajna 

megépítheti a Beregszászt elkerülô szakaszt, 

Magyarországon pedig megépülhet a 

vásárosnaményi Rákóczi híd. A programot 

a tervek szerint a Kárpátok Eurorégió tanácsának 

következô ülésén, Nagybányán 

is megvitatják. Így fest tehát a közeljövô 

2004 késô tavaszán. 


25

Régiónk lehetôségei 

az Unióban 

Györkös Attila 


26 

Közvélemény-kutatások szerint csalódottság 

váltotta fel a kezdeti lelkesedést 

az uniós csatlakozás pillanatában. 

Ezen tulajdonképpen nincs is miért 

csodálkoznunk. A lakosság egyre jobban 

tisztában van a várható lehetôségekkel és 

korlátokkal, magyarul: kezdi végre megismerni 

a valódi Európai Uniót. Kiderült, 

hogy a közösség nem ajándékozó nagybácsi, 

nem varázsló, amely megoldja helyettünk 

problémáinkat és eljuttat bennünket 

az ígéret földjére. 

Ahogy a rendszerváltáskor mindenki 

egy újabb Marshall-segélyben, úgy az elmúlt 

években sokan egyfajta Európa-segélyben 

reménykedtek: pénzek a közutakra, 

az egészségügyre, európai mûködô tôke a 

hazai gazdaság fejlesztésére, a munkanélküliség 

radikális csökkentésére, korlátozás 

nélküli utazás, európai pénz, de legalább 

európai fizetések – nos ezek nem olyan 

könnyen jutnak el hozzánk, mint gondoltuk. 

Ne keressük most, hogy kinek a felelôssége 

a fölösleges remények keltése és 

az ebbôl következô kiábrándultság kialakulása. 

A mindannyiunkban bujkáló csodavárás, 

a „tartoznak nekünk ennyivel” érzése-tudata, 

politikusaink hamis szólamai, 

tudósaink szûkszavúsága, a média lényeget 

elkenô felületessége – mind hozzájárultak 

a mostani a helyzethez. 

A kezdeti, néhol alaptalan várakozások 

elmúltával a csalódottság tehát természetes. 

A kiábrándultság kezdeti bénultsága 

után azonban fel kell mérnünk, hogy mit 

viszünk az európai közösségbe, és mit kaphatunk 

onnan. Vegyük számba, hogy mit 

tudunk a csatlakozásról, mit sejthetünk 

róla, s ami a legfontosabb: mit kellene 

tennünk azért itt és nekünk, hogy a reményeink, 

vágyaink legalább részben – és 

ha nem is azonnal, de minél gyorsabban 

– megvalósuljanak? Mit jelent egyáltalán az 

egyesült Európa az átlagember, a debreceni 

vagy balmazújvárosi, pocsaji polgár számára, 

mennyiben alakítja át mindennapjait? 

Az alábbi írásban ezeket a kérdéseket veszszük 

számba, nem a szakember alaposságával, 

hanem afféle „gondolathalmazként”. 

Reméljük, hogy az alábbiak gondolkodásra 

és vitára teremtenek lehetôséget. 

Tudjuk, hogy úgy csatlakozunk az 

Unióhoz, mintha nem is tennénk. Bent is 

vagyunk és nem is. Pontosabban szólva: 

annyira vagyunk benne, amennyire be tudunk 

kerülni a mindennapokban. Felemelô 

érzés lesz látni, hogy a külföldi kiadású 

Európa-térképeken ezután hazánk is fel 

lesz tüntetve. Ez azonban nem feledte- 

ti el velünk, hogy a határokon való szabad 

áthaladásnak még néhány esztendeig 

lesznek korlátai. Az ún. schengeni egyezményhez 

ugyanis legalább három évig még 

nem tudunk csatlakozni. Tehát továbbra is 

megállítanak az osztrák, szlovén, szlovák 

határokon, a repülôtereken, de már az „EU” 

feliratú folyosókon állhatunk sorba és elég 

lesz a személyi igazolványunk is a belépéshez. 

Tudjuk azt, hogy fizetéseink nem fognak 

azonnal az uniós szintre emelkedni, de 

még középtávon sem. Talán tizenöt, talán 

húsz év múlva – ha elég ügyesek leszünk. 

A pénzünk is marad még néhány évig a 

megszokott forint. Hogy meddig, az szintén 

rajtunk – és nem utolsósorban az általunk 

választott kormányok gazdaságpolitikáján 

– múlik: négy-hat, esetleg még több 

év múltán kell a mindennapokban is megismerkednünk 

a jellegtelen kis bankjegyekkel 

és érmékkel, az új árakkal, amelyeken 

a nyugdíjas nénik soha, a mai harmincasok 

is csak öt-tíz évvel a bevezetése után tudnak 

majd igazán számolni. 

Tudjuk, hogy a munkaerô szabad áramlása 

nem valósul meg azonnal, csak minimum 

két, maximum hét év múlva. Kávézót 

akár most is nyithatunk Bécsben – pincérként 

azonban lehet, hogy csak 2011-ben 

szolgálhatunk fel más éttermében. 

Tudjuk, hogy mezôgazdaságunkat nem 

az Unió költségvetése húzza majd ki a bajból 

– de lehet, hogy a mi adónk is segít a 

francia és spanyol parasztoknak a tisztességes 

jövedelem megszerzésében. 

Azt pontosan tudjuk ugyanis, hogy 

mennyit fizetünk be a közös költségvetésbe, 

de csak sejtéseink vannak arról, hogy 

mennyit kapunk onnan. 

Tudjuk, hogy csatlakozásunkkal meg 

kell felelnünk az európai közösség számos 

elôírásának, a környezetvédelmi szabályozóktól 

az élelmiszerhigiéniai rendszereken 

át az infláció nagyságáig. 

Tudjuk, hogy a pálinka és a gyulai kolbász 

hungarikummá vált, de sajnos a hálapénz 

és a szemetelés is az maradt. Ezekben 

az ügyekben is lesz még tennivalónk. 

A felsoroltak mindannyiunkra, az öszszes 

magyar állampolgárra vonatkoznak. 

E szabályok és kötelezettségek alól nem 

mentesül egyikünk sem. Ez azonban nem 

jelenti, hogy saját környezetünkben ne 

tehetnénk valamit helyzetünk javulásáért, 

hogy ne építhetnénk fel szûkebb Európánkat.

MAGYARORSZÁG ÉS A RÉGIÓK 

„Az Unió a régiók Európája” – olvasható 

egyre gyakrabban, egyelôre még csak brosúrákon, 

plakátokon. Hamarosan azonban 

megérezzük mindannyian, hogy nem 

közhelyrôl, hanem húsbavágó valóságról 

van szó. Régión sokáig saját településünket 

és szûkebb-tágabb, pontosan nem is 

mindig definiált környezetünket értettük, 

meg kell azonban szoknunk, hogy az európai 

közösségben ez ennél jóval többet 

jelent. 

Az Unióban a közösségi támogatások 

legnagyobb hányadát ugyanis az úgynevezett 

tervezési-statisztikai régiók kapják. 

Az EU támogatási politikájának egyik legfontosabb 

alapelve (az ún. elsô célkitûzés), 

hogy közösségi támogatásban részesülhet 

minden olyan régió, amelyben az egy fôre 

jutó bruttó nemzeti össztermék (GDP) nem 

éri el az uniós átlag hetvenöt százalékát. 

A közösségi szabályozásnak megfelelôen 

Magyarországon öt évvel ezelôtt hét ilyen 

nagyobb területi egységet hoztak létre, 

amelyek nagysága, lakosságszáma közel 

egyforma (kivétel a Budapestet is magában 

foglaló Közép-Magyarországi régió). 

Szûkebb térségünk, Debrecen és Hajdú- 

Bihar az úgynevezett észak-alföldi régió 

tagja, két szomszédos megyével, Szabolcs- 

Szatmár-Bereggel és Jász-Nagykun-Szolnokkal 

együtt. Az itt megtermelt GDP az 

uniós átlag 40 százalékát sem éri el, ezzel a 

második legelmaradottabb térség hazánkban 

az észak-magyarországi régió után, tehát 

jogosan pályázhat a Strukturális Alapokban 

található forrásokra. 

Ahhoz azonban, hogy a közösségi alapokból 

pénzeket lehessen lehívni regionális 

fejlesztési célokra, jól kell pályázni. A jó 

pályázatnak legalább a legfontosabb feltételei 

közé tartozik a világos fejlesztési stratégia 

és a jó minôségû pályázati munka. 

Melyek régiónk adottságai, és melyek 

a legfontosabb területek, amelyek mentén 

ezek a fejlesztések elindíthatóak? 

MEZÔGAZDASÁG 

Régiónkban a lakosság jelentôs része foglalkozik 

mezôgazdasági termeléssel. Nekik 

a jelenlegi árverseny és örökös túltermelési 

válság mellett bizonyosan további gondot 

fog jelenteni a csatlakozást követô európai 

konkurencia. A hazai nagyáruházak nyilvánvalóan 

csak az ár–érték arány alapján 

fognak rendelni a termelôktôl, így könynyen 

elôfordulhat, hogy az olcsóbb külföldi 

zöldség, gyümölcs, tejtermék mellett döntenek, 

ha a hazai drágább, vagy a termelôk 

nem tudnak folyamatosan egyenletes 

minôséget teremteni. 

Mitôl is olcsóbb a külföldi, a spanyol, 

portugál, olasz termék? A magasabb termelékenység 

mellett attól is, hogy az ottani 

gazdák termelését magasan dotálja 

az uniós agrárpolitika. A most csatlakozó 

országoknál ez az úgynevezett közvetlen 

kifizetés jelenleg eléggé alacsony, hazánkban 

a 2000-es árakon számolt EU-támogatásoknak 

csupán negyede, s csak lassan, 

tíz év alatt éri el az uniós kifizetések 

száz százalékát. Gazdáink tehát nemcsak 

tôkeszegények, de versenyhátránnyal is 

indulnak az uniós, sôt még a hazai piacokon 

is a fogyasztók kegyeiért. 

Várható, hogy az elkövetkezô néhány 

évben lezajlik a mezôgazdasági vállalkozók 

szelekciója. Ne legyenek illúzióink: 

a váltás nagy nehézségekkel fog járni. 

A törpebirtokok nem tudnak megélni a megváltozott 

körülmények között, területeiket 

felvásárolják a tôkeerôs nagyok. Méghozzá 

fillérekért, hiszen sokan és egyidejûleg kívánnak 

majd megszabadulni gazdaságaiktól, 

ami lenyomja az árakat. Más szavakkal: 

a rendszerváltás után lejátszódó ipari 

szerkezetváltást most követi, jó évtizeddel 

késôbb, a mezôgazdaság gyökeres átalakulása. 

A fogyasztó kétségkívül jobban jár: 

olcsóbban és jobb minôségû termékekhez 

jut a boltokban, a piacokon, de ennek az 

átalakulásnak a szociális feszültségei fogják 

meghatározni a vidék mindennapjait az 

elkövetkezô években. 

Ezeknek a problémáknak a megoldása 

lesz a közvetlen jövô talán legnagyobb 

feladata. Szerencse, hogy – a közvetlen 

kifizetésektôl eltérôen – a vidékfejlesztésre 

pályázható összegek aránya nagyobb, 

mint a „régi” tagországoké: 2004 és 2006 

között mindösszesen 5,76 milliárd euró jut 

erre a célra a most csatlakozó országokban. 

Magyarországra ezen belül 600 millió 

euró jut, Lengyelország után a második 

legjelentôsebb támogatási összeg. A forrásokat 

azonban nem automatikusan, hanem 

pályázatok útján lehet megszerezni, így 

nagy jelentôséget kap a regionális tervezési 

folyamat: ki kell találni a régiók kitörési 

pontjait, meg kell határozni azokat a 

fejlesztési területeket, amelyek hosszú távon 

élhetôvé teszik a vidéket. Mindez csak 

akkor válhat lehetôségbôl realitássá, ha a 

régiókon belül és azok között is megfelelô 

összefogás alakul ki. Az egyes térségek igényeit 

egyeztetni kell, a pályázatok elkészítését 

pedig olyan professzionális csapatokra 

kell bízni, amelyek biztosítják a sikert. 


27


28 

A gazdasági szereplôk tevékenységének 

összehangolására, a pályázati források 

hasznosítására már létrejött régiónkban is 

a Regionális Agrárinnovációs Központ, amelynek 

elsôsorban koordináló, forrásfeltáró 

szerepe van. Meghatározták a stratégiailag 

fontos, fejlesztendô ágazatokat is. Ezek 

közé tartozik a környezetvédelem, a biotechnológia, 

az élelmiszerek minôségének 

javítása, a hungarikumok szerepének erôsítése 

a belsô és külsô piacokon. 

IPAR 

Az észak-alföldi régió sohasem tartozott 

hazánk jelentôs ipari központjai közé. Ennek 

hátrányait a magasabb munkanélküliségben 

érezhetjük – bár a rendszerváltás 

utáni szerkezetváltás sem sújtotta annyira 

térségünket. A gazdaságnak ez a szektora is 

megérzi a változásokat. Már régiónkban is 

tapasztalhatóvá vált, hogy a hagyományos 

feldolgozóipari tevékenység, amely nagy, 

de alacsonyan képzett munkaerôigényt 

feltételez, egyre erôteljesebben érdeklôdik 

az olcsó bérköltséggel bíró keleti országok 

iránt: Kína, de Románia vagy Bulgária is 

kedvezôbb terep számukra, mint akár csak 

Kelet-Magyarország. Hasonlóképpen, az 

uniós belépés miatt egyes cégek racionalizálják, 

egy helyre koncentrálják termelésüket, 

hiszen a nemzeti piacok jelentôsége 

háttérbe szorult. Ilyen megfontolások 

miatt hagyja el Debrecent a Reemstma is. 

Nem szabad azonban túldramatizálni ezeknek 

a gyárbezárásoknak a jelentôségét. Ha 

a termelôtôke csak a munkaerôköltséget 

venné figyelembe, számos nyugat-európai 

országból az ipar már régen kimenekült 

volna. 

A relatív „iparhiány” azonban lehetôségeket 

is jelent. Nem kell megküzdenünk 

olyan szerkezetváltási problémákkal, mint 

az észak-magyarországi régiónak, hanem – 

jó iparfejlesztési stratégia révén – lehetôvé 

válik új, zöldmezôs termelôberuházások 

letelepítése, a legmodernebb technológiát 

képviselô cégek térségünkbe csábítása. Az 

iparilag elmaradott Írország vagy korábban 

Bajorország ugyanezt az utat járta be. 

A regionális iparpolitika elsôdleges 

célpontja ezért a magasabb szellemi hozzá 

adott értéket képviselô termelési szektorok 

fejlesztésében található meg. A Debrecenben, 

de Nyíregyházán és Szolnokon is 

megtalálható felsôoktatási, szakoktatási 

centrumok jó lehetôséget teremtenek arra, 

hogy a National Instrumentshez vagy a 

Flextronicshoz hasonló nagy cégek nagyobb 

számban telepedjenek le szûkebb környezetünkben. 

A nagy nemzetközi vállalatok 

megnyerésének nagyon fontos feltétele 

a tudatos marketingtevékenység; ezt a 

nagyvárosok vezetôsége már felismerte, s 

kezdenek beérni ennek gyümölcsei. Ebbôl 

a szempontból áttörô jelentôségû – de ismét 

csak kései – a Regionális Fejlesztési 

Tanács márciusi határozata, amelynek értelmében 

térségünknek önálló képviseleti 

irodát nyit Brüsszelben. Jó döntés, de már 

hamarabb meg kellett volna hozni. Miért 

csak az utolsó pillanatban ébredünk fel? 

Miért csak akkor határozzuk el magunkat, 

amikor már sürget az idô? 

A brüsszeli képviselet mellett azonban 

figyelni kell más csatornákra is. Egy német 

vagy francia nagyvállalat nem az Unió központjában 

fog érdeklôdni a magyarországi 

befektetési lehetôségek iránt, hanem vagy 

saját hazájában, vagy nálunk. Növelni kell 

azoknak a bemutatóknak a számát, amelyeken 

a regionális elônyökre (jól képzett 

munkaerô, keleti határok közelsége) lehet 

felhívni a leendô befektetôk figyelmét. 

Térségünk tôkevonzó képessége szempontjából 

ugyanakkor meghatározó jelentôségû 

az infrastruktúra-fejlesztés. Közhelyes 

megjegyzésnek számít, olyan sokan 

és oly sokszor leírták már, hogy az autópálya 

és a repülôtér „közelebb visz bennünket 

Európához”. Bár jobb lett volna úgy 

megérni a csatlakozás pillanatát, hogy a 

regionális központokat autópálya, az egész 

térséget pedig nemzetközi színvonalú reptér 

kösse össze a fôvárossal és a világgal, 

tudjuk, ezek a tervek, ha döcögôsen is, de 

a közeljövôben megvalósulnak. Nem szabad 

azonban elfeledni, hogy az állami fejlesztések 

csak a régió közlekedési ütôereit érintik: 

nagy gondot kell fordítani a kapillárisokra 

is, a fô- és alsóbbrendû utakra, hiszen 

a nagyvárosokat ezek kötik össze a fontos 

gazdasági hátteret jelentô vidékkel. 

Az infrastruktúra fejlesztése klaszszikusan 

olyan terület, ahol a csatlakozás 

nagy lehetôségeket teremt. A napokban 

kiírt közel 3 milliárd forint értékû uniós 

pályázat csak az elsô azon források közül, 

amelyek a kistelepülések elérhetôségének 

javítását szolgálják. Ennek az összegnek a 

háromnegyedét ráadásul a kelet-magyarországi 

térség fejlesztésére kell fordítani. 

IDEGENFORGALOM 

A nyugat- és kelet-európai turisták már 

régóta felfedezték maguknak hazánkat, de 

a régiót még kevésbé. Jelenleg a Hortobágy 

vagy Debrecen inkább csak kiruccanásnyi 

idôre kelti fel a külföldiek figyelmét

– nem töltenek hosszú idôt térségünkben. 

A kulturális programok, a konferencia- 

vagy a gyógyturizmus ennél nagyobb 

lehetôségeket ígér, de önmagában ez is 

csak szezonálisan és csak rétegigényeket 

kielégítve mûködik. A néhány meglevô, 

jellegzetes program mellett át kellene gondolni, 

hogyan fûzhetôk össze útvonalakká, 

egy-két hetes programokká a helyi nevezetességek, 

kulturális, mûemléki és gasztronómiai 

programok, amelyek miatt a vendég 

több idôt is szánna környékünkre. 

Ebben a tekintetben elôremutatóak 

Debrecen kezdeményezései, ahol tudatosan 

igyekeznek fejleszteni a felsôoktatási 

intézmények jelenléte miatt indokolt és 

az egyik legjövedelmezôbbnek tekinthetô 

konferenciaturizmust, valamint a termálforrások 

bôsége miatt nagy lehetôségeket 

rejtô – a hagyományos gyógyturizmuson 

túlmutató – fürdôturizmust. A vendégek 

helyben tartása természetesen összefügg 

az infrastrukturális fejlesztésekkel és a 

kulturális programokkal: nincs olyan turista, 

aki jól érezné magát egy elhanyagolt, 

nehezen megközelíthetô, unalmas 

városban. Nagyon érdekesek például a kis 

szatmári falvak Árpád-kori templomai, 

de egyrészt szinte senki sem ismeri ôket, 

másrészt az odautazó csak nehezen tud 

rendesen megebédelni vagy inni egy kávét. 

Arról már nem is beszélve, hogy kétszer is 

meggondolja a kirándulást az utak szörnyû 

állapota miatt. 

Debrecenhez vagy Hajdúszoboszlóhoz 

hasonlóan szükség van tehát arra, hogy a 

megye és az egész régió valamennyi települése 

„kitalálja magát”: megkeresse azokat 

a lehetôségeket, amelyek révén idegenforgalmi 

vonzóerejét növelni vagy éppen 

megteremteni tudja. 

Ebben a fejlesztésben figyelembe kell 

venni azt is, hogy csatlakozásunk után Románia 

felé egyre könnyebbé válik az utazás. 

Érdemes tehát nagyobb léptékû programokat 

kialakítani, amelyek átnyúlnak az 

országhatárokon és bekapcsolják a nyugaterdélyi 

térséget is a magyar idegenforgalom 

vonzáskörzetébe. 

FELSÔOKTATÁS 

A csatlakozás következménye a felsôoktatásban 

az utóbbi fél évszázad legjelentôsebb 

reformját hozza. A hagyományos 

egyetemi és fôiskolai képzés 

szerkezete átalakul, az eddigi egyszintû, 

a felvételitôl a diplomáig tartó képzési 

folyamat kétlépcsôssé változik, amelynek 

eredményeképpen egy hároméves oktatási 

ciklust diplomával zárhat le a hallgató, és 

választhat az elhelyezkedés vagy tanulmányainak 

a második képzési szakaszban 

történô folytatása mellett. Ez a reform 

nem regionális, még csak nem is országos 

jellegû. Az Unió oktatási minisztereinek 

bolognai dekrétuma következtében valamennyi 

tagállamban hasonló szerkezetû 

felsôoktatás jön létre. Az általános reform 

következményei azonban helyben is 

érzôdnek majd, hatására át kell gondolni a 

felsôoktatás szerepét. A korábbi regionális 

szerepkör kielégítése mellett az egyetemek 

életére, gazdasági helyzetére ugyanis egyre 

fontosabb hatást gyakorol a hallgatói és 

oktatói-kutatói mobilitás. 

Ennek oka abban keresendô, hogy az 

egységes európai felsôoktatási struktúra 

A régiók népessége és a GDP százalékos részesedése gazdasági ágak szerint 

Régió 

Ipar 

Népesség 

Mezőgazdaság 

Szolgáltatások 

A régió 

gazdasági 

ereje országos 

viszonylatban 

Közép-Magyarország 39,3 % 10,2 % 33,5 % 51,2 % 43,9 % 

Közép-Dunántúl 9,4 % 11,5 % 15,0 % 7,9 % 10,3 % 

Nyugat-Dunántúl 8,3 % 10,2 % 14,4 % 8,3 % 10,2 % 

Észak-Alföld 12,8 % 20,4 % 10,3 % 9,4 % 10,1 % 

Dél-Alföld 11,3 % 24,4 % 9,0 % 9,0 % 9,8 % 

Észak-Magyarország 10,7 % 8,9 % 10,6 % 7,3 % 8,4 % 

Dél-Dunántúl 8,2 % 14,4 % 7,2 % 6,9 % 7,3 % 

Összesen 100 % 100 % 100 % 100 % 100 % 

Forrás: KSH 


29

kialakítása következtében szabadon átjárhatóvá 

válnak az intézmények, nemcsak 

hazai, de uniós tekintetben is. Mivel 

Magyarországon a demográfiai problémák 

lassan a felsôoktatásban is érezhetôvé válnak, 

az intézményrendszer megôrzésében 

nagy szerepet kap a verseny: az az egyetem 

lehet sikeres, amelyik megfelelô 

vonzerôt tud gyakorolni a diákokra, legyenek 

azok magyarok vagy külföldiek. 

Ehhez azonban sokrétû fejlesztésre van 

szükség: a legfontosabb természetesen a 

kínált oktatás színvonalának minôségét, 

versenyképességét növelni. Külföldi hallgatókat 

csak idegen nyelven és csak olyan 

szakokon lehet eredményesen képezni, 

amelyek az egész unióban érvényes tudást 

nyújtanak. Az utóbbi évtizedben már hozzászokhattunk 

a külföldi orvostanhallgatók 

jelenlétéhez Debrecenben, reméljük, 

hamarosan az agrárszakember-képzésben, 

a zenei, a jogi és közgazdasági, természet- 

és bölcsésztudományok területén is 

német, francia, brit vagy éppen lengyel 

diákok bukkannak fel. 

