Diana GabalDon

Mrs. Graham kérdő, ugyanakkor elgondolkozó pillantást vetett az
arcomra, de továbbra is fogta a kezem. Megrázta a fejét, közben csücsörített.
– Ó, nem, kedvesem. Nem a sorsa van a tenyerében. Csak a magja.
– Madárszerű feje elgondolkozva oldalra billent. – Tudja, a vonalak a
kezében változnak. Élete egy másik pontján teljesen mások lehetnek,
mint most.
– Ezt nem tudtam. Azt hittem, az ember megszületik, és onnantól
ugyanolyan marad a tenyere. – Próbáltam elnyomni a késztetést, hogy
elrántsam a kezem. – Akkor mi értelme van a tenyérjóslásnak? – Nem
akartam modortalannak tűnni, de egy kicsit zavart ez az alaposság, különösen
közvetlenül azután a teajóslás után. Mrs. Graham váratlanul
elmosolyodott, és behajtogatta az ujjaimat a tenyerembe.
– Hát, a tenyerében az látszik, milyen ember maga, kedvesem. Ezért
változnak a tenyerek – vagy legalábbis kellene változniuk. Pár embernél
nem változik; azok nem elég szerencsések ahhoz, hogy képesek legyenek
a változásra, de kevesen vannak ilyenek. Mrs. Graham megszorította
az összehajtogatott kezemet, majd megveregette. – Kétlem,
hogy maga közéjük tartozna. A maga keze már így is túl sok változást
mutat a korához képest. Persze, az a háború miatt lesz – tette hozzá,
szinte csak magának.
Ismét feltámadt bennem a kíváncsiság.
– Akkor mi vagyok én most a tenyerem szerint?
Mrs. Graham a szemöldökét ráncolta, de nem fogta meg újra a tenyerem.
– Egyszerűen nem tudom. Furcsa, mert a legtöbb tenyér hasonlít
egymásra. Úgy értem, nem azt akarom mondani, hogy mind egyforma,
de tudja, vannak hasonló mintázatok. – Hirtelen elmosolyodott,
egy furcsán elbűvölő vigyorral, felvillantva nagyon fehér és kétségkívül
mesterséges fogsorát.
– Így dolgoznak a jövendőmondók, tudja. Én minden évben elvállalom
a templomi vásáron... vagy legalábbis a háború előtt elvállaltam,
42