Belle Jamison szakmai önéletrajza (első változat)

Játék a tűzzelGENA SHOWALTERJáték a tűzzelEgy nem mindennapi lány meséi1.2

HÉTKÖZNAPI – melléknév;1: olyan események, amik várhatóan a szokványos rendjükbenzajlanak leMEGSZOKOTT, RUTIN.2a: egy megszokott minőség, osztály vagy képesség.2b: hiányos minőség:SZEGÉNYES, ALSÓBBRENDŰ.2c: közönségesség.3: Belle Jamison.

Belle Jamison szakmai önéletrajza (első változat)CÉL:Találni egy izgalmas, üdítő állást előléptetési lehetőséggel, ésalacsony százalékú alkalmazott elbocsátással.TAPASZTALATOK:• Öt év a Remmie's Steak House-ban – pincérnő• Négy és fél év a Holiday Escape-nél – szobalány• Május 18-Május 29. Harrison és Co. Könyvesbolt –takarítónő• Június 2-Június 20. Kimberly Babák – gyártósor (fejek)• Június 25-Július 3. Rizzo Élelmiszerbolt – takarítónő, 5-ös folyosó• Július 19-Augusztus 1. Melegházi Virágok – temetésivirágkötő specialista• Augusztus 11-Augusztus 13. Professzionális bohóc(független vállalkozás)• Szeptember 5-Szeptember 30. Cutter Edzőterme –törölközős lány• Október 18-Október 31. Wisteria Általános Iskola –buszsofőr• November 3-November 9. Donte Repüléstan –anyacsavar és csapszeg kereső• November 10-November 12. Jumpin’ Jive Használtautókereskedés – kilométeróra pörgető• November 22-December 1. Beauty and Beyond Szalon– hajfésülő• December 12-Február 5. Online Tele marketing –vonalszakadás megelőző• Két hónapig szombatonként Szakértő lézengő• Április 6-jelenleg is, Utopia kávézó – kávé felszolgáló

TANULMÁNYOK:• Érettségi a Wisteria Gimnáziumban• A Trójai Harcosok szurkolócsapatának vezetője(Hajrá csapat!)• Megszavaztak a legjobban öltözöttnek• Egy hét a Groomers „R” Egyetemen• Négy hét a La Vonda Isteni KozmetikaiIskolájábanÉRDEKLŐDÉSI KÖR:Hosszú séták a tengerparton, naplementék, romantikusregények, hideg, téli éjszakák, fizetési csekkek, kellemesebédek, vásárlás, délutáni alvások, lottózás, férfiak skótszoknyában/egyenruhában/naptárakban és masszázsok.AJÁNLÁSOK:„Ha nem írják elő a szigorú „viselkedési” irányvonalat,akkor Miss Jamison a tökéletes alkalmazott a cégüknek.”– Ron Peaty, az Utopia kávézó vezetője„Kérem, adjon a barátomnak munkát. Kérem.”– Miss Sherridan Smith, legjobb barátnő

Első FejezetHÁT NEM LENYŰGÖZŐ, HOGY EGYETLEN, látszólag ártatlan döntés,mennyire képes megváltozatni az egész életedet? Számomra ez adöntés egy grande mocha latte formájában érkezett.Hadd magyarázzam meg.A nap elég átlagosan indult.Lefordítva: Harminc perc késéssel ugrottam ki az ágyból, gyorsanlezuhanyoztam, és magamra kaptam egy szabott fekete nadrágot ésegy gombos fehér felsőt. Az Utopia Kávézó egyenruháját kötelezőminden alkalmazottnak viselnie. A többiekkel ellentétben a blúzomfelső három gombját nyitva hagytam, ezzel kivillantva részleteket afehér, csipke push-up melltartómból, amit alatta hordtam. Neítélkezz. Vannak, akik mellméretileg kétségbe vonnak, ezért kell egykis rásegítés. Mindamellett, ha egy kicsit kivillantok, a perverzfőnökömet nem fogja érdekelni, hogy késtem.Megint.Talán még meg is köszöni, hogy bejöttem.Helytelen volt tőlem a didkóimra bízni, hogy kihúzzanak bajból?Valószínűleg. Érdekelt engem? Pokolba is, nem. Valójában, nagyonis szégyentelenül felhasználtam őket. Egyedülálló, huszonnégy éveslány vagyok, és makacsul ragaszkodom az állásomhoz. Akinek nemtetszik, bekaphatja.Nézd, az apukámnak szívbetegsége van, és én vagyok a "felelősszemély" a számláit illetően, nem beszélve arról, hogy én pénzelem aVillage on the Parkbeli tartózkodását is, egy szomszédos, szociális7

Gena Showalteregészségügyi lakóparkban. Szerettem volna, ha velem él (nemmintha lenne elég hely az egyszobás lakásomban), de neki az alegjobb, ha ott marad. Ott huszonnégy órás megfigyelés alatt van, ésellenőrzik, hogy rendesen beszedi-e a gyógyszereit, amit sokszor"elfelejt" megtenni, ha saját magára van utalva.Különben is, mindig azt bizonygatja, hogy soha nem voltboldogabb. Az ottani nők az "ezüst rókák", ahogy ő mondja, mohónvágynak a férfias figyelemre. Merjem megemlíteni neki, hogy azokaz ezüst rókák sokkal többe kerülnek, mint a legdrágább prostituáltak– mert apa folyton kiköhögi a Viagra árát, amit a barátaitól vesz?Bármit megteszek apa boldogságáért, ahogy ő is önzetlenülboldoggá tett egész gyermekkorom alatt. Tehát kétségbeesetten megkell tartanom a jelenlegi munkámat, és megszerezni azt, ami miattállásinterjúra megyek majd a műszakom után.Nem késhetek el, nem késhetek el, nem késhetek el, mantráztammagamban, mialatt a kávéfoltos teniszcipőm után kutattam. Többszöröntöttem rá capuccinót, mint ahányszor magas rangú sznoboknakszolgáltam fel a kávézóban. Mondanom sem kell, elég sok magasrangú sznobnak szolgáltam már fel.– Aha! Megtaláltak benneteket, piszkos kis mocskok! – Vajonmikor tettem őket a hűtőbe? Felhúztam őket, és reszkettem,miközben a lábujjaim elgémberedtek a hidegtől.Közben az óra ketyegése még több értékes perc múlását jelezte.Sietősen magamra kentem egy kis alapozót, szempillaspirált ésajakfényt. Azt hinnéd, hogy a pénzszükség arra ösztönöz, hogyminden reggel frissen és üdén ébredjek, nem számítva akörülményeket, de rosszul hiszed. Túl fáradt voltam most, hogy frissés üde legyek, még egy rakás zöldhasúhoz is.Múlt éjjel egy agglegény partin voltam csapos, egészen hajnaliháromig. Én, egy lány, aki semmit sem tud az alkoholról. Sex on theBeach – biztos, de csak megfelelő férfival. Fuzzy Navel – öö,zuhanyt valaki? Tom Collins – ki a fene az?Természetesen úgy tettem, mintha az a koktél-szakértő lennék,akinek az interjún bizonygattam magam, bármit és mindent8

Játék a tűzzelösszekeverve, amire a kezemet csak rátehettem. Az italaim nemvoltak a legfinomabbak, de biztosan meghozták a kívánt eredményt.Az este végére minden nő részegen bizonygatta, hogy imádnakengem és a "boszorkányosan komisz" keverékeimet is.Megszólalt az óra: reggel hat.– A fenébe! – megdörzsöltem fáradt, égő szemeimet –, aztánmegdermedtem, mikor ráeszméltem, hogy a szempillaspirál még nemszáradt meg. Nagyszerű. Valószínűleg úgy néztem ki, mint egybokszoló, aki elvesztette a nagy meccset. Mialatt megdörgöltem azarcom egy vizes ronggyal, megöntöztem a száraz, törékenyvirágaimat is több mindent csinálva egyszerre, hogy ezzel is időtspóroljak meg. Mibe kerülne, hogy a kis zöld szörnyeketnövekedésre bírjam?Végre készen az indulásra, előástam a kulcsaimat az akváriumból.Mégis mennyi piát nyeltem én le a múlt éjjel? Nem emlékeztem rá,hogy a vízbe dobtam volna a kulcsokat. Legalább a gömb mosthalmentes volt. Martin, a bettám pár napja pusztult el. Természeteshalál volt, biztosíthatlak.– Remélem, az utcai víznyelőben rothadsz – mondtam, éslenéztem. Esélye sincs, hogy a mennybe került. A kis nyavalyásgyűlölt engem, mindig legyezgette a kopoltyúját és az üvegetcsapkodta, ha a szobába léptem. Ajándék volt az utolsó fiúmtól,ismertebb nevén a Sötétség Hercegétől. Helytelen volt azt kívánnom,bár kinyiffant volna az exem is a hallal együtt?Nincs idő most ennek az álomnak az etikáját mérlegelni, mennemkell. Ruha? Kipipálva. Cipő? Kipipálva. Kulcsok? Kipipálva.Önéletrajz? Kipipálva. A papírt a munkásnadrágomba gyömöszöltemmég a múlt éjjel, amikor az interjúra készülődtem. Úúú! Még egyalantas munka. Bárcsak visszaheveredhetnék az ágyba! Magamrahúzhatnám a takarót, és folytathatnám a tizennyolc éven felülieknekszóló álmomat; Vin Diesel és egy könnyen összenyomhatócsokiszirupos tubus társaságában. Dupla fincsi! Van valami abban akopasz fejében, ami megvadít.9

Gena ShowalterNe álmodozz már, te nő! Épp akkor vánszorogtam a bejáratiajtóhoz, amikor megszólalt a telefon. Nagyot sóhajtva a szobámbarohantam. Valószínűleg a főnököm, Ron, de a biztonság kedvéértmég egyszer ellenőrizni akartam. Egy gyors pillantás a hívó félnevére, és rájöttem, hogy valójában apa az. Még a késés ellenére semfordult meg a fejemben, hogy az üzenetrögzítő vegye fel helyettem.Felvettem a kagylót, és a fülemhez emeltem. – Szia, apa!– Szia, babám! Mit csinálsz?– Munkába igyekszem. Minden rendben?– Persze, minden rendben – mély, dörgő hangja sosem tudottmegnyugtatni. – Túl keményen dolgozol.– Ó, de tudod, hogy én ezért élek – mondtam, hangom azttükrözte, hogy igazat beszélek. Soha, soha nem engedhetem, hogy ezaz önzetlen ember megtudja, hogy nem szeretem a munká(i)m. Méga végén elmenne, és szerezne egyet magának az vén mackó. Bármitmegtenne, csak hogy gondoskodhasson rólam. Nem csoda, hogyolyan átkozottul szerettem őt – Nem vagyok boldog, ha nemdolgozhatok.– Pont, mint az édesanyád. Isten nyugosztalja! Én magam sosemértettem meg ezt a fajta gondolkodásmódot – mondta, éselképzeltem, ahogy csodálkozva ingatja a fejét. – Nem akarlakfeltartani. Csak épp most néztem meg a régi fotóalbumaidat, amikormég kisbaba voltál. Tudom, hogy pár napja látogattál meg, de hallaniszerettem volna a hangodat.Látod milyen édes? – Most próbálsz megríkatni. De örülök, hogyhívtál. Hiányoztál, és a hangod is.Kuncogott. – Hát nem vagyunk mi egy pár érzelgős…– David! – hallottam egy nő hangját.– Ó, a pokolba! – mondta nekem. A nőnek azt felelte. – Ne most,Mary! Épp telefonon beszélek a legkedvesebb kislányommal.– Megcsókoltad vagy sem Janet-et múlt éjjel a kertben? –követelőzött Mary a háttérben.10

Játék a tűzzel– Kétszeresen a pokolba! – suttogta aztán apa. – Ó, basszus! Úgyhallom, a szobámba kormányozza a tolószékét – szünetet tartott. –Azt hiszem, vissza kellett volna utasítanom Janet ajánlatát a sétára.– Én is úgy hiszem – mondtam nevetve.– Most mennem kell. Szeretlek, babám – mondta.– David! – kiáltotta Mary most már közelebbről.– Én is szeretlek, apa.Letettem, és egy percig még bámultam a készüléket, a számmosolyra húzódott. Megráztam a fejem, és egyetlen hátravetett,sóvárgó pillantással kisiettem szűkös, kis lakásomból.– Gyerünk, essünk túl a mai napon! – motyogtam.Odakinn, a tavasz reggeli félhomály illata csodálatosan keveredett amagnólia illatával, de tikkasztóan meleg volt, a levegő ragacsos apárától. Ó, basszus! Elfelejtettem hozni egy kis törölközőt, amivelletörölhetem magamról az izzadságot. Pár perc múlva a ruháim atestemre fognak tapadni. Nos, most már semmit sem tudtam tenniellene.Nem akartam a munkába éhesen érkezni (éhesen=rosszindulatúan,rosszindulatúan=kirúgva), ezért megálltam egy karamellás fánkraútban a buszmegálló felé – és lekéstem a buszomat. MARTA,Atlanta elsőrangú késd-le-és-becsavarodsz közlekedési rendszere,megint hozta a formáját, a várakozási idő újabb húsz percrehátráltatott.Mire beviharzottam az Utopiába, a sorok már hosszan kígyóztakés kanyarogtak. A vevők eléggé kiakadtak, és ennek hangot is adtak.Felnyögtem. Úgy értem, könyörgöm! Sírj nekem egy folyót, RichieRichersons! Basszus! Bárkinek, aki megengedhet magának egy napihat dolláros feketekávét, nem kéne semmi miatt panaszkodnia.Ron, a főnököm egyből kiszúrt engem, és egy halott-vagy típusúgrimaszt vágott felém.Kihúztam a vállamat, ezzel megfeszítve az ingem anyagát, ésküldtem felé egy csokoládés, gyümölcsös, habos fagylaltos mosolyt,11

Gena Showaltermegspékelve tejszínhabbal és cseresznyével. Hmm, tejszínhab.Biztosan remekül illene a Vin Dieseles fantáziámba.Ron tekintete találkozott a lányokéval. Elsápadt, elfordult, ésegyik ujjával pontosan az én irányomba mutatott. Anélkül, hogyodapillantott volna, észrevettem-e egyáltalán, sarkon fordult, ésnémán parancsolva intett, hogy kövessem. Nagyszerű. Kibaszottulnagyszerű. Ez nem jósolt túl sok jót.Mélyen belélegezve a fahéj és vanília illatú levegőt, számtalan nőés férfi mellett elhaladtam, akik mini íróasztalnak használták azasztalokat, számítógépük, faxaik, iratmegsemmisítőik ott hevertekkörülöttük. Beléptem Ron apró, zsúfolt irodájába.– Látni akart, Mr. Csinos?– Peaty a nevem, és csukd be az ajtót! – mondta teljesenérzelemmentes hangon. Lehuppant a székébe, rendetlen asztalaeltakarta gömbölyödő pocakját. Fekete tekintetét továbbra islesütötte, egyáltalán nem nézett rám.Francba!Izzadó tenyérrel úgy tettem, ahogy utasított. A por és aftershaveémelyítő illata azonnal mellbevágott, kiszorítva ezzel a sültfinomságok minden megmaradt illatfoszlányát. Nem vártam meg,míg megszólal, elfoglaltam az egyetlen másik széket a szobában. Egykemény, kényelmetlen, lépcsőzetes hokedlit, amit szerettem úgyhívni, hogy Csintalan Szék. Mindkét oldalon aktafiókok álltak közelhozzám, olyan érzés volt, mintha bekerítettek volna.Ront tanulmányoztam. Keskeny ajkai voltak, és most ezek azajkak szorosan össze voltak préselve, alig látható, kis, rózsaszínvonalként gömbölyded arcának körvonalában. Vörösesszőke hajaössze-vissza állt, mintha túl sokszor túrt volna bele az ujjaival.Feszültség keretezte a szemét, és a szemöldökét ráncolta.Ron az elmúlt hetekben sokszor volt rám kiakadva, de sosemsugárzott róla ilyen zsémbes méreg. Ilyen hajthatatlanelhatározottság. De én felismertem ezt a tekintetet. Megkaptam már atöbbi főnökömtől is az elmúlt években, éppen mielőtt kirúgtak.12

Játék a tűzzelElnyomtam egy sóhajt. Nem mindig voltam rossz alkalmazott.Majdnem öt éve nappal pincérnőként, éjszakánként pultoslánykéntdolgoztam. Így eleget kerestem ahhoz, hogy kifizessem amegélhetési költésegeimet, támogassam az apámat, és félretegyekegy szép kis összeget – egy összeget, amit teljesen feléltem akényszer pihenőm során, vagyis az alatt a két hónap alatt, amíg megnem kaptam ezt a munkát itt a kávézóban.Miért nem tudtam visszafogni a könnyelműségemet? Miért nemtudtam elfojtani az elégedetlenségemet, mint oly sok éven át, ésmegállni állandó jövedelmem forrásának szabotálását?Bár nem akartam elismerni, de tudtam a választ. Egy reggelfelébredtem, és rájöttem, hogy az élet elhúz mellettem, gyorsanelszáguld, míg én hátul fetrengek. Elégedetlenség töltött el – és azótais csak nőtt ez az érzés.– Sajnálom! Bármit és mindent, amit tettem – mondtam, amikorRon szólásra nyitotta a száját.– Elkéstél – morogta – Már megint.Az a tény, hogy nem mondtam ki „Köszönöm, hogymegállapítottad a nyilvánvalót”, hatalmas, piros pontokat kellettvolna szerezzen nekem a jó lány kategóriában.– Tudom, és tényleg sajnálom – Mikor a tekintete nem lágyultmeg, és még mindig nem nézett felém, a szívem lesüllyedt amellkasomban. – Egy másik munkahelyen is dolgoztam későéjszakáig, és nehezen ébredtem fel.A faliórára bámult pont a fejem felett, és megigazítottacsokoládéfoltos nyakkendőjét. – Bár tetszik a kép, ahogy az ágybanheverészel…Beteg ez a hapsi... Bunkó. Csak… durva. Majdnem elhánytammagam. És igen, értettem az iróniát is. Te hoztad ezt magadra,Jamison. Mit vártál, mikor így szabadon hagytad a didkóidat?Hirtelen azt remélve, hogy elrejthetem őket a szeme elől,meggörbítettem a hátam.Várjunk csak, Ron szája mozgott. Nem hagyta abba a beszédet.13

Gena Showalter– …ez csak egyszerűen nem elég jó kifogás. Úgy értem, el tudomfogadni ezt a kifogást egyszer, talán kétszer, de ugyanezt abeszélgetést már lejátszottuk többször. És csak néhány hete dolgozolitt.– Holnap időben itt leszek, a szavamat adom. Ha kell, kihagyomaz alvást – Vajon olyan kétségbeesettnek hangzottam Ronnak is,mint magamnak? Valószínűleg. Francba! Utáltam, ha látta akétségbeesésem. Gyűlöltem, gyűlöltem, gyűlöltem. Minél inkábblátta rajtam a kétségbeesést, annál szorosabbra tudta húzni aköteleket, és úgy táncoltatott, mint valami cirkuszi majmot.Egy tollat ütött az asztalhoz. – Legutóbb is ezt mondtad. Ez egykicsi, független üzlet, Belle, és bízunk az alkalmazottainkban, hogykiváló szolgáltatást nyújtanak az üzlet fenntartása érdekében.– Én kiváló szolgáltatást nyújtok! – nyeltem, majd hozzátettem. –Amikor itt vagyok.A homlokát ráncolta, ledobta a tollat, és egyik kezével a hajábatúrt, aminek eredményeképp még több vörösesszőke tincsemeredezett a plafon felé. – Úgy gondolod, jól kijössz a vendégekkel?Tényleg?– Igen, tényleg – Tudtam, hogy mi folyik itt. A kirúgásomatfontolgatta, és egyszerűen csak próbálta összeszedni a bátorságát,hogy ki is tudja mondani a szavakat. Megrázó félelemmel jöttem rá,hogy talán ezúttal nem leszek képes lebeszélni róla. Ezen a ponton akorábbi beszélgetéseinknél már utamra engedett egy szigorú (deperverz) figyelmeztetéssel.A dühe vajon olyan szuperszonikus elhatározást adott neki, hogysemmilyen mennyiségű hízelgő meggyőzés sem tudja eltéríteni?Összeszűkült szemmel figyeltem; kezeim ökölbe szorultak. Nemengedhetem meg neki, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőlem.Valahogy, valamilyen módon át fogok törni az aljas döntése falán.Nem veszíthetem el ezt a munkát. Az utóbbi időben nagyon kevéscég akart esélyt adni nekem, szóval csak elképzelni tudtam, mennyiidőbe telne egy újat találnom.– Hülye munkák – motyogtam.14

Játék a tűzzel– Mit mondtál? – kérdezte Ron, a tekintete élesebb lett.Hangosan mondtam volna? – Uú, öő, semmi – kihúztam magam aszéken. – Mit is akartál mondani?Felsóhajtott. – Neked nincs érzéked az emberekhez, Belle.Ahelyett, hogy lesimítanád a felborzolt tollakat, inkább felgyújtod.– Már mondtam neked, hogy jó alkalmazott vagyok – védekeztemösszeszorított foggal. Ez nem volt hazugság. Igen, általában késveérkeztem, mindig átkozódtam, néha rosszindulatú voltam és – ez nema bűntudat beismerése – (állítólag) kölcsönvettem a raktárból. Dehétvégén, ünnepnapokon is dolgoztam, és mindig túlóráztam, amikormeg tudtam oldani. Ez csak számított valamit, nem?– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem – Ron kinyitott egymappát, és egyik ujjával vakon rábökött az első oldalra. – Panasz: afelszolgáló goromba és rámenős. Panasz: a felszolgáló teát készítettkávé helyett. Panasz: a felszolgáló goromba. Panasz: a felszolgálógoromba. Panasz: a felszolgáló goromba. Folytassam még?– Nem hagyom, hogy a vendégek rám kiabáljanak ésüvöltözzenek velem – A felháborodás bátorságot adott nekem, mégjobban kihúztam magam ültömben, vállaimat hátrafeszítettem. Azembereknek nem volt jobb dolguk, mint a szerény kiszolgálás miattpanaszkodni? – Ettől még nem leszek goromba, csak ember.– Jenni nem kiabál a vendégekkel, még akkor sem, ha azokráordítanak.– Jenni egy seggnyaló barom!Újabb sóhaj. – Belle…– Végül pillantása rám tévedt, ésmegszokásból továbbsiklott a cickóimra. Nyelt egyet, ádámcsutkájaúgy mozgott fel-le, mint egy gumicsónak a szökőárban. – Uú, mit iskezdtem mondani?Majdnem elvigyorodtam, testem minden izma elernyedt. Azáttörés megtörtént. És sokkal könnyebb is volt, mint vártam.Az, ahogy rám nézett teljesen más volt, mint kanos hangjánhallani a megjegyzést arról, hogyan heverészem az ágyban. Ezt nemtudtam kezelni. – Azt hiszem, azt akartad mondani, hogy azonnalmenjek dolgozni, és többet ne késsek el. Azt terveztem, hogy15

Gena Showalterelmondom neked, te vagy a legjobb főnök a világon, és büszke leszelrám.– Igen, azt akartam mondani, hogy menj… – szeme tágra nyílt,megrázta a fejét. – Nem ezt akartam mondani – mondta, és újrakomoly lett a hangja. De behunyta a szemét, és felhúzta az orrát.Morgott valamit az orra alatt, ami gyanúsan annak hangzott, hogyelgyengülni egy pár csinos, kis mell láttán. – Ki kéne most rúgnomtéged. A pokolba, hiszen ezért hoztalak be ide.– Tudom – ismertem be halkan. Nem akartam ekkora csalódástokozni neki. Őszintén. Én csak, nos, mindig arról álmodtam, hogyegy... várjunk csak! Összevontam a szemöldököm. Már kislánykéntis képtelen voltam eldönteni, hogy mi legyek, ha nagy leszek. Ésmég mindig nem tudtam. De alárendeltnek lenni tartozások és végetnem érő szolgaság közepette, nem éppen életem célja.Ne érts félre. Apámért még a lelkem is eladnám az ördögnek.Kitörölhetetlen tintával aláírva. „Kikötés” nélkül. Apa rengetegetgürcölt és robotolt építkezéseken, még akkor is, mikor gyenge szívesokkal több fájdalmat okozott neki, mint amennyit egy embernek elszabadna viselnie. Nagyon keményen dolgozott értem, mert szerettevolna, ha csinos ruhákban járok, és mókás kirándulásokra megyek abarátaimmal. De leginkább azért, mert szeretett volna kárpótolniazért az autóbalesetért, ami megölte az anyámat, amikor még tipegőgyermek voltam.Miután leérettségiztem, meggyőztem, hogy hagyja ott a munkáját,és azóta is boldogan viseltem gondját. Nem bántam meg; bár azéletem néha annyira monoton volt már, hogy néha azt kívántam, bártörténne velem valami különleges. Valami bámulatos, talán kicsitvad. Valami, amit nem ismerek.Felmordultam. Többé nem kívánok olyat, amit nem kaphatokmeg. Mostantól kezdve jobb alkalmazott leszek. Keményebbenfogok dolgozni, kevésbé leszek harcias. Visszafogom anyugtalanságot. Ron adott nekem még egy esélyt, én pedig nemhagyom csalódni.16

Játék a tűzzel– Esküszöm, Belle, a fekélyem állandóan kiújulóban van miattad– mondta sötéten. Benyúlt az íróasztala fiókjába, elővett egy csomagTums tablettát, és jó pár darabot a szájába dobott. – Miért nem tudokinkább olyan lenni, mint a Donaldék, és egyszerűen kimondani? Kivagy rúgva. Bumm. Ki vagy rúgva. Elméletben olyan egyszerű –megint felsóhajtott, ezúttal csüggedten fújta ki a levegőt, amitőlvállai előregörnyedtek – Ez az utolsó esélyed. Ha megint elcseszed…– Nem fogom. Istenre esküszöm – nem említettem meg neki, hogyegy picivel korábban el kell mennem ma, ha oda akarok érni azinterjúra az Ambassador Suits-hoz, egy közeli hotelbe. Majd későbbfelhozom a kis gyöngyszemet. Megduplázom a kávékészítésem, vagyvalami, csak hogy kiérdemeljem a korai távozást. – Olyan jó leszek,hogy jelölsz a Hét Alkalmazottja címre. Talán a Hónap Dolgozójáérais.– Aha. Jól van – még pár Tums tablettát szedett ki, majd alányokat fürkészte. – Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Menj! Nyissegy új jelenléti ívet, mielőtt meggondolom magam!Vigyorogva dobtam neki egy csókot, felugrottam a székemből ésaz ajtóhoz rohantam. Köszönet Istennek a perverzekért!AZ ELKÖVETKEZENDŐ NÉHÁNY órát azzal töltöttem, hogy jó kis robotnaktettettem magam, mosolyogtam, napfény-és-rózsák típusú mosolyvolt ez, és úgy integettem a vendégeket magamhoz, mintha egy MissAmerika versenyző lennék. Mindezt Ron sasszemeitől kísérve.Egyszer elég közel kerültem hozzá, hogy gorombán felpofozzak egynőt, akinek volt mersze megkérdezni tőlem, mindenkinek ilyen lassúvagyok-e, vagy csak ő ilyen különleges.Minden bizonnyal különösen bosszantó vagy a számomra,akartam neki mondani. De nem tettem. Visszatartottam magam azerőszaktól (lásd a „goromba felpofozás” megjegyzést feljebb),megnyugtatott a gondolat, hogy egy ilyen ördögi boszorkánynakbiztosan mély, nagyon mély ráncai lesznek, minden fogát és hajszálátel fogja veszíteni, mielőtt még feldobná a talpát.17

Gena ShowalterA barátnőm, Sherridan – tényleg az egyetlen barátom, mivel nemnagyon bánta a tényt, hogy nincs szabadidőm – büszke lenne rám,amiért csendben maradtam, és nem lódultam meg előre, mint amegtorlás katapultja. Mikor általános iskolások voltunk, azt mondta,hogy az ördög a jobb vállamon bizonyára brutálisan megfojtotta azangyalt a balomon, a legkisebb erkölcsi befolyást is megsemmisítve.Nem akartam magam elárulni.Ha már Sherridan-ről beszéltem, pár perccel ezután rohant be akávézóba, kiszúrt és intett nekem. Épp telefonált. Magas volt ésgyönyörű, szőke fürtökkel és olyan kanyarulatokkal, amik végtelenekvoltak, kanyarulatokkal, amik most smaragdzöld nadrágoskosztümbe voltak burkolva. Hozzám sietett, elhaladva a sor mellett,ami az asztalomnál állt, mobilját a dereka mellé eresztette – Szia! –mondta egy meleg mosollyal.– Szia! – mondtam, de tekintetem továbbra is a vendégreszegeztem, és úgy tettem, mintha figyelnék a rendelésére. Szerettem,ha Sherridan meglátogatott kávézóban. Ellenezték, ha azalkalmazottak saját vendégek fogadtak, de az utóbbi időben ez voltaz egyetlen lehetőség, amikor együtt lehettünk. – Jól nézel ki.– Köszi – beszélte túl a morgó vendégeket. – Később még megkell mutatnom valakinek egy házat, és szeretnék jó benyomást tennia vevőre, aki félig-meddig oka is annak, hogy itt vagyok –izgalmában összecsapta a tenyerét. – Randit szerveztem magunknak.– Randit? – hónapok teltek el azóta, hogy egyáltalán gondoltam arandi szóra, így idegen volt most a nyelvemnek. – Szórjunk fahéjat isa csökkentet koffeines kávéjára? – kérdeztem a vendégemtől.– Ikrekkel – mondta Sherridan büszkén. – Gazdag ikrekkel.– Igen – mondta a vendég összeszorított szájjal.Sherridan nem hagyta abba. – Azt hiszem, az idősebbik kedvelengem – volt egy árnyalatnyi bizonytalanság a hangjában.– Biztos vagyok benne, hogy ez így is van – mondtam neki. –Gyönyörű vagy és okos.Sherridan szeretett úgy tenni, mintha magabiztos lenne, delegbelül szüksége volt a bíztatásra, ha férfiakról volt szó. Hajlamos18

Játék a tűzzelvolt nagyon könnyen beléjük zúgni, majd szörnyen kishitű ésbizonytalan lett, amivel általában elriasztotta őket. – Bár dolgozomaznap este.Sherridan mosolya kissé lehervadt, ezüstszínű szemeitgyanakodva húzta össze. – Még nem is mondtam neked… –megcsörrent a telefonja – , hogy mikor.– Még ma azt az italt, ha kérhetem – mondta a vendégem, éskörmével dobolni kezdett a pulton.– Nem számít a nap – megfordultam, megragadtam egy doboztejet, és beleöntöttem a kimért adagot a megfelelő tárolóba. – Mindigdolgozom.– Leslie! – mondta Sherridan az asszisztensének. – Ez nem alegalkalmasabb idő. Épp egy találkozón vagyok – majd letette. –Belle, nem kérhetnél egy szabadnapot? Csak egyet!? Kérlek!A vágyakozás hulláma öntött el, de jó néhány másodpercig nemválaszoltam, amíg forrt a tej, hangosan zümmögve. Amikorfokozatosan elhalkult, azt feleltem. – Bárcsak tudnék, Sher, de egymellékállás interjújára megyek később, és éjszakánként fogokdolgozni, ha megkapom.– Csak még egy melót ne! – nyögött fel.- Hé, pultos kislány! Megtudhatnám, hogy mikor kapom meg azitalom? Őrült rohanásban vagyok, és maga nem kapkodja el.Körbenéztem, és pillantásom találkozott az szemben ülőével, azén mogyoróbarna szemem az ő barna szemével. Türelmetlenségemaz ő bosszúságával. A nő magas volt, napbarnított és jó kiállású,szinte izmos, feszes bőrrel, és éppolyan sötétbarna hajjal, mint azenyém. De míg az én hajam hosszú volt és egyenes (és szerettem úgygondolni, hogy selymes), az övé rövid volt és göndör, mintha ahajcsavarókat ezer évig benne hagyta volna a hajában.– A nevem nem pultos vagy kislány – motyogtam az orrom alatt.Hangosan csak ennyit mondtam. – Egy pillanat és készen lesz, uram.Hoppá, elnézést, hölgyem.Felhördült.– Belle! – szólt rám Ron figyelmeztetően.19

Gena ShowalterA fogamat csikorgattam, és majdnem porrá zúztam őket, közbenpedig elkészítettem azt a hülye, csökkentett koffeines kávét. Egészvégig azt mantráztam a fejemben: Viselkedni fogok. Viselkednifogok. Kibaszottul viselkedni fogok. Szerencs, hogy Ron legalábbelnézte Sherridan látogatását.– Mennem kéne, mielőtt Szuper Göndör görcsöt kap – mondtaSherridan, elengedve a füle mellett vendégem felháborodását.Hozzám hajolt és megcsókolta az arcom. – Hívj fel, ha megváltozik avéleményed az ikrekkel kapcsolatban. Nekik van a legaranyosabb,legfeszesebb seggük a világon, és ha hozzámennél az egyikükhöz –az egyik ikerhez, nem a fenekéhez – minden anyagi gondodmegoldódna – ezzel el is ment.Átnyújtottam Szuper Göndörnek a kávét, de nem köszönte meg.– Egy sovány két decis vaníliást kérek – mondta a következővendégem.– Cukor nélkül?Az arca megrándult az undortól. – Azt mondtam sovány legyen,nem azt, hogy íztelen.Még egy könyörtelen óra telt el. Le kellett volna tépnem akötényem, és elmenni Sherridan-nel.– Ez nem az, amit rendeltem – hallottam.– Az ujjai hozzáértek a pohár széléhez, ezért kezdje újra, éskészítsen nekem egy új, nem szennyezett kávét! – hallottam.– Ezt nevezi maga eszpresszónak? A víz is sokkal erősebb ennél –hallottam.Hát panaszkodtam én? Kevertem bárkinek is gyomorforgató italt(vagyis csöpögtettem bármit az italukba)? Nem és nem. Bár atovábbi önmegtartóztatás sokba került nekem. A gyomrom egy nagycsomó volt a fájdalomtól. A bőröm túl szorosnak tűnt a csontjaimon.Az arcom rángatózni kezdett a bal szemem alatt. A hátam hasogatott,a lábam fájt – és nem attól, hogy túl sokáig álltam. Ahhozhozzászoktam. A fájdalom azért volt, mert nem engedtemmagamnak, hogy kiosszak néhány megérdemelt fenéken billentést.20

Játék a tűzzelHa ezek után nem kapom meg a Hét Dolgozója címet… Várjunkcsak! Elhatároztam, hogy kéne egy kis szünetet tartanom.Mikor az utolsó vevőt is az útjára bocsátottam, Ronrapillantottam, aki épp elég régóta nem nézett már engem, hogyfigyelmét egy nő felé fordíthassa, aki mintha most lépett volna le egyfelnőtteknek szóló aktképről. Elsétált mellette, piros spandex kötöttpólója több T-t és A-t fedett fel, mint egy Penthouse magazinkihajtható poszterei – nem mintha bármi hasonló magazinba isbelekukkantottam volna (köhh, köhh). Ron megigazította az övét.Csettintettem az ujjaimmal, hogy végre felkeltsem a figyelmét, de anő tangás feneke teljesen megigézte.Megszólalt az ajtó feletti csengő, jelezve még egy csoportkuncsaft érkezését. Szemük vad volt, és meg tudtam mondani, hogykétségbeesetten vágytak a reggeli helyrerakásra. Ha nem cselekszemgyorsan, itt ragadok további minimum – minimum! – húsz percre, ésmár nem tudok egy másodperccel sem mézes-mázas maradni tovább.Olyan sebességgel, amit még Szupermen is megirigyelt volna,elkezdtem lezárni a kasszámat.– Mit csinálsz? – kérdezte Jenni, az Év Alkalmazottja, vagy ahogyén szerettem nevezni: az Évezred Kurvája. Ott állt az egyetlen mégnyitott kasszánál, egy alacsony, pont-a-legjobb-helyekengömbölyödőszőkeség, aki már azzal is felhívta magára a férfiakfigyelmét, ha levegőt vett. Már az első munkanapomonkinyilvánította a gyűlöletét irántam, elgáncsolt, valahányszorelsétáltam mellette, normál kávét adva nekem, valahányszorkoffeinmentest kértem.Hogy miért utált, azt nem tudtam. De nem is igazán érdekelt.– Okos vagy – megvakartam a homlokom a középső ujjammal,titkon elküldve őt melegebb éghajlatra. – Találd ki!Felbőszült zihálása végig ott visszhangzott a fülemben, mígRonhoz sétáltam, és megkopogtattam a vállát. Ugrott egyet, egyikkezét a szívére szorította, mikor megfordult és rám nézett. – JézusKrisztus!– Nem, Belle vagyok – mondtam szárazon.21

Gena Showalter– Mit akarsz? – morogta.– Szeretném megtartani az első tizenöt perces szünetem. Ha önneksincs ellenére, Mr. Csinos – tettem hozzá hízelegve.– A nevem Peaty – rápillantott a karórájára. – Rendben. Tökmindegy.Pillantása visszasiklott a sétáló magazinra, aki most lehajolt, hogyfelvegye a zsebkendőt, amit „véletlenül” leejtett, rövidnadrágja mégmagasabbra csúszott a fenekén.Megráztam a fejem, és összeszedtem minden hozzávalót, amiszükséges egy… hmm. Mit akartam? Egy mocha lattét, döntöttem ela következő pillanatban. Igen. Ez jól hangzott. Ezt fogok inni. Havalaki megérdemelte a csokoládét, akkor az én voltam.– Akkora ribanc vagy! – motyogta Jenni, hirtelen mellettemtermett, hogy kikeverjen egy chai teát.– Látom, hogy féltékeny vagy – mondtam dalolva. Két adageszpresszót öntöttem a csészémbe, aztán tejet. Nem spóroltam vele. –Ha nem settenkednél néhány falat muffinért, éclair fánkért éstortaszeletért, észrevetted volna, hogy valakinek kijár a szünet.Jenninek elakadt a lélegzete. – Csak hogy tudd, alacsony avércukrom. Ennem kell.– Rendben. Totál hiszek neked, és legalább nem gondolom, hogymegtévesztésképp csinálod.– Csak szeretnéd, bár olyan lehetnél részben, mint én, tudod? –morogta.– Nem tudom, hogy jutott az eszedbe, hogy leadtam a szintemből,de biztosíthatlak, ez nem igaz. Nem akarok belőled semmilyen részt.Ja, és amúgy van a fogad között egy darabka fánk – elkészült a latte,én pedig becsusszantam egy üres asztalhoz. Ahogy belekortyoltam ameleg, finoman édes nedűbe (tökéletesen elkészítve, köszönöm!),kibámultam a hatalmas kirakatüvegen, és elvigyorodtam. Ó, a kisközjátékom Jennivel visszahozta a lelkesedésem, elűzve afeszültséget, amit a kikényszerített bájolgás okozott.Az út végén magasodott egy szép, nyilvánvalóan jól karbantartotthomokkő ház kovácsoltvassal körbevett, színezett ablakokkal. A22

Gena Showalter– Kérem, segítsen nekem! – nyögte ki. Felém rohant, ellökve azútjából az embereket, és mindvégig motyogott. – Nem kellett volnamegtudniuk. Nem kellett volna üldözniük.Néhány ember zihált. Néhányuk felmordult. – Figyeljen oda!Mikor a férfi elért engem, megragadta a karom. Izzadtság folyt lea szemöldökén; félelem töltötte meg kitágult szemeit. – Segíteniekell nekem! – mondta levegő után kapkodva. – Meg fognak ölni!Megölni? Kiszáradt a szám, vérem jéggé dermedt, mégis forróbizsergés futott végig a gerincemen.– Maradjon itt! – mondtam. – Nem, bújjon el! Nem, maradjon! Ó,a pokolba! Csináljon valamit, míg én hívom a 911-et! – mégerősebben szorított, de kiszabadítottam magam, és a körülöttünk állóembereknek kiáltottam. – Van valakinek mobilja? – én már régfeladtam az enyémet, mint olyan luxust, amit többé nem engedhetekmeg magamnak. – Bárkinek? – áthajoltam az asztalokon, demindenki szándékosan elfordította a tekintetét. – Nem fogom növelnia telefonszámlájukat, esküszöm. Ez vészhelyzet!– Követelem, hogy beszélhessek a tulajjal! – mondta valaki,biztos voltam benne, panaszkodni akar amiatt, ami az előbb történt,és ingyen kiszolgálást akart.Berontottam Ron irodájába, és megragadtam a telefont. A 911diszpécsere két csengés után felvette, én pedig elmagyaráztam, mitörtént – Egy férfit üldöztek be ebbe a kávézóba! – kirohantam. – Aztmondja, valaki meg akarja ölni – mialatt beszéltem, egy nő sikoltottfel a háttérben. Egy férfi felmordult.– A segítség már úton van – mondta a diszpécser.A szívem dübörgött, nem törődtem a kérésével, hogy maradjakvonalban, és elhajítottam a készüléket. Visszarohantam a kávézóba,de azonnal megtorpantam. Csak egy pillanatra voltam távol, de akávézó úgy nézett ki, mintha valami természeti katasztrófa söpörtvolna végig rajta. Az asztalokat felborogatták. A székeketszéthajigálták minden irányba. Kávé csordogált végig a padlón, egyfekete folyó, amiben papírpoharak és zsebkendők úsztak, mint aholttestek.24

Játék a tűzzelA kávézó vendégei és alkalmazottai remegve és rettegvezsúfolódtak az egyik sarokba. Úgy tűnt, csak Ron nem ijedt meg.Karját Jenni köré fonta, és lopva letapizta.A laborköpenyes férfi eltűnt. Talán elrejtőzött?A két férfi, akikről megállapítottam, hogy üldözik, most azondolgoztak, hogy mindenkit megnyugtassanak. Egy harmadik férfi,akit nem láttam kilépni a homokköves épületből, ott állt az ajtóban,megakadályozva, hogy bárki kimenjen vagy bejöjjön. Fiatal volt,talán a harmincas éveinek közepén járt, magas és izmos, szőke hajjalés olyan arccal, amit minden férfi modell megirigyelt volna.Tökéletes, finoman kidolgozott, nyálcsorgató. Figyelte aténykedéseket, mintha minden részletet az eszébe akarna vésni.– Mindenki foglaljon helyet! – szólalt meg végül, hangja szigorú,ellentmondást nem tűrő volt. – Helyezzék magukat kényelembe! Ittleszünk egy darabig.– Mi folyik itt? – kérdeztem, mivel senki más nem szólalt meg. –Kik maguk?Talán nem kellett volna felhívnom magamra a figyelmet, de esélysem volt rá, hogy vidáman engedelmeskedjek, és talán a sajáthalálomba sétáljak.– CIA – morogta a férfi, és felvillantott valamiféle jelvényt. –Most pedig üljön le!CIA? Az állam felváltva esett le, majd csukódott vissza, aztánmegint le és megint vissza. Természetesen láttam már ügynököket atévében, de a való életben még soha. Mégis minden porcikám aztkiáltotta, ne bízzam benne. Úgy értem, Laborköpenyes hangja újrameg újra bekúszott a fejembe. Meg fognak ölni. Meg fognak ölni!De… mi van, ha Laborköpenyes egy gonosz ember volt, akit megkellett ölni? Vagy mi van, ha Csinos Fiú hazudott, és valóbanLaborköpenyes volt a jófiú? Mi van, ha úgy összezavarom magam,hogy agyér tágulatom lesz ettől a sok belső kérdéstől?Gondolkozz, Jamison, gondolkozz! Ülj le! Nem, fuss! Ülj le!Igen, ezt fogom tenni. Nem, nem. Futnom kéne. Mialattfolyamatosan meggondoltam magam, a jobb lábam előremozdult,25

Gena Showalteraztán hátra, míg a bal a helyén maradt. Lép, hátrál. Lép, hátrál.Fenébe! Ha rossz döntést hozok, nagy az esélye, hogy holnap ezeklesznek a szalagcímek: „A helyi idiótát holtan találták! Az áldozatbarátnője így nyilatkozott: Ha Belle kivette volna ezt a napot, ahogyajánlottam neki, még mindig élne.”Összehúztam a szemem. – Mi történt azzal a fickóval? Alaborköpenyessel?Csinos Fiú összefonta kezeit a mellkasa előtt, és egy sötét, szintehipnotikus pillantást vettem rám. – Ez nem a maga dolga. Most pedig– mondta az egész teremnek –, kérdéseim vannak, maguk pedigválaszolni fognak.Azok a szemek… intenzívek voltak, parancsolók és kicsitijesztőek. – Az előbb hívtam a rendőröket – nyeltem egyet. – Habántanak miket, rács mögé kerülnek, és Big Daddy kurvái lesznek.Tekintete Laborköpenyes egyik üldözőjére, jelenlegi őrünkresiklott. Szörnyű egy ember volt, dús, fekete szakállal (az ténylegborsó volt ott a szőrében?), és több izma volt, mint Arnoldnak annakidején. – Intézd el!Elintézni mit? Szörny rádión beszélt…a rendőrökkel? Túlcsendesen beszélt számomra ahhoz, hogy meghalljam, mit mond.Ezalatt a másik őr mindenkit leültetett egy székre. Mindenkit, kivéveengem. Talán kegyetlenül nézhettem, és nem mertek velem ujjathúzni. Hé, ez is egy lehetőség volt.De nem értettem, miért ragaszkodtak hozzá, hogy itt maradjanak,ahelyett, hogy Laborköpenyest üldözték volna. Vagy talán elkaptákőt és elhurcolták, míg én telefonon beszéltem? De akkor miértkérdeznének ki bennünket, ha elkapták volna?– Az a férfi egy veszélyes bűnöző – mondta nekem Csinos Fiú.Biztosan rájött, hogy máskülönben nem működöm velük együtt.– A maga érdeke is, hogy segítsen nekünk.Veszélyes bűnöző – ezek a varázsszavak meghátrálásra késztettek.A lattém az asztalon volt, sértetlenül. Lehuppantam, és a számhozemeltem a bögrét, majd belekortyoltam. Meleg és édes – édesebb,26

Gena Showaltercsendben dolgoztunk, nem beszéltük meg az eseményeket. Talán túlijedtek voltunk. Talán túl zavartak. Talán mindkettő. Miközbentakarítottam, Laborköpenyest kerestem, de a nyomát sem találtam.Micsoda szar nap lett ebből! Az egyetlen jó dolog az volt, mikorRon kijelentette, hogy bezárja a kávézót a nap hátralevő részére,megadva nekem a lehetőséget, hogy megszökjek az interjúmra –noha későn.Talán, ha szerencsés leszek, elüt egy autó, és perelhetekmilliókért.28

Második FejezetMIRE ELÉRTEM az Ambassador Suites épületéhez – anélkül, hogyelütött volna egy autó, a fenébe –, sikeresen az agyam hátsószegletébe száműztem a mai nap eseményeit, hogy későbbátgondoljam és kielemezzem. Miért ne aggódjak miatta most,kérdezed? Mivel a fejem éppen felrobbanni készült apró Belledarabkákká, nos ezért. Éles fájdalom lüktetett a halántékomban,izzadságcseppek gyöngyöztek a bőrömön. Gyomrom szúrt és égett,mintha ezernyi savba mártott tűt nyeltem volna le.Az éhség okozta fájdalom, talán? Nem. Biztosan nem. Kihagytamaz ebédet, igaz, de már előtte is hagytam ki étkezéseket, mégsemreagáltam még így.Bebotladoztam a hotel mellékhelyiségébe, a fekete-fehérrecsempézett padló pörgött velem, megszédültem tőle. A szememnormális esetben mogyorószínű volt, zöld és barna keveréke, deebben a pillanatban, csillogó smaragdnak tűnt. Túl fényesnek.Kitágultak.Kezeim remegtek, mikor hidegvizet fröcsköltem az arcomra. De afolyadék nem folyt le; mintha megnyílt volna a bőröm, és mindencseppet magába szívott volna. Olyan gyorsan történt, hogy hapislogok, nem is veszem észre. A pórusaim tiltakozva kiáltottak,égtek, lángoltak.Nyögés hagyta el az ajkam. Mi a franc bajom van?Összeszedhettem valami rosszindulatú, gyorsan terjedő vírust,miután eljöttem az Utopiából?29

Gena ShowalterIstenem, mindenem fájt, a fájdalom minden másodperccel egyrenőtt. Ízületeim megdagadtak, és nehezemre esett rendesen levegőtvenni. Kihúzva magam, amennyire csak tudtam, és ismét atükörképemre pillantottam. Kékes karikák kezdtek kialakulni aszemem alatt, és fényes, vörös foltok színezték az arcomat.Összepréseltem a szám.Úgy néztem ki, mint egy drogfüggő. Akit kétségbeesetten rendbekell hozni.El tudtam képzelni, hogy egy lehetséges munkaadó hogyanreagálna erre: páros lábbal hajítana ki, és az egész épületbenszétterjesztené a fényképem a figyelmeztetéssel, hogy le fognaktartóztatni, ha még egyszer beteszem a lábam erre a helyre.Nagyszerű. Kibaszottul nagyszerű.Egy hirtelen görcs miatt összekuporodtam, és felkiáltottam.Belégzés. Kilégzés. Be. Ki. A fájdalom átmenetileg visszavonulótfújt, megint kiegyenesedtem, füleim hangosan csengtek, ahogy a vérkeresztüldübörgött rajtuk.– Szentséges Isten! – Csak legyél túl az interjún, aztánhazamehetsz és pihenhetsz.Valahogy, és csak Isten tudja hogyan, összeszedtem magamannyira, hogy felemelt fejjel és kihúzott vállakkal besétáljak amunkaadó irodájába. Egy idős férfi ült dús, ősz hajjal, merev, barnaöltönyben az iroda egyetlen asztalánál. Elvigyorodott, mikor kiszúrtengem, szemei ráncokba szaladtak a sarkoknál. Kedvesség sugárzottbelőle.– Maga biztosan Belle.– Igen – ajkaimat válaszmosolyra kényszerítettem. Nem fogomtudni sokáig fenntartani a látszatot. Erre akkor jöttem rá, mikor afickó – hogy a pokolba is hívták? – kezet rázott velem. Az érzéstől,ahogy tenyere az én túlérzékeny bőrömhöz ért, majdnem a földreroskadtam, magzati pózba kuporodva, miközben anyukámért sírok,akit majd’ húsz éve nem láttam. A kapcsolat, bár rövid volt, úgy törtát rajtam, mint egy sereg, vagdalkozó kés.30

Játék a tűzzel– Kicsit késett – mondta, és az órájára pillantott. – De azt hiszem,van épp elég időnk arra, hogy megismerjük egymást.– Köszönöm. Annyira köszönöm. Egy elkerülhetetlen dolog miattkéstem, de ígérem, ez nem fordul többet elő.Sietősen kisimítottam az önéletrajzom a hátsó zsebemből,átnyújtottam neki, vigyázva, nehogy hozzáérjek.Ding, ding. Akkor kezdődjön az interjú.OKÉ, SZÓVAL TELJESEN ELSZÚRTAM az interjút.Füleim olyan hangosan csengtek, hogy képtelen voltammeghallani, amit mond. Az ízületeim őrülten fájtak, és nem tudtammegülni egy helyben. Az agyam elérte a robbanáshatárt, így nemvoltam képes intelligens válaszokon gondolkodni.Csüggedten és kínlódva a heves, elgyengítő fájdalomtól, beléptema lakásomba, kulcsaimat a régi, barna plüss szőnyegre hajítottam,bezártam az ajtót, és a szobámba vánszorogtam, vetkőzni kezdtem,mialatt sétáltam/kúsztam/könyörögtem Istenhez az édes halálért.Ahogy beestem az ágy gyengéd hűvösébe, az egész ijesztő rémálomlepergett a szemeim előtt.Kérdező: Istenem, maga rengeteg helyen dolgozott már.Én: Csak mostanában. Azelőtt felszolgáló voltam – ugyanabban ahotelban – majdnem öt évig, mint ahogy pincérnő is – ugyanabban azétteremben. De mindegyik legutóbbi munkámat illetőenbiztosíthatom, hogy értékes dolgokat tanultam meg.Kérdező: Ö, mit tanult pontosan a Kimberly Dolls gyárban?Én: Megtanultam, hogy nem vicces Kevin fejét Kimberly testéretenni.Kérdező: Hm. És az állatgondozónál?Én: Hogy a macskákat és a kutyákat meg kell becsülni, nem pedigmegborotválni, hogy oroszlánokra hasonlítsanak. Védelmemrelegyen mondva, bizonyos fajtáknál nagyon népszerű az oroszlánkinézet.31

Játék a tűzzelÉn: Én stabil vagyok. Teljes mértékben. Tinédzser éveimlegtöbbjét szobafogságban töltöttem.Kérdező: Hmm.Én: Ez csak vicc volt. De tényleg. Apámnak nem volt szíveszobafogságban tartani, még akkor sem, mikor megérdemeltemvolna.Kérdező: Nekünk valaki megfontoltabb kell.Én: Én tudok megfontolt lenni. Egyik alkalommal, mikorvásároltunk a barátnőmmel, Sherridan-nel, aki megölné, ha Sherrynekszólítaná, meg akarta venni azt a nagyon csinos, nagyon drágakék ruhát. Tényleg a kék szín áll neki a legjobban, és őrületesennézett ki rajta, de teljesen kimerítette a kártyáit, és nem maradtkészpénze. Azt mondtam neki, hogy a ruha kövéríti a fenekét, ígynem vont a nyakába még több adósságot. Egy lány nem lehet ennélmegfontoltabb.Kérdező: Ezt megjegyzem. Öröm volt megismerni magát. Majdhívom, és közlöm a döntésünket.Én: Mikor? Tényleg nagyon kéne az állás. Nagyon, nagyonkomolyan.Kérdező: Pár nap múlva értesítem.Én: Oké, nagyszerű. Majd rajta hagyom a hangot a telefonon, ígybármikor elérhetnek. Tényleg. Bármikor megfelel. Nos, kivéve aholnap a reggelt. Nem érzem túl jól magam. És talán a holnap estesem lesz a legjobb. És a szombat. De ezeken kívül elérhető vagyok.Kérdező: Ezt… jó tudni. Szólok a biztonságiaknak, hogy kísérjékki.HÁT PERSZE, mintha Mr. Donald MacRonald valóban felhívna.– Aú, aú, aú! – nyögve szorítottam egy párnát a hasamhoz. Sosemvoltam még ilyen beteg. Még akkor sem, mikor Bobby Lowensteinlelocsolt engem kilencedikben, és másnap reggel arra ébredtem, hogya nyirokcsomóim egy baseball labda méretével vetekednek. Amirigyláz kellemetlen volt.Ez még annál is szarabb.33

Gena ShowalterTalán fel kéne hívnom Sherridant, és áthívni, hogy gondoskodjonrólam. Ahogy most álltam, nem volt erőm ahhoz sem, hogy kimenjeka konyhába, és szerezzek magamnak egy pohár vizet, valamint vagynyolcszáz Tylenolt.Nyöszörögtem, amikor a fájdalom újabb hulláma rohamozottmeg. A vérem forrásponton volt, úgy fortyogott az ereimben, mint aláva, mielőtt jéggé dermedne. Ha nem tudtam volna jobban, aztgondoltam volna, hogy valami él bennem, és karmolva tör utatmagának a porcikáimon keresztül. Felvagdos, és újrarendezi asejtjeim.Felejtsd el Sherridant! Doktorra van szükségem.A telefon után nyúltam, de a karom az ágyra hullott, túl nehézvolt, hogy felemeljem. Egy különös, mégis szívesen fogadott közönyfolyt át rajtam hirtelen, sötétségbe ringatott, messze a fájdalomtól.Lehunytam a szemem, fekete háló szövődött agyam hátsó zugában.Reggel. Reggelre jobban fogom érezni magam.34

Harmadik FejezetREGGELRE MEG AKARTAM ölni magam.Hogy hány órán keresztül egyensúlyoztam a tudatom határán,nem tudom. Egyik pillanatban láttam, ahogy a napfény besüt azablakon, a következőben már a holdfény. Egyik pillanatbanreszkettem a hidegtől, a következőben túlontúl izzadtam. Ébrenlétbenmindenem fájt. Alvás közben mindenem fájt. Fájt, fájt, fájt.Mindenhol. Haldokoltam. Tudtam, hogy így van. Én, aki sosemvoltam még szerelmes, sosem volt macskám – vagy bármi másom,csak egy ellenszenves betta halam –, és sosem éltem igazán.És ez volt az. A vég. És nem volt kellemes.Tudod, hogy a haldokló emberek hogyan látják meg a fényt azalagút végén, vagy hogy az életük lepereg a szemük előtt?Szerencsés barmok! Miért nem lehettem én is egy közülük? EhelyettRon perverz hangját hallottam, ahogy újra és újra közli velem, hogyki vagyok rúgva, miközben egy látszólag soha véget nem érőalagútban zuhantam, a pokol tüze nyaldosott egyik oldalról, másikoldalról pedig hógolyók csapódtak nekem.A furcsa, képzeletbeli világomból figyeltem, ahogy azéjjeliszekrényem lángra lobban, narancs és arany lángok nyújtóztak aplafon felé. Aztán figyeltem, ahogy egy viharfelhő alakul ki felette ésteljesen eloltja a tüzet. A hallucináció olyan valóságos volt, hogyszinte hallottam az égő fa pattogását, a víz kopogását, és a kialvólángokat kísérő sistergés hangját. Még a hamut is éreztem.35

Gena ShowalterMindezek után kiszúrtam egy sötét angyalt/démont, az ágyamvégében állt, figyelt engem, és várta, hogy meghaljak. Úgy tűnt,belém ég a pillantása. Heves. Perzselő. Bár a jelenlétében furcsánnyugodtnak éreztem magam, tudva, hogy nem vagyok egyedül.Most, hogy ébren voltam azt akartam, bár velem lenne megint.– Angyal – krákogtam, szememmel lázasan kutattam utána asötétségben. Szükségem volt egy pohár vízre, azonnal. Azt hiszem,valami meghalt a számban, és a hullamerevség máris beállt. Mikornem kaptam választ, még egyszer megpróbáltam. – Démon.Még mindig semmi.Elment? Ó, hát persze. A barom! Magamra hagyott!Behunytam a szemem, és egy kép kezdett róla formálódni afejemben. Egyszerűen dögös volt – de nem volt jóképű, ha ennek vanígy értelme. Kegyetlennek és vadnak tűnt, mint valami, amitől félnedkellene, de mégsem voltál rá képes, mert annyira meg akartadszelídíteni. Fekete haja, akár az éjfél, keretezte az arcát, szemeiragyogó kékek voltak. Azt is mondhatnám, hogy zafírként ragyogtak,de valami ragadozó fény is csillant benne, vad és veszélyes,megvétózva minden drágaköves gondolatot.Magas volt. Talán 195 centi. Tetőtől talpig feketébe öltözött,beleolvadt a szoba árnyaiba. Áfonyás muffin, hamu és vad dzsungelillatát árasztotta. Az oldalamra gördültem, még mélyebbre ásvamagam a takarókban, mialatt egy újabb fekete háló szövődött afejemben. Biztosan…Valószínűleg megint elaludtam, mert a következő dolog, amireemlékszem, hogy felpattannak a szemeim, és befogadják a napfényt.Kellett pár hosszú perc, míg betájoltam magam. A szoba előszörhomályosnak tűnt, minden lassan csúszott csak a helyére, minthavalaki egy ablakpucolóval törölte volna végig a látóterem. Láttam apergő vakolatot a plafonon… a sárgás falaim… a barna plüssszőnyegem… a pasim papucsát… a – férfi papucs?Pislogtam néhányat, aztán felfedeztem egy fekete nadrágot, egykemény hátsót, egy öves derekat, és egy jól kitömött, fekete inget. Ó,a Halál Angyala, jöttem rá kissé megnyugodva. Végül mégsem36

Játék a tűzzelhagyott el. Ismét ott állt az ágyam mellett. Háttal nekem, mialattbeszélt valakihez egy walkie-talkie-n.– Az alany durván 170 centi magas, karcsú, egyenes, barna haja ésmogyorószínű szemei vannak – inkább zöld. Telt ajka – elhallgatott.– Uh, nagyon telt ajka. A bal vállán egy kisebb sebhely. Semmitetoválás… sajnos.Ki a fene volt az az „alany”? Kábán csodálkoztam. Én? Úgyhangzott, mintha én lennék. Talán a túlvilág lényei szeretikhivatalosan intézni a dolgokat.– Alany abbahagyta a vonaglást, a bőre már nem zöld színű. Aszeme alatti zúzódások is eltűntek. Úgy tűnik, az Alany javulófélbenvan.Hangja mély volt és szexi. Talán gyenge voltam, de nem haltammeg – vagy igen? Megremegtem. Szemem még egyszervégigfuttattam az alakján. Éppolyan finoman magas volt, ahogyemlékeztem rá, és olyan csodásan izmos, hogy szerettem volna akezemet (lábamat – akármit!) körbefonni a bicepszén.Nyilvánvalóan, edzett. Sokat. Válla és a háta széles volt, feneketotálisan, szemérmetlenül feszes. Meg mertem volna rá esküdni,hogy még Sherridan ikrei sem vehették fel vele a versenyt.– Isten szolgálója vagy, vagy az ördögé? – kérdeztem, hangomhalk volt és nyers. A pénzemet tettem volna az ördögre. (Legalábbis,ha lett volna pénzem.) Isten valószínűleg hónapokkal ezelőtt kitiltotta mennyországból, mikor megtöltöttem az exem, a SötétségHercegének apartmanját rothadt halakkal, míg azzal a lánnyalnyaralt, aki miatt dobott engem. (Egy rothadt hal egy másikért,mondhatni. Nem, mintha bármi is felvehette volna a versenytMartinnal.)Az angyal/démon megpördült, kristályosan kék szemei engemfürkésztek. Dögös, olyan hihetetlenül dögös. Elakadt a lélegzetem,hormonjaim sisteregve keltek életre az állapotom ellenére. Csábításés veszély áradt belőle. Aranyszínű bőre, finoman kidolgozott,borostás arca és bozontos, szélfútta haja volt. A fekete tincsek37

Gena Showalterráhullotak a homlokára, majdnem elfedve a szemöldökét. Orra kisséhajlott volt – talán túl sokszor tört el?– Szervusz, Belle. Jó látni, hogy ébren vagy.A nevem hangzása mámorító volt puha, csókolj-meg ajkairól.Harcoltam a késztetés ellen, hogy odanyúljak, és ujjaimmalvégigkövessem sötét, borosta fedte állát. Harcoltam a késztetés ellen,hogy megragadjam a nyakát, és addig csókoljam, míg már nem jutlevegőhöz. Küzdöttem a késztetés ellen, hogy… ó, a pokolba. Gyereanyucihoz! Megpróbáltam előre nyúlni, de a karom túl gyenge volt,és az oldalam mellett maradt.Talán ez jó dolog volt. Ő volt az első férfi, aki belépett alakásomba, nos, túl sok hónapja, hogy belegondoljak (sírás nélkül),szóval valószínűleg gyatrán csináltam volna amegragadni/megnyalni/elfogyasztani dolgot.– Ne ijedj meg! Ha válaszolsz néhány kérdésemre, magadrahagylak – mondta. – Megfelel?Oké, szóval itt akart hagyni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csaklehetett. Nagyon pocsékul nézhettem ki. Mielőtt átkísér azörökkévaló kapuján, talán engedi, hogy lezuhanyozzak, fogatmossak, és magamra kenjek vagy egy kiló sminket, felvegyek egyvörös alsóneműt, és némi feromon parfümöt magamra fújjak. Nem,mintha le akartam volna nyűgözni, vagy ilyesmi. Tényleg. Egylánynak jó benyomást kellett keltenie a halál utáni életének elsőnapján.– Megint elalszol itt nekem? – kérdezte.– Semmi kérdés – mondtam. Épp elég kérdésre válaszoltam,mikor Csinos Fiú kihallgatott. Miközben megpróbáltam ülőhelyzetbe kényszeríteni magam, teljesen életre kelt a fájdalom afejemben. Felmordultam, és a párnámba temetkeztem. – Utálom eztmondani neked, de nagyon szarul végzed a munkád. Ne csakálldogálj ott szexin, vidd már el a lelkem!– Alany ébren van, de nem érthető – mondta a walkie-talkie-ba.Egy pillanatra, csak egy pillanatra azt hittem, hallom a szívverését.38

Játék a tűzzelElőször normálisan, aztán őrült módon. Vagy talán ez az én szívemvolt.– Ha megkérnek a túloldalon, hogy értékeljelek – mondtam –,nagyon alacsony pontszámot kapsz.– Biztosan szomjas vagy.Amint kimondta, rájöttem, hogy milyen száraz a szám. – Igen –mondtam recsegő hangon.– Alany szomjas – mondta, aztán felakasztotta a walkie-talkie-t,vagy akármi is volt, a derekára, és eltűnt. Csak így tudtam leírni.Olyan csendesen mozgott, olyan gyorsan kifelé a szobámból, minthafüstfelhő lett volna. Egyik pillanatban még itt volt, a következőbenmár nem.Olyan gyorsan tért vissza, ahogy eltűnt, és átnyújtott nekem egypohár vizet. Megpróbáltam felülni, de a mutatvány lehetetlennekbizonyult. Előrenyúlt, szabad kezével megtámasztotta a nyakam, ésgyengéden a pohárhoz emelte a fejemet. Nagyot kortyoltam, a hűvösfolyadék megnyugtatta a torkom, a gyomrom, átfolyt túlfűtöttvéremen. Bőre kérges volt a kezén. A bőröm bizseregni kezdett tőle.Mmm, nagyon jó. Nagyon jó. Az egyre inkább elnehezülőszemhéjam felpattant, majd lecsukódott, míg visszaengedett apárnákra és félretette a vizet.– Most emelkedett az értékelésed – mondtam rekedten. Aludni.Aludnom kell még egy kicsit.– Tényleg beszélnünk kéne – gyengéden megrázta a vállam.Az agyam képtelen volt normálisan működni, de józan eszemvégül átcsúszott az agyamat elködösítő ostobaság vastag labirintusán.Teljesen éberré váltam. Egy hallucináció segíthet nekem meginni egypohár vizet? Lehet egy jelenésnek bőrkeményedése? Vajon a halálhírnöke képes lenne engem fizikailag is megérinteni? Nem, nem ésnem!Az idegen, aki előttem állt, nagyon is igazi volt.Elöntött a pánik.– Tűnjön innen! – követeltem, óvatosságom miatt érdes lett ahangom. – Azonnal!39

Gena ShowalterNem voltam rajtam más, csak egy laza fehérnemű szett, amit mégaz Utopia egyenruhám alatt viseltem, amiből korábban kibújtam, ésbár a takaró eltakart a tekintete elől, bármelyik pillanatban leránthattarólam. Az én gyenge állapotomban nem tudtam volna megvédenimagam, ha úgy dönt, megtámad.– Nyugalom – hangja halk és megnyugtató volt, alig hallottam. –Nem foglak bántani.Hazug! Mi másért lenne itt? A pánikom megduplázódott, végigtapogattam a lepedőt fegyver után kutatva. Természetesen nemtaláltam semmit, ami fenyegetőbb lett volna néhány párnámbólkihullott tollnál. Mintha azok meg tudnának állítani akár egy hülyeporatkát is.A férfi lehajolt elém, így szemünk egy magasságba került. Aszemét tanulmányoztam, hogy majd leírást adhassak a rendőröknek,nem pedig azért, mert átmenetileg hipnotizáltak engem. Az íriszecsodálatos művészmunka volt. Sötétkék terjedt szét a pupillájától, éskeveredett a világosabbal.– Fel kell tennem neked néhány kérdést, Belle.– Én pedig szeretném, ha elmenne – mondtam halkan, dehatározottan. – Most!Ügyet se vetett a parancsomra, és megkérdezte. – Tudod, hogyanbetegedtél meg?– Nincs pénzem, és a férjem bármelyik pillanatban hazaérhet.– Nincsen férjed. Bébi, állj már le egy percre, és gondolkozz! Habántani akarnálak, már megtehettem volna. A JárványügyiKözponttól (CDC) vagyok, és csak a betegségedről szeretnékkérdezni.Megráztam a fejem, hátha kitisztul, próbáltam megérteni. – Ajárványügytől? – Oké, ennek volt értelme. És rengeteg ideje volt,hogy bántson/molesztáljon engem, mégsem tette. Mégis. Hogyanjutott be a lakásomba? Honnan tudta meg, hogy beteg vagyok?Honnan tudta, hogy nem voltam házas? – Van valamilyenigazolványa?40