Az oktatói-kutatói mobilitás elsôsorban 

a közös kutatási programok megvalósításában, 

a több egyetem által kialakított – és 

lehetôleg külföldi szereplôkkel is bôvített 

– képzésekben valósulhat meg. Ezek a kapcsolatok 

természetesen nem a semmibôl 

jönnek létre. A már meglévô hálózatok elmélyítésének 

és továbbfejlesztésének igen 

nagy szerepe lesz az új európai felsôoktatási 

versenyben. Igen sajnálatos, hogy éppen a 

stratégiai váltás kellôs közepén történtek 

olyan költségvetési megszorítások, amelyek 

elsôsorban a közös kutatási projekteket, 

a késôbbi együttmûködések gyökereit 

érintik érzékenyen (például az OTKA-pályázatok 

forrásmegvonása). Ha a már mûködô 

kapcsolatok fenntartására sincs elegendô 

pénz, hogyan várható el a felsôoktatástól 

az új helyzetnek való megfelelés, az eredményes 

munka? 

A régiók közötti verseny azonban nemcsak 

európai, hanem hazai tekintetben is 

érezhetô. Ennek illusztrációjaként lássunk 

egy táblázatot, amely a magyarországi régiók 

népességarányát veti össze a gazdasági 

ágak szerinti erejével. 

A táblázat jól jellemzi szûkebb hazánk, 

az észak-alföldi régió helyét és erejét a hazai 

viszonyok között. A magyar népesség 

csaknem 13 százaléka a hazai GDP csupán 

10 százalékát termeli meg, tehát lakosságarányosan 

alulteljesít. A gazdasági szektorok 

közül a mezôgazdaság még mindig igen 

fontos szerepet játszik, a hazai agrártermelés 

ötöde ugyanis régiónkban keletkezik. 

Az ipar 10 százalékos részesedése is hagy 

maga után kívánni valót, de különösen alacsonynak 

tekinthetô a szolgáltatószektor 9 

százalékos aránya. 

Az adatokból kiderül, hogy Kelet-Magyarország, 

az Észak-Alföld térségének elmaradottsága 

nemcsak az európai térségtôl, 

hanem a nyugat-magyarországi régióktól is 

jelentôs. A regionális fejlesztések szerepe 

tehát kettôs: az elsô fázisban legalább Magyarország 

gazdasági kettészakadását kell 

megakadályozni – uniós források igénybevételével 

is –, és csak ezután következhet 

az európai átlag utolérése. 

Lesz tehát helyük a regionális támogatásoknak. 


30

Az év eleji gazdatüntetések látszólag 

nem érintették a városokban élôket. 

Jellemzô, hogy a „reggeli ital”-nak becézett 

táplálékimitáció sem az egészségtudatos 

fogyasztókat bosszantotta fel, hanem 

a megélhetésükért küzdô tejtermelôket. 

Pedig a vidék jövôje nem néhány parasztcsalád 

magánügye, hanem az ország, sôt 

az egész kelet-európai térség fejlôdésének 

egyik meghatározója. A népesség mintegy 

60 százaléka él urbanizált területeken és 

40 százaléka vidéken. Térségünkben nagy 

az eltérés a vidéki és a városias területek 

között, nemcsak mûszaki 

infrastruktúrában, hanem 

kultúrában, életmódban, 

életszemléletben is. Nem 

biztos, hogy az urbanizálódás 

a kívánatos fejlôdési 

irány a vidék számára. 

Nézzük meg, hogyan 

fejlôdött a vidék az Európai 

Unióban. A fejlettebb 

északi és középsô térségekben 

a népesség 80 százaléka 

urbanizált területen él. 

Vagyis csatornázott, utakkal 

sûrûn behálózott, forgalmas településeken, 

ahol az emberek minden szükségletüket 

valamilyen pénzen megvásárolt 

szolgáltatással tudják kielégíteni. Ettôl a 

vidéken élôk életkörülményei sem térnek 

el lényegesen. A munkaerô alig 2–3 százalékát 

foglalkoztatja a mezôgazdaság, s szinte 

minden vidéki háztartás más jövedelemforrással 

is rendelkezik. A hétmilliós Svájcban 

például alig 200 ezren termelik meg az ország 

élelmiszer-szükségletének háromötöd 

részét, miközben a bankszakmában foglalkoztatottak 

száma 220 ezer. A mai intenzív 

és gazdasági szempontból rendkívül hatékonynak 

mondott mezôgazdaság sok tôkét 

és energiát igényel, de élômunkából és 

földterületbôl egyre kevesebbet. 

Anglia fele területén 

például a lakosság alig 

1,5–2 százaléka él, és az 

elnéptelenedés következtében 

újból beerdôsülnek 

hatalmas térségek. Ez a természet szempontjából 

helyileg talán kedvezô, ám a 

sûrûn lakott területeken élôk óriási anyagés 

energiafogyasztása és a települések terjeszkedése 

globális szinten óriási károkat 

okoz. Annak ellenére van ez így, hogy a 

technológiai fejlesztésben jelentôs sikereket 

értek el. Az angol háztartásokban például 

a primerenergia-felhasználás nem nôtt 

az elmúlt 40 évben, holott a mai lakások 

mérete, felszereltsége nem is hasonlítható 

Nem biztos, hogy az 

urbanizálódás a kívánatos 

fejlôdési irány a 

vidék számára. 

a korábbiakéhoz. Hiába helyeznek azonban 

súlyt az energia hatékonyabb használatára, 

a tisztább termelésre, ha a legerôsebb 

helyi és nemzetközi lobbik továbbra is a 

növekvô fogyasztásban és a természeti 

erôforrásokkal történô pazarlásban érdekeltek. 

Ez a gazdaság mozgatórugója. Közismert 

például az autóipar befolyása, amelynek 

következtében nem sikerül megállítani 

a közlekedésbôl eredô energiafogyasz tás 

és környezetszennyezés növekedését. 

A szállítási költségek (mesterségesen) alacsonyan 

tartása azonban nemcsak az autógyártók, 

hanem minden 

infrastruktúrát fejlesztô 

cég, az építôipar, az óriási 

kereskedelmi hálózatok, 

az élelmiszer- és csomagolóanyag-gyártók 

érdeke 

is. Hatalmas adu ez az érdekelt 

iparágak kezében, 

mert munkanélküliséggel, 

a gazdaság összeomlásával, 

a versenyképesség elvesztésével 

riogathatják a politikusokat. 

Az adófizetôk 

pénzének jelentôs részét 

nagyvonalú útépítésekre költik. Ez egyet 

jelent azzal, hogy a társadalom egészével, 

illetve a jövô nemzedékekkel fizettetik 

meg a közlekedéssel kapcsolatos környezeti, 

egészségi és különféle gazdasági károkat. 

Az olcsó benzin, a közúti és egyéb 

infrastruktúrafejlesztések nélkül például 

sohasem terjeszkedtek volna szét megyényi 

kertvárosok Amerikában – s hozzájuk 

hasonlóak, még ha kisebb méretekben is, 

de már Európa nagyvárosai körül is megtalálhatók. 

Ugyancsak összefügg ezzel a napi 

fogyasztási cikkek és a kereskedelmi hálózatok 

koncentrációja. Stephanie Böge, a 

Wuppertali Klíma-, Energia- és Környezeti 

Intézet kutatója derítette ki tízegynéhány 

évvel ezelôtt, hogy a gyümölcsjoghurt 

alkotó részei 

7857 kilométert utaznak, 

mielôtt egy stutt garti szupermarket 

hûtôgondolájába 

kerülnek. A tejet és 

a cukrot a közelben termelik, az erjesztô 

baktériumok azonban már a szomszéd tartományból 

jönnek. Az alumíniumfedél és a 

pohárhoz szükséges alapanyag is más-más 

helyrôl jön, az eper Lengyelországból érkezik, 

feldolgozásuk megint máshol történik. 

Az energiapazarláson túl még ijesztôbb 

következményei lettek az intenzív állattartásnak 

és a koncentrált – s persze minden 

elôírt higiéniai követelményt kielégítô 

– húsfeldolgozásnak. A szivacsos agysorva- 

Beliczay Erzsébet 60 : 40 – avagy kinek 

érdeke a vidék védelme 

DISPUTA Árkádok 

31


32 

dásról, de az ázsiai madárinfluenzáról is 

gyanítják, hogy a hatékonysági mutatók 

túlhajszolása vezetett a járványokhoz. Az 

elképesztô méreteket öltô koncentráció, illetve 

a nemzetközi munkamegosztás még 

gazdasági szempontból sem lett volna igazolható, 

ha a szállítás költségei a társadalomnak 

okozott károkra is fedezetet teremtettek 

volna. 

A környezetvédelem erôsödô politikai 

befolyása és a globális éghajlatváltozás 

fenyegetô hatásainak felismerése ma 

még legfeljebb csak arra 

elegendô, hogy kozmetikázza 

a célokat. Az EU 

következô 10 éves közlekedéspolitikájáról 

szóló 

Fehér Könyv olyan étlaphoz 

hasonlít, amelyen 

az autós lobbi éppúgy 

megtalálja az ízlésének 

megfelelô fogásokat, mint 

a környezetvédô. 

Igazi áttörést csak akkor 

tapasztalunk majd, ha 

a hatékonyságot nem rövid 

távú pénzügyi mutatókkal fogják igazolni, 

hanem a társadalmi, környezeti és gazdasági 

szempontok egyenlô súlyú mérlegelésével. 

Ez – úgy hihetjük elsô pillantásra 

– a piacgazdaság és a verseny végét jelentené, 

valójában azonban épp az ellenkezôje 

történne. Tisztességes versenyrôl akkor 

beszélhetnénk inkább, ha megszûnne az 

erôfölénnyel való visszaélés, és a piac torzításait 

szabályozással sikerülne korrigálni. 

Ez azonban csak közös megegyezéssel 

történhetne, különben az egyes nemzeti 

gazdaságok, illetve iparágak versenyhátrányba 

kerülnek. 

A csinos családi házakat körülvevô 

díszkertek, hibátlan aszfaltburkolatok, a 

belvárosi üzletekkel vetekedô áruválaszték 

és a településeket körülvevô jólfésült 

kultúrtájak, többszintes autópályák láttán 

felmerülhet bennünk: vajon hamarosan 

minden európai polgár városias településen, 

azonos életkörülmények között fog élni? A 

válasz egyértelmûen nem. Több nyugati országban 

például máris tendencia, hogy az 

elnéptelenedett falvakba új családok költöznek. 

Az ún. ökofalvak lakói tudatosan 

vállalják a szerényebb, de kevesebb pénzbe 

kerülô életmódot, a ház körül és a természetben 

végezhetô munkát, s ezzel egy 

nyugodtabb életet. 

Miért fontos mindezzel tisztában lennünk 

a csatlakozás idején? Mert most nem 

bújhatunk ki azzal az indokkal a felelôsség 

alól, hogy fegyverrel kényszerítettek ránk 

Az EU következô 

10 éves 

közlekedéspolitikájáról 

szóló 

Fehér Könyv olyan 

étlaphoz hasonlít, 

amelyen az autós 

lobbi éppúgy 

megtalálja az 

ízlésének megfelelô 

fogásokat, mint a 

környezetvédô. 

nehézipart, kolhozt, elferdített ideológiákat. 

A rendszerváltáskor még sokaknak 

úgy tûnhetett, hogy a Nyugat keblére fog 

ölelni bennünket, nehézségeinknek hamar 

végeszakad, és mindnyájan boldogan élünk, 

amíg meg nem halunk. A 15 év azonban 

arról tanúskodik, hogy a problémák nem 

oldódtak meg, legfeljebb a régiek halványultak 

el az újabbak mellett. A Nyugatról 

is kiderült, hogy nem Grál-lovagok és 

kedvesnôvérek gyülekezete, sôt: a falak lebontásával 

mintha megerôsödött volna az 

érdekérvényesítô önzésük 

velünk szemben éppúgy, 

mint egymással szemben. 

Meg kell tehát tanulnunk 

– a sokféle minta, 

tanácsadás közül, s 

a nyílt és burkolt fenyegetés, 

nyomásgyakorlás 

közepette – kiválasztani 

azokat a célokat és eszközöket, 

amelyek az ország, 

a térség és hosszabb távon 

egész Európa érdekeit 

szolgálják. Ismernünk kell 

a megôrzésre érdemes anyagi és szellemi 

értékeinket. Ne csak a rendszerváltás nyerteseinek 

legyen világos, pozitív jövôképük. 

Döntéseinknél a sorrendre, az idôzítésre is 

nagyon oda kell figyelnünk. Amikor Brüszszelben 

vitatkozunk a fenntarthatóságról, 

a környezeti szempontokról, az EU-szabályozásról, 

a nyugati kollégák gyakran figyelmeztetnek 

arra, hogy ne másoljuk szolgaian 

az ottani mintákat, mert ôk már sok 

mindent visszavonhatatlanul elrontottak. 

A családok szétaprózódtak, és a gyerekvállalási 

hajlandóságuk mellett odaveszett 

biológiai gazdagsága is ezen országoknak. 

Bár még viccnek se jó, de igaz, sajnos, hogy 

egy környezetvédelmi találkozón ez év elején 

pozitív példaként számoltak be arról az 

EU-s alapokból finanszírozott programról, 

amely az angliai Wales-ben nyolc madárfajtát 

kívánt megvédeni a kihalástól – az 

egyik madárfaj a városi veréb volt. A nagyvárosokban 

néhány éven belül túlsúlyba 

kerülnek a nyomor elôl áttelepedett harmadik 

világbeli nációk. Ennek következményeit 

ma még megbecsülni sem lehet. 

Nagyobb baj azért nem származott eddig 

ebbôl, mert annyival gazdagabbak, hogy 

jutott pénzük az elhibázott mûködésbôl 

adódó károk mérséklésére is. Nálunk azonban 

nem ez a helyzet, és ne számítsunk 

arra, hogy bárki szolidaritásból a segítségünkre 

fog sietni. 

Mi lenne viszont, amire a jövôben is építhetnénk? 

Az például – ami ma még mûködik

Magyarországon –, hogy mintegy három és 

félmillió embert közvetlenül látnak el friss 

zöldséggel, hússal a „háztáji” örökébe lépett 

családi gazdaságok. Ha ez nem lenne, sokkal 

nagyobb nyomorban élnének az emberek. 

Hiszen egy müncheni intézet felmérése 

szerint a kelet-európai régióban ma ötödannyit 

költünk háztartásonként, mint az 

Alpok térségében élô szomszédaink, s a kiadások 

jelentôs része élelmiszerre megy el. 

A városi lakosság azonban, amelynek vásárlóereje 

számottevô tényezô lenne a vidék 

népességének megtartásában, nem a 

helyben megtermelhetô, egészségesebb 

friss zöldséget, tejet, húsfélét fogyasztja, 

hanem döntô részben a nagykereskedelmi 

hálózatok messzirôl odaszállított, tartósított, 

agyoncsomagolt termé keit. Eltekintve 

az elhízás, az élelmiszer-allergia és egyéb, 

táplálkozással össze függô betegségek 

terjedésétôl, a helyi ellátás megszûnése 

azért is kedvezôtlen, mert ezzel a városok 

tüdejét jelentô mezôgazdasági zöldterületek 

is fogynak. A kárpótlás, még ha az 

eredeti elképzelés jó szándékú volt is, óriási 

telekspekulációhoz, egyesek hihetetlen 

mértékû meggazdagodásához vezetett. 

A kárpótlási földek kiosztása egybeesett 

a másfél millió munkahely megszûnésével. 

Sokan a napi megélhetési gondok miatt, 

mások a gyerekeik taníttatása kedvéért 

azonnal pénzzé tették visszakapott földjeiket, 

s akkor még igen alacsony áron. 

A felvásárlókban fel sem merült, hogy 

mûveljék ezeket a földeket, sôt: erôteljes 

lobbizásba kezdtek, hogy a termôföldet 

beépíthetô területekké minôsítsék át. Az 

átminôsítéssel pedig lehetôség nyílt a telek 

árának akár százszoros 

emelkedésére (ha nem 

is mindenütt, de a budapesti 

agglomerációban ez 

a folyamat zajlott). Ebbôl 

az értéknövekedésbôl alig 

folyt vissza valami a közös 

kasszába. Segítette 

ezt a máig is hiányos szabályozás, 

a differenciálatlan 

földvédelmi járulék. A másik ok a településrendezési 

tervek antidemokratikus 

jóváhagyási eljárása. A szabályozás jelenleg 

a laikus helyi képviselô-testületek hitbizománya. 

Sérül a szubszidiaritás elve, vagyis 

az, hogy a döntéseket az érintettséghez 

legközelebb hozzák meg. A néha még egy 

tucatnál is kisebb létszámú képviselô-testület 

olyan kérdésekben dönthet ugya nis, 

amelyek az ôket megválasztóknál sokkal 

nagyobb számú embert, területet érintenek. 

A sûrûn lakott 

területekre 

kifejlesztett 

infrastruktúra 

ráerôltetése a vidéki 

térségekre nemcsak 

az építési szakaszban 

drága 

Sokan kérdezik a városlakók közül, 

hogy miért baj az, ha eltûnnek a városok 

környékérôl a zöldségtermelôk, a gyümölcsösök, 

a legelôk? Hisz a kiköltözôk ápolt 

kertjei, a golfpályák, a vé dett természeti 

területek ugyanúgy biztosíthatják a tiszta 

levegôt, a pihenôterületet 

a váro sok számára is. 

Azok a jobbmódú családok, 

akik az agglomerációban 

az egészségesebb 

környeze tet keresik, nem 

mondanak le a város ban 

megszokott életmódjukról. 

Sok város környéki 

kistelepülés mára jobban 

el van látva csatorná val, 

úttal, tömegközlekedéssel, 

iskolával, vásárlási 

lehetôséggel, mint a 

pe remkerületek. Az ôslakosok 

azonban, akik 

Beliczay Erzsébet 

(Budapest) 

építész-statikus szakmérnök, 

környezetvédelmi szakértô 

Jelenleg szellemi szabadfoglalkozású 

környezetvédelmi 

szakértô, a Levegô Munkacsoport 

Országos Környezetvédô 

Szövetség energetikai és 

építéspolitikai kérdésekkel 

foglalkozó, urbanisztikai 

ügyekben illetékes 

elnökhelyettese. 

A LÉLEGZET címû környezetvédelmi 

folyóirat és a Zöld 

Belépô szerkesztôje. 

A Magyar Mérnöki Kamara, a 

Magyar Urbanisztikai Társaság 

és a MÚOSZ tagja, 

Az Építészetbiológiai 

Egyesület alapító tagja. 

a Magyar Szociológiai 

Társaság Környezetvédelmi 

Szakosztályának titkára. 

mezôgazdasági munkából 

éltek korábban, tovább 

költöznek a megdrágult, 

dzsentrifikálódó 

településekrôl – szegényebb 

vidékekre vagy városba. 

Nálunk nem vizsgálták, 

hogy milyen árat fizet 

a társadalom a települések szétterjedéséért, 

a kiköltözôk számának aránytalanul gyors 

növekedéséért. Uniós adatok szerint minden 

forinthoz, amelyet a magánbefektetôk 

infrastruktúrára költenek, négy forint 

közpénzt kell hozzátenni. Az állandóan 

növekvô és fajlagosan egyre kevesebb fogyasztót 

kiszolgáló új infrastruktúra 

a meglevôk 

korszerûsítésétôl, a felújítástól 

szívja el a pénzt. 

Az ország korlátozott 

forrásai nem teszik 

lehetôvé, hogy egyszerre 

költsünk ezer milliárdokat 

csatornahálózatra, 

regionális szennyvíztisztító 

telepekre, az úthálózat folyamatos 

bôvítésére, és közben jusson pénz a karbantartásra, 

az oktatásra, a mûszaki fejlesztésre, 

a vidéki térségek alkalmazkodásának 

és fejlôdésének elôsegítésére, a fiatal 

gazdálkodók támogatására stb. A sûrûn lakott 

területekre kifejlesztett infrastruktúra 

ráerôltetése a vidéki térségekre ráadásul 

nemcsak az építési szakaszban drága, de 

üzemeltetésük sem gazdaságos. Mindennek 

a terheit a munkanélküliségtôl sújtott, 

alacsony jövedelemtermelô képességû, el- 


33


öregedett falvak lakóinak is viselni kell. 

Az önkormányzatoknak és a különféle 

engedélyezô hatóságoknak kellene megismertetni 

a vidékiekkel a természetközeli 

mûszaki megoldásokat, a közmûpótló berendezéseket, 

a megújuló energiaforrások 

alkalmazását. Ebben példát vehetnénk a 

szomszédos Ausztriáról és a legtöbb uniós 

államról, ahol a közigazgatás sokkal inkább 

az adófizetôk érdekeit szolgálja. 

Nagy késéssel ugyan, de az EU agrárpolitikai 

reformtörekvései azt mutatják, 

hogy ott is felismerték, változtatni kell 

a közös költségvetés közel felét kitevô 

mezôgazdasági támogatások rendszerén. Ez 

vezetett ugyanis a környezetre káros, intenzív 

gazdálkodáshoz, a mezôgazdaságban 

foglalkoztatottak alacsony arányához, a vidék 

elnéptelenedéséhez. A termelési feladatok 

mellett a mezôgazdaságnak a környezeti-tájvédelmi, 

társadalmi és foglalkoztatási 

feladatokat is el kell látnia. Támogatás abban 

az esetben jár a gazdálkodóknak, ha 

az ország és a helyi közösségek számára 

ugyancsak fontos ökoszociális – környezeti, 

tájvédelmi, társadalmi – szolgáltatásokat is 

elvégzik. A mi régiónk még nem késett el 

a reformmal. Ez Lengyelországban mintegy 

3,5–4 millió, nálunk 6–700 ezer családot 

érint. Fel van adva a lecke, hogy sikerül-e 

megtartani a városi és vidéki lakosság 60% 

: 40% körüli arányát, úgy, hogy a vidéken 

maradók is a belépés nyerteseinek érezhessék 

magukat. 

A megoldást magunknak kell megtalálnunk. 

34

Mérnökpiac délelôtt, 

mérnökképzôk délután 

Az elmúlt években javult a mérnöki pályák 

ázsiója. A térségbeli mûszaki mérnökképzés 

méltó helyének elfogadtatásához, mûködési 

feltételeinek rendezéséhez a mûszaki 

pályáktól távoli foglalkozások mûvelôinek 

és oktatóinak is képet kell kapniuk arról, 

hogy miféle piacra, milyen riválisokkal 

versengve, milyen jövôkilátásokkal „termelünk” 

mérnököket, menedzsereket, mérnök-tanárokat. 

Ilyen meggondolásoktól 

vezetve, az Unióba történô belépést emlékezetessé 

avató nagy egyetemi rendezvény 

kísérô eseményeként kapott formát a régió 

„mérnöktermékeivel” foglalkozó nemzetközi 

konferencia. 

Nem kevés értetlenkedés fogadta a 

Debreceni Egyetem Mûszaki Fô iskolai Karának 

mérnök jövô képeket körvonalazó konferenciáját, 

ahol az alap hangot nem neves 

pro fesszorok, dékánok, hanem a mérnöki 

gyakorlat szakemberei adták meg. Úgy 

tûnhetett, a profitszerzés mesterei kaptak 

lehetôséget arra, hogy a rövid távú megtérülés 

szemszögébôl minôsítsék a képzési 

ügyeket, az olcsó, butított kivitelû mérnökök 

tömegesítéséért emeljenek szót. A 

mérnököket foglalkoztató jelentôs piaci 

szereplôk azonban egymással összhangban, 

a hazai mérnökképzés iránti felelôsséggel 

fogalmazták meg észrevételeiket, javaslataikat, 

a tartósan kiváló mérnökök iránti 

igényüket. Az elôadásokat követô vita 

keretében az egyetemi, fôiskolai tanárok, 

vezetôk is szót kaptak. 

A debreceni kezdeményezéstôl vélhetôen 

függetlenül, ugyanazon nap ugyanazon 

óráiban a fôvárosi Professzorok Házában 

is megvitatták a mérnökképzés 

aktuális kérdéseit, az egyetemisták, frissdiplomások 

elhelyezkedési problémáira kiélezetten, 

szociológiai érzékenységgel, az 

egyetemi képzésminôséget óvó védôpajzs 

mögé rejtve az egyetemi status quo fenntartására 

irányuló törekvéseket. 

Gyakorlat- kontra 

elméletközpontú képzés 

A gyakorló mérnökök és a mérnököket foglalkoztatók 

meglátásai egyetlen ponton 

tértek el igazán sarkosan a felsôfokú képzés 

tanári nézôszögétôl. Úgy tûnik, hogy 

a felsôfokú képzés elsô, hároméves – BSc 

– fokozatának gyakorlatorientáltsága rovására 

töretlen az egyetemek törekvése az 

elméletcentrikus képzésre. 

