legenda vagyok

L e g e n d a va g yo k
– Senki sem nyerte meg.
– A szúnyogok nyerték meg.
Neville halványan elmosolyodott.
– Hát ők tényleg jól jártak – mondta.
Egy darabig még csendben ültek az asztalnál, nem hallatszott más,
csak a villa csörgése a tányéron meg a csészéé a csészealjon.
– Ránéztél Kathyre az éjszaka? – kérdezte végül a nő.
– Épp most mentem be hozzá. Mélyen alszik.
– Jó.
Virginia elgondolkodva nézett a férfira.
– Gondolkodtam, Bob – szólalt meg. – Talán keletre kéne küldenünk
anyukádhoz, amíg jobban nem leszek. Lehet, hogy ragályos.
– Megtehetnénk – mondta kétkedve a férfi –, de ha ragályos,
anyámnál semmivel sem lenne nagyobb biztonságban, mint itt.
– Úgy gondolod? – kérdezte Virginia. Úgy tűnt, aggódik.
Neville megvonta a vállát.
– Nem tudom, szívem. Szerintem valószínűleg itt is éppen úgy
biztonságban van. Ha még rosszabb lesz a helyzet a környéken,
legfeljebb nem megy majd iskolába.
Virginia mondani akart valamit, aztán mégis elhallgatott.
– Jól van – mondta.
Neville az órájára nézett.
– Lassan indulnom kell – mondta.
A nő bólintott, és gyorsan megette férje maradékát. Miközben
Neville az utolsó korty kávét hajtotta fel, megkérdezte tőle, behozta-e
az újságot az előző este.
– A nappaliban van – felelte a férfi.
– Valami újdonság?
– Semmi. A szokásos szöveg. Ez van az egész országban. Egy
kicsi itt, egy kicsi ott. Még mindig nem találták meg a kórokozót.
Virginia az alsó ajkába harapott.
– Senki sem tudja, mi ez?
– Nem úgy fest. Ha bárki is tudná, mostanra már biztosan elmondta
volna.
– De csak kell legyen valami elképzelésük.
– Mindenkinek van valami elképzelése. Csak egyik sem ér semmit.
– Mit mondanak?
44