Játék a tűzzelFelém villantott egy jelvényt, a mozdulat egy kicsit emlékeztetettCsinos Fiúra. – Most már hiszel nekem? – kérdezte.– Talán – suttogtam. – Mi bajom van? Meg fogok halni?– Van rá esély.Van rá esély? Komolyan? A gyomrom padlót fogott, az államleesett. Miért nem tudott hazudni nekem, hagyva, hogy legyen egypillanatnyi áldásos téveszmém?– Maga tényleg a Krónikusan Ördögi Barmok társaságától van,ugye? – morogtam.Megrándult az ajka. – Igen, talán náluk vagyok – megint felemeltea walkie-talkie-t. – Alany óvatos és beszél, végre érthetően. Tudodhogyan lettél beteg?Csend.– Belle, tudod, hogyan betegedtél meg?– Mi van, most már beszél is az Alanyhoz?– Igen.Megborzongtam, a mozdulat egy kicsit megemelte a vállam.– Olyan normális módon, gondolom. Egy mocskos kis vírus kerülta testembe, és orosz rulettet kezdett játszani azimmunrendszeremmel.Felvonta a szemöldökét. – Alany nagyon erős humorérzékről adtanúbizonyságot.– Alany kezd egyre idegesebb lenni! – utolsó erőmet felhasználvakiütöttem a walkie-talkie-t a kezéből. Karom visszahullott azoldalamra, ahogy a hülye fekete doboz tompa puffanással landolt aföldön. – Miféle vírusom van? Mennyi időm van még, mielőtt…tudja, feldobom a talpam?– Feldobod a talpad? – Buja, csókolnivaló ajkai grimaszbatorzultak, miközben lehajolt, hogy felvegye a dobozt – Tudsz mégvalakiről, akinek hasonló betegsége lenne? – kérdezte, figyelmenkívül hagyva az én kérdésem. – Valakinek, akivel kapcsolatbanvoltál az elmúlt pár napban?Valakinek, akivel kapcsolatban voltam… Uramisten! Elakadt alélegzetem. Sherridan. És apa. Vajon apa is megkapta ezt a szörnyű,41

Gena Showaltervalószínűleg-meg-fog-ölni kórt? Meglátogattam őt olyan két – vagytalán három? – nappal ezelőtt. Úgy tűnt, jól van, de a gyenge szívévelnem tudna szembeszállni egy olyan erős fertőzéssel, mint ez.Visszanyeltem a szipogásom, a torkom égett.– Fel kell hívnom az apámat! – kiáltottam. – Meg kell tudnom, jólvan-e!Felnyomtam magam ülőhelyzetbe, megrándultam, ahogy egyfájdalomhullám söpört végig rajtam. Kinyújtottam a karom, a telefonolyan közel volt, mégis olyan lehetetlenül távol. Nem tudom…egyáltalán… elérni… Elkeseredés öntött el, olyan heves, hogymegremegtem tőle.– Ha baja esett… – nem tudtam befejezni a mondatot. Azonnalgyere ide, te hülye dolog!A telefont egy erős szélroham felém repítette.Ahogy a szél ereje eltalált, megtántorodtam. A testem csattanvaütközött az ágytámlának, a telefon elrepült mellettem, át az ágyon, ésa szőnyegre huppant. Még a járványügyis fickó is fenékre esett.Sokkolva néztem a telefonra, majd a szénfekete éjjeliszekrényemre, atelefonra és a fickóra. Várjunk csak! Szénfekete éjjeli szekrény?Tényleg megégett? És honnan jött az a szél? Honnan a pokolból jötta szél?A zavarodottság, sokk és hitetlenség megrázott, egymásbóltáplálkoztak, majdnem elnémítottak. Majdnem.– Látta ezt? Érezte a szelet?– Alany épp most erősítette meg, hogy négyes prototípus –mondta a walkie-talkie-ba. Haragos tekintetet vetett rám, miközbenfelállt. – Tényleg azt kívánom, bár ne tetted volna ezt, Belle.Eltökéltnek hangzott. Kicsit dühösnek. Teljesen fenyegetőnek.– Micsodát? Nem tettem semmit! Meg fogok őrülni? – remegőkezemet a számra szorítottam. – Ez az, ugye? A betegségbeszámíthatatlanná tesz – elhallgattam. – Tudja, valamit az apámról?Hallotta, hogy David Jamison beteg lett?42

Játék a tűzzel– Fenébe! – a férfi egyik kezével a hajába túrt és megrázta a fejét.– Mi a francért kellett ezt csinálnod? – mondta. – Miért nem tudtálegyszerűen csak beteg lenni, ahogy reméltem?– Nem értem. Miről beszél? Mi történt az előbb?– Hadd foglaljam össze neked. Megittad a formulát, ezért mostsemlegesítenem kell téged.43

Negyedik FejezetSEMLEGESÍTENI ENGEM? Pislogtam, úgy világítottak a szavak afejemben, mint a piros jelzőfények. Semlegesíteni engem!A szexi férfi odasétált hozzám, közben előhúzott az ingjénekzsebéből egy fecskendőt. Tekintete közönyös volt, ahogy levette akupakot az eszközről. Nagyra nyílt a szemem a rettegéstől.Feltartottam a kezem tenyérrel felé, azzal a szándékkal, hogyvédekezem ellene. Adrenalin száguldott végig rajtam.– Állj! – kiáltottam. – Ne jöjjön közelebb!Mit tettem, hogy ez a férfi bántani akar engem?Meglepetésemre megtorpant. Felmordult. Lassan, nagyon lassankezével nekifeszült a levegőnek, mintha pantomimes lenne, akiberagadt egy képzeletbeli dobozba. Arca zavart ráncokba gyűrődött,ismét nekifeszült, csak hogy ismét akadályba ütközzön. A homlokátráncolta, és a düh elűzte zavarát.Hajának néhány rövid fürtje lobogott a halántékánál – még többszél? a szobámban? – és egyik öklével a levegőbe bokszolt. Bumm.Bumm. A zaj visszhangzott a fülemben. Leesett az állam. Egy szilárddolgot ütött meg – egy szilád dolgot, amit nem láttam. Egyláthatatlan falat? Nem, nem láthatatlant, jöttem rá a következőpillanatban, döbbenetem egyre nagyobb lett. A levegő valahogymegszilárdult, tarka lett; opálos hullámok forogtak benne,fodrozódva, portól csillogva.Ez nem volt lehetséges. Ez egyszerűen nem létezhetett. Mialatt énfigyeltem… a férfi egyik vállával nekifeszült a… akármi is volt az,44

Játék a tűzzelmegrepesztve az alapjait. Mi. A. Pokol? Sosem láttam, vagyhallottam még ehhez hasonlót. Vajon mégis hallucináltam? Nem,nem. Az nem lehet. Olyan valóságosnak éreztem. Ez azt jelentette,hogy a levegő megállította, tényleg megállította.– Engedd le a pajzsot, Belle! – hangja fakó volt, fakó, akár aszemei.Pajzs? „Engedjem” le? Ezek szerint, úgy gondolja, én irányítom.Valóban így volt? Lehetetlen! Kibaszottul nem lehet. Leszámítva,hogy volt valami különös érzés a kezemben. Valami szokatlanmelegség. Csontig hatoló bizsergés. Egyiket sem tapasztaltam mégsoha ezelőtt.– Ha megteszem – mondtam, próbáltam magabiztosnak tűnni –,semlegesíteni fog engem.– Beszélünk – mondta.– A pokolba vele! Maga nem is a járványügyisekkel van, igaz,maga hazug? – Szökj meg!, gondoltam ekkor. Itt volt az esélyem,hogy megszökjek.Ha testhelyzetet változtatok, vajon megtöröm véletlenül a…pajzsot? Nem tudtam, de továbbra is feltartottam a kezeim, mialattszemügyre vettem a szobát. Bár előbb ezt nem vettem észre, volt egyfekete, hamus réteg a szőnyegen és a falakon. Biztosan megégtek azéjjeli szekrényemmel együtt.– Mit művelt a szobámmal? – kérdeztem.– Én nem tettem semmit.A szoba nem számít. Megint körbenéztem, ezúttal azt tettem, amitmár a legelső alkalommal kellett volna: találni valami módot amenekülésre. A dupla ablakok a tűzlépcsőhöz vezettek, de az egytörött létrát jelentett, és vagy ötlábnyi zuhanás4. Kösz, nem. Aszellőzőbe még egy pudli sem fért volna be, nemhogy egy nő.Megint csak nem.Az egyetlen másik esélyem az ajtó volt. Az ajtó, amit bezárt,jöttem rá. Az ajtó, amit most elfedett hatalmas, fenyegető teste. Megkell kerülnöm őt, akárcsak egy pajzsot.45

Gena ShowalterValahogy sikerült kimásznom az ágyból a kezem segítsége nélkül,egy betegségtől legyengült testtel. A mozdulat csaknem túl nehézvolt nekem, de megcsináltam, lassan iszkolva a matrac széléhez. Aférfi összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy felálltam.Támolyogtam, de összeszedtem magam.– Nem hagyom, hogy elmenj – mondta.– Nincs más választásod – megpróbáltam kiáltani az egyikszomszédomért, de ettől a gyomrom görcsbe rándult, ésmeggörnyedtem. Küzdve a fájdalom ellen gyorsan felegyenesedtem,és egy kicsit jobbra léptem. Az ösztönöm azt diktálta, hogy rohanjak,de nem volt erőm hozzá. A lábam már így is remegett, bizonytalantérdeim azzal fenyegettek, hogy összecsuklanak.– Úgy tervezed, hogy ebben fogsz kisétálni? – ijesztőenelektromos-kék tekintete végigpásztázott, elidőzve a mellemen, alábam között, de arca továbbra is kifejezéstelen maradt.Tudtam, hogy szándékosan csinálja, hogy felébressze azöntudatom, és egyhelyben tartson. De lehettem volna akár meztelenis, az sem érdekelt volna. Hadd bámuljanak meg az emberek, ha úgylegalább biztonságban leszek.De még nem végzett. Még egyszer végignézett rajtam, elhagyva aközönyt a hév kedvéért. Szédítő, átható hőség. Megnyalta a száját.– Szép öltözet – mondta. – De jobban szerettem, mikor meztelenvoltál.Borzongás futott végig a gerincemen, megtorpantam, és vetettemmagamra egy gyors pillantást. A hűvös levegő végigsiklott csupaszbőrömön. Oké, nem abban a bugyiban és melltartóban voltam, amireemlékeztem. Egy fehér, testhez simuló, ujjatlan pulóver volt rajtam,ami pont a köldökömnél ért véget, valamint egy szívecskés bikinialsó. Jobban szerettem, mikor meztelen voltál. Majdnem – de csakmajdnem – átvágtam a szobán, és pofon vágtam. Levetkőztetett ésfelöltöztetett engem, míg aludtam és sebezhető voltam. A szemét!– Menj a pokolba! – mondtam neki, és egy újabb centit araszoltamarrébb. Meglepő módon a pajzs velem együtt mozdult, arra46

Játék a tűzzelkényszerítve a férfit, hogy oldalra lépjen, el az ajtótól. Talán mégisirányítottam. De hogyan?Még egy centit araszoltam. Még egyet. Aztán… semmi. Bárszerettem volna tovább mozogni, de a testem hirtelen megdermedt,megtorpantam. Szaggatottan mély levegőt vettem. Mozdulj! Megtudod csinálni!– Ha elhagyod ezt a lakást – mondta –, halott vagy.Hangja nem volt többé hűvös, inkább éppolyan forróvá vált, minta tekintete.– Abból az eszközből ítélve, amit a kezében markol, akkor leszekhalott, ha maradok!– Miattam kell a legkevésbé aggódnod, Belle.– Bocsásson meg, ha nem értek egyet. A halott az halott.Mozdulj! Egyik remegő lábam végre előremozdult. Hosszúszünet, mély levegő. Lép. Szünet. Még egy lépés, még egy szünet.Jól van. Ügyes vagy. De tudtam, mélyen legbelül, hogy ilyenállapotban sosem jutok ki az ajtón.Nagyon is szándékosan, biztosra véve, hogy figyelem, visszazártaa tűt, és eltette ingjének zsebébe. Ártatlanságát jelezve feltartotta akezét, tenyérrel felém. – Hallgass meg, Belle. Most csak én vagyokneked.– Kíméljen meg! Nem tudom, miért akar bántani egy ártatlan,beteg nőt, de…– Nem voltál beteg. Csak átváltoztál.Sikerült még egy centit megtennem, de a kezeim minden elteltmásodperccel egyre jobban remegtek; a térdeim olyan erősenkocogtak, hogy az egész testem beleremegett. Maradj erős!– Nem foglak bántani – nyugtatott meg.– Ó, hát persze. Tudja, nézek tévét. Minden gyilkos ezt mondja,különösen, ha egy fecskendő van nála.– De én tényleg komolyan gondolom.Igen. Hát persze. Nem tagadta le, hogy gyilkos lenne, jöttem rá.47

Gena Showalter– Lefogadom, hogy a CIA és az FBI már keresik magát.Valószínűleg úgy ismerik magát, mint a Tűfantomot, és már többszáz nővel végzett.– Gondold már végig, miket mondasz. Kérlek! Hallottál volnailyenről a hírekben. Én a kormány egyik ügynöke vagyok.Megráztam a fejem, és küzdöttem egy szédüléshullámmal. – Azértlettem célpont, mert beteg voltam, és túl gyenge ahhoz, hogy küzdjekmaga ellen.– Akkor, miért nem bántottalak, míg aludtál?Jó kérdés, és erre megtorpantam. – Miért akar beinjekciózni?Mivel akart beoltani? És ne mondja azt, hogy gyógyszerrel! Nemfogom elhinni.Egy izom megrándult a bal szeménél. Ahelyett, hogy válaszoltvolna, feltette nekem a saját kérdését. – Mit gondolsz, hogy tudodlétrehozni ezt a levegőpajzsot? Tudom, hogy ezelőtt még sosem tettélilyet.Sikerült tennem még egy lépést, mielőtt a testem újból kővédermedt volna. Az izmaim mintha kőből lettek volna, nehezek éssúlyosak voltak. Összeszorítottam a fogaim, próbáltam nyernivalamit a tartalékerőmből, ami valójában nem is volt.Nem fogok megszökni, jöttem rá kétségbeesetten, és nem tudtamtenni ellene semmit. A tehetetlenség érzése lesújtott. Feldühített.Megijesztett.– Megittad a formulát – mondta. – Akár tudsz róla, akár nem,megittad. Erőd van. Erő, amit sok ember szeretne kihasználni.– Milyen formula? Nem ittam meg semmit. Esküszöm!– Az, hogy letagadod, nem változtat a tényeken.– De nem tettem meg! – ahogy kiabáltam, a térdeim megadtákmagukat. A földre rogytam, de valahogy sikerült továbbra isfeltartanom a kezem. De a pajzs pislákolni kezdett, többé már nemvolt annyira szilárd. A szívem a bordáimnak feszült, felgyorsult,aztán kihagyott egy ütemet. – Nem tettem! – kiáltottam gyengén.48

Játék a tűzzel– Az Utopia Kávézóban dolgozol, nem igaz? A kávézóban, amiegy jelöletlen épülettel szemben található. Egy barna homokkövesépület.Elsápadtam, tudtam, hogy így van. Kiszáradt a szám. Nembólintottam, de nem is kellett. Tudott rólam mindent. Követettengem? Figyelt?Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, elhátrált a pajzstól,tőlem, és helyet foglalt a szoba sarkában lévő bársony, állíthatótámlájú székben, ami nem sérült meg az éjjeliszekrényemetmegtizedelő tűzben. Általában könyveket olvastam abban a székben(mikor volt egy ritka, szabad pillanatom), a hálóingembenterpeszkedve, plédbe bugyolálva.Sosem fogok többet úgy nézni rá, mint egy pihentető dologra.Miatta dekadens lett. Az érzékiség egy helyszíne. Hatalmas testebeledőlt a hajlatokba, lábait kinyújtóztatta maga előtt. Beleülhetsz azölembe, üzente arckifejezése. Gondoskodom rólad. Megvédelek.Kielégítelek.Hazug!Talán hittem volna neki, ha nem kandikált volna ki a tű azsebéből. Nem beszélve a nyugtalanító intenzitásról a szemében. Egyragadozó szemei. Szemek, amik figyeltek, és a tökéletes pillanatravártak, hogy lecsaphassanak.– Engedd le a pajzsot, Belle! Kimerít. Engedd le, és beszéljvelem! – szünetet tartott. – Kérlek!A „kérlek” nem hatott meg. De túl gyenge voltam, a karomannyira fájt, és a halál kezdett egyre inkább nyaralásnak tűnni.Komolyan, most már megölhet engem, és ez megszabadítana aszenvedéstől.Egy pillanatra behunytam a szemem, mély levegőt vettem éséreztem, hogy a karom lehullik mellém. Egy részem valahogy várta,hogy a levegőpajzs mégis a helyén marad, hogy bebizonyítsam, nemén irányítottam. Valóban ott maradt pár másodpercig. Aztán megintremegni kezdett, mint a hullámok az óceánban, amik a strandontáncolnak, hogy aztán végleg eltűnjön.49

Gena ShowalterJó néhány percig próbáltam feltornázni magam a vesztespozícióból. Jó néhány percig. Kudarcot vallottam. A végén a földönmaradtam, homlokom az ágy oldalának támasztottam. A lepedőhűvössége segített enyhíteni homlokom lázas égését.Vállam megereszkedett, ahogy a férfira néztem. Nem csapott le.Ott maradt, ahol volt, teljesen nyugodtan.– Akarod, hogy segítsek? – kérdezte.– Ne jöjjön a közelembe! – pihegtem a kimerültségtől. Istenem,miért nem tudtam erősnek hangzani? Fenyegetőnek?Felhúzta sötét szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Nememlékeztetett, hogy most akármit tehetne velem. Hosszú percekteltek el, mindegyik hosszabb, mint az utolsó.– Beszélni akart velem – mondtam, csak hogy megtörjem a síricsendet, ami körbevett minket. – Akkor beszéljen! Említettvalamilyen formulát. Ennek a formulának van neve is? Mi voltbenne?– Ezekre a kérdésekre nem felelhetek – válaszolta.– Nem tud? Vagy nem fog?– Nem fogok.– Miért?– Mert bizalmas.– Lássuk csak – mondtam, nem is fáradva vele, hogy felemeljem afejem. – Majdnem meghaltam egy formulától, amiről azt állítja, hogymegittam. Megpróbált „semlegesíteni” miatta. Most pedig aztmondja, hogy nem szükséges tudnom róla, mi is volt pontosan az,amit állítólag lenyeltem?– Nem fogok részleteket mondani magáról a formuláról, dekérdezhetsz tőlem bármi mást.Rendben. Fogok.– Mikor ittam meg feltehetőleg ezt a formulát? – lássuk csak, tudeszolgálni valami hihető válasszal.Ajkai lefelé görbültek egy grimaszban, csendben figyelt.Tekintetét nyugtalanítónak és különös módon izgatónak találtam.Tudtam, hogy valószínűleg nem lenne szabad az én állapotomban50

Játék a tűzzelbármilyen vágyat is éreznem, különösen ennek a férfinak azirányába. És ez volt a második alkalom, hogy elérte, így érezzek!Vajon adott nekem valamiféle ajzószert, mialatt aludtam? Nemviselkedtem volna ilyen kéjelgőn egy tűbirtokló, átöltöztető baromelőtt.– Emlékszel egy laborköpenyes fickóra, aki beviharzott akávézóba egy héttel ezelőtt? – kérdezte.Egy hét telt el? Egy teljes hét? A hírek mintha megütöttek volna,szédültem tőle és felzaklatott. Ilyen sok idő eltelt anélkül, hogyészrevettem volna? De az időkiesés ellenére, nagyon is jólemlékeztem arra a napra. Laborköpenyes berontott az Utopiába,romba döntött mindent, aztán otthagyott engem és mindenki mást,hogy feltakarítsunk utána.– Igen – nyeltem egyet. – Emlékszem.– Az a férfi egy tudós volt, aki elfutott egy szigorúan titkoskísérleti anyaggal, és beleöntötte valamibe, amit megittál.– Az lehetetlen! Ez hülyeség! Ez…a mocha latte – suttogtamkábultan. Uram Isten! Miután elült a káosz az Utopiában, és CsinosFiú elkezdett mindenkit kikérdezni, én felhörpintettem a túl édeslattémat. Akkor nem gondolkodtam ezen sokat. Most… egyszerűennem tudtam.– Nem voltunk benne biztosak, hogy neked adta. Természetesenreméltük, hogy nem. Aztán nem jelentél meg a munkahelyeden, amimiatt ellenőriztünk téged itt, ahol betegen találtunk.– Mi? – kérdeztem, a szó alig volt hallható. Volt még több olyanférfi is, mint ő? Több férfi, aki úgy gondolta, hogy semlegesíteni kellengem?– A főnököm és én.Megfagyott a vérem. Talán Csinos Fiú volt a főnöke? Ha a CIAhalottnak akart látni engem, pokolian biztos voltam benne, hogyhalottként is fogom végezni. – A CIA-nek dolgozik? – krákogtam.– Pokolba is, dehogy! Valójában a Járványügynek sem dolgozom.Egy olyan ügynökségnek dolgozom, amiről nem hallottál.51

Gena ShowalterParanormális Tanulmányok és Kutatások. PTK. Olyanok vagyunk,mint a szellemek. A világ többi részének nem is létezünk.Akkor miért mondja el nekem? Féltem a választól. Hamarosanhulla leszek, és nem tudok fecsegni.Oké. Csinos Fiú is ennek az ügynökségnek dolgozott akkor? Az afickó Különös volt, nagy K-val. Nagyon is el tudtam képzelni róla,hogy képes elrendelni a halálom. Várjunk csak! Egyáltalán elhittemennek a férfinak a meséjét? Már bebizonyította, hogy hazug, mikorazt mondta, a Járványügytől jött, pedig nem.– Azt mondta, a formula megváltoztat engem. Miféle változásokezek?– Most komolyan meg kell kérdezned? Előhívtad a szelet.Megparancsoltad a levegőnek, hogy szilárduljon meg.– Én nem hívtam – tiltakoztam. – Csak jött.– Valóban? – ajkának egyik sarka felfelé görbült, ettől olyan kajánlett.– Igen – a szóban volt egy adag bizonytalanság.– Ha minden úgy megy, ahogy gondoljuk, hamarosan irányítanifogod a négy elemet. A levegőt, a tüzet, a földet és a vizet.Forgattam a szemem – Azt akarja mondani, hogy erőim lesznek?Szupererőim? – kizárt. Most már tudtam, hogy hazudik nekem.– Nem – megrázta a fejét. – Azt mondom, hogy vannakszupererőid.Megmasszíroztam a halántékom, próbálva eltüntetni a hirtelen jöttfájdalmat. – Remélem, rájössz végre, milyen idiótán hangzik ez. Aszupererő csak a filmekben létezik. A szupererő a képregényekbevaló. Nem a való életbe, vagy egy átlagos lánynak, aki még amunkáját is képtelen megtartani.– Mond ezt a különleges képességeidnek! – felelte szárazon. – Éscsak, hogy tudd, többé már nem vagy átlagos – amíg beszélt, pozíciótváltoztatott a székben.Hátrafelé kezdtem kúszni. Nem mintha messzire jutottam volna.– Hé, hé! Csak nyugodtan! – lassan felemelte a kezét, hogylássam, nincs nála semmi. – Csak egy kényelmesebb pózt kerestem.52

Játék a tűzzelMegint a matracnak támaszkodtam, és gyenge hangonmegszólaltam. – Nem akarom, hogy kényelembe helyezze magát.Azt akarom, hogy elmenjen! Máris nem túl szívesen látott vendég.– Sajnálom – élvezet csendült a hangjában. – Itt ragadtál velem.– Mert semlegesítenie kell engem?– Igen.Azt vártam, hogy letagadja, és attól, hogy nem tette, attól, hogykerek-perec kijelentette, még mindig a terveiben szerepelt, hogysemlegesít (megöl?) engem, pánikba kellett volna esnem. Nemtettem. Még nem bántott, és nem engedem, hogy addig ezenaggódjak, míg nem támad rám újból.Emellett, nem akartam hinni neki; nem tudtam hinni neki. Az aztjelentené, hogy szuperképességeim vannak. Az azt jelentené, hogyén hoztam létre a levegőpajzsot. Azt jelentené, hogy tényleg valamiszörnyűséget tettek velem.– Azt kívánom, bár tudnék adni neked valami ellenszert – mondta.– De olyanunk nincs. Még… – legalább ezúttal tényleg úgy tűnt,hogy sajnálja.– Nincs rá oka, hogy bántson engem. Őszintén, nemveszélyeztetek senkit.Felhorkant. – Megvan az esélye, hogy nagyon is hamar képesleszel irányítani az időjárást. Képes leszel tüzet gyújtani mindenféleelőzmény nélkül. Áradásokat, tornádókat okozni. Hogy ne lenne ezveszélyes?– Nem fogom egyiket sem megtenni – nyögtem.– De fogod. Nem tudod majd uralni.– Honnan tudja ezt olyan biztosra? – el kellett érnem, hogyráeszméljen, milyen ostobán hangzik, amit mond. – Azt mondta,hogy ez egy kísérleti formula volt. Ez azt jelenti, hogy nem lehetsemmiben sem biztos száz százalékosan.– Mondjuk úgy, hogy sok időt töltöttem kísérleti patkányokkal, éstudom, mikor jön a baj – szünetet tartott, elsötétült a tekintete. – Aférfi, aki mindent megtett, amire csak a hatalmából futotta, hogy53

Gena Showalterirányítsa a formulát, kísérletezni akar majd veled, ha rájön, hogymegittad.– Ő a főnököd? – Vajon ő most Csinos Fiúról beszélt, ahogygyanítottam? – Mert, ha igen, megmondhatnád neki, hogy nem ittammeg a formulát, nincsenek képességeim, és hogy hagyjon békén.– Pokolba, ő nem a főnököm. És nem „mondhatok” neki semmit.Ő vezeti a TTMA-t, a Természetfeletti Tudományok Megfigyelése ésAlkalmazása nevű szervezetet, egy civil ügynökséget, amely a PTKlegnagyobb riválisa. Csak, hogy tudd, a PTK-nál vannak a jófiúk –összevonta a szemöldökét, és lassan elvigyorodott. – Nos, legalábbisa jobb fiúk.Ha lett volna erőm, hogy a kezem a levegőbe emeljem, megtettemvolna. Én lehettem az utolsó épeszű ember a világon.– Ez őrültség! – mondtam. – Te egy idióta vagy, ő pedig egyultra-idióta. Mind idióták vagytok!– Az idő majd bebizonyítja, hogy igazam van – mondta teljesmeggyőződéssel.Rettegés futott végig a gerincemen. Megingathatatlanbizonyossága jobban meg tudott győzni, mint bármi más. Az időbiztosan megmutatja az igazat, és akár elhittem az állítását, akár nem,fel kellett készülnöm rá, akármit is fog leleplezni. Talán nem hiszemezt el száz százalékosan, de ő biztosan.– Miféle… miféle kísérletekről beszélünk? – kérdeztem.– Lássuk csak. Nyúzta már le emberek bőrét, hogy később fémmelborítsa a testüket, ezzel sérthetetlenné téve őket. Levágta a karjukat,és fegyverekkel helyettesítette. Mérget fecskendezett emberekbe, aztremélve, hogy a testnedveik majd elraktározzák a mérgeket, ésmegölnek mindenkit, akit megcsókolnak, mindenkit, akitmegkefélnek. Ó, és van itt egy, amit élvezni fogsz – megetetettemberekkel egy kísérleti formulát, hogy erőt adjon nekik a négy elemfelett. Mindenki – egyet kivéve –, aki bevette, vagy halálra fagyott,vagy lángokba borult.Istenem! Figyelmeztetni próbált, hogy én is megfagyhatok vagyeléghetek?54

Játék a tűzzel– Nem akarok meghalni – mondtam neki. – És nem akarokkísérleti patkány lenni. Ember vagyok.Egy pillanatra bűntudat suhant át a szemein, aztán semmi. Semmiérzelem. – Ezt nem nekem kell eldöntenem.Remegett az állam, a szememet nedvesség égette. – Miért mondodel mindezt nekem? Ha maradtál volna a járványügyis mesédnél, talánegyüttműködtem volna veled.– Megérdemled az igazságot – mondta gyengéden. – Vagylegalább annyit, amennyit elmondhatok neked.Meglágyultak a vonásai, ami szöges ellentéte volt a szavai mögöttrejlő tartalomnak. Megérdemlem az igazságot, de akkor is bántanifog.Túl sok minden, ami miatt nem kéne aggódnom, míg rám nemtámad. Megpróbáltam felállni, megpróbáltam feltornázni magam éselfutni, de minden sejtem tiltakozott, és megint összerogytam.Elöntött a félelem. Lennie kellett…ó, istenem! Tekintetem a kezemresiklott, amit összefontam az ölemben. Szemem tágra nyílt,lehetetlenül kerek lett. Nem! Nem, nem, nem! Pislogtam, de semminem változott.Jégkristályok kezdtek képződni az ujjaim hegyén. Néztem,figyeltem őket, ahogy alakot öltenek a semmiből, egyszerűen abőrömből kristályosodva. A hideg nem zavart, egyáltalán nem iséreztem.Abban a pillanatban hittem neki. Mindent elhittem, amit mondott,a legkisebb kétség nélkül. Irányítani tudom az időjárást, azt mondta.Az esőt, a havat… a havas esőt. Áradásokat okozhatok, tüzeket,tornádókat, azt mondta. Az emberek kísérletezni akartak rajtam, aztmondta. Édes istenem!– Hogy hívják? – ziháltam, remélve, hogy ez kiránt a jég és akísérletek gondolatmenetéből. Összedörzsöltem a kezeim, hogyfelmelegítsem kissé, és sikerült elolvasztanom a jeget. Nemmondtam el neki, mi történt az imént.– Az nem fontos.55

Gena Showalter– Ezzel nem értek egyet. Szeretem tudni azoknak az embereknek anevét, akik meg akarnak ölni. Egyike az én kis furcsaságaimnak.Megrándult az ajka – Rome. A nevem Rome.Egy egzotikus név egy egzotikus kinézetű férfinak. Ahomlokomat ráncoltam. Figyelembe véve az okot, amiért itt volt,egyáltalán nem volt szabad úgy gondolnom rá, mint „egzotikus”.– Nem akarok különleges képességeket, Rome. Nem akarokebben a helyzetben lenni – tettem hozzá kétségbeesetten. – Segíts,hogy visszakaphassam a normális életem! Kérlek!– Nem tudok. Már mondtam. A tudós, aki a formulát készítette,talán… – megrázta a fejét. – Még akkor is kétséges.– Hajlandó vagyok megpróbálni.– Sajnálom. Dr. Roberts eltűnt, és senki nem tudja megtalálni azta ravasz idiótát.Dr. Roberts – raktároztam el az elmémben a nevet. Az ártalmatlankinézetű, laborköpenyes fickó volt a felelős a kínos helyzetemért. Őérdemelte volna meg, hogy egy horda gyilkos üldözze.– Mondj el nekem valamit! Ha te és a főnököd vagytok a jófiúk,akkor hogyan tudja bármelyikőtök is fontolóra venni, hogy bántsonengem? Elpusztítson engem?Ajkai tökéletesen humortalan mosolyra húzódtak. – Megtesszük,amit muszáj, hogy biztonságban tartsuk a világot. Ez a munkánk.Néha a jó emberek is tesznek rossz dolgokat, még ha nem is állszándékukban, és meg kell őket állítani. Ha magadra hagynánk,egyik katasztrófát okoznád a másik után. Milliónyi embert bántanál.Ölnél meg...– Már mondtam – szóltam közbe, elhatározva, hogy elérem, hogyhiggyen nekem. – Sosem tennék olyan dolgokat.– Talán nem akarsz, de… – a többit kimondatlanul hagyta. – Sőt,mi több, rossz kezekbe kerülhetsz. Az ellenség kezébe, ésbevethetnek ellenünk.Egy pillanatra lehunytam a szemem, felnyitottam, megintlehunytam, felnyitottam, majd a szőnyeget bámultam. A maradékerőm (nem, mintha olyan sok lett volna) fénysebességgel hagyott el.56

Játék a tűzzelFekete csillagok pislákoltak a látóteremben, összefonódtak, lassanhullámozva olyan áthatolhatatlan falat alkottak, amin nem tudtamáttörni.Ő nyert. Rome nyert. Most már bármelyik pillanatbanelmerülhetek a tökéletes feledésben. Akkor bármit megtehet velem,amit akart. Megölhet. Semlegesíthet. Próbáltam küzdeni az álomcsalogató hívása ellen, de egyre erősebbnek tűnt. Hogy tehetem ezt?Hogy tudok elaludni ilyen nagy veszély közepette?Ha volt benne bármennyi lelkifurdalás vagy bűntudat, bármi,amiért habozna elvégezni a munkáját, akkor azt most kellettfelébresztenem benne. Mielőtt túl késő lenne.– Rome – mondtam, a szót szinte alig lehetett hallani. – Kérlek, nebánts! Nem csak engem fogsz megölni, hanem az apámat is. Márcsak én vagyok neki. Én fizetem a számláit. Túl gyenge ahhoz, hogydolgozzon. Nélkülem mindent el fog veszíteni, nyomorgni fog.Otthontalan lesz… halott. Volt már valaha valakid, akinek a túlélésetőled függött?Valami majdnem gyengéd suhant át az arcán, mintha tényleggondolna valakire.Talán csak képzeltem, talán nem. Akár így, akár úgy, nem voltidőm végiggondolni. A következő pillanatban elnyelt a sötétség.57

Ötödik FejezetKI- ÉS BEKÍGYÓZTAM a féktelen álmokba – álmokba, amik ijesztőenélénkek voltak. Egy kés villant át az elmémen, éles hegye előszörezüstösen csillogott, aztán vörösen. Egy hatalmas fekete macskafújtatott rám a szobám sarkából, mielőtt ugrott és támadott volna –rám? Megtámadott engem?A pánik jóval túlment a felfogóképességemen. Legalább afájdalmat nem éreztem.A képek darabosak voltak, látszólag egyszerre történtek, mégisegy örökkévalóság telt el közöttük.Küzdöttem az erőszak ellen, elhatároztam, hogy elfojtom, de nemtudtam uralkodni a helyzeten. Tökéletesen sebezhető voltam.Teljesen tehetetlen.Rome barátságtalan arca magasodott hirtelen fölém, homályosan,elmosódottan. Eltökéltnek tűnt és egy kicsit szomorúnak.– Sajnálom – mondta.– Ne bánts! – könyörögtem.– Ha én nem, valaki más majd megteszi, és nem fognakkönyörülni.– Kérlek!– Muszáj.– Ne!Szünet.Megfogott pár tincset a hajamból, és végighúzta az ujjai között.58

Játék a tűzzel– Olyan ártatlan vagy, akár Sunny – mondta gyengéden, ésfelsóhajtott.– Ki… – éreztem egy éles szúrást a karomban, és felkiáltottam.Égő folyam csatlakozott a vérkeringésemhez, keresztülszáguldvarajtam. Kábult béke követte a lángokat, eluralkodva rajtam, elöntvetestem minden részét.Lefelé, egyre lejjebb süllyedtem egy újabb sötét valóságba, egyörvénylő ürességbe. Nem volt semmi szilárd kapaszkodó. Nemérzékeltem az időt, a helyet. Hála istennek, az álmok távol maradtak,úgy illantak el, mintha sosem léteztek volna. Egy felhőszőnyegenlebegtem.Aztán… semmi. Mégis… minden.Mennyi idő telt el, nem tudom. Csak azt tudtam, hogy hamarosanfénysugarak kezdtek betörni a fejembe. A fénnyel erő is jött,szemhéjam felpattant. Fel kellett ébrednem; tudtam, hogy így volt.Valami szólított. Hívott. Kinyújtóztattam a karom a fejem felett. Ahátamat ívbe hajlítottam, gerincem minden csigolyájátmegropogtatva. Jó érzés volt mozogni.Sülő szalonna és tojásrántotta illata keveredett cukrosan édesszirupéval, úgy lebegve felém, mint egy hívogató ujj, ami azt ígérte,egyenesen a paradicsomba visz. Összefutott a nyál a számban.Ahogy teljesen éber állapotba kényszerítettem magam,körbepillantottam a szobában. Zavartság kúszott be lassan atudatomba. Nem tudom, mit vártam, mit fogok látni, de nem ezt.Egy márványhatású, magas szekrény állt a távolabbi fehér falnál.De… Nekem nem volt magas szekrényem. Átlátszó mélykékfüggöny fedte az egyetlen ablakot, függöny, aminek zöldnek kénelennie. A régi, ütött-kopott paplan, amit még egy kacatvásáronvettem, úgy fedte az ágyam, mint egy tarka színű tenger. De ez amatrac más volt, puhább, mint az enyém. Felül egy ventillátor forgottlassan, könnyű, de kellemes szellőt biztosítva.Nekem nem volt ventillátor a szobámban.Hol voltam? Amikor utoljára vetettem pillantást a szobámra,fekete, szenes foltok borították a szőnyeget és a falakat. Ezek a falak59

Gena Showalterkopárak voltak, pattogzott róluk a festék, de nem voltak megégve.Megráztam a fejem, pillantásom virágzó, ragyogó zöld és harmatosnövények dzsungelszerű sarkára esett. Az én növényeim el voltakszáradva, haldokoltak.Nyilvánvalóan elhoztak a lakásomból. A férfi, aki semlegesíteniakart, elhozott ide. Igen. Rome volt a neve, és pontosan ezt tette. Kár,hogy nem csak egy álom volt. Kíméletlen, barbár módon érzéki arcatúl élénk volt a fejemben; fenyegetései még mindig a fülembenvisszhangoztak. Az ujjaim még mindig remegtek, attól, ahogy távoltartottam.Nem kéne nekem halottnak lennem? Lepillantottam a kezeimre, ésa fény felé fordítottam őket. Legalábbis nem kellett volna egylaboratóriumban ébrednem, egy asztalra szíjazva, miközben ördögitudósok olyan dolgokat tesznek a testemmel, amit még egyháziállattal se tennének meg? Ehelyett kipihentnek és tisztánakéreztem magam. Még mentolt is éreztem, mintha valaki nemrégmegmosta volna a fogam. A hajam és a bőröm illatos volt, mint ajázminfürdő. Nem akartam arra gondolni, mit jelenthet ez.Kelj fel, Jamison! Tűnj el innen, mielőtt Rome visszajön! Igen,igen. Pontosan ez az, amit tennem kell. Egyik lábam letettem az ágymellé.– Remek. Felébredtél – mondta egy hideg, durva hang aküszöbről. – Nem próbálsz szökni, ugye?Elakadt a lélegzetem, fejemet a beszélő irányába fordítottam,lábam árulkodón lógott mellettem. Rome teljesen kitöltötte az ajtót,kezét összefonta a mellkasa előtt. Megint fekete inget viselt, az ujjafel volt tűrve, a nyakánál nem volt begombolva. Fekete nadrág öleltekörbe hosszú lábait.Lehetett volna akár üzletember is, ha nem lett volna az a láttam-alegrosszabbat-amit-a-világ-csak-felkínálhattípusú szeme, azokkal afeszes, eltökélt vonalakkal körülötte. A pisztolytáska, ami a vállánlógott, sem segített az összképen.– Én? – nagyot nyeltem. – Próbálkozni és megszökni? Soha!60

Játék a tűzzel– Hazug – mondta, mégsem volt melegség a hangjában. – Most,hogy ébren vagy, megreggelizünk és beszélgetünk.Enni? Beszélgetni? De…– Miért nem vagyok halott? – meghűlt a vérem. – Uramisten, te isegy olyan ember vagy, aki élvezi a félelmet! Bizonyára ecsetelsznekem minden módot, ahogy bántani akarsz, hogy sikítsak ésvergődjek az irgalmadért, mielőtt megadod a kegyelemdöfést.Felmordult, olyan fenyegetően, hogy végigfutott a hideg ahátamon. – Ne sikíts! Még csak ne is gondolj sikoltásra! Akkor kikell, hogy üsselek, és utána ki kell, hogy üssem a szomszédokat is.Nagyot nyeltem a hevességétől. Bár, volt benne jó dolog is. Aztmondta, „szomszédok” – vagyis más emberek is voltak körülöttünk.– Öt perced van, hogy a szexi feneked a konyhába vonszold –mondta, és megfordult.Szexi? Majdnem levegőért kapkodtam. A szám viszont eltátottam.Úgy gondolta szexi vagyok, mikor a legrosszabb állapotomban látottcsak? Gyorsan elnyomtam az elégedettség hullámát, amit ez afelismerés váltott ki, és elátkoztam magam, amiért ilyen szexéhesidióta vagyok – Kihasználtad bármilyen módon is, hogy aludtam?Megállt, és felém villantott a válla felett egy viccelsz-velem típusúpillantást. Aztán elsietett, eltűnt a folyosón, egyedül hagyva aszobában.– Öt perc – kiáltotta.Vagy mi lesz? Kiabálni akartam, de nehezen tudtam levegőhözjutni.– Átkozott betegség – motyogtam, mivel elutasítottam –elutasítottam! –, hogy a zihálásom oka valójában Rome.Nem fogok vonzódni egy olyan férfihoz, aki meg akar engem ölni.Ennyire nem adom le a szintem.Szökj meg, hülye! Szökj meg! Egyedül hagyott, az idióta. Nos,nem egyedül, de majdnem. Ha ki tudnék jutni alakásból/házból/akárhol is voltam, tudnék segítséget kérni az egyikszomszédtól. Felkeltem az ágyról, kissé remegve, de erősebben, mintmióta megbetegedtem. Egy testhez simuló, ujjatlan póló volt rajtam,61

Gena Showalterés bugyi (más, mint előtte, a fenébe!), ami azt jelentette, hogy asemlegesítő barom megint átöltöztetett.Első állomás: a fürdőszoba. Könnyen megtaláltam, mivelközvetlenül a szobából nyílt, és gyorsan elvégeztem a dolgomat.Ezután a szekrényhez siettem. A szökés lehetősége úgy kattogott afejemben, akár egy időzített bomba, miközben megragadtam afarmert, amit találtam, és magamra rángattam. Az enyém volt,nyilvánvalóan otthonról hozta. Valójában számtalan cuccom lógott aszekrényben.Ahogy sietősen felvettem egy pólót, megkordult a gyomrom.Mennyi idő telhetett már el, mióta utoljára ettem? A szalonna illatúlevegő olyan jó volt. Utáltam beismerni, de ez az illat majdnemelcsábított, szinte elfelejtettem a legfőbb dolgot, fenyegetőgyilkosomat, és kis híján beviharzottam a konyhába, leültem egyszékre és felfaltam a reggelit.Miért akarta egyáltalán Rome, hogy egyek? Hogymegmérgezzen? „Valószínűleg ördögien gonosz lélek.” Vagyegyáltalán nem is tervezte, hogy enged enni. Talán az étel neki volt,nekem pedig végig kellene néznem, ahogy eszik.Az biztos, hogy a férfi kész rejtély volt, és nem tudtam mitgondoljak róla, vagy a tetteiről. Múlt, jelen vagy jövő. Nem ölt meg,mikor megvolt a lehetősége. Nem tett semmi károsat – legalábbisamennyire tudom.– Három perc – kiáltotta Rome a konyhából.– Kapd be! – suttogtam. Megragadtam az egyik tenisz cipőt, ami acipőállványon volt, és magamra rángattam. Az enyém volt, teháttökéletesen illett rám. Az ablakhoz rohantam, elhúztam a függönyt,és kinéztem.Oké, tehát. Egy magas, vöröstéglás épületben voltam. Veleszemben is volt egy vöröstéglás építmény. Lepillantottam és láttam,hogy a tűzlépcsőnek van egy használható létrája, megkönnyebbültenelvigyorodtam. Mikor megláttam, hogy odalent emberek sétálnak azutcán, majdnem tapsoltam egyet. Elöntött az izgatottság. Ha egyszerkijutottam, kiálthatok segítségért.62

Játék a tűzzelUjjaimmal az ablak alsó kerete alá nyúltam, és felhúztam. Kivéve,hogy… az ablak nem akart kinyílni. „Francba”. Minden izmomatmegfeszítettem, hogy felhúzzam az üveget. Semmi nem történt – Mia pokol? – mordultam fel halkan.– Biztosítottam a zárat – hallottam. – Minden ablaknál. És abejárati ajtónál is.Beleharaptam a számba, nehogy felkiáltsak mérgemben.Hangjában humor csendült, és volt benne egy csipetnyifelsőbbségérzet is. Honnan tudta egyáltalán, hogy mit csinálok? Nemláthatott. Annyira ostobának tart, hogy még csak rám se kell néznie?Nos, majd megmutatom neki.Talán nekidobhatnék valamit az üvegnek, kitörném éskimászhatnék rajta. Csak pár másodpercre volt szükségem, csakannyira, hogy felhívjam magamra valaki figyelmét, és hívja arendőrséget.– Ha esetleg azon gondolkodsz, hogy kitöröd az üveget, – mondta–, szeretném, ha tudnád, hogy jóval vastagabb, mint az átlag, és nagyerőfeszítés kell hozzá, hogy a legkisebb mértékben is megrepedjen.Ha arra gondolnál, hogy intesz valakinek odalenn, vagy velünkszemben, akkor tudnod kell, hogy az üveg kívülről be van vonva, ígysenki nem lát be.Nem kételkedtem szavainak igazságában. Ha közelebbrőlszemügyre vettem, láttam az üveg vastagságát és egy halványárnyékot – Köszönöm az felvilágosítást! – szűrtem összeszorítottfogakkal.– Szívesen.Barom! Gyerünk Jamison! Gondolkozz! Lennie kell valaminek,amit tehetek.Azt mondta, uralom a négy elemet. Nem éreztem különbséget,nem éreztem magam erős lénynek. De már láttam a bizonyítékot. Jégkeletkezett a bőrömön. Távol tartottam a férfit, valami légpajzzsal.Vajon még mindig birtokoltam azokat a képességeket?Nem tudtam, mi mást tehetnék, hátráltam az ablaktól néhánylépést és kinyújtottam a karom. Megmutatom annak a szemétnek,63

Gena Showalterhogy mi történik, ha egy dühös nővel packázik. (Reméltem.) Elfújomaz egész idióta falat, aztán lemászom. (Reméltem.)– Szél – mondtam halkan, nem akartam felkelteni Romefigyelmét. – Megidézlek.Eltelt néhány másodperc. Semmi nem történt. Még a legkisebbszellő sem.– Szél – ismételtem meg kicsit hangosabban. – Megidézlek amesteredhez.Egy kicsit drámaian hangzott, de… a francba! Megint semmi. –Azt parancsolom a szélnek, hogy söpörje el ezt a kibaszott falat!Ismételten nem lett eredménye az erőfeszítéseimnek. Miért nemműködött? Azelőtt ment. Mikor rájöttem, mit is csinálok,elgondolkodva megráztam a fejem. Istenem, itt voltam én, éselfogadtam, hogy szupererőim vannak. Ki gondolta volna, hogy énegyszer ilyen helyzetbe kerülök? Az átlagos Belle Jamison?– Nem fogod tudni megcsinálni – Rome hangja meleg mézkéntáradt, pontosan a hátam mögül.Hangosan beszívtam a levegőt, és megdermedtem. Olyancsendesen mozgott, nem is hallottam, hogy közelít. Most meleglélegzete simogatta a tarkóm. Olyan közel volt, hogy éreztem, ahogytestének melege áthatol a ruhámon.Nagyot nyeltem, de nem fordultam felé. Valószínűleg ez abátorság hiánya volt részemről, de igyekeztem inkább úgy gondolnirá, mint óvatos lépésre.– Ha hátulról szúrsz le – mondtam –, csupán egy gyáva alak vagy.– Most utoljára mondom el, ha bántani akarnálak, már megtettemvolna. Most pedig engedd le a kezed, és gyerünk a konyhábabeszélgetni!– Nem, a pokolba is! – talán meg kellett volna próbálnom elfutni.Talán meg kellett volna fordulnom, és felrúgni a golyóitmandulájáig. Ó, várj csak! Nem is rossz ötlet. Megpördültem, ésfelemeltem a térdem.Rome megragadta a vállam, és visszafordított az ablak felé,mielőtt kárt tehettem volna benne. Odaszögezett a helyhez. – Nem64

Játék a tűzzelhinném. Én nem bántottalak, szóval te sem fogsz engem.Megértetted?Összeszűkült szemekkel méregettem az üveget – Miért nembántottál?Elengedte a kérdést a füle mellett – Mehetünk enni?– Nem, készen állok, hogy itt hagyjalak – megráztam magammellett a kezeim, meggyorsítva a vérkeringést bennük. Szél,gyerünk!– Jól van – sóhajtott fel. – Próbálkozz csak! A csalódás jót teszneked – Engedett a szorításon a vállaimon, így már képes voltammagam elé tartani a kezem. – Rá fogsz jönni, hogy nem tudszelszökni tőlem, bármennyire keményen is próbálkozol, és akkorvégre foglalkozhatunk az üzlettel.Szorosan összehúztam a szemem, és elképzeltem, mit akarok: egykitörő, zúgó szelet. Keményet, süvítőt. Jó néhány másodperc eltelt,miközben én vártam valamire, bármire. Túl nagy dolog volt egy kisszellőt kérni? Nyilvánvalóan. Egy nagy nullát kaptam. Nada.– Nem megmondtam – csettintett a nyelvével.– Utálom, mikor ezt mondják az emberek! – harag száguldott átrajtam. Bosszúság és tehetetlenség, csalódottság és jelenléténekütemesen doboló tudatossága – ami csak még inkább bosszússá tett.– Nem állnék itt, és nem próbálnám apró darabokra fújni azablakot puszta kézzel, ha te nem lennél!Felkuncogott, simogatóan doromboló hangon, ami ellentéte voltmindannak, amit róla gondoltam.– Makacs – mondta.– Elszánt – hogy merészel kinevetni? A harag indái kezdtékfelcserélni a többi érzelmemet, kielégetve őket.– Nézd, megfenyegettek, akaratom ellenére elhurcoltak egyismeretlen lakásba, és beadtak nekem valami formulát. És mégtávolról sincs vége! Megpróbálok megszökni, ha a fene… –meggyulladtak az ujjaim, és felsikítottam.– Csodás – mondta szárazon.65

Gena Showalter– Meggyulladtam! Meggyulladtam! – pánikolva megráztam akezem a levegőben. A tűz csak még erősebb lett. Ha még nem lettemvolna eléggé meggyőzve, hogy szupererőm van, most már elhittemvolna.Rome felsóhajtott. – Hagyd már abba az ugrálást, és állj le!Megéget?Szavai beszivárogtak az elmémbe, és megdermedtem. A pánikomcsökkent (kicsit), ahogy a lángok is. Az elhaló lángok felhevítették abőröm, de annyira nem, hogy megégessenek.– Nem – mondtam sokkolva.Átkarolt, ujjait végigfuttatta a karomon, az immár eloltottkezemig, ujjbegyével minden ujjam végigsimítva. Finom remegésfutott végig rajtam, meleg és erotikus, elég volt, hogy apró, érzékiizzást hagyjon a bőrömön. Forrót, mint a lángok. Talán annál isforróbbat.– Veszélyes vagy saját magadra nézve, nem is beszélve a világtöbbi részéről. Nem csoda, hogy kellesz a paráknak.– Elnézést. Par-a micsoda?– A parák. Para-ügynökségek – mikor nem válaszoltam,hozzátette. – Ügynökségek, amik paranormális dolgokkalfoglalkoznak, mint a PTK.– Tökmindegy. Azok az ügynökségek elmehetnek a pokolba! –mondtam, és figyelmem visszatért a kezemhez. Nem volt égésneksemmi nyoma, és még csak vörös sem lett. Ami leginkább szívenütött, az volt, hogy mennyire finomnak tűntek Rome keze mellett.Míg az enyém vékony volt és olajbarna, az övé nagy volt és erős.Imádnivaló, halvány barna. Körmeim kissé egyenetlenek voltak –nem volt időm (és hajlandó sem voltam, hogy lereszeljem őketmostanában). Az övé tökéletes volt, nyilvánvalóan gondosan ápolta.Sebhelyek borították a tenyerét.– Hogy gyújtottam a tüzet? – kérdeztem. – Ez… ez…– Veszélyes volt – megint sóhajtott. – Sokkal több gondom leszveled, mint vártam.66

Játék a tűzzel– Te sem tudod, hogyan csináltam, ugye? – úgy éreztem, sírnitudnék. – Felgyújtottam az ujjaimat, a francba is! Nem akarommegtenni soha többet! Soha!– De meg fogod tenni. Rosszabbat is fogsz csinálni, mire vége anapnak, ebben biztos vagyok. Ezek az új képességek márismegtalálták a helyüket a kémiai felépítésedben. Már megváltoztattak.Míg aludtál, kiszámíthatatlanok és irányíthatatlanok voltak – hangjasuttogássá halkult, olyan simogatássá, amely végigszaladt agerincemen. – Most…– Most? – követeltem, és a gyomrom fájdalmasan görcsbe rándult.– Most neked kell irányítanod a képességeidet, nem pedigfordítva. Neked kell őket uralni, vagy felemésztenek.Próbáltam megfordulni és ránézni, de megállított azzal, hogy álláta fejemre támasztotta. Jól van. Nem akarta, hogy megmozduljak, hátakkor nem fogok.– Honnan tudod, hogy felemésztenek? – kérdeztemmozdulatlanul.– Talán én is átmentem azon, amin te.Tátva maradt a szám, és ösztönösen megpróbáltam ismét ránézni.Kissé erősebben nyomta az állát a fejemre, mozgásképtelenné téve. –Te is tudod irányítani a négy elemet?– Nem – de nem fejtette ki.Ismét a számba haraptam erre a titokzatos félválaszra. Már átmentazon, amin én, mégsem tapasztalta meg ugyanazt a dolgot. Hogyan?Miért? Utáltam ezt a kirakóst; szükségem volt válaszokra! Rome voltaz egyetlen ember, akiről tudtam, hogy megérti, ami velem történik.Ugyanakkor, sajnálatos módon ez a kormányügynök, akimegfenyegetett, hogy semlegesít engem, volt az egyetlen láncszemehhez az őrülethez. És még a vezetéknevét sem tudtam.– Segíts nekem megérteni, Rome. Kérlek!Semmi válasz.Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy a tehetetlenség újabb ésújabb hulláma öntött el – Nem hagyom, hogy megölj, és nem fogom67

Gena Showalterhagyni, hogy egy laboratóriumba vigyél. Nem kértem, hogy eztörténjen velem.– De megtörtént – ujjai fémbilincsként záródtak csuklómra.– És csak hogy tudd, nem azért tartottalak életben… – eltaszítottmagától. – Nem azért tartottalak életben, hogy végignézzem, ahogymegszöksz – figyelmeztetés áradt a szavaiból.Mielőtt időm lett volna bármit is csinálni, mielőtt tiltakozhattamvolna, kezemet a hátam mögé csavarta, és összekötötte a csuklómat.A kötél, amivel megkötözött hideg volt és szoros, nem engedett – ésrossz szándékot sejtetett.A szívem nekifeszült a bordáimnak. – Engedj el! Mit csinálsz?Megragadta a vállam és maga felé fordított, végre láthattam azarcát. Tekintete olyan vadsággal mért végig, ami valahogy sokkolt,megijesztett és megrengetett egyszerre. Végigsiklott rajtam, talánéhesen, olvasva bennem, mielőtt ismét kifejezéstelen lett, a fényolyan gyorsan hunyt ki belőle, ahogy felragyogott.– Letelt az öt perced.68

Hatodik FejezetGYORSABBAN, MINT AHOGY FELKIÁLTHATTAM VOLNA, hogy „sújtsd halálraezt a barmot”, felnyaláboltak, akár egy hálaadási pulykát, és Romeátdobott a vállán. Mialatt ilyen nevetséges helyzetben voltam,összekötötte a bokám a maradék kötéllel.– Tegyél le! Most rögtön! – kiabáltam, és igyekeztemközéptájékon megrúgni a térdemmel.– Hagyd már abba a ficánkolást! – szándékosan dobott rajtamegyet, alig kaptam levegőt, amikor a gyomrom nekiütődöttkulcscsontja élének.Mikor lélegzethez jutottam, azt motyogtam. – Összenyomod avesém és a hasnyálmirigyem! Tudod, milyen veszélyes az? Tegyélle, mielőtt kómába esek!– Ha pontosan meg tudod mutatni, hol van a hasnyálmirigyed,akkor megteszem, amire olyan kedvesen kértél.– Ez…ó! Átkozott! Tegyél le, de azonnal! Nem akarom, hogy azarcom a seggedben legyen!Felkuncogott, az a mély, elragadó hang most még hatásosabb volt,mivel kihallatszott belőle a rég használtság rozsdás rétege is, minthanem engedné meg magának az igazi nevetést az életében túl gyakran.Léptei lassúak és könnyedebbek lettek, így már nem himbálóztamtovább a vállán. Végigsietett a rövid folyosón, be a konyhába, ésledobott egy bárszékre. Mivel nem tudtam használni a kezemet,bizonytalanul meginogtam, és majdnem leestem a linóleum padlóra.69

Gena Showalter– Most pedig eszünk és beszélgetünk – a pult másik oldalárament, és telepakolt egy tányért rántottával és szalonnával.Ránéztem a pult fölött, nem törődve korgó gyomrommal. – Eddigis beszélgettünk. Nem volt okod rá, hogy így megkötözz.– Minden okom megvolt rá – pillantása nyomatékosan azösszekötözött kezeimre siklott. – Hívhatsz őrültnek, de inkább nemszeretnék élve megsülni.Kényelembe helyezkedtem, és önelégülten elmosolyodtam. –Félsz tőlem, Rome?Felhorkant. – Sokkal inkább attól tartok, hogy nem tudszuralkodni saját magadon.Egy pont (vagy talán húsz millió, de ki számolja?) Rome-nak.Minden önbizalmamat elvesztettem, a vállam előreesett. Igaza volt.Ha fel tudtam gyújtani a saját ujjaimat mindenféle provokáció nélkül– legalábbis tudtommal –, akkor mire lehetek még képes? Gyűlöltem,hogy képességeim vannak.Abban a pillanatban, ahogy a gondolat betöltötte az elmém,pislogni kezdtem. Képességek. Nekem. Vajon hozzá fogok valaha isszokni ehhez a két szóhoz így együtt?– Épp annyira tudod magadat bántani, mint engem – mondtaRome. Közénk tette a tányért, és felszedett a kanálra egy adag tojást,és felém nyújtotta. – Nyisd a szád!– Menj a pokolba… mmmfff!Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a szám, belém tömte akanalat. A szemétláda. Az idi.. – Ó, ez finom. Annyira jó. Az ízefelrobbant a számban, sokkal összetettebb volt, mint bármi, amitvalaha kóstoltam. Behunytam a szemem, élvezve a vajaskényeztetést. Pont megfelelően fűszerezte. Gyilkos, semlegesítő ésmesterszakács. Furcsa kombináció.Megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmem.Szemét az ételre függesztette, és nem rám, így nem tudtam kiolvasnibelőle az érzelmeit. Nem mintha amúgy sikerült volna.– Van egy ajánlatom a számodra – a hangja kissé érdes volt.70

Játék a tűzzelNyeltem, és kinyitottam a számat, még többet kérve. Ha a tojásmérgezett volt, hajlandó vagyok meghalni. Felvonta a szemöldökét.– Még egy falatot – mondtam. – Miféle ajánlat?A megrakott kanál ismét a számba került. Még élveztem is egyponton, hogy etetnek – és nem örültem, hogy tetszett. Különösen ezáltal a férfi által. Összevontam a szemöldököm, csak hogy hangsúlytadjak a dolognak.– Olyan fajta, ahol én segítek neked, te pedig segítesz nekem.Még egy falat.– Segíteni, hogyan? Kiemelve engem a feltételezettnyomoromból? Segítesz nekem megvédeni a világot az ördögioldalamtól?Harag csillant túlságosan is kék szemében, felragyogva tőle. Dehamar elsötétültek ismét. – Abbahagynád ezt végre? Nem öltelekmeg, és nem is foglak.– Injekcióval indultál felém.– De nem használtam rajtad.– De igen, használtad. Emlékszem egy szúrásra a karomon.A szemét forgatta. – Nyugtatót adtam, hogy tudj aludni.Kapálóztál és forgolódtál.– Ez nem befolyásolja azt a tényt, hogy valójában megpróbáltálsemlegesíteni.– Mindenkinek ilyen nehezen bocsátasz meg? – tömött bele egydarab szalonnát a számba. – Az ember egy apró hibát követ el, de teegy örökkévalóságig felemlegeted neki.Majdnem megfulladtam, úgy kellett erőszakkal lekényszerítenema falatnyi, sós húst a torkomon. Amint újra tudtam levegőt venni,felcsattantam. – Egy apró hibát? Az imént azt mondtad, hogy egyapró hibát? Ezt mondtad?– Igen – mondta fapofával, a legkisebb érzelem nélkül, amitannyira utáltam, és amiben olyan átkozottul jó volt. A homlokomatráncoltam, miközben ő bekapott egy falat tojást, és rágni kezdte.71

Gena ShowalterHogy tudott ennyire olvashatatlan maradni? Olyan volt, akár egyvillanykapcsoló. Ha azt akarta, hogy megismerjem a gondolatait,megmutatta őket. Ha nem akarta, nos, nem láttam semmit.– Nehezen tudom elhinni, hogy kis hibának minősíted azt, hogymajdnem megöltél. Kicsi és megbocsátható, ha nem hajtod le avécéülőkét. Kicsi, ha zoknidat a földön hagyod. Kicsi, habehorpasztod az autóm, és úgy teszel, mintha nem te lettél volna –már morogtam, mire befejeztem támadó beszédemet.– Szomjas vagy?Csak pislogtam rá, átmenetileg képtelen voltam megszólalni. – Eza válaszod a számomra? Megkérdezed, Hogy szomjas vagyok-e?– Ezt igennek veszem – talpra állt, és az olajzöld szekrényekhezment, amik tökéletesen illettek a divatjamúlt, zöld csíkos pulthoz.Legalább ez a szoba nem büszkélkedhetett azzal a málló sárgafestékkel, mint a hálószoba. Helyette zöld pettyes tapétája volt.Nagyon hasonlított egy olyan férfira, aki kiismeri itt magát, mikorbenyúlt és levett egy poharat. – Ez a te lakásod? – kérdeztem.– Nem egészen.– Akkor kié? A tulaj tudja, hogy bűnöző vagy, és akaratomellenére tartasz itt?– Most egy ideig ez a mi lakásunk – szünetet tartott, azarckifejezése gúnyos volt.Hirtelen izgatottnak és lelkesnek érzem magam. Csak most jöttemrá, olyan ez, mintha titkos nászúton lennénk. Egy horrorba illőnászúton. – Megöltél valakit, hogy megszerezd ezt a helyet?Vigyor terült szét az arcán. – Mindenkiről ilyen szép véleményedvan, vagy csak én vagyok ilyen szerencsés?Kivett egy doboz narancslét a hűtőből, és öntött belőle egypohárba, egy pillanatig csak az édes nedű kellemes csobogásahallatszott.Ki is mondhattam volna a nyilvánvalót: csak azokról vélekedekilyen lenézően, akik semlegesíteni akarnak. Ehelyett inkábbmegkérdeztem. – Mennyi ideig voltam kiütve, miután leböktél azzala tűvel?72

Játék a tűzzelHatásosan témát változtattam. Nem igazán akartam tudni, hogymit csinált a lakás eredeti tulajdonosával.– Egy kicsit tovább, mint tizenkét óráig – ahelyett, hogy odahoztavolna nekem a poharat, csak bámulta, kezei köröztek az oldalán.Oldalról láttam, így nem tudtam olvasni az arcáról. Nem minthalettek volna érzelmei. Soha nem találkoztam még olyan emberrel, akiilyen gyorsan volt képes leplezni az érzelmeit, mint ő.– Segít, ha bocsánatot kérek? – kérdezte.Pislogtam. – Azért, mert megpróbáltál megölni?– Megpróbáltalak semlegesíteni.– Ugyanaz.– Nem, nem ugyanaz, de segítene? – mondta nyomatékosan.Továbbra is a poharat nézte.Nem kellett a válaszon gondolkodnom. – Nem.– Akkor nem foglalkozom vele.Összeszorítottam az állkapcsom, majdnem megroppant.– Miért kíméltél meg? Még mindig nem válaszoltál erre.Megint csak elengedte a kérdést a füle mellett, felém fordult, ésodajött hozzám, elszántan pillantva rám. – Csak ennyit mondok el.Ha komolyan szándékomban állt volna bántani téged, már halottlennél. Meg tudtam volna törni azt a pajzsot, ha úgy akartam volna.Elvághattam volna a torkod, miközben aludtál. Telepumpálhattalakvolna drogokkal, és azt tehettem volna veled, amit csak szerettemvolna.Összerezzentem. Igen, ezt mind megtehette volna. Mégsem tette.– Miért nem? – hányszor kényszerít még rá, hogy megkérdezzem?Vállat vont, de a mozdulatban nem volt semmi ellenségeskedés.– Nyisd ki!Engedelmesen szétnyitottam az ajkaim. A pohár hideg széle éppegy pillanattal azelőtt ért a számhoz, mielőtt az erőteljes ízű folyadéklecsúszott a torkomon. A vibráló ízek még több ízlelőbimbómkeltették életre. Istenem, még sosem ettem ilyen finomat!Rome félretette a poharat, és felkanalazott egy falat csöpögő,szirupos palacsintát. – A másik ügynökség, akikről beszéltem az73

Gena Showalterelőbb – a TTMA, a kormány által meg nem erősített szervezet – nemfog hezitálni, hogy padlóra küldjenek. Előbb fognak lőni, csak aztánkérdezni.Nagyot nyeltem, és az ételnek hirtelen ólom íze lett. – Míg én aztgondolom, milyen nagyszerű, hogy a férfi, akit arra utasítottak, öljönmeg…– Semlegesítselek – szólt közbe összeszorított fogakkal.– Mindegy. Ugyanaz. Míg én…– Nem ugyanaz. Csak ki akartalak ütni.– Igen, de szerettél volna kiütni, lássuk csak, örökre.Kieresztett egy csalódott sóhajt.– Sosem terveztem, hogy megöllek.Még egy falat.– Oké. Mikor kiütöttél majdnem örökre, mit terveztél, mit fogszvelem csinálni utána?Az arca elkomorult, a finom vonalak a szeménél élesebbek lettek.– Azt terveztem, hogy kómába ejtlek – öö, mély álomba, éselviszlek a főnökömhöz, aki kísérletezik rajtad, aztán vagy eléri,hogy neki dolgozz, vagy bezár. Tessék. Ezt akartad hallani?Nem tudtam, hogy komolyan gondolta-e a szavakat, vagy csak átakart verni. Akár ez, akár az, akkor is szívás volt. – Miért gondoltadmeg magad? És ezúttal ne kerüld a választ!– Leellenőriztem. Nem hazudtál az apáddal kapcsolatban –valamiért, a hangja vádlónak tűnt. – Te fizeted neki a helyet abban alakóparkban, és nem hagyhatja el a tucatnyi kezelése miatt.Rome vállat vont. – Van még más oka is emellett, de azt mostnem fogom itt megvitatni veled.Hittem neki? Elhittem neki, hogy most nem jelentett fenyegetéstrám nézve? – Ha annyira életben akarsz most tartani, bizonyítsd be!Oldozz el!– Nem értek egyet.– De…74