Megválaszolásra vár a kérdés, hogy a 

szervezett képzés keretében vagy már a 

fogadó munkahelyeken kell-e a speciális 

szakismereteket megszerezni. A gyakorlati 

képzés oktatási folyamatba illesztésére, 

mennyiségére, helyszínére vonatkozó 

felvetések összemosódtak a specializáció 

problémájával. 

Nem tûnt meggyôzônek az a megállapítás, 

hogy a kis- és középvállalatok nem 

képesek a fiatalok számára sem a gyakorlati 

képzésnek, sem a speciális ismeretek 

elmélyítésének feltételeit biztosítani. Ezt 

úgy is le het értelmezni, hogy a vállalkozások 

a fiatalok foglalkoztatásához nyújtott 

meggyôzôbb támoga tás esetén felfedeznék 

ma gukban a képességet a fiatalok gyakorlati 

képzésének felvállalására. 

A specializáció kérdésköre rázósabbnak 

bi zo nyult. Rohamos a spe cializáció a nagyvilágban, 

reménytelenül hiányzik a mobilitás 

a hazai mérnökpályákon. A mérnöki 

képességek körében a specializációra való 

felkészülés, az átkeveredés egyik speciális 

területrôl egy másik területre éppen olyan 

sajátos tudást és intézményes támogató 

struktúrát kívánhat, mint a mûszaki részfeladatok 

megoldásától az irányító szerepkörök 

felé való átlépés a mérnöki életpályán. 

A mérnökjövôk alakulása tekintetében 

talán ez a témakör kíván legsürgetôbben 

radikálisan új megközelítéseket és eszközöket 

– mind az oktatáspolitika, mind a 

képzési folyamat vonatkozásában. 

Az oktatáspolitikáról, a mérnöketikáról 

és a mérnöki képességekrôl megfogalmazottak 

tekintetében olyan mértékû 

egyetértés nyilvánult meg, ami az egymásra 

következô elôadások ravasz összeszervezésének 

látszatát is kelthette. Az elhangzottak 

alább következô, alig fésült elôadása 

egyúttal azok ismertetôjének egyetértô véleményét 

is kifejezheti. 

Alapvetô oktatáspolitikai kérdés, hogy 

milyen képzési területekre és milyen eszközökkel 

orientálhatók a fiatalok. Ma a 

diplomás munkanélküliek tömegét a humán 

felsôfokú képzés állítja elô. Ha nem 

változnak az államilag finanszírozott keretszámok, 

humán területen továbbra is 

munkanélkülieket képezünk. 

A mérnökségrôl fogalma sincs az oktatáspolitikát 

alakító rétegnek. Hihetetlen, 

de nemrég még csupán egyetlen mérnöki 

BSc-képzést gondoltak el vezetô oktatáspolitikusaink. 

Ebbôl lett mára 17. Vannak 

alapszakok, amelyek elvégzése után a mérnököt 

semmire sem lehet alkalmazni. Az 

ötéves régészképzés hároméves „fokozatá- 

Mérnökjövôképek 

az Unió 

határvidékén 

képek 

Kôszeghy Attila 


35


36 

ról” elterjedt vicc itt is érvényes: – Mi lesz 

a három évig tanuló régész? – Sírásó. 

Az oktatáspolitika mûvelôi számára a 

mérnökprototípus: az amerikai örökifjú 

mérnök, aki tíz évi szakmai tapasztalattal 

átlép a középmenedzsmentbe, újabb tíz év 

múlva még feljebb. Ha 45 éves koráig nem 

lép, öt éven belül munkanélküli lesz. Tisztességesen 

el kell mondani: 

figyeljetek, az nem 

megy, hogy harminc évig 

egy jó langymeleg irodában 

áramköröket tervezgettek. 

A többfázisú életpályákat, 

a fejlôdô képességet 

megalapozó mérnöki tudás 

igen jelentôs részét 

adják a mérnöki gondolkodásban 

és a mérnöki fellépésben 

megnyilvánuló 

jellemvonások. A valóság: 

rendkívül gyenge kommunikációs 

képesség és 

a munkakezdô mérnökök 

többségére jellemzô „fordított” 

gondolkodás, amelynek álláskeresôi 

megnyilvánulását a konferencia egyik 

elôadója így festette le: „Haver, ide figyelj, 

mondj nekem egy összeget, ha meg 

vagyok elégedve, akkor beszélhetünk az 

egyebekrôl.” 

Az „egyebek”: a tervek olvasására való 

képesség, olvasható írás, a szakma iránti 

alázat, összefüggések érzékelése, lényeglátás, 

jogi és gazdasági ismeretek, nyelvtudás, 

kapcsolatépítô képesség és sokirányú 

tájékozottság. Innovációs készséget, új tudást, 

új tudáskombinációt követel a piaci 

verseny. 

Reális mérnökjövôk 

Az oktatói frontról azt halljuk: nem lehet a 

pillanatnyi megrendelôi igényeknek alávetni 

a mérnökképzést. Az egyetemek elméletközpontúra 

tervezett, 

a pillanatnyi igényektôl 

úgymond független BScképzése 

azonban nem fog 

találkozni a fogadó cégek 

igényeivel. 

A mérnöki képességek 

körében a 

specializációra való 

felkészülés, az átkeveredés 

egyik speciális 

területrôl egy másik 

területre éppen olyan 

sajátos tudást és 

intézményes támogató 

struktúrát kívánhat, 

mint a mûszaki 

részfeladatok 

megoldásától az 

irányító szerepkörök 

felé való átlépés a 

mérnöki életpályán. 

… elképzelhetô, hogy új 

szereplôk fognak megjelenni, 

és kíméletlenül 

megszerzik a képzési 

piac profittermelô szegmentumait. 

Akárkit kérdezünk 

arról, hogy milyen mérnököt 

kíván foglalkoztatni, ugyanazt fogja 

mondani: olyan fiatalt akar kapni, aki 

már holnap el tudja végezni a több éves 

gyakorlatot kívánó munkát. A kisebb cégek 

nemcsak a képzés, de a gyakorlatba 

bevezetés költségeit is szeretnék az államra 

áthárítani. Ma a pályakezdôknek a 

mérnöki gyakorlat megszerzésére, tervezô 

és kivitelezô társként való közremûködésre 

alig van esélyük. A hallgatókkal szerzôdést 

kell kötni arról, mire ad a képzés papírt. 

Tudnia kell, mikor mire lesz jogosult. 

A jogosultságok várható alakulására vonatkozóan 

azonban aligha tudunk tartósan 

érvényes válaszokat adni, 

hiszen Magyarország talán 

az egyetlen, ahol a jogosultságot 

létesítmények 

után adják. Ugyancsak 

kuriózum, hogy ezerféle 

jogosultság van, szemben 

a nyugat-európai átlagosan 

harminc jogosultsággal! 

Életpálya-szemlélet 

kellene. Úgy oktatjuk a 

fiatalokat erre a világra, 

hogy elfelejtjük: tapasztalataik 

az elmúlt másfél 

évtizedbôl valók. Milyen 

jövôképet kaptak? Nem véletlen, 

hogy már nem a diákoknak 

készülnek a felvételi tájékoztatók, 

hanem a szülôknek. Ma a diákok negyven 

százaléka szüleitôl irányítva választ képzési 

területet, szemben azzal, hogy húsz 

éve csak alig több mint húsz százaléka. 

A térségben a követô-kiszolgáló mérnöki 

munkalehetôségeknek is örülhetünk, 

tisztességes szerepleosztás esetén. Természetes, 

hogy a fiatalok fokozottan hagyatkoznak 

a szülôi tapasztalatokra. 

A felsôfokú képzés oktatóitól is függ, 

hogy a hallgatónak milyen képessége, érdeklôdési 

iránya erôsödik meg. Kérdés, 

hogy miként állnak kapcsolatban a képzô 

helyek a nagy mérnökegyéniségekkel? 

A hároméves felsôfokú képzés legjobb 

változata az, amely a tanulási képességet 

fejleszti ki, a szakmai érdeklôdést 

erôsíti. Az elvárás az, hogy a hallgató a 

legalapvetôbb dolgokkal legyen tisztában 

(például ne favorizálja a 

rombusz alakú WC-t). 

Az igazi mérnök csak 

a következô fokozatban, 

az MSc-(magiszter) képzéssel 

alakul ki. Végzése 

után az elsô tíz évében 

tervez áramköröket, majd 

vezetôvé válik, de ez több nyelv ismeretét, 

gazdasági és jogi ismereteket követel meg. 

Kérdés, hogy teljesen magánerôbôl kell-e 

finanszírozni a vezetôvé való átképzést? 

A felsôfokú mûszaki képzésnek ma még 

központi témái a nyelvtudás és a számí-

tástechnikai ismeretek. Ezeket azonban a 

középfokú képzés keretében kellene megszerezni. 

A gyakorlatközeli képzés legsúlyosabb 

problémája, hogy a cégek nem fogadnak 

néhány hétre, hónapra hallgatókat. Nincsenek 

berendezkedve arra, hogy e hallgatókhoz 

ôrzô-védô és szakmai segítô 

szakembereket rendeljenek. Mindenféle 

balesetnek igen súlyos következményei 

lehetnek, fokozottan védeni kell a nehezen 

elért piaci kapcsolatokat. Mind az információk 

kiszivárgása, mind a kapcsolati 

stílushibák következményei alig mérhetôk 

fel. Ha mégis vállalkoznak a cégek néhány 

fiatal kinevelésére, biztosra vehetik, hogy 

azok a magasabb jövedelem és presztízs elérésére 

továbbállnak, amint használhatók 

lesznek. 

Rivális mérnökképzôk 

A konstruktív együttmûködés lehetôségeit 

felcsillantva, de a képzési piac felosztására 

is gondolva esett szó a Kassa–Miskolc–Debrecen–Nyíregyháza–Nagyvárad 

„egyetem-ív” 

jövôjérôl. Hasonlók a gondjaink, beleértve a 

hallgatók számának gyorsuló csökkenését, a 

finanszírozás nehézségeit és a tudós oktatók 

„beszerzésének”, megtartásának gondjait is. 

Ma még elképzelhetetlen, hogy már mûködô 

piacképes szakokról más intézmény javára 

lemondjon bármelyik mérnökképzô. Annál 

inkább elképzelhetô, hogy új szereplôk fognak 

megjelenni, és kíméletlenül megszerzik 

a képzési piac profittermelô szegmentumait. 

A mérnökképzés jövôjérôl tanakodók azonban 

– talán babonaságból – errôl egyetlen 

szót sem ejtettek. 

Négy ország tudósai, egyházi vezetôk, közéleti szereplôk vettek részt azon a debreceni konferencián, 

amely a „Közös múlt és közös jövô – szellemi kézfogás az egyesült Európáért” nevet kapta. 

Ukrán, román, szlovák és magyar értelmiségiek két napon keresztül tanácskoztak, együttmûködési 

lehetôségeket keresve, elsôsorban a kulturális élet területén. Az eseményen részt vett a Magyar Köztársaság 

elnöke is. Mádl Ferenc beszédében emlékeztetett a magyar történelem azon idôszakaira, 

amikor a nemzet kultúrája néhány városra szorítkozott csupán, és Debrecen többször is magára 

vállalta ezt a szerepet. A cívis város a hazai politikai kultúra formálódásában is fontos helyet foglal 

el – mondta Mádl Ferenc -, az 1849-es trónfosztással például a nemzeti ellenállás szimbóluma lett. 

Nincs nagy és kis nemzet, legalábbis ami a saját hagyományok védelmét illeti – véli a köztársasági 

elnök, aki szerint utóbbiakra sokkal nagyobb feladat hárul. „Az uniós csatlakozás ne önfeladás 

legyen, az idáig megmentett örökség ne essen áldozatául a kezdôdô változásoknak” – fogalmazott 

Mádl Ferenc. 

A konferencia zárónyilatkozattal ért véget, amelyben a résztvevôk a gazdasági, a kulturális, az 

egyházi és a tudományos kapcsolatok elmélyítését szorgalmazzák, valamint elhatárolják magukat a 

gyûlölet és az elôítélet minden fajtájától. 

Takács Tibor 


37


Reimholz Péter Módszer vagy csak épület? 

38 

A Generali-ház a Piac utcán 

A 

Piac utca 51. szám alatti romantikus 

stílusú „Csanak-ház” védett mûemlék. 

(Szerzôje Sisa József kutatásai 

szerint nem a Csokonai Színházat is 

tervezô Szkalnitzky Antal volt és nem Ybl 

Miklós, mint ahogy azt Ybl Ervin feltételezte, 

hanem Vecsey Imre építômester, aki 

az épület kivitelezését is vezette 1874-tôl.) 

A Generali-házzá váló Piac utca 51. magához 

vonta a Piac u. 49. sz. eklektikus épületet 

(a korábbi adóhivatalt), mely az épületegyüttes 

Piac utcai bejáratát biztosítja, 

hiszen a Csanak-háznak csak az Arany János 

utcából van bejárata. Az együttes harmadik 

eleme, egy új szárny az Arany János 

utcából az egykori szovjet konzulátus és 

a Generali-irodaház között a közeljövôben 

megnyitandó, ma még zsákutca felôl zárja 

az együttest. A három épület által bezárt, 

üveggel fedett udvar nyilvános használat 

számára megnyitott terület. 

Az illeszkedés kérdése az épületegyüttesben 

több szinten merül fel: a két régi 

ház viszonyát is módunk volt átértelmezni, 

és az új ház, illetve a régiek viszonyát 

is meg kellett oldanunk. A kétféle feladat 

eltérô megoldásokat igényelt. A két régi viszonya 

összenyitottságuk, közös udvaruk 

révén megváltozott, kapcsolatuk túlnôtt az 

egymás melletti épületek kapcsolati problémáján. 

A régi és új építmények közötti 

viszony ezzel szemben bonyolultabb, sok 

általános építészeti kérdést érint. 

A Csanak-ház tulajdonképpen egy 

csonka épület, létrehozója, Csanak József 

minden bizonnyal az Arany János utcai 

kapubejárathoz képest még 7 tengelynyi 

épülettel folytatta volna mûvét, ha eredeti 

elképzeléséhez tudja tartani magát. 

Felismerhetô e szándék az Arany János utcai 

épületvégzôdésben mindmáig ott lévô 

falcsonkokban és a kapubejárat elhelyezkedésében. 

A ház befejezetlen, s az is maradt 

a mostani bôvítés után is. 

Az illeszkedés problémakörének építészeti 

kezelése nem volt különleges kérdés 

ebben az épületben, ugyanis az együttes 

építészeti koncepciója már eleve, külön

ágondolás nélkül is kezeli e problémát. 

Az építészeti koncepció alapelve az alkotó 

elemek öntörvényûségét figyelembe vevô 

autonómia megteremtése volt. A kompozícióba 

vont értékes mûemlék épület sérthetetlensége, 

érinthetetlensége evidencia 

volt ugyanis számunkra, mint ahogy az 

is, hogy az eklektikus épület formanyelve 

is tiszteletben tartandó, megôrzendô 

(még akkor is, ha udvari szárnyainak bontását, 

amit a Csanak-házzal például soha 

nem tettünk volna, elrendeltük). Az újonnan 

tervezett épületrész pedig szintén a 

maga saját funkcionális és formálási elveit 

követve kapcsolódott az együttesbe 

– egyszerû, archetipikus alakzatként. Formailag 

mindkét rész ugyanolyan mértékig 

sajátszerû és öntörvényû, és ebbôl származik 

– véleményem szerint – illeszkedésük. 

Azaz, hogy egyszerûen jól érzik magukat 

egymás társaságában anélkül, hogy hasonlítani 

akarnának egymásra. A Csanakház 

teljesen szokatlan fôfalnyúlványa az 

Arany János utcában persze beindította 

a fantáziánkat – azok a fémszerkezetû 

rácsok, korlátok és árnyékolók, melyek 

„leválnak” az új ház bütüjérôl, ugyanazt 

a teret „kavarják”, amit a fôfalnyúlvány, 

azt a hatást keltve, hogy nem a formák, 

hanem ez a közösen artikulált tér a két 

világ kapcsolatának letéteményese. De ez 

már csak „hab a tortán”, a lényeg az egymás 

mellé tétel egyszerû eszköztelensége 

volna. 

Ami az építészeti múlt és a mai építészet 

kapcsolatának tágabb értelmezését illeti: 

a probléma, mely mindenütt jelen van 

ma Magyarországon, Debrecenben kiváltképpen 

eleven. 

A Csanak-házban és az adóhivatal üresen 

álló épületében a Generali szakértôi már 

akkor meglátták a cég imázsához, építészeti 

filozófiájához méltó lehetôséget, amikor 

én még mit sem tudtam a feladatról. Ezért 

nem szerénytelenség, ha kijelentem, hogy a 

Generali-irodaházban megvalósult módszer 

tulajdonképpen válasz az építészeti múlt és 

jelen összekapcsolásának problémájára. Az 

itt alkalmazott módszer 

a Generali építési filozófiájából 

eredt, de magam 

is a megôrizve haladás 

összetett, sok-sok gondoskodást 

és apró munkát 

igénylô módszerének 

vagyok elkötelezett híve. 

De azt is érzékelem, hogy 

különösen a mostanihoz 

hasonló sorsfordító történelmi 

események idején 

– ez az eljárás egyeseknek 

nem elég konzervatív, 

másoknak nem elég 

progresszív. A városépítés 

napjainkban ezért nem 

harmonikus, hanem drámai 

eseményekkel van 

tele. Debrecenben is. 

Zaklatott történelme 

során Magyarország sohasem 

volt olyan helyzetben, 

hogy temérdek 

megóvásra való építészeti 

alkotás létrehozásával 

bírja rá az utókort azok 

Reimholz Péter építész, 

DLA hc 

Budapest (1942– ) 

A Magyar Iparmûvészeti 

Fôiskola elvégzése után 

1967-tôl 1999-ig az Iparterv- 

Materv építésze, 

1999-tôl az Magyar 

Iparmûvészeti Egyetem 

rektorhelyettese és doktori 

iskolájának vezetôje. 

Egyetemi tanár. 

Több ipari, köz- és 

lakóépületet tervezett 

Budapesten, Székesfehérváron, 

Miskolcon, 

Balassagyarmaton, Nézsán, 

Debrecenben. 

Többek között a 

Siemens irodaházat (1996), 

a Hapimag Apartmanházat 

(1999), a Collegium 

Budapest Raul Wallanberg 

házat (2000). 

Jelenleg a W6 Építész 

Stúdió vezetôje. 

Szakmai elismerései 

Ybl-díj (1975 és 1995) 

Kossuth-díj (2000) 

megvédésére, megtartására. 

A zaklatott korszakok 

sokszor már önmaguk 

pusztították el azt a keveset, amit 

az elôzô korok létrehoztak. Az utolsó nagy 

pusztítást a világháború és az utána jövô 

évtizedek okozták országszerte. Mindez 

talán túlzóan is felerôsítette a közgondolkodásban 

a ragaszkodást mindenhez, ami 

van, ami megmaradt az építészeti múltból. 

A progresszióra hivatkozó pusztító aka- 


39

attal szemben azonban ez a ragaszkodás 

általában kevés, sôt önmagában biztosan 

eredménytelenségre van kárhoztatva. Mert 

hiába ôrizzük meg házainkat, épületegyütteseinket, 

ha nem találjuk meg az életben 

tartásuk, használatba való 

bevonásuk, átfunkcionálásuk 

lehetôségeit vagy beléjük 

ültetünk tôlük idegen 

funkciókat, melyek belülrôl 

erodálják ôket. Kézenfekvô 

konkrét példával illusztrálva: 

a progressziót kívánók 

szemében a Generali-módszer 

meglehetôsen lassú, túlzottan 

félénk és megfontolt, 

ugyanakkor a meglévôhöz 

kritikátlanul ragaszkodók 

biztosan tûzzel, vassal ellenezték 

volna a volt adóhivatal épületének 

átalakítását. 

Debrecen – ez a gyönyörû és különleges 

város – úgy tûnik, most éli azt a kényes pillanatot, 

amelyben vagy megtarthatja, vagy 

elvesztheti azt a szerencséjét, hogy az elmúlt 

50 év nem formálta át a földszintes 

mezôvárost szocialista nagyvárossá. Szeretnék 

hinni az utópiában, hogy öntudatra 

ébreszthetô egy városnyi közösség is, hogy 

végrehajtsa azt, amit szívesen neveznék (ha 

volna okom erre) a „Nagy-Debreceni-Kísérletnek”: 

egy olyan városfejlesztést, amelyben 

nem a telekspekuláció és az extraprofit 

szabályozza a város fejlôdését, hanem 

a higgadt, körültekintô várospolitikai és 

építészeti döntések. Amíg ez nincs, addig 

épülhet bevásárlóközpont 

földszintes városrészek helyére 

– karnyújtásnyira a 

Nagytemplomtól –, és addig 

a múlt és jelen összekapcsolhatóságát 

illetô aggódó 

kérdésnek nem sok értelme 

van. 

A haladást feltétlenül 

igénylôk türelmetlensége 

napjainkban sokszor agreszszív, 

kapzsi elvakultsággá 

változik. Ezzel szemben a 

gondos, körültekintô, mérlegelve 

fejlesztô munka hosszú távon beérô 

eredményt ígér, melyet öntudattal összefogva 

együtt kellene kivárni, kiböjtölni, persze 

nem kizárva ebbôl a folyamatból a közbülsô, 

látványos nagy eredmények lehetôségét 

sem, de a „masszát” (az építészeti kontextust) 

sohasem szabad magára hagyni a 

„monument” (az egyéni mû) érdekében. 

Az utóbbi idôben egyre gyakrabban jut 

eszembe, hogy bármi fontosat, hosszú távra 

szólót csak összefogva lehet csinálni, és 

ez jó jel. 


40

Tervezôiroda: 

W6 Építész Stúdió Kft. 

Tervezôk: 

Reimholz Péter és Dobai János 

Kertész Bence, Eke Zsolt, Nagy Péter, 

Csontos Aladár építészek 

(W-6 Építész Stúdió Kft.) 

Újváry M. Zoltán statikus tervezô 

(H.U.E Bt.) 

Sárvári Zoltán épületgépész-tervezô 

(Pentaplan Kft.) 

Rajkai Ferenc elektromos tervezô 

(Hungaroprojekt Kft.) 

Fotók: 

Szentiváni János 


41

Volt egyszer egy Napnyugat 

(Vajda Mihály: Mesék Napnyugatról) 

DISPUTA Lépcsôk 

42 

Valóban mesék? Vagy inkább úti beszámolók, 

egyfajta filozófiai bedekker vagy 

pikareszkroman, amelyben Vajda Mihály 

– mint ahogyan már a Tükörben címû kötetében 

is – szóba elegyedik a számára fontos 

és meghatározó gondolkodókkal, s eldiskurál 

velük ügyes-bajos dolgainkról? Felkeresi 

ugyanis csaknem valamennyi filoszt, akik 

szerinte döntôen befolyásolták világunk 

arcait, s most mintha ô tartana tükröt eléjük: 

ezt a kétségbeesetten a nyúl után loholó 

világot vizionáltátok, erre áldoztátok 

tudásotok legjavát, vagy lehetett volna 

tán valahogy máshogy is rendezni, alakítani 

ezt a kultúrát, amely most mintegy 

megcsúfolva törekvéseiteket, szánalmasan 

belebonyolódott saját maga imádatába? De 

úgy gondolom, hiába is mûfaji kérdésekkel 

bíbelôdni. Egyrészt Vajda szinte minden 

könyve kísérleti jellegû; megpróbálja – ha 

nem is kimondani, mert ez csaknem a lehetetlennel 

határos – legalább körülírni, 

számtalan perspektívából megvilágítani az 

ôt folyamatosan nyugtalanító kérdéseket, 

s mindeközben az írás, a megszólalás új 

formáit keresi. Másrészt pedig a több regiszterben 

is mesélô, kérdezô, leíró, vitázó, 

egyszóval: par excellence bölcseleti esszék 

(„mesék”) még saját mûfaji sajátosságaikat 

is könnyedén levetik. 

