Diana GabalDon

– Igazából az unokahúgom gyermeke – vallotta be. – Az apját lelőtték
a Csatorna felett, az anyja pedig meghalt a Blitzben, úgyhogy magamhoz
vettem.
– Milyen kedves magától – dünnyögtem, Lamb bácsira gondolva.
Ő is a Blitzben halt meg, amikor találat érte a British Museumot, ahol
éppen előadást tartott. Őt ismerve, az első reakciója a történtekkel
kapcsolatban valószínűleg a megkönnyebbülés lenne, hogy a szomszédos
Perzsa szárny megmenekült.
– Semmiség, semmiség – legyintett zavartan a lelkész. – Nagyon jó,
hogy egy fiatal is van a házban. És most foglaljon helyet, kérem!
Frank már azelőtt magyarázni kezdett, hogy leraktam volna a táskámat.
– Elképesztő szerencsénk volt, Claire – lelkesedett, miközben végiglapozott
a szamárfüles kupacon. – A tiszteletes egy egész sor olyan
katonai okmányt talált, amiben megemlítik Jonathan Randallt.
– Nos, a neve fennmaradásának jó részéért Randall kapitány a felelős
– jegyezte meg a tiszteletes, miközben elvett pár papírt Franktől. –
Ő vezette a helyőrséget Fort Williamben vagy négy évig, de úgy tűnik,
a skót vidék feldúlásával is sok időt töltött a határ közelében a Korona
megbízásából. Ez a kupac – választott le gondosan egy adag papírt, és
tette az asztalra – a kapitány ellen tett panaszokat tartalmazza különböző
családoktól és birtokosoktól mindenféle ügyben, a szolgálóleányaiknak
a helyőrség katonái általi zaklatásától kezdve egészen a konkrét
lótolvajlásig, nem beszélve különböző bővebben nem részletezett „sértés”-ekig.
Ez nagyon tetszett. – Szóval a te családodnak is megvan a fekete báránya?
– kérdeztem Franket.
Ő egykedvűen vállat vont. – Az volt, ami volt, ezzel nem tudok mit
kezdeni. Én csak kideríteni szeretném, mi volt. A panaszok, a korszakot
tekintve nem olyan meglepőek; az angolok általánosságban, és különösen
a hadsereg, nagyon népszerűtlenek voltak akkoriban a felföldön.
Nem, a furcsa az, hogy soha semmi nem történt a panaszok ügyében,
még a komolyabb vádak esetén sem.
39