Játék a tűzzelMegakadályozta, hogy bármit is mondjak azzal, hogy még többpalacsintát tömött a számba. – Fogalmad sincs, mekkora kárt tudszokozni. A tapasztalatlanságod veszélyes.Lekényszerítettem az ételt a torkomon.– Tapasztalatlanságom? Hú, helló! Arra az esetre, ha elbambultálvolna, ez nem egy munka, amire jelentkeztem. Senki nem tapasztaltmég ilyet!Résnyire szűkült szemekkel méregetett. – Még több tapasztalatotfogsz szerezni, amire fel se vagy készülve, hacsak nem fogod visszaaz érzelmi kitöréseidet. Észrevetted már, hogy rossz dolgoktörténnek, amikor mérges leszel?– Azt mondod, hogy a tüzet a dühöm okozza? – végig futtattam anyelvem a fogaimon. – Nos, bárki ingerülten reagálna, ha féligpucéran ébredne, egy fizetett fajankóval az ágya végében.– Fizetett fajankó – nevetett. – Ez tetszik.– Kiváló – mondtam szárazon. – Akkor valószínűleg a PatkányBarmot is szeretni fogod.Továbbra sem veszített a jókedvéből. – Csak azt mondom, hogyaz érzelmeid feltartóztathatatlanul törnek fel. Meg sem próbálod egykicsit sem kordában tartani őket.– De igen! Ha nem tenném, már a legelső alkalommal megetettemvolna veled a golyóidat, mikor találkoztunk.– Ó, az ilyen hízelgő szövegtől mindig beindulok – újabb vigyor,ezúttal lassabban, sokkal ráérősebben terjedt szét a vonásain,meglágyítva az arckifejezését, még szexisebbé téve őt, olyan sármotkölcsönözve neki, amit ellenállhatatlannak találtam.Felszisszentem, nem tetszett, hogy mennyire vonzónak találom őt.Mennyire lehetek ostoba? Sajnos, minél több időt töltöttem vele, azIQ-m annál lejjebb csökkent. Összehúztam a szemem, és a kötéllelbíbelődtem, ami összekötötte a csuklómat, minden erőmmel azonvoltam, hogy ne fedezze fel mozgó karomat.– Csak hogy tudd – mondta, és újabb kanál tojással etetett meg.Az arcáról a humor minden nyoma eltűnt; szeme kifejezéstelenek75

Gena Showalterlett. – Nem én vagyok az egyetlen fizetett fajankó, aki felbukkant azágyadnál. Valaki betört a lakásodba tegnap éjjel.– Micsoda? – kihúztam magam.– Megpróbált elrabolni tőlem – Rome hangja mélyebb lett,teljesen fenyegetővé vált. – Sokkal jobban tudtam, mint ő, hogy megfog jelenni, ezért olyan gyorsan és olyan csendesen vittelek ki onnan,amennyire csak lehetséges volt, és ide hoztalak.Megdermedtem, a vérem is meghűlt a gondolatra, hogy milyenveszélynek voltam kitéve, és még csak nem is tudtam róla. Egypercig sem kételkedtem, hogy Rome az igazat mondja ezt illetően.Az álmaim, jöttem rá, nem is voltak mind álmok. Valósak voltak. Túlvalósak. Láttam, hogy valaki egy késsel közelít felém.De nem ölt meg, mert… mert… A válasz csak úgy a helyérekattant. Rome előbb megölte őt. Rome megvédett engem. Egészeneddig fel tudtam használni a szarkazmust és a humort, hogy elfedjema félelmem; most már nem ment. Ez igazi volt, farkasszemet néztema halállal. Nem lehetett meg nem történtté tenni. Nem volt tettetés.– Megpróbált leszúrni – suttogtam elsápadva. – Emlékszem, hogyláttam a fegyverét.Rome nagyot pislogott meglepettségében. – Nem. Megpróbáltelrabolni. Engem próbált meg leszúrni. Egy alvóhoz képest szörnyensokat tudsz.– Csak töredékeket és részleteket láttam, de azt hittem… azthittem, álom volt.– Nem, nem álom – újabb adag tojást kanalazott fel. – Mit láttálmég?– Volt ott egy jaguár. Láttam… – összeráncoltam a szemöldököm.– Biztosan tévedtem. Biztosan nem volt semmilyen vadállat alakásomban.– Nem, természetesen nem volt – hangja azt sugallta, nem nyitróla vitát. – Összekevered az álmaid a valósággal.De a látvány, a hangok olyan valóságosnak tűntek. Olyanélénknek. Hé, hahó! Ha egy dzsungelbeli macska lett volna ott,lennének jelei. Mint egy megrágcsált kar.76

Játék a tűzzel– Ki volt az a férfi? – kérdeztem remegő hangon.– Nem foglalkoztam vele, hogy megállítsam és megkérdezzemtőle. Csak annyit tudok, hogy a főnöke, Vincent, nem lesz elégedett akudarc miatt. Vincent még több ügynököt fog küldeni, és édesem,higgy nekem, mikor azt mondom, nem akarod, hogy elkapjanak.Láttam, hogy mit művel Vincent az áldozataival. Tesztelni fog,fájdalmasan, kegyetlenül, olyan módszerekkel, amiket még az énfőnököm is tilt. És utána, ha még mindig élsz, arra fog kényszeríteniminden szükséges eszközzel, hogy neki dolgozz.Szörnyű szavak, de Rome még nem végzett.– És ne hidd, hogy hazudhatsz neki, hogy azt mondod, dolgozolneki, aztán megszöksz. Az ő ereje abban rejlik, hogy eléri, mindenkiaz igazat mondja. Senki nem hazudhat annak a férfinak. Senki. És eznem azért van, mert néhány nő vonzónak találja őt – tette hozzászárazon.Vonzó. Csinos Fiú… Vincent. Így már volt értelme. El akartammondani Csinos Fiúnak minden titkomat, amire csak emlékeztem. Anyakamon az ütőerem vadul lüktetett. – Ez nem az, amit a te főnöködszeretne tenni velem? Letesztelni, aztán elérni, hogy dolgozzamneki?– Nem fájdalmasan, és nem kényszerrel. Vagy azt teszed, amitmond, vagy te is be leszel börtönözve, mint a többi engedetlentermészetfeletti lény.– Milyen fajta természetfeletti lényekről van szó?– Mindenféle alakváltóról. Olyan emberekről, akik át tudnaksétálni a falon, vagy azonnal ki tudják szippantani a lelked. Úgyhiszem, már említettem azokat, akiknek a testnedvei olyan mérgezők,hogy már attól meghalsz, ha csak rád lehelnek. Folytassam még?Megráztam a fejem. Ezek a dolgok, lények, élő fegyverek…mégis… – Miért nem hallottam még ezekről az emberekről, Rome?Miért nem tud róluk senki?– Azért, mert a PTK átkozottul jó a munkájában. Biztosítjuk, hogya világ ne szerezzen tudomást a különleges lényekről. Atorzszülöttekről. Erről az egészről.77

Gena ShowalterÉdes Istenem!– Torzszülöttek?– A torzszülöttek természetfeletti bűnözők. Vincent egytorzszülött, mivel szükségtelenül okoz fájdalmat, öl, amikor be iszárhatná az illetőt, és mindezt még élvezi is. De össze is gyűjti ésirányítja a többi torzszülöttet – valójában sokkal többet gyűjtött be,mint bárki más vagy bármelyik másik ügynökség, ezért a kormánygondoskodik róla. Engedik, hogy éljen, és úgy tesznek, mintha nemtudnának a kísérleteiről.Ez túl sok volt, mint amit fel tudtam dolgozni, majdnemhihetetlen. – A… torzszülöttek születnek, vagy teremtik őket?– Néhányuk születik, néhányukat teremtik. Minél több kísérletetvégeznek, annál több torzszülött születik. Ez egy kegyetlen körforgás– megenyhült az arckifejezése. – Az is igaz, amit a börtönrőlmondtam neked. Château Villain, ahogy előszeretettel elneveztük,nagyon is valós, és neked nem tetszene. Egy olyan szemtelen valaki,mint te, Méreg kurvájaként végezné.– Méreg?– Egykor Vincentnek dolgozott. A nő nyálában halálos méregvan, és ha megcsókol…Nagyot nyeltem.– Vincent az egyik ok, amiért a PTK létrejött. A katasztrófákhelyreállítása, amit ő és seggfej társulata okoz, főállású munka –Rome oldalra billentette a fejét, engem méregetett. – Emlékszel arraa nagy raktártűzre tavaly Chicago-ban? Amiben negyvenkét emberhalt meg, és egy meghibásodott elektromos vezetékre fogták?Hazugság. Vincent tesztelte a négy elem formuláját. Mint mármondtam, a legtöbb ember lángba borul.Megremegtem, a csontjaimban is éreztem a vibrálást. – Miért akarolyan embereket, akik uralják a négy elemet? Miért ölné meg őketmeg?– Gondold csak végig! Szárazságot tud okozni, aztán ha megfelelőaz ár, mindenkit megmenthet egy zivatarral. Pénzt kereshetne vele,kihasználhatná, embereket ölhetne vele. Irányíthatna vele.78

Játék a tűzzelIstenem! A szám Rome minden egyes kiejtett szavával egyreszárazabb lett. Ha a kezem nem lett volna megkötözve, befogtamvolna a fülem, hogy ne kelljen többet hallanom. Volt egy olyankegyetlen világ odakinn, amiről egyszer azt gondoltam, sosem érhetel engem, nincs rám hatással. Mekkorát tévedtem. Sirattam azilyesfajta ártatlanság elvesztését.– Már korábban feltettem néhány különleges zárat és reteszt azajtókra és az ablakokra a lakásodban – mondta Rome. – Szóval atámadónak nem lett volna szabad olyan csendesen elhaladnimellettük, ahogy tette. Jó volt, és eltökélt, hogy megszerezzen.Akárkit fog ezután utánad küldeni Vincent, az még elszántabb lesz.– Mit csináltál a férfi, ö, testével? – kérdeztem.– Mindenről gondoskodtam, még a lakásodat is feltakarítottam.Nincs rá okod, hogy a részletek miatt aggódj.Valahogy örültem, hogy ezúttal nem működött együtt velem.Ennyi volt, amit ezen a ponton még fel bírtam dolgozni. A titkostettek nem nekem valók.Miért undorodtam valaha is a biztonságos, normális, hétköznapiéletemtől? Még nagyobb ostobaság volt tőlem.Rome felkínált még egy falat tojást, de megráztam a fejem. Agyomrom már görcsben állt és csomóban volt, lázadással fenyegetve.– Nem érzem túl jól magam – mondtam halkan.Hosszú csend következett. – Úgy gondolom, készen állsz rá, hogyhalld az ajánlatom számodra.Leült a mellettem lévő székre, az enyémet megfordította, ígyszembenéztem vele.Először a pillantásom a gallérjának nyitott részén tartottam.Sokkal jobban szerettem őt nézni, mint rossz fiúkra és ördögitervekre gondolni. Rome ingének erőteljes feketesége mellett a bőresötétebb barnának tűnt, mintha napozott volna. Egy vékony, feketemellszőrrel borított rész kilátszott. Nem volt elég ahhoz, hogybámulás nélkül észrevedd, de elég ahhoz, hogy megfájdítsa a szíved.Milyen érzés lenne, ha a kezem végig futtatnám a mellkasán?79

Gena ShowalterMegengedni az ujjaimnak, hogy bebarangolják, felfedezzék…kényeztessék?Mit csinálsz, te idióta? Nem engedhetem meg magamnak, hogyvonzódjak hozzá. Hozzá, egy férfihoz, aki az előbb ismerte be, hogymegölt valakit. Egy férfihoz, akinek nem volt gondja vele, hogykiüssön. Nem számít, milyen szexi volt, ÉN. NEM. VÁGYHATOK.RÁ. Igaz? Igaz. Még akkor sem, ha megmentett egy gyilkostól. Nemtudtam, hogy teljesen bízhatok-e benne.– Belle?Pislogtam, kiszakítva magam a belső párbeszédből. – Mi van?– Nem hiszem, hogy figyelsz.A pillantásom felkaptam Rome arcára. Engem nézett, kíváncsifény csillogott fényes, kék szemében. Tintafekete hajának számtalantincse hullott a homlokára. Fiúsnak kellett volna tűnnie. De nem.Túlságosan erőteljesen áradt belőle a veszély. Veszély… és csábítás.Úgy nézett ki, mint minden nő titkos fantáziaképe, egy isten, akitmost ugrasztottak ki az ágyból, és türelmetlenül várja, hogyvisszamehessen.Már eldöntöttük, hogy nem gondolkodunk így, emlékszel?– Mit mondtál? – kérdeztem.A szemét forgatta. – Azt mondtam, hogy kirúgtak a kávézóból,szóval nincs többé bevételed. Hallanod kellett volna Ron néhányhangüzenetét.Dühös voltam és elképedtem, nem tetszett, hogy Romemeghallgatott olyan üzeneteket, amik csak nekem szóltak.– Hívott az apám? – kérdeztem fogcsikorgatva.– Igen – válaszolta habozás és megbánás nélkül. – Jótbeszélgettünk. Egy kicsit megsértődött, amiért nem beszéltél nekirólam, de örül, hogy végre találtál egy férfit, aki el tudja viselni azokos szádat. És szerette volna, ha tudom, hogy van egy édes oldaladis, amit meg fogok találni, ha ragaszkodom hozzád, és elég kitartóankeresem.Vörös köd suhant el a szemeim előtt. – Beszéltél az apámmal?80

Játék a tűzzel– Igen. A barátnőddel, Sherridannel is. Tudni akarta, miért nemhívtad őt az elmúlt napokban, és azt kérdezte, haragszol-e rá az ikrekmiatt. Mondtam neki, épp arra fordítod az energiád, hogy megnyerjmagadnak, ő pedig azt kérte mondjam meg, hogy viselj fekete bőrt,és hordj magadnál egy lovaglópálcát. Érdekes lány. Egyedülálló?Ó, ez már túl sok volt. A gyerekkori barátom és a férfi, aki alétemért felelős egyáltalán nem találta furcsának a beszélgetést egykülönös fickóval, akiről sosem beszéltem, vagy mutattam be nekik?Szóval mi van akkor, ha Rome volt a lakásomon, és válaszolt ahívásaimra. Amennyire ők tudták, akár be is surranhatott azzal aszándékkal, hogy megöljön engem. Várjunk…– Akárhogy is – mondta Rome és legyintett a kezével. – Biztosszereted őket, ahogy ők is téged, de most én vagyok az egyetlenneked. Csak én tudok segíteni.A rejtett figyelmeztetés elmosta a dühöm, és félelemmel töltött el.Hideg, nagyon is igazi félelelemmel, ami megfagyasztotta az ujjaimhegyét. Mivel a dühöm lángokkal járt, volt értelme annak, hogy afélelmem fagyot. Túl hevesek a hangulatingadozásaim, ahogy Romemondta. Igaza volt. Mindenben.– Mit kéne tennem? Elrejtőzni?– Nem. Nincs tapasztalatod ezen a téren. Elkapnának, mireelérnéd a tömb végét. Nem, amit neked most tenned kell – mondta,ujjaival dobolva a pult tetején –, hogy lerázd a TTMA-t. A legjobbmódja ennek az, ha megtaláljuk a tudóst, aki a formulát létrehozta.Dr. Enrich Roberts-et.Kétkedőn bámultam Rome-ra. – Ez remekül hangzik, de én hogytudnám ezt megtenni? Az is gondot okoz, hogy a kulcsaimatmegtaláljam.– Majd én segítek neked. Talán vissza tudja fordítani, amit veledtettek. Ha nem, nos, el tudjuk cserélni – vagy úgy teszünk, minthaelcserélnénk. Az ő élete a tiédért. Nem igazán hagyhatom, hogyVincent újra megkaparintsa. Egyszer már meggyőzte a jó dokit, hogyha neki dolgozna, az a világ előnyére válna, nem engedhetem, hogymásodszor is meggyőzze.81

Gena ShowalterAmit kivettem Rome beszédéből: volt rá esély, hogy ismétönmagam lehessek. Normális, hétköznapi önmagam. A gondolatmámorító volt. Csodálatos. Részegítő. Kivéve… egy kósza gondolatkerekedett felül a boldogságomon, és felmordultam. – És te mitnyernél ezzel, Rome? Arra utasítottak, hogy vigyél be. Ha az igazatmondod, akkor ellenszegültél a parancsnak. A főnököd ellen fogszdolgozni. Miért tennéd ezt meg értem? Egy idegenért?Összeszorította az állkapcsát, megvonta a vállát, de a mozdulatnagyon merev volt. – Talán a főnököm megváltoztatta a véleményét.Talán most már úgy véli, nagyobb hasznod van kinn a pályán.– Vagy talán te nem mondasz kurvára igazat – mondtam.Valószínűleg azt várta, hogy megjegyzés nélkül elfogadom amagyarázatát. Nos, kitörölheti a hülye talánjaival a seggét! – Talánnem is dolgozol senki ellen, csak ellenem. Talán azt tervezed, hogymegkeresed és megölöd Dr. Roberts-et, aztán meg rám fogod.Rome csendben maradt.– Mielőtt a főnököd szélnek eresztene, látni szeretné, hogy mittudok csinálni.Továbbra is csend.– Nem így van? – követeltem. – Mondd el az igazat, Rome!Tényleg segíteni akarsz nekem? Vagy megpróbálsz becsapni, hogyelvigyem a balhét valamiért?Megint csukva tartotta a száját, teljes némaságba burkolózott.A düh ott égett bennem, de hála istennek, nem gyújtottam felsemmit. Tovább munkálkodtam a kötélen a csuklómon és abokámon, annyira felmelegedtem, akár a mérgem. Egy hajszálonfüggött az életem, és nem akartam a túlélésemet kockáztatni areményért, hogy Rome nem jelent rám fenyegetést.– Nem fogok neked segíteni – utasítottam vissza.– Nem akarok rád kenni egy bűntettet sem – mondta végül Rome.– A főnökömnek pedig halvány fogalma sincs róla, hogy nemszándékozlak bevinni. Elégedett vagy?– Nem – és nem is voltam. – Ennek a te főnöködnek neve is van?82

Játék a tűzzelA csend újabb súlyos függönye borult ránk, majd azt mondta. –John Smith.Ó…kérlek!– Ja, mint több ezer másik férfinak is. Rendben. Ne mondd el!Amúgy sem ismerném. De miért nem viszel el hozzá? Mondj nekemegyetlen jó okot, amiért higgyek neked! Mond el, hogy hirtelen miértkéred a segítségem a saját életem megmentésében, mikor azelőttolyan elszántan akartál bántani?Felhúzta sötét szemöldökét, farkasszemet néztünk. – Nem bízolmeg csak egyszerűen bennem?– Nem. Nein. Nay. Mondjam talán másik nyelven is?Egyik kezét végigfuttatta az arcán, megállva az orra hegyénél.– Nem foglak átadni a főnökömnek, és nem engedem, hogyVincent kezei közé kerülj – mondta. – Sem most, sem később. Aszavamat adom. Ha nem találjuk meg a doktort, akkor találok egymás módot, hogy lerázzam rólad Vincentet.– Miért tennéd meg?– Mert… – megtorpant, mintha a vallomás fájdalmas feladatlenne. – Mert…a francba is! Ez nem olyan információ, amire mostszükséged van.Abbahagytam a munkálkodást a kötelékeken, és a szék szélénegyensúlyoztam.– Akkor is mondd meg! – makacskodtam.– Mert – ismételte meg engem bámulva. Ennek a tekintetnek ahője csaknem nyomot hagyott a bőrömön – Mert el kell rejtenem alányomat, és te vagy az egyetlen, aki segíthet ezt megtenni.83

Hetedik FejezetRÖGTÖN AZUTÁN, hogy rám dobta ezt az apró bombát – Rome-nak vanegy lánya. Egy lánya! –, felállt, és hátratolta a székét. A pulttávolabbi részéhez ment, és kihúzott valamit az egyik fiókból. Háttalállt nekem.– Segítesz nekem, igaz? – kérdezte.– Amit csak kér, főnök – mondtam bizonytalanul. Mit művel?– Jó – sarkon fordult, és felém indult, a kezében egy… uramisten!Egy kés volt nála.Hüledezve hőköltem hátra, le is estem a bárszékről. Egypuffanással landoltam, a hideg linóleum padló semmit nem tett, hogyfelfogja az esésem. Éles fájdalom járta át a karom. Levegőpajzs,levegőpajzs. Szükségem volt egy kibaszott levegőpajzsra. De akezeim meg voltak kötve, szó szerint! Megpróbáltam elhátrálni, alábammal toltam magam, de nem voltam elég gyors. Rome odaérthozzám, és csettintett a nyelvével.– Olyan gyanakvó vagy – mondta.– Hogy teheted ezt? – kiáltottam. Mit nem adtam volna, ha kitudom nyújtani a kezem, és el tudom lökni egy levegőpajzzsal. Hauralni tudnám azt az erőt a kezeim nélkül is. – Én… én megsütlek.Széttéplek egy tornádóval. Azt mondtad képes lehetek parancsolni atornádónak, és meg fogom tenni!Nem is zavartatta magát, a levegőbe emelte a kést, és megfogta amarkolatot.84

Játék a tűzzel– Szükséged van a segítségemre, hogy el tudd rejteni a lányodat –emlékeztettem. – Hogy vagy képes… au!Szó nélkül a hasamra fordított. A sokkomon és a félelmemenkeresztül felismertem a kötélbe vágó fém hangját. Egyszer. Kétszer.A szám tátva maradt, mikor rájöttem, hogy éppen kiszabadítja acsuklóm és a bokám.– Szabad vagy – mondta. – Bízol bennem végre?Magam elé nyújtottam a karom, terpeszbe tettem a lábam,felhúztam a térdem a mellkasomhoz, és talpra szökkentem. Aszabadsággal egy löketnyi bátorság is jött. Megpördültem, amellkasára böktem, és felmordultam. – Soha többet ne közelítshozzám egy késsel!Arcátlan üdvözléssel vonta fel az egyik szemöldökét.– Vagy tűvel? – kérdezte szárazon.– Így van.– Semmi éles tárgy, mi? Minden mókát száműzöl akapcsolatunkból – profi precizitással dobta a kést a mosogatóba. Ahegye pont a lefolyóba állt bele, és előre hátra himbálózott.– Van pár dolog, amit el kell intéznem – mondta, pillantásávalfogva tartva az enyémet. Pillantása heves, fontolgató volt. –Megbízhatok benned, hogy itt maradsz?Ártatlanul rebegtettem a pilláim. – Természetesen. Megbízhatszbennem annyira, mint én benned.– Ezt úgy veszem, meg tudsz bízni bennem – csattant fel. Agrimasz vonallá préselte az ajkait. – Ne próbálj felhívni senkit! Ittnincs telefon. Ne is hagyd el ezt a lakást! Vadászni fognak rád.Eltüntettem a nyomainkat, de ez nem jelenti, hogy teljesenbiztonságban vagy.Felemeltem az állam, és annyi hálában részesítettem, amennyitőlem telt. – Feltételezem, képesek lesznek elkapni, főként ismerve ahollétemet.A szemét forgatta, és közelebb lépett, szűkítve az értékesszemélyes terem. A helyemen maradtam, nem hátráltam el, mint85

Gena Showalterszerettem volna – vagy legalábbis kellett volna. Áradt belőle a hő,finoman megborzongtam tőle.– Sebezhető vagy, Belle. Míg meg nem tanulod, hogyan irányítsdaz erődet, addig nem leszel a lenyűgöző Periódusos Tábla Csirkéje,és hátrányban maradsz. Minden alkalommal.– Ne nevezz így! – mondtam megvetve a lábam. A titulus úgytűnik, visszavezet arra a tényre, hogy nem vagyok többé önmagam.Valaki más voltam, valaki más, veszélyes volt és üldözött.– Sebezhetőnek? – kérdezte, ajka felfelé görbült. – Vagy aPeriódusos Tábla Csirkéjének?– Mindkettő. Nem vagyok szuperhős. Megtalálom a módját, hogymegszabaduljak ezektől a képességektől, és akkor mindenkinekkibaszottul békén kell hagynia.Semmi nem érte meg ezt a kockázatot. Semmi nem érte meg,hogy kísérleti nyúl legyek és/vagy megöljenek.– A te érdekedben, remélem, hogy megtaláljuk a doktort – hangjaelvesztette minden vidámságát, és átadta a helyét a szomorúságnakés gyásznak.Várjunk. Valami nem stimmelt. Valami… Résnyire húztam aszemem, a kezem a csípőmre tettem. – Ellentmondasz sajátmagadnak, Rome. Ha megtaláljuk a dokit, és segít nekemmegszabadulni a képességeimtől, nem fogok tudni segíteni nekedelrejteni a lányodat, nem igaz? Nem, mintha egyébként érteném,hogyan tudok neked segíteni. És nem teheted azt sem, hogy közlöd,el kell rejtened a lányodat, de semmi mást nem mondasz. Szükségemvan a részletekre. Miért akarod elbújtatni? Valaki a nyomában van?Behunyta a szemét, és megdörzsölte az arcát. – Szereted hallani asaját hangodat, igaz? Ezért teszel fel annyi kérdést.– Válaszolj nekem! Addig kérdezek, míg nem felelsz.– Hát jó. Nem, nem üldözik. Még nem. De ő egy kislány, ésnormális életet érdemel. Ott ezt soha nem kaphatná meg. Semmilyenélete nem lesz, ha nem rejtem el, mert elragadja valamelyik para. Abeleegyezésemmel, vagy anélkül – hangja merev volt, fájdalommal86

Játék a tűzzelteli. – És nem mondtam semmit arról, mikor engedem, hogymegpróbálj megszabadulni a képességeidtől.Felhördültem. – Engeded? Te most tényleg kurvára azt mondtad,engeded?– Észrevetted, hogy gyakran elismétled, amit mondok? Igen, aztmondtam, engedem. És hacsak nem akarsz valamit tenni emiatt –amit nagyon nem ajánlok – akkor most mennem kell.Oké, igen komolyan tesztelte a (gyakorlatilag nem létező)önkontrollom, de ez olyan teszt volt, amin könnyen átmentem. Nembombáztam szitokáradattal (barom, idióta, náci parancsnok), és nemütöttem addig, míg a földre nem zuhan, és nyöszörög, mint egykisbaba. Témát változtattam, de nem zártam ki a dolgot, hogy – apokolba is! – azt fogok csinálni, amit csak akarok, abban apillanatban, hogy kilép az ajtón.Mégsem tudtam lelkesedni a gondolatért, hogy elmegy.– Hová mész? – mordultam fel. – Valaki tényleg megpróbálhatbesurranni ide, míg nem vagy itt.– Összeszedek pár dolgot, amire szükségünk lesz, és inkábbkockáztatom meg, hogy besurran ide valaki, mint hogy kivigyelek avilágba. Még a végén leégeted.Fáradtan emeltem fel a karom – Hányszor kell még elmondanom?Nincsenek veszélyben az emberek miattam – minél rémesebbek atettek, amikről azt feltételezi, hogy képes vagyok megtenni, annálkönnyebb lesz elvégeznie a munkáját, és a főnöke elé vinnie. Még aszelet sem tudtam megidézni, az isten szerelmére! És mi van akkor,ha felgyújtottam az ujjaim? Nem bántottam senkit és semmit – Ez…– Ennyi elég volt belőled – mondta, félbeszakítva engem. – Mégegy szó, és megint megkötözlek.Elakadt a szavam. Meg is teszi, gondoltam, és egyre nőtt adühöm. Azt mondta, többé nem vagyok a foglya, és hogy segítünkegymásnak, de máris megfenyegetett, hogy megkötöz. Ha csak hozzámer nyúlni a kötélhez, én... én…Egy kisebb tűzgolyó indult meg a szememből, és csapódott akonyha szemközti falának.87

Gena ShowalterFelkiáltottam abban a pillanatban, hogy rájöttem, mi történt.Rome a földre bukott, így ki tudta kerülni a közvetlen becsapódást,de számtalan szikra pattogott az arcán, megperzselve a bőrét. Aszemem tágra nyílt, ahogy figyeltem az egyre nagyobbra növőlángokat.– Mit is mondtál? – kérdezte, megint szemtelenül felhúzva aszemöldökét. Megdörzsölte megégett arcát.Rémületem a tűz sebességével együtt nőtt, a mosogatóhozrohantam, és megtöltöttem egy poharat vízzel. A tartalmát a tűzreborítottam, majd újra és újra megismételtem a mozdulatot. Nemsegített.Rome-nak sikerült megállítani a pusztítást egy tűzoltó készülékkel– de ez a lelkiismeret furdalásomon nem segített. Istenem!Fenyegetés voltam. Veszélyes. Talán Rome-nak és a többieknekigaza volt, hogy el akartak törölni, ki akartak iktatni. Az égő festékésfa szaga betöltötte a levegőt. Fekete füstpamacsok szálltak fel, amiköhögésre ingerelt.Miután félretette a tűzoltó készüléket, Rome talpra ugrott, éskitépte a plafonból a füstérzékelőt, mielőtt beriasztana. Amosogatóba dobta, és éles pillantást vetett rám.– Még mindig úgy gondolod, hogy a világ biztonságban vantőled? – kérdezte, és egy csepp könyörületet se mutatott felém.– Nem – mondtam halkan, leverten. – Őrült vagyok.– De aranyos őrült vagy. Nem leszek távol egy óránál tovább,rendben? Próbálj meg uralkodni magadon!– Igyekszem – leeresztettem a vállam. Megölhettem volna Romeot,felgyújthattam volna. Meg akartam szökni tőle – nem igaz? –, denem akartam megölni. Úgy nem, hogy ő sosem bántott igazán.Rome halkan felsóhajtott. A következő pillanatban megfogta azállam, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Olyan csodás érzésvolt az ujjai tapintása. Durva és érdes, de egészen kihívó. Érzéki.Meleg és erős. De ami a leginkább meglepő volt, hogymegnyugtatott. Bizseregtem. A melegség, mint a éles szike, haladt áta bőrömön, és egyenesen a csontjaimba fúródott.88

Játék a tűzzel– Belle – mondta, hangja éppoly gyengéd volt, mint az érintése.Lassan ránéztem.Lejjebb hajtotta a fejét. A levegő a torkomon akadt, égetett.Felhólyagosodott.Volt időm, hogy tiltakozzak, mikor az ajkaival az enyémre hajolt,de nem tettem. Képtelen voltam, hiszen hirtelen bensőm mindenporcikájával vágytam a csókjára. Veszélyes volt, izgalmas, és ahogya dolgok jelenleg álltak, talán nem érem meg a holnapot. Valójábanmostantól akár egyetlen óra is nagyon bizonytalannak tűnt. Bűntudatnélkül engedném meg magamnak ezt a gyönyört. Habozás nélkül.Megállás nélkül. Elviselném, megízlelném, élvezném, nem érdekes,mennyire rossz volt ez rám nézve. Nagyon is lehetséges, hogy ez azutolsó jó dolog az életemben.Végigsúrolta az ajkam egyszer, kétszer. Talán az volt a szándéka,hogy ennyiben hagyja, röpke, ártatlan érintésként, de én nemhagytam. Kinyitottam a szám, és felkínáltam a nyelvem.Ezután már az ösztönök vezéreltek. Mindkettőnket. Nem fogtuktöbbé vissza magunkat. Semmi gyengédség. Csak a cáfolhatatlanszükség. Mélyen a torkából morgás tört fel, és még többet követelt.A nyelve végigsöpört a fogamon, és mélyre csúszva, teljes megadástkövetelt.Oldalra fordította a fejét, hogy mélyíthesse a kapcsolatot. Ujjai ahajamba túrtak, keményen tartottak. Meleg, férfias íze volt. Valaminyers, és teljesen érzéki volt benne. Nem tudtam megnevezni, hogymi, legalábbis nem pontosan, csak annyit tudtam, hogy valamiolyasmi, amiben még sosem volt részem eddig. Többet akartam...sokkal többet.Nyelvünk összegabalyodott, hevesen, birtoklón. Azon kaptammagam, hogy megmarkolom az ingét, magamhoz szorítva, minthaattól félnék, hogy elmegy. Forróság kezdett növekedni bennem,hatalmas boldog hő. Úgy kezdődött, mint egy apró lángocska,nyalogatva minden sejtem, aztán kiterjedt és szétáradt mindenporcikámban.89

Gena ShowalterA mellbimbóm megkeménykedett, és nekifeszült az pólómnak,hozzádörzsölődött minden mozdulatommal. A lábam elgyengült.Fájt, igen, fájt. A tűz pedig nőtt. Rome fájdalmasan megmarkolta ahajam, mintha valami biztosítékra lenne szüksége. Mintha nem tudnáelviselni a gondolatot, hogy nyomós ok nélkül elengedjen. És mégis,a következő pillanatban felnyögött, és elugrott tőlem.– Rome? – mondtam pihegve.Karnyújtásnyi távolságra állt tőlem, mélyeket lélegzett.– Majdnem felgyújtottál – lihegte.Valóban átjárt a fájdalom, Lángoltam, ahogy mondta. A karjaimközt akartam tudni. A nyelvét akartam a számban. Azt akartam, hogyezúttal az erekcióját is nyomja a lábam közé, előre-hátra mozogva,először csak lassan, aztán egyre gyorsabban, átlökve a kielégülésédes határán. Csakhogy az „felgyújtani” szót ő szó szerint értette.Majdnem nyárson sütöttem meg, jöttem rá, mikor észrevettem akezemről felszálló füstöt. De még mindig akartam őt.Hogy tudtam ennyire erősen vágyni rá? Őrá?Élesen szívtam be a levegőt, de ez sem segített. Férfias illatánakfoszlányai beszöktek az orromba. A vágy újabb hulláma söpört végigrajtam, és remegett tőle a gyomrom. Újabb láng kelt ott életre. Afenébe, nem kéne ennyire sóvárognom utána. Talán...talán, nemkellett volna ezt tennünk. Most még sebezhetőbb voltam a számára,sokkal inkább, mint ezelőtt.Ökölbe szorítottam a kezem magam mellett, és a dühömrekoncentráltam. Ebben a pillanatban minden érzelem jobb volt, mint avágy. Nem lett volna szabad megcsókolnia!– Rome – mondtam.– Nem kellett volna ezt tennem – mondta két levegővétel között,elismételve a gondolataim.– Nem. Nem kellett volna.Ellenálltam a késztetésnek, hogy végigsimítsak duzzadt, lüktetőajkamon.90

Játék a tűzzel– Nem fogok bocsánatot kérni – inkább torokhangú morgás volt,megtörve a ránk telepedő csendet. – És nem fogom azt sem mondani,hogy többé nem teszem meg.Összepréseltem az ajkaim, küzdve az elégedettséggel. Dühösvagy, emlékszel?– Nem kértelek hogy tedd meg, igaz?Szünetet tartott, megrázta a fejét. Meglepő módon, elégedettségcsillogott a szemében. – Nem kérted, hogy megtegyem újra, vagyazt, hogy ne tegyem meg újra?– Ó, csak fogd be! – gyakorlatilag hozzávágtam a dolgot, és nemakartam rosszabbá tenni azzal, hogy hangot adok a vágyaimnak.Tudnia kellett, hogy egy részem – a nőies részem – remélte, hogyújra megteszi. A mellbimbóm még mindig lüktetett. A fájdalom alábam közül még mindig nem tűnt el.Előrenyúlt, és ujjbegyével végigsimított az ajkamon, épp úgy,ahogy én akartam, ezzel újra életre keltve a tüzet.– Megbízhatsz bennem – mondta. Valóban bűntudat csengett ahangjában? – Mindannak ellenére, ami történt, vagy talán épp ezért,de megbízhatsz bennem. Nem foglak bántani. Nem foglak elárulni.Furcsa módon hinni akartam neki. Életemet a nyilvánvalóanhozzáértő (csodálatosan elbűvölő) kezeibe akartam helyezni. De méga saját ösztöneimben sem tudtam akkor megbízni; úgy értem, nézdcsak meg, hova jutottam eddig miattuk.Hallgatásomat meghátrálásnak vette, és azt mondta. – Ellenőrzömaz épületet és a környező területeket. Ha itt maradsz, biztonságbanleszel.Még utoljára megsimogatta az államat, aztán elment. Vagy inkábbeltűnt, hátrahagyva egy lyukas, üres szobát.Beleharaptam a számba, egyik sarokról a másikra néztem. Azegyik pillanatban még ott állt előttem, a következőben már nem. Azigazat megvallva, az egyetlen jele annak, hogy itt volt, az arcomátható bizsergése, és a tajtékzó hő a gyomromban.91

Gena Showalter– Rome – szólítottam. Hallanom kellett volna, hogy becsukódik abejárati ajtó, vagy legalább az egyik ablak. Mivel egyiket semhallottam, végigpásztáztam a rendetlen lakást. Nyoma sem volt.Hogy a pokolba jutott ki hangtalanul? Ahogy ígérte, az ajtón és azablakokon valamiféle paraügynök-ellenes, futurisztikus retesz volt,ami ezüst, pókszerű lábakkal terpeszkedett a fán és a kereten,összekapcsolva őket. Kételkedtem benne, hogy Rome csak úgy áttudott sétálni rajtuk. Vagy mégis? Végül is, mennyit tudtammostanában a világról?– Elment – mondtam magamnak. – Hogyan ment el, az nemszámít.Ahelyett, hogy tovább pazaroltam rá az időm, még egyszer végigszáguldottam a lakáson, ezúttal telefont keresve. Annyira szerettemvolna hallani apám hangját.Bár Rome nem hazudott. Nem volt telefon.– Francba! – a szűk előszobában köröztem. Ha visszamennék alakásomra, vajon működne a telefonom? Nyomon követik a hívást?Ha elhagyom az épületet, és keresek egy nyilvános telefont,követnének? Megölnének?Elvinnének?Csak egy órát leszek távol, ezt mondta Rome. Most kellmeghoznom a döntésemet. Maradjak, és várjam meg Rome-ot, bízvabenne, hogy megtartja a szavát és megvéd. Vagy menjek, és tegyekmeg minden tőlem telhetőt, hogy megvédjem magam – és a világottőlem.Akármelyik is, talán a rossz döntést hozom meg.Akármelyik is, talán tárt karokkal fogadom a gondokat.Tudva ezt, éreztem, ahogy az idegesség és sürgetés átfut rajtam.Megmasszíroztam a halántékom. Amire igazán szükségem volt, azmagány, idő, hogy végig tudjam ezt gondolni, anélkül, hogy azonaggódnék, mikor jön vissza Rome. Idő, hogy döntést hozzak az énfeltételeimmel, nem az övével. Minden, amit mondott, akár hazugságis lehetett, hogy csendes megadásra késztessen. Vagy nem. Áááá!92

Játék a tűzzelValami zavart abban az alkuban, amit akart, de ebben apillanatban nem tudtam pontosan megmondani, micsoda. Mégis, anyugtalanító érzés ott volt, és nem tetszett. Remegtem tőle.Reszketve fújtam ki a levegőt. Míg nem megyek biztosra, és nemjövök rá erre a dologra, addig futnom kell. Futni, pont úgy, ahogy azelején szerettem volna. Óvatos leszek. Nem fogom hagyni, hogy alegkisebb instabil érzelem is eltöltsön, ami veszélyeztetné a világot.Nem bízom meg senkiben, a saját biztonságom érdekében.Természetesen nem mehettem vissza a lakásomba. Olyan helyrekell mennem, ahol még sosem voltam. Valahova, ahol senkinek nemjutna eszébe keresni.Elhatározásra jutottam, majd az ajtóval bíbelődtem pár percig, deképtelen voltam kinyitni. Tudtam, hogy nincs sok időm megszökni.Gyanítottam, hogy Rome sietni fog vissza. Lenéztem a kilincsre.Sosem tudnám feltépni. Le kell égetnem.Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, kerestem egy táskát. Mindent,amim volt beledobáltam. Hál’ istennek, Rome elég sok ruhámat éspiperecuccomat elhozta. Természetesen nem hozta el abankkártyámat, de a köteg pénz, amit a matrac alatt találtam, bővenkárpótolt. Betömtem a bankjegyeket a zsebembe.Visszasiettem, és bámultam az ajtót, készen arra, hogy ismétszembenézzek vele. Hogy tudnám úgy megidézni a lángokat, hogyne gyújtsak fel mindent? Talán, ha egy kis dühöt engedek megmagamnak. Csak egy kicsit. Remélhetően a zár lángra kap, de másnem.Kérlek, ne engedd, hogy más is elégjen!Mély, megnyugtató lélegzetet vettem, ledobtam a táskát alábamhoz, megropogtattam a nyakam, felkészülve rá, hogyelőidézzek egy jó (de csak kicsi!) gőzt. Ahhoz, hogy ez sikerüljön,olyan dolgokra kellett gondolnom, amik bosszantottak, de nemőrjöngtem tőle.Oké. Szóval utáltam, mikor az emberek bevágtak elém a sorba.Valamint utáltam a goromba vendégeket és az alantas munkákat. Ó,ez jó!, gondoltam és képzeletben vállon veregettem magam, mikor93

Gena Showalterfellángolt egy apró harag bennem. Habár a vállon veregetés hamarkioltotta a dühöm, elöntve elégedettséggel.Koncentrálj! Mit gyűlöltem még? Tudom! Tudom! Utáltam, hogyrosszfiúk üldöznek. Utáltam a tényt, hogy néhány ember meg akarölni. Utáltam, hogy beadtak nekem egy kísérleti titkos formulát azengedélyem nélkül. Utáltam, utálta, utáltam, hogy most állás nélkülmaradtam, összetörtem, és apa lakbére hamarosan lejár.A légzésem szakadozott lett, ahogy a harag nőni kezdett bennem.Keményen ökölbe szorítottam a kezem magam mellett. Utáltam,hogy Rome olyan nyálcsorgatóan szexi. Utáltam, hogy olyan jó ízevolt. Utáltam, hogy máris újabb kóstolóra vágytam belőle. És mi afrancot akart az jelenteni, hogy kibökte, van egy lánya? Egy lánya,Krisztus szerelmére! Ebben nem hazudott. A szeme tele volt erős,nyers érzelmekkel. Kétségbeesett szükséggel és félelemmel. Vajonezt az jelentette is, hogy Rome-nak felesége van?Ó, az a barom! Volt neki. Volt egy felesége otthon. Mégis úgycsókolt, mintha nem tudna egy perccel sem tovább élni, ha nemtisztítaná le a mandulámat. Megérintette az arcom, és elérte, hogyén…Tűzgolyó lövellt a szememből, és csapódott a bejárati ajtóba. Azerejétől még én is megtántorodtam. Ahogy elestem, a tűz továbblövellt belőlem, lángok lobbantak mindenfelé, ahova néztem, halálos,narancssárga ösvényt járva egyik saroktól a másikig. Elakadt alélegzetem, megdörzsöltem szorosan lezárt szemeimet, megszüntetvea tüzet, kiürítve elmémet.De nem sokkal azután, hogy lehunytam a szemem, éreztem, ahogyaz ujjaim felmelegednek. Tűz repkedett belőlük. Uramisten!Megnyitottam egy tüzes gátat, ami nem akart bezáródni. Éreztem,hogy perzsel, sistereg. Hamu és égő szőnyeg, fa és műanyag szagatöltötte be az orrom.A szívem őrült módon vert. Nyugodj meg, Belle Jamison! Mostazonnal! Nyugodj meg! Ha nem teszem, az egész épületet porigégetem. Emberek halhatnak meg. Miattam. Mély levegő beszív, és94

Játék a tűzzelkifúj. A hő továbbra is körbeölelt, a testem kellemesen reagált,élvezte és még többet termelt.– Uralni tudom a tüzet – mondtam, előre nyújtottam a kezem, éspróbáltam visszahívni magamhoz a tüzet. Add, hogy ez működjön;add, hogy ez működjön; add, hogy ez működjön! – Uralni tudom atüzet. Erőm van az elemek felett. Engedelmeskedniük kell nekem.Kinyitottam a szemem, egy pillanatra teljes káoszt láttam, mielőttújabb tűzgolyó szabadult el belőlem. Megint megdörzsöltem csukottszemem, mialatt elöntött a pánik. Édes istenem, mit kéne tennem?Hogy állítsam ezt meg? Gondolj jó, boldog dolgokra! Olyanra, ami alegkevésbé sem borít ki.Oké. Mi tett boldoggá? Sherridan-nek randija volt az ikrekkel. Azapám életben volt. Ötven százalékos leárazások. Csokoládéval szórtsütemények – szélesebb lett tőlük a derekam, de nem akartam ebbebelemenni. A gondolat, hogy soha többé nem kell sznoboknak kávétfelszolgálnom, módfelett boldoggá tett.Minden újabb gondolattal csökkent a dühöm és a pánikom,éreztem, ahogy lehűl a kezem. Lassan kinyitottam a szemem. Azújabb mély levegő súlyos, megkönnyebbült sóhaj lett. Lehet, hogylángtenger volt körülöttem, de legalább nem lövellt többé tűz aszememből és a kezemből.De nem engedhetem, hogy a szomszédokat megsebesítse. Akonyhába siettem, és örültem, mikor megtaláltam a tűzoltókészüléket a tűzhely mellett, amit Rome is használt. Miért nemtartottam magam mellett? Ostoba. Ahogy visszasiettem az ajtóhoz,mindent lefújtam, ami az utamba került. Hamarosan fehér köd lepettel mindent, a lángok halk sistergéssé csillapodtak.Ledobtam az immár üres palackot, a karom remegve hullottmellém, ahogy körbenéztem, felmérve a károkat. A kanapé, a tévé, akávézóasztal és a táskám mind megégtek. A szőnyeg is tönkrement,de ez inkább ünneplésre adott okot.A bejárati ajtó teljesen leégett – kivéve azt a hülye kilincset, amiaz egyetlen épen maradt ajtófélfán lógott –, üresen tátongó lyukathagyva, ami egyenesen a folyosóra vezetett. A füst vastagon95

Gena Showalterhullámzott kifelé. Egy riasztó szólalt meg a folyosón, éppen elégerősen sivítva ahhoz, hogy összerezzenjek.Másodpercekkel később a szomszédok elkezdtek kiáramlani afolyosóra. Ha ezek közül az emberek közül egy is ismeri Rome-ot,fel fogja hívni, és szól neki, mit tettem. Talán már úton is vanhazafelé. És ne is beszéljünk arról a tényről, hogy épp most mutattammeg a hollétem a rosszfiúknak, akiknek talán nem is kellett volnatudni róla.– Mit tettél? – kérdezte egy idős asszony, karját összefűzveterjedelmes mellkasa előtt. Cseresznyepiros köntöst viselt, és kékcsavarók voltak a hajában. – Raymond tudja, hogy a lakásában vagy?Raymond? Ki a franc az a Raymond? Talán a férfi, akitől Rome alakást lopta – ha így volt, sajnálom, Raymond! –, vagy talán egyálnév volt, amit Rome előszeretettel használt. Akár ez, akár az, nemterveztem, hogy itt ácsorogok és kiderítem.– Kapcsolják már le azt az átkozott riasztót! – kiabált valaki más.– Hívta valaki a felügyelőt? Irtó dühös lesz.– Kizárt, hogy visszakapod a letétet ezek után.Legalább az épület volt olyan régi, hogy nem volt beépítettoltórendszerük. Mindegyikünk elázott volna.– Mondják meg a felügyelőnek, hogy sajnálom! – mondtam, éselsiettem a bámészkodók mellett.– Hé, nem mehetsz el! – kiáltotta a hajcsavarós nő, egy pillanatramég a riasztót is túlharsogva. – Majdnem mindannyiunkat elégettél.Azonnal gyere vissza!Megtaláltam az ajtót a lépcsőkhöz és becsusszantam. Elöntött azadrenalin, kitöltött, mintha megittam volna. Sürgetett, hogy rohanjaktovább. A hangok és a riasztó lassan elhaltak, ahogy szökdeltem le alépcsőfokokon a földszintre. Hajtincsek vágódtak az arcomba,átmenetileg elvakítva. Tovább rohantam, és végre kijutottam.Reggeli napfény áradt a fényes georgia-i égről, meleg és tikkasztó.Izzadtságcseppek gyöngyöztek a bőrömön; szúnyogok zümmögtekkörülöttem.96

Játék a tűzzelEmberek haladtak el a járdán, nem törődve nyugtalanságommal.Autók kanyarogtak az utakon. Kipufogógáz töltötte be az orromat,annyira csiklandozva a torkomat, hogy köhögnöm kellett. A köhögésfolytatódott, míg egy helyben álltam, és próbáltam kitalálni, merremenjek.Köhögve jobbra fordultam, és elindultam. Csak sétáltam, olyanfesztelenül, amennyire csak tudtam. Hál’ istennek, el tudtamvegyülni tömegben, míg be nem tájolom magam és… Francba!Rome fordult be sietve az egyik épület sarkán, szeme azonnalkiszúrt, mintha várta volna, hogy megjelenek. Vonásai izzottak aharagtól.A hőség ellenére megfagyott a vérem. És megdermedt.Megdermedt, ahogy elöntött a félelem, Megfordultam éskétségbeesett futásnak eredtem. Az épületek elmosódtak mellettem,jegesen csillogva, ahogy elsiettem mellettük. Az emberek csúsztak kiaz utamból, és mindazok, akik nem fagytak meg azonnal. Szószerint. Azt kívántam, bár meg tudnám állítani, de nem tudtamlegyűrni a pánikot.Nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy Rome elkapjon. Megint.Ha a közeljövőben úgy döntenék, hogy együtt dolgozom vele, ésmegbízom benne, akkor az az én feltételeim szerint történik. Az énidőmben. Nem fognak kényszeríteni. Nem fognak elnyomni, semmanipulálni.Bátor gondolat egy lánytól, akit mindjárt elkapnak.Jeges réteg keletkezett alattam a földön, és csúszkálni kezdtem,vad pillantásokat vetve a hátam mögé. Rome is bizonytalan volt ajégen, mégis úgy tűnt, egyre közelebb van minden alkalommal,mikor hátranéztem. A megállíthatatlan köhögésem hibáztattam, amimeglehetősen lelassított. Mi a fene volt velem? Sosem reagáltam ígya kipufogógázra ezelőtt.Uralkodj magadon! Ne gondolkozz! Ne érezz! Nem tudva, mimást tehetnék, mikor teljes erővel rohant felém, lefutottam az útra.Pont akkor sikerült irányításom alá vonni a szívverésem, amikor egy97

Gena Showalterautó rám dudált, és az úttest közepére fordult. Egy másik autó, egyvérvörös Vipera pont előttem állt meg.– Ne csináld! – kiáltotta Rome.Az autó anyósülése felé vetettem magam. Hála istennek nemfagyott meg. Az érzelmeim kavarogtak. Zene üvöltött a lejátszókból,de a sofőr lekapcsolta, mikor feltéptem az ajtót. Teljes meglepődés ésjóképű düh ült ki az arcára. Nem törődtem vele, behajoltam, hogyleülök. A következő pillanatban egy kisebb golyó repült elmellettem, és fúródott az autóba. Sokkolva, meglepődve fordítottamoldalra a fejem. Egy férfi – nem más, mint az a gyönyörű férfi, akikikérdezett a kávézóban – állt tőlem pár lépésnyire, és egy pisztolyttartott a kezében. A pisztoly egyenesen rám célzott.Uramisten, uramisten, uramisten! A maradék távolságot lebukvatettem meg az autóba, majd becsaptam az ajtót. Ne gondolkozz! Neérezz! Még több lövedék fúródott az ablakba, megrepesztve azüveget. Majdnem kiugrottam a bőrömből. Legalább abbamaradt aköhögésem.Az autó sofőrje számtalan szitkot szórt rám, és üresbe tette akocsit. Azt hiszem, ki akart hajítani. Egy fiatal férfi volt (talántinédzser), kék hajjal és karikákkal teli szemöldökkel.– Taposs bele! – parancsoltam rá reszketve.Felhorkant. – Mégis mit gondolsz, mi a fenét csinálsz? Azonnalszállj ki az autómból!Újabb lövedék érte az ablakot, még jobban megrepesztve. – És kia franc lövöldözi az ablakom?– Vezess! Kérlek, vezess!– Kibaszottul! Szállj! Ki! Tiszta hamu vagy, tönkreteszed abőrülést. Hívom a rendőrséget – megragadott egy telefont aműszerfalról. – Az ablakom úgy néz ki, mint egy átkozott pókháló.Megkockáztattam egy pillantást az emlegetett ablakra, és láttam(számtalan tükröződésből), hogy Csinos Fiú – Vincent, emlékeztemvissza – már majdnem elért minket. Rome is, az arcát elsötétítette aharag. Aztán Csinos Fiú Rome-ra kezdett lőni, de Rome könnyen98

Játék a tűzzelkikerülte a golyókat. Mindezzel egy időben, mindkettő tovább futottfelénk.– Hozzám tartozik – hallottam, ahogy Csinos Fiú megszólalt. – Aformula, ami benne van, hozzám tartozik.– Kapd be! – vicsorgott vissza Rome válaszképpen.Csinos Fiú felnevetett – Ha szeretnéd, hogy eltűnjek, vagy nekemkell adnod a lányt, vagy meg kell ölnöd. De mindketten tudjuk, hogynem fogod az utóbbit megtenni. Képtelen vagy rá. Cicuka. Vagy,talán szeretnél legalább csatlakozni hozzám a TTMA-nál. Nem lennevégre jó érzés a győztes csapathoz tartozni?A sofőr az egész beszélgetés alatt a könyökével bökdöste a kezem,próbálva kitaszítani az autójából, de erősen szorítottam aműszerfalat. Csinos Fiú túlságosan hamar belefáradva Rome-ba,ismét rám koncentrált. Felemelte a pisztolyát.– Indíts, most! – mondtam a Vipera vezetőjének, sokkalkétségbeesettebben, mint előtte. – És biztosítlak, hogy ma este részedlesz szexben.Az autó azonnal megindult, és elszáguldottunk.99

Nyolcadik FejezetÉS ÍGY TELT A KÖVETKEZŐ gyötrelmes egy óra:Miután már elég messze voltunk Rome-tól (otthagytuk szitkozódni azutcán) és Csinos Fiútól, (aki remélhetőleg megfullad a fegyverétől) –,megkértem punk sofőrömet, hogy vigyen egy olcsó motelbe. Az ötlet nekiis tetszett.Úgy értem, a kölyök végig vigyorgott. És miért ne tette volna?Megígértem, hogy kemény szexben részesítem. Valakinek be kellene zárniaengem egy gumiszobába, és eldobni a kulcsot. De egy véletlenszerű helyrekellett mennem, ahogy terveztem, vagy kockáztatom, hogy megtalálnak, ésaz olcsó motel volt az egyetlen, amivel agyonstresszelt elmém elő tudottállni. Mennyivel jobban szerettem volna inkább apához menni, a karjaibavetni magam és hagyni, hogy álomba ringasson az énekével, mintgyerekkoromban. De nem akartam őt is belekeverni.Napfény ömlött be a kocsi ablakán, de a levegő belül fagyos volt. Nemaz én hibám. A kölyök – mi a fene is a neve? – bekapcsolta a légkondit, éscsak úgy áradt a hideg a ventillátorból. Nem tudtam felmelegedni. Amellbimbóm olyan kemény volt, hogy akár üveget lehetett volna vágnivele.Ahogy a táj elsuhant mellettünk, elszórtan láttam néhány virágágyást ésszámtalan benzinkutat, mielőtt az egész tájat betöltötték a pálmafák.Folyamatosan figyeltem a körülöttünk és a mögöttünk lévő forgalmat.Senki nem fordult felénk, vagy követett minket – legalábbis, nem vettemészre. Hogy őszinte legyek, az egyetlenek, akik foglalkoztak velünk, adühös sofőrök voltak, akik nem díjazták, hogy szlalomozunk a sávokban.– Nézz előre! – mondtam a kölyöknek, mikor észrevettem, hogy amellemet bámulja.100

Játék a tűzzelElpirult.– A kis pónimnak szüksége van rá, hogy letisztuljon előtte az út, mielőttbeindulhatna – paskolta meg a műszerfalat.Menekülni. Igen. Örökre? Meddig fognak vadászni rám?A fiú rám nézett – ezúttal az arcomra. – Hé, minden rendben? Valaminagyon furcsa vibrálás jön belőled.– Nagyszerűen vagyok – Leszámítva, hogy halálra vagyok ítélve – Hogyhívnak?– Tanner, de a barátaim Őrült Csontnak 1 neveznek.– Öö, hát az… egy érdekes becenév.– Tudom. A nőktől kaptam – fiatal mellkasa kidülledt. – Aboszorkányosan őrült csontért kapom, amit a lányok kapnak tőlem, és ezértbolondulnak értem.Majdnem megfulladtam. – Csontok… mármint a szexben?– Naná – kuncogott, tiszta, tinédzser gúnnyal. – Még senki nem ugrottígy a kocsim elé.Nem volt többé „szállj-ki-ribanc” tónus a hangjában.Tanner – nem fogom úgy hívni, hogy Őrült Csont – aranyos volt a magarosszfiús módján. Ezüst karikák csillogtak a szemöldökében, kék haja ahomlokára hullott, és egy színes piton tetoválás ölelte körbe a nyakát.Kicsit vékony volt, a ruhája bő és kissé szakadt. Mégsem tűnt szegénynek.– Apám azt mondta, hogy a Vipera egy csaj-mágnes lesz, de basszus,nem gondoltam volna, hogy ennyire!– Apád jó fejnek tűnik – mondtam szárazon.A szája morgásra görbült, kezével erősen markolta a kormányt. Valamirosszat mondtam? Mielőtt esélyem lett volna megkérdezni, témát váltott.– Ki a fene lőtt rád, és ki volt az a fickó, aki üldözött? Olyan volt,mintha minden irányból jönnének rád.– A fegyveres fickó az ördög.Azt nem tudtam, hogy Rome mi volt nekem. Lehetséges megmentő?Lehetséges buktató? Lehetséges szerető? Vagy talán mindhárom egyszerre?– Bárcsak tudnám, az üldözőm kicsoda – bukott ki belőlem végül azőszinte válasz.1 Fordítói megjegyzés: A csontot itt olyan értelemben kell érteni, hogy hímvessző.A srác azzal akar felvágni, hogy az a plusz „csont”, amit beilleszt a lányoknak(elég nyakatekert, tudom XD), az igen kedvükre való.101

Gena Showalter– Naaaagyon dühösnek látszott. Sosem láttam még így szitkozódnisenkit.– Sajnálatos módon az a szitok nem csupán üres fenyegetés.Rome arca villant fel előttem. Ó, igen. Dühös volt. A pupillája drámaiankitágult. Fogait kivillantotta egy széles vicsorban, orrlyukai kitágultak. Haőt áldották/átkozták volna meg a képességgel, hogy irányítani tudja a négyelemet, belőlem spontán Belle Barbecue lett volna ott az utcán.Azelőtt sosem hittem volna, hogy ilyesmi létezhet. Ha bárki mondtavolna, hogy léteznek szupererők, biztosan eltemettem volna agyam„Kibaszott Őrült” felirattal ellátott raktárában.Tanner tüsszentett néhányszor. Megdörgölte az orrát, és összeszűkültszemmel rám nézett. – Kemény az a hamu.– Tényleg? Nem vettem észre – mondtam szárazon, és felé fordultam.Most először találkozott a pillantásunk. Az ő szeme teljesen fekete volt,mintha a pupillája elnyelte volna az íriszt, és… megráztam a fejem, biztosvoltam, hogy káprázik a szemem. – Azok billiárd golyók?– Még szép – vigyorodott el, ettől fiatalabbnak és kissé komisznak tűnt.– Tigrises kontaktlencsét is választhattam volna, de így a lányok azonnaltudják, hogy szerencsés golyóim vannak.Ooké! Túl sok (őrült) információ. Keresnem kell az elmémben egybékés részt, és elfelejteni, hogy valaha is hallottam ezt.Boldog hely. Boldog hely.– Szóval, hát, még nem is mondtad a neved, szivi – mondta, hátradőlt azülésén, egyik karját kinyújtotta, és a fejtámlám köré fonta.Nem akartam megmondani neki az igazit. Minél kevesebbet tud rólamés a körülményeimről, annál jobb.– A barátaim úgy hívnak… – Basszus! Az Üldözött és a Halott névenkívül más nem jutott eszembe. Biztosan ki tudok találni valamit. Apillantásom átszelte az autót, a műszerfalra tévedt, és elvigyorodtam. –Vipera. A barátaim Viperának neveznek.Tanner a homlokát ráncolta – Mint a kocsimat?– Igen – nem próbáltam meg elmagyarázni. Akármilyen magyarázatot isagyalt ki, biztosan felülír bármilyen hazugságot, amit most hirtelen kitudtam volna találni.– Ez nem a neved – mondta, és még jobban ráncolta a homlokát. – Azthiszem, hallottam, hogy az a férfi Elle-nek hív. Vagy Belle-nek. Vagy Nellnek.102

Játék a tűzzelGyorsan gondolkoztam (ugyanakkor nem túl intelligensen), és aztmondtam. – Spanyol volt, és nyilvánvalóan azt próbálta mondani, hogy elstoppo.Oké, szóval egy nagyon sántított. Majdnem meghalsz, üldöznek, aztánbeugrasz egy autóba egy totál (kanos) idegennel, és nézd meg, milyenhazugságokkal jössz elő. A francba!Egy autó dudált, mi pedig megfordultunk, és ettől oldalra dőltem. Aligbírtam visszatartani a sikítást. Ehelyett elakadt a lélegzetem, kezem aszívemre szorítottam, mintha egy ilyen apró mozdulat lelassíthatná. Semmiérzelem, Belle! Ne érezz semmit! – Valaki megpróbál leszorítani minket azútról?– Hoppá! Az én hibám – mondta Tanner. Visszanyerte a kocsi felettiuralmát; majdnem levitte az egyik terepjáró lökhárítóját. – Elbambultam.Vajon meg kell kérdeznem, hogy mitől bambult el?Úgy döntött válaszol, bár nem tettem fel hangosan a kérdést.– A pólód olyan vékony – volt egy csipetnyi vád a hangjában.Istenem, ments meg a tinédzserektől! Kérlek! Nem emlékeztem, hogyilyen otrombán viselkednek, mikor felizgulnak. Talán azért volt, mert egyrút kiskacsa voltam a gimnáziumban (középiskolában és általánosiskolában is), ezért nem fordultak meg utánam. Túl sovány voltam, aszámban ezüst fogszabályzó volt, és magasabb voltam az összes fiúnál(nem, mintha óriás lennék, vagy hasonló). Igen, még pattanásaim is voltak.De hál’ istennek, én voltam a legjobban öltözött.És, csak hogy tudd, nem én voltam az egyetlen, aki ebben a csónakbanevezett.Végül, az autó befordult egy elegáns motel simára aszfaltozottparkolójába, és megállt a fedett bejárat előtt. Színpompásan virágzómagnólia fák vették körbe a terpeszkedő építményt, rózsaszín árnyalatukgyengéd, üdvözlő légkört teremtett a helynek. Egy ágyásnyi vadvirágválasztotta el a parkolót az előcsarnoktól, szivárványos színek ezreibenpompázva.– Ez nem egy olcsó motel – mordultam fel.– Nos, ez egy motel, és a legolcsóbb a környéken – leállította a motort,és kikapcsolta a biztonsági övet.Én is kikapcsoltam az enyém, és beharaptam az alsó ajkam. A kölyök beakart jönni. Azt várta, hogy szexelhet velem. Hogy fogom ebből kivágnimagam?103

Gena ShowalterTanner tekintete átsiklott rám a makulátlan épületről. – De azt hiszem,körbeautózhatunk, és kereshetünk egy lepukkantabbat.– Nem – sóhajtottam fel. Leeresztettem a vállam. Elfogy a pénzem, mirevége a napnak, és esélyem sem volt, hogy többet szerzek. Megjegyzés: azengem üldöző emberek biztosan azt hiszik, hogy spórolok a pénzemmel,így egy igazi szeméttelepre megyek. Itt nem keresnének. Ugye? Igen.– Ez jó lesz – mondtam erőltetett nyugalommal.– Ne aggódj a pénz miatt! – emelte fel az egyik szemöldökét. – Majd énfizetek.Összeszorítottam az ajkam. Szerinte azt terveztem, hogy feldobom anapját; még szép, hogy fizetni akart. Míg ez egy ponton zavart engem, amásikon boldoggá tett, sok problémát oldott meg. Egy olyat, aholmegtarthatom az inkognitómat. Másodszor pedig meg tudom spórolni azt akevés (lopott) pénzt, ami a birtokomban volt. Mint általában mindig, mostis gyors költségvetést csináltam.– Oké, köszi – mondtam, és leküzdöttem a rám törő bűntudatot. – Miértnem szerzed meg a szobát? Majd itt megvárlak.Megrázta a fejét, ettől kék tincsek hullottak a szemébe – Kizárt dolog.Nem megyek oda be egyedül.– Miért nem?– Csak mert – mondta égővörös arccal.Zavartan pislogtam rá. – Vagy már tizennyolc, vagy idősebb?– Igen, de nem fogom egyedül csinálni. Ez… kínos. Mintha egyedülvennék óvszert, vagy ilyesmi. A motel emberei még a végén azt hiszik,hogy a szoba arra kell, kielégítsem magam.Ooké. Nem tudtam vitába szállni egy ilyen idióta logikával. Kinyitottamaz anyósülés felőli ajtót, és kiszálltam. A pára azonnal körbeölelt,megnedvesítette a bőröm, és azonnal elűzte a hideget. Itt még több szúnyogvolt, de a levegő tisztább, sokkal frissebb, mint a városban, virágok és mézillata keveredett benne. Mély levegőt vettem.Tanner is kiszállt, és mellém sétált. Sokkal magasabb volt, mint én,magasabb, mint hittem. A nadrágja olyan bő volt, hogy lelógott a derekán,és kivillantott egy kicsit az alsónadrágjából. Vigyorogva karolta át avállam.Jár egy pont a kölyöknek azért, mert úgy tesz, mintha figyelmes lenne,miközben titokban tapogat.104

Játék a tűzzelÚjabb bűntudathullámot küzdöttem le, amiért hazudok neki, miközbenlelöktem a kezét a vállamról. Hála az égnek, nem okoztam nemzetikatasztrófát – nem beszélve arról, hogy a bűntudat mit okozna. Tornádót?Cunamit? De semmi esély nincs rá, hogy lefekszem a fiúval. Most csak egyférfi tudta felhevíteni a vérem, őt pedig otthagytam fújtatni. És nem akielégültségtől.Tanner megérdemelte az igazat, de még nem mondhattam el neki. Mégszükségem volt rá. Ha valakinek sikerülne a nyomomra akadnia itt, nemhiszem, hogy gyanítanák, az a lány a tinédzserrel, nos, én vagyok.– Ez olyan király – mondta Tanner.A szóválasztásunk egy kicsit különbözött. Amit ő királynak vélt, énszörnyűnek tartottam. A szívem zakatolt, hogy milyen feltűnő vagyokodakinn, szóval gyorsítottam, és az ajtóhoz siettem. Tanner szorosan asarkamban maradt.– Próbálj meg nem feltűnő lenni! – mondtam neki, a pillantásom ide-odacikázott. – Nem akarjuk, hogy az emberek emlékezzenek ránk.– Ö, láttál már engem? – kérdezte, szája sarka mosolyra görbült. –Felejthetetlen vagyok.Ott a pont. – Csak próbálj meg nem mondani semmi felháborítót! És netegyél semmi sokkolót!Felhorkant, egyszerre tűnt vidámnak és felbőszültnek. – Mit tehetnékegy motelben?Tudhattam volna, hogy ezek a szavak csak bajt hozhatnak ránk.A dupla üvegajtó kinyílt, és hűvös levegő üdvözölt. Az előcsarnokvastag, ibolyaszínű szőnyeggel, lila kanapéval és egy üvegasztallalbüszkélkedett. Egy konyhai rész volt a jobb oldalon, mosogatóval,mikrohullámú sütővel és pirítóval. Számtalan étkezőasztal és szék voltszétszórtan a teremben. Egy hosszú, fehér pult tekeredett három irányba,tökéletes M-et formázva, és elválasztotta az ülőhelyeket és a konyhát azelőcsarnoktól.Szerencsére csak a pult mögött álló férfi volt a helyiségben. Az ötvenesévei végén járhatott, ritkuló hajjal, magas, nyurga testtel. Sokkal inkábbvolt sznob, mint fenyegető.– Miben segíthetek? – kérdezte hivatalosan.Csengett a telefon, de nem foglalkozott vele.– Szükségünk van egy szobára – mondtam két csengetés között.Próbáltam a kezemmel félig eltakarni az arcom egyik felét.105