Ha vannak tehát támpontjai a megközelítésnek-értelmezésnek, 

akkor csak azért, 

hogy mihamar feleslegesekké váljanak, s az 

olvasó maga legyen kénytelen eligazodni a 

szövegekben. Bolyongása közben pedig szép 

lassan rádöbbenjen: saját létünkre megy ki 

a játék – ez a hallatlan erejû, Heideggertôl 

származó belátás akár a kötet egyik fô 

motívumának is tekinthetô. A meghökkent 

olvasó azonban nem marad egyedül: 

Vajda nem öncélúan billenti ki a bölcselkedés 

szokásos ügymenetét pályáiról, hanem 

mert maga is meglepetve, hogy ne mondjam, 

csodálkozva tekint beszélgetôtársaira, 

magunkra, s tán magára is. 

Ezért is adta föl már régen, hogy a világot, 

a világról való tudásunkat egy egységes 

vagy pláne zárt értelemalakzatba 

rendezze. Hannah Arendt nyomán maga is 

úgy gondolja, hogy „igazság és értelem nem 

ugyanaz. Az az alapvetô tévedés, amelyre 

minden sajátosan metafizikailag hibás következtetés 

épít, abban áll, hogy az értelmet 

igazságként kezeljük” (270.) De nem Arendt 

volt az egyetlen, aki a filozófiai önmérséklet 

okán vált a szerzô egyik legfontosabb 

beszélgetôpartnerévé. Ez azonban egy kis 

magyarázatra szorul. Hiszen Vajda olyan 

bölcselôkrôl mesél nekünk, akik éppen nem 

„önmérsékletüknek” köszönhetik hírüket; 

Heideggerrôl, Nietzschérôl, Feyerabendrôl, 

Foucault-ról, Sade-ról van szó többek közt. 

Akiknek azonban legképtelenebbnek tûnô, 

leggroteszkebb túlzásaik, spekulációik mögött 

is valamilyen rendkívül óvatos és fegyelmezett 

tisztánlátás fedezhetô fel. 

Különösen igaz ez Sade-ra, aki a perverziók 

aggályosan gondos és érzékletes 

lajstromának köszönheti kétes hírnevét. 

Csakhogy a kellemes borzongáson kívül, 

amit ezek olvasása közben érzünk, más veszély 

aligha fenyegeti a jóérzésû olvasót: a 

sade-i orgiák aprólékos leírása Vajda szerint 

éppen azt próbálja feledtetni velünk, 

hogy gyakorlatilag kivitelezhetetlenek. 

Mindazon kitekert alakzatok, agyafúrt és 

fantáziadús technikák, melyekkel Sade 

libertinusai a gyönyört hajszolják, többnyire 

meghaladják az emberi test képességeit. 

De az is fontos, hogy csak többnyire. Vajda 

egy percre sem gondolja, hogy ezek egy beteges 

elme ártatlan álmodozásai lennének. 

Éppen ellenkezôleg; nagyon is nagymérvû 

tudatosság szcenírozza a testek, vágyak, 

erkölcsök különféle konfigurációit, de ez 

az osztályozás inkább tartja szem elôtt a 

sokféleséget, a variációt, a mutációt, mintsem 

a mindent egy invariánsra korlátozó 

önkényt: ez az, ami beteges. Sade-nál a 

különbözôség konstitutív: „Minden emberi 

egyed individuális. Az emberek – sokfélék. 

S a nietzschei betegek azok, akik elviselhetetlennek 

érzik ezt a sokféleséget. Félnek 

attól, aki más, maguk meg olyanok szeretnének 

lenni, mint a »többi«. Ebben rejlik 

annak forrása, amit Nietzsche ressentimentnek 

nevez.” (132.) Sade hôsei nem is anynyira 

gyönyörük után loholnak, mintsem 

a bûn felmutatásával, minden határ megsértésével 

kísérleteznek – nem jó emberek 

tehát, de éppenséggel azok is lehetnének, 

sôt vannak is köztük morális lények. De 

ami igazán fontos Vajda számára: „kéjelgô 

szadisták” ugyan, de nem „betegesek”; 

nem ôk a „gonoszak, a fenevadak”, „nem 

ôk borítják lángba a földtekét”. 

Mi tehát azon ressentiment, betegesség 

forrása, ami „lángba borítja a földet”?,

avagy miért muszáj nekünk feltétlen 

a „természet uraivá és birtokosaivá” lennünk; 

miért nem bírunk megmaradni saját 

kis külön bejáratú perverzióinknál, miért 

kell ezeket másokra is rákényszeríteni?, mi 

végre ûzni, kergetni azt az átkozott nyulat? 

– a kötet lapjain újra és újra ezekkel 

a kérdésekkel szembesülünk, s lassan kiderül, 

hogy ezekre éppen a fent említett 

filozófusok képesek használható magyarázatokat 

nyújtani. Az ô írásaikon keresztül 

exponálja Vajda, hogy a betegesség nem 

valamiféle szemmel látható, nagystílû perverzió, 

hanem olyasvalami, ami mindennapos 

és magától értetôdô. Ahogy Arendt 

fogalmaz: banális. Banális, mert nem kirívó, 

nem „sátánian gonosz”; hiányzik belôle 

minden diabolikus nagyság, éppen szürkesége, 

belesimulása a mindennapok sokszor 

kicsinyes és túlélésre berendezkedett világába 

teszi félelmetessé. Sade libertinusai 

gazemberek voltak, de nagystílûek. Amire 

azonban Arendt „Jeruzsálemben rádöbbent, 

az az, hogy a radikálisan gonosz 

nem is gonosz emberek gonosz tetteinek 

folyományaként, hanem amúgy »normális« 

emberek, »önmagában« teljesen természetes-banális 

tevékenységének eredményeként 

valósul meg a világban” (149.). Amikor 

a hétköznapi életben akár bocsánatos 

bûnnek is számító gondolattalanság olyan 

helyzetben tétetik próbára, melynek kimenetele 

morálisan nem szabad, hogy közömbös 

legyen. De miért nem? „Csak” – Vajda 

rövidre zárja az ilyesfajta kérdéseket, melyeket 

szerinte nem is lenne szabad feltenni. 

Mint ahogyan a következô probléma is 

a racionalitás, s egyáltalán a gondolkodás 

csôdjét jelzi: „ha kifejezetten nem erkölcsi 

karakterû, normális körülmények között 

jelentéktelen, a világ szempontjából jelentéktelen 

rossz tulajdonságok a világtörténelem 

legszörnyûségesebb bûntetteihez 

vezethetnek, akkor… Nem tudom befejezni 

a mondatot.” (144.) 

Ha azonban jól értem a szerzôt, akkor 

ezeken a kérdéseken zátonyra kell futnia 

a gondolkodásnak; nem szabad, hogy belesétáljunk 

a cinizmus szillogizmusaiba. Érvekkel, 

ideológiákkal megtámogatva, vagy 

egyszerûen csak a komfortérzetre apellálva 

észrevétlenül sodródhatunk a gondolattalanságba. 

A minden ugyanaz „óceáni érzésébe”, 

ahogy Freud mondaná, vagy ahogy 

Nietzsche nevezi: a nihilizmusba. Csakhogy 

a világ nem olyan, hogy kényelmesen 

távol tarthatnánk magunktól az effajta 

problémákat: konfrontálódni kell velük, 

mintegy felszínen kell ôket tartani, de 

nem feltétlen szabad válaszok után kutatni. 

Vajda Nietzsche gondolkodásán keresztül 

úgy véli: „szembenézni az élet minden 

szörnyûségével és fájdalmával, s minden 

látszatot félredobva igent mondani rá, ehhez 

embert felülmúló ember (Übermensch) 

szükségeltetik. [...] De vajon vezet-e híd az 

embertôl az embert felülmúló emberhez? 

Én úgy olvasom Nietzsche Zarathustráját, 

hogy – nem.” (165–6.) Emberfölötti embernek, 

Dionüszosznak vagy a Megfeszítettnek 

kéne lennünk ahhoz, hogy el tudjuk 

viselni saját magunkat, hogy végig tudjuk 

gondolni létünk és világunk konzekvenciáit 

– csakhogy nem vagyunk azok, s Vajda 

szerint nem is muszáj annak lennünk. Alápillantani 

a lét szakadékába – a Nietzsche 

által kísértett megismerés az ôrülettel határos. 

Az alápillantás lehetôségét azonban 

nem lehet lebecsülni, ezzel tulajdon létünket 

kótyavetyélnénk el, s megnyitnánk 

magunkat a nihilista gondolattalanságnak. 

Talán nem értem félre Vajdát: ha nem 

akarunk és/vagy nem tudunk emberfeletti 

emberek vagy nihilisták lenni, akkor meg 

kell állnunk a szakadék szélén, és félbe kell 

hagynunk bizonyos mondatokat. 

De mit lehet mondani azokról, akik 

nem tudnak megálljt parancsolni a racionalitásnak, 

akár azt is mondhatjuk: a gondolkodás 

hübriszét követték el – és mégis 

nagy filozófusokként tiszteljük ôket? És 

meg lehet-e állni egyáltalán, ha pedig igen, 

honnan tudhatjuk, hol a határ? Ha pedig 

tudjuk, hogy hol, akkor pedig néha akkor 

járunk el tisztességesen, ha éppenséggel 

határokat sértünk… S a tizenöt mese újra 

meg újra ezekkel a kérdésekkel szembesül, 

anélkül, hogy világos válaszokat remélne. 

Ellenkezôleg: inkább a kérdések fölvetésének 

kényszere, a lét feszültségben tartása, 

mintegy a szakadék peremére való kiállás 

strukturálja ôket. Ezért válik a történetek 

alig titkolt fôszereplôjévé Szókratész 

is, akivel Vajda szerint Nietzsche egy kicsit 

igazságtalanul bánt el. Mert hiszen ô 

is azok közé tartozott, akik „úgy gondolták, 

hogy akkor tudnak másoknak is a legtöbbet 

elmondani az emberrôl, az emberi 

tapasztalatról, ha a lehetôségek határain 

belül tényleg megismernek legalább egyetlen 

embert, önmagukat; s levetve minden 

szemérmet, vállalják exhibicionizmusukat: 

elmondják önmagukat embertársaiknak.” 

(220.) 

Igen ám, csakhogy hasonlóképpen gondolkodott 

az a Descartes is, aki rögtön a 

könyv elején megidézôdik híres-hírhedt 

fantazmagóriájával, miszerint arra rendeltettünk, 

hogy a természet urai és birtokosai 

legyünk. S nem kevésbé a végtelen ön- 


43

ismeret volt ösztökélô a morális kérdéseket 

nagyon is komolyan vevô Husserl vagy akár 

Spinoza számára is, és mégis. Nem tudnánk 

minden további nélkül azt mondani róluk 

– mint ahogyan Vajda sem tudja –, hogy ne 

lenne túl szûkös, túl rendezett, túlracionalizált 

az a hely, amit az ember számára 

kijelölnek a világban. S Erzsébet királynô 

fiktív levelében – ami mind filozófiailag, 

mind irodalmilag gyönyörködtetô teljesítmény 

– olvashatjuk is: „Descartes-om, meg 

kell mondjam: Ön valahol hibázott; de bárcsak 

megmondhatnám, hol?” (14.) Mintha 

Szókratész daimónját hallanánk, és kellene 

is talán hallanunk, aki nem mondja meg, 

mit tegyünk, nem ad térképet határainkhoz, 

csak akkor szól, ha éppen mértéktelenséget 

készülnénk elkövetni: ne tedd! 

Nehéz megtalálni a helyet, ahol a gondolkodás 

átfordul önmaga torzképébe. A szókratészi 

mania és a daimoni hang viszont 

megfelelô távolságot teremthet ahhoz, 

hogy kiábrándultabban és nyitottabban 

nézhessük azt a világot, amit magunknak 

animal rationaleként teremtettünk. 

A kötet utolsó meséje egy nagyszabású 

kísérletre vállalkozik azon hajlamok gyökereit 

kutatva, amelyek a napnyugati civilizáció 

roppant mozgatórugóinak bizonyultak. 

Ezekben az – érezhetôen a felfedezés 

örömében papírra vetett – spekulációkban 

azonban nem könnyû követni Vajdát. 

Itt ugyanis végre reflektorfénybe állítja 

Heideggert, aki tán a legnagyobb hatással 

volt gondolkodására, s aki, bár egyike 

a legtisztánlátóbb s legkövetkezetesebb 

filozófusoknak, idônként maga is mintha 

„semmibe futó ösvényre” tévedne. Vajda éppen 

az ô alapvetô, az ontológiai differenciáról 

való elmélkedéseit hívja segítségül 

– megmagyarázandó, hogyan fonódik öszsze 

mélyen a nyugati kultúra expanziója a 

gondolkodással, s még mélyebben a Sibony 

által tárgyalt három nagy monoteista vallással, 

az iszlámmal, a kereszténységgel és 

a zsidó vallással. A kétfajta megközelítés 

Vajda elemzéseiben termékenyítôen hat 

egymásra: „a monoteista vallások leplezik 

el a lét perszonifikációja által, hogy a végsô 

soron minden ember számára eleven, de 

legtöbbször elfojtott, elfedett, »elfelejtett« 

létkérdésre adnak választ”. (268.) A három 

nagy, a világ nyugati felén meghatározó 

szerepet betöltô vallás pedig radikálisan 

más módon próbál megbirkózni az ontológiai 

differencia, a léthiány problémájával. S 

nem csupán más módon, hanem az igazságra 

kizárólagos igényt bejelentve, egymással 

kibékíthetetlenül. Elsô olvasásra is világos, 

hogy ez a probléma még mindenképpen 

további magyarázatokat igényel. S az is, 

hogy ez a mese, noha szervesen illeszkedik 

a kötetbe, sôt, akár azt is mondhatjuk, 

mintegy fókuszpontként is szolgál neki, de 

valami mégis hiányzik belôle, valami, ami 

a többi mesét hûségessé teszi a saját maga 

által teremtett hagyományokhoz. Én azt 

gyanítom, Szókratész szelleme. 

Deczki Sarolta 

Egzotikus forgatag, 

elméleti mélység 

(Antropológiai irányzatok a második világháború után) 


44 

A debreceni Csokonai Kiadó és a Miskolci 

Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai 

Tanszéke (KVAT) Antropos néven közös 

könyvsorozatot indított 

útjára, melynek debütáló 

kötete az Antropológiai 

irányzatok a második világháború 

után címet viseli. 

Ha az intézményesülés 

szempontjából végiggondoljuk, 

milyen hátrányos helyzetben van 

nálunk a kulturális antropológia (márpedig 

az intézményesülés egy tudomány 

elismertségének nyilvánvaló fokmérôje), 

érthetôvé válik a program jelentôsége. 

Szerencsére egy másik lényeges megközelítésben 

jobb a helyzet: 

a kulturális antropológia 

(Csokonai Kiadó, mint szaktudomány, egyáltalán, 

az antropológia, 

Antropos sorozat. 

Szerk.: Biczó Gábor) mely a tudás széttöredezettségét 

tudatosító tudásfajta, 

régóta nem idegen 

test a honi szellemtudományok közt, 

hiszen már a 80-as években is jelentek meg 

olyan írások, melyek figyelemmel követték

a fôbb antropológiai tendenciákat – fôként 

azokat, amelyek az angolszász tudományos 

világban érvényesülnek. 

A hazai néprajz azonban inkább kontinentális 

gyökérzetû, a szakirodalom pedig 

anyagi, intézményes és nyelvi okokból nehezen 

hozzáférhetô, így hát eddig mind az 

elismertetés, mind a szélesebb körû befogadás 

akadályokba ütközött – s a növekvô 

érdeklôdés ellenére ütközik még ma is. 

A kötet egyetlen érdemleges elôzménye 

idehaza A Mérföldkövek a kulturális antropológiában 

címû gyûjtemény 1997-bôl, 

amely egy majd tíz évvel korábbi, Angliában 

kiadott kötet fordítása volt. (A történeti 

antropológia címû, 2000-ben megjelent 

kiadványt nem sorolhatjuk az elôzmények 

közé.) A két kötet célja és koncepciója hasonló, 

mégis inkább egymás kiegészítéseinek 

tekinthetôk. 

Amint az elôszóból kiderül, kötetünk 

R. Jon McGee és Richard L. Warms 

Anthropological Theory (1996, London–Toronto) 

címû szöveggyûjteményére épül, 

annak szerkezetét is megtartja; saját koncepciója 

inkább a válogatás elvében mutatkozik 

meg. A szerkesztôk a megszokott 

gyakorlatot követték, amikor az egyes 

irányzatokat bemutató – szakembernek 

is, laikusnak is hasznos – összefoglalókkal 

látták el a kötetet. Szokásosnak volna 

mondható a kommentárok, lábjegyzetek 

nagy tömege is (lásd pl. az Ikon Kiadó Matúra-sorozatát), 

ezúttal azonban nemcsak a 

megszokott szószedetet, (kultúr)történeti 

és egyéb kisegítô információkat kapjuk; 

a hangsúly inkább azon van, hogy 

az olvasó elmélyedhessen a szövegekben. 

A kiegészítô szövegek megvilágítják a tanulmányok 

felépítését, kényes pontjait, 

felhívják a figyelmet szerzôjük legfontosabb 

beállítottságaira, amelyek munkája 

közben érvényesültek, megmutatják a 

rejtett frontvonalakat, kérdésessé tesznek 

számos magától értetôdônek látszó következtetést, 

módszertani eljárást. 

Aki egyetemi tankönyvként használja 

a kötetet (aminek a McGee–Warms készült), 

nagy segítséget kaphat tôle, hogy antropológusi 

gyakorlatához megfelelô elméleti 

pozíciót alakíthasson ki magának; a 

szélesebb olvasóközönség elôtt pedig egy 

szerteágazó, mégis szervesen alakuló eszmetörténeti 

folyamatot tár fel. 

A válogatás újdonsága, hogy olyan 

megközelítéseket is felvet, mint az 

’etnotudomány’, a gender, a szociobiológia, 

az interpretatív és a posztmodern antropológia. 

Természetesen nem könnyû feladat 

rövid idô távlatából megállapítani, hogy 

mely megközelítések válnak a tágabb értelemben 

vett diskurzus önálló részévé, 

fôirányává és melyek bizonyulnak majd 

mellékvágányoknak – pl. a nyolcvanas 

évek elején „Writing Culture” néven elhíresült 

vita (G. E. Marcus – J. Clifford eds.: 

Writing Culture. London, 1986.), mely az ún. 

’retorikai fordulat’ révén az irodalomtudomány 

és az antropológia randevújaként 

fogható fel az 1988-as Mérföldkövekben említés 

nélkül marad, jóllehet, a posztmodern 

antropológia szerzôinek mértékadó szövegeit 

tartalmazza a kötet. Ennek ellenére 

persze a Mérföldkövekre is a sokszínûség és 

a megközelítésmódok gazdagsága jellemzô, 

nélkülözhetetlen gyûjteményt jelent tehát 

a magyar antropológiai szakirodalomban. 

Az Antropológiai irányzatok… a neoevolucionista 

Murdock 1950-es, ill. az etnotudomány 

klasszikusa, Conklin 1955-ös 

írása kivételével a hatvanas évektôl 

kezdôdôen közöl szövegeket, de találhatunk 

2001-es írást is, a nemrégiben Magyarországon 

is elôadásokat tartó Judith 

Friedlandertôl (ô természetesen még 

nem szerepelhetett a McGee–Warms-féle 

gyûjteményben). A válogatás elvét, s így 

a koncepciót is jellemzi, hogy – maradjunk 

az antropológia klasszikus mi-ôk oppozíciójánál 

– e kötetben olyan irányzatok 

képviselôivel (és irányadó szövegeikkel) is 

megismerkedhet a magyar olvasó, akik az 

eddig nálunk megjelent kiadványok szerint 

nem tartoztak a ’mi, antropológusok’ 

körébe, noha meghatározó szerepük kétségtelen. 

A válogatást átolvasva a fordítás tekintetében 

csak leheletnyi hiányosságérzetünk 

támadhat. Néhány apró kivételtôl 

eltekintve csupán stilisztikai vagy technikai 

hibákat találunk (pl.: egy bántó elütés: 

Gadamer 2002-ben hunyt el), ám ezek az értelmezésben 

nem zavarnak. Annak ellenére, 

hogy a fordítások nagyrészt a KVAT szemináriumain, 

ill. mûhelymunkáinak keretén 

belül készültek, tehát nem gyakorlott fordítók 

tollából, nem lehet okunk panaszra. 

Egyetlen említésre méltó esetet fedezhetünk 

fel csak, amely az egyik bevezetôben 

található (235. oldalon: Clifford Geertz 

mára klasszikussá vált szöveghelye), ahol 

a fordító nem vette át a magyarul már több 

ízben is megjelent fordítást, s ezzel terminológiai 

hibát vétett. A mondat helyesen: 

„Max Weberrel együtt úgy vélem, hogy az 

ember a jelentések maga szôtte hálójában 

függô állat” (Berényi Gábor fordítása. Vö: 

C. Geertz: The Interpretations of Culture. 

New York, 1973. 5., ill. McGee-Warms, 1996: 

430.). 


45


46 

Antropológiai tanulmányokról lévén 

szó, elsôsorban empirikus terepkutatások 

elemzésérôl, eredményérôl olvashatunk; 

ennek ellenére – amint azt az angol cím 

is jelezte – markáns elméleti beállítottság 

jellemzi a kötetet, s ezt erôsíti a kísérô apparátus 

is. De nyilván nem emiatt maradt 

ki a válogatásból az amerikai antropológia 

doyenje s talán egyik legtöbbet idézett 

szerzôje, Clifford Geertz – még ha a (nagyrészt 

az általa útjára indított) interpretatív 

megközelítés jegyében azt írja is, hogy nem 

lehetséges, s így nem is szükséges általános 

elméletét adni az értelmezésnek, hiszen 

mindig a konkrét szituáció és a konkrét 

értelmezô személy érzékenységének függvénye 

az értelmezés sikeressége, avagy 

tömören: vagy megértünk egy értelmezést, 

vagy nem. (Az értelmezés hatalma, Budapest, 

1994. 191., 197.) Inkább Geertznek 

a hazai szakirodalomban való „felülreprezentáltsága” 

lehet az oka, hogy ezúttal 

nem olvashatunk tôle (a McGee–Warms-féle 

gyûjteményben szereplô írása például több 

mint tíz éve olvasható magyarul). Nem ez 

a helyzet Geertz sok bírálójával, például 

az utolsó írás szerzôjével, a chicanó származású 

Renato Rosaldóval, aki kifogásolja, 

hogy a kutatói attitûd – a ’mi’ – a tipikusan 

„fehér” fensôbbség túlnyomóan öntudatlan 

mintáiból származik. 

Mindezek ellenére elmondhatjuk: „Az 

antropológia veleje az elmélet” (ezzel a 

mondattal kezdôdik a kötet alapjául szolgáló 

szöveggyûjtemény elôszava is). Hiszen 

az elmélet határozza meg azokat a kérdéseket, 

amelyeket az antropológusok feltesznek, 

s azt az elvet is, amely szerint adataikat 

rendezik. Mint Heidegger fogalmaz az 

etnológiával összefüggésben: „Az, hogy a 

sokféleség táblázatokba rendezhetô, és így 

úrrá lehetünk rajta, még nem szavatolja annak 

valóságos megértését, amit ily módon 

elrendeztünk. A rend valódi elvének megvan 

a maga tartalma, melyet nem a rendezés 

révén találunk meg, éppen ellenkezôleg, 

annak során már eleve feltételezzük.” (Lét 

és idô, Budapest, 1989, 155. o.) 

A könyv egyébként G. P. Murdocknak 

egyik írásával kezdôdik, aki létrehozta a 

több mint ezer társadalom etnográfiai adatbankjaként 

szolgáló, máig sokat használt 

HRAF (Human Relations Area Files) adatbázist 

– s a már említett Rosaldo írásával 

végzôdik. Ô megosztja velünk fájdalmát, 

hogy közös terepmunkájuk során egy balesetben 

elveszítette feleségét; s azt a felismerését 

is, hogy ez a tapasztalat vezette el 

az ilongot férfiak szeretteik halálát követô 

fejvadászatának „zsigeri” megértéséhez. 

