Diana GabalDon

– Mrs. Randall! – jelentette ki, szívélyesen szorongatva a mancsom.
– Mennyire örülök, hogy ismét láthatom. És épp időben érkezett ahhoz,
hogy meghallja a jó hírt!
– Jó hírt? – Egyetlen pillantással felmérve az asztalon heverő papírok
ósdiságát és írásmintáját, úgy saccoltam, hogy a jó hír úgy 1750
körülről származhat. Nem nevezném halaszthatatlannak.
– Igen, azt. Sikerült megtalálnunk a férje ősét, Jack Randallt annak
a korszaknak a katonai okmányaiban. – A lelkész közelebb hajolt, és a
szája sarkából beszélt, mint egy gengszter egy amerikai filmben. – Én,
hogy úgy mondjam, „kikölcsönöztem” az eredeti okiratokat a helyi
Történész Egyesületből. Ugye nem árulja el senkinek?
Örömmel beleegyeztem, hogy nem fedem fel halálos titkát, majd
kerestem egy kényelmes széket, amelyben meghallgathatom a legújabb
tizennyolcadik századi fejleményeket. Az ablakhoz legközelebbi ülőke
megfelelőnek tűnt, de amikor odanyúltam, hogy az asztal felé fordítsam,
láttam, hogy már foglalt. Egy csillogóan sötétfekete hajú kisfiú
kucorgott benne, és mélyen aludt.
– Roger! – A lelkész, aki odalépett, hogy segítsen, éppen olyan meglepettnek
tűnt, mint én. A fiú, akit felriasztottunk álmából, azonnal
felpattant ülő helyzetbe, és nagyra nyitotta mohazöld szemét.
– Mit keresel itt, te ifjú csirkefogó? – korholta a lelkész szeretettel.
– Ó, megint belealudtál a képregényeidbe? – Felkapta a színes újságokat,
és átadta őket a fiúnak. – Nyomás innen, Roger, dolgom van
Randallékkal. Ó, várj, elfelejtettelek bemutatni... Mrs. Randall, ő a
fiam, Roger.
Kicsit meglepődtem. Ha mutatnom kellett volna valakit, aki megtestesíti
az agglegényt, Wakefield tiszteletes lett volna az. De persze elfogadtam
az udvariasan felkínált praclit, és melegen megráztam. Utána
igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy bizonyos ragacsos maradványokat
a szoknyámba töröljek.
Wakefield tiszteletes szeretettel nézett a fiú után, miközben az a
konyha felé masírozott.
38