Gena ShowalterTanner felhúzta az egyik szemöldökét, és állával felé bólintott – Ígyvan. Kell egy szoba. A kettőnknek. Együtt.Alig bírtam türtőztetni magam, nehogy a gyomrába bokszoljak. Hol voltmost a zavara?A férfi felmordult, majdnem kézzelfogható elutasítással, és elkérteTanner nevét, személyijét, bakkártyáját, közben a számítógépen pötyögött.Mikor aktivált egy kulcskártyát, így szólt: – Kívánok önnek és az…anyjának kellemes itt tartózkodást.– Nagyon ravasz – mondtam szárazon. Tudtam, hogy nem látszottamelég öregnek, hogy annyi idős gyerekem legyen, mint Tanner. Legalábbisreméltem. Az elég ok lenne, hogy megöljem magam. – Menjünk, drágafiam!Megfordultam. Megragadtam Tanner karját. A mozdulatommegfordította.– Ő a szeretőm – kiáltott át a kölyök a válla felett. – És totál nemvagyok a fia.Felmordultam, és fenyegetően azt suttogtam. – Nem akarjuk, hogy azemberek megjegyezzenek. Emlékszel?– Biztosan érezte a szexuális szikrákat közöttünk, és nem hagyhattam,hogy azt higgye, engedem az anyámnak, hogy a varázsvesszőmmeljátsszon. Az egyszerűen durva.Odakint megint körbeölelt a hőség és a pára. Egész életemben itt éltem,de a tikkasztó hőmérsékletnek mindig sikerült sokkolni a szervezetem,mintha egy hűtőből a sütőbe kerültem volna.Csiripeltek a madarak, miközben jobbra fordultunk, a tizennyolcasszoba felé tartva. Mikor egy fiatal pár jött elő az egyik szobából,lehajtottam a fejem, hogy ne tudjanak megnézni, amikor elhaladokmellettük. A lövöldözés óta nem akartam kockáztatni.A szobánkhoz érve kinyitottam az ajtót, és berohantam. Tanner szorosanmögöttem jött. A fények halványan pislákoltak, a levegő egy kisséáporodott volt, de a hely legalább tisztának tűnt. Egy hatalmas ágy húzódotta távolabbi fehér falnál, a hely nagyobb részét elfoglalva. Sötétlila takarókborították a matracot, és szépen összeolvadtak az ibolyaszínű szőnyeggel.Két virágos kép tarkította a falat, amely pontosan a két éjjeliszekrény felettlógott.Meglepődtem, mert belém hasított a honvágy. Hirtelen a saját ágyamravágytam, és a saját lakásomra. Az apámra.106

Játék a tűzzel– Kezdődjön a parti! – mondta Tanner.Felé pillantottam, és leesett az állam. Míg én a szobát tanulmányoztam,ő levette a pólóját, felfedve napbarnított, szikár mellkasát. Pár év múlvavalószínűleg terjedelmesebb lesz, mint egy harcosé, és a lányokellenállhatatlannak fogják találni. Még olyan csontosan is, mint most volt –a kék hajával és szemöldök karikáival –, a kölyök árasztott magábólegyfajta szexepilt.Már épp azon volt, hogy kigombolja a nadrágját.– Ö, Tanner – mondtam.– Igen? – nem állt meg, hanem küldött felém egy „gyere-ide” típusúmosolyt. A farmerja a bokájára hullott.Előrenyúltam, és ujjaimat a csuklója köré fűztem, mielőtt levehettevolna az alsónadrágját is. – Amikor, öhm, azt mondtam, hogy szexben leszma részed, nem arra értettem, hogy velem.Megmerevedett, ajka morgásra húzódott. – Nem értem.– Én, nos… – a zsebembe nyúltam, és kivettem jó néhány értékesbankjegyet, máris siratva az elvesztésüket. – Tessék, itt van ötven dollár.Örülök, hogy megjutalmazhatlak egy kurvával.Mindkét arca égett. Gyorsan felhúzta a farmerét, és elkezdtevisszagombolni. – Tudtam, hogy hazudsz, mikor azt mondtad, lefekszelvelem. Tudtam.Nem próbáltam meg letagadni.– Sajnálom – a szememmel könyörögtem, hogy értsen meg. –Kétségbeestem.Lehajolt, és felvette a pólóját. Áthúzta az anyagot a fején. – Tudtam,hogy hazudsz, de azt gondoltam, most az egyszer adok neki egy esélyt.Ostoba vagyok, ugye?Szomorúnak és dühösnek tűnt egyszerre, a kombináció olyan volt,mintha gyomorszájon vágtak volna.– Hány éves vagy? – kérdeztem.Megrándult egy izom az állán. – Tizenkilenc. Miért?– Csak kíváncsi voltam.Nem sokkal volt fiatalabb, mint én, mégis, ebben a pillanatban nagyonis annak tűnt. – Ha szerzel egy kurvát, használj óvszert! Talán kettőt.– Nem fogok felszedni egy kurvát. Csak tartsd meg az átkozottpénzedet! Valószínűleg szükséged lesz rá – kicsit leeresztette a vállát.107

Gena ShowalterZsebre dugta a kezét és egyszerűen átnézett felettem. – Szóval szeretnéd,ha elmennék, vagy mi?– Szeretnél maradni? – kérdeztem meglepetten.– Nem, mintha lenne hová mennem – mondta, hangja keserű volt.Összeszorította az állkapcsát.Egy sóhajjal huppantam le az ágy szélére. A kölyök olyan jó volthozzám, és az arckifejezése olyan elhagyatott. Felerősödött bűntudatom,vastag hálót szőtt körém.– Tanner – kezdtem.– Állj! Csak hagyd abba! Most arra készülsz, hogy átmenj lányosba, éselmagyarázod nekem, hogy nem maradhatok, mert az esélyt látnám benne,és megpróbálnék lefeküdni veled.– Igen. Idegenek vagyunk, és én…Hogy mondod meg valakinek udvariasan, hogy nem vonzódsz hozzá?Nos, a férfiak mindig ezt mondták nekem. Habár csendben. Az, ahogyegyenesen átnéztek rajtam, épp eleget mondott. De akkor sem fájt kevésbé,és nem akartam bántani ezt a fiút. – Mit értesz az alatt, hogy nincs hovamenned?– Felejtsd el, hogy mondtam bármit is! Rendben? – elfordult tőlem, denem indult az ajtó felé. A helyén maradt, válla előregörnyedt. Hosszú időtelt el, mire halkan ennyit mondott. – Mikor beszálltál az autómba, te voltálaz egyetlen lány, aki érdeklődött irántam hosszú, nagyon hosszú idő óta, ésez tetszett. Nem akarom, hogy vége legyen.– Micsoda? – ültem fel hirtelen, a hátam egyenesebb volt, mint egydeszka. – Azt hittem te vagy Őrült Csont, a szexuális csodafiú.– Csak felturbóztam – megint felém fordult, összeszorított állkapoccsal,dacos arccal. – Le akartalak nyűgözni.Sokkal jobban tetszett volna, ha gyomron rúgnak, és minden pénzemellopják, mint ezt hallani. Sóhajtottam, megpaskoltam a mellettem lévőhelyet az ágyon. – Volt valaha barátnőd, Tanner?Még jobban összeszorította az állkapcsát. Megrázta a fejét.– Talán… talán adhatnék pár jó tanácsot, vagy valami.Újabb csend telepedett ránk.– Igazán? – mondta végül, hangjából csöpögött az ártatlan szükség.Bólintottam. Sherridan – egy lány, aki eléggé vonzódott a bőrruhához ésa lovaglópálcához – egyszer átélte ezt a fajta szükséget, és tette még most isidőnként, kétségbeesetten vágyva arra, hogy szeresse valaki, hogy108

Játék a tűzzelérdeklődjön iránta. Élénken emlékszem rá, hogy a szülei hogyan vettéksemmibe, észre sem véve vad, figyelemfelkeltő bohóckodásait.Figyelemreméltóan lenyugodott az évek alatt, de az üresség sosem tűnt el.Kétségem sem volt afelől, hogy Tanner is hasonló gyerekkort élt át, ésfájt érte a szívem.– Biztos vagy benne? – kérdezte.– Igen – mondtam.– Oké – arckifejezése kissé felderült, és felém sétált. Az ágymegnyikordult, ahogy leereszkedett a matracra.– Szerinted mi a probléma? Aranyos gyerek vagy… öö, srác. Aranyosférfi vagy.– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Meglátok egy lányt, aki tetszik,bedobom magam, ő meg ideges lesz, és elmegy.Ez rosszabb volt, mint gondoltam. – Mit értesz azon, hogy bedobodmagad?– Úgy értem, megmutatom a nőknek a legjobb mozdulataimat, ésbedobom a legmenőbb dumámat.– Mondj egy példát a legmenőbb dumádból.Habozás nélkül szólalt meg. – Hé, bébi! Akarsz egy kört a Tannerexpresszen?– félrebillentette a fejét, megeresztett egy komisz vigyort,majd kitárta a karját.Édes Istenem! A számra szorítottam a kezem, és csak pislogtam rá. –Tényleg ezt mondod?– Nos, igen – eltűnt a mosolya, a karját is leejtette. – A nők ebbőltudják, hogy megállás nélküli gyönyörutazást kínálok nekik.– Öö, nem, nem tudják. A nők ettől azt hiszik, hogy egy disznó vagy.Nem tiszteled, csak kihasználod őket, és egyáltalán nem érdekel, hogy vaneagyuk, amíg van mellük és combjuk.– Jó – csattant fel. – Mit kéne mondanom?– Először is, én nem említenék semmilyen fuvart semmilyenexpresszen.Nem kellett volna felajánlanom a segítségem. Még egy művésznek iskellett min dolgoznia. – Bókolnod kell a nőknek. Mondd nekik, hogymennyire csinosak! És ne beszélj arról, hogy mennyire tetszik, ahogy amellbimbójuk a pólóhoz feszül, vagy ilyesmi!– Próbáltam a bókokat, de az nem jött be – nagy sóhajjal dőlt végig azágyon. – Reménytelen. Én vagyok reménytelen.109

Gena ShowalterMajdnem egyetértően bólintottam, de még időben leállítottam magam. –Csak dolgoznunk kell egy kicsit a játékodon, ennyi az egész. Én, hogy ismondjam, most épp menekülök, gondolom erre rájöttél, de elvinnélek, ésmegmutatnám a szorítót.Felém fordult, arca ragyogott az őszinte kíváncsiságtól. – Miértmenekülsz?– Nem mondhatom meg.Azt kívántam, bár megmondhatnám neki. Mennyire jó lenne bíznivalakiben! – Minél kevesebbet tudsz, annál nagyobb biztonságban vagy.– És te biztonságban vagy?– Természetesen – hazudtam, és legyintettem a kezemmel.Kétség árnyékolta be az arcát, de nem firtatta. – Szeretnéd, ha segítenék,mondjuk, miután már nem kell menekülnöd?– Naná!És valóban így volt, jöttem rá. Megnyerő volt.– Ígéred? Tartozol nekem, emlékszel?– Ígérem.Felugrott, aztán az éjjeliszekrényhez szaladt, kivett egy vékonyjegyzetfüzetet, meg egy tollat a fiókból.– Itt a számom. Hívj fel, ha már biztonságban vagy!Megállt, rám nézett és felmordult. – Vagyis, hívj, ha kéne még egyfuvar! Nem tetszik, hogy egyedül hagylak.– Hívni foglak – mondtam, de tudtam, nem fogom megtenni, nemszámít mennyire kétségbeesetten is van rá szükségem. Máris épp elég nagyveszélybe sodortam. – Tégy meg nekem még egy szívességet! Ígérd meg,hogy óvatos leszel, nem beszélsz idegenekkel, és nem lógsz sötétsikátorokban!– Oké, most már úgy viselkedsz, mint a mamám.– Komolyan mondom. Mi van, ha veszélybe sodortam az életed?– Kell egy kis veszély az életembe. Gondolj bele, mennyire le fogjanyűgözni a nőket!Egyik karomat a derekamra tettem, míg a másikkal ráböktem. – Az nemfogja lenyűgözni őket, ha halott leszel.– Nem halhatok meg – mondta, szeme a mellkasom bámulta. –Legyőzhetetlen vagyok.Most úgy beszélt, mint egy igazi tinédzser. – Most menj Tanner, éssenkinek ne mond el, hogy találkoztunk!110

Játék a tűzzel– Nem fogom – mondta, és ismét egy vontatott, komisz vigyort eresztettmeg felém. Istenem, a nők egy pár év múlva tényleg nem fognak tudniellenállni neki! Mindegy, mit mond nekik. – Tudom, hogy azt mondtad, neemlítsem ezt a lehetséges barátnőknek, de tényleg szépek a mellbimbóid,ahogy az ingedhez feszülnek.Belebokszoltam a kezébe, de én is vigyorogtam. – A lányok, és énköszönjük – felálltam, megragadtam a vállát, és gyengéden szájoncsókoltam. – Szerintem fantasztikus srác vagy.Átkarolt, és megmarkolta a fenekem. – Ne felejts el hívni, ha szükségedvan rám! Még találkozunk, Vipera. Vigyázz magadra!IMMÁR EGYEDÜL bezártam az ajtót, beugrottam a zuhany alá, és élveztem,ahogy a víz lemossa a hamut, kormot és annak a szörnyetegnek a képét, akivoltam. A ruháimat is kimostam, és felakasztottam őket a zuhanyzóra.Mivel elégettem a tartalék ruhámat, most a lepedőt kellett tógaszerűenmagamra terítenem.A kimerültség mélyen megtelepedett a csontjaimban, lehuppantam azágyra. Fél óráig azon vacilláltam, felhívjam-e apát vagy sem. Vajonveszélybe sodornám azzal, ha felhívnám? Mi van, ha valaki bement, éslehallgatja a telefonját, hogy megtaláljon?Eddig a napig a legizgalmasabb esemény az életemben a fürdőszobaitemetés volt, amit Martinnak, a gonosz halamnak tartottam. Ó, csak semmiidőutazás a régi szép időkbe! Sóhajtottam egyet, miközben a telefonranéztem. Apám várja, hogy mostanában valamikor hallani fog felőlem. Hanem így lesz, akkor aggódni fog, és az aggódás nem tesz jót a szívének.Ez meggyőzött. Döntöttem. Megteszem. Felhívom. Inkább adom kivélhetőleg a tartózkodási helyem, minthogy apának idegeskedésre adjakokot. Ha szívrohama lenne miattam, sosem bocsátanám meg magamnak.Elnyomva egy nyögést, egyik kezembe fogtam a telefont, a másikkaltárcsáztam. A negyedik csengésre vette fel, és úgy hallottam levegő utánkapkod.– Szia, apa! Én vagyok – igyekeztem a szokásos hangnemet megütni.Az élénket.Köhögött, és sercegő hang hallatszott a vonalban. – Babám. Szervusz,édesem. Nem vártam, hogy hívsz. Azt hittem elfoglalt leszel az új fiúddal.Eleresztettem a fülem mellett az „új fiús” részt. – Már megintdohányzol?111

Gena Showalter– Nem, nem. Uh… – Köhögés. Sercegés – Csak elmentem egyet futni.Ezért kapkodok levegő után.– Apa – mondtam figyelmeztetőn. – Nem díjazom az ezüst rókaszokásaid, csak hogy korán sírba vigyen a cigaretta és a szivar.Felsóhajtott. – Jól van, megfogtál. De muszáj volt elszívnom a szivart,kicsim. Mary megint olyan hideg velem, valamivel el kellett foglalnom akezeimet. Tudod jól, hogyan tudok rángatózni.– Már megint nem akar szóba állni veled?A se veled, se nélküled románcuk szerfelett szórakoztatott. Ténylegszerettem, hogy van egy barátnője. Vagy kettő. Miután anyám meghalt,senkivel sem randizott. Túlságosan lefoglalta a munkája és a nevelésem,igyekezett kiegyensúlyozott gyermekkort biztosítani nekem, egyszerre voltaz anyám és az apám.Az eszmefuttatás miatt hirtelen eszembe jutott, vajon Rome milyenkapcsolatban lehet a lányával. Kíváncsi voltam a kapcsolatára a feleségévelis. Vagy barátnőjével. Vagy akármi is volt a gyermekének anyja. Szeretteőt? Sóvárgott utána minden egyes porcikájával?– Próbáltam elmondani neki, hogy Janet kényszerített, csókoljam meg –mondta apa, megtörve a gondolatmenetem. – De Mary nem hisz nekem.– Janet kényszerített, mi? – az ujjam köré csavartam a zsinórt, éreztem,hogy lecsukódik a szemhéjam, túl nehezek voltak, hogy felnyissam.Apámat ismerve, valószínűleg megragadta Janet vállát, és adott neki egynagy csókot, mielőtt az még felfoghatta volna, mi történik.– Oké, oké – mondta. – Talán én kértem fel Janet-et egy csókra. Nem azén hibám, hogy úgy nézett ki, mint akinek szüksége van egyre. Milyen férfilennék, ha elutasítanék egy vágyakozó nőt?Kuncogtam. – Gyógyíthatatlan flörtölő vagy.– Mary hozzám vágta a tányérját tegnap reggel, azóta is mosom azabkását a hajamból.Micsoda túlzó, gondoltam mosolyogva. Apának évek óta nem volt haja.– A zabkásás incidenstől eltekintve, hogy érzed magad? Hogy van aszíved? Szeded minden gyógyszered? Megint eszed a Viagrát?– Jól. Igen. Persze. Nem. Édes Istenem, a saját lányom úgy kérdezgetengem, mintha bűnöző lennék.Felnyögtem, ezen a ponton már képtelen voltam megállni, éselengedtem a zsinórt. Nem tudtam felnyitni a szemem, hogy megnézzem,112

Játék a tűzzelahogyan lehull és kitekeredik. – Ne próbálkozz nálam ezzel a régi trükkel!Tudod, hogy nem működik.– Fáradtnak tűnsz, kislányom – mondta. – Hogy mennek a dolgai az énkicsikémnek?– Jól – hazudtam. Úgy tűnt, ez a hazugságok napja.– Azt hiszem, el kell mondanom, hogy kicsit csalódtam benned, ifjúhölgy. Nem is mondtad nekem, hogy randizol valakivel – bosszús ésboldog volt a hangja egyszerre. – Rome rendes fiúnak tűnik.– Mi csak… randiztunk… – bármelyik másodpercben agyoncsaphat egyvillám ezért a nagy hazugságért –, de csak egy ideig, de nem volt elég jóhozzám. Dobtam őt – elég keményen.– Figyelj, apa – mondtam, gyorsan témát váltva. Istenem, fáradt voltam!– Úgy döntöttem, elmegyek nyaralni. Tudod, hogy legyen bennem egy kisvitamin. Szóval ne aggódj értem, ha hívod a lakásom, és nem válaszolok.– Mintha aggódnék – horkant fel.Ó, biztosan aggódna. Ő is épp annyira szeretett, mint én őt, és mindigvigyázott rám. Megint felnyögtem, ezúttal sokkal hosszabban ésmélyebben. A végtagjaim remegni kezdtek, az agyam sokkal inkább kásáttermelt, mint gondolatot. – Én… fogok…– Pihenj egyet, angyalom, aztán majd hívj, ha hazaértél a vakációdról!– Szeretlek, apa!– Én is téged, kicsim.Letettük. Az oldalamra gördültem, és vakon visszahelyeztem a kagylót ahelyére. A kezem a matracra hullott, és pontosan ott maradtam, aholvoltam. Túl fáradt voltam hozzá, hogy megmozduljak. Egy nap leforgásaalatt megcsókoltam egy (feltételezett) kormányügynököt, használtam aszupererőm, üzleteltem egy szűz tinédzserrel és hazudtam az apámnak.– Még valami, amit szeretnél, hogy megtegyek? – motyogtam az ég felé,és felhúztam a térdem a mellkasomhoz.Ne aludj még el, Jamison! Sok mindent kellett még végiggondolnom.Például, hogy kiben bízhatok. Csinos Fiúban, az ál CIA ügynökben – akimegpróbált telepumpálni golyókkal – nem. Micsoda barom! Megkínzottembereket. Megölte őket. Ennek a valóságában nem kételkedtem. MikorRome Vincentről és a kísérleteiről beszélt, szinte hallottam, ahogysikítanak az emberek.De még inkább, mivel emlékeztem az élettelenségre Vincent szemében.A rendőrségre kéne mennem?113

Gena ShowalterHa megtenném, egyszerűen átadnának a kormánynak? Rome-nak? Apokolba! Hinnének egyáltalán nekem? Még magamnak is alig hittem.Paraügynökök, az isten szerelmére! Mi van Rome-mal? Nem voltam egycsapatban vele. Ő is tudta, én is tudtam. Mégis, a kérdés ugyanaz volt:bízhatok benne?Rome megígérte, hogy segít nekem megtalálni Dr. Roberts-et (és talánaz ellenszert), és eléri, hogy Vincent békén hagyjon. Csak annyit kelletttennem cserébe, hogy segítek elrejteni a lányát. Nagyszerű cserénekhangzott. Valójában túl jónak. Azt hiszem, az egészben csak az zavart,hogy nos, én én voltam. Nem edződtem az ilyen dolgokhoz. Az ilyendolgok kiszámíthatatlanok. Nem tudtam, hogyan kell elrejteni embereket,szóval milyen segítséget tudnék egyáltalán nyújtani neki?Nyilvánvalóan volt valami, amit nem mondott el nekem. És, ha nemmondja el nekem, az nem jelentett jót rám nézve.– Francba! – nem volt ruhám, se pénzem. Talán mégis felhívom reggelTanner-t, vigyen el vásárolni, és elfelejteni, még ha csak egy rövid időre is,minden gondom. Adhatnék neki további randi tippeket, és megintnormálisnak érezhetném magam.És még több veszélynek tehetnéd ki.Elöntött a levertség érzése. Sosem éreztem magam ennélmagányosabbnak. Gyámoltalanabbnak. Fáradtabbnak.Felnyögtem, eltakartam a karommal a szememet, a legkisebb fényt iskizárva ezzel. A légkondicionáló hipnotikus hangja kúszott csak a fülembe.Istenem, a mai nap feszültsége leszívta minden energiámat.Mindemellett még nem is nyertem vissza teljesen az erőmet a formulahatásai miatt. Egyértelmű volt, hogy mostanában nem fogok döntésre jutniazzal kapcsolatban, hogy mit is kéne tennem, így nem volt értelmeerőlködnöm, hogy akár egy perccel tovább is ébren maradjak.Amikor felébredek, mindent tisztábban fogok látni.Nos, ki gondolta volna, hogy csak áltatom magam?114

Kilencedik Fejezet– TE TÉNYLEG AZT GONDOLTAD, hogy megszökhetsz előlem? – lehelteegy rekedt, ismerős hang a fülembe. – Lehet, hogy te vagy aPeriódusos Tábla Csirkéje, de én átkozottul jó nyomkövető vagyok.Azonnal felébredtem. A félelem golyóként talált el, és gyorsanszétterjesztette hideg, áruló szárnyait, ahogy rájöttem a számtalanmegdöbbentő tényre. Egy: Rome súlya az ágyhoz szegezte a testem.Kettő: a kezem össze volt kötve a fejem felett. Nem, nem voltakmegkötve, jöttem rá. Ő fogta bilincsbe őket. Három: egy keménytenyér fogta be a számat, hogy ne tudjak sikítani. És négy: alegmegdöbbentőbb mindközül, Rome-nak erekciója volt, ami most ahasamhoz nyomódott – és ez tetszett.Ja, és elfelejtettem megemlíteni, hogy meztelen voltam a lepedőalatt.– Ne félj! – mondta. – Tudod, hogy nem foglak bántani.Ennek nem lett volna szabad elűznie az aggodalmamat, mégismegtette. A hangja simogató és gyengéd volt. Felmelegített.Holdfény áradt be a függöny résein át, és megvilágította az arcát.Úgy tűnt, mintha kristályos szemei csillognának, az állát szegélyező,árnyékos borostának köszönhetően sokkal élénkebben. A kínzóm. Amegmentőm. A… rejtvényem.– Át fogsz adni neki? – kérdeztem abban a pillanatban, ahogyelengedte a számat. Nem kellett kifejtenem, hogy ki az a „neki”.Rome tudta. – Azt mondta neked, hogy csak így tudszmegszabadulni tőle.115

Gena ShowalterMély levegőt vett. – Nem. Emiatt nem kell aggódnod. Sosemadlak annak az undorító féregnek. A szavamat adtam, emlékszel?Olyan határozottan mondta ezt, hogy hittem neki. Bár, ahogy afélelem eltűnt, átvették helyét a düh szikrái, így a tenyerembe vájtama körmöm. A vérem forrni kezdett. Hogy merészel beosonni aszobámba? Hogy merészel rajtam feküdni? Hogy merészel ennyirejóképű lenni? Hogy merészel...Várjunk! Nyugodj le! Nyugodj le, Belle Jamison! Nemengedhettem meg magamnak, hogy bosszús legyek, mert tüzetgyújtok. Én csak... a fenébe! Olyan gyorsan megtalált. Még időm sevolt eldönteni, bízom-e benne vagy sem.Lassan beszívtam a levegőt az orromon át, majd lassan kifújtam.A szoba félhomályában felnéztem Rome nyers, szexi arcára.Komornak, félelmetesnek látszott, nem úgy mint gyengéd hangja.Csodásan nézett ki. Úgy tűnhetett, hogy sikítani akarok, mertismét betapasztotta a számat.Míg kiborított, hogy megtalált, egy kis részem hirtelen megörült,hogy láthatom, a többi pedig legyen átkozott. Azt jelentette, hogynem voltam ebben a dologban egyedül, volt valaki, akiretámaszkodhattam, akkor is, ha csak egy kis időre.– Pokolian sok zűrt kellett feltakarítanom utánad, Belle. Mint,ahogy azt te is nagyon jól tudod, a hétköznapi emberek nem tudják,hogy léteznek szupererőkkel rendelkező egyének. Azt kellettmondanom, hogy filmet forgatunk. Köszönöm!– Mmm, mmm mmm mmm – összeszűkült szemekkel néztem rá.A számra szorított keze miatt a szavaim zagyvaságnak tűntek. Megakartam neki mondani, hogy ne böködje a hasam a farkával! Ezekneka szavaknak kellett volna először elhagyni a szám, de nem tudtamtisztán gondolkozni azért, mert az közel volt hozzám.– Igen – mondta, mintha megértette volna. – Fel vagyok izgulva.Süss meg nyárson, ha nem tetszik! – a hangja most ellenállhatatlankihívás volt.Ha nem tetszett – kéér-lek! Az, hogy képtelen vagyok miattagondolkodni, nem egyenlő azzal, hogy utálom. Mi van, azt hitte,116

Játék a tűzzelnekem nincsenek hormonjaim? Talán nem tetszik ez az egészhelyzet, de (ostoba módon) vonzódtam ehhez a férfihoz. Az arészem, ami örült, hogy látja, arra késztetett, hogy kinyújtsam alábaimat, és hagyjam, hogy beessen közé. Megdörzsölhetett volnaott, ahol most hirtelen sajogni kezdett.Gyerünk, Jamison! Mutass egy kis önuralmat! A józan eszemfigyelmeztetése végül segített, hogy mozdulatlan maradjak. Mélyenlegbelül tudtam, ha csak egy kicsit is megmozdulok, azonnal rajtamlesz, megcsókol, én pedig letámadnám, megízlelném.– Most megint elveszem a kezem, Periódusos Tábla Csirkéje, demég csak ne is gondolj sikításra! Most dühös vagyok rád, és te nemakarsz tovább ingerelni – fokozatosan úgy tett, ahogy ígérte. Egészidő alatt morgott rám.– Tovább ingerellek, ha akarlak – mondtam, mikor másodszorra isszabaddá vált a szám. Semmi értelme nem volt engedni, hogytévhitbe ringassa magát, miszerint megfélemlíthet – És ne hívjengem a Periódusos Tábla Csirkéjének!– Ha próbálkozni merészelsz valamivel.. – mondta –, nem fogtetszeni, ami következni fog.– Neked nem fog tetszeni a következmény, ha nem szállsz lerólam! Összenyomsz! – Finoman. – Nem kapok levegőt, a fenébe is!– Ha beszélni tudsz, Négy Elem Lánya, akkor levegőt is kapsz.A logika bassza meg! – Én mondom neked, hogy haldoklom. Ésne nevezz Négy Elem Lányának! Hülyeség! Arról nem is beszélve,hogy csak hármat használtam. A tüzet, a levegőt és a jeget.Rome a szemét forgatta. – Szakmai sajátosság. Azt hiszem,nagyon is tetszik neked, ahol most vagyok, és ez megijeszt.Még jobban összevonta a szemöldökét. Legalább nem hívottegyik nevetséges néven sem. – Bár nem foglak kényszeríteni. Mostnem. Most arrébb megyek, de ha rám irányítod a kezed, Istenreesküszöm, hogy a hátad mögé kötöm őket, és ezúttal ott is hagyom.– Csak rajta! – mondtam epésen. – Tüzet tudok lőni a szememből.Heves, kék szemek meredtek rám összeszűkülve. – Köszönöm, azemlékeztetőt! Hidd el, minden különösebb nehézség nélkül bekötöm117

Gena Showaltera szemed, te kis piromániás! – a fejét rázta, sokkal inkább fáradtan,semmint dühösen (úgy tűnik, sok emberre vagyok ilyen hatással). –Láttam a károkat, amiket a lakásomban okoztál. Egy rejtekhely, amitlehúzhatok a listámról.Az arcom vörös lett zavaromban. – Az baleset volt. Nem akartamakkora pusztítást okozni.– Szóval egy kicsi kár még rendben lett volna? – centiméterrőlcentiméterre húzódott le rólam, elmozdítva a súlyát, ahogy kértem.Csakhogy nélküle hirtelen üresnek, és hidegnek éreztem magam.Elengedte a derekam, minden kapcsolatot megszakítva ezzel, ésfeltérdelt az ágy végében.Azonnal felültem, nagyon is tudatában voltam, hogy csak egyvékony lepedő választ el minket. A tekintetünk találkozott, ahogyfelrángattam az anyagot, és halálos kung-fu ököllel a mellkasomraszorítottam. Szemtelen mellbimbóim egy boldog, olyan-jó-hogylátlaktípusú üdvözlésben részesítették, tovább növelve amegaláztatásomat.– Hogy jutottál be ide? – kérdeztem összeszorított fogakkal.– Feltörtem a zárat – szája egyik sarka felfelé görbült, de gyorsanel is tűnt a mosoly, ettől az arca sötét és fenyegető lett. – Most pedigte fogsz válaszolni egy kérdésemre. Ki volt az a fiú, aki elhozott?Ó, ne! Ne, ne, ne! Tannert ne! – Ő csak egy gyerek, és ha bántod,ropogósra sütlek. Egy évig fogod érezni a hamu ízét.Szemtelenül felvonta a szemöldökét. – Értem, most már kedveljükaz erőnket.– Csak próbálok túlélni.Seggfej! Úgy mondta, mintha bűncselekmény lenne kihasználniaz új képességeimet. És mondhatnánk, hogy képmutató? Ő akarta,hogy segítsek neki elrejteni a lányát, vagy nem?– Nem fogom bántani a kölyköt – mondta kelletlenül. Hallottam amég szót csendesen lebegni a mondat végén, és ökölbe szorítottam akezem. – Elmondtál neki bármit is a helyzetedről?– Természetesen nem.118

Játék a tűzzelRome hosszú ideig tanulmányozta az arcomat. – Megvan arendszáma, ez azt jelenti, hogy Vincent-nek, aki nyugtatókat lőtt rád,szintén megvan.Elsápadtam. Szó szerint éreztem, ahogy eltűnik minden szín azarcomról. – Gondolod, hogy Vincent meg fogja találni? Ő egy rendesgyerek, és nem érdemli meg, hogy bántsák.– Ez az előtt is eszedbe juthatott volna, hogy beszálltál akocsijába!– Kétségbeestem! – csattantam fel, öklömmel a matracbabokszoltam.Rome felsóhajtott. – Ne légy dühös! Olyankor csúnya dolgoktörténnek, emlékszel?Behunytam a szemem, és kényszerítettem magam, hogymegnyugtató, mély lélegzetet vegyek.– A kölyök elvesztette a rendszámtábláját akaszkadőrmutatványaitól – tette hozzá Rome. – Most boldog vagy?Megnyugodtam, de csak kicsit. – Szóval, te hogyan találtál meg?– Én jobb nyomkövető vagyok, mint a legtöbb ember – semmiönelégültség nem volt a hangjában, csak a rideg, kemény igazság. –Megmondtam, hogy maradj a lakásban, Belle!Az állam megfeszült, és tudtam, hogy színtiszta eltökéltségsugárzott belőlem. – Hahó, láttad a helyet? Elég füstös volt odabenn.Nem is említve, hogy a zsaruk és a tűzoltók már úton voltak.– Ha nem próbáltál volna megszökni – morogta –, akkor ez nemtörtént volna meg.– Szükségem volt egy kis időre, hogy gondolkozhassak. Egyedül.Nem mintha lett volna időm – dörmögtem. – Figyelj! Később ismegbeszélhetjük, mekkora ostobaság volt tőled, hogy bezártál.Tennünk kell valamit, hogy megvédjük Tanner-t – azt a fiút, akiidehozott!– Nekünk? – megint felhúzta a szemöldökét, olyan mozdulat voltez, amit utálni kezdtem.Összeszorítottam az állkapcsomat, és ránéztem. – Jól van. Legyenígy! Viselkedj úgy, mint egy gyerek! Majd végigcsinálom egyedül.119

Gena ShowalterMeg fogom találni, és meg fogom védeni – letakartam a szemem ajobb kezemmel, és azonnal alábbhagytam a hősködéssel. – Itt kellettvolna tartanom.– Sok mindent kellett volna tenned.Rome rántott egyet a lepedőn, ujjai a vádlimat simogatták, majd atérdemet, aztán a combom belső felét. Hétköznapi mozdulat volt, éspont emiatt olyan őrülten érzéki. Megremegtem, megnyaltam aszámat, de nem mozdultam, nem is tiltakoztam.– Ne aggódj a kölyök miatt! – a hangja rekedt, feszült volt. –Elrejtettem az autóját, és most az enyémben alszik.Az izmaim azonnal engedtek csontjaim satuszerű szorításán,ahogy megrohant a megkönnyebbülés. – Hogyan…– Kettőnk közül valaki még tudja, hogy mit csinál – jegyezte megszárazon.– Ez nem igazság!– Higgadtan, higgadtan! – cöccögött megint.– Jobb, ha vigyázol, hogyan beszélsz velem!Rámeredtem, előrehajoltam és a mellkasára böktem az ujjammal.– Te kérted az én segítségemet, emlékszel? Biztosíthatlak, hogy ígynem fogod megkapni.Ujjai figyelmeztetés nélkül fonódtak a csuklómra. Az érintésáramütésszerű, erotikus volt.– Megengedem, hogy sok mindenre használd rajtam az ujjadat – ahangja mély lett –, de a bökdösés nem tartozik közéjük.Meleg bizsergés futott végig az ereimben, a lábam közé kúszott,és pont a legjobb helyet dörzsölte. Nagyot nyeltem, éskiszabadítottam magam a szorításából. Boldog hely. Boldog hely.– Nekem, öö, tudnom kell rólad néhány dolgot, így legalábbtájékozott döntést hozhatok arról, mit kéne tennem.Tessék, egy tökéletesen biztonságos, nem erotikus, nem fenyegetőtéma. – Honnan származol?Minden érzelem azonnal eltűnt a vonásairól, üres tekintetethagyva maga után. Csendben maradt.Ismét próbálkoztam. – Hány éves vagy?120

Játék a tűzzelSemmi válasz.– Hány éves a lányod? – megint semmi. Grrr! – Nem tudok bíznibenned, míg nem tudom pontosan, hogyan segíthetek rajta.– A képességeddel – csak ennyit mondott, a bűntudat egy töredékmásodpercig átvillant a szemén.Többnek is kellett emögött lennie, de nem kényszerítettem. Neakadékoskodj, Jamison! Meg fogsz bízni benne! Sajnálatos módonezen a ponton ő volt az egyetlen lehetőségem, és végre készen álltamelfogadni. Bár harcoltam ellene, elutasítottam, gyűlöltem, végig ővolt az egyetlen lehetőségem. Nyilvánvalóan fogalmam sem voltróla, hogy hogyan rejtsem el magam. Semmit nem tudtam azemberek nyomon követéséről. A tehetségem annyi volt, hogyfelhúztam magam, és mindent felgyújtottam. Kaphatok egy éljent?– Amint egyszer megtanulod irányítani őket – tette hozzá, ésmegint ott volt a bűntudat a szemében. – Pontosan az leszel, amireszükségem van, hogy biztonságba helyezzem a kislányomat.– Jól van – sóhajtottam fel. – Együtt dolgozom veled.Nyelvét végig futtatta az alsó ajkán, a mozdulat sokkal érzékibbvolt, mint talán szerette volna. – Talán át kéne gondolnom ezt azegyüttműködés dolgot veled. Csak gond vagy, bébi. Méghozzá nagy.És nincs szükségem gondokra, főleg egy olyantól, aki vonakodik.Igazán könnyű lenne kiütni téged, bevinni, aztán csak mosomkezeim.Összeszűkült szemekkel méregettem, és kihúztam magam. –Nagyon könnyű lenne most azonnal elfüstölni téged.Ez így volt, ha még mindig meg tudtam idézni a tüzet. Dühösvoltam rá, mégsem lobbantak lángok. – Tényleg kezdeszfelidegesíteni.– Reszketek.– Szükséged van a képességeimre, Rome. Amint rájövök, hogyantudom használni őket, lesz.– Többé nem vagyok benne olyan biztos, hogy meg lehet tégedtanítani – mondta határozottan.121

Gena Showalter– Szóval megváltoztattad a véleményed az elmúlt hárommásodpercben?Milyen ironikus! Most nekem kellett győzködnöm a foglyulejtőmet, engedje meg, hogy vele mehessek. Az öklöm rázárult alepedőre, összegyűrve ezzel az anyagot. – Nem tudod egyedülmegtenni, másképp nem kérted volna a segítségem.– Csak átmeneti gyengeség volt, biztosíthatlak – megvonta avállát, de a hanyag mozdulat nem tudta elrejteni a kemény, határozottcsillogást a szemében.– Hazug. Inkább segítettél megszökni nekem, minthogy átadj afőnöködnek, megszegve a parancsot. Szükséged van rám.Kétségbeesetten.Csend telepedett ránk. Sercegett. Nem engedtem meg magamnakazt a luxust, hogy elfordítsam a tekintetem, és enyhítsem afeszültséget. Átható tekintete az arcomat tanulmányozta, felbecsült,méregetett. Kár, hogy az új képességeim között nem szerepelt agondolatolvasás.– Már mondtam egyszer, de újra megismétlem. Egyikünknek semvagy hasznára, míg nem tanulod meg használni és irányítani azerődet.Ne már! Egyik kezemet a levegőbe dobtam. A másik a lepedőtszorította. – Hogyan kéne megtanulnom? Nem mintha feladhatnékegy hirdetést, hogy szuperhős edzőt keresek. És nem mintha olyansok időm lenne. Tudod, az óra ketyeg!A könyökhajlatával takarta el a szemét. – Gyakorlok veled, csakimádkoznunk kell, hogy közben ne semmisítsük meg az egészvilágot.Tényleg önjelölt edző lesz?A kósza gondolat átsiklott az agyamon, és felmordultam. Hahó, anevem Belle Jamison, és nagyon vacak agyam van. A francba!Várjunk csak! Rome kellemes ajkai mozogtak. Nem hagyta abba abeszédet. Gyűlöltem, amikor elvesztettem a fonalat egybeszélgetésben.122

Játék a tűzzel– … megtaláljuk Mr. Roberts-et, és jobban meg fogjuk érteni aképességeidet.Mivel a doktor megtalálása épp szerepelt a teendőim listáján,lelkesen egyetértettem Rome tervével. – Van ötleted, hol lehet?– Még nincs.Szünet. Megrázta a fejét, elmozdítva számtalan sötét fürtöt ahomlokából. – Istenem, nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Fel kénemagam gyújtani már most, megspórolva neked az erőfeszítést.Újabb szünet. – Egyszer hagytam, hogy elfogjanak, ígybekerülhettem a para-börtönbe, és segíthettem megszökni egy másikügynöknek. Kegyetlenül megkínoztak. De van egy olyan érzésem,hogy az vakációnak fog tűnni ehhez képest.Ki nem állhattam a gondolatot, hogy bezárták, megverték, vérzett.Furcsa.– Nem vagyok olyan rossz – morogtam.– Bébi, sokkal rosszabb vagy. Öltözz fel! A kocsinál várlak.Nem mozdultam. – Hová megyünk?Pillantását végigfuttatta rajtam, elidőzött a mellemnél és acombjaim találkozásánál. Forróság öntötte el a tekintetét, olyanégető, hogy a bőröm majdnem lángra kapott. A levegő égette atorkom.– Rád fogom vetni magam, ha nem öltözöl fel – mondta, és ahangja borzasztóan heves volt.A pillantásom magától követte az útvonalat, amit bejárt. Teljesenbetakartam magam, de a lepedő átlátszott. A mellbimbóm még aholdfényben is tökéletesen körvonalazódott, épp úgy, mint a sötétháromszög a lábam között. Elakadt a lélegzetem. – Mondhattadvolna, hogy sztriptíz előadást tartottam neked!– Mi? És hagyjam, hogy véget vess neki? Talán hülyének nézel? –elfordult tőlem. – Siess! Minél előbb tűnünk el innen, annál jobb.Átvetette a lábát az ágy szélén, és felállt. Mielőtt pisloghattamvolna az ajtóhoz sietett, és egyetlen hang nélkül nyitotta ki és csuktabe. Semmi légmozgás, semmi nyikorgás. Eltűnt, mintha soha nem is123

Gena Showalterlett volna a szobában. Bár tudtam, hogy ott volt. Még mindigbizseregtem. Még mindig levegő után kapkodtam.Feltoltam magam, a térdem majdnem megbicsaklott. Vajonmindig ilyen hatással volt rám Rome? Vajon a testem mindig érte fogsajogni? Minden nőies részem utána fog sírni?Sietősen felöltöztem, a ruhám nyirkos és gyűrött volt a mosásmiatt. A cipőmet még mindig hamu borította. Jó lett volna, ha megtudok valamivel fésülködni, de semmim se volt. Helyette azujjaimmal gyorsan áttúrtam a sötét fürtöket. Eddig Rome csak alegrosszabb állapotban látott, ez a tény pedig nem tetszett. Havonzónak talált így, akkor mit szól volna, ha teljes sminkben vagyok,egy testhezálló ruhában és tűsarkúban?Nem mintha el akarnád csábítani, ugye? – mondta az énem egyikfele.Fogd be, ostoba! – mondta a másik. Ha el akartam érni egyvonatot Álomvilágból a Valóság kemény földjére, akkor legyen. Aférfi a feje tetejére állította a világomat, és kimondottan élveznifogom, hogy megtehetem ugyanezt az övével. Úgy legyen!Fogalmam sem volt, mit találok odakinn, így lassan nyitottam kiaz ajtót, és kidugtam a fejemet. Hat autó, jó néhány sedan, egyteherkocsi és két terepjáró foglalta el a parkolónak ezt a részét, aliglehetett őket észrevenni az éjszakában. Itt nem voltak utcai lámpák,csak a hold tompa fénye világított. Hol lehet Rome? Ha elmondtavolna, hogy melyik autó az övé, az mindkettőnknek előnyére váltvolna. Azt hiszem, túl zavart volt, hogy erre is gondoljon, ámultamel, és elégedetten mosolyogtam.Néhány szobával lejjebb egy pár autólámpa villogott gyorsegymásutánban. Meglepődtem, bandzsítottam, leszűkítve ezzel alátóterem. A lámpa villogása nélkül nem is láttam volna, hogy ottvan az a kocsi. Olyan sötét volt, hogy kényelmesen beleolvadt azéjszakába, tökéletesen volt álcázva. Ahogy tanulmányoztam, aszemem ráfókuszált, és ki tudtam venni két alakot a sötétítettablakokon át, egyet a vezető oldali ülésen, egyet az utas ülésen.124

Játék a tűzzelUgyan az arcokat nem tudtam kivenni, de meg voltam rólagyőződve, hogy Rome-ot és Tannert látom.Becsuktam, és bezártam magam mögött az ajtót, aztán a kocsi feléindultam, csak ekkor hallottam meg a motor dorombolását. Azéjszakai levegő hűvös és tiszta volt, mély levegőt vettem – de alevegő azonnal megfagyott, ahogy az utas oldal felőli ajtó kinyílt, ésfény töltötte el az autót.A lábam is megdermedt. A kezeim is – valójában elkezdtekjegesedni.Három férfi volt a kocsiban, jöttem rá, és egyik sem Rome volt.Aznap már másodjára találkozott tekintetem a Csinos Fiúéval, akikimászott a nyitott ajtón át, és felém nyúlt. A kezem rásimított amotorháztetőre, és hátralöktem magam. Egyetlen szívdobbanásnyiidő alatt az egész kocsi jégtől csillogott.Megráztam a fejem. Épp most fagyaszottam meg egy autót! Egyegész autót! Csupán azzal, hogy megérintettem. Valahogy sokkallehetetlenebbnek tűnt, mint azok a dolgok, amiket eddigmegfagyasztottam.Csinos Fiú felnyögött.– Nem kell erőszakosnak lenni, Belle – a hangja éppolyanérzelemmentes volt, amilyenre emlékeztem. A szeme kifejezéstelen,legalábbis egyáltalán nem kedves, ahogy felém lépett. – Légyegyüttműködő, és biztosíthatlak, nem esik bántódásod!– Maga nem a CIA-tól van! – fakadtam ki, és hátráltam. Hol voltRome? A fagy valamiért elhagyott engem. Nem hittem, hogy képeslennék megfagyasztani Csinos Fiút, ha rám ugrik.– Én vagyok az egyetlen barátod jelenleg. Rome meg akar tégedölni, én segíteni akarok neked.– Hazudik! – Rome-nak számtalan lehetősége lett volna bántaniengem, de nem tette. Egyszer sem. – Maga…Egy masszív falnyi izom rohant az oldalamba, kipréselve azoxigént a tüdőmből, és erős karok fonódtak körém. Ledöntöttek alábamról, és egy pillanat alatt elhurcoltak. Rome férfias illata olyanbiztosan ölelt körbe, mint a karja.125

Gena Showalter– Figyelmeztethettél volna!– hüledeztem.– Várj! – kiáltotta Csinos Fiú. – Beszéljük ezt meg, ügynök!Amikor Rome nem válaszolt, hallottam, hogy Csinos Fiúkáromkodik.– Hozzátok a másik kocsit! – parancsolta. – És az istenért, valakikapja el őket! Élve!– Nem volt idő, hogy figyelmeztesselek – Rome csizmái dobogtaka betonon, aztán élesen befordult az egyik sarkon.Magunk mögött hallottam, hogy valaki átkozódik, aztáneszeveszett léptek kezdtek dübörögni. A szívem a bordáimnakfeszült. – Tegyél le! Tudok futni!Rám se hederített, egész végig cipelt, míg a motel mögé nemértünk, ahol egy négyajtós Crown Victoria várt ránk.– Húzd be a fejed! – mondta. Alig volt időm reagálni, mirekinyitotta az ajtót, és bedugott a vezető melletti ülésre.Egy pillanatra láttam az alvó Tannert a hátsó ülésen, mielőtt Romebeült volna a kormány mögé. A motor már járt, az autó eleje az útfelé nézett, szóval csak sebességbe kellett tennie és a gázra lépnie.Kikanyarodtunk, a hátsó kerekek alól kavicsok repültek szerteszét.Durranás. Süvítés. Csattanás.Durranás. Süvítés. Csattanás.Felsikoltottam, ahogy a Rome felőli ablak darabokra tört,mindenfelé üvegszilánkokat szórva.– Maradj lent! – kiabálta.A kocsi balra fordult, aztán jobbra, majd beleütközött valamibe.Egy testbe, jöttem rá az ezt követő puffanásból. Valaki felüvöltött afájdalomtól, de nem lassítottunk. Nem álltunk meg. Újabb éleskanyar, felhajtottunk egy járdaszegélyre, és átrepültünk a füvön. Agumik csikorogtak, mire végre kiértünk a főútra. Szél süvített be akitört ablakon, berontott, és össze-vissza fújta a hajam az arcomkörül.A kocsi lámpái nem világítottak, sötétséget hagyva körülöttünk.Hogy láthatott Rome bármit is? Hogy láthatott volna meg bennünket126

Játék a tűzzelegy másik autó? Ha azért szöktünk meg Csinos Fiú elől, hogymeghaljak egy csúnya balesetben, hát dühös leszek!Nehezen vettem levegőt – és nem jó értelemben. A félelemlüktetett bennem, jéghidegen, hevesen. Ránk lőttek! Ránk lőttek, azisten szerelmére! Meghallhattunk volna. A szívem őrült módon vert,a vér dübörgött a füleimben.Feladja valaha Csinos Fiú?Így fogom tölteni életem hátralévő részét?Újabb jeges folyam ömlött át rajtam, átszúrta a bőröm, mélyen acsontomba hatolt. Olyan hideg voltam, hogy láttam a leheletemminden kilégzésnél.– Nyugodj meg, Belle, mielőtt megfagyasztod a kocsit, éstönkreteszed a motort! – mondta Rome. Apró jégkristályok kezdtekáradni az autó ventillátorából.– Gondolj valami szépre, bébi, valami szépre! – megragadta akormányt, és egy másik útra irányította a kocsit. – A düh tüzet okoz,a félelem jeget. Szóval a jó gondolatok mindkettőt semlegesítik.Semlegesítik. A kedvenc szavam.Remegés futott végig rajtam. Most semmi boldog hely nem jutotteszembe. Úgy értem, az érzelmeket nem lehet kényszeríteni. Nemtudom abbahagyni a rettegést, ahogy nem tudom nem szeretniapámat. Ez pedig azt jelentené, hogy Rome és én elbukunk, mielőttbelekezdhettünk volna. El fognak kapni.– Emlékszel, mikor megcsókoltalak? – kérdezte. – Hogy milyenjó volt?Milyen jó volt… Mintha el tudnám valaha is felejteni. Beúszottegy kép, ahogy lehajol hozzám, ajka az enyémet keresi, hirtelenközponti helyre került a fejemben, minden más gondolatot elűzve.Viszlát, félelem! Helló vágy! Úgy nézett rám, mintha én lennék aleggyönyörűbb nő a világon. Mintha meghalna, ha nem kóstolhatnameg.Nézzünk szembe a tényekkel! Nem vagyok a nőiesség éskifinomultság legjobb példánya. Aranyos vagyok, az tény. Néhányantalán őrültnek nevezhetnek. (És inkább nem beszélek arról, hányan127

Gena Showalterneveznek ribancnak.) Az aranyos és őrült nők nem töltik elolthatatlan szenvedéllyel az olyan érzéki és erős, fontosabb-mint-azélettípusú férfiakat, mint Rome. Habár akart engem. Ezt a fajta…elmélyültséget nem lehet színlelni.– Megnyíltál nekem – mondta rekedten. – Annyira felizgultál,hogy éreztem a vágyad illatát, és tetszett. Többet akartam. És őszinteleszek veled, bébi. Neked van a legcsodálatosabb kis nyelved, amitvalaha ízleltem, és szeretném minden porcikámon érezni.A vérem felforrósodott, a jég azonnal elolvadt bennem. A hátsóülésre pillantottam, hála istennek, Tanner még nem ébredt fel, ígyén…Az autó ismét elkanyarodott, amitől eldőltem egyik oldalról amásikra. Rome szavai eltűntek a fülemből, az arca köddé vált afejemben. A reményem, hogy erotikus beszélgetést kezdeményezzekazonnal semmivé foszlott. A jég hatalmas falakat emelt bennem újra.– Láttam utána az arcodat – folytatta Rome, mintha nem isérdekelné a külvilág. – Elélveztél volna, ha tovább csinálom.Szétnyitottad volna a lábad, és boldogan fogadtál volna magadba.Másodszor éreztem, hogy ellazulok.– Igen – mondtam, meg sem próbáltam letagadni.– Nedves voltál miattam.– Igen.– Kemény voltam miattad. Most is kemény vagyok.A vágy dübörgött bennem, fészkelődni kezdtem az ülésen. Az,hogy ilyen erotikusan, feltüzelve beszélt hozzám, miközbenveszélyben voltunk, csak növelte az izgalmamat. Akartam őt.Valóban. Akartam őt meztelenül, magamban, miközben ki-becsúszkál. Nehéz, olyan nehéz.– Ha a helyzet más lett volna, Belle, levetkőztettelek volna, ésminden porcikádat kényeztettem volna.– Hamarosan – leheltem, és abban a pillanatban nem érdekelt,mennyire könnyelmű vagy ostobaság ezt tőlem.– Hamarosan – ígérte.128

Játék a tűzzelEzek után nem tudtam, mit mondjak neki. Készen álltam rá.Akartam. Pár szóval lángra lobbantott. Mikor legközelebbmegérint…Rome megköszörülte a torkát, és helyezkedni kezdett. A pillantásarám siklott, majd gyorsan elkapta. Az ujjaim hegye égett, apró füstszállt fel belőlük. Belesüppedtem az ülésbe, a fülem mögé tűrtem egylengedező tincset, és kiürítettem a fejem. Ez volt a legnehezebbdolog hosszú, nagyon hosszú idő óta. A levegő kiáramlott atüdőmből. Jól voltam, eszméltem rá. Bármilyen szenvedély tüzetokozhat.– Megnyugodtál? – kérdezte.– Igen – mondtam. A fejem a támlára hajtottam, és figyeltem a fákközött átszűrődő holdfényt. Ne gondolj Rome-ra! Ne gondolj arra acsókra! – Jobban érezném magam, ha felkapcsolnád a lámpákat.– Nincs rá szükségem. Látok a sötétben.Kizárt dolog. – Hogyan?– Régen feliratkoztam egy kísérleti… szemműtétre, ahol… valamiéjszakai látáshoz való lencséhez hasonló dolgot tettek az íriszemre.Mi volt azzal a sok szünettel a mondatban? Mégis, a gondolatra,hogy alávetette magát egy ilyen beavatkozásnak, grimaszolnomkellett. – Au!Vállat vont. – A végeredmény megérte a fájdalmat…legalábbis azesetek többségében. Az, hogy látok a sötétben számtalan alkalommalmentette meg az életem.Azt kívántam, bár ilyen szupererőm lenne ahelyett, amit kaptam:pusztítást okozni. – Ez klassz, meg minden, de a többi sofőr nem láttéged.Halkan kuncogott. – Ez a lényeg.– Ha ütközünk…– Bízz bennem! Épp az előbb mentettelek meg sikeresen. Minthahagynám, hogy megsérülj egy karambolban.Fák suhantak el mellettünk, sokkal inkább zöld foltoknak tűntek.– Leráztuk akkor Csinos Fiút?129

Gena Showalter– Csinos Fiú? – Rome bosszúsan felém fordult. – Mindazok után,amit tett, még úgy gondolod, hogy csinos?A szemem forgattam. – Lehagytuk vagy sem?– Igen, körülbelül egy mérfölddel ezelőtt – horkant fel gúnyosan.– Csinos Fiú.– Szóval hova megyünk?Kényelmetlen csend telepedett ránk pár másodpercre. Aztán…– Van egy barátom – mondta Rome habozva. – Ő talán tudnekünk segíteni.Ő? Oké, komolyan nem tetszett, hogy Rome-nak van egy nőibarátja. Féltékenység hasított belém, ökölbe szorítottam a kezem azölemben. Jelentéktelen vagyok, ostoba, és teljes mértékbennevetséges. Elismerem. Nem vagyok rá büszke. De most komolyan,ő? Ő? Valahogy az utóbbi néhány percben – igen, percben –eljutottunk oda, hogy Rome-ot a tulajdonomnak tekintem. Végül is,férfiak és nők nem lehettek barátok anélkül, hogy ne feküdnének leegymással. Egy az élet egyik ténye.– Éjszakára nála maradunk – folytatta Rome. – Aztán kitaláljuk,hogy mit csináljunk a harmadik kerekünkkel.– Harmadik kerék?– A kölyök, emlékszel? – Rome állával az autó hátulja felé bökött.Megint Tannerre sandítottam. Még nem ébredt fel. Hatalmas testekitöltötte az ülést, vonásai ellágyultak az álomtól. Néhány kék tincsrálógott a szemöldökében lévő karikákra.Hogy-hogy nem ébredt fel az egész felfordulásra, tűnődtem.Kiszáradt a szám, ahogy a válasz beúszott a fejembe. Megfordultam,hogy szembe lehessek Rome-mal. – Nem bántottad, ugye?Felmordult, megsértődött. – Adtam neki valamit, hogy kiüssemegy kis időre. Ennyi az egész.– Te és a bogyóid – motyogtam, de megkönnyebbültem. – Szóvalsemlegesítetted?A morgása átváltott egy elbűvölő félmosolyba, amit megpróbáltleplezni. – Valami olyasmi.130

Játék a tűzzel– Mit használtál? – a pillantásom végigsiklott Tanner-ön mégegyszer. – Aggódom, milyen mélyen alszik.– Egy tökéletesen biztonságos kombót használtam, amit leginkábbSzép Álmokat Koktélnak szoktam nevezni. Reggel fel fog ébredniegy aprócska fejfájással, ennyi.Most én mordultam fel. – Ő csak egy gyerek, Rome. Ha várjákhaza, a szülei értesíteni fogják a rendőrséget, amikor rájönnek, hogyeltűnt.Rome gyorsan balra fordult, és gyorsított. – Leellenőriztem ahátterét. Az anyja elhagyta, mikor nyolc éves volt, és az apja, akiazóta nevelte, pár hónappal ezelőtt meghalt. Az apja hagyott rá némipénzt, amiből elég sokat felvett, hogy elköltse. Senki sem fogjahiányolni, vagy bűncselekményre gyanakodni.Uram isten! Nem csoda, hogy Tanner olyan elesettnek tűnt. Nemcsoda, hogy velem akart maradni. Tényleg nem volt senkije.Mindenkit elvesztett, akit szeretett. Én is elvesztettem az édesanyámsok évvel ezelőtt, de túl fiatal voltam, hogy ismerjem őt. De nekemott volt az apám, akire támaszkodhattam. A szívem fájt Tanner-ért, ésazon kaptam magam, hogy hátranyúlok, és végigsimítom az állát.Szegénykém. Vajon mit tennék, ha apám meghalna, és magamramaradnék? Éles kín áradt szét a mellkasomban, és ürességet éreztemtőle. A következő pillanatban egy vízcsepp hullott az arcomra, amitegy újabb követett az orrom oldalán. Homlokráncolva töröltem leőket.– Ez… – az autó szilárd tetejére néztem. – … Esik itt benn?– Jézusom, Belle! Szép gondolatokat, szép gondolatokat!Újabb csepp. Zavartan fordultam Rome felé. Folyékony cseppekzáporoztak rá, mintha egy apró esőfelhő tört volna be az autóba. –Ezt is én csinálom?– Erős érzelmeket tapasztalsz?– Igen. Szomorúságot.– Akkor te csinálod – a hangja komoly volt.A szám elé kaptam a kezem, a szemem kidülledt. – Nem akaromezt csinálni! Nem akarom, hogy minden érzelmem változtasson az131

Gena Showalteridőjáráson! Csak én akarok lenni! Érezni akarok anélkül, hogyaggódnom kéne, nehogy felgyújtsak, megfagyasszak vagymegfullasszak valakit.A szeme körüli ráncok és az állán lévő árnyékok elmélyültek.Ebben a pillanatban félelmetesnek tűnt, ugyanakkor olyanvigasztalónak is, hogy legszívesebben a karjaiba vetettem volnamagam.– Tudom, bébi – mondta. – A formula egy szívás, de most nemtehetünk vele semmit.– Egyáltalán, miért alkotta meg Mr. Roberts a formulát? –kérdeztem nagyot nyelve.– Abból, amit hallottam, jó szolgálatot akart tenni Amerikának.Erősebbé akarta tenni a hadseregünket. Csak rossz emberek közékeveredett, emberekhez, akik ki akarták használni az ambícióit –Rome felém nyúlt, és megmasszírozta a nyakam. – Nem lesz mindigilyen nehéz.– Hogy lehetsz ebben olyan biztos? – kérdeztem reménykedve.– Meg fogod tanulni, hogyan irányítsd a képességeidet.– Mikor?Istenem, mikor?– Hamar. Imádkozzunk, hogy hamar!132

Tizedik FejezetAMIT ROME ELFELEJTETT MONDANI a kocsiban az volt, hogy a „barátja”,Lexis Bradley egy médium, valamint az ismert univerzum egyikleggyönyörűbb nője. Ő is vágyott Rome testére, és nem mellesleg agyermeke anyja volt. Minderre magam jöttem rá, és pokolian kivoltam bukva. Engedjétek meg, hogy bemutassammegvilágosodásom kibontakozását.Egy plüssborítású, tükrös liftben utaztunk (nagyobb volt, mint alakásom), fel, egészen egy fémből és üvegből álló torony tetejéig.Odalenn az ajtónálló és az őt követő biztonságiak nem méltattakminket második pillantásra, mikor beléptünk – annak ellenére, hogyRome, az őstulok, a hátán cipelte az alvó Tannert. Integettek neki,mintha várták volna. Gondolom Rome gyakran jött ide. Furcsaemberekkel. Nem voltam benne biztos, hogy ebből most mire is kénekövetkeztetnem.Mikor elértük Lexis ajtaját, a nő kinyitotta, mielőtt kopoghattunkvolna. Egy pillanatra dermedtem álltam, csak tátogni tudtamszépsége láttán. Sima, egyenes haja volt, ami úgy hullott a hátára,mint egy éjszakai felhő. A szemei vibráló smaragdzöldek voltak, éskissé felfelé görbültek a sarkoknál. Olajbarna bőre tökéletesencsillogott. Istenre mondom, olyan volt, mint egy megelevenedettműalkotás.Szeretném azt mondani, hogy nem veszélyeztette azönbecsülésemet. Igen, szeretném ezt mondani. Kár, hogy irtózatos133

Gena Showalterhazugság lenne. Tisztában voltam azzal, hogy úgy néztem ki veleellentétben, mint a gőzölgő kutyaszar.És valójában a nő elég sok mindent tudott.– Tudtam, hogy jöttök – mondta, hangja halk volt és dallamos,egy olyan árnyalatnyi akcentussal, amit nem tudtam hova tenni. Debiztosan nem grúz. Zöld pillantása felfalta Rome-ot, szinte elnyelte.Fejben már le is vetkőztette. – Gyertek be! Kérlek.– Bocsánat, hogy így rád törünk ilyen későn – Rome elmentmellette, közben Tannert egyensúlyozta a vállán. – Hogy van Sunny?– Alszik – Lexis majdnem becsapta az orrom előtt az ajtót.A lábammal állítottam meg, és bevágtattam. Sunny… Azt hiszem,már hallottam ezt a nevet azelőtt. Ott lebegett az elmém szélén.– Én is szeretnék bejönni – mondtam.– Upsz! Bocsánat – mondta Lexis egy pillantásra se méltatva. –Nem vettelek észre.Képzeletben máris felrúgtam.– Tedd a fiút a sárga szobába! – mondta Rome-nak. – Márelkészítettem neki az ágyat.Ahogy követtem Rome-ot a nappaliba, a vállam súrolta Lexist.Megpördült, arcára több ezernyi rettenet ült ki. Megtorpantam.Ajkaimat vékony vonallá préseltem. Mi van, bűzlöttem? Talánártottam a kifinomult érzékeinek? Irtózatos rondaságom talántönkretette otthona légkörét? Talán figyelmeztetnem kellene, hogyegy veszélyes fegyver vagyok, és felidegesíteni engem nem a legjobbötlet.Elszakította rólam a pillantását, remegő kezekkel hátranyúlt, ésbezárta a bejárati ajtót. Mire ismét szembefordult velem, az arcaszíntelen volt.– Te Belle vagy – ez kijelentés volt, nem kérdés.– Igen. Rome említett engem?Az az édes ember máris beszélt rólam? Akkor biztosan kedvel.– Nem. Nem említett – az egyik közeli asztalhoz sietett, felvettegy mobilt, és tárcsázott valakit.– Ide kell jönnöd, most azonnal – mondta a készülékbe, és letette.134

Játék a tűzzelOookéééééé! Most szólt valakinek, hogy jöjjön, és kapjon el?Kiadta a menedékem? A szívem kihagyott egy ütemet.Rome jelent meg a folyosón, ezúttal a terhe nélkül. Mellém sétált,mire Lexis grimaszolt.– Hívtam a testvéredet – mondta neki.Ugyanabban a pillanatban én is megszólaltam. – Felhívottvalakit… –Várjunk! Rome-nak volt egy testvére?– Ő is ügynök? – kérdeztem.Zavartság suhant át Rome arcán. Ügyet se vetett rám, Lexishezfordult. – Miért hívtad Brit-et?– Szeretném, ha elvinné Sunny-t néhány napra – Lexis egyikkezét a derekára tette. – Miért nem vitted Belle-t Johnhoz?John. Mint John Smith, Rome főnöke? Hú! Azt hittem hazudott afőnöke nevével kapcsolatban.Rome megdermedt, teljesen mozdulatlanná vált, még levegőt semvett. – Sunny veszélyben van?Nem is foglalkozott vele, hogy válaszoljon a rám vonatkozókérdésre, jöttem rá.– Jól lesz – nyugtatta meg Lexis, előrenyúlt, és végig simított akarján. – Megígérem. A barátod, akit most be kéne zárni egylaboratóriumba, gondot fog okozni. Szeretném, ha Sunny nem lenneaz épületben.Eltátottam a szám. Lexis, akit most azonnal fel kéne pofozni, éppmost küzdötte fel magát az Emberek, akiket meg kell büntetnem,mikor már uralom az erőmet listámra. De amennyire szerettem volnafigyelmen kívül hagyni a „gondot fog okozni” megjegyzést, éppannyira nem tehettem. A tűzesetek, a jég és az autós üldözés utánnem.– Ki az a Sunny?– A lányunk – mondta Lexis gőgösen.Egy percig levegőt sem kaptam. A lányunk. Úgy, mint Rome-é ésLexisé. Szóval. Rome testi kapcsolatban volt ezzel a gyönyörű,tökéletes nővel. Vajon még mindig tart? A kezem megrándult az135

Gena Showalteroldalam mellett. Azt a tényt leszámítva, hogy beismertük, le akarunkfeküdni egymással, semmi jogom nem volt Rome-hoz. Mégis, ebbena pillanatban nagyon birtokló érzelmek rohantak meg.– A barátodhoz akarsz vinni engem, mi? – jegyeztem megcsendesen, sötéten. – Házasok vagytok?– Már nem – mondta Rome. Ez legalább megnyugtató volt. Nemegy nős férfit csókoltam és simogattam meg. Aztán Lexishez fordult.– Megyek, felébresztem Sunny-t, és összepakolom a cuccait –elviharzott ugyanabba az irányba, amerre Tannert vitte, egyedülhagyva engem Lexis-szel.Nem beszéltünk. Egyetlen szót sem. Még csak egymásra semnéztünk, csak álltunk ott. Kényelmetlenül. Ő volt Romegyermekének az anyja, az isten szerelmére!Az időt arra használtam, hogy szemügyre vegyem a lakást. Nemhiszem, hogy voltam valaha is ilyen gazdag helyen. Egy panorámásüvegfal foglalta el a lakás távolabbi felét, a város szívére nézve.Keleti virágokat ábrázoló festmények vibráltak élettelien. Mentazöldés gyöngyházfényű márványpadló kanyargott színes folyamként.Asztalok és szekrények voltak elszórtan világoskék és zöldlakkozással kombinálva. A nappali közepét egy vérvörös kanapéfoglalta el, rajta selyempárnákkal.Mivel kifogytam a megfigyelhető dolgokból, Lexisre sandítottam.Éppolyan kifinomult és elegáns volt, mint az otthona. Egy merész,zöld ruhát viselt, ami körbeölelte karcsú idomait, rajta minden öltésaranyszínű volt. Aranyozott levelek borították a szövetet. Ennyi bájmár irritáló volt. És Rome látta őt meztelenül, ami még rosszabbulérintett.Rome épp jókor tért vissza egy angyalt, és egy táskát tartva. Azangyal haja éppolyan fekete volt, mint az övé – és persze – az anyjáé,árnyalatnyi göndörséggel. A szeme mandulavágású volt és zöld,csakúgy (már megint), mint az anyjáé. Hálóinget viselt, ami elszórtantele volt barna medvékkel. Egyik törékeny kezét Rome nyaka köréfonta, a másikkal egy plüssmedvét szorongatott. Ásított.136