E két dolgozat beválogatása többszörösen 

is szimbolikus értékû. Nemcsak azért, 

mert megmutatja az utat, melyet az antropológiai 

elméletalkotás bejárt az utóbbi 

ötven évben – a pozitivista beállítottságtól 

a posztmodern szemléletig. Hanem azért is, 

mert ezzel azt az erôteret is jelzi, amely 

körülveszi az egész kötetet (beleértve a 

kommentárokat is). A könyv hangvételét 

ugyanis McGee szimbolikus-interpretatív 

és Warms pozitivisztikus-materialisztikus 

szemléletének küzdelme határozza meg. 

A kommentárokban kitapintható, hogyan 

törekszik elfogulatlanságra e két szembenálló, 

ám egyaránt teoretikus beállítottságú 

antropológus. (Ez a kéthangúság, amely az 

egész kötetet meghatározza, a magyar válogatást, 

a szerkesztés elméleti igényességét 

dicséri.) 

Akkor, amikor az antropológiai szemléletmód 

a szûkebb tudományos berkeken 

túllépve egyre inkább alkalmazhatóvá 

válik a társadalmi élet egyéb, gyakorlatiasabb 

dimenzióiban (például az akcióantropológia 

az etnikai konfliktuskezelésben, a 

nemzetközi és regionális bírói praxisban), 

idôszerû, hogy ilyen munkák elôsegítsék 

megerôsödését a szakmai és a szélesebb 

köztudatban. Az olvasó, aki e kötetet kezébe 

veszi, csodálhatja a terepkutatások 

színes tapasztalatainak egzotikus forgatagát, 

s azokba az elméleti kérdésekbe is 

belemélyedhet, amelyeket az itthon is egyre 

ismertebbé váló antropológia több mint 

másfél évszázados története kínál neki. 

(Csokonai Kiadó, 2003.) 

Dobos Attila

Egy elképzelt versantológia 

Jegyzetek a Debreceni Költészeti Fesztiválról 

Nem tudom pontosan, mit jelent az a mondat, 

hogy „hagyományteremtési szándékkal 

hoztuk létre”. Mindenesetre van ilyen 

mondat. Sôt, mondhatom, az ilyen mondatnak 

hagyománya van. Az idei, második 

költészeti fesztiválon újra elhangzott ez a 

már tavaly is kimondott mondat. Pedig a 

hagyományt szerintem nem megalkotjuk. 

A hagyomány nem teremtôdik. Nem vagyunk, 

nem lehetünk ott a születésénél, 

mert tán nincs is születése. Az úgy lett, 

mármint, úgy-valahogy van. Esetleg fönn 

lehet tartani vagy föl lehet eleveníteni, 

ha már nagyon akarunk vele valamit csinálni. 

De a hagyományt talán jobb magára hagyni. 

Persze, akárha megteremtettük, fenntartottuk 

és ápoltuk, fölülírtuk és módosítottuk 

vagy épp mit sem törôdtünk vele, 

2004-ben újra volt költészeti fesztivál Debrecenben. 

Újra ott, újra akkor, újra úgy, 

vagy legalábbis hasonlóan, ahogyan tavaly. 

Megint a kerek asztalok, rajtuk a gyertyák 

meg a teáscsészék, újra hat költô, s megint 

nagy nevek, verssel a kezükben. Megint nekünk 

olvasnak fel, talán idén kicsit magasabb 

pódiumról: tôlünk, a közönségtôl talán 

távolabb, mint tavaly, de megint hozzánk 

szólnak, ha nem is beszélgetnek velünk, és 

verseik megint bennünk csengenek vissza. 

Bennünk visszhangoznak, bennünk, akár a 

következô áprilisig, a harmadik vagy tán 

még késôbbi költészeti fesztiválokig. Amikor 

egyszer majd, évek múlva azt látjuk: 

ennek már hagyománya van. 

Paradox hát ezt mondani: amikor hagyománya 

lesz a fesztiválnak, vissza lehet 

tekinteni, számba lehet venni a korábbi 

alkalmakat, egyáltalán, akkor már lehet 

hagyományként érteni az eltelt idôszakot. 

Lehet értelmezni, lehet gyûjtögetni és 

egybeszedni: egyszer majd antológiát lehet 

összeállítani a Debreceni Költészeti Fesztiválokon 

elhangzott versekbôl. 

Különös antológia lenne egy ilyen kötet. 

Egy sajátos hagyomány által megmunkált, 

kidolgozott kánon, egyedi gyûjtemény, különleges 

helyzetben a kortárs versantológiák 

között. Már most, a második fesztivál 

után tudható, nem lesz oly könnyû megnevezni 

a kötetet jegyzô szerkesztôt. Elôre 

lemondhatunk a Szép versek tudatos és 

egyetlen személyhez köthetô gondozásáról, 

színvonalas, megbízható, de ezért talán kicsit 

kiszámítható egységességérôl. Nem, a 

Debreceni Költészeti Fesztiváloknak nem 

ilyen antológiájuk lesz. 

Ezt az antológiát sokan fogják szerkeszteni. 

Mondhatnám úgy is, már tavaly 

óta szerkesztik, szerkesztôdik folyamatosan, 

s mire elkészül, bôven megtelik az 

impresszum. Megtelik olyan nevekkel, mint 

a költôket immár a második évben is kiválasztó 

és Debrecenbe hívó irodalomtörténészi 

hármas, Aczél Géza, Görömbei András, 

Simon Zoltán kurátorok. De talán bekerül, 

beférkôzik e nevek közé a „megálmodó”- 

ként emlegetett Turi Gábor alpolgármester 

is, aki, legalábbis tavaly, ezt írta Szó és szék 

címû köszöntôjében: „A magyar szellemi 

élet sajnálatos megosztottságán felülemelkedve 

arra törekszünk, hogy a kortárs költészet 

valamennyi hangjának, irányzatának 

teret adjunk az érték és a sokszínûség 

jegyében”. Szellemi megosztottság versus 

(?) esztétikai irányzatok együttes megjelenítése. 

S ha idén talán nem is volt ez ennyire 

egyértelmûen kimondva, azért, mégis, e 

politikai jószándékúság és jóhiszemûség 


47

sajátos tartalomjegyzéket kezd kialakítani 

abban a majdani antológiában. Régen volt 

kötetben egybeszerkesztve néhány majd itt 

szereplô név. Kétségtelenül nagy eredmény. 

De egységes kánon-e? Kétséges. 

Persze, egységesnek kell-e lennie a kánonnak? 

Egységes lehet-e majd egy ilyen 

gyûjtemény, ha az itt, Debrecenben, 2003- 

tól minden év április elején fellépô költôk 

által felolvasott verseket, csak az általuk 

kiválasztottakat és felolvasottakat adjuk 

közzé abban a kötetben? (Ezért kell, sajnos, 

egyelôre kimaradnia a kötetbôl a betegsége 

miatt idén csak lemezrôl hallott Kányádi 

Sándornak.) Ha tehát ôk maguk, a fesztivál 

fôszereplôi: a költôk nevei is ott fognak 

majd állni a „szerkesztette” szót követôen. 

Mert mennyire más, ha 2003-ban Csoóri 

Sándor vagy Nagy Gáspár ízelítôt szeretne 

adni költészetébôl fél órában, s ugyanekkor 

Oravecz Imre olvas fel a Hopik könyvétôl és 

az 1972 szeptembertôl a Szajla-verseken át 

a legújabb költeményekig. Vagy idén Somlyó 

György mondja: Nem könnyû érdekeset, 

jellemzôt választani a rengeteg versbôl, de 

megkísérlek keresztmetszetet adni abból 

a pályából, amelynek kezdetén én voltam 

az ország legfiatalabb költôje, s ma én vagyok 

az egyik legidôsebb. Talán mindôjük 

elmondhatná, amit Juhász Ferenc: oly nehéz 

a verset a szívbôl kicsalogatni, akár egy 

könnycseppet. 

Nemcsak a nevek, a költôi világok, a 

megszólalásmódok különböznek nagyon. 

Hanem ezek a nagy áttekintési kísérletek 

is mennyire mások, mint Tolnai Ottó, Borbély 

Szilárd vagy Takács Zsuzsa válogatásai. 

Ôk fôként utóbbi, sôt frissen megjelent 

köteteikbôl és leendô gyûjteményeikbôl 

olvasnak fel. Talán vallomás ez: ilyeneket 

írunk mostanában. De ott ülnek, velük 

szemben a tényleges olvasók: így talán reklám 

is, figyelemfelhívás. 

S ha már róluk van szó, vagyis rólunk. 

Mi, az olvasók (ott ülve inkább hallgatók 

lennénk), tán mégsem hallgatunk. Mert 

nevetünk, mert megrendülten ülünk, mert 

sorról sorra mormoljuk a verset: végre 

közvetlenül visszajelzünk. És akkor, az 

elôadóktól, mert most azok is a költôk, s 

közülük is nyilván a legjobban elôadóktól: 

Buda Ferenctôl vagy tavaly Parti Nagy Lajostól, 

látva a felszabadultságot, a felolvasás 

végén elhangzik, majdnem szó szerint 

így: No, akkor legyen még egy. Alakulgat a 

gyûjtemény. Persze, a tapsrendben mindig 

ott vannak a repertoár ráadásdarabjai. De 

azért, mégis, egy kicsit mi is alakítgattuk. 

Olvasó-szerkesztettünk. 

Ezek a költemények ebben a sorrendben, 

így és ilyenformán csak itt és most 

hangozhatnak el. Oly sokféle szempont. De 

azért mégis: Ami Térey János költészetében 

mindig viszonyítási pont, még ha megbontódik 

is, (ha lebontják is a Kétmalom utcai 

házat), nos, azt akkor este Somlyó is akarta. 

Ô is akart keresni, felolvasni debreceni 

kötôdésû verset. Akarta, hogy elhangozzék 

megrázó emlékezése Latinovitsra, az egykori 

debreceni, még nagyon nem színészkirályra. 

Vagy akarta, hogy halljuk Sarkadi 

Imre nevét: kortársam, s oh, iszonyú, egyszerre 

halott. Mindezt hol, ha nem épp 

Sarkadi egykori alma matere, a Kollégium 

szomszédságában. 

Különös hic et nunc. Talán éppen ezért 

lehet majd évek múlva kiadni ezt az antológiát. 

Mert tán szinte mindegy, hol rendeznék 

e fesztivált: jelen volna és bennünk 

élne ezeken az április eleji napokon a versek 

különös halmaza. De azért mindez mégis 

itt van Debrecenben, éppen a Kollégium 

szomszédságában. Ez a kettôsség: ilyen 

lenne az a majdani, elképzelt antológia. 

Ahogy Somlyó György mondta, Hölderlint 

parafrazeálva: közel van és megfoghatatlan 

a költészet, akár az Isten. 

Fazakas Gergely Tamás 


48 

Az ember Rubik-kockája 

(A szarvassá változott fiú a Csokonai Színházban) 

Arany János „Ki volt a tanítód? Hol jártál 

iskolába?” kérdése ötlik fel a lelkesedô emberben, 

ha azt érzékeli maga körül a színház 

nézôterén, hogy mértékkel ünnepelnek 

a társai. A beregszászi Illyés Gyula Magyar 

Nemzeti Színház debreceni vendégjátéka 

végén tapasztaltam legutóbb ilyen passzív 

ovációt. Két esztendeje a budapesti Nemzeti 

Színházban, Anatolij Vasziljev moszkvai 

társulata Puskin kétszázharminckilenc soros 

darabját, a Mozart és Salierit játszotta, 

szünet nélkül, bô három órában. A kár-

pátaljaiak itt, Debrecenben Juhász Ferenc 

époszát, A szarvassá változott fiú…-t – alig 

rövidebben. Párhuzam észrevételére az ad 

okot, hogy a játékstílus rokon: a beregszászi 

rendezô, Vidnyánszky Attila ugyanis 

mesterének tekinti Vasziljevet. Továbbá, 

hogy mindkét produkciót reprezentatív 

(szelektált) közönség látta… A Mozart és 

Salieri a Nemzetközi Színházi Intézet ajánlásával 

járja a világot, A szarvassá változott 

fiú elnyerte 2002/2003-ban a magyar Színikritikusok 

Díját… 

(Földzene.) A nézôtér ajtói nyitva. A színpadon, 

mint delelô birkanyáj, színészek 

hevernek. Ügyelôforma fickó ingázik átlóban 

a bal hátsó járás és a jobb elsô között. 

Bemerítés. Törôcsik Mari bejön. Elfoglalja a 

helyét, amely a színpadon balra elöl található. 

Ingatja fejét, mosolyszerû kifejezés 

telepszik az arcára, pillantása a távolba s a 

múltba réved. Anyává alakul. A fickó pásztorbotja 

sokára bár, de megdobbantja a sámándobot, 

s erre a jelre válaszul felmorajlik 

a föld – valahonnan, nagyon messzirôl. 

Földzene indul, elôbb monoton-öblös vonyítás 

a hang, aztán szótagokra kezd bomlani. 

Szó… mondat… az elsô mondat. A nagyobb 

morfológiai egységek elburjánzásával, valami 

sötét ünnepélyesség növekszik körénk. 

„Édes fiát az anyja hívta / messzirôl 

kiáltott”. Ismét sokára egy másik mondat, 

„gyere haza, édes fiam!”, mindez Törôcsik 

Mari rezegtetett hangján. Elkezdôdött az 

elôadás. 

(Gutenberg.) Könyvkötegek képezik a 

szarvasfiak koturnus-patáját. Egy halom 

papír közül születik meg a szarvasfiú (az 

emberfiú szarvas). Ágyékát újságba csavarja. 

„Nem mehetek, édesanyám!” – érkezik a 

Fiú, Trill Zsolt válasza. A könyörgés és az elutasítás 

gesztusai újra és újra visszatérnek 

az elôadás során, a sorskapcsolatok teljes 

változatosságában. Az Anya – jótétemény 

hitében – megszabadítja egyik koturnusától 

a fiát. A Fiú ettôl sutává lesz – gyermekkamasszá. 

Az önállóságára büszke legény 

titkon hörpinti fel az anyja kínálta 

kecsketejet – lázadó kamaszként. Aztán 

megtörténik a búcsútalálkozás: Trill odakuporodik 

Törôcsik mellé, a székecskéjére. 

Az Anya ölébe veszi a fiát. Harmóniát remélnénk, 

de valójában az erdô hív: a Fiú 

lerúgja lábáról a másik könyvnehezéket, s 

az Anya magára marad. 

(Parafrázis.) Mint ismeretes, Vidnyánszky 

Attilát évek óta foglalkoztatta már a szarvassá 

vált fiú története. Juhász Ferenc 1955- 

ben született poémájának motívumaiból 

filmforgatókönyvet készített, majd együttesével 

hónapokig készült a mû dramatizált 

változatára, végül egyik tervébôl sem lett 

semmi. A Gyulai Várszínház felkérése adta 

az indítékot a Debrecenben elôadott változat 

kimunkálásához. A legnagyobb kihívást 

a mûfajok közötti átalakulások/átmenetek 

jelentették: hogyan megy végbe a szóbeli 

kifejezés képi mûfajba való transzponálása, 

és melyek az átmenetek lehetséges hasonlítási 

eszközei. A beregszászi társulat az 

irodalmi alkotást ihletô forrásnak tekintette, 

amelyen keresztül a maga szuverén 

világértelmezését fejezheti ki – újraírta a 

verset. 


49


50 

Az ôskáosz-színpadkép, a földzene, 

az önmagával azonos szimbólumként 

értelmezhetô, tagolatlan beszéd – mindmind 

arra szolgálnak, hogy alapvetô 

bezártságélményükbôl kimozdítsák a 

közönség tagjait. Jelentéshullámok generálódnak, 

a statikus Umwelt és az Innenwelt 

kölcsönhatásaképpen képes az elôadás a 

jelenlévôk számára emlékké (emlékezetessé) 

válni. Elsô fokozatban a megnyíló 

élmény mint tartalom azonosul önmaga 

muszkuláris kifejezôdésével, és a muszkuláris 

kifejezôdés maga is azonosul létrehozásának 

módjával. Majd a szemünk és 

fülünk elôtt megteremtôdik az a sajátságos 

homogén állapot, melyet talán az ôsburok 

rianásának nevezhetnénk. Morfok keletkeznek, 

azok morfémákká, kiszerelt grammatikai 

egységekké válnak, dallamrendszerré 

alakulnak. És ezáltal a tér is megélénkül: 

mondjuk úgy, urbanizálódik. Ebben a szûk 

színházépületben, a filozófiai partitúrák 

tágassága révén, egy tökéletes és egész 

világ kezd felépülni: egy algebrai/geometriai 

világformáció, az ember Rubik-kockája, 

amely tetszôlegesen tekergethetô összevissza, 

ugyanakkor esztétikai koherenciája 

(mágnessége) kizárja a széthullást, kizárja 

a csak partikulárist, a helyit, ahogyan távol 

tartja a hétköznapi szennyet is. 

(Organikus színház.) A kelet-európai népek 

folklórjának legôsibb rétegébôl való 

csodaszarvas-motívum paradigmatikus kiterítésére 

vállalkozik a rendezô. A családból 

mint zárt, óvó közösségbôl kiszakadó, a 

külvilág törvényeivel szembemenô fiú sorsa 

szükségszerûen (mitológiailag determináltan) 

tragikus. Magánya is szükségszerû: 

régi közössége már nem fogadná viszsza, 

az új pedig örökre idegen marad. A 

legegyszerûbb és legmélyebb emberképlet 

az anya–fiú kapcsolat, mely variáció lehet 

minden másfajta kapcsolatra is. Meddig 

terjed az anyai oltalom, mikor alakul 

(a magánytól rettegô) önzéssé a hívó szó? 

Azonos-e az apák és a fiúk életösvénye? 

Istentôl van az anya elhívatása? Ha igen, 

megáldatott-e a képességgel, hogy különbséget 

tegyen, gyermeke vonásai alapján, a 

tékozló hajlam és a kiválasztottság jegyei 

között? Az erdôbéli kiválasztódás jelenete 

az elôadásban Krisztus-analógiát idéz: a 

megfeszítés és a keresztrôl levétel képzetét 

kelti. A Fiú agancsábrázolatú villák között 

lebeg kínban és mocsokban (szarvasviadal), 

hogy azután, az immár legyôzött vasvillaagancsok 

konzolsorrá rendezôdése után, az 

arra fektetett pallókon lépdelve induljon 

el a Titkok kapuján át a Világosság felé. 

A magánüdvösségtôl a közösségi vállakon 

vezetô útig a kozmikus fenség távlatai járhatóak 

be. Ám az út és a Fény forrása között 

szakadék tátong. 

A beregszásziak elôadásában zeneként 

jelenik meg a vers. Különféle módokon, sajátos 

ritmusban artikulálják a szöveget, kíséretet 

játszanak alá vagy kántálnak. Az 

értelemrôl átkerül a hangsúly az érzéki 

hatásokra. A muzsikává alakított szövegre 

mozgásfolyamatok épülnek, színházzá 

lényegülésük vonulata a stilizált gesztustól 

a megkoreografált táncig terjed. 

Vidnyánszky kettôs értelemben teremt 

organikus színházat. Egyfelôl a Természet 

megrendíthetetlen hatalmára utal, úgy, 

ahogyan a Fiú a sárból-agyagból kitépett 

gyökeret agancsként a fejére emeli: oda 

tartozik, ahonnan vétetett, oda tart, ahová 

küldetett, s azzá lesz, amibôl vétetett. 

Esztétikai tekintetben pedig úgy, amint 

rendezôként az emberi önazonosságnak a 

játékban formát tud adni. Az ógörög hagyományhoz 

fordul, a dionüszoszi ünnepekhez. 

Arisztotelésztôl indíttatva Schillert követi: 

a játékban keletkezô embert sodorja konfliktushelyzetbe, 

viszi tragédiaközelbe, hogy 

végül az a maga szerezte derûvel vértezetten 

léphessen ki Thália hajlékából. Kórus 

szól; a vezetôk (Törôcsik, Trill) közvetítik 

a vezérmotívumot, a többiek a modulációt. 

Az anyaféle, az apaféle, a szeretôféle lényváltozatok 

jelennek meg a második rész 

életképeiben, amelyekben – a szó történelmi 

értelmében is – kitágul az idô. Babilontól 

a Loki (futballcsapat) tavaszmegérô 

diadalmenetéig terjed az asszociációs lánc. 

Az élet-halál, a széphas-rúthas anyaforma, 

a rituális fürdô-borban fetrengés ellentétpárja 

hellén derût idéz, s olyan oldatban 

kerül a színpadra, hogy az, találóbb szóval 

nemigen illethetném, az istenek öniróniájává 

lényegül. Beregszászi Hellasz. A közönséglélek 

sámándobbal kezdôdô, gregoriánnal 

tetôzô bevétele – olyasvalami, ami 

igen régen történt meg már itt, a debreceni 

nézôtéren. 

(A szarvassá változott fiú. Rendezô: Vidnyánszky 

Attila. A Gyulai Várszínház és a 

Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti 

Színház közös produkciója a Csokonai Színházban) 

Balogh Tibor

Itt a piros – hol a kék… 

Kritikai észrevételek a Passióról 

„A kék az ô emléke. 

De a kék önmagában persze 

nem elég. A kék csupán 

egy része. Ki jogosíthat fel, 

hogy így megcsonkítsam?” 

Pier Paolo Pasolini 

1. 

Lehetséges-e olyan filmet forgatni a názáreti 

Jézus életérôl, haláláról és feltámadásáról, 

amely nem a szemtanú, hanem a 

hitvalló szemtanú nézôpontjából meséli el 

az eseményeket, amely képnyelvi eszközökkel 

egyesíti az ellentmondást: a történetit 

örökkévalóvá, az örökkévalót pedig 

történetivé formálva? Elegendô-e ehhez, 

ha a film alkotója (alkotóinak többsége) 

hitvalló tanúja annak, hogy Jézus a 

Krisztus? Vagy ez inkább hátrányt jelent 

egy ilyen kísérlet esetében? Lehetséges-e, 

hogy a szenvedéstörténetrôl készült filmek 

kivétel nélkül arra vannak ítélve, hogy 

puszta illusztrációi legyenek valami par 

excellence ábrázolhatatlannak? Úgy gondolom, 

hogy szerencsés esetben kétféle 

hatással lehet egy Jézus-film – itt és most 

Mel Gibson Passiója – a nézôre. Egyrészt 

történeti-empirikus tudás megszerzésére 

ösztönözheti a korszakról, a názáreti Jézus 

alakjáról és cselekedeteirôl, másrészt arra 

bátoríthatja (kivételesebb pillanatokban), 

hogy elgondolkodjon egy általában vett 

ember általában vett életének lehetséges 

céljáról-értelmérôl – komolyan megfontolva 

egy szókratészi értelemben vett tanító 

szavait, akit a filmben meghalni, majd (némileg 

meglepô, sôt megbotránkoztató módon) 

feltámadni látott. Egy dologra azonban 

biztosan nem képes a mozgókép. Nem 

képes felmutatni a paradoxont (megadni, 

mint Kierkegaard írja, „az igazság megértésének 

föltételét”). Ez „másodkézbôl” nem 

lehetséges. Márpedig a film mint kifejezési 

forma kétszeresen is ilyen helyzetben van 

– egyrészt tartalmi szempontból (amenynyiben 

egy olyan eseményt ábrázol, amely 

az evangéliumi beszámolók szövegében találja 

meg reprezentatív kifejezési módját), 

másrészt formai szempontból (amennyiben 

csak olyan tárgyak ábrázolása lehetséges 

számára, amelyek bevonhatók a közvetlen 

érzéki észlelés körébe). 

2. 

Tudjuk, hogy az evangéliumok olyan elbeszélések 

a názáreti Jézus tetteirôl és 

szavairól, amelyekben az elbeszélô és a 

hitvalló tanúság szándéka összekapcsolódik 

egymással. De azt is tudjuk (különösen 

János evangélista beszámolója példa 

erre), hogy a történeti-empirikus mozzanatok 

ábrázolása üdvtörténeti nézôpontba 

állítva, annak alárendelve történik. Ezzel 

szemben egy Jézus életérôl szóló filmben 

(így többek közt Mel Gibson Passiójában is) 

azt tapasztaljuk, hogy a történeti-empirikus 

mozzanatok ábrázolása kerül elôtérbe 

– mégpedig szükségképpen, hiszen a 

képnyelvi kifejezés mint interpretáció 

mindenekelôtt a szemtanú nézôpontjába 

tud belehelyezkedni, aki elsôsorban nem a 

meggyôzôdésérôl (a látott és hallott dolgok 

lehetséges jelentésérôl), hanem csak magukról 

a látott és a hallott dolgokról (mint 

felmutatható fenoménekrôl) tesz tanúságot. 

