legenda vagyok

HARMADIK FEJEZET
L e g e n d a va g yo k
„A vámpír ereje abban rejlik, hogy senki sem hisz benne.”
Köszönöm, dr. Van Helsing, gondolta, és letette a Drakulát. Csak
ült, bambán meredt a könyvszekrényre, és Brahms második zongoraconcertóját
hallgatta, kezében whisky tisztán, szájában cigaretta.
Igaz volt. A könyvben hemzsegtek a babonák és a szappanoperákba
való klisék, ez a mondat azonban igaz volt; senki sem hitt
bennük, és hogyan harcolhattak volna olyasmi ellen, amiben még
csak nem is hittek?
Ez volt a helyzet. Valami sötét, éjszakai lény mászott elő a középkorból.
Valami, amit nem lehetett komolyan venni, amit nem
lehetett elhinni, valami, aminek a ponyvaregények lapjain volt a
kijelölt helye. A vámpírok nem voltak többek Summer idilljeinél
vagy Stoker melodrámáinál, legfeljebb egy kurta bejegyzésre lehettek
méltók a Britannicában, lehettek gabona a ponyvaírók malmában
vagy nyersanyag a B-filmgyárakban. Századról századra tovább élő,
alaptalan legenda voltak.
Nos, mégis léteztek.
Kortyolt egyet a whiskyből, és csukott szemmel hagyta, hogy
a hideg ital végigcsiklandozza a torkát és felmelegítse a gyomrát.
Igaz, gondolta, de soha senkinek nem adatott meg az esély, hogy
ezt megtudja. Ó, tudták, hogy volt valami, de az nem lehetett – az
nem. Azt csak kitalálták, az csak babona volt, nem is létezett semmi
ahhoz hasonló.
És, mielőtt a tudomány utolérte volna a legendát, a legenda lenyelte
a tudományt minden mással együtt.
Aznap nem talált megfelelő léceket. Nem ellenőrizte a generátort.
Nem takarította fel a tükör darabjait. Nem vacsorázott; elment az
étvágya. Nem volt nagy ügy. Legtöbbször elment. Képtelen volt
megtenni mindazt, amit délután megtett, aztán hazamenni, és jól
bevacsorázni. Még öt hónap után is.
Az aznap délutáni tizenegy – nem, tizenkét – gyerekre gondolt,
és két kortyra lenyelte az italát.
19