legenda vagyok

L e g e n d a va g yo k
Védelem? – gondolta gyakran. – Minek?
Egész délután karókat készített.
Vastag gerendákból esztergálta őket, és a szalagfűrésszel húsz
centis darabokat szabott ki belőlük. Ezeket a darabokat aztán a
forgó csiszolókoronghoz tartotta, amíg olyan élesek nem lettek,
mint egy tőr.
Fárasztó, monoton munka volt, ráadásul megtöltötte a levegőt
forró fűrészporral, ami aztán leülepedett a pórusaiban és bejutott a
tüdejébe is, amitől heves köhögési rohamai támadtak.
Mégis, mintha egyáltalán nem jutott volna előre. Akárhány karót
készített, egyetlen szemvillanás alatt elfogyott az összes. Gerendákat
is egyre nehezebben talált. Végül majd mindenféle alakú fákkal kell
dolgoznia. Hát nem lesz nagyszerű? – gondolta ingerülten.
Az egész nagyon lehangoló volt, és Neville megint elszánta
magát, hogy talál egy jobb módszert, amivel megszabadulhat tőlük.
De hogyan is találhatna, ha sosem hagynak neki időt, hogy lassítson
és gondolkodjék?
Miközben a karókat hegyezte, lemezeket hallgatott a hálószobában
felállított hangszórókból – Beethoven Harmadik, Ötödik és
Kilencedik szimfóniáját. Örült, amiért édesanyja már kisgyerekként
rászoktatta az ilyesféle zene élvezetére. Segített kitölteni a lassan
telő órák borzalmas ürességét.
Négy óra után tekintete már folyton-folyvást a falra akasztott órára
tévedt. Csendben dolgozott, ajkait keskeny vonallá szorította össze.
Szájában most is ott lógott a cigaretta, miközben a csiszolókorongot
figyelte, amint belemart a fába, finomra őrölt forgácsokat szórva
szét a levegőben.
Négy óra tizenöt. Négy óra harminc. Háromnegyed öt.
Még egy óra, és megint itt lesznek a házánál. A mocskos rohadékok.
Amint besötétedik.
A hatalmas fagyasztó előtt állt, hogy kiválassza a vacsoráját.
Fáradt tekintetét végigjáratta a húsokon, a fagyasztott zöldségeken,
felmérte a kenyereket és a péksüteményeket, a gyümölcsöket és a
jégkrémeket.
8