3. 

Minden Jézus-filmrôl elmondható, hogy 

visszaröpíti a nézôt az idôben, kárpótolva 

ôt egy illúzióval, az egyidejûség (hamarosan 

szertefoszló) élményével. Ez az 

egyidejûség szemtanúvá avatja a nézôt, 

aki látszólag jelen lehet azoknál az eseményeknél, 

amik ott és akkor Júdeában megtörténtek 

– miközben a nézô természetesen 

nem a kortárs, hanem (történeti-empirikus 

szempontból) a közvetett tanítvány helyzetében 

van. A szemtanú helyzetébe hozott 

nézô olyan, mint a nauctares ductor, vagyis 

a kalauzhal, amely a cápa mellett úszik a 

vízben – élelmes potyalesôként. De az, ami 

mûködik a természetben (és a történelem- 


51


52 

ben is), nem mûködik az üdvtörténetben 

– ahol az embernek (bizonyos szempontból 

a kalauzhal egyenesági leszármazottjának) 

nem egy cápát, nem is egy másik embert, 

hanem a legmélyebb inkognitót kell követnie. 

Ez pedig nem könnyû feladat – legalábbis 

Kierkegaard szerint, aki így fogalmaz: 

„Ha létezett olyan kortárs, aki még az 

alvással is fukarkodott, csak hogy kövesse 

e tanítót, elválaszthatatlanabbul, mint a 

kis halacska, mely váltig a cápa nyomában 

marad, ha kémek százait fogadta is fel, 

hogy mindenütt leskelôdjenek ama tanító 

után, és estérôl estére összeült velük, és 

a legapróbb részletekig tisztában volt is e 

tanító minden vonásával, tudta, mit beszélt, 

hol tartózkodott a nap minden egyes 

percében, mert buzgalmában a legjelentéktelenebb 

apróságot is fontosnak tekintette 

– vajon tanítvány volt-e egy efféle kortárs? 

Semmiképpen.” Miért nem? Mert itt 

olyan nyomokat követ az ember, amelyek 

egyrészt egy közönséges ember lábnyomai, 

másrészt viszont nem. Hiszen ezek a 

lábnyomok másrészt istenéi. És mivel isten 

lábnyomai, természetesen az velük a helyzet, 

hogy láthatatlanok – legalábbis a szem 

nevû érzékszerv számára. Olyan nyomokról 

van itt tehát szó, amelyeknek a létezésében 

csak hinni lehet – mint abban, hogy például 

egy olyan írást tartunk a kezünkben, 

amelyen nemcsak ezek a mondatok olvashatók, 

hanem – láthatatlan tintával írva, 

például citromlével, isten limonádéjával 

– egy másik is. De éppen ez a lehetôség, ez 

az ismeretlennel való (meg)ütközés okozza 

a megbotránkozást és a megbotránkozással 

járó elszenvedést is, amelyet a látni akaró, 

a tapintani akaró, az értelem primátusához 

foggal-körömmel ragaszkodó (egyszóval 

az üdvtörténeti potyalesô) „elszenved”. El, 

mert, mint Kierkegaard írja, „egy nálánál 

erôsebbel vette fel a küzdelmet, s erônléte, 

testi példával élve, a gerinctöröttéhez hasonlatos, 

ami ugyebár a hajlékonyságnak 

sajátos formája.” Egy dolog mindenképp elmondható 

a Passióról: nem tud gerinctörést 

okozni nézôjében – ha tudna, ezt már biztosan 

megírták volna az újságok. Vagyis lehet, 

hogy megrémíti, lehet, hogy meghatja, 

de egy dologra semmiféleképpen sem tudja 

rábírni a nézôt: nem tudja megértetni vele 

– önmagát. Pedig gerinctörést szenvedni 

éppen ezt jelenti – mármint üdvtörténeti 

szempontból. Ez történik Pasolini Teoréma 

címû filmjében, amelyben a nagypolgári 

család festômûvésszé váló fiúgyermeke a 

következô megrendítô vallomást teszi a legmélyebb 

inkognitóban megjelenô férfinak, 

annak elutazása, végérvényes távozása 

elôtt: „Én már nem ismerek saját magamra, 

mert amitôl olyan voltam, mint a többiek, 

az elpusztult. Olyan voltam, mint mindenki 

más, lehet, hogy sok hibával – az enyémekkel 

és a világoméval. Te másmilyenné tettél, 

kiragadtál a dolgok természetes rendjébôl, 

és amíg te itt voltál, nem is fogtam ezt fel, 

csak most jövök rá, most, amikor elutazol, 

és a tudattól, hogy elveszítelek, tudatosul 

bennem másmilyenségem is. Mi lesz most 

már énvelem ezután? A jövô, hogy együtt 

élek egy olyan önmagammal, akinek semmi 

köze nincs énhozzám. Talán a mélyére 

kellene jutnom ennek a másmilyenségnek, 

amit te tártál föl nekem, és ami a legbensô, 

szorongató természetem. De még ha nem 

akarom is, nem fog ez szembeállítani mindennel 

és mindenkivel?” 

4. 

Mit jelent a közvetett tanítvány helyzetében 

lenni korunkban? Tudjuk jól: nem 

mást, mint egy növekvô szakadék szélén 

állni. Úgy tûnik, ez a szakadék kezdetben 

csak egy repedés volt (eleinte gond nélkül 

át lehetett lépni rajta), de most már olyan 

nagy, hogy még a legjobb távolugrók is tanácstalanul 

állnak a szélén, mielôtt szomorúan 

legyintenének. De nem ez a legfôbb 

baj. Hanem sokkal inkább az, hogy ilyen 

körülmények között az élô nemzedéknek 

hamarosan az az illúziója támad, hogy nem 

egy szakadék szélén áll, hiszen odaát nem 

látható – lám – semmi. Erre persze a hagyomány 

is megszólal; váltig állítva, hogy 

a szakadéknak másik oldala is van – de 

hát elég megbízhatók-e ezek a beszámolók? 

Kinek higgyünk inkább, néhány régen 

élt szemtanú homályos leírásának vagy a 

saját szemünknek? Egy biztos: a rossz Jézus-film 

úgy tesz, mintha az élô nemzedék 

nem egy szakadék szélén állna (mintha a 

két part közti távolság nem létezne vagy 

könnyûszerrel áthidalható volna), miközben 

a feladat éppen az lenne itt, hogy ezt 

a távolságot (a szakadék rémítô nagyságát) 

elismerjük, és mivel itt egy filmrôl van szó: 

egyúttal a képnyelvi kifejezés alapjává tegyük. 

Ez pedig nem a történeti korhûséget 

jelenti (ez többé-kevésbé rekonstruálható), 

hanem valami egészen mást: hûséget 

ahhoz, ami a régi nemzedékek számára 

botrány és ôrültség volt – „a minden titkot 

titokban felfedô titok” (Kierkegaard). Mel 

Gibson filmjében nincsen titok, nincs benne 

ôrültség sem, botrányról nem is beszélve 

– itt minden egyértelmû, kijózanítóan 

világos, mint a menülap a gyorsétterem 

profán szentélyében.

5. 

Film ez egyáltalán? Ahogy vesszük. Hiszen 

bizonyos szempontból olyan, mint egy 

képeskönyv. De ha az, akkor viszont igen 

furcsa a maga nemében. Hiszen sok lap hiányzik 

belôle. Úgy látszik, hogy a könyv 

szerzôje feleslegesnek érezte (egyébként 

helyes módon), hogy megint elmesélje unalomra 

hajlamos olvasóinak (bár egy képeskönyvnek 

inkább nézôi vannak) az egész 

történetet. De van itt még egy feltûnô 

dolog. A szín! Hiszen ezt a képeskönyvet 

– lám – egy színnel, egyetlenegy szín árnyalataival 

festették ki – pirossal… Vajon 

miért? Eddig úgy tudtuk, hogy „a kék az ô 

emléke” – talán tévedés volt ezt állítani? 

Talán igen. Hiszen a kék a távolság szimbóluma 

– azt jelzi, hogy itt egy olyan dologgal 

állunk szemben, amely nem hagyja 

magát közvetlenül megismerni – ráadásul 

a mi vétkünk miatt. Rendben van ez így? 

El tudja ezt korunk nézôje fogadni? Egyáltalán: 

mihez kezdjünk ezzel a történettel 

egy olyan korban, amely nem tiszteli 

a távolság fogalmát? Pasolini Teorémája 

megadja a választ. Arra a jelenetre gondolok, 

amikor a kifejezés határaihoz érkezô 

és ott kétségbeesô festômûvész hirtelen 

úgy dönt: ráhugyozik a vászonra – a kékre, 

amely még egyszer hangsúlyozom: „az 

ô emléke”. – Micsoda? Lehet, hogy végsô 

soron Mel Gibson is ezt teszi filmjével? 

6. 

A tökéletes Jézus-film olyan film lenne, 

amely egy közönséges (a legmélyebb inkognitó 

kilétével szemben közömbös) szemtanú 

nézôpontjába állítaná a nézôt, rábízva 

a látott és hallott dolgok interpretációjának 

gondját (bizonyos értelemben Pasolini 

Teoréma címû filmjében éppen ez a helyzet). 

A hangsúly azon van, hogy meg kell ôrizni 

az ábrázolt alak inkognitóját. Vagy azt 

kell elérni, hogy az ábrázolt alak közvetlenül 

egy jelentéktelen ember benyomását 

keltse (ahogy Kierkegaard javasolja), vagy 

pedig egyáltalán nem szabad közvetlenül 

ábrázolni személyét (legfeljebb egy másik 

emberre gyakorolt hatásán keresztül, mint 

a Ben Hurnak abban a jelenetében, amikor 

a rabszolgasorba süllyedt fôhôs inni kap 

egy ismeretlentôl, akinek csak ô láthatja 

a filmben az arcát.) A problémát éppen az 

jelenti, hogy a Jézus-filmek általában semmibe 

veszik, hogy az átlépés a történeti 

nézôpontból az üdvtörténeti nézôpontba 

nem magától értetôdô. Nem veszik figyelembe, 

hogy ez az átlépés egyrészt csak 

ugrással lehetséges, másrészt pedig csak a 

nézô hajthatja végre – a film maga nem. 

7. 

A hit abban hisz, amit nem lát. A nézô csak 

abban, amit megmutatnak neki. Látok egy 

embert, akit megkorbácsolnak, megköpködnek, 

gyomorszájon vágnak, egy embert, 

akit keresztre feszítenek, de, és ezen 

van itt a hangsúly: csakis egy embert látok 

– nem pedig a legmélyebb inkognitót (akit 

végül is látnom kellene). Minden Jézus-film 

olyan, mint egy elveszett remekmûrôl, például 

egy festményrôl készült rossz másolat. 

Egy másolat, amelyre alkotója önhitten rámutat, 

a következô szavak kíséretében: jól 

nézd meg ezt a képet, ez pontosan olyan, 

mint az eredeti… De aztán jön egy másik 

rekonstruktôr, egy az elôbbihez nagyon 

hasonló képpel, és dühösen vitába száll az 

elsôvel: miket beszélsz, te szemfényvesztô? 

Hát nem látod, hogy az enyém sokkal jobban 

hasonlít az eredetire… – Vajon ki tehetne 

igazságot köztük? Ki más, mint a 


53


54 

remekmû alkotója – bár lehet, hogy csak 

kinevetnék, ügyetlen hamisítónak néznék, 

akinek még csak egy pillantást sem érdemes 

vetni a mázolmányára. 

8. 

A Passió rendezôje ott akar látni, ahol nem 

lehet (másrészt a mû hatása érdekében nem 

is tanácsos) látni. Jellemzô kép: a Jézus 

feltámadását elbeszélô jelenetben a nézô 

tekintetét helyettesítô kamera a barlangsírban 

van felállítva – a paradoxon születésének 

helyszínén. Ennek persze szimptómaértéke 

van. Hiszen azt bizonyítja, hogy 

itt egy olyan nézônek készítenek filmet, 

aki egy dolgot biztosan el akar kerülni: az 

ismeretlennel való megütközés drámáját. 

Mel Gibson filmje tehermentesíti a nézôt: 

evidenciáról beszél ott, ahol nincsenek tények; 

ott, ahol a tévedés kockázata mindig 

jelen van. Itt egy olyan nézônek készítenek 

filmet, aki tudni akarja, tud-e úszni – de 

errôl nem a vízben, hanem (óvatos ember 

módjára) a parton akar bizonyosságot szerezni. 

Hiszen a víz zavaros, sebes sodrású 

és ráadásul jéghideg. 

9. 

Kierkegaard egy helyütt írja: „a hit bizonyosságában 

megszüntetettként szüntelenül 

jelen van a bizonytalanság…” A Passió 

azért rossz film, mert kioperálja ezt a 

bizonytalanságot az elbeszélés szövetébôl. 

Megszabadul tôle, mint valamiféle „idegen 

testtôl”. Ennek pedig komoly ára van. 

Mindenekelôtt az, hogy a filmen eluralkodik 

a didaxis. Ráadásul egyfajta naturalista 

didaxis. Nem egyszerûen arról van szó, 

hogy a Passió a közvetlen érzéki észlelés 

és megismerés közegébe helyez egy olyan 

tárgyat, ami nem odavaló – pontosabban: 

ami csak részben helyezhetô el ott –, hanem 

sokkal inkább arról, hogy ezt a tárgyat 

a közvetlen érzéki észlelés körén belül 

is csak egyféleképpen tudja szemlélni: 

szenvedô húsként. Úgy tûnik, mintha a 

film alkotói nem a názáreti Jézus, hanem 

egy test szenvedéstörténetét akarták volna 

elmesélni korunk nézôjének. 

10. 

Mel Gibson is tudja, hogy Jézus – ha ô a 

Krisztus – nem haladhat át észrevétlenül 

a világon, hiszen akkor nem volna értelme 

alászállásának, megtestesülésének. De mivel 

nem áll rendelkezésére a lehetôség, hogy 

feleslegessé vált ruha módjára egyszeriben 

ledobja magáról inkognitóját, megmutatva 

így a világnak, hogy végül is ki ô tulajdonképpen, 

kénytelen közvetett módon eljárni, 

hiszen az a feladata, hogy mégiscsak 

felhívja önmagára a figyelmet valamiképpen. 

Ez az a pont, ahol Mel Gibson Passiója 

minden korábbi Jézus-filmtôl alapvetôen 

eltér. Hiszen az ô Jézusa nem életgyakorlatával, 

tanításával vagy csodatetteivel, de 

még csak nem is közvetlenül a halálával 

és a feltámadásával hívja fel önmagára a 

figyelmet, hanem a testével, amely az élvezetes 

képek sorával bemutatott kínzás 

ipari munkafolyamatában fokozatosan elveszíti 

emberszerûségét, míg végül a nézô 

szinte már csak egy alaktalan húsdarabot 

lát felszögezve a keresztre a film utolsó 

jeleneteiben. Persze ez az eljárásmód sem 

elôzmények nélküli a Jézus-ikonográfiában. 

Grünewald Krisztusára gondolok; erre 

a hullafoltos, eltorzult, zöldesszürke színû 

testre, amelyet alkotója nyilván ugyancsak 

szentségtörô (már-már sade-i) élvezettel 

álmodhatott vászonra. 

Pólik József

Szôts István egy év híján fél évszázaddal 

ezelôtt, Budapest ostromának 

idején írta a Röpirat a magyar 

filmmûvészet ügyében címû munkáját. Az 

1945 áprilisában papírra vetett kis brosúra 

idôszerûségét néhány fejezetének címe 

bizonyítja: Mért nem üzlet a magyar film, A 

filmrôl és a film hatalmáról, Lehet-e egyáltalán 

jövôje a magyar filmnek?, Állami vagy 

magángyártás?, Közönségünk nevelésérôl, 

A magyar filmstílusról. A Szôtséhez hasonló 

áttekintésre aligha vállalkozhatunk, a 

röpirat mûfajának pátosza pedig manapság 

indokolatlan lenne, sorvezetôként 

megôrizhetjük azonban a nevezetes írás 

fent megjelölt szempontjait. 

Kiindulópontunk legyen a rendszerváltás 

idôszaka, hiszen a kelet-közép-európai 

országok filmgyártásában ekkoriban vették 

kezdetüket azok a változások, amelyek 

meghatározzák a mai helyzetet. A hasonló 

összegzések nagyjából a következôképpen 

szokták leírni a régió filmiparának állapotát: 

1. A film elvesztette meghatározó 

szerepét a szellemi életben. Ezt az alábbiakban 

nézôszámokkal támasztjuk alá, 

egyelôre arra a felfokozott várakozásra érdemes 

utalni, amely valaha az új filmek bemutatóit 

kísérte. A jelenség azonban nyilván 

nem szakítható el attól a folyamattól, 

amely a kultúra szerkezetének átalakulásához 

vezetett: a filmgyártás immár tagolt 

rendszer, amely a sokféle nézôi várakozást 

változatos értékszerkezetben elégíti ki. 

A magyar filmkínálatban meg kell találnia 

a helyét a legkülönbözôbb alkotói csoportosulásoknak, 

de az Apám beájulna címû 

filmhez hasonló vállalkozásoknak is. A régióban 

különleges helyet foglal el Lengyelország, 

ahol a filmek egy bizonyos vonulata, 

közelebbrôl a nemzeti irodalom klasszikusait 

feldolgozó filmek sorozata elképesztô 

népszerûséget hozott. 2. A gyártás intézményrendszerének 

összeomlása nyomán 

meredeken estek vissza a filmgyártás menynyiségi 

mutatói. Nem szabad elfelejtkezni 

viszont arról, hogy a társadalmi változások 

elôtti években valamennyi országban túlnövesztett 

és elavult gyártás folyt. Figyelemre 

méltó, hogy a fordulat után néhány 

országban milyen nagy erôket fordítottak a 

gyártási infrastruktúra újjáépítésére, hogy 

a bérforgatásokkal bevételekre tegyenek 

szert – példaértékûek a román és a cseh 

eredmények. 3. A forgalmazás zavarait mutatja, 

hogy a kevesebb hazai film is nehezen 

jut el a közönséghez. Néhány országban 

a mai napig a terjesztés jelenti a filmipar 

szûk keresztmetszetét, másutt intézkedések 

születnek a mozihálózat megerôsítésére 

(ez történik Magyarországon). A terjesztés 

kulcsa a kópiák száma. 4. Ha egyrészt 

csökken az állami támogatás, másrészt pedig 

visszaesést mutatnak a nemzeti film 

jegyeladásaiból befolyt bevételek, akkor 

a filmgyártások veszélyes mélyrepülésbe 

kezdenek. A néhány hónappal ezelôtt elfogadott 

magyar filmtörvény ezt a zuhanást 

hivatott megállítani. 5. Mindez összefügg 

a piacok kinyílásával és a nyugati, de 

elsôsorban az amerikai filmek dömpingjével. 

Az igazsághoz tartozik, hogy az elmúlt 

néhány évben megállt az amerikai filmek 

piacának bôvülése. A nézôszám tehát kizárólag 

hazai (közönség)filmekkel emelhetô. 

A jegyeladás alakulására hatással volt az is, 

hogy valamennyi országban tért és közönséget 

hódítottak a kereskedelmi televíziós 

csatornák. Kínálatuk Magyarországon is 

kedvezôtlenül befolyásolta a magyar film 

nézôi támogatottságát, nagyjából 1996 

óta. 6. Kevesebb film készül, ezért a fiatalok 

egyre nehezebben jutnak lehetôséghez, 

ennek nyomán pedig nemzedéki szakadék 

keletkezik az alkotók között. Ennek fényében 

különösen izgalmas lesz közelebbrôl 

szemügyre venni a cseh film megújulását 

vagy a fiatal magyar filmesek megjelenését 

az elmúlt években. A Simó-osztály 

végzôseirôl van szó, akik közül többen 

már a második filmjükön dolgoznak. (Az 

elmúlt tíz év magyar nagyjátékfilmjeinek 

számszerû adatai: 1994-ben 22 film készült, 

1995-ben 9, 1996-ban 19, 1997-ben 

16, 1998-ban 13, 1999-ben 17, 2000-ben 21, 

2001-ben 22, 2002-ben 24, 2003-ban pedig 

21. Az adatok annak a régóta húzódó, de 

máig eldöntetlen vitának az összefüggésében 

nyernének értelmet, amely a videóra 

készült, majd felnagyított munkák körül 

zajlik. A videotechnika érvényes alkalmazásában 

azonban kevesen értek el figyelemre 

méltó eredményeket – Grunwalszky Ferenc 

és Szirtes András nevét említhetjük.) 

7. A régió iránti nemzetközi érdeklôdés 

ugyanakkor nagy fesztiválsikereket eredményezett, 

amelyekbôl szinte minden országnak 

jutott az utóbbi években. Egyenesen 

arról kezdtek beszélni, hogy feszültség 

van a kelet-közép-európai filmek sikeres 

fesztiválszereplése és mérsékelt hazai fogadtatása 

között. Példánk lehet Pálfi György 

Hukkle címû filmjének elképesztô diadalmenete. 

A film tipikus fesztiváldarabbá 

vált, hiszen sem külföldön, sem itthon nem 

volt igazi közönségsiker, megmaradt rétegfilmnek. 

Ellenkezô képletet mutatnak azok 

a lengyel filmek, amelyek hihetetlen közönségsikereket 

értek el hazájukban, hazai 

kritikájuk és a külföldi megítélésük azon- 

Szíjártó Imre Szerzôk és iparosok 

l) 

ô 

(Jegyzetek a mai magyar filmr 

DISPUTA Mûhely 

55


56 

ban nem volt túl jó. 8. A régió valamennyi 

filmgyártása igyekezett bekapcsolódni a 

nemzetközi munkába. A többnemzetiségû 

projektek értelmérôl szóló vitákat minden 

országban lefolytatták, természetesen 

nem függetlenül a filmek minôségétôl és 

sikerétôl. A hasonló viták mintadarabja 

ebbôl a szempontból a bosnyák kezdeményezésre 

született Senkiföldje lehetne: a 

látszólag szigorúan exjugoszláv indíttatású 

témát sikerült soknemzetiségû történetté 

kerekíteni, bár ez néhány kritikus szerint 

nem használt a filmnek. Rossz nyelvek szerint 

a közös európai alapok elvárásainak és 

pályázati elôírásainak hatására ugrándoznak 

az újabb magyar filmek szereplôi okkal-ok 

nélkül mindenféle tengerpartokon. 

A magyar filmesek az Eurimages után a 

Media+ programjaiba kapcsolódhatnak be. 

9. A filmgyártás kereteinek fentebb érintett 

átalakulása megkövetelte a nemzeti 

film fogalmának újragondolását. Ha ugyanis 

az alkotók számolnak a nemzetközi piac 

igényeivel – ami egyenesen kényszerítô 

erejû, hiszen egyrészt emelkednek a forgatás 

költségei, másrészt átalakul az állami 

szerepvállalás –, ez befolyással lehet a 

filmek arculatára. Számolni kell továbbá a 

közös európai alapok támogatási elveivel 

és gyakorlatával is, ha a támogatásukat 

igénybe akarjuk venni. 

A fentiekbôl akár az a következtetés 

is adódhatna, hogy az évezred eleje nem 

kedvez a nemzeti filmnek, ha az a közösség 

legfontosabb ügyeit kívánná szóba hozni, 

tehát újra vállalni akarná azt a szerepet, 

amelyet társadalmi nyilvánosságban hagyományosan 

betöltött. A mögöttünk levô 

másfél évtized azonban azt mutatja, hogy 

a régió országai ellentmondásos, de részleteiben 

érvényes modelleket alakítottak 

ki: az orosz filmgyártás a mûfaji film egyre 

szélesedô választékával megkezdte nemzeti 

mitologémák kimunkálását; a lengyel 

film a nemzeti kultúrkincsre támaszkodik; 

Csehországban az úgynevezett midkult film 

vált húzóágazattá; a szerb alkotók reagáltak 

a jugoszláv utódállamokban lejátszódó 

tragédiákra; a szlovén film szerepet vállalt 

az önállósult ország nemzeti kulturális arculatának 

kialakításában. 