Játék a tűzzelEgyütt látva apát és lányát megfájdult a szívem. A szeretet csakúgy sugárzott közöttük, a bizalom, vigasz és békesség fénylő ereje.Egy csendes kötődés, amit soha senki nem lesz képes szétszakítani.Nekem is ilyen volt apámmal a kapcsolatom, gondoltam vágyakozva.– Annyira hiányoztál, napfény – mondta neki Rome.– Te is hiányoztál, apuci – mondta álmosan.Úgy tippeltem, négy éves lehet, és a legaranyosabb dolog volt,amit valaha láttam. Egészen addig, míg a pillantása rám nem tévedt.Felnyögött.– Ki vagy te? – kérdezte parancsolón.– Ő itt Belle. Apa barátja – válaszolt helyettem Rome. Egyikkezét gyengéden végigfuttatta a kislány haján. – Legyél kedveshozzá, rendben?– Nem kedvelem – jött a válasz olyan társalgó hangnemben,mintha azt mondta volna: A macimnak ölelésre van szüksége.Lexis elégedetten elvigyorodott.Összefontam a karom a mellkasom előtt.– Elmondanád nekem, mi rosszat tettem? – kérdeztem a kislányt.– Senkit nem szeret – mondta Rome. Megpuszilta Sunny pufók kisarcát. – Engem kivéve.– Igaz – mondta Sunny, akár egy egyetemi professzor.– Ó, anyut is szeretem – megrázta a fejét, haja áthullott a vállafelett. – De az idegenek rosszak, rossz emberek, akik rossz, csúnyadolgokat tesznek.Rome csak úgy sugárzott a büszkeségtől. Sunny valószínűleg szószerint idézte őt.– Valóban azok – értettem egyet vele. – Szóval, gondolom, ez aztjelenti, hogy én sem szerethetlek téged, mivel számomra idegenvagy.Felkacagott, a hang felvillanyozta a szobát. – Én nem vagyokidegen.– Biztos vagy benne? – kérdeztem, és egyik ujjamat az államhozérintettem. – Nekem idegennek tűnsz.137

Gena Showalter– Nagyon is – mondta nevetve, mire Rome elmosolyodott.Gyengéd pillantást vetett rám, mire majdnem tócsává olvadtam.– Itt van Brittan – mondta Lexis, és a bejárati ajtóhoz ment.Kinyitotta, felfedve egy magas férfit, aki épp kopogásra emelte azöklét. Fekete utcai nadrágot viselt és egy szürke pólót. Sötét hajakócos volt, és ha nincs az a dudor az orrán, vagy a tény, hogy aszeme barna, akár Rome pontos mása is lehetett volna.Brittan szája megrándult. – Biztos voltam benne, hogy ezúttallegyőzlek.– Mintha ez megtörténhetne valaha is – Lexis oldalra lépett, ésbeinvitálta. – Gyere be!– Hali tesó! – mondta Brittan, és előrelépett. Őszinte szeretettelpaskolta vállon Rome-ot. Közelebbről megfigyelhettem, hogy Romemagasabb volt, és ő volt a fiatalabb kettejük közül. Ezüst szálakszövődtek Brittan hajába, és apró ráncok voltak a szeme sarkában.Brittan észrevett, és a szemöldökét ráncolta.– Ő ki? – kérdezte, és állával felém bökött.– Belle Jamison – válaszoltam, mielőtt valaki más (nevezetesenLexis) bemutathatott volna, mint Bajkeverő. – Rome barátja.– Kolléga? – kérdezte, de esélyem sem volt válaszolni.– Brit bácsi, Brit bácsi! Figyelj rám is! – vigyorodott el Sunny azapja karjában, és Brittan felé vetette magát, aki kuncogva szorosanmegölelte.– Pár órája láttál kislány, de szeretem ezt a fajta üdvözlést.– Szeretném, ha pár napig vigyáznál rá, Brittan. Ne vidd őt visszaa lakásodba, vidd ki az épületből! – utasította Lexis. – A biztonságosházunkba a Peach Street-en.Brittan minden vidámsága eltűnt. – Történni fog valami?Senki nem kételkedett a tökéletes Lexis, tökéletes száját elhagyóegyetlen szóban sem, még akkor sem, mikor azok egy olyan jövőtjósoltak, amit senki nem tudhatott biztosra.Lexis sokatmondóan Sunny-ra nézett, Brittan pedig bólintott,hogy megértette. Nyilvánvalóan nem szerették volna, ha tudja, mifolyik itt. Én magam sem voltam biztos benne, mi folyik itt. Lexis138

Játék a tűzzelvajon azért szerette volna távol tudni tőlem a kislányt, mertegyszerűen nem kedvelt, vagy Rome tényleg mesélt neki rólam, ésezért szerette volna a lányát a tűzvonalon kívül tudni. Szó szerint. Ezmegmagyarázná a viselkedését irányomban.Rome mellém sétált, testének melege körbeölelt. Nem tudom,miért, de attól, hogy a közelemben volt máris jobban éreztemmagam. Nyugodtabb voltam minden tekintetben. Akkor is, ha azidióta elvette Lexist. És lefeküdt vele. És gyermeket nemzett neki.Lexis apró csókokat adott Sunny arcára. – Annyira fogsz nekemhiányozni, de tudom, hogy jól fogod érezni magad Brit bácsival, mintmindig.– Apu azt mondta, megint elmész – mondta Sunny. – Mostmennyi időre?– Két hétre – mondta Lexis.– Két nap – vitatkozott Sunny.– Egy hét – mondta Rome.Sunny egy pillanatig gondolkozott. – Rendben.– Adj nekem egy puszit, mielőtt elmész, napfény! – Rome hangjamost remegett.Szomorú volt, amiért elmegy, és ez szívszaggató volt. Felényúltam, és összefűztem ujjainkat. Nem húzódott el, hanem hálásanmegszorította a kezem. Sunny elhajolt Brittan-től, aki erősen tartotta,áthajolt Lexis mellett, és hangos cuppanással Rome szájára nyomtaaz övét.– Szeretlek – mondta.– Én is szeretlek.Könnyek lepték el Lexis szemét, és elismerem, az enyémet is. Kisbűntudatot éreztem, hogy bezavarok egy ilyen személyes, nagyon isszemélyes családi búcsúzkodásba. És még nagyobb bűntudatotéreztem, mivel ez épp miattam történt.– Menjetek innen! – mondta Lexis. – Most!– Szia, Idegen! – mondta Sunny. Elmosolyodtam, és integettem.139

Gena ShowalterBrittan egyik kezébe fogta Sunny-t, a másikkal a táskát vette fel.Pár másodperccel később már el is tűntek az ajtóban, medvékrőlbeszélgetve.Csend töltötte be a nappalit, míg Rome egy félmosollyal felémnem fordult, és meg nem szólalt. – Miket nem tudsz! Nem csakengem bűvöltél el, de a lányomat is lenyűgözted.Elbűvöltem? Hirtelen úgy éreztem, táncolni tudnék (meztelenül).Bár mielőtt megtehettem volna, Rome visszafordult Lexishez,ezúttal józanabbul.– Vigyázni fog rá – mondta, és azt hiszem azért tette, hogy sajátmagát is megnyugtassa. – Lehet, hogy nincsenek különlegesképességei, de képzett katona.– Gyere! – mondta Lexis, és letörölte a könnyeit. Felé nyújtotta akezét. – A szobámban beszélgetünk.– Viselkedj! – mondta nekem Rome. Mintha teljesen természeteslenne, és már milliószor megtette volna ezelőtt, elengedte a kezem,és megfogta Lexisét, majd elindultak a folyosón.A hátukra morogtam, hirtelen dühös voltam, és éreztem, hogy aszemem széle égni kezd. – Azt hiszitek, hogy itt várok? Komolyan?Rome sóhajtott egyet, és azonnal megállt.– Igen – mondta Lexis. – Azt hisszük.Rome elengedte Lexis kezét (életmentő mozdulat volt, az biztos),és gyengéden meglökte a vállát. Lexis rám villantotta a tekintetét aválla felett, aztán elsietett. Rome a helyén maradt, de nem fordultmeg, hogy a szemembe nézzen.– Ha azt hiszed, hogy hagylak elmenni egy meghitt beszélgetésrevele úgy, hogy nem vagyok ott – mondtam –, akkor sürgősenszükséged van egy IQ tesztre!Rome és Lexis, exférj és feleség. Egyedül. Együtt. Még mit nem!Nem, az én felügyeletem nélkül! És ennek semmi köze nem volt aféltékenységhez. Tényleg. Komolyan. A biztonságom a szakadékszélén egyensúlyozott, és jogom volt hallani minden engem, aképességeimet, az engem üldöző embereket, Rome-ot, amúltját/jelenét/jövőjét (ő a társam), Tannert, és a Rome és Lexis140

Játék a tűzzelközötti feltételezhető kapcsolatot érintő beszélgetést. Elvégre isRome megcsókolt, és beismerte, hogy le akar feküdni velem.Azok után, ahogy megfogta a kezét… Düh forrt és kavargottbennem, és esküszöm, hogy apró füstcsíkok szálltak fel az orromból.– Nos? – bíztattam.Végre teljesen rám figyelt. A száját szorosan összepréselte.Nehogy felmorduljon? Vagy vigyorogjon? Karját keresztbe fonta amellkasán, és az arckifejezésemet tanulmányozta. Szemöldökétzavartan ráncolta, de csillogott a szeme. A vigyor miatt, jöttem rá.– Miért vagy dühös? – kérdezte.– Semmiért – mondtam tipikus nőies stílusban, mialatt magambanazt ordítottam: mindenért! Egy részem azt akarta, hogy olvasson azelmémben, és jöjjön rá mindenre. Túl sok volt ezt kérnem?– Nem tud – mondta hirtelen Lexis.Nem is hallottam, hogy visszajött, teljesen lekötötte afigyelmemet Rome. Sajnálatos módon most ott állt mellette.– Nem tud mit? – kérdeztem morogva.– Olvasni a fejedben. Rome nem tud.Honnan tudta?...A szám automatikusan kinyílt és becsukódott, ésbiztos voltam benne, hogy úgy néztem ki, mint egy kuka hal. – Tetudsz?– Igen – válaszolta hétköznapi hangon, mintha teljesen normálisdolog lenne.Ez nem volt lehetséges, gondoltam, és résnyire szűkült szemekkelméregettem. Mire gondolok most, te rohadt…– Mire gondolok most, te rohadt… mi? – kezét a derekára tette, ésösszeszorította az ajkát. – Kérlek, fejezd be ezt a csípős gondolatot!– Tűnj a fejemből! – hüledeztem, és rémület fogott el. – Mostazonnal!Ha a nő tudott olvasni a gondolatokban, akkor valószínűleg ajövőt is meg tudta jósolni. Nagyszerű. Azt mondta, csak gond leszek,és Rome hallotta, mikor ezt mondta. Nem akartam, hogy gondkéntgondoljon rám; azt akartam, hogy szexinek találjon. Inkább fojtsanak141

Gena Showaltermeg a saját beleimmel, mint megengedjem, hogy Lexis hozzáférjenezekhez a személyes gondolatokhoz.– Először is – mondta –, ez undorító!Tökéletesen imitálta azt a fáradt tekintetet, amit néha Rome vetettrám, és felvonta egyik szemöldökét. – Másodszor, ha ki szeretnélzárni a fejedből, akkor emelned kell néhány falat.– Hogyan? – kérdeztem, izmaim megfeszültek, felkészülve aharcra. Ez a természetfeletti világ, ahova beléptem tényleg nagyszívás volt. Durván. Ki más olvasott még a fejemben?Lexis Rome-ra nézett. – Szeretnéd te elmagyarázni?Észrevettem, hogy pillantását egyszer sem fordította el rólam. –Tettél ki valaha is bármire egy Maradj Távol táblát, Belle?– Igen – Legyen üres a fejed! Legyen üres a fejed! Mutass MissRibancnak egy sötét képernyőt!– Amúgy is fekete képernyő volt – motyogta.A körmöm a tenyerembe vájt, tettem felé egy fenyegető lépést.– Akassz ki egy figyelmeztetést a fejedben! – mondta Rome,átszelte a köztünk lévő távolságot, és megragadta a vállamat, hogyegy helyben tartson. – Képzeld el!Ezen a ponton bármi megpróbálnék. Behunytam a szemem, éselkezdtem felépíteni egy gondosan kidolgozott fatáblát, ráfestett„Maradj távol, Ribanc” felirattal, hatalmas, piros betűkkel. Aztánsaját akaratuk szerint a betűk elkezdtek szétfolyni, szétterültek le ésfel, jobbra és balra ágaztak, majd egybeolvadtak, és egy szorosanmegmunkált pajzsot formáltak. Elakadt a lélegzetem. Működött.Tényleg működött. Pislogva nyitottam ki a szemem, és láttam, hogyLexis vállat von, mintha nem érdekelné.– Kész? – kérdezte Rome. A vállamon pihenő keze égetőútvonalat járt be a karomon. Ujjhegyével végigsimított érzékenytenyeremen.Elégedetten bólintottam, próbáltam nem foglalkozni azzal a hevesgyönyörrel, amit egy ilyen egyszerű érintés okozott.– Tessék – mondta Lexis. – Már védve van. Tovább léphetünk,Rome?142

Játék a tűzzel– Egy másodperc, és megyek.Lexis egy ideges grrr hanggal elviharzott a folyosón. Rome akezébe fogta az arcomat, és magára irányította a figyelmemet.Dekadens illata körbeölelt, éppolyan mámorító volt, mint az érintése.– Egy figyelmeztetés legközelebb azért jól jönne – morogtam,inkább a haraghoz ragaszkodtam, minthogy megmártózzam avágyban. – Ha elmondtad volna, hogy médium, akkor előbb isdolgozhattam volna azon a falon.Legnagyobb örömömre végighúzta a hüvelykujját az ajkamszélén. Finom remegés futott végig rajtam.– Mi volt ez az egész? – kérdezte gyengéden. – Általában mindigéles nyelved van, de még sosem hallottam ilyen ellenségességettőled. És ne mond, hogy a gondolatolvasós dolog miatt volt, mertmár előtte is dühös voltál.Általában éles nyelvem van? Ó, ez pazar!– Boldog vagyok, a fenébe is, öröm velem lenni! Napfényt hozokmindenki életébe magam körül.Kuncogott. – Hiszek neked, de ez nem válasz a kérdésemre.Oldalra billentettem a fejem, és tudatában voltam, hogyhajthatatlanul makacsnak látszom. – Neked is megvannak a magadtitkai, és nekem is magaméi.Túl nagy ára lenne, ha elmondanám neki, hogy arra vágytam,teljesen az enyém legyen, hogy nem tetszett a gondolat, hogy másnővel lehet, legyen bármi is az oka. Az ár a büszkeségem lett volna.És nem álltam készen ekkora árat fizetni.Súlyos csend, mély sóhaj. – Azt hiszem, ez így tisztességes. Deszeretném, ha megértenéd, hogy épp ezért szeretném, ha itt várnál.Az én titkaim.– Nem – mondtam, az állam még egy centit emelkedett.– Szemmel tarthatod Tannert.– Ő jól van.– Belle – sóhajtott fel megint.143

Gena Showalter– Rome! Nem maradok itt kinn, miközben te lefolytatsz egy gyorsnumerát a barátnőddel, aztán kitárgyalsz engem kicsi szíved kényekedvére. Sajnálom, de a válaszom most is, és később is, nem!– Barátnő? – horkant fel. – Mintha tudnálak kezelni benneteketegyszerre.Keze a nyakamra siklott, és a hajamba markolt, lehajtotta a fejétegy gyengéd, átható csókra, szájának egyszerű, áldott érintésére azenyémen. – A gondolatmeneted lenyűgöz.Nyeltem egyet. – Általában megbántom az embereket.– Engem nem – suttogta, meleg lehelete az ajkamat és az államatsúrolta.A testem azonnal felélénkült az izgalomtól, mohón, olyancsodálatosan mohón, hogy még többre vágytam belőle. Olyan volt,mintha sosem hagyta volna abba a csókot legelső alkalommal,mintha a szünet csak előjáték lett volna ehhez a pillanathoz. Amellbimbóm megkeményedett, a gyomrom sajgott, a lábam remegett.– Ha megígérem, hogy nem lesz gyors numera, itt maradsz? – ahangja tele volt vággyal, rekedt és dörgő volt.Hosszú idő telt el, mire egybefüggő választ tudtam kinyögni.– N–Nem!Végre sikerült kipréselnem valami hangot a torkomban lévőgombócon keresztül. Ez a férfi felizgult. Elengedni a pórázról avadonba most őrültség lenne, különösen a piranja miatt, aki ahálószobában várta. Talán Rome-nak nincsenek romantikus érzéseiiránta, de gyanítottam, hogy a nőnek még bőségesen voltak őiránta –egy másik ok, amiért gyűlölt.Mondhatnád, hogy féltékenység? De nem, én nem voltam bagoly,ő pedig nem volt veréb. Azért utáltam, mert egy ribanc volt, nempedig azért, mert riválisnak tekintettem a Rome szeretetéért vívottküzdelemben.Kh-érlek! Forrsz a féltékenységtől, Jamison!– Nem – ismételtem meg sokkal inkább magamat erősítve.Rome a szemét forgatta. – Jól van. Gyere!144

Játék a tűzzelMialatt beszélt, összefűzte ujjainkat. – Ha valami sokkolóthallasz, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!Kellemes remegés futott végig rajtam, mikor először hozzámért.A tenyere az enyémben… isteni. Erős volt, olyan meleg és hozzáértő,durva hegekkel, ami veszélyes életstílusát hirdette. Hogykételkedhettem benne valaha is?Sarkon fordult, és végig vezetett a széles folyosón. Jázmin füstölőillata terjengett a levegőben. A gyönyörű festmények helyett, amiketelképzeltem, a kávébarna falakat Sunny képei díszítették.– Lassíts – mondtam Rome-nak, elfordítottam a nyakam, hogymegnézhessek egy fotót róla és Sunny-ról.Nem is hederített rám, betuszkolt a hálószobába.Megtorpantam, tátva maradt a szám, minden részletet szomjasanszívtam magamba. Egy hárembe léptem. Persze szexuálisan kiéhezettnők nélkül. Lexis hálószobája sokkal dekadensebb volt, mint anappalija. Egy gigantikus ágy díszítette középen, fekete hálólengedezett az oszlopokon. Vörös párnák voltak szétszórva a földön,rubinvörös gyöngyökkel televarrva. A plafonról vagy száz darabgyertyatartó lógott, briliáns koronaként megvilágítva mindent.Aranymarásos ablakok. Egy kandalló.Mi a fenét csinált Lexis, hogy megengedhetett magánakilyeneket? Vagy Rome vette neki? Nem tudtam, hogy ilyen jólmegfizették a kormányügynököket.Lexis haja úgy lobogott mögötte, mint egy éjfekete felhő, ahogykijött egy gardróbból, egy nagy fekete túratáskát hozott, és számtalanruhát. Gondosan letette a táskát az ágyra.– Mész valahova? – kérdezte Rome. Elengedte a kezem, ujjaivalvégigsimított felfelé a karomon, kicsit elidőzött, aztán mindenkapcsolatot megszakított.Az érintése nélkül üresnek éreztem magam.– A nőd le fogja égetni ezt az egész helyet – válaszolta keserűen.Belegyömöszölt egy zöld selyemruhát a táskába. – Rájöttem, hogy asaját érdekemben az lesz a legjobb, ha elmegyek, mielőtt ezmegtörténik.145

Gena ShowalterNem volt időm sütkérezni abban a boldog érzésben, amit a nődszó keltett bennem, mivel a vádja ott csengett a fülemben. – Nemfogom porig égetni ezt a helyet. A francba!Rome a mellkasára ejtette az állát, és megrázta a fejét. – Hát ezcsodás. Sajnálom, Lex! Nem jöttem volna, ha tudom.– Tudom – mondta. – Brit gondoskodni fog Sunny-ról, szóvaleggyel kevesebb, ami miatt aggódni kell.– Nem fogok tüzet gyújtani – makacskodtam.– Legalábbis nem szándékosan – csak ennyit mondott szellemesenLexis, miközben visszament a gardróbba még több ruháért. – Defogsz.– Maradj, Lex! Mi megyünk – ajánlkozott Rome, a hangja feszesvolt.– Késő – összehajtogatott egy farmert, és a táskába tette. – Nemdobhatlak ki, Rome. Túl veszélyes. Ráadásul már én is bennevagyok.Ó, Pazar! Pont ezeket a szavakat akartam hallani.– Mindketten úgy viselkedtek, mintha tény lenne, hogy tüzetfogok gyújtani. De most, hogy figyelmeztetve lettem –„ribanc”–,óvatos leszek!A pénzemet tettem volna rá, hogy csak be akart feketíteni Romeelőtt.Metsző pillantást vetett rám, smaragdzöld szemei földöntúlianragyogtak, túlvilágian, tündérien. – Akkor is bajt fogsz okozni.Istenem, gyűlöltem ezt a nőt. Ne légy ideges! Ne légy ideges!Próbáltam uralkodni a légzésemen, kinyújtottam az ujjaimat a hátammögött – arra az esetre, ha füstölni kezdenének. Máris éreztem alángolást, a heves forróságot.– Ó, Belle, édesem!– Ne most, Rome! Lexis és én épp egy… beszélgetés közepénvagyunk.– Függeszd fel a beszélgetést! Az ujjaid lángolnak.Pokolba az egésszel! Felé fordultam, és egyik lángoló ujjammal amellkasára böktem. Felmordultam. – Ne kapd fel a vizet! Gondolj146

Játék a tűzzelboldog dolgokra! Hát tudod, mi van? Menekülnöm kell, nemmehetek haza, hiányzik az apám, emberek akarnak megölni és/vagyelkapni olyan okok miatt, amiket én magam sem értek teljesen, alegjobb pajtásod egy ribanc, és éhes vagyok!A gyomromat az a veszély fenyegette, hogy felfalja magát, éscsak ekkor jöttem rá, hogy egész nap nem ettem semmi rendeset.Nos, ott volt az a kiváló reggeli, amit Rome csinált nekem reggel, deaz máris úgy tűnt, mintha évmilliókkal ezelőtt lett volna. – Mindenokom megvan rá, hogy lobbanékony legyek!– Tudom – mondta gyengéden. Vonásai felragyogtak a sajnálattól,az ujjamra fújt, kioltva ezzel a tüzet, majd a karját a derekam köréfonta. Maga elé húzott, a kezét felfuttatta a hátamon, egész avállamig, ahol csontokat is megolvasztó masszázsba kezdett. –Sajnálom.Ezzel a haragom teljesen semmivé lett. Egy férfi, aki megértett –szokatlan. Egy férfi, aki azt mondta, sajnálja, és komolyan isgondolta – felbecsülhetetlen.– Majd én figyelek rá ma éjjel, Lex – mondta Rome. – Vigyázok,hogy Belle ne gyújthasson tüzet.Lexis habozott, majd bólintott. – A józan ítélőképességem ellenvan, hogy nem hallgatok az ösztöneimre, de megbízom benned,Rome. Majd reggel elmegyünk.– Jól van. Akkor most térjünk rá a munkára, hogy Belle és énehessünk és aludhassunk egyet – mondta. Ujjai nem hagyták abbatarkóm masszírozását.Lexis, aki szintén nem hagyta abba ruhái pakolását, nem nézettfelénk. Fenntartás nélkül figyeltem őt. Bár a mozdulatai merevekvoltak, egy táncos kecsességével és könnyedségével mozgott.Egyetlen csuklómozdulattal egy újabb táskát dobott az ágyra.– Ezt neked pakolom tele – mondta nekem. – Szükséged lesznéhány ruhadarabra a következő napokban, és körülbelül ugyanaz améretünk.Milyen… édes. És teljesen váratlan.– Köszönöm – mondtam, és bűntudat öntött el.147

Gena Showalter– Nincs mit.– Szóval, az a helyzet – mondta Rome, megtörve a hirtelen támadtterhes csendet –, hogy Belle-nek beadtak egy kísérleti formulát.– Akaratom ellenére – tettem hozzá.– Egy kicsit lejjebb – mondtam Rome-nak, és megmozdítottam avállam, hogy megmutathassam, hol is van rá szükségem. Ó, igen!Pontosan ott. A fejem előrebukott, ahogy az eksztázis elöntött. –Mmmm…Élesen szívta be a levegőt, mielőtt folytatta volna a magyarázatot.– A formula megváltoztatta a DNS-felépítését – a hangja kezdettmélyülni, reszketeg él költözött a gazdag hangszínbe. – Hatalmatadott neki a négy elem felett. Mint ahogy magad is rájöhettél, amikorlángra kapott az ujja.Lexis megtorpant a mozdulat közben, egy zöld selyemnadráglógott a kezében. Végre szembefordult velünk. – Szóval ez az azelektromos zümmögés, amit felőle érzek?– Igen – Rome egy pillanatra belemarkolt a fenekembe, és azajkamba haraptam, nehogy felnyögjek. – Mind Vincent, mind afőnökünk akarja őt.Várjunk. A főnökünk? Ez azt jelentette, hogy Lexis és Romeegyütt is dolgoztak. Nagyszerű!– Ne légy feszült! – suttogta a fülembe. – Te vagy a PeriódusosTábla Csirkéje, emlékszel? Maradj nyugodt!– Ne nevezz így!– Dr. Roberts formulájáról beszélünk, ugye? – kérdezte Lexis,nem is foglalkozott velem.Rome bólintott. – Roberts-szel dolgoztál a múltban. Jobbanismered őt, mint én.– Te Dr. Roberts-szel dolgoztál? – kérdeztem. Nos, sokkal inkábbmorogtam. Nyilvánvaló okok miatt nem kedveltem a fickót.– Igen – mondta. – Ő nem rossz ember. Nem bántott volnaszándékosan. Kedves és jószándékú. De van egy vad, szexuálisoldala, és úgy gondolom, Vincent kihasználta ezt – leginkább148

Játék a tűzzelzsarolva őt –, hogy tovább dolgozzon a formulán, még az után is,hogy megtudta, Vincent nem olyan önzetlen, mint eleinte gondolta.– Egyáltalán, miért dolgoztál vele? – kérdeztem.Vállat vont. – Hallottuk, hogy a doktor mit akar létrehozni: egyolyan szérumot, ami a leggyengébb embert is erőssé teheti, ésszerettük volna, ha átjön a PTK-ba. Amikor helyette a TTMA-tválasztotta, odaküldtek, hogy segítsek neki, megfigyeljem, ésgondoskodjak róla, hogy elbukjon. De Vincent rájött, hogy mitcsinálok, és levitte a doktort a föld alá.– Mit gondolsz, meg tudnád találni? – kérdezte Rome. – Meg kelltalálnom. Megígértem Belle-nek, hogy segítek neki találni egyellenszert, és lekoptatom róla Vincent-et.– És mi lesz John-nal? – kérdezte Lexis.Nem kaphat meg, válaszoltam mentálisan.Rome egy percig nem szólalt meg.– Vele majd később megbirkózom – mondta, és volt egy furcsatorzulás a hangjában. Egy torzulás, amit nem tudtam megfejteni. –Beszéljünk Roberts-ről.Lexis behunyta a szemét, egyfajta extrém nyugalom leple hullottaz arcára. Egy pillanatig nem voltam benne biztos, hogy lélegzik.– Roberts a városban van – mondta teljesen monoton hangon. –Nem ment el, és nem is akar. Még van valami, amit meg akar tenniitt.– Mit? – kérdezte Rome.– Nem tudom – válaszolta csalódottan. – Rejtve van előttem.Szóval Csinos Fiú Vincent még nem kapta el, eszméltem rá. Mégvolt rá esély, hogy megtaláljam, beszéljek vele, kiverjem belőle aszart is, aztán kényszerítsem, hogy csinálja vissza, amit velem tett.Ha ez egyáltalán lehetséges volt.– Nagyon jól elrejtőzött, nem tudom megmondani a pontos helyet.– Legalább tudjuk, hogy még mindig Atlantában van – mondtaRome. Ujjai minden mozgást abbahagytak a hátamon, de nem vetteel őket. Állát a fejem búbjára támasztotta.149

Gena Showalter– Biztos vagy benne, hogy Sunny rendben lesz? – kérdezte,hangja merev volt. Nyers érzelmekkel volt tele. A szavak úgy buktakki belőle, mintha egész eddig a nyelvén lettek volna, és nem tudtavolna tovább bent tartani őket.Őszinte szeretet és szomorúság játszott Lexis arcán, egzotikusszépségét kísértetiesen törékennyé változtatva. – Jól lesz.Rome mellkasát a hátamnak nyomta, így éreztem szívének őrültritmusát, aztán fokozatos lassulását, ahogy elfogadta a szavait. Agyomrom fájdalmasan összerándult. Mindkét kezemmel felnyúltam,és összefűztem az ujjainkat, felajánlva neki azt a kevés vigaszt, amitnyújthattam.– Arról beszélgettünk, hogy elrejtjük őt – mondta Rome, hangjamás volt, mint ezelőtt. Hízelgő. Mint mikor először találkoztunk.– Igen – válaszolta Lexis. Megdermedt, és ránézett.– Hamarosan – mondta Rome. – Van egy tervem. Belle… segítenifog.Tényleg habozást hallottam a hangján?– Meg fogom tanulni, hogyan uraljam az elemeket – biztosítottammindkettejüket. – Nem leszek gátló tényező.Lexis szeme egy pillanatra elkerekedett, felváltva nézett rám ésRome-ra. – Ezért nem vitted őt Johnhoz?Bólintott.Lexis habozott egy pillanatig – ugyan már, nem volt annyira rossz– aztán kurtán bólintott.– Értékelem, hogy segíteni akarsz a lányomnak – mondtahűvösen.Uuuugyaaaan, nincs mit, akartam válaszolni gonosz módon. Ez ahűvös hangnem meggyőzött arról, hogy valójában úgy gondolja, nemigazán leszek a segítségükre.– Köszönöm, Lex – mondta Rome. – Tartozom neked. Mindenért.– Nem annyira, mint én neked.Egymásra mosolyogtak, és az ajkamba kellett harapnom, nehogyvalami ostobaságot mondjak. Vagy gonoszat. Vagy mindkettő. Úgytűnt, az önuralom volt az új, legjobb barátom.150

Játék a tűzzel– Menjetek! – mondta Lexis, és visszatért a csomagoláshoz. Amozdulatai könnyedebbek voltak, az arckifejezése boldogabb, mintamióta beléptem a lakásba. – Egyetek! Későre jár, és még be kell eztfejeznem, hogy reggel indulhassak.Osztály elbocsájtva, ami azt jelentette, hogy kiszedhetek Romebólmég néhány dolgot magáról, a lányáról, és a Lexis-szel valókapcsolatáról. Ezúttal semmi kifogás. Semmi kitérés. El fog mondanimindent, amit tudni akartam, vagy elszenvedi a Legendás Lángokgyűlöletét.Megrázkódtam. Au! Nem! Nem szerettem jobban ezt a nevet sem,mint a többit, amit Rome adott nekem. Majd kitalálok egy jobbat aközeljövőben. Ha nem teszem, akkor örökre rám ragad a Négy ElemLánya, vagy a Periódusos Tábla Csirkéje elnevezés.Felsóhajtottam. Nem akartam egy idétlen szuperhős névvelbevonulni a történelembe. Nem, mintha úgy gondoltam volnamagamra, mint egy szuperhősre, de most már láttam a lehetőségét.Úgy értem, segítek Rome-nak felkutatni a doktort, aki ezt tettevelem, aztán segítek neki elrejteni a lányát.Igen. Belle Jamison, a szuperhős. Kezdtem megkedvelni ennek ahangzását.151

Tizenegyedik FejezetKÖVETTEM ROME-OT az ebédlőbe, azzal a céllal, hogy kikérdezemLexis-ről. Helyette viszont megláttam az ételt kiterítve az asztalon, ésaz agyam azonnal üres lett. Sonka, sós keksz, sajt – Lexis bizonyáramár korábban idekészítette, tudva, hogy jövünk, meg minden. Miremagamhoz tértem, Rome már rég bezárkózott a fürdőbe.Egy üveg vörösborral vigasztaltam magam (ne kérdezd amárkáját, fogalmam sincs, hogyan kell kiejteni), és még több kajával.Tökéletes éjféli csemege volt egy ilyen hosszú – túl hosszú – napvégén. Fél órával később, miután megettem az adagom, éskörbejártam a lakást, Rome továbbra sem bukkant fel, ígyelhatároztam, hogy én is letusolok. Egyedül. Egy olyan drága ésszépen berendezett fürdőszobában, mint a lakás többi része, arannyalfuttatott oszlopokkal és rózsaszínnel futtatott márvánnyal. Hűha! Betudnék költözni a fürdőszobába.Ezek után átöltöztem egy Lexis-től kapott, halványzöldselyempizsamába a vendégszobában, amiről Lexis azt mondta,enyém lehet éjszakára. Egy közönséges, barna zsákot, vagy egytúlméterezett flanelt vártam, szóval a selyem meglepetésként ért. Azanyag hihetetlenül puha volt a bőrömön.Épp kisétáltam a szobából, mikor megláttam egy telefont azéjjeliszekrényen. Megtorpantam, és összeszorítottam a számat. Talánfel kéne hívnom Sherridant. Ha elment megkeresni amunkahelyemen, és rájött, hogy kirúgtak, én pedig még csak el semmondtam neki, bizonyára kiakadt. Vajon lenyomozzák a mobilját?152

Játék a tűzzelNem láttam értelmét. Úgy értem, ez a nő folyton magánál hordta,arra az esetre, ha egy ügyfél látni szeretné az egyik házat az éjszakaközepén. De…Felhívjam? Ne hívjam? Végül megkerestem Lexis-t, ésmegkérdeztem – gyűlöltem, hogy bármiben is rá kell támaszkodnom–, katasztrófa lenne-e, ha felhívnám a barátnőmet, Sherridant?Lexis egy pillanatig rám nézett, arca elgondolkodó volt – Nem.Nem látok ilyet.– Köszönöm.Megkönnyebbülten siettem vissza a szobába, felemeltem akagylót, és tárcsáztam Sherridan számát.– Halló! – mondta álmosan, én meg leültem az ágy szélére.– Szia – szóltam bele, közben a hajam nedves végét csavargattam.– Én vagyok. Egyedül vagy?– Belle?– Igen.Recsegést hallottam, majd folytatta. – Miért hívsz engem…hajnali kettőkor?– Beszélgetni akartam. Túl fáradt vagy?– Nem, nem! Csak adj nekem egy percet!Türelmetlenül elszámoltam ötig. – Most már jó?– Igen – nyögött fel. – Szóval a lovaglópálcákról akarsz beszélni?Vagy Rome-ról? Beszéljünk Rome-ról!Minden egyes szóval egyre éberebbnek tűnt – A hangja annyiraszexi volt, majdnem elélveztem. Telefonszexel? Szólhattál volnaróla, mikor megemlítettem az ikreket.– Össze-vissza fecsegsz, Sher.– Abbahagyom, ha mesélsz nekem Rome-ról.– Rome egyfajta… meglepetés volt.Ez volt az igazság. Egy sóhajjal eldőltem a matracon. – Jaj,Sherridan, fogalmam sincs, mit fogok csinálni ezzel a pasival.– Lefeküdtél már vele?– Nem.153

Gena ShowalterFelciccent. – De le akarsz, huncut kislány. Simán megmondom.Emlékszel még, hogyan kell csinálni, vagy szükséged van Shernénire, hogy emlékeztessen?– Emlékszem, de köszi.Legalábbis reméltem. – Figyelj! Én… elmegyek vele egy kisidőre.Ez megint igaz volt. És ez volt a hívásom valódi oka is. –Elérhetetlen leszek.Csend. Aztán… – Várj csak! Szabadnapot veszel ki amunkahelyeden. Oké, ez már komoly. Talán földönkívüli vagy?Megszálltad a barátom testét?– Ha-ha!– Nem vicceltem – mondta fahangon.– Jobb, ha megyek – jegyeztem meg, mielőtt olyanokatkérdezhetett volna, amikre még nem álltam készen válaszolni. –Rome már bizonyára pucér, és engem keres.Nos, a pucér része nem volt hazugság.– Oké! Menj! De tartozol a részletekkel, mikor visszajössz. Csaktégy meg nekem egy szívességet! Csókold meg Rome-ot helyettem!Nyelvesen!Katt.Kis ördög.Nevetve tettem vissza a kagylót a helyére. Ez kész. A következő:Tanner. Lábujjhegyen kiosontam a szobából, átmentem Tanner-höz.Békésen aludt, haja kócos volt, vonásai nyugodtak, halkan horkolt.Soha nem lett volna szabad belekevernem ebbe a szarba. Ő csak egyelveszett gyerek volt, aki bizonytalan az életét illetően, ésvalószínűleg kétségbeesetten próbál békére lelni.Ezt tönkretettem, de akkor és ott elhatároztam, hogy majdkárpótolom érte. Valahogy. Valamilyen módon.Elhagytam a szobát, és még egyszer végigjártam a labirintust, amia lakást jelentette. Hol volt Rome? Biztosan befejezte már azuhanyozást. Ha nem, hát, engem nem zavart, hogy berontsak a154

Játék a tűzzelfürdőbe, és ott kérdezzem ki – miközben titokban kifigyelem mindenporcikáját, természetesen.Belestem a nappaliba, és megálltam egy árnyékos zugban, amielválasztotta a folyosót a szobától. A szemem összeszűkült. Rome akanapén ült, Lexis közvetlenül mellette. Háttal voltak nekem.Suttogásuk hangja felém szállt a levegőben, de túl halk volt, hogyszavakat tudjak kivenni belőle.Lexis dorombolva felkuncogott.Oké, szóval a nevetése is nőies és szép volt. Miféle mutánslehetett? Senkinek sem szabadna ilyen tökéletesnek lennie. Ökölbeszorítottam a kezem. Rome nagyon jól tudta tagadni, még magánakis, hogy szerette őt. Úgy értem, ez a nő volt egyetlen gyermekének azanyja. Az ilyenfajta kötődést nem lehet csak úgy elszakítani. Abizonyíték: volt egyfajta könnyedség a kapcsolatukban, egyfajtaintimitás, amit nem lehetett széttépni a válással. Bizonyíték: hozzáfordult, mikor bajban volt.Miért szakítottak akkor?Gyűlöltem – gyűlöltem! – , hogy kettejük együttlétének gondolataennyire zavart engem. Rome látta ennek a tökéletes nőnek a tökéletesmelleit és tökéletes combjait. Hogyan tudna valaha is egy másik nőversenybe szállni ezzel? Sőt mi több, Lexis valószínűleg azzal azegzotikus érzékkel csókolt és dugott, amit a külsője ígért. Nemtudtam volna megmondani, hogyan tudnám felülmúlni – hogyanfogom felülmúlni. Nincs túl sok esélyem, ez volt az első gondolatom.– Sokkal nagyobb teher lesz, mint Daniel – mondta Lexis, eléghangosan, hogy meghalljam.– Emlékszem rá – felelte Rome rekedt nevetéssel.– A kisfiú, aki ki tudott ugrani a testéből, megszállta az emberektestét, és átvette az irányítást az elméjük felett. Azt hitte ez egy játék,míg Vincent el nem kapta, és arra nem kényszerítette, hogy átugorjonegy rablóba, és gyilkoljon.– Kijuttatni Daniel-t a laborból három golyóba került a hátadba –a nő szomorúan kifújta a levegőt az emlékre. – Hogy élhette túl Bellea formulát? Senkinek sem sikerült.155

Gena Showalter– Nem tudom – felelte Rome. – Talán a doktornak végre sikerültjól megcsinálnia. Biztos vagyok benne, hogy a tesztek majd felfedikaz igazságot, de annyira nem vagyok kíváncsi, hogy bevigyem, éskiderítsem.Csend.Majd… – Megbántad valaha, hogy csatlakoztál a PTK-hoz? –kérdezte Lexis.– Ezrek életét mentettük meg, és több száz természetfelettikatasztrófát hárítottunk el.Azokat nem „parakataszrófának” nevezték? Egek, meg fogomvalaha is tanulni ezt a nyelvet?– De – mondta Lexis.– De – ismételte meg Rome. Egymásra néztek, és együtt mondtákki. – Sunny.– Ezt hamarosan rendbe hozzuk – jelentette ki Rome.Megdermedt, és hozzátette. – Egész éjjel ott fogsz állni, vagyidejössz, és csatlakozol hozzánk?Nem nézett rám, de tudtam, hogy a kérdés nekem szólt.Felmordultam. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?– Éreztem a szagod – mondta továbbra is háttal nekem.Elvörösödtem, gyorsan a nyakamhoz és a kulcscsontomhoznyúltam. Fogadok, hogy ezt sosem mondta Lexisnek. – Mostzuhanyoztam le. Nem bűzlök.– Nem mondtam, hogy bűzlesz, vagy igen?– Azt mondtad, érezted a szagom, és az ugyanaz.Ha karnyújtásnyira lett volna tőlem, felképeltem volna.– Nos, tényleg van szagod. Jó szagod. Nagyon jó – végre felémfordult, és tekintetünk találkozott. Nagyon melegem lett. Az oxigénégette a tüdőmet, és vágy öntött el. – Gyere ide!A zavarom azonnal abszolút gyönyörbe váltott, ahogy egyláthatatlan kötél előrehúzott. Nem kéne őt ennyire akarnom. Nemkéne, hogy ennyire szükségem legyen rá. Erővel fordítottam el róla atekintetem, és a kanapét tanulmányoztam. A teljesen biztonságos,156

Játék a tűzzelnem-akad-el-tőle-a-lélegzetem kanapét. Nem tudtam, hova üljek.Rome és Lexis közé? Lexis mellé? Rome mellé?Végül Rome döntött helyettem. Abban a pillanatban, ahogy elégközel értem hozzá, előrenyúlt a kezével, átölelte a derekam, és azölébe húzott. Egy kellemes „puffanással” landoltam.Ereje azonnal körbevett, hajthatatlanul, megnyugtatóan és sokkalizgatóbban, mint egy intim simogatás. A hő, ahogy a combja aselyemnadrágomhoz nyomódott. Az agyam győzködött, hogy álljakfel, és küzdjek csábító vonzerejével, de engedélyeztem magamnak,hogy közelebb bújjak a mellkasához, elmélyítve a kapcsolatot.– Magatokra hagylak – mondta Lexis, és felállt.Nem mondtam ki azt a jelképes és nyilvánvaló hazugságot, hogykérlek, maradj.– Sok mindent kell megbeszélnetek – tette hozzá, és árnyalatnyisajnálkozás volt a hangjában. Megbántottság. Utána szó nélkülkisietett a szobából.Rome és én hirtelen egyedül maradtunk.Most, hogy felszabadult a kanapé, az lett volna a legudvariasabb,ha leszállok róla. De nem akarok leszállni róla, siránkozott a testem.Maradj, maradj, maradj!Maradtam.Nem kérte, hogy keljek fel, jöttem rá, és mosolyogva belefúrtam afejem nyakának hajlatába. Mennyire szerettem volna köré fonni akaromat, hogy végigfuttassam az ajkam az állán, majd lefelé amellkasán. Hogy megforduljak, és a lábam a dereka köré fonjam,aztán hozzádörgöljem magam az erekciójához.– Most pedig megnyílsz előttem – mondtam neki.– Azon vagyok, nem igaz?Nem úgy tűnt, mint akit zavar ez a tény. Derültnek, nyugodtnaktűnt. Még boldognak is. És izgatottnak. Finoman izgatottnak.– Igen.– Vagy mi lesz?Az ajkamba haraptam, és belemarkoltam a nadrágjába,összegyűrve ezzel az anyagot a térdén. Sokkal puhább volt, mint157

Gena Showalteramilyennek tűnt, és valójában el is szakítottam. Hopszi! Valahogymost már emberfeletti erőre is szert tettem? Elengedtem. – Mosttényleg fel kell sorolnom neked a módokat, amivel kínozhatlak?– Az attól függ, miféle kínzásról beszélünk.– A rossz fajtáról.Szemtelen ujjai az ingem szegélyéhez araszoltak, és megdörzsölteazt a kis csíkot a köldökömnél, ahol kilátszott a bőröm.– Fájdalmasan rossz, vagy… – hangja mélyebb és rekedt lett –…perverz értelemben rossz?Hirtelen az idegvégződéseim életre keltek.– Fájdalmas? – mondtam, de sokkal inkább kérdésnek hatott, mintannak a kijelentésnek, aminek szántam.Halkan felkuncogott. Habár derültsége nem tartott sokáig. Kifújtaa levegőt, ujjai mozdulatlanok lettek. – Rájöttem, mi zavar téged.Féltékeny vagy Lexis-re. Miért?Azonnal felültem, hadarni kezdtem, képtelen voltam egyenesválaszt adni.– Óvatosan, bébi, vagy tényleg leégeted a helyet, ahogy Lexismegjósolta!Igaza volt, és tudtam, de ez akkor sem lett kevésbé zavaró. Mostkomolyan, ha nem maradok állandóan egy „boldog helyen” akkorszentséges poklot szabadítok fel – vagy kettőt. Milyen igazságtalanmár ez?– Mindenki megérdemel egy esélyt, hogy kifejezze az érzéseit,Rome – mondtam halkan.– Tudom – mondta, és gyengéden belecsókolt a nyakamba. –Tudom.Kifújtam a levegőt, és bizseregve visszatértem a kiindulópozíciómhoz. Majd akkor fejtem ki a féltékenység dolgot, ha kaptamvégre egy hihető választ.– Talán vehetnénk neked egy stresszlabdát – mondta töprengve.Felhorkantam. – Milyen labdáról beszélünk? Azbesztről? Vagyvan valami más ötleted?158

Játék a tűzzelMeleg levegő simogatta a bőröm, éreztem, hogy ajkai mosolyrahúzódnak. – Micsoda perverz vagy a szíved mélyén. Nem hiszem,hogy szeretném, ha a kezeid most az én golyóim közelében lennének.A bizsergés még jobban felerősödött bennem, terjeszkedett, nőtt,testem egyik végéből nyújtózkodott a másikba. Összefutott a nyál aszámban, hogy megkóstolhassam. A mellbimbóm gyöngykéntdudorodott, hogy felhívja a figyelmét. Behunytam a szemem, hogyláthassak egy képet kettőnkről, együtt. Én, hátrahajtott fejjel, ésszéttárt lábakkal. Ő, amint ujjai lefelé csúsznak a hasamon, keresztülszeméremcsontom finom szőrzetén, egészen nedves, melegpontomig.Ne feledd, miért is vagy itt! Először a kérdések. Szex csak utána.Sok szex. Piszkos szex.– Mint már mondtam, öö, van számodra néhány kérdésem, ésválaszokat akarok! – ujjammal követtem csuklójának érdes és simafelületét, annyira szerettem volna egy sokkal intimebb érintéshezvezetni. – Kezdjük mondjuk a vezetékneveddel. Mi az?– Masters.– Most viccelsz?– Nem.Felnevettem. Milyen tökéletesen illik rá. – Elvárja, hogy mindenkiengedelmeskedjen minden parancsának, Mr. Masters?Lassan elvigyorodott. – Mindig.Oké, akkor most a nehezebb kérdéseket. – Miért váltatok el, Lexisés te?Megragadta a csípőmet, és az erekciójára rántott. Felnyögött.Elakadt a lélegzetem. Jó! Annyira jó! – És mióta ért véget a dolog?Ujjai megint felkúsztak a köldökömhöz, amitől megremegtek azizmaim. Ráharaptam az ajkamra, nehogy felkiáltsak a tökéletesgyönyörtől.– Mit számít az? – kérdezte.– Miért titkolózol? – vágtam vissza. Nem tudtam megálljparancsolni magamnak, ívbe feszítettem a hátamat, és fenekemetmég egyszer az erekciójához dörgöltem.159

Gena ShowalterElakadt a lélegzete. – Minél kevesebbet tudnak rólam az emberek,annál biztonságosabb. Nekik. Nekem.– Arra az esetre, ha elfelejtetted volna, szuperhős vagyok.Lassan csúszkáltam fel és le. Megragadtam a térdét, és folytattammerész táncom rajta. Istenem, olyan jó volt érezni őt! Nagy, keményés vastag. – Mindkettőnket megvédhetem.Vagy mindkettőnket megölhetem, de ezt nem kellettkimondanom.– Szuperhős, mi? – körém fonta a karját, és pont oda helyezte atenyerét, ahol szükségem volt rá. Majdnem felkiáltottam a hirtelenrám törő gyönyörtől. – Talán úgy kellene hívnom, hogy LenyűgözőGyufaszál? Szikrácska? Lángoló Nyereg?– Próbáld meg, és mind a négy elemet a seggedre uszítom!Hüvelykujjával megdörzsölt egyszer, kétszer. Uramisten! Ha nemhúzódom el, elélvezek. Akkor és ott, azonnal elélvezek. Robbanjakezernyi kielégült darabra, és azonnal véget érne a beszélgetésünk.Túl kielégült lennék, hogy beszéljek, túlságosan eltelnék, hogyérdekeljen, mit tesz utána.– Nem tudom ezt tenni. Még nem.Amilyen hülye lány vagyok, lemásztam róla, és a kanapé másikvégébe huppantam. Levegő után kapkodtam. Gyenge voltam. Üres.Kérdések előbb. Piszkos játékok később, emlékszel? Nem néztem rá.Hosszú idő telt el, mire végre oxigénhez jutottam, és csak akkorfordultam felé, vigyázva, hogy tartsak köztünk egy biztonságostávolságot.Arca nyers volt, sötét és teljesen magával ragadó. Feszes vonalakhúzódtak a szeménél és a szájánál. Ellenálltam a késztetésnek, hogyújra az ölébe vessem magam, és vigaszt kínáljak neki. – Milyen régóta vagytok külön Lexis-szel?Egy ideig csak nézett engem, aztán azt mondta. – Ez azinformáció fontos neked?Bólintottam.– Egy éve – míg beszélt, karjait összefonta a mellkasán. – Egy évevagyunk külön.160

Játék a tűzzel– Miért szakítottál vele?– Nem én – mondta, és összevonta a szemöldökét. – Miértkérdezted ezt?Minden izmom megfeszült, és nem épp jó értelemben.Megmarkoltam a vörös bársonykanapé karfáját, míg el nemfehéredtek az ujjaim. – Szóval, ő szakított veled?– Igen.Oké, annyira nem tetszett ez a tény. Vajon voltak titkolt érzéseiirányába, ahogy azt az előbb is gyanítottam – érzések, amiket mégmagának sem ismert be? A nőnek nyilvánvalóan voltak érzéseiiránta. Akkor miért dobta? Vissza akarta kapni? Régen megosztottákaz életüket, azt tervezték, hogy megosztják a jövőjüket. Egyszerszerette annyira, hogy az örökkévalóságot tervezte vele.– Ez minden, amit tudni akartál? – kérdezte.Lexis-ről igen. Az a nő egyszer mindent birtokolt, amit én hirtelenakartam. Rome imádatát. Kizárólagosságot. Egy jövőt vele. Aféltékenység ezúttal túl erősen áramlott végig rajtam, hogyletagadjam.– Mesélsz nekem Sunny-ról? – kérdeztem halkan. Veszélyesvizeken eveztem, de már nem akartam megállítani magam.Egyik kezével a hajába túrt, ettől számtalan tincs hullott ahomlokára. – Nem akarok róla beszélni, Belle.– Tudom, de akkor is tedd meg, kérlek!Számtalan perc telt el teljes csöndben.– Kezdjük valami aprósággal – mondtam. – Hány éves?– Négy – jött a vonakodó válasz. – Négy éves.Jól tippeltem. – Olyan, akár egy angyal.– Igen. Úgy néz ki, mint egy angyal, bár úgy viselkedik, mint egyördög – meleg nevetés tört fel a mellkasából, ahogy felidézett egyemléket.– Ördög? Hogyan?– A bújócska a kedvenc játéka. Órákig tud kínozni engem, köddéválva egyik árnyékból a másikba, mialatt végig nevet rajtam.– Köddé válik? – pislogtam. – Ez mit takar?161

Gena ShowalterMegfeszült, ezzel elűzve a nyugodtság illúzióját.– Ne törődj vele! Felejtsd el, hogy mondtam valamit is! – hangjavisszatért a korábbi mogorvasághoz.Megráztam a fejem. – Olyan titkolózó vagy.– A világ, amelyben élek, egy veszélyes hely. Megmondtam.Minél kevesebbet tudsz, annál jobb.– Nem értek egyet. Már én is a világodhoz tartozom. Minél többettudok, annál nagyobb biztonságban leszek. Jogom van megérteni,mivel nézek szembe, mint ahogy jogom van tudni, ki vagy, kik azellenségeim, és hogyan tudom levakarni magamról a főnököd.Rome metszőn nézett rám, úgy, hogy nem tudtam kikerülni. –John nem rosszfiú. Nem igazán. Csak óvatos.– Ha tényleg olyan jó ember, miért nem mondod el neki atervünket, hogy megtaláljuk Dr. Roberts-et? Miért nem hagyod neki,hogy elrejtse Sunny-t?– Azt mondtam, nem rossz. Nem azt, hogy önzetlen. Úgy szeretiSunny-t, mint a bácsikája, sosem bántaná, de ha valaha is rájönne aképességeire… Akkor sem bántaná, de nem akarom, hogy behívja őt.És ami a legfontosabb, nem engedhetem, hogy Vincent rájöjjön alétezésére, és érdeklődni kezdjen iránta. Ez az igazi veszély.Kezdtem megérteni, hogy mit akart igazából mondani, és sokkolt,milyen könnyen elfogadtam. – Mikor azt mondtad, köddé vált, akkorazt szó szerint értetted, ugye? Tényleg köddé tud válni, és egyikhelyről a másikra utazni.– Igen – bólintott mereven. – Sunny át tud menni szilárdtárgyakon, ez pedig veszélyes képesség. Ha véletlenül egy falonbelül öltene testet, akkor meghalna.– Úgy született a képességgel?Megint bólintott. – Nem tudtuk, hogy Lexis terhes, mikormindketten jelentkeztünk egy… kísérletre, hogy felerősítsék a DNSünk.Sajnos azok a kísérletek sokkal nagyobb hatással voltak Sunnyra,mint Lexis-re és rám.Szegény gyerek. Együtt éreztem vele.162

Játék a tűzzel– Egyikünk sem kérte a képességét, de akkor is megvannak –mondtam egy sóhajjal, és Rome elfordult tőlem. A homlokomatráncoltam, mikor megkérdeztem. – Mi vezetett titeket arra, hogyjelentkezzetek a tesztekre?– Lexis és én a munka miatt találkoztunk. Mindketten egyszerrejelentkeztünk a PTK-hoz, körülbelül tizenegy évvel ezelőtt. Akezdetektől jól kijöttünk egymással, randiztunk, összeházasodtunk,de egyikünk sem szerette a veszélyt, amiben a másik volt. MikorJohn említette, hogy talált egy módot, amivel legyőzhetetlenné tehetminket, úgy döntöttünk, belevágunk, így nem kell aggódnunkegymás miatt. Megőrjített minket, és kezdtünk hanyagok lenni. De avégén nem tettek minket legyőzhetetlenné, csak erősebbé.Váó! Szóval ennyire szerette Lexis-t. Úgy szerette, amiről alegtöbb nő csak álmodhat.– El kell hagynod a PTK-t, mikor elrejted Sunny-t – mutattam rá.Legyintett egyet. – Szeretem, amit csinálok, szeretem megvédeniaz ártatlanokat, de Sunny az első. Elmegyek, és sosem nézek vissza.El akarom vinni a természetfeletti kislányomat, és megadni neki azesélyt a normális életre, amit megérdemel.– Remélem, mikor eljön az idő, tudok majd segíteni, nem pediggátollak.– Segíteni fogsz – mondta, hangja megint olyan kifejezéstelen lett,amit utáltam. – Segíteni fogsz.Tetszett a gondolat, hogy segíthetek neki megvédeni a lányát,mint ahogy megvédtem magam is tőle és a tűjétől az első éjjel.Igazából megtiszteltetésnek éreztem, hogy rám bízta a legnagyobbkincsét.– Szóval, milyen erőd van neked? – kérdeztem. – Lexis-nek van.Sunny-nak van. És mi a helyzet veled?– Én csak nagyon jó vagyok a munkámban – egy lassú(kényszeres?) mosoly játszott a szája sarkában. – Te is az leszel.Ketten együtt meg fogjuk találni Dr. Roberts–et, megállítjukVincent-et, és elrejtjük Sunny-t.Reméltem.163

Gena Showalter– Ha – mikor – megtaláljuk Dr. Roberts-et, ki fogom jelenteni,hogy megittad az ellenszert – akkor is, ha nincs neki. Remélhetőlegakkor Vincent elveszti az érdeklődését irántad.Mi van, ha nem fog lankadni az érdeklődése? Meg akartamkérdezni, de nem tettem. – Mi van a főnököddel? John-nal?– Majd én gondoskodom róla – mondta Rome, és még egyszerelfordult tőlem.Mit jelentett, mikor elfordult? Már kétszer is megtette.– Mit fogok csinálni, ha nem lesz ellenszer? – tűnődtem hangosan.– A legtöbb ember örömmel fogadná a képességeit.– De nem én. Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy a képességeimveszélyesek. Mi van, ha tényleg gonosz kezekbe kerülök? – Vincentkezébe? Remegés futott végig rajtam, ahogy a tömegpusztítás képeiátvillantak a fejemen. – Egy szívdobbanásnyi idő alatt feladnámezeket az erőket.Rome minden figyelmeztetés nélkül előrenyúlt, és egyik karját atérdem alá csúsztatta. A másik a bicepszem körül kígyózott.Visszahúzott az ölébe, így szemtől szemben voltunk egymással.Meglepetten ziháltam, de nem tiltakoztam. Megmarkolta afenekemet, masszírozni kezdte, aztán szemtelen ujjait fel- éslecsúsztatta, végig a csípőcsontomon, fel a mellemen, ésmegsimogatta az állam vonalát.– Azt hiszem, feladnád az erőidet – mondta, szaggatottan véve alevegőt.Libabőrös lettem. A szívem szabálytalan ütemben vert. Olyanrészeim, melyekről már kezdtem megfeledkezni – talán örökre –,nyújtózni kezdtek és ébredezni: remény, a szerelem első szirmai.Nagyon kevés férfit engedtem csak a közelembe, de soha nem elégközel egy jövőhöz, soha nem elég közel a szerelemhez.Egyik ujjammal követtem Rome orrának vonalát az ajkáig. Vele,abban a villanásnyi, lopott időben, teljesen biztonságban éreztemmagam, ami különös volt, mivel sosem volt még ennél jobb okom azéletben, hogy veszélyeztetve érezzem magam.164

Játék a tűzzel– Újra és újra meglepsz engem – mondta. – Olvastam aháttértörténeted, mielőtt beléptem abba a lakásba legelsőalkalommal, és nem vártam, hogy kedvelni foglak.A kezem lehullott a testem mellé. Ráharaptam az alsó ajkamra, éscsak nagyon lassan, milliméterről milliméterre engedtem csak el,hogy elfedjem a hirtelen jött fájdalmat.– Miért nem? – kérdeztem. Oké duzzogtam.– A papír szerint – és ezért ne dobálj meg tűzlabdákkal! –, a papírszerint dilinyósnak tűntél.– Dilinyós!Leesett az állam, olyan egyenes lettem, mint aki karót nyelt. Avállába bokszoltam. – A papír szerint, biztos vagyok benne, hogy egyöldöklő bérgyilkosnak tűnsz, te rohadt szarházi!– Au! – mordult fel, de nem engedett el, hogy megdörzsölje azérzékeny – reméltem, hogy nagyon is érzékeny – pontot, ami azöklömmel találkozott. – Csak azt akartam mondani, hogy a tavalyállásról állásra jártál. Néhánynál ugyanazon a napon rúgtak ki,amikor kezdtél.– És?– Szóval te feltetted a kérdéseidet, én pedig válaszoltam rájuk.Most én fogok feltenni neked néhányat, és tudod mit? Válaszolnifogsz, mint az a jó kislány, aki tudom, hogy te is lenni tudsz. Miértrúgtak ki azokról a helyekről? A vérmérsékleted miatt?Némán tanulmányoztam az arckifejezését. Inkább kíváncsinak ésérdeklődőnek tűnt, semmint gúnyolódónak. Elpirultam, és amellkasára fordítottam a tekintetem, ahol az inge V alakban szétnyílt.Az ujjaim követték a szemem által bejárt útvonalat.– Nem voltam boldog – mondtam. – Egy bizonyos szintenéreztem, hogy nem ez az a munka, amit csinálnom kéne, így nemadtam bele mindent.– Mit kellett volna csinálnod?Hüvelykujját beakasztotta a nadrágom derekába, kissé meghúzta,ezzel jó néhány centit felfedett a bőrömből.– Bárcsak tudnám – mondtam leverten.165

Gena Showalter– Biztosan van valami.Csupasz bőr a csupasz bőrön, ahogy ujjait a hátamra csúsztatta. –Nem akartál doktor lenni, ügyvéd, vagy cukorkakészítő, mikorgyerek voltál?Felforrt a vérem. – Őszintén? Nem.Felé hajoltam, ezzel lecsökkentve a köztünk lévő kis távolságot.Csókolj meg!, könyörögtem némán. Csókolj meg keményen ésdurván, mintha nem kaphatnál belőlem eleget!Lehelete az arcomat simogatta, míg szorítása erősödött ahátamon.– Akartál valaha szex-rabszogla lenni? – kérdezte rekedten.Csókolj már meg, a francba is! Megnyaltam a számat, csillogónedvességet hagyva az ajkaimon. – Nem. De mindig is akartamegyet.Kuncogott, hangja mély volt és buja. – Talán ebben tudnék nekedsegíteni. Vannak kapcsolataim.Ajkával súrolta az enyémet, egyszer, kétszer.– Tényleg?Többet! Többet akarok belőle. Minden kérdés, amit még felakartam tenni neki, eltűnt a fejemből. Fészkelődni kezdtem,hozzádörgölve magam erekciójának hosszú, vastag vonalához.Totális gyönyör. Átható elégedettség. Mellkasunk egymásnakfeszült, megkeményedett mellbimbók súrlódtak megkeményedettmellbimbókhoz. – Miféle kapcsolatok?– Talán a kapcsolatok rossz szó.Szemeiben izzó lángok lobogtak, megint megmarkolta afenekemet, és magához rántott. Keményen. – Talán azt kellett volnamondanom, hogy megvannak a szükséges eszközeim.Most már csak egy vékony levegőréteg választott el bennünket,egy gyűlölt suttogás. Egyszer azt mondtam magamnak, hogymegadni magam a Rome iránti vágynak rossz? Talán. De azótamondtam neki, hogy le akarok vele feküdni, és úgy is gondoltam.Akkor és most. Akartam ezt a férfit. Kétségbeesetten akartam őt.Kiéhezve. Tudni akartam, milyen lenne érezni őt, ahogy körbeölel,166

Játék a tűzzelbennem van, a bőrét a bőrömön. Izzadva és fájón. Kitöltve. Általa.Rome által. Abban a pillanatban még arra sem tudtam rávennimagam, hogy az exére gondoljak.Rome biztosan megérezte, hogy visszavonulót fújtam, mert ujjaikönnyedén felkúsztak, és a hajamba túrtak. Arcomat az övéhezhúzta.– Meg foglak csókolni – morogta. – Nem gyengéden, mintkorábban, hanem durván.– Igen.– És tetszeni fog.– Igen.A szeme tüzes és szenvedélyes volt, gyakorlatilag izzott. Egyragadozó állatra emlékeztetett, aki kiszemelte prédáját, és agondolattól megremegtem. Ő volt a vadász, én voltam a préda.– Igen – mondtam újra. Igen, igen, igen!– Egy nap, nem is olyan sokára, meg foglak dugni.Várakozó remegés futott végig rajtam – Igen.– Az is tetszeni fog. Könyörögni fogsz érte.Miközben beszélt, csípőjét kissé megemelte, szédítően hozzámdörgölve magát. Ha most állnánk, már biztosan összeestem volna.– Ne beszélj többet! – mondtam, éppoly vadul, mint ő. – Csókolj!Most!Ajkai azonnal lecsaptak az enyémre. Nyelve a számbankutakodott, forrón, sötét-erotikusan. Mámorító íze megszállta azérzékeimet, elmélyítve gyönyöröm. Egyik kezét lejjebb csúsztatta, ésmegmasszírozta a mellemet, megdörzsölve mellbimbómat puhaselyemtopom anyagán át. Dörzsölte. Nyomkodta. Fájó szükségetébresztve legbelül.Úgy csókolt, mintha sosem tudna betelni velem – pont, ahogyakartam. Úgy csókoltam, mintha meghalnék nélküle – mert tudtam,hogy így lenne. A kezeim mindenütt ott voltak rajta, képtelen voltambetelni vele. Nyelvünk újra és újra összegabalyodott. Csípőnk újra ésújra egymáshoz dörzsölődött. A mozdulataim gyorsabbak lettek,eszeveszettek. Hő, túl sok hő! Éreztem, dőzsöltem benne. Olyan167

Gena Showaltereszeveszett tempóban folyt végig rajtam, amilyen én voltam. Olyanközel voltam.Megragadtam a haját. Felnyögtem. Doromboltam.– Belle! – mondta, remegőn és megtörve ejtve ki a nevemet. –Belle! Állj le!Leállni? Nem!, kiabálta az agyam. Már majdnem elértem. Mégegy dörzsölés, és...– Abba kell hagynunk.Hátrahúzódtam tőle, és igyekeztem levegőhöz jutni. Szemhéjamatnehéznek éreztem, a combom sajgott.– Többet akarok – ziháltam.– Tüzet gyújtottál, bébi.Elveszve beteljesülés szükségében, az érte való epekedésben,visszahajoltam hozzá, sóvárogtam, hogy újra megízleljem a száját. –Igen. Égni. Égek.– Tűz! – mondta ismét.Ezúttal hallottam a sürgetést a hangjában, és erővel felnyitottam aszemem. Attól, amit láttam, elállt a lélegzetem. Mögöttem egynövény sistergett narancssárga lángokkal. Az égő levelek szagabetöltötte a levegőt.– Jaj, ne már! – siránkoztam. De legalább ez nem az a pokol volt,amit Lexis megjósolt. A nő látói képessége messze nem volt olyanéles, mint azt mindenki gondolta. Csak egy vacak virágot gyújtottamfel, nem az egész lakást!– Csinálj esőt, bébi! Próbálj meg esőt csinálni, mint az autóban.Emlékszel? Szomorú voltál, és csepegni kezdett.Mozdulatai nyersek voltak, a kanapé másik felére lökött, és akonyhába rohant.Szexuális csalódottsággal motyogni kezdtem, és a lángokranéztem. Az arcom megszégyenüléstől és megbánástól vöröslött. Miszomorított el? Gondolatok, hogy apám megbetegszik és meghal.Gondolatok, hogy sosem látom többé Sherridant. Gondolatok, hogysosem csókolom meg többé Rome-ot.168

Játék a tűzzelÓ, Istenem! A felismerés egy pöröly erejével csapott le rám. Hanem tanulom meg uralni az erőmet, nem csókolhatom meg Rome-ot.Soha. Most túl veszélyes volt. Én voltam túl veszélyes. Talán újabbtüzet gyújtok, egy nagyobbat. Egy kiolthatatlan tüzet – mint amiakkor kezdett bennem kavarogni, mikor először a lakásomba lépett.Elöntött a szomorúság, keresztüláramlott rajtam, kioltva aszenvedélyem. Mi van, ha soha nem fogom tudni megtapasztalniRome érintését? Mi van, ha sosem tudom meg, milyen érzésszeretkezni – kefélni – vele? Felemésztődni általa? Mi van, ha csakaz a csók volt, amit az előbb megosztottunk? Mindaz, amitmegtudhatok róla?Esőcseppek hullottak körülöttem, először csak pár csepp, majderősödni kezdett. Nagy, kövér cseppek csöpögtek a plafonról.Remegve kinyújtottam a kezem, a virágra mutattam, és a cseppekarra a pontra koncentráltak. A tűz sistergett, majd elhalt, épp mikorRome visszaért a tűzoltó készülékkel.Megtorpant, rólam a tűzre nézett, a tűzről rám.– Megcsináltad! Eloltottad!Ajkai lassú, büszke mosolyra húzódtak, de láttam a feszültséget aszeme sarkában. – Tanulsz, bébi. Irányítod.Bólintottam, de tekintetemet továbbra is a padlóra szegeztem. Azérzelmeim olyan nyersek voltak, nem voltam biztos benne, hogy megtudnék szólalni. Gombóc nőtt a torkomban.– Én… Én sajnálom!Tessék! Sikerült kinyögnöm valamit. Elképzeltem egy hidegpajzsot a szívem körül, egy Maradj Távol jelöléssel, hogy többé nekívánjam Rome-ot. Nem fájna ennyire. A fájdalom ugyan nemenyhült, de az eső alábbhagyott.Továbbra sem nézvem Rome-ra, talpra álltam. A szőnyeg elázott.Annyi méltósággal, amennyivel csak tudtam, elsétáltam tőle.Egyikünk sem mondott egy szót sem. Nem próbált megállítani, és énsem fordultam vissza. A szobához siettem, amit Lexis adott, majdegy halk kattanással bezártam az ajtót, és az ágyra másztam.169

Gena ShowalterCsak akkor, egyedül a sötétben, engedtem meg magamnak, hogysírjak. Egy idő után a könnyeim újabb adag esővel keveredtek.Nos, a francba!170

Tizenkettedik FejezetHÜLYE! IDIÓTA! FAJANKÓ!Nem magamat szidtam. Dr. Roberts-et szidtam a múlt éjjeliparányi katasztrófa miatt. Ha nem lett volna a formula, akkor azéjszakát Rome karjai között tölthettem volna, meztelenül ésboldogan, semmint forgolódva és kapálózva. Egyedül.Nyomorúságosan. Nem láttam, hogy bármi is meggyulladt volna elsőalkalommal, mikor Rome megcsókolt (oké, az ujjaim kissétúlhevültek, de az nem számít), és nem értettem, ezúttal miért történt.Hacsak… a képességeim nem erősödtek, vagy a Rome irántiérzéseim mélyültek?Grrrr…– Gyűlölöm azt a formulát!Ha nem lenne az a formula, Rome-mal sem találkoztál volna,emlékszel?– Nem ez a lényeg – motyogtam.A férfiak, különösen Rome, tiltott terület voltak, míg meg nemtanulom irányítani a képességeimet – vagy míg meg nem találom Dr.Roberts-et, és nem jövök rendbe. Akkor, és csakis akkorcsókolhatom meg Rome-ot, mint egy csintalan nimfomániás.Legalábbis, ha még mindig akarja. A múlt éjszaka után talán sosemakar többé megérinteni.– Hülye, idióta, fajankó!171

Gena ShowalterEz az, ami leginkább feldühített, és kihozott a sodromból adoktorral kapcsolatban. Rome valószínűleg semmit nem akar mostmajd velem csinálni.Depressziósan és csüggedten vettem fel a fekete pólót és afeszülős nadrágot, amit Lexis hagyott ott nekem – akkor vettem észreaz ágyam szélén, mikor felébredtem. Hagyott nekem egy pár feketebőrcsizmát is. A méretemben.Miért kell a jó kislányt játszania, és kedvesnek lennie hozzám,főleg most? Elgondolkoztam ezen, miközben megfésülködtem, éscopfba kötöttem a hajam. Az, hogy gyűlölhetem, legalább egy apróörömet adott volna ezen az elcseszett napon. Kiléptem a folyosóra.Ha valaha is szükségem volt örömre – megdermedtem. Rome éppmost sétált ki Lexis szobájából. A hálószobájából!Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, találkozott a tekintetünk.Felém lépett, én elhátráltam.– Belle – mondta, őszinte meglepettséggel.Az a barom! Szitkozódtam, és sírtam egész éjjel. Egészen reggeligszenvedtem miatta. És ő… ő… a fenébe is! Én izgattam fel, ő meghagyta, hogy Lexis befejezze a dolgot. A csalódottság és a haragmegrázott, de hamar kioltottam a haragot. Nem fogok reagálni. Nemreagálhattam.Ez nem számít, Jamison. Ne hagyd, hogy számítson! Ellibbentemelőle, és lassan, precízen, mintha semmi nem érdekelne az égvilágon,besétáltam Tanner szobájába. Mindazok után, ami vele történt, akölyök valószínűleg ijedt, és azt szeretné, ha elmagyaráznám ezt azegész helyzetet.Kivéve, hogy Tanner szobája üres volt.Megfordultam azzal az elhatározással, hogy megkeresem, és apokolba is, elhagyom ezt a lakást. Tanner és én megleszünk magunkis.Rome elállta az utam.– Elnézést – mondtam hűvösen, és próbáltam eloldalazni mellette.A szemem a gallérjára szegeztem.172

Játék a tűzzelKinyújtotta a kezét, megragadta az ajtókeretet, elzárva ezzel azutam.Maradj nyugodt!– Menj az utamból, kérlek!– Addig nem, míg nem hallgatsz meg!– Nem kell mondanod semmit. Semmit, amit hallanom kéne.Ráadásul, nincs is semmi, amit meg kéne beszélnünk. Tűnés! Vagykapsz egy kis tartós barnaságot a halálos lángjaimtól.Nagy levegő beszív, nagy levegő kifúj.Előrehajolt, ezzel értékes távolságot emésztve fel közöttünk. –Miért viselkedsz így? Semmi rosszat nem tettem.Résnyire szűkült szemmel figyeltem. – Nem, nem tettél semmirosszat. Megcsókoltál tegnap este, de nem vagyunk együtt, így nemtartozunk egymásnak magyarázattal. Minden jogod megvolt, hogymeglátogasd az exfeleséged.– Nem ez történt.Mikor semmi mást nem mondott, hozzátettem. – Nyilvánvalóanez történt. Reggel van, te pedig az ő szobájából jöttél ki. Lefogadom,hogy ezt is inkább eltitkoltad volna előlem, mint minden mást, hogyaztán majd egy későbbi randin megkefélhess. Vagy – tettem hozzá,végül mégis a szemébe nézve –, talán már el is döntötted, hogy nemérek meg ennyi erőfeszítést.– Nem hiszem el, hogy ilyesmit képzelsz rólam.– Nem szeretnék tőled semmit a jövőben – csattantam fel. – Mostpedig tűnj az utamból!Megmerevedett; sápadt, kék írisze még fakóbbá vált. A pupilláielvékonyodtak, és mindkét végüknél hegyesek lettek, mint egymacskáé.– Először is, nem feküdtem le vele. Másodszor, nem töltöttem azéjszakát a szobájában. Azért mentem oda, hogy elhozzak valamit, ésha vetted volna a fáradtságot, hogy leellenőrizd, rájöttél volna, hogyLexis nincs is a szobában. A konyhában van Tanner-rel. Ésharmadszor, azt hiszem, épp eléggé bizonyítottam már, hogy173

Gena Showalterszerintem megéred az erőfeszítést. Nem akartam, hogy kívánjalak, dea tény az, hogy így van. Kívánlak.Minden további szó nélkül sarkon fordult és elsétált, otthagyvaengem leesett állal. A kezem reszketett a mellkasomon. Megéred azerőfeszítést, mondta. Kívánlak, mondta. Minden női ösztönöm,aminek csak a birtokában voltam, ugrándozott örömében.Komolyan gondolta, és nem csak az egómat ápolgatta. Túlállatiasnak, túl makacsnak tűnt. A vadság, ami sugárzott belőle,csaknem megölt. Nyeltem egyet. És a fájdalom a múlt éjszakárólhirtelen visszatért, vagy talán soha nem is tűnt el. A pólóm alatt amellbimbóm megkeményedett, a gyomrom görcsbe rándult, ésérintés után sóvárgott, egy kis ízelítőre.Ó, igen, komolyan gondolta. Az igazat mondta. Lexis és ő nemfeküdtek le egymással. Egy kielégült férfinak nincsenek feszültségrőlárulkodó ráncok a szeménél, nem zúgolódik gyakorlatilag az égetőszükségtől. Vadul. Mintha képes lenne legyűrni a padlóra, letépni aruhámat, és megdugni akkor és ott, pokolba a világgal.Finom remegés futott végig a gerincemen.Kihúztam magam, és követtem Rome-ot. Mosolyogtam, az idiótavigyor teljesen szétterült az arcomon, de nem tudtam mit tenni vele.Legalább nem ugrándoztam. Oké, talán igen. A csizmák, amiketviseltem, kopogtak a márványpadlón.A folyosó a nappaliba futott, majd az étkezőbe ágazott, aminekfáradtságom miatt nem szenteltem túl sok figyelmet múlt éjjel. Aszemem most szomjasan ivott magába minden apró részletet. Azalacsony, terpeszkedő üvegasztal alatt hatalmas, többszínűselyempárnák szolgáltak székként. Egy tornyosuló boltív vezetettegy teljesen modern, króm és ezüst-acél konyhába. Ezüstszínű hűtő,króm, szigetszerű pult, ezüst csapok és mosogató.Lexis és Tanner a pultnál álltak. Lexis, természetesen, most iskivételesen gyönyörűnek tűnt. Egy fényes, vörös és feketenadrágkosztümöt viselt, amire elszórtan kínai karaktereket hímeztek.Tanner ugyanazt a hosszú pólót és lógó nadrágot viselte, minttegnap. Istennek hála, legalább a golyós kontaktlencsét kivette! A174

Játék a tűzzelszeme elektromos kék volt, majdnem Rome árnyalatának tökéletesmása. Egy szempillantás alatt elolvadtam volna a bájától, ha egy párévvel fiatalabb lennék.Vonásai meg-megrándultak, szinte bűnösen elszántak voltak,miközben elmondta Lexis-nek, milyen gyönyörű a bőre, milyencsodálatos a haja illata, milyen elragadóan csillognak a szemei.A szememet forgattam. A kölyök nem félt, mint amitől tartottam.Teljesen lelkes volt, és rámozdult a vendéglátónkra – a leendőnemezisemre – azokkal a mozdulatokkal, amiket én tanítottam neki.A pillantásom most távolabbra révedt, megpillantva Rome-ot.Pakolgatott, poharakat és tányérokat gyűjtött. Már csak attól, ahogyfigyeltem, összeszorult a mellkasom. Te is megérsz mindenerőfeszítést.– Megtaláltad azt a képet Sunny-ról, amit annyira kerestél? –kérdezte Lexis Rome-tól.– Igen – felelte kurtán.Egy csipetnyi bűntudat lüktetett a mellkasomban. Csak egy fotótakart az exétől, nem vad szexet. Bocsánatot kellett kérnem.– Sajnálom – mondtam.Nem válaszolt. Majd ismét elmondom neki, ha egyedül leszünk.Talán adok neki egy gyors csókot, amitől nem gyullad meg semmi.Tanner-re néztem.– Úgy látom, könnyedén megbirkózol a helyzettel – mondtamneki. A pulthoz sétáltam. – Meglep, hogy ennyire tetszik a börtönöd.És a börtönőröd, tettem hozzá magamban.Egy kék tincs hullott a homlokába, ahogy gyorsan felém fordult.– Vipera! – óriási vigyor terült szét az arcán. Körém fonta a karját,és magához húzott. – Haver, ez a hely tök király! Miért ne tetszene?– Megsérültél valahol, mikor az a Rohamcsapat ott kiütött téged?– Nem – mondta Tanner elpirulva. – Én úgymond érzéketlenvagyok a fájdalomra.Felvontam az egyik szemöldököm. – Érzéketlen?– Igen. Tudod, a fájdalom nem tud…175

Gena Showalter– Tudom, mit jelent, Őrült Csé, csak nem vártam, hogy te ilyenszavakat használsz.– Napi jótanács wc papíron – mondta, közben összeszűkültszemekkel méregette Rome-ot. Magamnak is kéne szereznem abból awc papírból. – Nem bántott engem, de ellopta az autómat, és visszaakarom kapni.– Ha most vezeted azt az autót, meghalsz. Rosszfiúk lesznek anyomodban.Rome mellém lépett. Egyetlen porcikánk sem érintkezett, mégiséreztem a belőle áradó hőt. Az erőt. Ragadozó lelkének kétségtelencsendjét. Elém tett egy pohár almalevet, majd kíváncsi mordulássalvégigmért, végre minden figyelmét nekem szentelve. – Vipera?Vállat vontam.– Ez volt az egyetlen név, ami eszembe jutott, mikor kérdezte –Tanner-höz fordultam. – Az igazi nevem Belle.– Tudtam. El stoppo, valójában! – kezével a combjára csapott. –Bár számomra már mindig csak Vipera maradsz, szexéhes, menekülőbabám. Hé – tette hozzá, alig véve levegőt –, Lexis elmesélte, mifolyik itt. Tényleg igaz? Tényleg tudsz tüzet gyújtani az elméddel?Haboztam a válasszal. Fél majd tőlem? Elfordul majd tőlem? Aztakarja, hogy semmi köze ne legyen majd hozzám? Csak egyféleképpderíthetem ki… Beharaptam az ajkamat, és bólintottam.– Csináld! – mondta lelkesen, amivel meglepett. – Gyújts megvalamit, most!Megkönnyebbülve ernyedtek el a tagjaim. – Nem.– Jaj, ugyan már! Adok neked egy dollárt!– Nem! Nem valami cirkuszi őrült vagyok, aki készpénzértmutatványozik – mondtam csípőre tett kézzel. – Legalább százat kellfizetned, ha tényleg látni akarsz néhány igazi lángot.A szemei felragyogtak, az írisze mintha sötétebb lett volna,mintha egy mágneses erő kristályos mezője lenne. – Elfogadszcsekket?– Elég volt! Nincs tűz! – mondta Rome. Volt egy árnyalatnyi derűa hangjában, akár csak bosszúság.176

Játék a tűzzelLedobott egy gyümölcsöstálat a pultra, én pedig megragadtam egyszőlőt. Édes íze kitöltötte a számat, de nem volt önmagábanelegendő. Imádtam a gyümölcsöket, meg mindent, de kérem! Csakkérem! Mi a franc volt ezzel az egészséges menü szarral? Sonka éssós keksz volt tegnap éjjel. Gyümölcs ma reggel. Hol voltak afánkok? A hamburgerek és a sült krumplik? Hahó, majdnemmeghaltam – csupán az elmúlt napban számtalan alkalommal.Újabban méltányoltam a jobb dolgokat az életben. Mint a cukrot. Ésa zsírokat.– Szóval, mi a mai stratégia? – kérdeztem Rome-tól, majdvonakodva a számba tömtem egy epret. Fanyarabb volt, mint a szőlő,valójában épp az ellentéte.– Elvisszük a kölyköt…– Őrült Csont – vágott közbe Tanner – Hívj Őrült Csontnak, vagyŐCsé-nek. Reagálok az ŐCsé-re.– Elvisszük Dumbót egy biztonságos házba.– Az egy nagy rakás szar, fogtad? – Tanner lenyelt egy falatdinnyét, és morgásra húzta a száját. – A nevem nem Dumbó, és nemfogok semmiféle biztonságos házba menni. Lexis azt mondja, olyanvagyok, mint egy empata. És ez az empata szét akarja rúgni néhányrosszfiú seggét.– Empata vagy? – kérdeztem, és hitetlenkedve ráztam a fejem. –Tudod, mit éreznek az emberek? Mint a tévében?– Az empaták, mint a médiumok, úgy születnek – mondta Lexis. –Nem létrehozzák őket. Tanner pedig egy ilyen képességgel született.Most már valamiféle paranormális-mágnes is lettem? Mikövetkezik ez után, egy vámpír? Egy démon?– Egyetértek Rome-mal – mondtam. A gondolat, hogy Tannermegsebesül, vagy még rosszabb, éppen elég volt, hogy kikészítsen.Még nem is élt igazán, és nem akartam része lenni a halálának. –Szerintem valami biztonságos helyen kéne lenned.– Nem vagyok egy kibaszott gyerek! – csattant fel.Rámorogtam. – Fogalmad sincs, mivel állunk szemben.177

Gena Showalter– És neked? – támadt vissza, emlékeztetve arra, hogy nem tudtamfelelni a kérdéseire aznap, mikor feltette őket. Ami tegnap volt,jöttem rá ekkor. Még csak tegnap találkoztam vele. Váó! Máris úgytűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.Kihúztam magam, felemeltem az állam, és komor pillantásbanrészesítettem. – Tudom, hogy te ártatlan vagy ebben az egészben, éssoha nem is kellett volna belekevernem téged. Tudom…– Szart se tudsz!– Gyerekek – Rome kétszer megpaskolta a kezét. – Talán ténylegempata vagy, Tanner, de nincsenek meg a szükséges képességeid,hogy túléld. Csak az utunkban leszel.– Valójában – mondta Lexis, fekete haját hátradobva kecses vállamögé –, sokkal nagyobb hasznotokra lesz, mint amennyire feltart.Egy nap, némi gyakorlással, emberi hazugságvizsgáló lesz. De amileginkább fontos, képes lesz érezni, ha Belle-nek szüksége van rá.Kötődnek egymáshoz bizonyos szinten. Nem látom hogyan, csaktudom, hogy így van.Rome figyelme Lexis-re siklott.– Francba! – mondta.– Mit gondolsz, miért vezetett azon a bizonyos úton abban abizonyos időben tegnap?– Óvszert akartam vásárolni – mondta Tanner.Lexis tekintete ellágyult, és vállon veregette. – Nem. Tudatalattiszinten máris érzékelted Belle elkeseredettségét, és a hősies oldaladkésztetett arra, hogy ott legyél, hogy segíteni tudj neki.– Hallod ezt? – vigyorodott el lustán Tanner. – A hősies oldalam.Hős vagyok. Egy hős a fenébe is, és szét akarom rúgni egy rosszfiúseggét!Azzal nyomatékosította a szavait, hogy a mellkasára mutatott. –Szükségetek van rám.Annyira izgatott volt újonnan megtalált képességei miatt, hogy aztkívántam, bár én is ilyen lelkes lennék a sajátommal kapcsolatban.178

Játék a tűzzelRome Tanner-re meredt. – Az, hogy fenékbe billentesz valakit, aztjelenti, hogy meg is sérülhetsz. Vagy rosszabb, meghalhatsz. Ténylegfelkészültél rá, hogy ezt tedd?– Mintha meghalnék – horkantott fel Tanner.Gyerekek, és az ő sebezhetetlenségi mániájuk, gondoltamszemforgatva. A gyerekek, akiknek szuper erejük volt, nyilvánvalóanrosszabbak voltak. Csendben maradtam, mialatt kiszívtam egykövérkés eper levét. A csípős édesség lecsorgott a torkomon. HaTanner kapcsolatban állt velem, akkor talán tudna segíteni nekemszabályozni az érzéseimet, vagy hasonló. Az király lenne,leszámítva, hogy jobban szerettem volna, ha Rome-nak van meg ez aképessége. Akkor nem lenne szükségem Tanner-re a szobában, hogyirányítás alatt tartsa az érzelmeim, mikor legközelebb megcsókoloma pasit.Váo! Várjunk csak! Mit művelsz, Jamison? Elhatároztam, hogynem csókolózom Rome-mal egészen addig, míg nem leszek újranormális önmagam, és muszáj volt kitartanom emellett a (szörnyű)terv mellett, így nem ölöm meg véletlenül.Rome egyik keze hirtelen a csuklóm köré fonódott. Szabadkezével kivette az epret az ujjaim közül, és az asztalra dobta.– Nincs több eper! – mondta rekedten, miközben kétségtelenülpiros, nedves ajkaimat bámulta.Ó, ó, ó! Mi ez? Vágy? Egy darab gyümölcs miatt? Márismegfeledkezve a tervemről, szándékosan felvettem egy újabb epret,az ajkam közé tettem, és ráharaptam. Rome orrlyukai kitágultak.Elgyengült a térdem. Szentséges Isten! Szemei a félig megevetteperre tapadtak. A maradékot is bekaptam, és szépen lassanmegrágtam.Tanner fütyült. – Nem csoda, hogy nem akartál lefeküdni velem,Vipera. Nagyon bejössz Szuperügynöknek. A nők megőrülnek azérta kommandós szarért, mi? Nos, tudod mit? Őrült Csont Ügynökakarok lenni. Lexis azt mondta, a főnöke, John, alkalmazni akarmajd, és mindenféle küldetésekre mehetek, megvédhetek fontosembereket, és leleplezhetek ördögi terveket.179

Gena ShowalterRome felkapta a poharát, és megitta a tartalmát, majd Lexis-hezfordult, olyan pillantással, ami egyértelműen ezt sugallta: Miértmondtad el neki ezeket? Lexis ajka megrándult.Ráharaptam az ajkamra az egymás iránt tanúsított könnyedségükmiatt. Gyerekes volt tőlem, hogy arra vágytam, bár közéjükugorhatnék, és visszaterelhetném Rome figyelmét rám? Nem tetszett,hogy annyira összhangban voltak, hogy szavak nélkül is megértettékegymást.Mikor Rome szorítása birtoklón felerősödött a csípőm körül, ésszorosan magához húzott, eltűnt a Lexis iránt érzett féltékenységem.Boldog remegés futott végig rajtam. Tekintetem Tanner-refordítottam, mielőtt még tócsává olvadok a földön.– Hogyhogy nem vagy letörve semmi miatt? Talán nagy eséllyeltönkretettük az életedet.Eltűnt a mosolya, elfordult, átnézett a konyhán és a nappalin.– Az életem amúgy is romokban volt – a hangjában nem volt egycsepp humor sem. Csak keserűség.– Ez nem jelenti azt, hogy még több veszély jobbá teszi – mondtaRome.– Szórakozni akarok egyet, és csajokat akarok felszedni, vili?Nincs abban semmi rossz!Nem, semmi rossz nem volt benne. Csak azt kívántam, hogy avágyai ne öljék meg.– Szóval, mi a stratégia? – kérdeztem újra.– Én arra szavazok, hogy rúgjunk szét néhány segget, és nehaljunk meg – mondta Tanner.– Akkora komikus vagy – A pillantásom Rome-ra siklott. – Nos?Felvette az epret, amit még tőlem vett el, és a szájába tette.Szándékosan lassan rágta meg. Megízlelte, majd lenyelte.– Még mindig sokkolva vagyok. Hozzászoktam, hogy egyedüldolgozom. Épp most beszéltem le magam arról, hogy használjalak,bébi, és most itt a kölyök is, akivel meg kell birkózzak.– Hé! – mordult fel Tanner. – Nem vagyok kölyök, és totálisannem tetszik, hogy annak szólítasz. A férfiak remegnek a180

Játék a tűzzeljelenlétemben. Veszélyes is tudok lenni. Pokoli ügyesen használom aszamuráj botot.– Bizonyára így van, Napóleon – mondtam szárazon. –Levadásztál néhány rozsomákot is ezen a nyáron?– Te nem tudod, hogyan kell használni a botot – mondta Rome.– De igen, tudom! Öltem már, ember! Megöltem őket!Rome egyik kezével megdörzsölte az arcát. – Nevetve ölted megőket?Tanner összevonta a szemöldökét, piercingjei csillogtak a fejünkfelől érkező fényben. – Kóstolgatsz? Dupla-0 Seggnyaló? Gyerünk!Rajta! Azt mondtam, akciót akarok, és nem bánom, ha azt tőledkapom meg.Rome rávicsorgott, olyan fogakat villantva ki, amelyekmeglepően élesek voltak. Hegyes végük csillogott a fényben.Pislogtam rájuk, majd nagyot nyeltem. Szentséges szűz! Szörnyfogakvoltak! Vajon mindig ilyen hosszúak voltak, és egyszerűen csak nemvettem észre? Felnyúltam, és megérintettem az ajkaim. Amikorcsókolóztunk, azok a fogak át kellett volna, hogy vágják a számat.– Vámpír vagy? – bukott ki belőlem. Végül is paranormálismódon volt értelme. Letagadta múlt éjjel, hogy bármilyen ereje islenne. Azokat az agyarakat látva azonban többé nem hittem neki.Sietősen becsukta a száját, és elfordult. Mély, reszketeg levegőtvett. Hosszú idő telt el, mire végre megszólalt. – Nem, nem vagyokvámpír.– Ő egy…– Lexis! – figyelmeztette Rome.Ő is összepréselte az ajkait.Aha! Szóval mégis volt ereje.– Ugyan, gyerünk már! – bőszen és dühösen emeltem a levegőbea kezem. – Nekem elmondhatod.Lexis tudta, én pedig nem, és ennek meg kellett változnia. Mostazonnal! – Én aztán igazán nem ítélhetlek el.– Hozd a táskád! – mondta Rome, nem szolgálva semmilyenválasszal vagy magyarázattal. – Lexis a kanapén hagyta neked. Most181

Gena Showalterelmegyünk. Meg akarom nézni Dr. Roberts házát, és nyomokatkeresni. Ő egy öregember. Biztosan meg fogom találni.– Lehet, hogy öreg, de okos is – figyelmeztette Lexis. – Senkinem tudta eddig megtalálni.– Várj már egy átkozott percet! – megragadtam Rome vállát, ésmegfordítottam, ő pedig hagyta. Ellenállhatott volna, de nem tette.Megböktem a mellkasát, és ránéztem. – Te tudod, hogy én mivagyok, szóval minden jogom megvan hozzá, hogy tudjam, te mivagy!– Igen – mondta Tanner, karját összefűzte a mellkasa előtt. –Nekem is.– Csend! – Rome és én tökéletes összhangban mondtuk ezt.– Én csak segíteni akarok neked, Vipera. Rome fél elmondanineked.Hirtelen Tanner abbahagyott minden mozdulatot. Egy vigyorterült szét az arcán. Fel-le ugrálva tapsolt és kiabált. – Lexis! Lexis,hallottad, amit az imént mondtam? Érzem a félelmét. Érzem afélelmét!– Fogd már be végre! – mordult rá Rome, mielőtt Lexisreagálhatott volna. – Nem félek!– Ez igaz?Sóvárogva az érintkezés után, még ha az csak egy kicsi is,ujjbegyemmel végigsimítottam felfelé a mellkasán, és kezembefogtam az arcát. – Félsz elmondani nekem?– Nem hallottad, mit mondtam az előbb? – összeszorította azállkapcsát, és azok a feszes vonalak, amiket annyira gyűlöltem,megjelentek a szeme sarkában. – Nem félek. Ez csak egyszerűennem olyasmi, amiről szeretek beszélni. Soha. Senkivel.– Lexis tudja – mutattam rá.– Része volt az én… átváltozásomnak. A kísérletek alatt történt,amire jelentkeztünk.– Mondd el!A gyomrom háborgott, és émelyegtem. Annyira émelyegtem.Gyűlöltem, hogy ennyire kizár engem. Azt hitte, hogy elutasítanám?182

Játék a tűzzelAzt hitte undorodnék tőle? Vagy egyszerűen nem bízott meg bennemeléggé az igazsághoz?– Nem fogom megbeszélni veled, szóval felejtsd el. Ami vagyok,amit tenni tudok, az nem olyasmi, amit az olyan emberek, mint te,tolerálnak.A fogamat csikorgattam. – Az olyanok, mint én? Ez alatt nagyonajánlom, hogy azt értsd, okos és csodálatosan könyörületes nők.A szája sarka felfelé görbült, és ettől vesztett egy kicsit a sötétaurájából. – Igen, így értettem. Most pedig, vége a beszélgetésnek.Be kell törnünk valahova, még ma.Bántott folyamatos elutasítása, és hagytam, hogy a kezemlehulljon a testem mellé. – Tudod jól, hogy nem hagyom annyibanezt a témát.Most ő fogta a két kezébe az arcomat, szeme belefúródott azenyémbe. Lassan, ernyedten az ajkam felé hajolt, csupán egyszívdobbanásnyi távolságra volt. – Igenis fogod, Pyro Chica!Ekkor megcsókolt. Keményen és durván. Finoman, csodálatosan.Egy gyorsat döfött a nyelvével, mielőtt eltávolodott volna, nehogyelérjem, úgy téve, mintha mi sem történt volna. Lexis csípősenelfordult.– Pyro Chica? – Tanner megragadta a karom, megelőzve ezzel,hogy Rome után menjek. – Ez a szuperhős neved? Nem fair. Nekemis kell egy név!Felé fordultam, valakin ki kellett töltenem a csalódottságomat.– Nem ez a nevem, és ha Pyro Chica-nak mersz szólítani, vagy aPeriódusos Tábla Csirkéjének, vagy a Négy Elem Lányának, lefogom pörkölni a szőrszálakat a golyóidról! – amint megtanultam eztanélkül megtenni, hogy elpusztítanám az egész világot. –Megértetted?– Jól van – mondta, és elhátrált tőlem, kezét maga elé nyújtva,tenyérrel felém. – Majd Gyilkos Hajlamú Nőnek nevezlek.Rome, aki háttal volt nekünk, és jó nagy távolságra a nappaliban,öblösen felnevetett. – Ez az első intelligens dolog, amit mondtál,kölyök. Ez a tökéletes név neki, semmi kétség efelől.183

Gena ShowalterMindkettőnek bemutattam.Tanner, az a lázadó tinédzser szamár, dobott nekem egy csókot.– Rome! – kiáltott fel hirtelen Lexis.A hangja, ami közel volt a pánikhoz, arra késztetett engem ésTanner-t, hogy elhallgassunk. Rome azonnal megpördült, arca sötétvolt és veszélyes. – Mi a baj?– Itt vannak – mondta Lexis halkan. – Vincent emberei itt vannak.184

Tizenharmadik FejezetHA EGY MÉDIUM van a csapatodban, akkor határozott előnyben vagy.Már tudtuk, hogy rosszfiúk be fognak törni a lakásba, mielőtt mégténylegesen megtették volna. Bár az, hogy egy médium is van acsapatban, bizonyítottan hátrány is tud lenni. Legalábbis nekem.Mivel Lexis-nek igaza volt. Fenébe is! Az a meggyulladt növény amúlt éjjel csak a kezdet volt. A végén, természetesen az egész lakásátleégettem.– Mennyi időnk van? – kérdezte Rome.– Nem sok – suttogta válaszképp Lexis. – Pár percünk.Rome arca teljesen kifejezéstelen volt, ahogy felém fordult.– Kapd el! – mondta. Felém hajította a táskát, amit Lexis pakoltbe nekem. Átvetettem a vállamon a pántját, rögzítettem a derekamon,a hátsó zsebemnél. Adrenalin áramlott keresztül rajtam, forrón ésszúrón, a tenyerem izzadni kezdett.Tanner elsápadt, arca beesett. – Mit csináljak? Mit csináljak?Rome hozzánk sietett. Mozdulatai gyorsak, megfontoltak voltak, amosogató melletti fiókhoz ment, kihúzta, és kivett két kést.– Én nem fogom használni azokat – rázta a fejét nyomatékosanTanner.– Nem neked szántam.Rome még csak rá sem nézett. – Lexis! – mondta, és felé dobta akéseket.185

Gena ShowalterSziszegve szívtam be a levegőt, és csak akkor fújtam ki, mikorLexis elkapta, és szorosan megmarkolta a nyelüket. Egyetlen gyorsmozdulattal a derekába rejtette őket.– Tudod, mit kell tenned – mondta neki Rome.– Igen.– Vidd a kölyköt, és később találkozunk!Lexis átható, zöld pillantást vetett Rome-ra, kicsit szomorkás volt,kicsit sóvárgó. Nem vagyok empata, de éreztem a szerelmét iránta, ésnem tudtam elnyomni a kíváncsiságom, hogy vajon miért engedte előt mégis.– Légy óvatos! – suttogta.Rome bólintott. – Te is.Lexis megragadta Tanner karját, és megpróbálta kirángatni akonyhából. A kölyök azonban megvetette a lábát. – Vipera! Rendbenleszel?– Jól leszek.Istenem, reméltem, hogy igazam van.Pillantása Rome-ra siklott, a halálos képre, amit megtestesített,majd vissza rám. – Talán velünk kéne jönnöd. Hadd oldja megRambo a…– Marad! – mondta Rome kurtán. – Nekünk kérdéseink vannak,nekik válaszaik.– Maradok – mondtam, de a hangom remegett. Fogalmam semvolt, mivel nézünk szembe, csak annyit tudtam, hogy rossz lesz. Ésígy még csak a közelében sem voltam annak, hogy felkészüljek.Tanner még mindig nem mozdult.– Mennünk kell! – mondta Lexis, és megrángatta a karját. – Így ismajdnem elkéstünk. Rome nem hagyja, hogy bárki bántsa őt.Ez volt a biztosíték, amire Tanner-nek szüksége volt. Hagyta,hogy Lexis végigvezesse a folyosón. Megkínzott tekintetét az utolsómásodpercig rám szegezte.Ó istenem, ó istenem, ó istenem! – Van egy pisztolyod, vagyvalamid a számomra? – kérdeztem Rome-tól.186

Játék a tűzzelFelmarkolt egy másik kést, de megtartotta magának. Nagyobbvolt, mint a másik kettő, éles, csillogó heggyel. – Tudod, hogy kellhasználni egy pisztolyt?– Nem.– Akkor nincs – mondta, és mint az exe, ő is az övébe csúsztatta akést.Keresztbefontam a karom a mellkasom előtt, hogy alátámasszam abátorságomat, és egy kis erőt nyerjek. – Miben tudok segíteni?– Vannak erőid, emlékszel? – mondta, hangja hátborzongató volt.– Használd őket!Tetszett, hogy bízik bennem. Tényleg. De én nem bíztammagamban. Ha megsérül miattam, mert nem vagyok elég ügyes…– Az erőim veszélyesek, Rome. Nem tudom irányítani őket.Esélye sem volt válaszolni.Kitörő üveg hangját hallottuk. Majdnem kiugrottam a bőrömbőlijedtemben. Egy töredékmásodperccel később fa repült szerteszét abejárati ajtóból. Feketébe öltözött férfiak rohantak be a lakásba. Mégtöbb üveg tört ki, még több férfi sietett be.– Bukj le! – suttogta vadul Rome, addig nyomva a vállam, mígmindketten le nem guggoltunk a pult mögé, elrejtőzve, nehogyazonnal kiszúrjanak. Kegyetlenség suhant át a vonásain, minthaínyére lenne mindaz, amit csinálni készül.– Csak légy óvatos, nehogy megsérüljek miattad, oké?Ajkai egy apró másodpercre az enyémre siklottak, apró tüzetgyújtva a gyomrom mélyén. Bár a szenvedélyemet kioltotta afélelem, így a tűznek nem volt semmi melege. Lépésekvisszhangoztak az előszobában, és még több üveg tört el. Rome előresietett, de végig lent maradt.Valaki lőtt. Fütyülés. Puffanás. Hintázni kezdtem, a levegőmegfagyott a torkomban. Édes istenem! Ez valós volt. Szörnyű,valós, és hihetetlenül agresszív. Már megtapasztaltam a tegnapi autósüldözés alatt, de most ismét olyan erővel talált el, amit elen nemtudtam védekezni. A férfi, akire vágytam, épp most ugrott fejest aveszélybe. Egy részem ott akart maradni a pult mögé görnyedve,187

Gena Showalterahol voltam – az a részem, amelyik felismerte a harcolsz vagymenekülsz szindrómát, és kétségbeesetten támogatta a menekülést.Kényszerítettem magam, hogy legyőzzem a bénító félelmet,miközben próbáltam engedni, hogy segítsen. Azokkal az érzelmekkelkellett dolgoznom, amikkel tudtam, és ebben a pillanatban csak afélelmem volt. De a félelem jeget eredményezett, mint aztmegtanultam a Rome elől való menekülésem alatt, mikormegérintettem Vincent autóját, és a jég erős fegyver lehet.– Gyerünk! – motyogtam. – Akár meg is halhatsz, Belle. Romeakár meg is halhat!Még több pisztolylövés dörrent, és egy férfi felkiáltott.Rettegés futott végig rajtam, hűvös, hideg, aztán fagyos. Fogaddbe a félelmet! Fogadd be a félelmet, de ne engedd, hogymegdermesszen! Fogadd… Zsibbasztó hideg bizsergette azujjbegyem, először alig volt észlelhető. Fogadd el a félelmet, fogaddel a félelmet! Jég képződött az orrom hegyén, és a levegő körülöttemködös lett. Jó kislány!Újabb kiáltás.Fogadd el a félelmet! Újabb és újabb hullámokban öntött el,minden egyes hullám hidegebb volt, mint az előző. Reszketvebámultam le a kezeimre. Ahogy figyeltem, egy jéggömb kezdett elalakot ölteni. Alig tudtam elhinni, de akkor is ott volt. Felálltam,hátrahúztam a kezem, célpontot keresve. Számtalant láttam. Jónéhány férfi rohant keresztül a nappalin, felrúgva a bútorokat.Hirtelen Rome villant be a látóterembe. Megpördült, és mellkasondöfött egy férfit csizmájának kihegyezett sarkával. Áldozatafelkiáltott, átkarolta most már véráztatta mellkasát, és a földregörnyedt. Valaki kiszúrta Rome-ot, és felé lendült.– Rome! – kiáltottam – Vigyázz!Olyan erővel hajítottam el a jeget, amennyire csak a karomból telt.A csillogó, fehér gömb suhant a levegőben, és egyenesen acélpontomba csapódott. Abban a pillanatban, ahogy elérte, a jégszétterjedt rajta, egész testét beborítva. Ezt vártam, a látvány mégisszíven ütött.188

Játék a tűzzel– Bukj le, Belle!Úgy tettem, ahogy Rome utasított. Pisztolylövések záporoztak apultra, ami mögött elrejtőztem, összegömbölyödtem. Egy kiáltáskúszott az ajkamra. Ezeknek az embereknek nem kéne engeméletben tartaniuk a kísérletek miatt? A rettegésem elmélyült, ésszámtalan újabb gömb formálódott a kezemben.Két kellemetlen kiáltás rázta meg a dobhártyám, majd a golyókhirtelen elapadtak. Gyanítottam, hogy Rome megölte a férfiakat, akikrám lőttek. Feltoltam magam, találtam néhány célpontot, éselhajítottam a jeget. Egyet elvétettem, de a másik halálospontossággal találta el a mellkasa közepén másodikat, egy feketébeöltözött támadót, aki azonnal megfagyott a helyén.Tágra nyílt szemmel vettem szemügyre a testeket, amik a nappalipadlóján hevertek. Néhányan nyögtek, néhányan vonaglottak. Páranélettelenül feküdtek. Akiket megfagyasztottam, még mindigjégtömbök voltak. Rome azok körül táncolt, akik még mindig álltak.Rúgott, vágott. Ölt. Vajon mennyi ideig tudja feltartani őket? Nemsokáig, jöttem rá rémülten, miközben figyeltem, hogy valaki kilép azárnyékből, és leszúrja.Rettegés áradt szét bennem, ajkaimat egy kiáltás hagyta el: „Ne!”Vér csöpögött Rome oldalából, eláztatva az ingét. Anélkül, hogyreagált volna a fájdalomra, amit egész biztosan érzett, lehajolt, és balkezével előrelendülve, saját pengéjét a férfi gyomrába mélyesztette.– Gyerünk, gyerünk! – suttogtam tébolyultan a kezeimnek.Semmi. Nem jött több jég. A félelmem elmúlt, feloldódott azelhatározás újdonsült késztetésében, hogy megmentsem a férfit, akieddig engem mentett meg újra és újra. Ezek a bűnözők azért voltakitt, hogy elvigyenek, esetleg megöljenek, és ezzel egyidőbennyilvánvalóan végezni akartak Rome-mal is. Ezt nem engedhettemmeg.Ekkor harag öntött el, sokkal erősebben, mint valaha ezelőtt, afagy utolsó cseppjét is elolvasztva bennem. Lángoltam. Nem, nem,nem engedhetem, hogy dühös legyek! Nem akartam tüzet. Romemegsérülhet miattam. De a harag nem tűnt el – hogy merészelik189

Gena Showalterbántani Rome-ot? – , és lángok kezdték nyaldosni az ujjbegyem,égették a szememet.A szeme sarkából láttam, hogy valaki megkerüli a pultot, ésegyenesen felém rohan. A szándéka, hogy megbénítson, mindenegyes sietős lépésével egyre nyilvánvalóbb lett. Gyanítottam, hogyfekete maszkja alatt rideg, érzéketlen kifejezés ül az arcán.Ösztönösen kinyújtottam a kezem, hogy kivédjem. Ezúttal nemlevegőpajzs keletkezett, hanem tűz lövellt ki belőlem, ami elnyelteőt. Sikolya fájdalmas volt, üvöltött és segítségért kiáltott. A földrevetette magát, és forogni kezdett. A gyomrom émelygett, és nyeltemegy nagyot. Uramisten! Megtettem! Megtettem! Reszkető kezemet aszámra tapasztottam, és a tűz azonnal kihunyt.Hallottam, hogy Rome a távolban felmordul, és gondolataimazonnal rá összpontosítottak. Megkerültem a pultot, egyenesen azakció közepébe sétálva. De nem láttam őt. Hol lehetett? Elesett?Fehérarany szikrák pattogtak a szememből. Még a kezem is újralángolni kezdett.Ahogy a többi megmaradt támadó rám szegezte a pisztolyát,felemeltem a kezem, és kétségbeesetten fordultam el minden irányba,hogy megkeressem és megmentsem Rome-ot. Akármerre fordultam,mindenfelé tűz lobbant, halálos lángok ösvényét alkotva. Fém olvadtmeg. Fa recsegett. A levegő füsttel telt meg, és köhögni kezdtem. Bára tűzem soha hagyott alább. Körülöttem a férfiak felüvöltöttek, ésfedezékbe ugrottak.A hátsó szobák felől egy vadállat dühös morgását hallottam.Egy… vadmacska?– Rome! – kiáltottam. Látni akartam őt, hogy megbizonyosodjamróla, él és lélegzik.Egy riasztó kelt sikoltva életre. És szívdobbanásnyi idővel későbba tűzoltórendszer bekapcsolt, hidegvizes zuhany zúdítva aláplafonról. Vízcseppek folytak le az arcomon, egy pillanatra csapdábaesve a szempilláimon, majd végigcsorogtak az orromon. De azujjaimon lévő lángok nem akartak kialudni; forrón és pattogvaszikráztak. Ha még jobban megsebesítik őt…190

Játék a tűzzel– Rome!Kipislogtam a vizet a szememből, és rájöttem, hogy a tűz aszobában koránt sem volt olyan olthatatlan, mint a kezemen lévő; alángok máris csökkentek. Ezt az előnyére fordítva az egyik férfi akanapéhoz araszolt, és felém vetődött. Nem volt pisztolya, így egymásik fegyvert használt – a lábait. Felugrott, és gyomron rúgott. Alevegő kiszorult a tüdőmből, miközben hátrafelé tántorogtam; afájdalom szinte felrobbant bennem. A földre zuhantam, vagy afalnak, fogalmam sem volt. A fejem beütöttem valami keménybe, éspár pillanatra minden elsötétült előttem.Mikor a látásom újra kitisztult, valami hatalmas, fekete dolgotpillantottam meg – egy jaguárt? –, ahogy keresztülrepült a szobán, ésa támadómon landolt. A macska a hadonászó férfi torkának ugrott.Amikor végzett, vér csöpögött a pofájából. Egy sikoly tört fel a sajáttorkomból, és azon kaptam magam, hogy lángokat dobok a macskairányába. Nem, nem lángokat. Jeget. A jéglabda csak centikkelvétette el a bal vállát.Egyenesen rám nézett, és felém indult, kék szeme elkeskenyedett.A víz továbbra is hullott ránk, úgy csepegve, mint a könnyek.Pánikolva hátrébb húzódtam. De ahelyett, hogy megtámadott volna,ahogy vártam, fekete villanásként átugrott fölöttem, és a földreterített egy férfit, akiről nem is sejtettem, hogy mögöttem áll.Remegő végtagokkal talpra álltam, és kisöpörtem a szemembőlvizes hajamat. Ugyanezt az állatot láttam a saját lakásomon is. Ugye?Akkor sem bántott engem. Vajon Rome… Rome! Édes istenem,vajon elkapta Rome-ot?Végigsiettem a szobákon, mindegyiket alaposan végignézve,testeket és kiterült, mozdulatlan embereket véve szemügyre. Lexisszobájában megtaláltam Rome ruháit – a teste nélkül. Középen elvoltak tépve, sokkal inkább tűntek rongyoknak. És vér szennyezteőket.A tűz kihunyt bennem, és most a jég is eltűnt. Hirtelen üresvoltam belül – Rome!191

Gena ShowalterEgy vad köhögőroham miatt összegörnyedtem. A vízsugárellenére a füst olyan vastag és fekete volt, hogy alig bírtamtájékozódni, és a falba kellett kapaszkodnom támaszért ésútmutatásért.– Rome!Gyengeség áramlott szét bennem, először csak árnyékként, amitkönnyen legyőztem. De ahogy a köhögés nem akart csillapodni, és afüst égette a torkomat, a gyengeség erősebb lett.A térdem hirtelen felmondta a szolgálatot, és a földre estem. Megkell… találnom… Rome-ot! Fogalmam sincs, mit tennék, ha… ha…Nem tudtam befejezni a gondolatot. A távolban szirénákat hallottam.Azt hittem, lépések zaját hallom, és férfiak rémült kiáltásait.– Rome!Neve nem volt több egy tompa, szaggatott sóhajnál, sűrűköhögések közepette.– Itt vagyok bébi, itt vagyok! – karja körém fonódott, és mellémtérdelt.Szipogtam a megkönnyebbüléstől, arcomat a nyakába fúrtam, ésátöleltem. – Hol a… – köhögés – pokolban… – köhögés – voltál?– Majd később megmagyarázom. Most ki kell jutnunk innen.Tudsz mászni?Nem várta meg a válaszomat. Tenyerét a vállamra tette, éslenyomott. Majd ugyanaz a kéz a hátamra siklott, és előre tolt.– Nem… látok – mondtam. Tócsák voltak a térdemnél, amitőlelcsúsztam és elvágódtam.– Kapaszkodj belém! Mutatom az utat.Levegő süvített mellettem, karja végigsimított, és a víz továbbra iszáporzott. Megpróbáltam megragadni az ingét, és csak ekkor vettemészre, hogy a mellkasa meztelen. Kinyitottam a számat, hogymegkérdezzem, miért tépte le a ruháit, de felszisszent a fájdalomtól,és a kérdésem elillant. – Sajnálom.– Itt – mondta, és nem lassított, miközben az ujjaimat meztelencsípőcsontjához húzta.192

Játék a tűzzelEgyik kezemmel belekapaszkodtam, a másikkal másztam.Istenem, a füst olyan vastag volt! Még itt lent is. A szemembőlcsorgó könnyek elvegyültek a rendszerből alázúduló vízzel.Hányingerem volt.– Vigyázz… a… macskával! – ziháltam. Volt valami különösabban a jaguárban, valami, amire tudtam, hogy rá kellene jönnöm, deabban a pillanatban nem tudtam hova tenni. Túl sűrű volt azagyamban lévő köd. Csak annyiban voltam biztos, hogy nemálmodtam; nem csak hallucináció volt.– Ne beszélj, bébi! Spórolj a levegővel! Próbáld meg nembelélegezni a füstöt!A táska, amit a hátamhoz szíjaztam minden egyes mozdulattalhozzám ütődött, megsebesítve ezzel, és megrázkódtam a fájdalomtól.Végre elértünk egy kis ajtót. Nem, nem egy ajtót, jöttem rá, mikorkinyújtottam a kezem, és végigtapogattam, hanem egy kis nyílást.– Készülj fel a csúszásra! – mondta Rome. Minden továbbifigyelmeztetés nélkül megragadta a derekamat, felemelt, és bedobott.Nem volt időm felkészülni. Egyik pillanatban még a földönvoltam, a következőben már nem. Lefelé, egyre lejjebbbukdácsoltam. Kezeimmel hadonásztam, lábaim kinyújtvamögöttem. Legszívesebben kiáltottam vagy sikítottam volna, de atorkom túl száraz volt. Fekete falak vettek körbe, bekerítettek.Fojtogattak.Szilárd talajnak ütköztem, és a táskám hozzám nyomódott.Mindkét ütközés ereje visszhangot vert a csontjaimban.Szédültem, mozdulatlan maradtam, megdermedtem, próbáltamlevegőt venni, próbáltam erőt lehelni reszkető tagjaimba. Legalább alevegő tiszta volt és friss, üdvözült ellentéte a fenti, füsttel töltöttszobának.Rome rajtam landolt, táskája az arcomba csapódott. Az a kevéskeoxigén, amit sikerült beszívnom, azonnal kiszállt belőlem.– Sajnálom, bébi!Lemászott rólam, vér csöpögött az oldalából. Grimaszolva túrtavégig a táskáját. Meztelen volt. Már ezelőtt is tudtam ezt, de akkor193

Gena Showaltermég nem tudtam felfogni a valóságát. Rome meztelen volt, vagyisegyetlen ruhadarab sem fedte lenyűgöző testét. Miért? Várjunk csak!Számított ez egyáltalán? Napbarnított, árnyalt bőre volt, és még ilyengyenge állapotban is tisztán láttam kemény (hatalmas) erejét.Majdnem felkiáltottam, mikor előhúzott egy nadrágot, és felhúzta.– Semmi alsónadrág? – sikerült elhadarnom. Egy lánynakboldogan kéne állnia egy kis szórakozás elé, ha az bekopogtat hozzá.– Nem szoktam hordani – begombolta a nadrágot. – Soha.Gyerünk! Itt vannak a tűzoltók, és nem engedhetjük meg, hogyfeltartsanak, vagy kiszúrjanak.– Nem… – mély levegő – …kérdeztünk ki… – újabb levegővétel– …egyetlen rosszfiút sem.– Többen voltak, mint vártam. Ha elfogunk egyet, talán lelassítottvagy megöletett volna minket.Segített reszketegen felállnom, és mozgásba lendített. Annyiraszerettem volna arccal előre elvágódni, behunyni a szemem, ésörökre elaludni. Nagy erőfeszítésbe telt egyik lábamat a másik elétenni. Víz csöpögött a hajamból a már amúgy is szétázott ruhámra. Akörnyezetünket tanulmányoztam. Egyszerű, szürke falak. Valamimasina. Szappan és olaj illata. A lakás alatti pincében voltunk?– Gyorsabban, Belle! Meg tudod csinálni!Tényleg próbáltam lépést tartani Rome-mal, de túl sok füstötlélegeztem be. Kínzó köhögés gyötört. A totális elgyengülésgyökeret vert minden porcikámban. Mikor megbotlottam egykötélben, erőm sem volt, hogy egyenesben tartsam magam. Sötétségáradt szét a fejemben, mielőtt elvágódtam a földön. Nem. Nem estemel, jöttem rá tántorogva. Állva maradtam. Rome elkapott, erős karjátkörém fonta. Hangja átszűrődött tudatalattimon. – Elkaptalak, bébi,megvagy!Ha továbbra is bébinek nevez, gondoltam, mielőtt a sötétségteljesen felemésztett, a végén tényleg beleszeretek.– GYERÜNK! Igyál egyet kortyot!194

Játék a tűzzelHűvös folyadék lepte el az ajkaimat, mielőtt lecsorgott volnadurva, sajgó torkomon. Köhögtem és ziháltam, küzdöttem, hogykinyissam a szemem. Halvány fény bántotta a szememet, pislognomkellett.– Igyál! – parancsolta Lexis, arckifejezése szigorú volt. Fölémhajolt, és a műanyag poharat a számhoz illesztette.Meghaltam és a pokolra kerültem? Felemelkedtem, amennyirecsak bírtam, és ittam. A folyadék kesernyés íze kitöltötte a számat,mielőtt végigkaparta volna a torkomat. Összerezzentem.– Na végre! – mondta – Jobban érzed magad?– Nem – a hangom rekedt volt, alig lehetett hallani.Felkuncogott, ellazult mellettem, és félretette a bögrét – Csúnyánránk ijesztettél.A tűz képei, és azoké a férfiaké, akiket bántottam – talánmegöltem – villantak át az elmémen, és összeszorítottam az ajkam.Rosszfiúk voltak, nem kéne bűntudatot éreznem. Megpróbáltakbántani, megpróbálták Rome-ot bántani. Rome! Most az ő képeúszott a fejembe, hogy mellkasa véres volt. Pánik kúszott végigrajtam. Ő hogy volt? Hol volt?Megpróbáltam felülni.– Hol van Rome?Vad tekintettel mértem fel a környezetemet. Csak Lexis és énvoltunk ott, és úgy tűnt, mintha egy faházban lennénk. Fa falak, fapadló. Csak a legminimálisabb mennyiségű bútor: egy ágy, egylámpa, egy asztal, és néhány szék.– Nyugodj meg! – mondta –Rome jól van.– Egy mély vágás volt rajta.– Nem, az csak egy jelentéktelen sérülés volt, ami szinte azonnalgyógyulásnak indult.– Volt ott egy macska, egy jaguár…– Biztos így volt, de Rome-ot nem bántotta, esküszöm. Csakfeküdj vissza, és pihenj!– Tanner…195

Gena Showalter– Jól van – mondta a szavamba vágva. – Mindenki túlélte. Mindenrendben van. Te voltál az, aki miatt aggódtunk. Majdnem egy teljesnapig aludtál.– Egy napig?Hagytam, hogy visszafektessen a matracra. Istenem, gyűlöltemilyen gyenge lenni, ilyen sebezhető! Felnéztem a kupolás,famennyezetre. – Hol vagyunk?– A faházamban. Madison határánál. De ne aggódj! – tette hozzá.– Senki nem tud róla, még John sem. Rome az olyan eshetőségekreépítette, mint ez is. Biztosra mentem, hogy nem követnek engem ésTanner-t, és ismerve Rome-ot, ő is.– Hol van?– Elküldtem őt és a fiút, hogy szerezzenek be néhány dolgot.Megőrjítettek az aggódásukkal, és a barlang csak egy kis sétára vaninnen.Azzal foglalta el magát, hogy körém tekerte az egyszerű, barnatakarót. – Rome találta évekkel ezelőtt a barlangot, és minden olyandologgal teletömte, amire egy rejtőzködő embernek szüksége lehet.Letargia öntött el, arról győzködve, hogy aludjak még egy kicsit.A szemhéjam lecsukódott, elnehezült a fáradtságtól, dekényszerítettem őket, hogy nyitva tudjam tartani. Kényszerítettemmagam, hogy a szavaira koncentráljak. – Miért aggódtak értem?– Nos – mondta megtorpanva, és megköszörülte a torkát. –Számtalan alkalommal nem lélegeztél.Nem lélegeztem? A kezem reszketett sajgó torkomnál. Édesistenem! Közel voltam a halálhoz, és még csak nem is tudtam.Esélyem sem lett volna elbúcsúzni apámtól és Sherridan-től. Nemláthattam volna őket még egy utolsó alkalommal.– Fel akarom hívni apámat – mondtam. Hirtelen elöntött a vágy,hogy halljam a hangját.– Mielőtt megtennéd – mondta Lexis, hangja furcsa módonelcsuklott –, Rome szeretne beszélni veled róla.– Miért?196

Játék a tűzzelAzonnal felültem, és a hirtelen mozdulatért drágán megfizettem.Szédülés és émelygés tört rám, izzó fényeket láttam a szemem előtt.Egyik kezemmel megdörzsöltem a halántékom, a másikkalátkaroltam a hasam. Jó van, jól van, jól van!– Miért? – ismételtem meg, de nem volt több a hangom elkínzottnyögésnél.– Nem kell aggódnod! Apád életben van, és jól van. Esküszöm!A szívem nekifeszült a mellkasomnak, hűvös bizsergés áramlottvégig az ereimen, ahogy belemélyedtem zöld szemének mélységébe,próbálva megtudni az igazat. Őszintének tűnt, és úgy döntöttem,hiszek neki. Lassan elernyedtem, és visszahanyatlottam a párnára. –Mi bajom van? Miért vagyok ilyen gyenge?– A füst miatt, legalábbis szerintünk.Felmordultam. – Nem kéne immunisnak lennem rá? Úgy értem,én gyújtottam a tüzet.Megvonta kecses vállait. – Rome szerint különösen érzékeny lettéla szennyeződésekre. Miközben magát a tüzet elviseled, az azt követőfüst sokkal jobban letarol, mint másokat, mivel most már egy vagyFöldanyával. A szennyeződések mostantól épp annyira bántanaktéged, mint a világot.Ennek volt értelme. Nem tetszett, de volt értelme.Lexis elfordult tőlem, és a szoba egyetlen ablakához sétált.Elhúzta a barna függönyöket, és kikukkantott. Akárki választotta abarna árnyalatot, fenékbe kellett volna billenteni. Ha már a kellemesdolgoknál tartunk. Biztosan Rome választotta, mivel Lexis ízlése –ahogy azt a lakása is bizonyította – színes és gazdag volt. SzóvalRome-ot kellett fenékbe billenteni, nem igaz? Szívesen.– Jön valaki? – kérdeztem.– Nem.Súlyos csend telepedett ránk. Kényelmetlenül mocorogtam azágyon. Mit akart…– Szeretem – bökte ki.Oké. Szóval erre tartottunk, nem igaz? Jobb, ha nyíltanmegbeszéljük, gondoltam, mint hogy hagyjuk elfekélyesedni a dolgot197

Gena Showalterköztünk. – Egy órával azután rájöttem, hogy találkoztam veled.Akkor miért engedted el?Keserűen felnevetett. – Médium vagyok, ami egyszerre átok ésáldás. Én… Én tudtam, mielőtt hozzámentem Rome-hoz, hogy nemén vagyok az, akinek mellette kéne lennie, de akkor is megtettem.Azt hittem, elérhetem, hogy annyira szeressen, amennyire énszerettem őt.Zavartan vontam össze a szemöldököm. – Nem értem.Szomorú félmosolyt villantott rám, és a mellkasom összeszorultaz iránta érzett szánalom miatt. A szemében lévő fájdalom megrázóvolt.– Jó néhány évig voltunk együtt, majd még néhány évig házasokis, aztán terhes lettem. Mégis mindvégig tudtam mélyen legbelül,hogy ha nem sétálok ki az életéből, akkor hozzám lesz kötve, mikornem is igazán akar mellettem lenni.– Általában nem ilyen nehéz a felfogásom. Remélem. De de nemértem, mit akarsz pontosan mondani.Abban a pillanatban nem volt szükségem empata segítségére,hogy leolvassam az érzelmeit. Leeresztette a vállát, ahogy aszomorúsága elmélyült.– Rome kedvel engem. Talán szeret is, de ez nem olyasfajtaszeretet, amit egy férfinak a felesége iránt kellene éreznie. Tudtam,mindig tudtam, hogy valaki más vár rá. Ő nem. Azt hitte, én vagyokaz egyetlen, de elég hamar rájött volna az igazságra. És akkor ismellettem maradt volna, annak ellenére, hogy akarta volna… nem,sóvárogta volna… azt a másik nőt – reszkető kézzel letörölt egykönnycseppet a szeme sarkából. – Ezt nem bírtam volna elviselni.A szavai egyszerre voltak szörnyűek és csodálatosak. Nem ő volta megfelelő nő Rome számára. Vajon én az voltam? Nem tudtammegcsókolni anélkül, hogy ne gyújtanék fel valamit. A bajmindenhová követett. Jelenleg munkanélküli voltam. Nem éppen alegmegfelelőbb barátnőjelölt. Mégis. Szerettem volna a megfelelő nőlenni. Nagyon. Ha nem én voltam… A gyomrom megrándult.198

Játék a tűzzel– Ki a megfelelő neki? – kérdeztem. Az ujjaim belemarkoltak atakaróba, ahogy vártam a válaszára. Reménykedtem, féltem.– Talán te. Talán valaki más. Nem tudom, kicsoda.Szóval, volt még remény, ugyanakkor kétség is. Éles fájdalomhasított a halántékomba. Előre-hátra hintáztam, és akönyökhajlatomba temettem a fejem. Jobb lesz, ha témát váltunk,mielőtt valami agyi aneurizmát idézek elő magamnak a túlzottelemezgetéstől.– Sajnálom az otthonod. Igazad volt. Felégettem.Kezével legyintett egyet a levegőbe. – Csak egy épület volt. Romeés Sunny biztonságban van. Csak ez számít.Nem akartam kedvelni őt, tényleg nem. Bár azok után, amiketfelfedett előttem, rájöttem, hogy mégis kedvelem. Az (állítólagos)féltékenységem ellenére. Rám zúdíthatta volna, hogy én birtokoltamaz (átmeneti) figyelmét a férfinak, akit szeretett. Kidobhatott volna.Ehelyett szomorú mosollyal nézett rám.– Azt hiszem, van két csodálód – mondta vágyakozón. – Tannerannyira aggódott érted.– Nos, én is kedvelem Tannert. Jó gyerek.– Ő nem gyerek. Hanem egy férfi, akinek még egy kicsitkomolyodnia kell.Az iránta érzett vonzalma nyilvánvaló volt.– A képességei még nyersek – tette hozzá. – Alig fejlődtek ki, deúgy gondolom, hogy edzéssel nagyszerű dolgokat tud majd csinálni.Meleg kuncogás tört fel belőle. – Rome majdnem kidobta.Mosolya még szélesebb lett, ahogy az ágy felé fordult. – Tannerfolyton azt ismételgette, hogy tökéletesen egészséges lennél, haRome engedte volna, hogy velünk gyere, és azt hiszem, ez szívenütötte Rome-ot. Ő egy örök védelmező, mégis hitt benned annyira,hogy felhasználja a… képességeidet.Pont annyi hezitálás volt a hangjában, hogy azt sugallja, igazánnincs is semmilyen képességem, mégis elöntött egy kisebbfajtaelégedettség, mert Rome bízott bennem. Az elégedettséget azonbanhamar kioltotta a bizsergető csalódottság.199

Gena Showalter– Gyűlölöm, hogy olyan keveset tudtam tenni, hogy ténylegsegítsek, és inkább csak akadályoztam. Csak azért maradtunk ott miketten, hogy kikérdezzük az egyik férfit, de a végén mindenkitmegfagyasztottam vagy megsütöttem. És aztán…Lexis hirtelen kiegyenesedett, és elvesztette mindenhumorérzékét. A szavaim azonnal elhaltak.– Mi az? Mi a baj? – kérdeztem. Azt hiszem, én is kezdtem Lexisrehagyatkozni, mint Rome és Brittan.– Az ajtó… – felmordult, és becsukta a szemét, megdermedt.Számtalan perc telt el, majd a mosolya visszatért. – Elindultak vissza.Ahogy Tanner mondaná, Rome ki van bukva.200

Tizennegyedik FejezetAHOGY MEGJÓSOLTA, kivágódott az ajtó. Rome masírozott berajta, maga mögött rángatva a tiltakozó Tannert. Amint az ajtóbecsukódott mögöttük, egy székbe nyomta Tannert, és egy nehéztáskát dobott a lába elé.– Nem félek használni ellened a halálos kung fu mozdulataimat –morogta Tanner.– Maradsz! – morogta vissza Rome. – És meg ne merj szólalni anap hátralévő részében!Felém fordult, és mikor találkozott a tekintetünk, arca meglágyult.– Felébredtél.Lassan felültem, és az ujjammal átfésültem a hajamat. Bárcsak lettvolna a tükröm! Bizonyára szarul néztem ki, míg ő kifogástalanulfestett. Az egyik kedvenc fekete pólóját viselte, és fekete nadrágot.Szívesen megnéztem volna egyszer koptatott farmerben, de mindigcsak szövetnadrágokat hordott. És semmi alsóneműt, jutott hirteleneszembe, és elvörösödtem.Hozzám sétált, leült az ágy szélére, csupán egy sóhajtásnyitávolságra tőlem. A szívverésem felgyorsult, majdnem felrobbant amellkasomban, mikor karjával végigsimított az enyémen. Mindigmegvolt ez az elektromos bizsergés közöttünk.– Hogy vagy? – kérdeztem, szomjasan szívva magamba látványát.Arca egészséges színben tündökölt. Nem tűnt megviseltnek vagysebesültnek. Valójában teljesen normálisnak tűnt. Nos, annyiranormálisnak, amennyire egy sötét angyal az lehet.201

Gena Showalter– Jól vagyok, csak egy kicsit szúr az oldalam. És te, hogy vagy?– Jobban.Előrenyúlt, és egyik kezét az arcomra simította, tekintete vaddávált. Halálossá. – Megijesztettél. Soha többet ne tegyél ilyet!Megremegtem attól a barbár hévtől, amit sugárzott. – Nem fogok.Kék, hihetetlenül kék szemei belefeledkeztek az enyémbe,miközben összefűzte ujjainkat. – Amikor elájultál…Megszorítottam a kezét.– Ó, nézd már a szerelmes madárkákat! – gügyögte Tanner. –Akarjátok, hogy Lexis-szel elmenjünk?– Igen – mondta Rome, közben le sem vette rólam a tekintetét.Azonban sajnálatos módon mégsem mentek el, hanem a helyükönmaradtak. Rome tökéletes gyengédséggel simogatta hüvelykujjával atenyeremet. – Belle, elég jól érzed magad ahhoz, hogy kimenjünk, ésgyakoroljuk, hogyan használd az erődet?Abban a pillanatban, ahogy az ereje átszivárgott belém, úgyéreztem, bármire képes lennék. – Persze.– Jó. A tegnapi után tudnom kell, meddig bírod. Emellett nemakarok visszamenni a városba sötétedés előtt, szóval rengeteg időnkvan.Lexishez fordult. – Meséltél neki az apjáról?Újból megdermedtem a félelemtől, és éreztem, ahogy hidegségáramlik végig az ereimben.– Nem – mondta Lexis. – Tudtam, hogy te szeretnédelmagyarázni.– Valaki jobban tenné, ha elmondaná, mi ez az egész az apámmal,mielőtt megfagyasztom az egész helyet!A szabad kezével Rome a fülem mögé tűrt egy hajtincset. – Jólvan, de attól tartok, Vincent megpróbálja majd felhasználni őt, hogyelőcsalogasson téged.Gombóc keletkezett a torkomban, és a szám elé kaptam a kezem.Ha az apám veszélyben volt, én… én… én akkor meghalok inkább,és mindenkit, aki felelős érte magammal viszek. – Nem hozhatjuk ela központból. Ott kap kezelést. Ott vannak az ápolói.202

Játék a tűzzel– Tudom. Ezért szeretném odaküldeni Lexis-t, hogy vigyázzon rá.– Nem is tudom.Pillantásom automatikusan a kérdéses nőre siklott. Igen, láttam,ahogy elkapta a késeket, amiket Rome odadobott neki, de vajontudna-e felfegyverkezett emberek ellen küzdeni? Ölne-e azért, hogymegvédje az apámat, egy férfit, akit még sosem látott azelőtt?Szája megrándult az őszinte meglepetéstől. Mielőtt pisloghattamvolna, elővette az egyik kést, és egyenesen felém hajította. Hallottamegy süvítést, amit egy koppanás követett, ahogy a penge beleállt afalba a hátam mögött. Elakadt a lélegzetem. – Szent szar!– Tudok vigyázni rá – mondta, és magabiztossága kézzelfoghatóerejű volt.– Na, így kell tesztelni a húgyhólyagom feletti irányításomat! –mondtam szárazon. A pulzusom erősen és gyorsan lüktetett. Istentudja, talán még nem volt elég izgalom az életemben. Az, hogymegdobnak egy késsel olyan volt, mint a fertőzött bevonat egy máramúgy is mérgezett tortán.– Tökéletes lesz – mondtam Rome-nak. – Fel kell hívnom aközpontot, hogy megkérdezem, engedélyezik-e, hogy…– Semmi szükség rá – mondta, félbevágva mondandómat. – Akölyöknek úgy néz ki, mégis van valami haszna. Nagyon ért aszámítógépekhez, és máris betört a rendszerükbe. Most abban ahitben vannak, hogy egy speciális szívnővért rendeltek ki mellé,hogy huszonnégy órán át gondoskodjon róla.– Oké. Remek. Akkor csak felhívom apát, és…– Semmi telefon. Nem tudjuk megmondani, kit hallgatnak le –hangja bocsánatkérő volt, de a parancs világos és hajthatatlan.Emellett, azt mondtam apának, hogy nem fogom hívni. Hogy egymesés vakáción leszek, és pihenek. Bárcsak így lenne!– Azzal ellentétben, amit a filmeken láttál – mondta Rome –, atelefonhívások azonnal lekövethetők. Ha apádat bármilyen módonmegfigyelik, nem akarom, hogy kapcsolatba lépj vele.– Értettem – sóhajtottam, és Lexis-re pillantottam. – Tudnálfolyamatosan informálni róla? Titokban? Úgy tudja, hogy egy203