A kortárs filmek közül azok mutatják 

a gyártás és a forgalmazás válságjelenségeit, 

amelyek a társadalmi jelenidô megmutatására 

vállalkoznak. A magyar valóság 

három filmtípusban jelent meg a mai 

filmben: dokumentumfilm, szatíra, melodráma. 

Kijelenthetjük, hogy az elôbbi 

mûfaj alkotói vállalták a legnagyobb részt 

a feltáró munkában, közülük is kiemelkedik 

a rendszerváltás korán elhunyt krónikása, 

Schiffer Pál, és az ô életmûvét több 

szempontból megerôsítô és követô Almási 

Tamás. Almási Sejtjeink címû munkája a 

rendszerváltás utáni idôszak legnézettebb 

magyar filmjeinek egyike – többszöri 

mûsorra tûzése bizonyította, hogy a televíziónak 

nagy szerepe lehet a magyar film 

népszerûsítésében. A dokumentumfilmtôl 

indult Fekete Ibolya, akinek dereceni 

kötôdései is vannak, s aki valahol a kisrealizmuson 

túl és a sültdokumentarizmuson 

innen mozog, a rendszerváltozás utáni tematika 

talán legsikerültebb darabjainak 

tûnô két filmjével (Bolse vita 1996, Chico 

1999). A Zimmer Feri (1997, rendezôje Tímár 

Péter) magányos példája a jól sikerült és 

kedvezô fogadtatásban részesült szatíráknak; 

a Megint tanúról (1995, Bacsó Péter) 

ugyanez nem mondható el. A publicisztikus 

ihletésû melodráma (Édes Emma, drága 

Böbe, Halál a sekély vízben, Live show) zsákutcának 

bizonyult, a stilizáció legkülönfélébb 

formáival dolgozó kortárs történetek 

mintha érvényesebb képet mutatnának 

magunkról (Zsötem, Portugál). 

A fôiskolai rendezôképzés elbizonytalanodását 

mutatja, hogy jó néhány izgalmas 

és sikeres film rendezôje kívülrôl, néha egészen 

messzirôl érkezett. Ide sorolnám Szôke 

Andrást (Európa kemping, Citromdisznó, Boldog 

lovak, Helyfoglalás – avagy a mogyorók 

bejövetele), Szirtes Andrást (A kisbaba reggelije), 

Czabán Györgyöt és Pálos Györgyöt, 

valamint a Végh Zsolt–Kálmánchelyi Zoltán 

párost. Az újak közül – hogy csak két, egymástól 

tökéletesen különbözô alkotót említsünk 

– Fliegauf Benedek és Herendi Gábor 

nem végzett fôiskolát, Antall Nimród és 

a Lovy- testvérek külföldrôl érkeztek. Az 

sem lehet véletlen, hogy a közönségfilmek 

rendszerváltás utáni elsô hullámának filmjeit 

színészek jegyzik (Koltai Róbert, Kern 

András). 

Antal Nimród Kontroll címû filmje nyomán 

felélénkültek a magyar közönségfilm 

körüli viták. Ezekre újabb és újabb alkalmat 

szolgáltatnak azok a filmek is, amelyeket a 

Kontroll-lal egyidôben mutattak be, vagy 

amelyeknek az elôkészületeirôl hallani – a 

közönségfilmnek egyik sajátossága éppen 

az, hogy tudatos hírverés zajlik a forgatókönyv 

megvásárlása, a szereplôválogatás, 

a forgatás és persze a bemutató körül. Az 

Apám beájulna (rendezôje Sas Tamás) és 

az Állítsátok meg Terézanyut (Bergendy Péter 

filmje) a korábban megjelent könyvek 

népszerûségére épít, a Magyar vándor (Herendi 

Gábor) reklámkampánya pedig nagy 

mértékben felhasználja a rendezô elôzô

sikerének felhajtóerejét. Az alábbiakban 

az elsô film kapcsán a magyar mûfaji film 

esélyeirôl lesz szó. 

A közönségfilmrôl manapság kijelenthetô 

– anélkül, hogy a pontosabb leírással, 

a mûfaj meghatározásával vagy a popkultúrában 

tapasztalható szerialitás megjelenési 

formáinak körüljárásával bajlódnánk: a 

magyar filmgyártásnak olyan típusú filmje 

ez, amely mer kockázatot vállalni. Különös 

módon mára a közönségfilm vált a kísérletezés 

terepévé, de nem a szó Erdély Miklósi 

értelmében: a rajta végrehajtott beavatkozások 

eredménye nem a „filmdög”, azaz 

a lehetôségeinek határán túlról visszatérni 

nem képes áldozat, ellenkezôleg, friss és 

életrevaló valami. Legalábbis azok között a 

viszonyok között, amelyekbe beleszületett. 

Kockázat márpedig sokfajta van. Különösen 

annak fényében igaz ez, hogy hogy 

az egyes projektek útjának elején a kurátorok 

és az alapítványi ügyintézôk, aztán 

a szponzorok, majd a tevékenységükkel 

üzletelô szolgáltatók, késôbb a forgalmazók, 

végül a jegyvásárlók megneszelik, hogy az 

alkotók a nézôszámra mennek, valamenynyien 

egyként szolgáltatják ki a filmet 

a piac törvényeinek. Ettôl a pillanattól 

kezdve a Magyar Mozgókép Közalapítvány 

központi forrásokat kezelô szervezetbôl 

pénzkölcsönzô céggé alakul át – ahogy 

ez az Apám beájulna esetében történt. A 

szponzorokkal és a bedolgozó cégekkel 

világosabb a helyzet; az elôbbiek saját cégérüket 

szeretnék viszontlátni a vásznon, 

az utóbbiak amúgy is a piacról élnek. A 

továbbiakban a közönségfilm forgatására 

vállalkozó alkotók megítélésérôl lesz szó; 

egyelôre csak annyit: a viszonyok tisztasága 

sokat segítene. Ennek hiányát mutatja, 

ahogy egyes rendezôk a kritikusok negatív 

véleményétôl indulatba jönnek. Nehezen 

lehet megérteni ezeket a felindulásokat, 

rég nem igaz ugyanis, hogy a kritika 

a magaskultúra bástyái mögül ítélné meg 

a közönségfilmeket, és ha nem tapasztalja 

annak kézjegyét, azonnal lehúzza az adott 

filmet. Miért ne lehetne kimondani, ha egy 

populáris mozi rossz, mégpedig, ahogy a 

lapok pontozni szoktak, a saját kategóriáján 

belül? 

A Valami Amerikát nyugodtan említhetjük 

klasszikus esetként, már csak azért is, 

mert (úgy tûnik) az említett további négy 

film számára viszonyítási ponttá vált. Az 

igazodások már csak ilyenek ebben a világban: 

múlékonyak, képlékenyek, érvényességük 

korlátozott. 540 ezer nézô látta ezt 

a filmet. S ha már az összehasonlításoknál 

tartunk, tegyük hozzá: ez a nézôszám 

nagy eredmény Magyarországon, hiszen a 

legzajosabb nyugati filmek nézettsége ennél 

körülbelül mindössze ötven százalékkal 

nagyobb. További adatokkal is szolgálok 

(magyarázatok késôbb): egy lengyel sikerfilmnek 

a magyar lakosságszámra vetített 

látogatottsága körülbelül másfél milliós; 

1990-ben az elsô három legnézettebb film 

hazai gyártású volt; 1999-ben az elsô húsz 

között hat lengyel filmet találunk. 

A lengyel példa nem véletlen, ugyanis 

elérkeztünk a közönségfilmmel kapcsolatos 

igazi kérdésekhez. Az elsô kérdéssel 

kapcsolatos viharok magát Andrzej Wajdát 

is meglegyintették (mellékszál: izgalmas 

lenne megvizsgálni a nagyon nagy öregek 

személyes kiállását itt és ott a nemzeti 

filmgyártás támogatása és általános 

megítélésének javítása ügyében; van abban 

ugyanis valami visszatetszô, amikor a 

szakmai szervezeti vezetôként interjúvolt 

rendezô a saját filmjét ajánlja a Szemle kínálatából 

az újságíróknak). Arról van szó, 

hogy miként alakuljon az állami szerepvállalás 

olyan produkciók esetében, amelyek 

ipari termékként határozzák meg magukat. 

A Kontroll közel kétszázmilliós költségvetésébe 

az MMK például nyolcvanmilliót 

adott, a viszonylag olcsónak számító film 

százezer nézôtôl felfelé lenne nyereséges; 

az Apám beájulna közalapítványi támogatása 

viszont a költségvetés tíz százalékát 

sem éri el. A közalapítványnak netán kizárólag 

azokat a filmeket kellene támogatnia, 

amelyek ugyan egyedi mesterdarabnak készülnek, 

de bevételük (értsd: közönségük) 

gyakorlatilag nincs? Végsô elszámolásban 

mindkét oldalon egyéni érdekek és törekvések 

állnak. A maszatos játékszabályokra 

jellemzô és a kijárásos rendszer továbbélését 

mutatja néhány produkció különleges 

támogatása; ez a két utolsó kormányzati 

idôszakban egyaránt elôfordult. 

A rendszerváltás utáni közönségfilm 

elsô hulláma erôteljesen támaszkodott 

a harmincas évek mozijára, ez utóbbi viszont 

a polgári színjátszás hagyományaira 

vezethetô vissza. A Hyppolit, a lakáj és a Meseautó 

újraalkotta azokat a mitologémákat, 

amelyeken filmek és könyvek tucatjai dolgoztak, 

természetesen nem csak Magyarországon. 

Az ismert történetek újkori sikere 

abban rejlett, hogy az újgazdag életmód 

elemeit könnyedén lehetett a kortárs magyar 

helyzethez hangolni; a gazdag férfi–szegény 

lány, meg a személycserés cselekményvezetés 

archetipikus elemek. Az 

évtizedes távlat azt mutatja, hogy ebbôl a 

hullámból egyetlen alkotás emelkedik ki. A 

Sose halunk meg címû filmrôl van szó. Ezt 


57


58 

azonban elképesztô és nézhetetlen blôdlik 

követték, példázva, hogy az immár demokratikus 

álomgyár sem dolgozhat csupán 

rutinból (Szamba, Csocsó). Az igény a 

legszélesebben vett megújulásra – azaz a 

közönséggel való kapcsolat helyreállítására 

– azonban vitathatatlan volt, éppen ebbôl a 

szempontból tanulságos a színészekbôl lett 

rendezôk megjelenése. 

Az újabb eresztés emberei is többé-kevésbé 

kívülrôl érkeztek. Egyrészt egy pillanatra 

sem volt idegen tôlük a popkultúra 

közege, mi több, ebben szocializálódtak 

(lásd Antall Nimród klipjeit). Másrészt a piaci 

viszonyoktól irányított világ termelte 

ki ôket (Herendi reklámfilmesként kezdte 

a pályáját), harmadrészt külföldön tanultak 

és dolgoztak (Antall, aztán az immár 

két filmet is jegyzô Pados Gyula operatôr), 

negyedrészt eredeti kifejezési terepük a 

kis formáké. Az Apám beájulna alkotópárosának 

pályája már csak korukból adódóan 

is másként alakult, hiszen Sas Tamás szórakoztató 

filmeket éppúgy rendezett (Rosszfiúk, 

Kalózok), mint olyan kamaradrámákat, 

amelyekben a hagyományos tartalmak következetes 

formai megoldásokkal jelentek 

meg (Presszó, Szerelemtôl sújtva). Ragályi 

Elemérnek a közönségfilmtôl való eredendô 

idegenkedését mi sem bizonyítja jobban, 

mint néhány nyilatkozata, amelyekbôl 

egyértelmûen kihallható: a tekintélyes 

múlttal rendelkezô operatôr nem viseltetik 

kellô tisztelettel (feltehetôleg alkalminak 

mondható) kirándulásának közege iránt. 

A Kontroll a legjobb példa arra, hogy 

nem nemzedéki problémákról van szó. 

S ezzel elérkeztünk a magyar közönségfilm 

kulturális beágyazottságának kérdéséhez. 

A mûfaji szerkezet ugyanis élô és folyton 

újratermelôdô – mert a történetmesélés gyakorlatában 

szüntelen ellenôrzés alatt levô 

– motívumkincset igényel. A Hyppolit…- 

nak és társainak sorsa jó példa arra, hogy a 

vígjáték sémái aktualizálhatóak, csakhogy 

e sémák újragondolása éppen azért nem 

aratott teljes sikert, mert következetlenül 

történt: az újraforgatott változatok nem a 

kifejezéskészlet eredeti formáihoz nyúltak 

vissza, hanem a harmincas évekhez. A populáris 

mítoszok másik forrása elsôsorban 

az angolszász tömegkultúra, legalábbis a 

mozgókép területén. Ne legyenek illúzióink 

a divattémák eredetisége felôl: a harmincas 

magányos nôk (és férfiak) tömege 

már statisztikailag is kimutatható jelenség 

Magyarországon, mozgóképes reprezentációját 

ennek ellenére nem a hazai filmesek 

fogják kidolgozni. Terézanyu a magyar változatban 

is menthetetlenül küzd majd a kilókkal 

és a párválasztással, továbbá jópofa 

lesz és rendkívül közlékeny. A másodlagosság 

terhétôl azonban csakis azok a történetek 

képesek megszabadulni, amelyek a 

szingli (a menedzser, a szerencselovag, a 

társadalom kitaszítottja, a messzirôl jött 

ember stb.) sémáját a saját képükre tudják 

igazítani. 

Eddig két merítési bázist említettem, 

melyek messze nem a legjellemzôbbek a 

Kontrollra. Merthogy a Kontroll a fentieknél 

is mélyebb rétegekbe ereszkedik – és nem 

csupán a metró alagútjára gondolok. Vajon 

miért van, hogy a magyar tömegkultúra 

szolgaian átvesz egyes, nem is a legjobban 

kidolgozott archetípusokat (lásd pl. a 

Terézanyu könyves elôképét), mások használatától 

pedig, melyek talán eredetibbek 

és kidolgozottabbak, félúton visszariad? 

Ilyen bátortalanul jelenik meg a Kontrollban 

a horrorfelmenôk elôtt tisztelgô csuklyás 

alak, de a Csányi Sándor által alakított 

fôhôs is. 

Végezetül egy tanulságos kitérô a magyar 

mûfaji kultúra legújabb történetében. 

Tóth Tamás Rinaldó címû filmje az egyik 

legerôsebb filmes kifejezéskészlet újraalkotója. 

A férfias világokat kedvelô rendezô 

(Vasisten gyermekei, Natasa, Anarchisták) 

ezúttal a westernhez nyúlt, mégpedig társadalmilag 

érvényes, az itt élôk számára 

fájdalmasan könnyen azonosítható történettel. 

A régi lakók kiûzése árán új házak 

épülnek, az ôslakosok minden erejükkel 

megôriznék területüket az erôszakos betolakodóktól 

– érzékeny helyzet ez egy városi 

eastern számára. A képlet azonban ugyanaz, 

mint a Kontroll esetében: az elôképek 

hordalékai akadályozzák a számtalanszor 

felmondott séma forró tartalmakkal való 

feltöltôdését. Ahogy már nem thriller és 

nem is szürreális mese a Kontroll, úgy a 

Rinaldóban is csak westernmaradványokat 

találunk; s ahogy a szó több jelentésében is 

csupán avantgárd kezdemény az elôbbi, ez 

utóbbi mindössze társadalmi dráma csökevény. 

Úgy tûnik tehát, hogy a szerzôi film 

bajnokainak a hazai valósággal, míg az 

iparosoknak az egyetemes képzetkinccsel 

kell megküzdeniük, hogy megfelelô választ 

adhassanak Szôts István kérdéseire: a sajátos 

filmstílus úgy maradhasson meg, hogy 

a magyar film üzlet legyen, miközben társadalmi 

szerepérôl sem mond le.

Az orvosi kockázat-kommunikáció 

elmélete és gyakorlata 

1. Bioetika és a tájékozott 

beleegyezés elve 

A gyógyítással kapcsolatban a megkülönböztetett 

etikai kontroll igénye gyakorlatilag 

abban a pillanatban megfogalmazódott, 

amint a mai értelemben tudományosnak 

tekinthetô orvoslás elsô csírái felbukkantak: 

elsôsorban természetesen Hippokratész 

(kb. i.e. 460–370) mûködésére és híres 

orvosi esküjére gondolok. Ennek okai 

között mindenekelôtt a betegek fokozott 

kiszolgáltatottságát és a legsúlyosabb élethalál 

döntések mindennapi jelenlétét említhetjük. 

Bár a szakmai ismeretekkel és a 

szakmai tevékenységgel összefüggô szituációkkal 

való visszaélésre a szakmák vagy 

hivatások széles köre kínál lehetôséget, az 

orvoslás, könnyen belátható módon, speciális 

elbánást igényel. A (történetileg 

egyébként korántsem töretlen) hippokratészi 

orvosetikai tradíció alapelvei: a betegek 

orvosi érdekeinek a szem elôtt tartása, az 

élet tisztelete, valamint a szakmai tudás 

minden körülmények között való maximális 

érvényesítése. Ez a tiszteletreméltó 

elméleti és gyakorlati hagyomány azonban 

mára meglehetôsen idejétmúlttá vált. 

A Hippokratész által is sugallt több évezredes 

orvosi attitûd alapvetôen egy belsô, 

orvoscentrikus etikai szabályozórendszert 

mûködtetett, ahol a betegek sorsára kiható 

döntések szinte kizárólag a jóindulatú orvos 

hatáskörébe tartoztak. Ezen paternalista 

álláspont igazolásául az a meggyôzôdés 

szolgált, hogy az orvos szakmailag kompetens, 

míg a betegek inkompetensek. 

Mindez értelemszerûen egy keresztül-kasul 

aszimmetrikus orvos-beteg viszonyt 

implikál. Az utóbbi évtizedekben azonban 

egyre határozottabban fogalmazódik meg 

az igény egy sokkal nyitottabb, beteg- és 

társadalomcentrikus orvosi etikai hozzáállás 

elômozdítására. Az egyre heterogénebbé 

váló társadalmi közegre reflektáló, az 

egyes állampolgárok morális autonómiáját, 

illetve állampolgári és személyiségi jogait 

tiszteletben tartó orvosetika vagy bioetika 

– melyben a vonatkozó kérdéskörök kiterjedése 

és a megváltozott szemléletmód fogalmazódik 

meg – éppen ezeket a megrögzött 

visszásságokat igyekszik kiküszöbölni egy 

szimmetrikusabb, a betegeket (vagy potenciális 

betegeket) a döntési folyamatokba 

egyenrangú partnerként bevonó attitûd 

szorgalmazásával. Az utóbbi években ezek 

a tendenciák hazánkban is mindinkább 

éreztetik hatásukat (Kovács 1999). 

A modern orvosetikai szemlélet vagy 

bioetika sarkköve az ún. tájékozott beleegyezés 

doktrínája. A betegek tájékoztatása 

természetesen túl triviális kívánalom 

lenne egy radikálisabb váltáshoz, a tájékozott 

beleegyezés azonban hangsúlyozottan 

nem pusztán bizonyos tények közlése 

a kezelendô páciensekkel, hanem olyan viszony 

kialakítására való törekvés, amely a 

betegeket ténylegesen abba a helyzetbe hozza, 

hogy autonóm módon legyenek képesek 

hozzászólni az ôket érintô orvosi vizsgálatokhoz 

és beavatkozásokhoz – legyen 

szó akár visszautasításról is. A tájékozott 

beleegyezés elsôdlegesen erkölcsi alapelv, 

ám ezzel együtt törvényileg is kodifikált 

gyakorlati útmutatás. A magyarországi 

elmozdulást (legalábbis elvi síkon) igen 

határozottan jelzi az 1997-es Egészségügyi 

Törvényben lefektetett (igen korszerûnek 

tekinthetô) betegjogi rendszer, amiben a 

tájékoztatás, az önrendelkezés joga, illetve 

az emberi méltóság tiszteletben tartása 

központi szerepet játszik. Nézzünk néhány 

passzust a hatályos törvényi szabályozásból. 

Mindenekelôtt: „A beteg jogosult a 

számára egyéniesített formában megadott 

teljes körû tájékoztatásra” (13§/1). 

A törvény hasonló egyértelmûséggel fogalmaz 

a betegtájékoztatás szempontjaira 

vonatkozóan is: „A betegnek joga van 

arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon 

(a) egészségi állapotáról, beleértve ennek 

orvosi megítélését is; (b) a javasolt vizsgálatokról, 

beavatkozásokról; (c) a javasolt 

vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének 

tervezett idôpontjairól; (d) döntési jogáról 

a javasolt vizsgálatok, beavatkozások 

tekintetében; (f) a lehetséges alternatív 

eljárásokról, módszerekrôl; (g) az ellátás 

folyamatáról és várható kimenetelérôl; (h) 

a további ellátásokról; (i) a javasolt életmódról” 

(13§/2.). A betegtájékoztatással 

kapcsolatos bekezdések közül két továbbit 

említenék meg. „A betegnek joga van a tájékoztatás 

során és azt követôen további 

kérdezésre” (13§/3). És ami lényegi mondanivalómat 

illetôen különös jelentôséggel 

bír: „A betegnek joga van arra, hogy számára 

érthetô módon kapjon tájékoztatást, 

figyelemmel életkorára, iskolázottságára, 

ismereteire, lelkiállapotára, e tekintetben 

Télikert Nemes László mellékhatásokról 

Kockázatokról és 

DISPUTA 

59

DISPUTA Télikert 

60 

megfogalmazott kívánságára [...]” (az én 

kiemelésem) (13§/8 ). 

A modern tudományok, így a fizika, a 

kémia, a biológia vagy az orvostudomány 

egyik legsajátosabb tulajdonsága, hogy 

a nagy számok, a statisztikai adatok, a 

valószínûségek és az ezeknek megfelelô 

technikai eszközök: grafikonok, görbék 

stb. eluralkodása jellemzi. Bár ebbôl általánosításokat 

nem igen vonnék le, az elmúlt 

másfél évszázadot figyelembe véve különösebb 

túlzás nélkül állíthatjuk, hogy bizonyos 

tudományos diszciplinák nagykorúvá 

válását a statisztikai módszer bevonása és 

egyfajta valószínûségi forradalomhoz való 

csatlakozás jelzi. A modern fizika, az atomelmélet 

vagy az evolúciós biológia (populációgenetika) 

fejlôdése szépen példázza ezt 

a folyamatot. Ha mindehhez hozzátesszük 

azt a premisszát, hogy ugyanezen idôszak 

alatt a tudományok közvetlen vagy közvetett 

eredményei egyre inkább áthatották 

gondolkodásunkat és hétköznapi életünket, 

magától adódik az a konklúzió, hogy napjainkat 

a valószínûségek és bizonytalanságok 

világaként határozhatjuk meg. A tágan 

értelmezett biomedikális tudományokra 

mindez talán még fokozottabban érvényes. 

A kérdés, aminek a következôkben a 

nyomába eredek, úgy hangzik, hogy vajon 

értjük-e eléggé a valószínûségek, kockázatok 

és statisztikák világát annyira, hogy a 

megfelelô, erkölcsileg mindannyiunk által 

kívánatosnak tartott informálás ne maradjon 

puszta illúzió az orvosi gyakorlat során? 

Elôzetes válaszom erre a kérdésre az, 

hogy nem.... És hogy talán igen. A bioetika 

célja, hogy normatív etikai állításokat fogalmazzon 

meg. A páciensek autonómiájának 

tiszteletben tartása, a betegjogok, a 

tájékozott beleegyezés elve effajta erkölcsi 

normák megfogalmazását jelentik. A 

bioetika rohamos intézményes fejlôdése 

és sikeressége azonban kétélû fegyvernek 

bizonyult. A diszciplináris függetlenedés 

sajnos egyszersmind (a többi tudományterület 

esetében is megfigyelhetô) elkülönülést 

is maga után vont: a bioetika 

nagyrészt elszakadt mind a filozófiától és 

a társadalomtudományoktól, mind a természettudományoktól 

és az orvosi praxistól. 

S mindez természetesen a bioetika 

elszigetelôdésének veszélyét is magában 

hordozza. Az utóbbi években azonban a 

bioetika egy meglehetôsen váratlan irányból 

kapott hathatós segítséget. Ez az irány 

az evolúciós pszichológia. 