Gena Showaltervakáción vagyok, és talán az lenne a legjobb, ha meghagynánk ebbena hitben.– Természetesen.Visszadőltem a párnámra.– Lezuhanyozom, eszem, aztán mehetünk ki gyakorolni. Oké? –kérdeztem Rome-tól.Lehajolt, arcát az enyémhez nyomta, de még előtte sikerültelkapnom egy villanásnyi időre elbűvölően szexi mosolyát. – BelleJamison meztelenül, és a zuhanyzóban. Tetszik ez a kép.Nyeltem egyet, és még egyszer Lexis-re sandítottam, aki márelfordult tőlünk, és elfoglalta magát a konyhában. Nem akartam aszükségesnél jobban megbántani. Azt nézve, hogy mit tett ez a nő –és mit fog tenni értem. Nem hiszem, hogy Rome rájött, az exe mégmindig szereti őt. A férfi megértés bugyraiban (lásd: korlátozott),talán azt gondolta, Lexis-t nem érdekli, hogy kivel van.– Egy nap talán képes leszek csatlakozni hozzád ott... és nem csakképzeletben – lehelete az arcomat simogatta, majd a fülemet, végülhalkan hozzátette. – Gondolkodtam rajta, és azt hiszem, a zuhanyzólenne a legmegfelelőbb hely a számunkra. Ha a dolgok túl melegrefordulnának, a víz majd lehűt minket.Vagy gőzzé változtat, olyan forróvá, ahogy én éreztem iránta.– Egy nap – feleltem én is ugyanolyan halkan. Istenem, reméltem,hogy az a nap hamar eljön! – Annyira kívánlak.Orrcimpája kitágult, szeme hevesen csillogott. Egy szóval úgynézett ki, mint a férfi, aki vad birtoklási vággyal küzd. – Menj afürdőbe! Siess! Aggódtam miattad, és ha nem mész be oda, akkor ittés most, azonnal neked esek.Ó, imádtam, amikor átment alfába, ha rólam volt szó.Kivánszorogtam az ágyból. A térdeim remegtek, ahogy a fürdőbebotorkáltam. A saját érdekemben bezártam az ajtót.Lezuhanyoztam, elidőzve a forró, gőzölgő víz alatt, és hagytam,hogy kívül-belül megtisztítson. Minden eltelt másodperccel egyreerősebbnek éreztem magam. A nyirkos, párás levegő elsimította atorkom, és kipucolta a kormot a tüdőmből. Egy részem azon204

Játék a tűzzelaggódott, hogy Csinos Fiú Vincent ránk talál, rám ront, és elkap úgy,hogy nincs rajtam bugyi. Túl sokszor ért már váratlan támadás azelmúlt napokban. A másik részem viszont egész egyszerűen kiélvezteezt a normális cselekvést. A faház biztonságos menedéknek tűnt,amire kétségbeesetten volt szükségem ebben a pillanatban.Mikor a víz elviselhetetlenül hideggé vált, felvettem a fekete pólótés farmert, amit Lexis csomagolt nekem – és amit valaki a vécétetejére fektetett. Valaki, aki megpiszkálta a fürdő zárját, és bejöttanélkül, hogy észrevettem volna. Akárki volt is a zárpiszkáló (köhh,köhh – Rome!), nem hozott nekem bugyit, vagy melltartót.Nem akartam felvenni a koszosat – már ha egyáltalán meglettvolna, de nem volt meg. A fent említett valaki, magával vitte őket.Szóval – ahogy az a bizonyos valaki eltervezte – nélkülük öltöztemfel. Nem volt bugyim. Nem volt melltartóm. A szám mosolyragörbült. Kéjenc pasi. Rome egy igazi férfi volt, még a veszélyben is.Mikor kiléptem, egy kisebb gőzfolyam követett. Rome, Tanner ésLexis az asztalnál ültek, és reggeliztek. Furcsának tűnt, hiszen azutolsó étkezés, amire emlékszem, a reggeli volt Lexis lakásán.Gondolom, ez történik, ha egy egész napot átalszol. Feléjük indultamazzal a szándékkal, hogy elfoglalom a Rome melletti üres széket, deő lenyomott az ölébe, és elém dobott egy vajas kekszet, mindeztanélkül, hogy közben abbahagyta volna a beszédet.– …megosztják az erejüket, miközben Belle és Dr. Roberts utánkutatnak. Most tökéletes az időzítés, hogy rajtuk üssünk.Nagyon izgató volt az ölében ülni. A mellbimbóm azonnalmegkeményedett, a gyomrom bukfencezett, kétségbeesetten vágyottaz érintésére. Talán ribanc és szajha voltam (kurva?). Vagy talán, decsak talán, Rome halálos feromonokat bocsátott ki magából, aminekegy nő sem tud ellenállni.– Nem mondom, hogy nem értek veled egyet – mondta Lexis, éseperdzsemet kent a saját kekszére –, de neked is figyelembe kellvenned a tényt, hogy mi is meg vagyunk osztva. Én Belle apjávalleszek, míg ti hárman megpróbáljátok elkerülni, hogy Vincentelfogjon titeket. És John is, ha keres benneteket.205

Gena Showalter– John talán keres minket? – kérdeztem. Mézet csorgattam akekszemre, és nekiláttam elfogyasztani. – Azt hittem, Romeelintézte.– Tudnia kell, hogy most már Belle-nek segítesz – mondta LexisRome-nak.Rome kivette az utolsó falatot az ujjaim közül, és bekapta. – Csakannyit tud, hogy Bell megszökött tőlem, és még mindig vadászom rá.Lexis felhorkant. – Egyetlen intelligens ember sem hinné el, hogymegszökött tőled.– Hé, csak hogy tájékoztassalak – mondtam neki ingerülten –,megszöktem tőle!– És én segítettem – tette hozzá Tanner. Úgy kidüllesztette amellkasát, mint egy páva.– Tudom, édes, és büszke vagyok rád! – veregette hátba Lexis. –Feltételezem, az igazság különösebb, mint a kitaláció, de senki nemfogja elhinni, hogy Belle elbánt Rome-mal.– Felhívtam Johnt, és azt mondtam neki, hogy Belle ravaszteremtés, és meglépett – mondta Rome. – De meg fogom találnihamarosan, és be fogom cipelni.Lexis és én is eltátottuk a szánkat.– Tényleg? – kérdeztük egyszerre. Bár a hangnemünkkülönbözött. Ő meglepettnek tűnt, én pedig dühösnek.Rome megszorította a derekamat. – Igen, megtettem.Oké, totál az volt az érzésem, hogy elárultak. Vajon Rome ténylegazt tervezte, hogy bevisz engem, miután segítettem neki elrejteniSunny-t? Nem bírtam elviselni, tudnom kellett. Megérdemeltem,hogy tudjam. – Seggfej leszel, és át fogsz adni John-nak, miután márnem lesz rám szükséged?– John nem sokat mondott – Rome rám se hederített. – Csakannyit, hogy találjam meg, mielőtt Vincent-nek sikerülne.Lexis felsóhajtott. – Ismerve John-t, valószínűleg már másügynökei is keresik Belle-t.206

Játék a tűzzel– Ne nézettek már át rajtam! Kezdek ideges lenni, és mindannyiantudjuk, hogy az nem jó dolog! – belebokszoltam Rome lábába. –Jobban teszed, ha válaszolsz nekem!– Majd később megbeszéljük ezt, Csodalány – mondta.Csodalány. Hmmm, ez tetszett. Azt kívántam, bár válaszolt volnanekem. Morogva kortyoltam bele a vizembe.– Miért később? – kérdeztem végül, képtelen voltam visszafognimagam.Felsóhajtott. – Mert dühbe gurulsz. Inkább beszélnék veled erről azuhany alatt.A gyomrom a feje tetejére állt. – Miért fogok dühbe gurulni?Csak egy válasz volt, ami miatt felidegesítettem volna magam,nevezetesen ha Rome tényleg azt tervezte, hogy elárul engem.Egyik kezével a hajába túrt. – Tényleg azt terveztem, hogybeviszlek, oké? Miután leráztuk rólad Vincent-et, úgy terveztem,hogy meglóbállak John előtt, ezzel elterelhetem a figyelmét, ésbiztonságban elrejthetem Sunny-t.Tanner és Lexis elnémultak, és a nedvesség minden cseppjeelhagyta az ajkam. – De… De azt hittem, azt mondtad, hogyszükséged van az erőmre, hogy elrejthesd őt.– Valóban, csak nem olyan módon, ahogy te gondoltad. John mégjobban akarni fog téged, ha tudod irányítani a képességeidet.– Te barom! – megpróbáltam kiugrani az öléből, de nem engedett.Szorosan tartott.– Azt mondtad, bízzak benned, és még meg is esküdtél, hogy nemfogsz elárulni! – kiáltottam.– Ha ettől jobban érzed magad, szörnyű bűntudatom volt, amiértátejtelek. Csak azzal a gondolattal tudtam nyugtatgatni magam, hogytudsz majd vigyázni magadra.– Te… Te… – A szavak cserbenhagytak, fogalmam sem volt,minek nevezzem. Soha életemben nem éreztem magam ennyireelárulva… még akkor sem, amikor rájöttem, hogy a SötétségHercege megcsal.207

Gena Showalter– Nem fogom megtenni – mondta Rome, és megint megszorítottaa derekamat. – Nem tudom megtenni. Erre tegnap este jöttem rá.Majd kitalálok valami mást.Kezdtem megnyugodni, de igyekeztem fenntartani azéberségemet.– Mi változott? – kérdeztem.– Igen, mi változott? – visszhangozta Lexis.Most a nő felé fordultam. – Te tudtad?Bólintott.Ribanc!– Nem tetszett, hogy láttalak megsérülni – ismerte be Rome.Engem figyelt. – Sajnálom, bébi. Tényleg. Ki nem állhatom agondolatot, hogy én leszek az oka, ha valaki bánt téged. Mégmagamat is beleértve. Megbocsátasz nekem?Igen, jöttem rá. Megbocsátottam. Megbántott, de akkor ismegbocsátottam neki. Meg akarta védeni a lányát, és képes voltbármit megtenni érte, amit szükségesnek látott. Én is megtettemvolna ugyanezt az apámért.– Igen – mondtam.Megkönnyebbült sóhajt szakadt fel belőle.– Jó. Éppoly ártatlan vagy, mint Sunny, és szeretném, ha az ismaradnál, Csodalány.– Ez a név annyira pocsék – vágott közbe Tanner, nyilvánvalóanpróbálta visszahozni a korábbi kedélyes hangulatot. – Ő Vipera,egyszerűen és világosan… hacsak nem döntünk a Gyilkos HajlamúNő mellett, ahogy azt már korábban is javasoltam.Hozzávágtam egy tojást. A kis fehér-sárga lövedék az orrán találtael, és lehullott fekete ingjére. Lenéztem magamra, Rome-ra, majdismét Tanner-re. – Hé, mindannyian feketében vagyunk.– Ezt azért van, mert ma este betörünk és kutakodunk – mondtaRome, hangja éppoly nyugodt volt, mintha azt mondta volna, hogyfeliratkozunk egy masszázsra és pedikűrre.– Dr. Roberts-hez?208

Játék a tűzzelA tény, hogy nem tiltakoztam a betörés és kutakodás ellenmindennél többet mondott. Lassan profi bűnöző leszek. Egytörvények kívüli, aki nem engedelmeskedik semmilyen szabálynak,csak a sajátjainak. Egy kicsit drámai, nem gondolod, Jamison? Sohanem törtem még be sehova ezelőtt, és most egy kicsit ijedt voltam adolog miatt. Ijedt, de elismerem, hogy izgatott is.– Igen. Átnézzük a doki lakását – mondta Tanner. – Hívatlanul.Az ajkaim azonnal lebiggyedtek. – Valószínűleg figyelik.– Számítok is rá – mondta Rome. – Ezúttal biztosra megyünk, éséletben hagyunk valakit, hogy kikérdezzük. Erről jut eszembe. Hamindenki végzett a reggelijével, akkor segítenünk kell Belle-nek,hogy megtanulja irányítani az erejét.JÓ DOLOG, HOGY AZ ESZKÖZÖK, amiket Tanner és Rome összeszedtekkorábban egy tűzoltó készülék volt, valamint esőkabátok, kesztyűkés egy ipari méretű üveg Tylenol. Nem beszélve azokról a dolgokról,amiket Rome akkor szerzett be, amikor magamra hagyott abban a„biztonságos házban”, amit leégettem. Fegyverek, fegyverek, és mégtöbb fegyver. Nagy fegyverek, kis fegyverek, és olyanok, amik nemis tűntek annak.Soha nem lőttem még ezelőtt, de lelkesen vártam, hogymegtanuljam. Ha az emberek rám fognak lőni, akkor a pokolba is,vissza fogok rájuk tüzelni. Piszkos Harriet, ez vagyok én.Hogy ne kelljen velünk gyakorolnia, Lexis inkább bement avárosba. Minél előbb ér oda, hogy vigyázzon apámra, annál jobb.Tanner, Rome és én becammogtunk az erdőbe, meg sem álltunk, mígel nem értünk egy kis tisztást. Egy órát töltöttünk gyakorlással. A miszót csak képletesen használtam. Én gyakoroltam, Rome kiabált,Tanner pedig viccekkel traktált.Ennél egyikünk sem jutott előrébb, de legalább ők voltak azegyedüli szemtanúi a… szerencsétlenkedésemnek.Napfény csillogott felettünk, felmelegítve a levegőt, amely sűrűlett és párás. A fák biztosítottak némi árnyékot, de ez sem volt elég.A hőség és Rome morgása, együttesen tűrőképességem határára209

Gena Showaltersodort. A madarak abbahagyták a csiripelést, és elrepültek. Abogarak abbahagyták a zenélést és zümmögést, és menekülő utatkerestek. Okos bogarak.– Ezúttal koncentrált! – mondta Rome.– Mindketten – tette hozzá, és Tanner-re villantotta a tekintetét.Tanner karja a derekamon volt azzal az indokkal, hogy aszemélyes kontaktus segíti a könnyebb olvasást bennem. Éreztem,ahogy az izmai megfeszülnek. – Koncentráltam ezelőtt is, SeggfejÜgynök! Mindketten koncentráltunk.– Ha koncentráltatok – mondta Rome –, akkor mi a francért kelletteloltanom három tüzet, miért talált el egy sárgolyó, miért kellettelviselnem egy jégvihart, és fagytak le majdnem a golyóim? Szólnodkéne neki, Tanner, hogy mikor válnak az érzései túl vaddá, hogy megtudja tanulni, mikor tompítsa őket, a francba is!Tanner morogva ejtette maga mellé a kezeit, és belerúgott egykőbe a csizmája orrával. – Megpróbáltam, de még én is új vagyokebben. Nem tudom, mikor elég vadak ahhoz, hogy kárt okozzanak,és nem tudom, mikor túl gyengék, hogy bármit is tegyenek.– Akkor tanuljatok együtt, a fenébe is!– Rome! – mondtam csípőre tett kézzel. Nem fogom hagyni, hogyígy beszéljen Tanner-rel. – Szeretnék négyszemközt beszélni veled.Csak annyi időre szakította el démoni pillantását Tanner-ről, míghozzám sétált. – Miért?Szemtől szemben álltunk, az orrunk csaknem összeért. Felnéztemrá, különös módon izgatott voltam. Korom feketítette be az arcát,fekete csíkok futottak le az állán.– Mi bajod van? Mindenkit szerencsétlennek titulálsz, mikorörülnöd kéne nekem. Most először sikerült egy kupac saratgyártanom – a negyedik elemet – az elmémmel.Vagyis inkább féltékenységemmel, ugyanis ez segített megidéznia földet. De ezt a tényt inkább nem említettem, mert akkor arrakellett gondolnom, hogy Lexis és Rome – pfff – együtt vannak. Uh!Ha nem hagyom abba az efféle gondolkodást, akkor újabb sárlabdátfogok létrehozni.210

Játék a tűzzelVisszatérve a párbeszédhez. – Ennek a csillagok közé kellettvolna repítenie.Állkapcsának izmai megrándultak, elnézett mellettem, ésbelemordult a távolba. – Nem tetszik, hogy Tanner rád teszi a kezét.– Micsoda?Az általam várt válaszok közül egyik sem volt még csak aközelében sem ennek. Vajon a sokk meg tud ölni egy embert? Azthiszem, hisz épp az előbb tapasztaltam meg egy minihalált. – Ő csakegy kölyök. Egy kanos kölyök, de akkor is csak gyerek.– És akkor? Épp elég idős, hogy élvezze.A szememet fogattam, ugyanakkor nem tudtam figyelmen kívülhagyni az izgatott bizsergést, ami a bőröm alatt futkosott. Ez az erős,szexi férfi féltékeny volt. Miattam. Miattam!– Nem mintha felfelé kalandozott volna a keze a pólómon. Butavagy! – Te csodálatos dolog, te! – Bánj vele kicsit jobban, vagyabban a pillanatban, hogy képes vagyok rá, elintézem, hogy napokigegy esőfelhő kísérjen!Gyorsabban, mint hogy pisloghattam volna, a derekam köré fontaa karját, és megölelt. – Jobban fogom érezni magam, miután amagamévá tettelek.A tikkasztó hőség ellenére megremegtem. Megnyaltam a számat,képtelen voltam elhessegetni a képet, ahogy ez a vad férfilevetkőztet, bejárva testem minden egyes porcikáját, majd elborít azillatával, az ízével, az érintésével.– Ó, a pokolba! Ne csináljátok már megint! – nyögött fel Tanner.– Azt hittem, időhiányban vagyunk. Sehol nem láttam az Öld meg arosszfiúkat programban egy dugj-meg szünetet. Tönkreteszitek azártatlanságomat ezzel a romantikus szarsággal.Gyengéd csókot leheltem Rome ajkára – az ajkakra, amik azonnalellágyultak, és győzködtek, hogy maradjak.– Nyugodj le, és viselkedj! – mondtam neki, ügyet sem vetveTanner-re. – Mindannyiunknak melege van, fáradtak és nyűgösekvagyunk. Ha korán befejezzük a gyakorlást, és jófiú leszel, talánengedem, hogy megint megcsókolj.211

Gena ShowalterVárjunk csak! Csak semmi kemény csókolózás! Próbáld észbentartani!Szája sarka apró, de őszinte mosolyra húzódott. – Te leszel ahalálom, tudod?Istenem, reméltem, hogy nem. A mosolyom eltűnt, a gondolatelszomorított. Az elkövetkezendő napokban megsérülhet vagymeghalhat. Miattam. Vagy valaki más miatt. Most már tökéletesenmegértettem, hogy ő és Lexis miért ajánlkoztak fel a kísérleti nyúlszerepére, amikor a lehetséges jutalom a sérthetetlenség volt. Bármitmegtennél, hogy megvédd a párod.– Ígérem, én is jobban fogom csinálni.Észre sem vette hangulatom teljes megváltozását, rácsapott afenekemre, és Tanner-höz fordult. Szeme fényesebben csillogott,arckifejezése sokkal nyugodtabb lett.– Bocsánat – mondta vonakodva. – Készen állsz, hogy újramegpróbáljuk?– Persze, haver – Tanner megropogtatta a vállát, az izzadságtól apólója a bőréhez tapadt. – Végezzünk már ezzel, hogy végremegtölthessem az alsógatyámat jéggel! Lehet, hogy a te golyóidlefagynak, de az enyém mindjárt elolvadnak.– Mindenki a helyére! – mondta Rome.– Valahogy másképp kéne csinálnunk – mondtam. De hogyan?Elhatároztam, hogy sikerrel járok, lehunytam a szemem, éskoncentráltam. Kifújtam és beszívtam a levegőt, és hallottam, hogyTanner is így tesz. Ki. Be. Majd előrenyúlt, és a kezébe fogta azenyémet. Tenyere sima volt, és csendes erőt sugárzott.Mivel a mentális dolog akkor működött, amikor a Maradj Távoljelzésre volt szükségem, ezért elképzeltem, hogy a kezünkösszeolvad. Összekapcsolódik. Összezárul. Hamarosan éreztem,ahogy az agyam kinyúl az övé felé, próbálva kapcsolatot létrehozni.Majdnem kinyitottam a szemem meglepetésemben. Éreztem, ahogymegpróbálom keresztülküzdeni magam a mentális ajtón, amielválasztott bennünket.212

Játék a tűzzel– Összeolvadunk – mondta Tanner halkan. – Összeolvadunk.Tényleg össze…Miközben beszélt, elmémmel a maradék utat is megtettem afejébe, egyetlen lökéssel. Hirtelen megrándult, éreztem, hogy valamienergia kúszik lefelé a karomon.– Szent szar! – mondta. – Valami épp most… tört be a fejembe.Tényleg érezlek. Tényleg érzékelem az érzéseidet.– Csinálj esőt! – parancsolta Rome.Eső. Engedtem, hogy szomorú dolgok képei áramoljanak át afejemen. Elveszett kiskutyák. Koldusok. Árva gyerekek. Reméltem,hogy hamarosan ezt már azonnal képes leszek megcsinálni, hogyautomatikusan magamhoz hívom az érzéseket, gondolkodás éserőfeszítés nélkül. Most ez volt a legjobb, amit tehettem. Éhezés. AKrispy Kreme-ban található zsírmennyiség.– Istenem, Vipera, a szomorúságod épp most érte el egy viharszintjét! Érzem a vihart benned! – sokk és büszkeség fűszerezteTanner hangját.Miközben beszélt, eldördült egy villám. A felhők megnyíltak, ésözönvízszerű esőt zúdítottak az erdőre, mindhármunkat eláztatva. Agyapjú és a farmer a testemhez tapadt. Vizes hajam a halántékomraés az arcomra hullott. Vízcseppek álltak meg a szempillámon.– Vess véget neki! – mondta Tanner.Vessek véget neki, vessek véget neki! De nem tudtam megtenni.A szomorúság megmaradt. Erősen és irányíthatatlanul. Aztánéreztem valamit – valakit – , ahogy belém nyúl, és elveszi aszomorúság nagy részét. Nem Tanner volt, ezt tudtam. Az érzés…más volt, melegebb. Felpattant a szemem, és pillantásom találkozottRome meglepett tekintetével.– Hogy csináltad ezt? – kérdeztem ugyanakkor, mikor Tannerközölte, hogy a vihar alábbhagy.Az eső lágy szemerkéléssé változott.– Most – mondta Rome határozottan. – Állítsd meg!Próbáltam teljesen kiüríteni a fejemet, igyekeztem nem éreznisemmit, de véletlenszerű gondolatok zavartak meg állandóan,213

Gena Showaltermakacsul. Hogyan söpört végig rajtam Rome, elvéve szomorúságomforrását? Mit csinálhat apa ebben a pillanatban? Mikor fogoklegközelebb enni abból a fenékhizlaló Krispy Kreme-ből? Vajonmost Rome olyannak lát, mint egy ázott macskát?– Oké, miért emelkedik a zavartságmérőd? – kérdezte tőlemTanner.– Semmiért. Most pedig fogd be!Számtalan perc telt el, mire végre sikeresen kiürítettem a fejemet.Az eső hosszú idő után végre elállt.– Jó – elégedettség csillogott Rome szemében, ahogy elismerőenbólintott. – Most ismét esőt fakasztunk. Csak ezúttal gyorsabban.A fogamat csikorgattam. Milyen könnyű neki utasításokatosztogatni. Azok követése már kissé problémásabb volt. Az érzelmeknem szerették, ha kierőszakolják őket. Egy depressziós emberneknehéz lett volna nevetni és mosolyogni. Egy izgatottmenyasszonyjelölt aligha dobál dühödten tűzlabdákat a vőlegényére.Nos, hacsak nem érdemelte meg.– Gyerünk, bébi! Meg tudod csinálni. Tudom.– Próbálom, a francba is! – csattantam fel.– Ö, azt hiszem, mindjárt tüzet gyújtasz – mondta Tannerszárazon.Pezsgőfürdő és csokoládé. Pezsgő és rózsák. Lassan szívtam be alevegőt, és hangosan, hosszan fújtam ki. Nyugalom, nyugodt voltam,a pokolba is! Várjunk csak! Szomorúnak kéne lennem. Rome nélkülélni – bár ebben a percben ez a gondolat nem igazán szomorított el.Annyira idegesítően főnökösködő volt. Légy szomorú! Légy boldog!Bla, bla, bla. Miért nem jön ide, és próbál parancsolgatni magának…– Au! – Tanner elugrott tőlem, ezzel megszakítva a köztünk lévőkapcsolatot. – Kiégeted belőlem a szart is! Ha megsérülök, a gatyát isleperelem rólad!A kezemre pislogtam. Igen, az ujjaim hegye izzott. Düh –francba! Jó lett volna, ha Rome megint végigsöpör rajtam, és segítnekem megszabadulni ettől. Bár még mindig nem voltam benne214

Játék a tűzzelbiztos, hogy az előbb hogyan csinálta. Megráztam a kezem, éssikerült eloltanom a tüzet.– Ha sebhelyed lesz – mondtam neki –, a nők imádni fognak.Felragyogott az arca. – Tényleg?A tekintetem találkozott Rome-éval, barna a kékkel. – Ez nemműködik. Én egy érzelmes ember vagyok, de nem tudom magamkényszeríteni, hogy valahogy érezzek. A fenébe is, nem akaromezeket az erőket!Karjait összefonta a mellkasa előtt. – Nos, már megkaptad őket,szóval meg kell tanulnod használni.– Túl nehéz.– Minél többet gyakorolsz, annál könnyebb lesz.– Ez most nem segít nekem!– Bőven van időnk, mielőtt mennünk kell. Tovább csináljuk. Megfogod tanulni. Bízom benned.A dicsérete majdnem ellágyított. Majdnem.– Még néhány óra semmi különbséget nem fog okozni.Összekapacsolódtam Tanner-rel, és csodálatosan fel tudja mérni azérzelmeimet. Én nem tudom őket irányítani.– Jó vagyok, nem? – szólt közbe Tanner vigyorogva.– Ne nyafogj már, Belle! – Rome nem könyörült rajtam. – Csakhunyd be a szemed, és próbáld meg újra!Vajon mindig ilyen munkafelügyelő stílusa volt? Ilyen elszántvolt, hogy úgy legyen minden, ahogy ő akarja?– Nem.– Tanner nem adja fel – mondta Rome.Résnyire szűkült a szemem. Ó, milyen sekélyes! Egyáltalán nemdíjaztam, ha máshoz hasonlítottak. Különösen nem egy okoskodó,nagyszájú kölyökhöz. Én is összefontam a karom a mellkasom előtt.Lássuk, szereti e a visszavágót.– Ha azt akarod, hogy folytassam, akkor mesélj nekem a sajáterőidről, és hogy hogyan tanultad meg irányítani őket!– Belle! – mondta figyelmeztetően.215

Gena ShowalterKijelentettem a feltételem, és nem fogok meghátrálni, nem fogomvisszaszívni. Tudni akartam. A fenébe is, megérdemeltem, hogytudjam! És ha így kell őt kényszerítenem, hogy kezes legyen, akkormegteszem.– Jól van. Ne mondd el! Majd találkozunk a faházban.Miután dobtam neki egy negédes csókot, sarkon fordultam.Megragadtam Tanner karját, és a kabin felé indultam.Meglepetésemre a kölyök vánszorogva követett.– Szeretném, ha megint megégetnéd a kezemet – nyafogta. –Sebhelyet akarok.– Csak folytasd, és az egész testedet megégetem!Rome torokhangon felmordult. – Tudni akarod? Megmutatom.Megdermedtem. Centiről centire fordultam felé. A szívemnekifeszült a bordáimnak.– Menj be, Tanner! – mondta Rome, tekintete rajtam időzött.– Én is látni akarom!– Menj be a házba! Már jól megtanultad használni az erődet. Mostén tanulom meg jól használni az enyémet. Majd én szűrök neki. Menjbe a házba! – ismételte meg Rome.– Nélkülem nem fogod tudni, hogy mikor és mennyit szűrj ki.– Tanner! Menj!– De látni akarom a szupererődet. Csak kinézek az ablakon,szóval ennyi erővel…– Próbáltam kedves lenni, Tanner – Rome arca elsötétült aharagtól. Orrlyukai kitágultak, írisze kristályos-kéken ragyogott,pupillái alig látható, fekete csíkok voltak. – Ez nem vicc. Nem játék.Menj be a házba, vagy én rugdoslak be!Tanner minden további szó nélkül besietett.Kényszerítenem kellett magam, hogy ne kövessem a kölyköt.Gombóc nőtt a torkomban, ahogy Rome felém indult. Igaziborzongató félelem járt át, megfagyasztva a levegőt körülöttem.– Megmutatom neked a képességemet – mondta hirtelen túl élesfogain át préselve ki a szavakat, hangja megtévesztően halk volt. –És azt fogod kívánni, bár ne tettem volna.216

Játék a tűzzel217

Tizenötödik FejezetEGY KIS RÉSZEM (valamilyen szinten) várta, hogy ez fog történniRome-mal, a másik részem, hát, egy idióta volt. Ki kellett volnatalálnom. Hogyhogy nem jöttem rá? Szelektív józanész?Bár a tény, hogy már korábban rá kellett volna jönnöm, semmitnem csökkentett a dolog hatásán. A szemeim elkerekedtek adöbbenettől, és lassan, óvatosan elhátráltam. A gyomrom lesüllyedt.– Te… Te…Változott. Rome átváltozott.Arca megnyúlt. Csontjai átrendeződtek, míg végül előregörnyedta földre. A ruhák, amiket viselt, leszakadtak a testéről, és fényes,fekete szőr nőtt ki a bőréből, néhány másodperc alatt beborítva őt.Fogai még élesebbek lettek, pupillái elvékonyodtak, és mindkétvégükön elhegyesedtek.Édes Istenem, egy jaguár volt! Egy jaguár! Nem, A jaguár! Az,amelyiket a lakásomban láttam. Az, aki megjelent Lexis lakásán is.Az, amelyik megvédett a bérgyilkosoktól. Az, amelyiket majdnemmegfagyasztottam.Ha Rome egyszerűen csak elmondta volna, mi a képessége,valószínűleg elutasítottam volna. Talán hazugnak nevezem, talán aztmondtam volna, hogy ne viccelődjön. De látni, végignézni azátváltozását, megcáfolhatatlan bizonyíték volt.És ismét megerősítette azt a tényt, hogy van odakint egy olyanvilág, aminek a létezéséről pár nappal ezelőttig nem is tudtam.218

Játék a tűzzelRome rám morgott, hangja vad volt és állatias. Totális veszély.Még egy lépést hátráltam, és remegő kézzel a torkomhoz kaptam.Még egyszer sem bántott, amikor ebben az alakban volt. De… egylány nem lehet elég óvatos.– Szentséges szar! – kiabálta ki Tanner a faházból. – Rome, akeményfiú, egy cica. Fúúú!A jaguár egyszer sem vette le rólam vad tekintetét. Tekintete –vagyis Rome-é – továbbra is rám szegeződött, várta, hogy mondjakvalamit. Várta, hogy tegyek valamit. Azt várta, hogy elrohanok, hogyrendreutasítom, jöttem rá. Talán még arra is számított, hogy esetlegelájulok.Nem csoda, hogy olyan hajthatatlanul titokban akarta tartani eztaz énjét. Vajon félt a visszautasítástól? Úgy gondolta, hogyundorítónak fogom találni? Buta férfi. Hogy furcsa volt-e? Igen, deegyáltalán nem egy kapcsolatgyilkos dolog. Randiztam márrosszabbakkal. Emellett én tüzet gyújtottam – a francos szemeimmel.Mintha én elítélhetném őt!Leguggoltam, hogy a szemébe tudjak nézni. – Gyere, cicamica!Ide az édes, édes Belle-hez.Hosszú, fekete szempilláit lehunyta, majd felnyitotta. Aztán lassanfelém indult, centiről állatcentire közelítve meg. Előre nyúltam, ésmegsimogattam puha bundáját. Dorombolt.– Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy Macskaférfinak kell hívnomtéged.Kivillantotta a fogát, szája megremegett, miközben vadulfelmordult.– Nem? És mi van a Szőrgombóc Ügynökkel?Újabb morgás.Az én ajkam is megremegett.– Elmondhattad volna – dorgáltam. – Megspóroltál volna nekemegy majdnem-szívrohamot, magadnak pedig egy majdnemfagyasztást.219

Gena ShowalterMorgása abbamaradt, és megint rám pislogott. Megvakartam afüle tövénél. Habozva megnyalta a karomat. Nyelvének simasága ésmelegsége meglepett.– Hagyod, hogy megnyaljon? – kiáltotta Tanner. – Fúj!– Fogd be!– Belle és a cicamica ülnek egy fán… – jött az éneklő felelet.Rome egyetlen morgással vadul a faház felé fordult. Tanner –ráeszmélve, hogy épp most lesz belőle desszert – végre befogta azt anagy, lepcses száját.– Tulajdonképpen ez megmagyaráz néhány dolgot – mondtam,megragadva a macska állát, hogy megállásra és figyelemrekényszerítsem. – Soha nem viselsz farmert, mert valószínűleg nemszakadna el, mikor átváltozol. Nem viselsz alsónadrágot sem,gondolom, ugyanezen okból kifolyólag.Visszaemlékeztem rá, milyen könnyedén elszakítottam anadrágját, mikor megcsavartam. Ennyit arról, hogy az emberfelettierőm a felelős érte.– Néha úgy viselkedsz, mint egy igazi állat. Ott az a vad csillogása szemedben, mintha fel tudnál falni mindenkit, akit csak látsz. Ésnem jó értelemben. És ahogy csókolsz…Újabb morgás tört fel belőle, de ez másfajta volt, mint az előzőek.Remény és vágy vegyült bele. Kinyújtotta elülső lábait, majd ahátsókat is. A kezem a testem mellé hullott. Csontjai megnyúltak agörnyedtségből. Szőre kihullott, úgy hullva a földre, mintha csakátmeneti ruha lett volna. Fogai visszahúzódtak, arca ismét kemény ésszögletes vonásokat vett fel.Mellkasának izmai tekeredtek, vonaglottak. A farka – SzentségesIstenem! a nagy, kemény, álló farka… kényszerítettem magam, hogymásfelé forduljak. Az arcom felforrósodott, és legyeznem kellettmagam. Valahogy úgy tűnt, a nap is fényesebben süt. Már láttam őtmeztelenül korában is, de túl gyenge voltam, hogy felfogjam.Bizonyára tüzet gyújtok, ha most ránézek.– Belle…– Meztelen vagy.220

Játék a tűzzelJa, kijelentettem a nyilvánvalót. Ez a specialitásom.– Csak ennyit tudsz mondani nekem?– sokk, nevetés, düh ésmegkönnyebbülés áradt a szavaiból. – Nem is pislogsz az… állatiformám miatt, de a meztelenségemtől megijedsz?– Nem pontosan a meztelenségedtől – köntörfalaztam, és alábamra néztem. Csizmám orrával belerúgtam egy kavicsba.– Akkor mitől?– Nos, a farkad – Uh! – Nagy. És kemény.Kitört belőle a nevetés. – Jobb lesz, ha hozzászoksz, bébi, mivel ajövőben elég sokat fogod látni.Az arcom még egy fokkal melegebb lett. – Csak rakj most valamipórázt rá, oké?Szünet. A fű zizegése. – Épp most mutattam meg neked, hogyalakot tudok váltani, és téged csak a farkam érdekel. Azt hiszem,még életemben nem sokkoltak ennyire.– Nos, azt hiszem említettem, hogy milyen nagy.Hála az égnek, újonnan megtalált szupererőim nem robbantottákfel a világot félelmem erejével. És a vágyaméval. Igen, határozottvágyat éreztem, ami megbizsergetett, és alig kaptam levegőt. – Nemakarok tüzet gyújtani.Sosem láttam még ilyen formás férfit. Ilyen hullámzó izmokkal ésnapbarnított bőrrel. Rome testesítette meg a tökéletes férfiasságfogalmát. Áradt belőle az erő. Lüktetett. – Fel tudnál venni néhányruhát?Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, a szemét forgatja.– Nem. Végre sikerült megfélemlítenem téged. Talán meztelenmaradok életem hátralévő részében.Lalalala. A fák buják voltak és zöldek. Az ég, már amennyitláttam belőle a leveleken át, fényes és élénk kék. Egyetlen felhő semvolt. Az erdei fenyő illata betöltötte a levegőt.– Így maradunk egész nap, vagy hajlandó vagy megfordulni, ésvégre beszélni velem? – kérdezte Rome nyugodtan.– Így maradunk egész nap. Uh.– Belle!221

Gena Showalter– Rome! – összefontam a karom a mellkasom előtt. Ha a pasi mégnem jött rá, hogy elég makacs természetem van, akkor majd idővelrájön.– Láttál már meztelen férfit azelőtt, nem?Tetszett, hogy ezt úgy morogja, mintha ki nem állhatná agondolatot, hogy egy másik férfival vagyok.– Igen, láttam – egyik lábamról a másikra álltam. – Csak még nemláttalak téged meztelenül… legalábbis nem akkor, mikor elég erősvagyok hozzá, hogy valamit kezdjek is vele.Újabb szünet. – És ez miért is más?– Nos, miattad.– Miattam?Eltáncolt mellettünk egy hűs fuvallat, és valahogy sikerültlehűtenie a bőrömet. – Igen. Miattad. Mert miattad érzek dolgokat.– Örülök – mondta. Kezeit a vállamra tette, és gyengédenmegszorította. Nem hallottam közelíteni, de hirtelen ott volt. Férfiasillata körbevett.– Én is – mondtam halkan –, de ez nem jelenti azt, hogy megintodanézek. Legalábbis nem most. Úgy értem, ha most megfordulok,nem fogunk beszélgetni, ugye?Egy újabb szünet, majd folytatta. – Nem, azt hiszem nem.– Mint már mondtam, komoly veszélye van annak, hogy tüzetgyújtok. Nem túl jó ötlet, mikor épp egy erdőben vagyunk.Sürgősen témát kellett váltanom, mielőtt megfeledkezem róla,miért is lenne rossz ötlet, hogy nem beszélgetünk. – Hogy sikerült…macskaként végezned? Uramisten, nem is volt igazábólszemműtéted, igaz? Éjszakai látásod van, mivel a macskáknak is azvan.Mellkasát a hátamhoz préselte (ezzel egy kisebb sóhajt váltva kibelőlem), és tovább masszírozta a vállamat. – Nem, semmilyenszemműtétem nem volt. Emlékszel azokra a kísérletekre, amikrőlbeszéltem neked? Összeillesztették a DNS-emet. Ők – a tudósok,akik a PTK-nál dolgoznak – más dolgokat is csináltak, amiket sohanem értettem meg teljesen.222

Játék a tűzzelAz állam leesett, és a megfelelő szavak után kutattam. Mikorvégül kibuktak belőlem, felbőszülten kapkodtam levegő után. –Hogy tehették ezt? Embereket és állatokat vegyíteni, ami talán megis ölhet…– Bár tetszik, hogy kibuktál miatta, de ne tedd! Én jelentkeztem,emlékszel? Olyan képességeket akartam, amik sérthetetlennétesznek. Képes vagyok megtenni dolgokat, látni és hallani dolgokat,amiket mások nem.A hajam végével játszottam, és megint áthelyeztem azegyensúlyomata másik lábamra. A szívemnek még le kellettlassulnia, és az érintése csak rontott a helyzeten.– És igazad van – tette hozzá. – Nem hordok farmert, mert nemszakadna el könnyen. Az alsónadrág… nos, az első alkalommal,mikor átváltoztam, minden ruhám a… macskatestemen maradt.Akadályoztak a mozgásban, de le tudtam őket tépni a fogammal…kivéve az alsónadrágot. Képzelheted, milyen szép látványtnyújtottam. Egy kőkemény ragadozó Hanes alsógatyában.Nevetést tört ki belőlem. – Miért gondoltad, hogy undorodnifogok az átváltozásod miatt?– Mások megtették.Ujjai egy pillanatra erősebben szorítottak, és tudtam, hogy azért,mert szerette volna a beszélgetést más útra terelni.De én akkor is kitartottam. – Mint például?– Például Lexis – ujjai centiről centire haladtak lefelé agerincemen. – Hányni kezdett az első alkalommal, mikor meglátta,mi történt.– Bizonyára beteg volt.– Nem.– Akkor reggeli rosszullétek.– Akkorra már megvolt Sunny.Jól van. Amúgy is, akarom én egyáltalán, hogy átértékelje azexneje reakcióját? – Én nem vagyok Lexis.– Nem – puha ajkai végigsimítottak a nyakamon, mindenféleerotikus érzést váltva ki belőlem. – Nem vagy.223

Gena ShowalterForróság pattogott közöttünk, és hiperérzékeny lettem mindenmozdulatára. Minden levegővételét úgy hallottam, akár egy harcidobot, ujjainak pajkos simítását úgy éreztem, akár egy élő drótot.Meztelen volt, és meg akartam érinteni.Nem! Nem, nem, nem! Nem úgy, hogy Tanner figyel a faházablakából, vagy hogy gyakorolnom kellenne irányítani az erőimet,vagy hogy képtelen vagyok megállítani a tüzet, amit a vágy okoz. Ígyegyszerűen nem engedhettük meg magunknak, hogy a másikkedvében járjunk. Legalábbis nem annyira, amennyire szerettemvolna.– Nos, öö… – köhögtem. Mit kéne most tennem? Elsétálni?– Miért nem zavar az átváltozás? – kérdezte Rome. Kicsithabozott, mintha félt volna a választól.Oké, ezt a témát tudtam kezelni anélkül, hogy összeroskadtamvolna az érzéki támadástól. – Nem tudom. Egyszerűen csak nemzavar.– Miért? – makacskodott.– Én magam is egy apró változáson mentem keresztülmostanában. Én sem akarom, hogy elítéljenek. Emellett, én vagyok alenyűgöző Csodanő, és…– Nem foglak így hívni – vágott közbe nevetve.– Miért nem? Te találtad ki.– Azóta rájöttem, hogy ez a név mennyire nem illik rád. Te vagy aPajkos Szirén, és ez így jó.Nem sikerült lepleznem a vigyorom. – Nos, te vagy aMacskaférfi, semmi kétség.– Ne nevezz így! – megint felnevetett, és gyengéden előretolt. –Menj, szerezz nekem néhány ruhát, és befejezzük az edzésedet!– Tanner nélkül?– Tanner nélkül.– Ez nem fog neki tetszeni.Rome vállat vont.– Megérdemel egy kis pihenést. Menj! – mondta, és rácsapott afenekemre.224

Játék a tűzzelNevetve rákényszerítettem magam, hogy elsétáljak tőle, édesérintésétől, és még édesebb illatától. Nem engedtem meg magamnak,hogy visszaforduljak, mikor beléptem a faházba. Abban apillanatban, ahogy becsukódott az ajtó, hűvös levegő csapott meg.Mély lélegzetet vettem.Tanner már várt rám, az ajtónál állt és izgatottan ugrált fel-alá. –Te láttad ezt, basszus? Egy macska. Egy macska! Szőrrel megminden.– Láttam – feleltem, és eloldalaztam mellette.– Dorombolt? Mondd, hogy dorombolt!– Nem.Hol lehet Rome táskája? A pillantásom végigpásztázta a kisfaházat.– Gondolj bele, milyen mókában lehet részünk emiatt! – Tanner ahajába túrt. – Istenem, a viccek már most özönlenek a fejemben! Mia különbség egy macska és egy béka között?Meg sem várta a válaszomat. – Egy macskának kilenc élete van,de a béka minden nap kuruttyol.– Ez nem vicces!Végre észrevettem egy fekete, műbőr táska kilógó sarkát az egyikágy szélén, és odasiettem.– Mit esznek a macskák reggelire? Egeres müzlit.Megrándult a szám.– Ez jobb – lehajoltam, és beletúrtam a táskába. Egyetlenruhadarab sem tündökölt más színben, mind fekete volt. – Jobb lesz,ha nem durrogtatod ezeket a vicceket Rome előtt. Kicsit érzékeny.– Éreztem a habozását, emlékszel? Túl kell jutnia rajta, és aviccelődés a legjobb módszer, hogy ebben segítsünk neki.– Azt akarod, hogy felfaljon?Előhúztam egy pólót és egy nadrágot. Nem fáradtam a cipőkkel.Azok leestek az átváltozás alatt, de nem lett bajuk. – Nem voltál elégközel, hogy lásd, milyen élesek a fogai.225

Gena Showalter– Rome nem bántana engem. Csak ugat, de nem harap. Várj csak!Dorombol, és nem harap. Fenébe! – nevetett fel Tanner – Csak úgyjönnek. Megállíthatatlan vagyok. Én vagyok a Joker! Hé!Kikerekedett a szeme, tenyerével a combjára csapott. – Ez lehetnea szuperhős nevem. Érzékeny Joker.Felhorkantam. – Azt leszámítva, hogy nem is vagy olyanérzékeny.– De igen. Érzékeny vagyok más emberek érzéseire.– Azt hiszem, jobban illene rád a Lenyűgöző Segg elnevezés.Egyetértően elvigyorodott. – Tényleg cuki seggem van, igaz?Istenem imádtam ezt a kölyköt. Kiegyenesedtem, és Rome ruháita hónom alá gyűrtem. – Miért nem készítesz ebédet, vagy valamihasonló? Épp itt az ideje, nem igaz? A reggeli órákkal ezelőtt volt.Éhes vagyok.Felhúzta az egyik szemöldökét, azt, amelyikben a piercingekvoltak, az ezüst karikák csillogtak a fényben. – Vagy kimehetnénk,mielőtt még odaadod Rome-nak azokat a ruhákat.Belebokszoltam a vállába, de nehéz volt komoly arckifejezésterőltetni magamra. – Miért is nem sütöttelek meg, mint egypanírozott rákot?– Elveszett lennél nélkülem, és ezt te is tudod. Érzem a szereteted,ne is próbáld tagadni!Megfricskáztam, és kisiettem. Nevetése követett. Hirtelenmelegség öntött el ragadós karmaival. Rome pontosan azon a helyenállt, ahol hagytam. Karjai az oldala mellett voltak, és a legkisebberőfeszítést sem tette, hogy eltakarja magát.Mosolyogva figyelte, vajon rá merek-e nézni. Válaszolva akihívásra, megtettem. Ránéztem. Végre. Amúgy is mindvégig eztakartam. Pár lépésre megálltam tőle, és hagytam, hogy a pillantásomelidőzzön rajta. A számban összefutott a nyál, és ahogy tartottamtőle, felforrt a vérem. Kétségtelenül első osztályú példány volt.– Egy nap vissza kell majd fizetned a szívességet – mondtarekedten.226

Játék a tűzzelMeztelenül állni Rome előtt, egy ilyen tökéletes dolog előtt, mikorén magam messze voltam ettől a fogalomtól? – Nem hiszem.– De vissza fogod.– Talán – tartottam ki a válaszom mellett.– Biztosan – hosszú, kemény pénisze megrándult.– Csak majdnem biztosan – dobtam oda neki a ruhákat.Ahogy fürgén elkapta őket, arckifejezése olyan gyengédségetsugárzott, amit eddig még sosem láttam. Gondolatban megtapsoltammagam, amiért észrevettem. Ami igazán nagy dolog volt, figyelembevéve, hogy férfias testrészei szinte rabszolgaként tartották fogvatekintetem.Egyáltalán nem fordultam el, míg öltözött, kezdve a nadrággal,ami felhúzott erős combjára és csípőjére. Már odanéztem, szóvalnem volt visszaút. Nem is igazán akartam visszacsinálni. Egyszerűenakartam ezt a férfit. Ó, hogy bizsergett a bőröm, szinte lángolt!– Amikor ennek vége… – kezdtem, aztán észbe kaptam, ésösszepréseltem az ajkam. Ne kezdj bele, Jamison! Minden melegségkihunyt bennem.Épp a pólóját akarta áthúzni a fején, de megállt mozdulat közben.Ujjai a mellkasán voltak, pólójának szegélyénél. Napbarnított,kőkemény hasizma látható maradt.– Mi lesz akkor? – kérdezte. – Mit akartál mondani?– Semmit. Siess, és kezdjünk gyakorolni!Egy utolsó rántással a helyére húzta a pólót, elfedve csodálatostestét. Szúró fájdalmat éreztem a veszteség miatt. Milyen idiótavoltam, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy egy ilyen élvezetes falateltakarja magát? Rome átszelte a köztünk lévő távolságot,megragadta a kezem, és elvezetett a faház látóteréből. Mikormegálltunk, szembefordult velem, és egyik meleg ujjbegyévelmegérintette az államat. A pillantásunk találkozott.– Mit akartál mondani, Belle?Nagyot nyeltem. Mi van, ha nem is akar már látni, mikor ennek azegésznek vége? Igen, vonzódott most hozzám. És igen, úgy tűnt,kedvel. Nagyon is. De talán ő is az a fajta férfi, aki irtózik a jövő227

Gena Showalteremlítésétől. Lexis után… Talán ő is azok közé a férfiak közé tartozik,aki rögtön elrohant a rettegett K betűs szótól. Kapcsolat. Mintha az aszó a pokol és az ördög szavak szinonimája lenne.– Semmit – ismételtem, és makacsul összeszorítottam azállkapcsomat.– Akkor majd találgatok. Mikor ennek vége, le akarok-e feküdniveled? Igen. Mikor ennek vége, akarlak-e újra látni? Igen. Miutánennek vége, szeretnék-e egy kis időt tölteni a lányommal? Igen.Miután ennek vége szeretnélek-e beborítani csokisziruppal, hogylenyalhassam? Igen.Szünetet tartott. – Megválaszolta valamelyik a kérdésedet?Bólintottam, mert hirtelen képtelen voltam beszélni a torkombankeletkezett gombóc miatt. Tényleg akart még újra látni. A boldogsághullámai áramlottak végig rajtam, amitől úgy vigyorogtam, mint egyidióta.Vad tekintettel a hajamba túrt. – Elbűvölsz, de ezt már mondtam,igaz? Az első pillanattól kezdve akartalak, ahogy megláttalak, és avágyam azóta csak nőtt.Az állam leesett a csodálkozástól. Ezt felhívásnak vette.Ajkai lecsaptak az enyémre. Nyelve azonnal a számba hatolt, ésvad, férfias, rabul ejtő íze teljesen felemésztett. Elengedte a hajamat,megfogta az államat, és félre billentette a fejem, hogy mégmélyebbre tudjon hatolni. Felnyögtem az eksztázistól. Kezeimetvégigfuttattam izmos mellkasán, azt kívánva, bár eltűnne az az idiótaing. A bőrét akartam a bőrömön. Férfit a nőn.Szerettem volna, ha szabadon engedi a benne lévő állatot.De pokolba az egésszel! Már megint felmelegedtem, és akövetkezmények halálosak lehetnek. Zihálva húzódtam el tőle.– Nem kéne. Tüzet gyújthatok.– Add nekem az érzéseid! – sötét izgalom feszítette meg vonásait.Hangja mézzel átitatott dorombolás volt. – Add nekem a tüzed és aszenvedélyed!Az alsó ajkamba haraptam. – Mi lesz, ha megsérülsz? Nincs ittTanner, hogy szóljon, ha túl sok.228

Játék a tűzzel– Add nekem!Rome ismét rápréselte ajkát az enyémre. Képtelen voltamellenállni. Ahogy nyaltam, szívtam, haraptam, ő magához vont,felemelt a magasba, én pedig a dereka köré fontam a lábam.Erekciójának kemény hossza hozzám préselődött, valahogy minthanagyobb, melegebb lett volna. A gyönyör ott lángolt fel bennem,ahol a leginkább érezni szerettem volna. Remegtem, égtem.Próbáltam magamban tartani a tüzet. Forrt a vérem, a bőröm lángolóhővel bizsergett.Ha nem leszek elég óvatos, akkor a bennem dúló pokolelszabadul, és felemészti az erdőt. Felemészti Rome-ot. Nem akartamRome-ot bántani. Nem akartam őt elijeszteni, hogy úgy határozzon,soha többet nem csókol meg, nem ér hozzám.– Soha életemben nem vágytam még ennyire elkeseredetten egynőre! Add nekem a tüzed, Belle! Irányítani fogom.– Hogyan lehetsz ebben biztos?Ruhánkon keresztül a csiklómhoz dörgölte az erekcióját.Dörzsölés. Vágy. Abszolút gyönyör. A szédítő érzésektől elakadt alélegzetem. Keményen megszívta a nyelvemet. – Add nekem!– Nem.Nem tudtam megállni, hogy ne mozogjak. Ívben megfeszítettem ahátam, ez szükséges volt a lelki békémhez, de egyben veszélyes is.Nagyon veszélyes. A bennem lévő lángok még nagyobbra gerjedtek,és azzal fenyegettek, hogy elemésztenek. Megragadtam, éspróbáltam, annyira, de annyira próbáltam magamban tartani őket.– Add nekem! – megharapott.– Nem – visszaharaptam. – Mi van, ha tévedsz? Mi van, ha nemtudod irányítani?– Engedd, hogy megpróbáljam! Add nekem, és segítek, hogyelélvezz! – ígérte.Elindult velem, míg egy fa hűvös törzsét nem éreztem a hátammögött. Erekciója fel-le dörzsölt, farmerom anyaga csak fokozta asúrlódást.– Rome…229

Gena ShowalterNeve rekedten és szűkölve tört fel a torkomból. Kifogástkerestem.– Figyeltelek korábban, amikor esőt fakasztottál, és olyanszomorúnak tűntél, hogy összeszorult a mellkasom. Elkeseredettenszerettem volna elvenni a szomorúságodat, és hirtelen sikerült. Bízzbennem! Hagyd, hogy megpróbáljam!Megint hozzám dörgölte magát, ezúttal pontosan célzott, és énelvesztem.– Azt hiszem, ismét meg tudnám tenni.Egyszer már működött, és igaza volt: működhet újra. Hagytam,hogy az éberségem fokozatosan alábbhagyjon. A hő és a lángok,amiket annyira szorgalmasan igyekeztem irányítani, úgy ömlöttek kibelőlem, mintha egy gát nyílt volna meg bennem. Rome-ra siklottak,aki felnyögött. Viszont ahelyett, hogy megégették volna, a lángokelmerültek benne.Ha vonzereje nem kötötte volna le annyira a figyelmemet,felugrottam volna az ijedtségtől. De mivel így történt, csak annyittudtam tenni, hogy szorosabbra fontam a lábam körülötte. Nyelvemég őrültebb ütemben hadakozott az enyémmel. Csípője mégerőteljesebben mozgott. Hátravetettem a fejem. Egyszerűen nem voltelég erőm, hogy megtartsam. A nyakamra harapott, fogai közé véve ahúst, majd megnyalta a helyét.– Látod? – mondta, hangja éppoly rekedt volt, mint az enyém.Feszültség szikrázott a szemében, de ez izgatott feszültség volt.Izgatott gyönyör-fájdalom. – Megcsináltuk. Bíztam benne, hogy kitudom szűrni a lángokat, hogy át tudom venni a legvadabbforróságot, és sikerült.– Nem értem, hogy vagy erre képes – sikerült kinyögnöm, ahogysimogattam és masszíroztam a hátát. Az idő lassan kicsúszott avalóságból. Itt és most Rome az enyém volt, és gyönyört éltem át,mégsem gyújtottam tüzet. Semmi más nem számított.– Ha nem tanultam volna meg ketrecbe zárni bennem rejlő avadállatot, akkor eluralkodott volna felettem. Csak egy állat lennék.Azt gondoltam, azt reméltem, hogy a te tüzedet is be tudom zárni, és230

Játék a tűzzelmeg is tettem. Egy nap te magad is meg tudod majd tenni, deaddig…Újra megcsókoltam. A fogaink összekoccantak, ahogy a testünkmegfeszült és meggörnyedt. Kezébe fogta a mellemet, és összecsíptea mellbimbómat.– Ha már itt tartunk, egy nap ezt majd meztelenül fogjuk csinálni– lehelte.– Igen.– Egy ágyban.– Igen.– Egy nap az enyém leszel.Keze becsúszott a nadrágomba, elhaladva – nem, nem voltbugyim, mert ez a perverz, gyönyörhozó tolvaj elrejtette őket –, ésbehatolva nedves középpontomba. Azonnali érintkezés, pontosan ott,ahol leginkább szükségem volt rá. Ujjai mélyen belém hatoltak,döfködve, lökdösve.– Igen!Átlendültem az édes határon, és felsikoltottam. Csillagokragyogtak a szemhéjam mögött. Egész testem megfeszült, elernyedt,megfeszült, görcsösen, ahogy a hirtelen gyönyör megrázott.Rome-ba kapaszkodtam, mintha attól félnék, hogy a mennyekberepülök, ha elengedem. Képek száguldottak végig a fejemben. KépekRome-ról, ahogy meztelen és bennem van, farka átveszi ujjai helyét,ahogy magáévá tesz hátulról, majd minden lehetséges pozícióban.Képek arról…– Vipera? – szólított egy ismerős hang. – Mi a baj? Jól vagy? Várjegy percet, már elindultam felétek. Nagyon remélem, Rome, hogynem bántottad, vagy pokolian megfizetsz érte!231

Tizenhatodik FejezetMIKÖZBEN KÜZDÖTTEM vágyaim túltengésével (nevezetesen, hogymegöljem Tannert, levetkőztessem Rome-ot, sikoltsak, kiáltsak vagymég többért könyörögjek a szerelméből), Rome kihúzta belőlem azujjait, majd teljesen eltávolodott tőlem. Arca vad volt – már nem jóértelemben –, és fájdalom járta át, ahogy megigazította a nadrágját.Reszketve igazítottam meg én is az öltözékem, képtelen voltamegyenletesen lélegezni.– Én végeztem, de veled mi van? – suttogtam. Pillantásommegduzzadt sliccére tévedt – Te…– Jól. Jól vagyok. Nincs olyasmi, amiről később negondoskodhatnánk.De tekintete tovább időzött megkeményedett mellbimbóimon,majd combom találkázásához vándorolt, szinte simogatott. Meleg,vágyakozó csillogás jelent meg a szemében. Aztán valami teljesenváratlan és nagyon is erotikus dolgot csinált. Megnyalta az ujjait – azujjait, amikkel belém hatolt.Behunyt szemmel átadta magát az élvezetnek. A dolog annyiraizgató volt, hogy majdnem megint elélveztem. Szinte őrülten izgató.És határozottan perverz.Tanner sietve megkerült egy fát, majd kiszúrt minket. – Belle?– Jól vagyok – mondtam, és elpirultam. – Semmi gond.Azonnal megtorpant, engem tanulmányozva, majd Rome hátát.– Ó. Ó! Ti szexeltetek! Fúj! Egyszerűen fúj! Macskaszex.Visszamegyek. Ti ketten meg próbáljatok a feladatra koncentrálni.232

Játék a tűzzelBasszus, én vagyok itt az egyetlen, akinek van munkaerkölcse? –sarkon fordult, és visszavonult a faházba.Rome rám nézett, és mindkettőnkből kitört a nevetés.– Ez a kölyök… – mondta.– Tudom.– Nos most, hogy már tudom, milyen ízed van, akár vissza istérhetünk a munkához.Elfordult tőlem, vállai merevek voltak. Csak ekkor – eltávolodvaegymástól – jöttem rá annak a jelentőségére, ami köztünk történt. Őttanulmányoztam, sérülések nyomait keresve. Nem volt se vörös folt,se hólyagok. Működött. Uramisten, tényleg működött! Rome ténylegáthúzta magába a tüzet, és teljesen megszelídítette. Megakadályozta,hogy tomboljon, hogy elpusztítson valamit – vagy valakit.Együtt lehettünk. Szeretkezhetünk lassan, lustán. Szeretkezhetünkkeményen, gyorsan és mocskosan. Anélkül, hogy félnünk kellene akövetkezményektől. Már a gondolat elég volt ahhoz, hogyfelébressze a vágyam. Hamarosan bennem lesz. Teljesen.A gyönyör remegve kúszott fel a gerincemen, míg felkészültem agyakorlás következő szakaszára. Tüzet kellett gyújtanom, csak nemolyan fajtát, amit szerettem volna. Még nem.Anélkül, hogy ebédszünetet tartottunk volna, a következő két órátlángok, eső, hó és szélörvények keltésével töltöttük. Lényegében jómunkát végeztem. Rome távolabb állt, és szűrte az érzéseimet.Tanner nélkül nem tudta, mennyit szűrjön ki, de nem is ez volt, amindolgoznia kellett. Azt kellett megtanulnia, hogy anélkül szűrjön,hogy felizgulna.Minden alkalommal, amikor megzavart valami, újra kellettkezdenem – de összességében fejlődtem. Remélhetőleg néhány hétmúlva (valószínűleg hónapok múlva, sóhajtottam) képes leszekazonnal megidézni a szükséges mennyiséget, akkor is, ha zavarótényezők vesznek körbe. Akkor is, ha Rome felizgul.Viszont megijesztett, hogy ahogy fejlődtem, egyre inkábbkezdtem élvezni a képességeimet. Ekkora erőt irányítani és birtokolnimámorító érzés. Megrészegít, mint egy függőséget okozó drog. Egy233

Gena Showaltervad adrenalinlöket. Elképzeltem, miket fogok csinálni, ha végretökéletesen megtanulom irányítani ezeket a képességeket. Ha valakifelidegesít, leégethetem a haját. Ha valaki megfenyeget, jéggéfagyaszthatom az otthonát. Ki ne élvezné, ha így vághat vissza?Úgy értem, néhány hete kölcsönkértem Sherridan autóját egyállásinterjúhoz. Tíz perccel később megállított a legegoistább – én-atörvény-felett-álloktípusú – zsaru, akit valaha a hatalom szolgálatábaállítottak. Ken Parton rendőr, ez volt a neve. Mintha valaha is eltudnám felejteni.Elég hosszú (nagyon hosszú) ideje nem vezettem már, ezérttermészetesen lejárt a jogosítványom. Ezt kapd ki! Letartóztatott.Igen, az idióta fasz megbilincselt, és bevitt a kapitányságra, minthavalami elvetemült bűnöző lennék. Előállított, meg minden. (Talán ababás férfimelleire tett megjegyzésem kiverte nála a biztosítékot. Kitudja?)Szóval igen, már van priuszom. Mindezt azért, mert valamisemmirekellő szórakozásból nőket ijesztget. Keserű vagyok? Apokolba is, igen! Ha akkor meglett volna ez az erőm, belefojtottamvolna azt a barmot egy jégviharba, a combjához fagyasztottam volnaa golyóit, vagy megforgattam volna egy erőszakos tornádóban.Emlékeztető: felkeresni Parton rendőrt, ha visszatérek a városba.– Mi a francra gondolsz? – kérdezte Rome.Pislogtam, és megráztam a fejem, a sötét gondolatokat agyamhátsó zugába száműzve. De ez nem volt elég, hogy kioltsa a kis tüzet,ami a lábamat nyaldosta. Rátapostam a parázsra. Fekete pihékszálltak felfelé, és siklottak körülöttem. Köhögtem, és csak ekkorjöttem rá, hogy mit tettem. Azt terveztem, hogy bántok valakit. Igaz,a rendőr megérdemelte, de akkor sem lenne helyes.Fenébe! Ettől tartott Rome, hogy ez történik velem. Hogymegkedvelem ezeket az erőket, és nem leszek képes feladni őket.Nem ezt mondta? Az emberek öltek az erőért. Az embereksóvárogtak utána, és szörnyek lettek miatta.Nagyon fel akartam adni az erőket, amikor nem tudtam irányítaniőket. De most, mikor már kezdtem pontosan átlátni, mit tudnék tenni234

Játék a tűzzel– és leszek képes tenni – velük, nem voltam igazán biztos benne,hogy vissza akarok térni normális önmagamhoz. Parton rendőregyértelműen beleszeretett a hatalmába. Vajon olyan leszek, mint ő?Felsóhajtottam, és leeresztettem a vállamat.– Jól vagy? – kérdezte Rome. Odasietett hozzám, és karját aderekam köré fonta. Állát a fejem tetején pihentette. – Ez egy nagyonmély sóhaj volt.– Hé, srácok, megint elkezdtek csókolózni? – kiáltotta Tanner afaház ablakából. Úgy tett, mintha öklendezne. Egész idő alatt figyeltbennünket, néha szükségtelen tanácsokkal látva el minket, valamintnem kívánt parancsokkal, mint például, hogy „próbálj meg készíteniegy pucér jégszobrot”.– Készítettél már ebédet? – vágtam vissza. Vagy már vacsoraidővolt? Akárhogy is, éhes voltam.– Én nem főzök!Fáradtan a levegőbe lendítettem a kezem. – Akkor hogy eszel?– Ételkiszállítás – vonta meg a vállát Tanner. – Cselédek.– Cselédek?Azt vártam, hogy nevetni fog, de nem tette. Teljesen komoly volt.Nagyszerű. Meghívtam Richie Rich-et, hogy csatlakozzon a VégzetCsapatához. Várjunk csak! Felejtsd el! Ez annyira nem menő név aszámunkra.– Csak csinálj néhány szendvicset, vagy valamit! Egy perc múlvaott leszünk.Reméltem. Korgott a gyomrom.– Jó.Tanner morogva ment el az ablaktól. Hallottam, ahogy aztmotyogja, „Én csak az empata vagyok, ezért kell nekem csinálnomaz alantas munkát.”Rome úgy helyezkedett mögöttem, hogy eltakarjon, a derekamköré fonta a karját, és megszólalt. – Még nem válaszoltál. Mi váltottaki ezt a sóhajt?– Csak gondolkodtam.235

Gena ShowalterEgy apró szellő suhant el mellettünk, lehűtve izzadságtólgyöngyöző bőrömet. Rome teste sistergett az enyémen, elnyomva ahűvösséget, de pokolba is, nem fogom azt mondani neki, hogymenjen arrébb. Tetszett, ahol volt.– Miről?– A képességekről.Szünetet tartottam, alaposan átgondolva következő szavaimat. –Ha megtehetnéd, hogy feladd az erődet, és nem lennél többetmacska…– Jaguár.– Jaguár. Mindegy.Ugyan már! Mintha lett volna különbség.– Ha feladhatnád ezt a képességet, megtennéd?Nem habozott. – Egy szívdobbanásnyi idő alatt.– Akkor is, ha olyan helyekre juthatsz be, ahova a normálisemberek képtelenek? Még akkor is, ha te jelentkeztél a DNSvegyítésre? Még akkor is, ha képes vagy…– Akkor is – vágott közbe határozottan. – Akármi is az előnye,sokkal több hátránya van. Mint például, hogy Vincent be szeretneszervezni a TTMA-ba, bármilyen szükséges eszközt felhasználva,ami veszélybe sodorja a családomat.Valahogy tudtam, hogy ezt fogja mondani.– Nem azt mondom, hogy mindent utálok, amit meg tudok tenni –keze lesiklott a karomon, fel a mellkasomon, és megmarkolta amellemet. A pasi nyilvánvalóan szeretett megérinteni. – Egyáltalánnem ezt mondom.– Akkor mit akarsz mondani? – ziháltam. Keze nagy volt éskérges, pamutpólómon keresztül is éreztem dörzsölését, fantomlenyomatát,amely beleégette magát lelkem legmélyébe.Voltak már pasijaim, és mindig is élveztem a szexet. De Romemalvalami más volt. A legkisebb érintése úgy felizgatott, mint mégsoha semmi.– Azt mondom, a jó nem ellensúlyozza a rosszat. Igen, sokkaltisztábban látok a sötétben. Igen, érzek dolgokat, amiket ezelőtt nem236