Az evolúciós pszichológia a szociobiológia, 

a gondolkodáspszichológia és a 

kognitív tudomány integrációjaként létrejött, 

a kilencvenes években páratlan 

népszerûségre szert tett irányzat, ami a 

pszichológia egészére kiható új gondolkodásmódot 

ígér. Az evolúciós pszichológusok 

szerint mentális folyamatainkat evolúciós 

perspektívából megközelítve a korábbi 

pszichológiai megközelítésektôl radikálisan 

eltérô és lényegesen hatékonyabb, realisztikusabb 

módon vagyunk képesek 

leírni és magyarázni. Az evolúciós pszichológia 

egyik legfôbb tézise, hogy mentális 

mechanizmusaink evolúciós idôtávlatban 

értelmezhetôk megfelelô módon, tehát 

annak figyelembe vételével, hogy eredeti 

adaptív környezetünk sok tekintetben 

jelentôsen eltért modern környezetünktôl. 

Ami egykor, évezredekkel ezelôtt adaptív 

volt, ma nem feltétlenül válik hasznunkra, 

és fordítva, azon képességek, amik ma 

adaptívak lehetnének, nem feltétlenül állnak 

rendelkezésünkre – egyszerûen nem 

erre a világra vagyunk „kitalálva”. Az 

evolúciós pszichológia talán legfontosabb 

teoretikusainak szavaival: „Modern koponyánkban 

kôkori elme lakik.” További 

fontos felismerés lehet, hogy az evolúciós 

folyamat ’logikája’ nem feltétlenül vezet 

optimális megoldásokhoz – fejlôdési 

esetlegességek, költség-haszon elemzések 

figyelembe vétele hasznos segédeszközül 

szolgálhat az életformák (köztük az emberi 

pszichológiai folyamatok) megértésében. 

2. Hétköznapi illúzióink 

Az a tény, hogy vizuális rendszerünk könynyen 

megtéveszthetô, régóta ismert a filozófusok 

számára (gondoljunk pl. a vízbe 

merített evezô klasszikus példájára). A 19. 

század végének és a 20. század elejének fiziológusai, 

pszichiáterei és pszichológusai 

szisztematikusabb módon vették vizsgálat 

alá vizuális feldolgozó mechanizmusaink 

mûködését és a legismertebb vizuális illúziók 

felismerése is ehhez az idôszakhoz 

köthetô. Nézzük a talán két legismertebbet 

ezek közül. Az egyik az ún. Müller-Lyer illúzió 

(1889-ben fedezte fel Franz Carl Müller- 

Lyer (1857-1916), német pszichiáter): 

Müller-Lyer illúzió

A másik klasszikus vizuális illúzió felismerése 

Hermann Ebbinghaus (1850-1909) nevéhez 

fûzôdik 

Ebbinghaus-illúzió 

Az illúzió hatása mindkét esetben ugyanaz: 

hiába tudjuk, hogy a Müller-Lyer illúzió 

esetében a két központi egyenes egyforma 

hosszú, akár több ezer próbálkozás után is 

következetesen eltérô hosszúságúnak látjuk 

ôket. Az Ebbinghaus illúzió esetében 

pedig hiába tudjuk, hogy a két központi kör 

egyforma, hasonlóképpen következetesen 

áldozatul esünk annak az illúziónak, hogy 

a kisebb körökkel körülvett kört nagyobbnak 

látjuk. Napjaink látáskutatói tucatjával 

produkálnak hasonlóan megtévesztô 

ábrákat. Sôt, nemcsak tudósok, hanem 

mûvészek is elôszeretettel ejtenek hasonló 

ámulatba minket (elég, ha Esher, Vasarely 

vagy Magritte mûveire utalunk). De mirôl 

is van itt szó? Vizuális rendszerünk rosszul 

volna megalkotva? Akik minimálisan is 

tisztában vannak azokkal a reménytelennek 

tûnô nehézségekkel, amikkel a mesterséges 

intelligenciakutatóknak kell szembesülniük 

vizuális rendszerünk hihetetlen 

kifinomultságának mesterséges rendszerekben 

való reprodukálásával, aligha gondolhatják 

komolyan, hogy látórendszerünk 

az evolúció csökött tákolmánya. Minden 

bizonnyal arról lehet szó, hogy – mint 

bármely más rendkívül komplex biológiai 

rendszer esetében – a rendkívül gyors és 

többnyire megbízható feldolgozó képesség 

némi bizonytalanság árán alakulhatott ki 

az evolúciós folyamat során. 

Ennyit a vizuális illúziókról. Bizonyára 

sokan gondolhatják úgy, hogy rendben, 

látórendszerünk elképesztô adat feldolgozásával 

is alapvetôen megbízhatóan funkcionál 

és ennek lehetnek jelentéktelen 

negatív mellékhatásai, amikkel elszórakoztathatjuk 

magunkat néhány kivételes 

esetben. Ám mindennek aligha lehet komoly 

kihatása arra, hogy magunkat végsô 

soron racionális lényeknek tekintjük. A 

hatvanas-hetvenes évek kutatásai azonban 

meggyôzô bizonyítékokkal szolgáltak 

arra vonatkozóan, hogy megismerési bizonytalanságaink 

korántsem állnak meg 

a vizuális illúziók egzotikus eseteinél. Az 

igazán keserû pirulák csak ezután következtek. 

Napjainkig a következtetési, döntési 

folyamatainkban vagy gondolkodásunk 

más területein mutatkozó kognitív illúziók 

meghökkentô vagy kevésbé meghökkentô 

eseteinek százait sikerült feltárni. Itt 

most ismét csak a legismertebb példák felidézésére 

fogok szorítkozni. Az elsô ilyen 

elhíresült, mind a mai napig széleskörûen 

elemzett eset Peter Wason 1966-ban közölt 

kísérlete, ami egy egyszerû logikai feladat 

megoldását jelenti (Wason 1972). Vegyük a 

következô négy kártyát: 

Minden egyes kártya egyik oldalán egy 

betû, a másikon egy szám áll. A kérdés az, 

hogy a következô egyszerû formállogikai, 

„ha-akkor” típusú kijelentés igazságának 

eldöntéséhez mely kártyá(ka)t szükséges 

felfordítani: Ha a kártya egyik oldalán magánhangzó 

van, a másik oldalán páratlan 

szám áll. Bármily egyszerûnek tûnjön is a 

feladat, Wason azt találta, hogy a kísérleti 

alanyok túlnyomó többsége hibás választ 

adott. A helyes megoldás természetesen 

az, hogy az elsô és a negyedik kártyát kell 

felfordítanunk, az emberek többségének 

jelentôs része azonban képtelen felismerni 

ezt és inkább az elsô és a harmadik, esetleg 

csak az elsô kártya felfordításának szükségessége 

mellett voksol. Mindez azt sugallja, 

hogy az egyszerû formállogikai feladatok 

megoldása is gyakran megoldhatatlan próbatétel 

elé állít minket. 

A másik példám az irracionális folyamatok 

felderítésének legikonikusabb figuráinak 

számító izraeli szerzôpáros, Amos 

Tversky és Daniel Kahneman nevéhez 

fûzôdik 1 . Tversky és Kahneman együtt 

vagy külön kognitív illúziók változatos formáinak 

százait írták le a hetvenes évektôl 

kezdve. Legtöbbet idézett felismerésük az 

ún. Linda-eset (az eset által demonstrált 

kognitív jelenséget konjunkció-hibának nevezik) 

(Tversky & Kahneman 198e). A kísérleti 

alanyoknak a mellékelt dobozban 

található kérdést tették fel. 

1 

Több évtizedes meghatározó munkájukért Daniel Kahneman 2002-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott, Amos 

Tversky 1996-ban elhunyt. Kahneman munkássságukat összefoglaló Nobel-díj beszédét a következô Internet-helyen 

találhatjuk: http://www.nobel.se/economics/laureates/2002/kahnemann-lecture.pdf. 


61


62 

Linda 31 éves egyedülálló, szókimondó 

és értelmes nô. Filozófia szakon végzett. 

Diákként erôsen foglalkoztatták a diszkriminációval 

és társadalmi igazságossággal 

kapcsolatos kérdések, illetve antinukleáris 

demonstrációkon vett részt. 

Kérjük, állítsa sorrendbe a következô 

kijelentéseket valószínûségük szerint, 1- 

tôl 8-ig, a legvalószínûbbtôl a legkevésbé 

valószínûig. 

1. Linda tanár egy általános iskolában. 

2. Linda egy könyvesboltban dolgozik és 

jógaórákat tart. 

3. Linda aktívan részt vesz a feminista 

mozgalomban. 

4. Linda egy pszichiátriai szociális 

munkás 

5. Linda a Nôi Választók Ligájának tagja. 

6. Linda egy bankpénztáros. 

7. Linda egy biztosítási ügynök 

8. Linda egy bankpénztáros és a 

feminista mozgalom aktív tagja. 

A leírás alapján természetesen semmit 

sem tudhatunk meg Linda munkájáról 

vagy elkötelezettségeirôl, választásunkban 

végsô soron véletlenszerû megérzéseinkre 

támaszkodhatunk. A nyolc választási 

lehetôség közül valójában csupán kettô 

játszott szerepet a kísérletben, nevezetesen 

a hatodik és a nyolcadik. A kísérlet azt 

a meghökkentô eredményt hozta (ki lehet 

próbálni!), hogy az alanyok túlnyomó többsége 

(89%!) valószínûbbnek tartotta, hogy 

„Linda egy bankpénztáros és a feminista 

mozgalom tagja” a „Linda egy bankpénztáros” 

meghatározásnál. Ez homlokegyenest 

ellentmond a valószínûségelmélet bayesi 

alapelveinek. 2 Formálisan az, hogy annak 

valószínûsége, hogy valaki vagy valami p, 

mindig nagyobb, mint annak valószínûsége, 

hogy valaki vagy valami p&q. Mindez nyilvánvalóan 

bizonyítja, hogy nemcsak a logikai 

problémákkal, de a valószínûségelmélet 

alapelveivel is komoly problémáink vannak, 

igen könnyen áldozatául eshetünk effajta 

kognitív illúzióknak. 

Mindezek a felismerések érthetô módon 

sokkolóan, egyszersmind inspirálóan 

hatottak a racionalitásunk természetével 

foglalkozó pszichológusok és filozófusok 

számára. Az empirikus eredmények értelmezésével 

kapcsolatos vita mind a mai 

napig tart. A tét ugyanis sokkal nagyobb 

annál, minthogy néhány érdekes pszichológiai 

jelenségre fény derült. A pszichológia 

tudományának egyik legsajátosabb 

jellemzôje és egyben problémája, hogy a 

vizsgált jelenségekhez közvetlenül nem 

vagyunk képesek (empirikusan) hozzáférni. 

Két lehetôség adódik: az egyik szerint a 

pszichológiai vizsgálódásokat a viselkedési 

megnyilvánulásokra kell korlátoznunk (ezzel 

próbálkoztak a behaviorista iskola hívei), 

a másik pedig az, hogy belsô mentális 

folyamatainkat valamiképpen kikövetkeztetjük 

a megfigyelhetô bemenetekbôl és 

kimenetekbôl. Mindehhez azonban szükségesnek 

látszik annak feltételezése, hogy 

alapvetôen racionális lények vagyunk. Az 

empirikus pszichológia eredményei azonban 

igen komoly kihívást jelentenek racionalitásunkra 

nézve – fôként a pszichológia, 

ezen keresztül a pszichológia filozófiája, 

az elmefilozófia, az ismeretelmélet és a 

metaetika számára. Amennyiben tényleg 

úgy áll, hogy szisztematikusan irracionális 

következtetéseket hajtunk végre a 

legkülönbözôbb területeken és formában, 

az alapvetôen rendítheti meg a pszichológia 

és a vonatkozó filozófiai területek alapfeltevéseit 

és módszertani elveit – az ezzel 

kapcsolatos filozófiai viták ma is élénken 

zajlanak. 

Visszatérve a közvetlen orvosi vonatkozásokra, 

egy harmadik klasszikusnak 

számító, az emberi irracionalitást nyilvánvalóan 

demonstráló kísérletet szeretnék feleleveníteni. 

A kísérletet Casscells és munkatársai 

végezték és az egyik legnagyobb 

tudományos presztizzsel bíró orvosi hetilapban, 

a New England Journal of Medicineben 

publikálták 1978-ban (Casscells et al. 

1978). A kísérlet által bemutatott jelenség 

a Harvard Medical School problémaként 

híresült el. Casscellsék kísérleti alanyaikat 

a Harvard Egyetem orvosi karának oktatói 

és negyedéves hallgatói közül választották 

ki és a következô kérdést tették fel nekik: 

„Ha egy 1/1000 elôfordulási arányú betegség 

szûrésére kidolgozott teszt 5% fals pozitív 

arányt produkál, mennyi a valószínûsége annak, 

hogy egy olyan személy, akinél pozitív 

eredményt kaptak, ténylegesen beteg (feltéve, 

hogy semmit nem tudunk az adott személy 

tüneteirôl vagy egyéb jelzéseirôl)?”. Nos, a 

kísérletben részt vevô oktatók és hallgatók 

csupán 18%-a volt képes korrekt választ 

adni erre az egyszerûnek tûnô kérdésre. 

(Olvasóimat is arra kérem, hogy néhány 

2 

Thomas Bayes (1702–1761) angol matematikus és államférfi, a modern valószínûségelmélet alapjainak kidolgozója.

pillanatra álljanak meg és próbálják megválaszolni 

a feltett kérdést.) A helyes válasz 

megközelítôen 2%, a harvardi alanyok 

45%-a azonban azt a választ adta, hogy 

a pozitív tesztet kapott páciens betegségének 

valószínûsége 95%! E híres kísérlet 

fényében megismételném korábbi kérdésemet: 

értjük-e az orvostudományt átható 

valószínûségi kijelentéseket eléggé ahhoz, 

hogy megfelelô módon (tehát az orvosok és 

pácienseik számára egyaránt könnyedén 

érthetô módon) tudjuk a bizonytalanságban 

leledzô pácienseinket tájékoztatni? 

Casscellsék kísérlete erôteljes kétségeket 

vet fel ezzel kapcsolatban. 

3. Az evolúciós pszichológia 

találkozása az orvosi pszichológiával 

és a bioetikával 

Racionalitásunkat illetôen a helyzet tehát 

meglehetôsen reménytelennek tûnik, de 

– és ez lesz írásom fô tanulsága – korántsem 

annyira súlyos. Az evolúciós pszichológus 

Leda Cosmides a nyolcvanas években 

végzett híres tanulmányaiban oly módon 

módosította az eredeti Wason kártyakiválasztós 

feladatot, hogy a logikai struktúrát 

érintetlenül hagyva megváltoztatta a kártyák 

tartalmát. Betûk és számok helyett 

hétköznapi szabályainkat tükrözô kijelentéseket 

írt a kártyákra. Íme a Cosmides által 

használt verzió (Cosmides 1999): 

A kérdés pedig, amire az alanyoknak válaszolniuk 

kellett, a következôképpen hangzik: 

„Mely kártyá(ka)t kell megfordítani 

ahhoz, hogy eldöntsük, igaz-e a következô 

megállapítás: Ha egy személy sört iszik, 18 

éven felüli.” A helyes megoldások aránya 

hirtelen jelentôsen megugrott (70% fölé). 

Egy formális logikai elveken mûködô számítógép 

számára a két feladat egyformán 

könnyen megoldható, hiszen logikailag 

izomorf feladatokról van szó. Cosmides és 

más evolúciós pszichológusok (egyébként 

mindmáig vitatott) interpretációja szerint 

elménk mûködését nem a hagyományos 

számítógépek mintájára kell elképzelnünk, 

hanem egymástól részben elkülönült, 

területspecifikus feladatmegoldó mechanizmusok 

komplex halmazaként, ezen 

mechanizmusok pedig evolúciós adaptációkként 

érthetôk meg leginkább. Annak 

magyarázata, hogy az absztrakt, betûket 

és számokat tartalmazó kiválasztásos feladatot 

sokkal nehezebben oldjuk meg a 

társadalmi szabályokat tartalmazó feladatnál, 

egyszerûen az lehet, hogy evolúciós 

ôseinknek nem volt szükségük arra, hogy 

betûk és számok viszonyait elemezzék, 

összetett szociális struktúrákban élô lényekként 

viszont igenis létszükséglet volt 

számukra, hogy a társadalmi szabályok 

megszegését, a csalásokat képesek legyenek 

felismerni és ebbôl jó okunk van arra 

következtetni, hogy egy effajta csalás-detektáló 

mechanizmus ki is alakult bennük. 

A tartalomfüggôségnek ez a felismerése 

jelentôsen árnyalja a gondolkodáspszichológusok 

kezdeti eredményeibôl levont sivár, 

pesszimisztikus képet és egy részben 

optimistább, gondolkodási képességeinket 

komplikáltabb, ám szelektíve hatékonyabbnak 

mutató koncepciót valószínûsít. 

Aligha lephet meg ezek után bárkit 

is, hogy a helyzet ugyanez az orvosi példákkal, 

a bizonyos betegségek kockázatát 

valószínûségi formákban megadó leírásokkal 

és feladatokkal is. Az evolúciós pszichológusok 

(többek között Cosmides, Tooby, 

Gigerenzer) rájöttek arra, hogy ha a harvardi 

példában szereplô kérdést más formában 

tesszük fel a kísérleti alanyoknak, drámai 

javulást kapunk a helyes válaszok tekintetében. 

A megoldás az, hogy nem feltételes 

valószínûségekben kell fogalmaznunk, hanem 

gyakoriságokról kell beszélnünk. Ültessük 

át az eredeti kérdést gyakoriság-formába: 

„Képzeljük el, hogy X betegség 1000 

emberbôl 1-nél jelentkezik átlagban. Az egészséges 

páciensek közül 5%-nál kapunk további 

(fals) pozitív eredményt. Ez 1000 páciens 

esetében 50 személyt jelent. A pozitív eredményt 

kapó személyek közül hány beteg valójában?”. 

A válasz feltételezhetôen mindenki 

számára nyilvánvaló: kb. 51 pozitív tesztet 

kapó személybôl csupán 1 beteg, ami nagyjából 

2%-ot jelent. Nincs tehát túl nagy ok 

az aggodalomra egy pozitív teszteredmény 

esetén. Emlékezzünk vissza arra, hogy 

a valószínûség-formában megfogalmazott 

kérdésre a Harvard Medical School oktatóinak 

és diákjainak csupán 18%-a volt 

képes korrekt választ adni. Ha a kérdést 

Bayes-i válaszok (%) 

emlôrák 

végbélrák 

Behtyerevbetegség 

fenilketonuira 

Valószínûségek 

Gyakoriságok 


63

gyakoriság-formában tesszük fel, a helyes 

választ adók aránya még laikusok körében 

is messze magasabbnak bizonyul. Az evolucionista 

magyarázat itt is ugyanaz, mint a 

kártyák esetében: gyakoriságok kezelésére 

van megfelelô pszichológiai adaptációnk, 

valószínûségek kezelésére viszont nem alakult 

ki ehhez foghatóan hatékony mechanizmus. 

A német evolúciós pszichológus, 

Gerd Gigerenzer munkatársaival évtizedek 

óta teszteli az orvosok problémamegoldó 

képességét és végez továbbképzéseket számukra 

a kockázatok megértésének és hatékonyabb 

tájékoztatásának elômozdítása 

terén. Gigerenzer tanácsa ebben az esetben 

éppoly nyilvánvaló, mint egyszerû: 

valószínûségek helyett fogalmazzunk gyakoriságok 

formájában! 

Gigerenzer (2002) beszámol arról, hogy 

orvos-alanyai valószínûségi formában feltett 

kérdésekkel szembesülve (amik fals negatív 

esetek lehetôségét is mérlegelve még 

riasztóbbnak tûnnek) gyakran egyszerûen 

széttárták kezüket és lemondóan vagy dühödten 

azt felelték, honnan tudhatnám 

én ezt, végül is orvos vagyok, nem matematikus! 

A helyzet azonban nem ennyire 

egyszerû. Mint láttuk, más tudományágakhoz 

hasonlóan az orvostudomány is jelentôs 

változáson ment keresztül az elmúlt évszázadban. 

Az orvosok és más szakemberek 

(gyógyszerészek, jogászok, közgazdászok, 

pszichológusok, szociológusok, politikusok) 

szakmájuk megfelelô szintû gyakorlásában 

egyszerûen nem kerülhetik meg 

a valószínûségek és statisztikai adatok 

megértését. Manapság mindenhonnan statisztikai 

adatokkal bombáznak minket. A 

modern medicinát, különösképpen az ún. 

bizonyítékokon alapuló orvoslás térhódításával, 

még inkább áthatja a valószínûségeket, 

kockázatokat és statisztikai formulákat alkalmazó 

nyelvezet 3 . Erôsen hangsúlyozni 

szeretném azonban, hogy mindez távolról 

sem professzionális belügy. Mint láttuk, a 

korszerû bioetika alapelve az alapos és hatékony 

tájékoztatás, ami akkor valósulhat 

meg, ha mind az informáló mind az informált 

valóban érti, hogy mirôl is van szó. 

Az állampolgári autonómia biztosításának 

igénye (aminek a bioetika csak szûk szeletét 

fedi le) messze túlnyúlik az orvoslás 

határain. Alapvetô önrendelkezési jogaink 

gyakorlásához széleskörû tájékoztatásra 

van szükség más területeken is – így megemlíthetjük 

a gazdasági mutatókat, baleseti 

és környezeti kockázatokat, táplálékaink 

összetevôi által esetlegesen adódó egészségügyi 

kockázatokat és még hosszan sorolhatnám. 

S tekintve, hogy az embereket 

igen nagyfokú matematikai analfabetizmus 

jellemzi (Paulos 2001), soha ne feledjük, 

hogy a bemutatott jelenségek szándékosan 

vagy akaratlanul könnyen felhasználhatók 

manipulatív célokra is. Jelen írásom célját 

egyetlen egyszerû technika bemutatására 

korlátoztam, amivel némileg közelebb 

kerülhetünk a tájékozott beleegyezéshez. 

Senkinek ne legyenek kétségei afelôl, hogy 

az evolúciós pszichológusok, akár más gondolkodáspszichológusok, 

filozófusok vagy 

orvosok tucatjával tártak fel hasonló jelenségeket, 

amelyek rámutatnak a megértés és 

tájékoztatás nehézségeire, egyszersmind 

egyszerû eszközöket is kínálnak hatékonyabbá 

tételére. Éljünk ezekkel! 

Hivatkozott irodalom: 


Casscells, W., Schoenberger, A. & Grayboys, T. (1978): Interpretation by physicians of clinical 

laboratory results. New England Journal of Medicine (299) 999–1000. 

Cosmides, Leda (1999): A társas csere logikája: Alakította-e a természetes kiválasztódás az emberi 

érvelést? Tanulmányok a Wason-féle szelekciós feladattal. In: Kulcsár Zsuzsanna (szerk.): Morális 

fejlôdés, empátia és altruizmus. ELTE Eötvös Kiadó, Bp. 347–365. 

Gigerenzer, Gerd (2002): Reckoning With Risk: Learning to Live With Uncertainty. Penguin 

Kovács József (1999): A modern orvosi etika alapjai: Bevezetés a bioetikába. Medicina, Bp. 

Skolbekken, John-Arne (1995): The risk epidemic in medical journals. Social Science & Medicine (40) 

291–305. 

Tversky, Amos & Kahneman, Daniel (1983): Extensional versus intuitive reasoning: The conjunction 

fallacy in probability judgement. Psychological review (90) 293–315. 

Wason, Peter C. (1972): A gondolkodás. In: Brian M. Foss (szerk.): Új távlatok a pszichológiában. 

Gondolat, Bp., 170–191. 

64 

3 

Megjegyzendô, hogy a kockázat-kommunikáció jelentôségét egyre inkább elismerik. Ezt kitûnôen példázza, hogy 

a tekintélyes orvosi hetilap, a British Medical Journal tavaly szeptemberben különszámot szentelt a témának (BMJ 

2003. szept. 27). Skolbekken pedig már 1995-ben az orvosi szakirodalmon végigsöprô egyfajta ’kockázat-járványról’ 

beszélt (Skolbekken 1995).

1DISPUTATartalom

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?