Játék a tűzzel– szünetet tartott, a levegő megtelt bűnös szándékkal. – Igen, tudom,ha egy nő fel van izgulva még mielőtt ő maga rájönne.– Hogyan? – cincogtam, mert hirtelen zavarba jöttem. Forróságnyújtózott és terjedt szét az arcomból. Annyiszor izgatott már fel,hogy már nem is tudtam számon tartani.– Érzem a vágyát.– Ez a… jó vagy a rossz közé tartozik?– Jó – hangja bortól csöpögő suttogássá halkult, egy suttogássá,ami simogatta még mindig forró arcomat. – Nagyon, nagyon jó.Ó, istenem, ez a pasi tudta, hogy csábítson el! A térdeim őrültiramban gyengültek el. Nem számított, hogy a faház ott voltmögöttünk, és talán Tanner az ablakból figyelt. Nem számított, hogykint voltunk. Semmi más nem számított, csak Rome.– Szeretem ezeket a képességeket – megcsípte a mellbimbómat,én pedig ívbe feszítettem a hátamat. – Meg tudom találni amegtalálhatatlant. Követni tudom a követhetetlent.– De?– De ezek a képességek nem segítettek nekem, hogy megtegyemazt, ami a leginkább fontos. Nem adtak a lányomnak normális életet.Épp ellenkezőleg, az ajtaja elé hozták a világ ördögi felét. Emiattsosem lankadhat az éberségem. Soha nem bízhatok meg senkibenteljesen. Emberek akarnak vizsgálgatni engem, rossz emberek, éppúgy, mint téged. Tesztelni akarnak, kísérletezni rajtam, és nemfoglalkoznak vele, hogy mennyire fájdalmas. Még több olyatakarnak, mint én. Mint te. Mint Sunny. Nem tarthatom örökkéVincent radarján kívül. Ha az a barom valaha is megpróbálkísérletezni rajta… – az utolsó szavakat már csak morogta.Megremegtem, ahogy bűvös kezét újra lecsúsztatta a hasamon,ezúttal megragadta a pólóm szegélyét, ujjai meztelen bőrömmeljátszottak.– Bennem megbízol? – ziháltam.– Meglepő módon, igen – megharapta a fülcimpámat, majdmegnyalta a fájó pontot.237

Gena Showalter– Rome – nyögtem vágyakozva. Fejemet a vállára hajtottam. Aztszerettem volna, ha megnyalja a nyakam. Megharapja. Valami.Akármi. Kivéve…Mély, torokhangú morgással engedett el.– Gyerünk! – reszketve fújta ki a levegőt. – Nem tudlak most úgymegdugni, ahogy akarlak, és a karomban tartani téged felér egykínzással. Menjünk be, és együnk!Minden további szó nélkül elsietett.Boldog hely. Boldog hely.– Egy perc és ott leszek – kiáltottam. – Kell egy kis idő, hogymegnyugodjak.Bólintott, de nem fordult vissza.Még ha éheztem is, kellett egy kis idő, hogy lenyugtassamszáguldó véremet. Ziháltam (kissé) és sajogtam (nagyon). Nemhiszem, hogy teljesen megelégszem, míg ez a pasi belém nem hatol.Most nem azon aggódtam, hogy tüzet gyújtok, vagy bármi hasonlótörténik. Csak hát féltem, hogy sokkal többet adok Rome-nakmagamból, mint ami bölcs lenne. A szerelem örömteli borzongásamáris átjárt, de teljesen hülyeség lett volna ennél is többet adni neki aszívemből.A fűre huppantam, ami nyirkos volt az általam előidézett esőtől. Anedvesség átitatta a farmeromat, de nem törődtem vele. Mindenperccel, amit Rome jelenlétében töltöttem, egyre mélyebbresüllyedtem erotikus varázsának hatása alatt. Állatias volt(nyilvánvalóan), függőséget okozott, elbűvölő, mikor szexi akartlenni, szexi anélkül, hogy az akart volna lenni, és védelmező.Ki tudna ennek ellenállni?Hát én nem, gondoltam kissé csalódottan.Most már, mondhatni, bizonyos szinten megértettem, hogy Lexismiért hagyta el. Szeretni őt, miközben ő mást szeret… lehetett ennélnagyobb kínzás? Nem, valószínűleg nem. Mikor egy nő ránézett, aztakarta, hogy minden figyelmét neki szentelje, minden erejét a sajátkeze alatt akarta érezni, és hogy minden szenvedélye rá irányuljon.238

Játék a tűzzelEgyszerűen azt akarta, hogy az övé legyen. Elbódított az illatával, ésképtelen voltál ellenállni neki.Komolyan fennállt annak a veszélye, hogy teljesen, totálisan-belevagyok-zúgvatípusú szerelembe esek vele, hogy elveszek benne, ésezzel tisztában voltam. Túlságosan felizgatott, túlságosan tudatábanvoltam minden érintésének. Megmarkoltam jó néhány fűszálat. Nemfogom elhagyni – ahhoz már túl késő, és elég őszinte voltammagamhoz, hogy ezt beismerjem. De sokkal éberebbnek kellettlennem vele szemben.Bár, hogy tudná ezt egy nő megtenni? Ha ebbe az is beletartozik,hogy elutasítsam az érintését, és ne vetkőzzünk le, akkor én nem.Nem tudnám megtenni. Tudni akartam, milyen érzés lehetszeretkezni ezzel a férfival. Mindig is álmodozó típus voltam. Deezúttal az igazira volt szükségem. Azok után, ahogy felrobbantamérte, tudtam, hogy minden más, amit valaha megtapasztaltam, el foghalványulni Rome-hoz képest. Eljuttatott a csúcsra, miközbenmindkettőnkön ruha volt. Az ég szerelmére, egyetlen apróruhadarabot sem vettünk le! Ez új volt nekem.– Belle! – kiáltotta hirtelen, befurakodva a gondolataim közé.Mély, nyers hangja emlékeket hozott fel, amitől megremegtem. –Minden oké?– Igen – felálltam. – Máris jövök.– Lexis telefonált. Már apádnál van, aki nagyszerűen érzi magát.Még meg is próbálta felszedni.Ez volt apa, gondoltam, ahogy elöntött a megkönnyebbülés. Eddiga pillanatig nem is jöttem rá, mennyire aggódtam. Azt kívántam, bárbeszélhetnék vele, de egyelőre annyi is elég volt, hogy életben van,jól érzi magát, és nem settenkednek körülötte rosszfiúk.– A hm… szendvicsek készen vannak – tette hozzá Rome.A hangjából kihallatszó habozásból arra következtettem, hogyTanner csinált valamit az étellel. Istenem, nagyon ajánlom, hogyvalami jó legyen! A gyomrom fültépő hangokat adott ki.Felcaplattam a tornác lépcsőjén, és bementem az ajtón. Hűvös levegő239

Gena Showaltersimogatta végig csupasz bőrömet, és lehűtötte nyirkos testemet aruhám alatt.A meghitt jelenet, ami fogadott, arra késztetett, hogy pislogjakmeglepetésemben. Rome és Tanner az asztalnál ült, könyökükkeltámaszkodva az asztallapon. Egy tál szendvics volt előttük. Egyiküksem evett. Mint az úriemberek, engem vártak. Rome nem nézett rám.Olyan erős izgatottságot sugárzott magából, amit alig tudott elrejteni.Tanner elvigyorodott, amikor kiszúrt engem.– Készítettem kaját, ahogy kérted.Összefutott a nyál a számban, ahogy lehuppantam a Rome mellettiszékre, és szemügyre vettem az ételt. Leesett az állam. Igen, Tannerkészített vacsorát. Szendvicseket, ahogy Rome mondta. Bár ezek aszendvicsek gömb alakúra voltak vágva, és egy olajbogyó volt atetejükre szúrva.– Átkozottul jól néznek ki – mondta Rome.– Igen – mondtam. – De úgy néznek ki, mint a…– Tudom – Tanner vigyora még szélesebb lett. – Ihletet kaptam,mit mondhatnék? Kaját kértél, én meg leszállítottam.– Micsoda idióta vagy – mondtam, de én is vigyorogtam.Fekete szemöldöke fel-le ugrál, pillanatokra eltűnve a haja alatt.Ezüst piercingjei csillogtak.– Most legalább mindenkinek elmondhatod, hogy első osztályúciciket kóstoltál.Rome felhorkant, majd felém hajolt, és úgy suttogta. – Én mármegtettem.Első osztályú? Ha. Sokkal inkább A kosaras. Mégis megremegtemszavainak erejétől. Ahelyett, hogy ráugrottam volna, mint ahogymindig is akartam, egy szendvicsért nyúltam. Rome és Tannerugyanakkor nyúltak egyért. A fiúk szerencsések voltak, hogy nemvéres kézcsonkokat húztak vissza, annyira éhes voltam. Úgy tűnt,minél többet használom az erőmet, annál éhesebb vagyok. Az elsőharapásba kis híjján belehaltam, és eljutottam a mennyek kapujához.Pulyka és sajt. Mmmm! Három pár mellet faltam be.240

Játék a tűzzel– Szóval, Rome – kezdte Tanner, miután kortyolt egyet a tejből. –Hogy sikerült ilyen hamar ágyba vinned Belle-t?Félrenyeltem az olajbogyót, ami épp a számban volt.Rome elfojtott egy vigyort, és hátba veregetett.– Úgy értem, ti ketten mióta is ismeritek egymást? Pár napja? Ésmáris úgy csináljátok, mint a nyulak. Bárcsak láttátok volnamagatokat! Ő nyögött, te meg morogtál. Tuti élő pornó, az márbiztos.Abban a pillanatban, ahogy levegőhöz jutottam, elkezdtemkiabálni. – Szóval könnyű nőcskének tartasz?– Fogd be a lepénylesődet, Vipera! Nem akartam tiszteletlenlenni, oké? Rome-nak nyilvánvalóan van néhány készsége, amirőltudni akarok, és mivel te nem adtál egyetlen használható tippet sem,ami működne…Rávicsorogtam. – Működnek, ha jól csinálod őket.– Ó, valóban?Hátradőlt a székében, és hitetlenségében összefonta a karját amellkasa előtt.– Mondtam Lexis-nek, hogy szép a haja, de nem láttad, hogylevetkőzött és ágyba bújt volna velem, igaz?– Valaki veled egykorúval kéne kipróbálnod, te idióta!Rome tenyerével az asztalra csapott. A tányérok megugrottak éscsörömpöltek.– Arra tanítod, hogyan csábítson ágyba nőket?Mi a fene volt ez, másszunk rá Belle-re óra?– Nem ágyba csábítást, hogy pontosítsak – kényelmetlenülfészkelődni kezdtem a széken. – Hódításra.– Van különbség?Rome Tanner-t tanulmányozta, és egy pillanatra elengedett ahorogról. – Nem kéne lefeküdnöd olyan nővel, aki iránt nemérdeklődsz.– Te ezt könnyen mondod – morogta Tanner. – Neked vanvalakid.– Nem egészen.241

Gena ShowalterMost Rome morgott. Szeme elsötétült a nyers vágytól. Azidegeim reagáltak erre a vágyra, azonnal életre keltek. Megint. Miértnem lehetnek civilizált férfiak az életemben? Ehelyett kaptam egykanos tinédzsert, aki el akart kapni egy prédát, és egy kanos felnőttférfit, aki pedig engem akart elkapni.Ne is törődj vele, hogy tetszett az utóbbi! És azzal se foglalkozz,hogy lelkesen és szabadon adtam volna oda neki magam!Csak arra emlékezz, hogy a szívedet védd, sivította az agyam.– Nos? – Tanner az asztalra vágta az üres poharát. – Megosztodvelem a tudásodat, vagy sem?– Nem – mondta Rome tömören. – Sokkal fontosabb dolgaink isvannak, mint megvitatni a szexuális életed hiányát.– Hékás! Nincs fontosabb a szexuális életemnél!A kölyök kihúzta magát, hajthatatlan volt és megbántott.– Csak eszünk. Semmi probléma nincs egy kis erotikusbeszélgetéssel kaja közben. Különösen, ha cici alakú szendvicseketeszünk.Ezt nem lehetett megcáfolni.Rome frusztráltan tolta el a tányérját. – Jól van. Beszélek veled aszexről, és hogy... hogyan értem el, hogy Belle kedveljen, de csakkésőbb. Most a ma estéről kell beszélnem veletek, srácok. Betört márbármelyikőtök is valaki otthonába?– Nem – mondtam.– Nem – felelte Tanner is. Bár az ő vallomása sokkal vonakodóbbvolt, mintha nem tetszett volna neki, hogy be kell ismernie, hogynem egy bűnöző.– Sejtettem, hogy nem.Rome égnek emelte a tekintetét. Útmutatásért?– Általában nappal a legjobb betörni. Az emberek dolgoznak, ígyesélyesebb, hogy nem találod őket otthon, és ha megfelelően öltözöl,a szomszédok, akik otthon vannak, nem fognak észrevenni. De Bellebeteg volt, és látnom kellett, mennyit bír, szóval elhalasztottam…– Megfelelően öltözni, mint például? – szakítottam félbe. Vajonhozzám is törtek be így emberek?242

Játék a tűzzelEgy mellbimbót (vagyis olajbogyót) dobott a szájába, és vállatvont.– Szerelő. Szállító. De nem számít, mert mi éjszaka törünk be. Maéjjel, hogy pontosak legyünk, és ez teljesen más tészta. Dr. Robertsházát biztosan figyelik Vincent emberei. És Belle egy keresett nő –folytatta –, így nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogyegyszerű kinézet mögé rejtőzzünk.Keresett nő. Ez tetszett. Persze csak ha Rome-ra vonatkozott.Nem Vincent-re.– Pontosan mit is keresünk?Az ellenszert, kérlek, mondd, hogy az ellenszert!– Tudjuk, hogy a jó doki nincs otthon, és sokat kockáztatunkazzal, hogy oda megyünk.– Papírokat, könyveket, bármit, ami információval szolgálhatarról, hogy hol rejtőzik Dr. Roberts, és van-e ellenszere, vagy nincs.Remek!– De nem lehet, hogy Vincent már megtalálta ezeket?– Nem feltétlenül.Oké, ezzel Rome vajon mit akart mondani? Épp megkérdeztemvolna, mikor Tanner közbevágott.– Ha a házat figyelik, hogy a ménkűbe fogunk bejutni oda? Aztmondtad, betörünk és bemegyünk, de nem tudjuk megtenni, haminden mozdulatunkat figyelik.Zavartan ráztam meg a fejem. – Ménkűbe?– Tudod. Pokolba. Soha nem hallgattál még Snoop Dogg-ot?Snoop Dogg? Édes istenem, újabb szuperhős?– Ha a ménkűbe azt jelenti, hogy pokolba, akkor mi a pokolértnem mondod azt, hogy pokol? Ugyan már!– Nem hangzik olyan menőn – mondta, és lebiggyesztette azajkát.Rome a szája elé tette a kezét, hogy elfojtsa a nevetését. Vagytalán attól tartotta vissza magát, nehogy megfojtson minket.– Akarjátok hallani a tervem, vagy sem?– Igen, kérlek – mondtam.243

Gena Showalter– Naná – felelte Tanner.– Rendben. A következőt fogjuk tenni – kezdett bele Rome egyolyan beszédbe, amit még egy katonai parancsnok is megirigyeltvolna.Egyre sápadtabban hallgattam. Isten segítsen meg minket! Minéltöbbet beszélt, annál inkább úgy hangzott, hogy meg akar ölniminket.Valójában azt gondoltam, ez volt a B terv.244

Tizenhetedik FejezetAZNAP ÉJJEL miután tiszta ruhába öltöztem – bugyival és melltartóval!–, csendben tettük meg az egy órás utat Dr. Roberts házához. Túlideges voltam, hogy beszéljek. A pasik… hát azt hiszem, Rome talána saját üzemmódjába lépett. Az ölj-vagy-téged-ölnek-megüzemmódba, azaz mérlegelni a lehetőségeket és valószínűségeket, éslelkiekben felkészülni, hogy bármit megtegyen, amivel eléri a kívánteredmény. Tanner arca sápadt volt, és úgy tűnt, bármelyik percbenelájulhat. Különös módon egyfajta kézzel tapintható izgatottságot issugárzott, mintha egyszerre tudna összepacsizni néhány barátjával, éskérkedni a nőknek.– Bukjatok le! – mondta Rome megtörve a csendet.Tanner és én nem haboztunk, azonnal lebuktunk. Mivelmindketten a hátsó ülésen voltunk, Tanner az arcát az ülésbepréselte, míg én a saját testemmel fedtem be az övét. A szívemhipersebességre kapcsolt.– Mi történik? – suttogtam, aztán mentálisan megdorgáltammagam a suttogásért. Még nem kellett csendben maradnom.A kocsink lelassult, finoman elkanyarodott, majd újra egyenesbeállt, és felgyorsult.– Jó néhány háztömbbel odébb fogok leparkolni a doktorszomszédságától. Onnan gyalog megyünk.Nagyszerű. Séta. Mozgás. Célpontot csinálok magamból. Talánfel kellett volna akasztanom egy neontáblát a nyakamba azzal afelirattal, hogy Ide Lőj.245

Gena Showalter– Miért buktunk le? – kérdezte Tanner, ő is suttogott.– Vincent ügynökei őrzik a területet – mondta Rome.– Mi a pokol? – kérdezte Tanner. Rájöttem, hogy túl ideges volt,hogy a „ménkű” szót használja. Minden tőlem telhetőt megtettem,hogy megnyugtassam egy amolyan itt-vagyok-neked típusúsimogatással a karján. Imádkoztam, fel ne tűnjön neki, hogy a kezemreszket és nyirkos.– Ezt nem említetted a tervben – folytatta. – Azt mondtad, a házatfigyelhetik, nem pedig az egész, átkozott Georgia államot.– Azt a tényt viszont említettem, hogy lelőhetnek vagymegkéselhetnek, te mégis emiatt panaszkodsz?Rome nagy sóhajjal fújta ki a levegőt, és az ülések közti résen átfigyeltem, ahogy a keze lassan eltávolodik a kormányról, és azanyósülésen pihenő pisztoly köré fonódik.Az a pisztoly volt az oka, hogy a hátsó ülésre lettem száműzve.Azt akarta, hogy kéznél legyen, és engem távolt akart tartani tőle.Még a végén véletlenül elsülne, mondta. Mire azt feleltem, azthittem, azt akarod, hogy elsüljön... Ezek után nem szólt többet.Eltelt néhány másodperc – vagy talán percek? –, mielőtt leparkolta kocsival egy árnyékos sarkon.– Négy ügynököt láttam négy különböző autóban, ésszorgalmasan figyelik ezt az épületet.A pisztolyt a bokáján lévő tokba csúsztatta, majd a nadrágjávaleltakarta. Tudtam, hogy vannak még kései (és más pisztolyai) is,testének számtalan más részére erősítve.– Parkolj valahova máshova! – mondtam. Kérlek!– Minden boltot, házat és épületet megfigyelnek. Dr. Robertsmeglépett. Mi is megléptünk. És ők elszántan meg akarnak találni.Ez épp annyira biztonságos hely, mint a többi.Rome elhallgatott, leállította a kocsit, és felmarkolta a kulcsot.– Elmondom, mit fogunk csinálni. A bolt felé fogok menni, éselterelem a figyelmüket, valamint az ügynököket magamhozcsábítom, és nos a többit ki tudjátok találni. Amint ezt megcsináltam,246

Játék a tűzzelkiszálltok, az árnyékban maradtok, és találkoztok velem a kukánál anyugati oldalon.Nyeltem egyet. – Megpróbálhatok tüzet gyújtani valahol atávolban.Mielőtt kimondhattam volna az utolsó szót, már rázta a fejét.– Túl kockázatos. Először is, nem tudjuk, vannak-e ártatlanok iserrefelé, másodszor, véletlenül még az autóban gyújtod a tüzet, ésszükségünk van egy járműre a szökéshez. Majd én elterelem afigyelmüket.– Mivel?Megpaskolta a nadrágja zsebeit. – Majd meglátjátok.Nyugtalanság feszített belülről. – Hogy tudnám olyan szintrefejleszteni az erőmet, hogy segíteni tudjak elrejteni Sunny-t, hamindig hátra küldesz, és azt mondod, bukjak le?– Már mondtam, hogy én sem vagyok többé biztos benne, hogyantudsz majd segíteni vele kapcsolatban, szóval ez a kérdés mostkétséges.Gyűlöltem, hogy Rome annyi kockázatot vállalt, de nem láttam,hogyan tudnék neki ebben a pillanatban segíteni.– Légy óvatos! – mondtam gyengéden.– Ne aggódj, bébi! – nem fordult meg, hogy rám nézzen. – Énrendben leszek. Csak vigyázz magadra, hogy te ne sérülj meg!Ezután egy olyan férfi könnyedségével szállt ki az autóból, akinekaz a szándéka, hogy tojást, tejet és kekszet vegyen. De én láttam amegfeszülő izmokat a pólója alatt, a feszültséget, amit annyirapróbált elrejteni. Tényleg úgy gondoltam valaha, hogy képtelenségolvasni benne?Az ajtó becsukódott, teljes csendben hagyva engem és Tanner-t.Várjunk, nem, nem teljes csendben. Hallottam szaggatottlégzésünket, és ahogy a vér dübörögve száguldott a fülemben.– Sajnálom, hogy belekevertelek, Tanner!– Semmi gond – kikényszerített egy ideges nevetést. – Pokoli jótörténet lesz majd a csajaimnak.– Elmehetsz. Nem kell velünk maradnod.247

Gena ShowalterElhallgatott. Felnyögött. Majd sóhajtott. – Maradok.Hangjának eltökélt éle nem hagyott helyet további vitának.– Miféle férfi lennék, ha magadra hagynálak? Most már olyanvagy, mintha a családom lennél.– Én is így érzem.És tényleg. Szerettem ezt a kölyköt. Okos volt és bátor, egykedves barát, akiről nem is tudtam idáig, mennyire szükségem van.– Várj csak, míg találkozol apámmal! Viagrát vásárol afeketepiacon, szóval tudom, hogy imádni fog.– Máris kedvelem. Hé, mondhatok valamit? – kérdezte Tanner,hangja halk és édes lett.– Hát persze. Bármit mondhatsz nekem.– Érzem a didkóidat a hátamhoz préselődni.Visszafojtottam a nevetést. – Ha tényleg egy család vagyunk,akkor ez a megjegyzés elég vérfertőző volt.Nem válaszolt. A nyugtalanságunk eloszlott, agyunkat ellepték azelkövetkező események. Furcsa volt, tényleg. Egész életemet úgyéltem le, hogy kalandok után sóvárogtam, epekedtem, és levertvoltam, hogy nem kaphatom meg. Most, hogy itt volt, egy részemvissza akart térni nyugodt életemhez. A normális állapot, ahétköznapiság volt a kapu a paradicsomhoz. Nem?– Honnan fogjuk tudni, mikor terelte el Rome a figyelmüket? –kérdeztem.Bumm!Elakadt a lélegzetem, és azonnal felültem. Tanner ugyanezt tette.Tágra nyílt szemmel bámultunk ki a szélvédőn, ahogy a lángokkezdtek felemészteni egy kis faösvényt.– Istenem! – leheltem. A terület holdfényben fürdött, amit aztánelűzött a tűz ragyogása.– Azt hiszem, tudjuk – mondta Tanner, hangja tiszteletteljes volt.Fékek csikorogtak. Emberek siettek minden irányba, arcukonpánik tükröződött.– Menjünk! – ugrottam ki a kocsiból, Tanner szorosan mögöttemvolt. – Azt mondta, a nyugati oldalon lévő kukánál találkozzunk vele.248

Játék a tűzzelDe, öö, melyik irányba volt nyugat? Mindig is nehezentájékozódtam. A nap felkelt vagy lenyugodott nyugaton?– Erre – mutatta Tanner.Pillantásom követte az ujját, és megakadt egy sötétkék kukán azélelmiszerbolt távolabbi oldalán.– Gyerünk! – megragadtam a karját, és már ott sem voltunk,ugyanabba az irányba tartottunk, amerre a megőrült tömeg.Sokkal több autó volt a parkolóban, mint vártam, és nem tudtam,hogy kerüljem ki őket. Legalább a hajam egy baseball sapka alá voltrejtve. Próbáltam annyira árnyékban maradni, amennyire lehetségesvolt, de nem számít, mit tettem, védtelennek éreztem magam.Sebezhetőnek. Végül elértük a célunkat, és a hűvös fémhez nyomtama hátam. Füst kezdte elnehezíteni a levegőt, égette a torkomat és atüdőmet. Köhögtem. A szemem könnyezett.– Francba! Nehogy megint!Tanner meglökte a vállamat, és a koszos, szeméttel borított földrenyomott. – Feküdj le! Maradj annyira lent, amennyire csak tudsz, éstakard el az orrod!Úgy tettem, ahogy utasított, és hálásan jöttem rá, hogy a levegőlényegesen tisztább és könnyebb volt a pamuton keresztül. Elmúlt aköhögésem. Csak pár perc telt el, mielőtt Rome átsprintelt volna asarkon, majd hirtelen megállt. Összeszűkült a szeme, mikor meglátta,hogy elterülve fekszem.– Mi a baj? – kérdezte Tanner-t.– Elérte a füst.Rome lenyúlt, és felnyalábolt a földről, amolyan tűzoltó stílusban.Tiltakozás nélkül hagytam, hogy vigyen. Ha kitör belőlem aköhögés, az jelentősen lelassít minket.– Erre – mondta Rome. – Nyugodtan mehetünk, de szeretném, hamögöttem maradnál.Tanner hátrahúzódott. A távolban hallottam a tűzoltóautókszirénáját. Egy udvarra értünk ki a bolt mögött, vigyázva, hogyelkerüljük a biztonsági fényeket. Átszaladtunk rajta. Nos, a fiúkátszaladtak. Én csak részt vettem egy hepehupás futamon.249

Gena ShowalterMikor elértük egy kapuval védett rész bejáratát, Rome gyengédenletett. Kezébe fogta az államat, tekintetünk találkozott. – Jól vagy?Hagytam, hogy a póló lehulljon az orromról, és nagy levegőtvettem. A levegő édes volt és tiszta. A torkomban lévő szorításenyhült, és az irritáló-csiklandozó érzés is eltűnt. – Jól vagyok.– Oké. Egyik oldalunkon egy utca van, a másikon pedig egykerítés, ami gazdag emberek udvarára néz. Próbáljatok megnyugodtnak, hétköznapinak látszani! Belle, te megfogod a kezem!Tanner, maradj Belle mellett! Mi csak egy éjszakai sétán lévő családvagyunk. Semmi több.Nem várta meg a válaszunkat, megragadta a kezemet, ésmozgásba lendült, közelebb vezetve minket Dr. Roberts házához.Tanner felgyorsította a lépteit, míg mellém nem ért.– Ha az árnyékban maradunk – mondta halkan –, miért kellhétköznapinak látszanunk?– Vannak emberek, akik látnak a sötétben, nem beszélve azéjjellátó távcsövekről. Ha kiszúrnak minket, szeretném, ha aztgondolnák, nincs mit rejtegetnünk.– Nem előbb lőnek, és csak aztán kérdeznek? – kérdeztem.Rome megszorította a kezemet. – Remélhetőleg nem gondolják,hogy ilyen nyíltan ide merészkedünk. Amúgy meg, tényleg nemtudunk hova elrejtőzni.– Köszi – mondta Tanner szárazon. – Legalább hazudhattál volna.Hogy a francba próbáljak meg így hétköznapinak tűnni?Igen, elég nehéz volt olyan hatást kelteni, mintha semmirejtegetnivalónk nem lenne, pedig mindannyian tele voltunkfegyverekkel. Elfelejtettem talán megemlíteni ezt a részt? Rome nemakarta, hogy kizárólag a szupererőnkre hagyatkozzunk – és nézzünkszembe a tényekkel: Tanner, mint empata, nem fog levadászni egyrosszfiút azzal, hogy megérti, ha az dühös. Rome azt sem akarta,hogy kizárólag az ő fegyvereire hagyatkozzunk, arra az esetre, hakülön válnánk. Szóval adott nekem és Tanner-nek is egy sokkolót,egy elemlámpát és számtalan kést, amik most a combunkra, aderekunkra és a csuklónkra voltak erősítve.250

Játék a tűzzelNem hittem magam elég tökösnek ahhoz, hogy tényleg leszúrjakvalakit. Megsütni őket vagy megfagyasztani inkább, bár még mindignem voltam száz százalékig kibékülve a gondolattal, hogy márismegsütöttem néhány embert (bár rosszfiúk voltak). De van valamiszemélyes abban, ha leszúrsz valakit. Azt hiszem, úgyis meglátjuk,képes leszek-e rá (szándékosan), ha eljön az ideje.Egy autó dudált a távolban, megriasztva engem. Elakadt alélegzetem, és legalább harminc centit ugrottam a levegőben.– Csak nyugalom – mondta Rome.Megnyugtatóan mély levegőt vettem, próbáltam ellazulni. Apillantásomat végig előre szegeztem, magamba szívva Rome erejétés támogatását.– A következő utcánál balra fordulunk – mondta.Tanner egyik kezével a hajába túrt, mindennek tűnt, csakhétköznapinak nem. – Honnan tudod az utat?Rome megvonta a vállát, és szerintem csak azért válaszolt, hogyelterelje a figyelmünket. – Nem olyan régen Lexis-nek úgy kelletttennie, mintha Dr. Roberts barátja lenne. Ezt említette nektek? Afőnökünk magának akarta a formulát. Minden alkalommal követtem,mikor ide jött, hogy megbizonyosodjam róla, biztonságban van.Ó, bárcsak mindig így vigyázna rám is! Milyen szívfájdítógondolat. Ó, még mindig így vigyázott Lexis-re. Milyen… nemigazán szívfájdító gondolat.Meg kellett állnunk és elrejtőznünk egy bokor mögött, mikor egyfekete terepjáró haladt el lassan az úton, melyet egy kiabáló tinikkelteli kocsi követett. Hála az égnek, senki nem szúrt ki bennünket.– Nos – mondta Tanner –, szerintem csak bele kellett volnahajtanunk kocsival a biztonsági kerítésbe, majd a házba, berohanni,megragadni, amire szükségünk van, és elhúzni a csíkot.Rome szemöldöke a haja alá szaladt, és a fejét rázta. – Éskockáztattuk volna, hogy tönkretesszük a menekülő járművünket,nem beszélve arról, hogy tönkretettünk volna minden lehetségesbizonyítékot.251

Gena Showalter– Hozhattunk volna két autót – javasoltam. – Egyikkel ütközni, amásikkal meg elmenekülni.– Na, ez már terv, Vipera!– És mi van azzal, hogy valószínűleg megsemmisítünk mindenfájlt vagy információt a formulával kapcsolatban? – mordult felRome, és esélyt sem adott, hogy válaszoljunk. – Ti kettenösszezavarjátok a koncentrálásomat.Elengedte a kezemet, karját a derekam köré fonta, és közelebbhúzott. – Nekem azokra az emberekre kéne figyelnem, akik megakarnak ölni minket. Esküszöm, ezért nem dolgozom amatőrökkel.Az figyelmeztetés kijózanított minket, csend telepedett ránk, mígel nem értünk egy kerítést, amit Rome megfelelőnek talált.Nyugtalanul pillantottam a magas fémakadályokra, amik az ég felényúltak, éles hegyekkel mutatva a mennyekre.– Ez az? – kérdezte Tanner remegő hangon.Rome bólintott. – Ez az. Még több árnyék. Semmi kutya akörnyéken. És nem vagyunk messze a doktor házától.Az árnyak tényleg sötétebbek voltak erre. Vastagabbak.Felemésztve a kicsiny sövényt. Nagyot nyeltem. Igen, ez volt az, ésinnen már nincs visszaút. Számtalan erdei fenyő nyújtózott a kapufelé, de nem voltak elég közel ahhoz, hogy megmásszuk őket.– Készen állsz, Belle? – nézett rám Rome. Nem tudtam igazán jólkivenni a vonásait, csak éles fogai pillanatnyi villanását. De jelenlétemegnyugtatott.Bólintottam, aztán rájöttem, hogy talán nem is lát engem, ésmegszólaltam. – Készen.Istenem, annyira ideges voltam. Nem akartam a gyenge láncszemlenni, aki miatt az egész csapat elbukik.– Akkor juttass át minket!Beszívtam a levegőt, majd kifújtam lassan, precízen, kihúztam avállamat, és a kapu felé fordultam. Egyik kezem előre nyújtottam,tenyérrel felfelé. A szél – mint azt megtanultam – volt alegnehezebben megidézhető elem. Kombinált érzelmeket igényelt.Egy érzelmi koktélt, ha így jobban tetszik, félelemből (pipa),252

Játék a tűzzelelkeseredettségből (pipa), és – ahogy a mai kis gyakorlatozásbólrájöttem – valamiféle vonzalom. A szeretet működött, bár nemtudom, miért. Csak annyit tudtam, hogy nehéz volt megtartani egyilyen édes, pozitív érzést, mikor meg akartam idézni a másik kétnegatívat.Mint azelőtt a tisztáson, hagytam, hogy apa emlékének képeieltöltsék az elmémet. A szívem csordultig telt az iránta érzettszeretetemmel. Hogy megerősítsem az érzést, hagytam, hogy Romeis belépjen a képbe, elképzelve, ahogy a két férfi hátba veregetiegymást. Nem akartam – Istenem, nem! –, de kényszerítettem aképeket, hogy örvényleni kezdjenek. Hogy rémálommá váljanak,amit nem akartam, hogy valaha is megtörténjen.– Akármit csinálsz, működik – mondta Tanner büszkén. – Érzem,ahogy a tornádó formálódik benned.A fejemben láttam, ahogy a számomra két legkedvesebb férfimegsérül. Lelövik őket. A golyók meglepően élethűen süvítettek éspattantak. Láttam, ahogy mindkét férfi összegörnyed a fájdalomtól.Láttam, hogy vér szivárog számtalan sebükből.– Ez az, ez az! – dicsért Tanner. – Erősebb lesz.Rome megfogta a tarkómat, és masszírozni kezdte. – Jó kislány!Nagyszerűen csinálod!Körülöttem erőszakos szél kezdett fújni. A hajam kiszabadult abaseball sapka alól, és az arcomba csapódott. A fák táncoltak, alevelek susogtak. Gallyak és por szállt fel a földről, és körbe-körbeforgott. Behunytam a szemem, elképzeltem, ahogy a két elesett férfifelé futok, miközben a nevüket sikoltom.– A szél túl erős, Vipera – aggodalom szőtte át Tanner hangját.Hirtelen a kapunak esett. – El fog fújni minket.– Adj nekem belőle! – mondta Rome.Elképzeltem, hogy az érzelmeim egy erőszakos része elhagy, ésRome-ba száll, darabokat adva neki a pozitív és a negatív dolgokból.Abban a pillanatban megfeszült, ahogy elérte, és sziszegve szívta bea levegőt. Azonnal elcsitult bennem az örvénylő tenger. Az érzelmek253

Gena Showaltermég ott voltak, de már kezelhetően. A szél ereje fokozatosancsillapodott.– Ez az – mondta. – Megvan.Szabad kezemmel intettem a szélnek, hogy a lábunk körül kezdjenörvényleni. Egyetlen pillanatnyi habozás után engedelmeskedett.Talán két és fél centire emelkedtünk fel, a mozgó áramlat szilárdtalajt képzett alattunk.– Magasabbra! – suttogtam. Élesen megemelkedtünk, és majdnema testem mellé ejtettem a kezem. Majdnem azt parancsoltam aszélnek, hogy távozzon.– Lassan! – mondta Rome.– Koncentrálsz? – kérdezte Tanner. – Nem hiszem, hogykoncentrálsz.– Koncentrálok!– Jól csinálod, bébi – Rome fejbe vágta Tanner-t. – Át tudszemelni minket a falon, Belle?Hogy ezt megtehessem, rá kellett vennem a szelet, hogy forognikezdjen. Mit kéne tennem, mit kéne tennem? Körbe forgattam azujjam, szélörvényt mímelve, de ez nem segített. Behunytam aszemem, és elképzeltem, de… nem, várjunk csak! A szél forognikezdett. Egyre feljebb és feljebb emelkedtünk.A gyomrom a széllel együtt kezdett kavarogni, de a káoszrakoncentráltam. Ráadásul, ha kinyitnám a szemem és lenéznék, talánhánynék, vagy sikítanék, vagy számtalan más dolgot tennék. Nemféltem a magasságtól, messze állt tőlem, de Istenem, csak a levegőtartott bennünket! Szél, ami láthatatlan. Csak abban reménykedtem,hogy nem voltak szemtanúink.A kerítés legfelső hegye hirtelen megkarcolta a csizmám talpát.Elakadt a lélegzetem, de sikerült kézben tartanom a feladatot. Azujjaim sosem hagyták abba a forgást.– Sikerült – mondta Rome.Boldogság öntött el. Megcsináltam. Megcsináltam!254

Játék a tűzzel– Öö, kicsit túl korai még az ünnepléshez – mondta Tanner, pontegy töredék másodperccel azelőtt, hogy a szél semmivé vált, és aföldre huppantunk.Keményen landoltam. A lábam felfogta az esés nagy részét, de atestem fájdalmasan megvonaglott. A fogaim összekoccantak, ésmajdnem a nyelvembe vágtak. Tanner puffant, és az oldalára gurult.Rome tökéletesen landolt, hang nélkül, és anélkül, hogymeggörnyedt volna. Csak huppant és leguggolt. Átkozott macskareflexek!Néhány hosszú perc múlva sikerült levegőt préselnem a tüdőmbe.– Hupszi – mondtam lihegve – Az én hibám.– Hát, legközelebb gyakorold a landolást! – Rome talpra állított,majd ugyanezt tette Tanner-rel is. – Menjünk!Újra mozgásban voltunk, közel maradtunk a kerítéshez, és azárnyékos szélén haladtunk. Ezúttal nem próbáltunk nemtörődömneklátszani. Egész egyszerűen próbáltunk annyira észrevétlenekmaradni, amennyire csak lehetett. Alig vártam már, hogy végelegyen ennek az éjszakának, és eladtam volna a lelkem Lexismédiumi képességének legalább egy kis részéért. Ha tudhatnám, mifog történni, mielőtt még az ténylegesen bekövetkezne, nos,biztosítottam volna, hogy Rome és Tanner sértetlenül kerüljenek kiebből.Sorról sorra tűntek fel a terpeszkedő házak. Fények világítottak azutcákon, a garázsokban, a kertekben.– Rome – mondtam bizonytalanul.– Csak maradj háttal a kerítésnek!Mikor megkerültük az egyik sarkot, megállt. Leguggolt. Tanner-renéztem, ő rám, majd mindketten leguggoltunk Rome mellé.– Ez Dr. Roberts háza.Egy csinos, viktoriánus házra mutatott, ápolatlan udvarral éselhanyagolt sövényekkel. Kerítéssel körbevett terasz. Lógószélcsengők. Kék spaletták.Kisebb sokkot éltem át. Ez a csodálatos ház adott otthont annak aférfinak, aki olyanná tett, amilyen most vagyok. Odabent nem égett a255

Gena Showaltervillany. Azt hiszem, meg kellett volna kérdeznem, hogy volt-e itt Dr.Robertsnek családja, akik miatt aggódhatnánk, nehogy felébresszükőket.– Van ott valaki? – kérdezte Tanner.Rome nem válaszolt. Ehelyett pillantása lassan fürkészte a terepet,először jobbra, majd balra, intenzíven kutatva. Percek teltek el.Tücskök ciripeltek.Végül Rome suttogva megszólalt. – Látjátok azt a feketeterepjárót?Jobbra mutatott egy kocsira, amely néhány otthonnal arrébbparkolt Dr. Roberts házától egy feljárón.– Igen.– Biztosan Vincent embereihez tartozik. Legyetek óvatosak! Nemlehet megmondani, miféle ügynökök vannak benne.– Honnan tudod?Jobban megnéztem, de olyan volt, mint minden más drága kocsi aszomszédságban.– Egy, ismerem Vincentet eléggé, hogy tudjam, itt tartja néhányemberét, hogy ügyeljenek Dr. Robertsre. Kettő, az ügynökei mégmindig a kocsiban vannak. Ha közelebbről megnézed, látod akipufogógázt. Lefogadom, hogy a légkondicionáló miattkapcsolgatják le-fel. Plusz, érzem a kávémennyiség illatát, amitmegittak.Uhh. Kávé. Azok után, ami a grande mocha lattémmal történt,valószínűleg sosem fogom többé meginni azt az italt.Tanner még jobban benyomult a sötétségbe, pillantása idegesenpásztázta a környéket. – Most mit csináljunk?– Belle, mit gondolsz, tudnál esőt fakasztani? Egy igazi keményvihart, mint amiről a faházban beszéltünk?– Jégeső lesz – figyelmeztettem. – Nem tudunk elrohanni anélkül,hogy ne találna el.Ajkai lassú mosolyra húzódtak. – Pontosan erre vágyom. Sok,nagyon sok jégre. Bízz bennem! Minden rendben lesz. Csak csináld a256

Játék a tűzzelvihart olyan erősre, amennyire tudod anélkül, hogy elfújnád aházakat!– Az időjós csatornának pokoli napja lesz ettől – mondta Tannerszárazon. – Remélem mindketten rájöttetek erre. Mindenki, aki tud aformuláról gyanítani fogja, hogy Belle itt járt.– Ez egy olyan kockázat, amit vállalnunk kell.Rome megint a ház felé fordult.– És mi lesz a terepjáróban lévő emberekkel? – kérdeztem.– Rátok bízom őket – jelentette ki Rome.– Micsoda? – mondtam meglepetten.– Micsoda? – úgy tűnt, Tanner is ugyanúgy meglepődött.– Tönkre fogom tenni a kocsijukat, és kiütöm őket.Tudtam, hogy ez mit jelent. Gyilkolást.– Ha valamelyikük felébred – folytatta Rome –, ti ketten fogtokgondoskodni róla.Tanner és én kényszeredetten egymásra néztünk. Igen, ténylegengedi, hogy gondoskodjunk a rosszfiúkról a kocsiban. Mi fogunkfeltakarítani utána, ha kell egyáltalán. Rome-ot ismerve, nem kell.– Ez működni fog, bébi, meglátod.Ezt elismertem. Imádtam, mikor bébinek hívott, és úgy tűnt,sokkal gyakrabban csinálta, mikor veszélyes helyzetben voltunk.– Légy óvatos, rendben? – idegesen tördeltem a kezemet. –Lehetnek felfegyverkezett katonák a házban is.Ajkai megrándultak. – Lehetnek? Nem, vannak!Leesett az állam. Olyan lezseren mondta, mintha teljesen normálislenne. – Talán nem kéne…– Csinálj vihart, bébi, és majd jelzek, ha biztonságos belépni aházba!– Megint eltereled mindenki figyelmét egy újabb robbanással? –kérdezte Tanner szárazon.– Remélhetőleg nem – ez volt az egyetlen válasz, amit Romeadott.Tiltakozni akartam, de nem tettem. Ő volt a szakértő. Tudta, mitcsinál. Tudta, hogyan éljen túl. Elvégre is hosszú ideje csinálta már.257

Gena ShowalterErőszakkal elfordítottam róla a tekintetemet, és felpillantottam azéjszakai égre. Csillagok ragyogtak a fekete bársonyon. Két okbólnem kértem, hogy Rome kiszűrje az érzéseimet. Egy, amint kitört avihar, mennie kellett. Kettő, nem akartam, hogy bármilyen módoncsökkentse a szomorúságomat. Minél hevesebbek, annál hevesebblesz a vihar is.Az érzéseim máris elkoptak a használattól és rossz bánásmódtól amai napon, de behúztam őket még egyszer a középpontba.Koncentráltam minden olyan dologra, ami elszomorított, előhívtamegy hatalmas hullámnyi fájdalmat, megtoldottam még lehangolóbbképekkel, bátorítottam, hogy nőjjön. Kibontotta, kiterjesztettebennem a szárnyait. Szétterjesztette.– Ez az, Vipera, hagyd, hogy átjárjon!A fejünk felett eldördült egy villám. Majd villámok fényesítettékaz eget, egyik a másik után. Kövér esőcseppek kezdtek hullani,először lassan, majd egyre sebesebben és sűrűbben. Megremegett azarcom, és könnyek folytak le az államon. Még életemben nemvoltam ilyen szomorú. A legmélyebb depresszió szélén álltam.Eltöltött a magányosság érzése. Felemésztett a tehetetlenség.– Vigyázz magadra! – suttogta Rome a fülembe, megcsókolta azajkam, majd eltűnt, köddé vált a sötétségben, mint valami éji fantom.Eső kopogott a földön, hamarosan pedig követte a jégeső, amitmegjósoltam. A golflabda méretű jéglabdák mindent összezúztak,ami pusztító útjukba került.Tanner és én egy fa alá húzódtunk. Vastag ágai megvédtek minketa jég java részétől, de az eső át tudott törni a leveleken, és eláztatottminket. Reszkettem a hidegtől, ahogy az utcákat és házakatpásztáztam Rome után kutatva, de nem láttam. Észrevettem, hogy aterepjáró életteli zümmögése megszűnt, a fekete füstpamacsokeltűntek. A csikorgó ablaktörlő megállt csúszás közben. De semmimás mozgást nem láttam az autóban.Számtalan újabb perc telt el. Semmi mozgást nem láttam a házfelől sem, de hirtelen meghallottam az éjszakában egy vadmacskamorgását visszahangozni a falakról.258

Játék a tűzzelA gyomromra szorítottam a kezem, remélve, hogy ez a kismozdulat majd megakadályozza, hogy fájdalmasan összeránduljon.Nyilvánvalóan Rome felfedezte az áldozatát. Renben lesz, rendbenlesz, rendben lesz!Újabb morgás. Majd egy elkínzott kiáltás.Apró fények villantak Dr. Roberts ablakából, mintha valaki –vagy talán több valaki – számtalan tárat lőtt volna ki. Az eső elállt,ahogy a félelem keményen megragadott, de erőt vettem magamon,hogy a szomorúságom visszatérjen. Ismét eleredt.– Rendben lesz – suttogta Tanner, hangot adva gondolataimnak. –Muszáj neki. Úgy értem, ő egy „Szétrúgom A Segged” Ügynök, nemigaz? Áthatolhatatlan erőtérrel, vagy valami ilyesmivel. Igazam van?– Igen – a hangom mély volt és megtört. Remegés futott végigrajtam. Két férfi tört ki a terepjáróból, vér csöpögött a nyakukból.Mindketten előhúzták a fegyverüket.Gondolkodás nélkül kinyújtottam a karom. Nem tudom, mitvártam, mi történik, és esélyem sem volt mérlegelni. Egy villámpontosan az első férfira sújtott le, hátra taszítva őt a másik férfihoz.A két alak több métert repült, mielőtt a terepjárónak ütközött volna.Mindketten a földre zuhantak.– Szentséges szar, Vipera! Hogy csináltad ezt?– Nem tudom – mondtam, és a kezem a föld felé fordítottam,mielőtt ennél is több kárt okozhatna. – Gyerünk! Rome-nak szükségevan ránk.– Még nem jelzett.– Tudom.– Ó, a pokolba!Azonnal mozgásba lendültem, és kirohantam a sűrű esőbe. Nem,nem eső volt. A félelmemtől az esőből hó lett. A hideg beszivárgott acsontjaimba.Mikor elértem a teraszt, előhúztam az elemlámpát, amit Romeadott. Ha lett volna pisztolyom, azt is előhúztam volna. Habozásnélkül lelőttem volna bárkit. És igen, most már biztosan tudtam,259

Gena Showalterhogy akárkit leszúrnék, ha szükséges lenne. Bármit megtennék, amimegmenti Rome-ot.Tanner lihegve lépett mögém. Víz csöpögött a hajáról az arcára,és folyóként ömlött testére tapadt ruhájából. – Akkor beszállunkvégre mi is a buliba?– Naná – mondtam.Elsápadt, de előhúzott egy fegyvert az övtáskából, ami azoldalához volt erősítve. Megforgatta a… akárminek is hívták.Revolvertár? Nem tudom.– Biztosítva és megtöltve – motyogta.Nem is vettem észre, hogy Rome pisztolyt adott neki, csakpislogtam rá, és egy pillanatra megdermedtem.Megcsókolta a puskacsövet. – Vad ember vagyok, Vipera, éskészen állok az akcióra. Kezdődjön az előadás!A bejárati ajtó mellett helyezkedtem el. Kissé nyitva volt, szóval abejutás nem lesz probléma.– Fedezz, te kemény törvényen kívüli! Rendben?Hallottam a lábak dogogását, a bútorok hangját, ahogy eltoltákőket. Legalább nem volt több tűzharc.Tanner szorosan mögém húzódott. – Régen vadásztam apával.Ígérem, bárkit lelövök, aki rád céloz.Alig bírtam elhinni, hogy ezt csinálom, de nem akartam magárahagyni Rome-ot ott bent. Nem tudtam, hány férfival állhat szemben.– Háromra. Egy. Kettő. Három!Berúgtam az ajtót, és Tanner felemelt pisztollyal követett, készenarra, hogy cselekedjen. A fények kialudtak, de a szemem márhozzászokott a sötéthez, így ki tudtam venni a teljes káoszt. Felborultszékek és asztalok, párnák szétszórva minden irányba.Furcsán nagy volt a csend. A lépések zaja elhalt.Hirtelen egy hatalmas, fekete folt ugrott rám. Egy részem rájött,hogy Rome volt az a jaguár alakjában, de a másik felem tiszta,rémült ösztönöktől vezérelve cselekedett. Azok a halálos karmokfelém jöttek, és talán Rome nem is jött rá igazán, hogy kire támadott.260

Játék a tűzzelMikor eltalált, tömör teste miatt megtántorodtam. Szabadonengedtem az ösztöneim, és rászegeztem a sokkolót a szörnyetegre,több voltnyi elektromosságot pumpálva a szívébe. A földrezuhantunk, a macska morgott és vonaglott.Mögöttem hirtelen eldördült egy lövés, a hangja olyan erős volt,hogy majdnem kiszakította a dobhártyámat. A következő pillanatbanegy emberi férfi (aki, mint rájöttem, éppen le akart lőni engem)rogyott össze rajtam és a mostanra már mozdulatlan macskán.261

Tizennyolcadik FejezetSZÓVAL, SOKKOLTAM A PASIMAT. Más lányok sokkal rosszabbat tettekvolna. Rosszul éreztem magam miatta, tényleg, de nem fogokösszetörni. Rám támadt, kivillantva a karmait és a fogait. Bárki másis ugyanezt tette volna.Nos, épp az életemet akarta megmenteni. Tudnom kellett volnaezt akkor? Nem. Küldött felém bármilyen figyelmeztetést? Megintcsak nem. Talán "kissé" rosszul érzem magam emiatt, mint ahogyfentebb is említettem, de nem fogom eltűrni a hibáztatást. Rome volta hibás egyedül. És hát a mögöttem lévő bérgyilkos is hibás volt. Deén nem!Tanner felkapcsolta az elemlámpát, és Rome felé irányította,akinek a teste még mindig remegett az elektromosságtól. Mitjelentett ez? Basszus, talán meg kellene vizsgálnom, vagy ilyesmi,hogy megbizonyosodjam, nem okoztam benne nagyobb kárt.Míg kikúsztam alóla, és a Rome hátán elterülő holttest alól,Tanner motyogása ütötte meg a fülemet. – Lelőttem. Lelőttem! Csakegy golyó, és bumm! Láttátok ezt?– Ne szálljon a fejedbe! – mondtam. Istenem, Rome egy tonnátnyomott!– Rosszfiú volt, és bántani akart minket. Meg kellett ölnöd.– Ne szálljon a fejembe? – úgy vigyorgott, mint egy idióta, ésfelkiáltott. – Láttátok a kibaszottul pontos célzásomat? Csukva volt aszemem, de halálpontos volt... bocsássátok meg a szójátékot... és úgyterült el, mint egy kemény csávó a bordélyházban.262

Játék a tűzzelSzavainak valós értelme keményebben talált el, mint egy golyó.Elakadt a lélegzetem, és eltátottam a számat. – Azt akarod mondani,hogy rám céloztad a fegyvert, és csukva volt a szemed?Kicsit csökkent a lelkesedése, és nagyot nyelt. – Hát, igen.– A tény, hogy akár le is lőhettél volna, kicsit sem zavar téged? –összeszűkült szemmel figyeltem, égett a szemem. – A tény, hogyRome-ot is lőhetted volna, kibaszottul nem zavar téged?Tanner konokul megemelte az állát. – Mit számított volna nekiegy golyó? Sokkoltad.Összeszorítottam az állkapcsomat. – Az isten szerelmére, rámtámadt!– Igen, hogy segítsen neked. És hogy háláltad meg neki? Hogykisütötted, mint egy tojást.– Csend legyen, és gyere ide! Kéne egy kis segítség. A lábaimkéttonnányi macska alá szorultak.Tanner lerúgta a rosszfiút Rome-ról.– Azt hiszem, a cicamica kezd magához térni.Lehajolt, és megfogta Rome – a macska – fejét és vállát, aztánfelemelte.– Istenem! – nyögte. – Nem hazudtál. Milyen macskakaját evettez a dög?Kitekergőztem alóla, és a macskára néztem. Legalább abbahagytaa remegést, de a szemét rám szegezte. Ajkait halálos morgásra húztahátra a fogairól. Sosem sokkoltak még, de tudtam, hogyelektromosság még megbénítja, így nem tud mozogni. Hála istennek!Talán ezúttal tényleg rám ugrott volna, ha meg tud moccanni.– Mi van? – mondtam neki teljesen ártatlanul, a szempillámrebegtettem, és megvontam a vállam. – A te hibád volt, és ezt te istudod.Tanner eleresztette Rome-ot, aki a padlóra huppant. – Hopszi.Bocsi!Megnyaltam a számat, és körbepillantottam a szobában – bármijobb, mint Rome-ra nézni.– Van még rosszfiú a házban?263

Gena Showalter– Egy sincs, akit látnék – felelte Tanner.– Szóval… mit kéne most tennünk?– Nem kéne kikérdeznünk valakit, és információkat keresni adokiról, meg az ördögi löttyeiről?Bólintottam. – Igen, természetesen. Míg Rome lábadozik, miértnem keresel egy túlélőt, én meg addig keresek valami információt?Tanner oldalra billentette a fejét, és végignézett a pusztításon. –Öö, inkább információt keresnék.– Jól van. A fenébe is! Keresse a finom hölgy az élet jelét acsúnya bűnözők között.– Kösz – mondta, és elsietett. Elvitte a zseblámpát, és otthagyott asötétben.– Tanner! – kiabáltam távolodó hátának.– Ne tegyél olyan ajánlatot, amit nem akarsz, hogy elfogadjanak!– mondta a válla felett, aztán eltűnt a folyosó végén.– Okostojás – motyogtam. Rome kiterült testének pedig aztmondtam. – Tényleg tanítanunk kell ennek a kis idiótának némi jómodort.A falhoz nyúltam, vakon keresve a villanykapcsolót. Romefelmordult. A kezem megállt félúton a levegőben.– Ne legyen fény?Természetesen nem válaszolt.– Pislogj egyszer, ha szeretnéd, hogy lekapcsolva hagyjam avilágítást, és kettőt, ha felkapcsolhatom – mondtam, felkapcsoltam azelemlámpámat (ó, el is felejtettem, hogy nekem is van egy!), és azarcába világítottam. Nos, szükségem volt valami fényre, hamegengedi nekem, ha nem!Egyszer pislogott. Nagyszerű. Engem ért a megtiszteltetés, hogykereshetek egy élő testet/gyilkost egyetlen zseblámpával. Hurránekem!– Morogj vagy ilyesmi, ha szükséged van rám! – sóhajtottam.Megpusziltam az orrát, aztán elsiettem. Csak kis fényfoltokvilágították meg az utamat.264

Játék a tűzzelA háznak széles, tágas szobái voltak, amik nagyon hasonlítottakaz előcsarnokra, a bútorok felfordítva, törött üvegszilánkok szóródtakszét mindenfelé. Kilencet számoltam Vincent ügynökeiből, mind azemeleten, mind a földszinten. Rome gyors munkát végzett rajtuk, ésbár szeretett volna egyet életben hagyni, senki nem élte túl. Azok,akiket korábban nyögni hallottam, most már mind csendesek voltak.Tanner-be a fő hálószobában ütköztem bele. Felnyögött, de nemvette le pillantását a szemközti falról. Valami hosszú és kék volt akezében. Bár mikor megláttam, hogy mi tartja fogva a tekintetét afalon, elfelejtettem a kék dologról kérdezni.– Istenem! – mondtam.– Szerinted ebből vihetek magammal néhányat?– Úúú! Nem! Ez fúj!A jó doki nyilvánvalóan élvezte az SZ&M dolgot. Hemzsgetek azostorok, szöges nyakörvek, lovagló pálcák és fekete bőrcuccok. Nemszólva az ezüstláncos hámról, ami a plafonról lógott. Nem csoda,hogy Lexis azt állította, a pasinak vad szexuális beállítottsága van.Vajon a nő milyen „barátságosnak” tette magát, hogy mellettelehessen? Megrázkódtam.– Ezt nézd meg!Tanner feltartotta a hosszú, kék dolgot. – Mi ez? Mik azok agyöngyös izék?– Tanner! – felforrósodott az arcom. – Az egy vibrátor.Az utolsó szót csak suttogtam, már attól is zavarban voltam, hogyki kellett mondanom.– Tényleg? – elvigyorodott, és megrázta. Zörögtek benne azelemek. – Király!– Tedd azt le, most azonnal!– Dehogyis! A földön találtam, eléggé szem előtt volt. Aki kapja,marja!Még jobban elvigyorodott, és tovább rázta... aztán leesett a vége.Egy papírtekercs hullott a földre.– Hé, az meg mi?265

Gena ShowalterFelmordultam, lehajoltam, és két ujjam közé csippentettem apapírt, ráirányítva az elemlámpa fényét. Mikor rájöttem, hogy mivolt az, elakadt a lélegzetem. Egy üzenet. Dr. Roberts-től… nekem.Hát, Annak A Személynek, Aki Megitta A Formulát – az én nevemnem volt külön odaírva. Mégis tátva maradt a szám a döbbenettől.Tudta, hogy ide jövök. Vagy talán remélte.– Mi van odaírva? – kérdezte Tanner.– Azt mondja: „Sajnálom” – nagyot nyeltem, és felolvastam atöbbit is. – „Szörnyű dolgot tettem magával. Gyenge voltam, éshagytam, hogy a fenyegetés, miszerint bemocskolják a hírnevemet,befolyásolja a munkámat. Meg kellett volna semmisítenem aformulát, mikor először rájöttem, hogy mennyire veszélyes. Mirerájöttem a hibámra, már túl késő volt: a formula tökéletes lett, ésmajdnem rossz kezekbe került. Ördögi kezekbe. Sajnálatos módon alegjobb rejtekhely, amire ilyen rövid idő alatt rabukkanhattam…maga volt. Maga megfelelő volt, és épp ott tartózkodott. Kérem, negyűlöljön! Hagytam magának egy ajándékot az irodámban, ami egytitkos laborban van, pontosan szemben az Utópia Kávézóval.Óvakodjon a kíváncsi tekintetektől!”Elhallgattam, és körbe néztem. Szinte éreztem magamon akíváncsi tekinteteket.– „Utóirat, elnézést a mocskos rejtekhely miatt. Nemkockáztathattam, hogy a TTMA megtalálja ezt az üzenetet, detudtam, hogy a PTK szorosan a nyomában lesz, és reméltem, őkmajd tudják, merre keressék.”– Váó! – mondta Tanner. – Azt hinnénk, hogy mivel a TTMAtudta, milyen megszállottja volt a szexnek, a vibrátorban ismegnézték.– Kíváncsi vagyok, miért nem tették.– Segghülyék, ha engem kérdezel.– Hé, Lexis mondta nekem, hogy a doktor perverz, de én semgondoltam volna, hogy a vibrátorban keressem.Tanner kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de egyik ujjammalráböktem. – Ki ne mondd!266

Játék a tűzzelElvigyorodott.– Hé, ezek szerint a doktor számításba vette, hogy a PTK dolgozóiis perverzek – a szemöldökét húzogatta.– Belle összeakadt egy perverzzel – énekelte.– Ez azt jelenti, hogy te is perverz vagy, mivel te találtad meg azüzenetet – vágtam vissza.Még szélesebb lett a vigyora. – Tudom. Hát nem nagyszerű?Nem kellett volna meglepődnöm a boldogságán, a farokagyú. Deha nem váltok témát – vibrátorok, az Isten szerelmére! – sosemvégzünk semmivel.– Szóval, vajon hogy jutott vissza Dr. Roberts a házba, hogyelrejtse ezt az üzenetet? – mondtam ki a gondolataimat hangosan. –Hogy jutott át a TTMA-fejek mellett?– A mik mellett?A levegőbe lendítettem a kezem. – Mindegy. Ne is figyelj rám!Bizonyára azelőtt tette ide, mielőtt megszökött, tudva, hogyodaadja valakinek a formulát.Tanner megvonta a vállát. – Talán van itt még egy üzenet továbbiinstrukciókkal.Elkezdett kutakodni a többi „játék” között, mozdulataivalösszhangban fütyörészve.Egyik ujjbegyemmel az államon doboltam, és azon tűnődtem,vajon milyen vallomás maradhatott még a dokiban, hogy hagyjonegy második üzenetet is. Világméretű áradást okozok, ha nemvagyok elég óvatos? Egy igluban kéne élnem életem hátralévőrészében, hogy irányítani tudjam magamban a tüzet? Ez eléglehangoló gondolat volt.– Kétlem, hogy bármi mást találunk – mondta Tanner néhányperccel később, hangjából sütött a csalódottság. – Egyik sem nyílikki a többi játékszer közül.– Csak keress tovább! – mondtam.Tanner végigfuttatta a kezét az egyik fiók belsejében, rejtettrekesz után kutatva. – Találtál már élő testet?267

Gena Showalter– Nem – morogtam. El kellett ismernem, hogy a rengetegmunkám, az interjúim, és sok titok után való kutakodás közbensosem képzeltem volna, hogy egyszer ezt fogom csinálni. Volt talánennek valami elnevezése is? Hivatásos Testkereső?Talán jobban jártam volna, ha kávét szolgálok fel sznoboknak.Vagy ha használt autók kilométeróráját csavargatom, vagy hülyelufiállatokat készítek hálátlan gyerekeknek. A fenébe is, sokkaljobban jártam volna, ha undorító hajcsomókat kéne söprögetnem egyfodrászszalonban. De nem.Valahogy megszerettem a mostani munkámat, jöttem rá. Talánnem álltam készen, hogy visszatérjek a normális életemhez. Sóhajtvadugtam zsebre a doki üzenetét. Mit mond majd Rome, ha meglátja?Talán ez megenyhíti a sokkolás okozta rosszkedvét, mikor végremagához tér.Ahogy lecaplattam a lépcsőn, ujjaimat végigfuttattam a golyókokozta lyukakon a falon. Hol fogok találni egy élő rosszfiút? Aválasz azonnal megérkezett, meglepve engem. Elvigyorodtam.Átugrottam Rome teste felett – ami lassan kezdett visszaváltozniemberi alakjára. Nagy csomó szőr hullott le róla, itt-ott felvillantva anapbarnított bőrt és az izmokat. Abban a pillanatban egy rémisztőember-szörnynek tűnt. Próbáltam nem grimaszolni.– Egy pillanat, és itt leszek – mondtam neki hamis, fagyosarckifejezéssel. Kisuhantam. A szomszédság nyugodt volt, minthasemmilyen lövöldözés nem történt volna, de a szomszéd férfi ateraszán állt a fejét vakargászva, miközben a jéggel és hóval borítottudvart nézte.Meglátott, és odaszólt. – Maga Roberts egyik nője?Nagyon hálás voltam, hogy a két alvó (vagy halott) ügynököteltakarta a terepjáró.– Ja – mondtam, és sokatmondóan emelgettem a szemöldökömet,ahogy szerintem egy kurva is tenné.– Mindig furcsa dolgok történnek abban a házban – bökött állávala föld felé. – Látott már valaha ilyet? Annyi minden közül éppen hó,ráadásul a tavasz ilyen késői szakaszában.268

Játék a tűzzel– Nagyon furcsa – mondtam, és csak álltam ott.Egy pillanattal később megrázta a fejét, és visszament a házba.Siess, siess, siess! Mielőtt megint kijön. A maradék utat futvatettem meg a terepjáróhoz. A két férfi a kerékabroncs mellett feküdtösszerogyva. Az egyikük, akik telibe találtam egy villámmal,ugyanolyan állapotban volt, mint a társai a házban.Egy kicsit vesztettem a könnyedségemből. Megöltem. Még egyáldozata van az erőmnek. Ne is gondolj erre, Jamison! Emlékezz, őVincent egyik embere volt! Meg akarta ölni Rome-ot. És el akartfogni téged. Remegő kézzel kitapintottam a másik férfi pulzusát.Ujjaim érintésére azonnal felnyögött, én pedig felsóhajtottam amegkönnyebbüléstől. Legalább ő életben volt.Kezemet a hóna alá csúsztattam, és Dr. Roberts háza felé kezdtemhúzni. Basszus, legalább egy tonnát nyomott (még többet, mintRome, a súlyosabb formájában), és meggörnyedtem a teher alatt.Fekete csíkok voltak az arcán és az ingjén, mintha a villám lepattantvolna a barátjáról, és őt is megpörkölte volna.Mire felráncigáltam a teraszra, csöpögős sár borította tetőtőltalpig, szétfröcsögve a ruháján és az ingjén. Levegő után kapkodtamaz erőfeszítéstől. A nyögéseitől kísérve egyik kezemmel felemeltem,a másikkal kinyitottam az ajtót. Hála az égnek, a szomszéd nem jöttki többet.A pillantásom azonnal Rome-ot kereste. Csakhogy nem feküdtmár a bejáratnál. Az egyetlen jele, hogy valaha is ott feküdt, ahegynyi mennyiségű szőr volt, amit levedlett.Menjek utána, vagy sem? Talán épp engem keres, készen arra,hogy rám támadjon abban a pillanatban, ahogy meglát, azért, amitvele tettem. Talán – szent szar! – megkerüli a sarkot, és felém rohan,miközben halál csillog a szemében. Éppen egy fekete pólót húzott áta fején. Egy fekete nadrág máris befedte a testét deréktól lefelé.Mennyi tartalék ruhája volt ennek a pasinak?Szeme összeszűkült, ahogy meglátott, majd tekintete a férfirasiklott, akit tartottam.– Ne mondj semmit! – csattant fel, nem lassítva lépésein.269

Gena Showalter– Nem is akartam – mondtam, és nyomatékosan megráztam afejem. – Nagyszerűen nézel ki. Tényleg.– Hogy. A pokolba. Voltál képes megbénítani? – a szavakvontatottan hagyták el a száját, telve haraggal. Megállt pontosanelőttem, az orrunk összeért. Meleg lehelete simogatta az arcomat.Jobb lesz támadásba átmenni, vagy haragjában rám veti magát.– Szerintem sokkal jobb kérdés, hogy miért ne tettem volna?Elengedtem a terhemet, és a test puffanva landolt a padlón. Egyikujjammal Rome irányába böktem. – Úgy indultál meg felém, minthavalami célpont lennék. Megdicsérhetnéd a reflexeimet, hogy képesvagyok leszedni egy támadót.Kitágultak az orrlyukai. – Megdicsérni? Azt mondtad,megdicsérni?– Jól hallottad, Macskaember.Pupillái megnyúltak, a fekete rész egyre vékonyabb lett, ésmindkét végén kihegyesedett. – Mi történt azzal, hogy várj odakinn,mint egy jó kislány?– Tanner-rel meg akartunk védeni. Nem vagy sérthetetlen, Rome.– De rohadtul közel vagyok hozzá!Kitárta a karját, és a körülöttünk heverő, mozdulatlan testekremutatott. – Nem öletted volna meg majdnem magad, ha ott maradsz,ahol mondtam.– És te talán meghaltál volna, ha maradunk. Az egyik férfimajdnem lelőtt.Lábujjhegyre álltam, hogy szemmagasságban legyünk. – Éstetszik, vagy sem, most már vannak partnereid. Vigyáznunk kellegymásra. Ez azt jelenti, hogy mi vigyázunk rád, pont úgy, ahogy teránk. Ne próbáld ezt az egészet egyedül csinálni!– Ha úgy vigyázol rám, hogy megbénítasz, akkor inkább ne tedd!A mögöttem lévő férfi felnyögött.– Figyelj! Hoztam neked ajándékot. Igazából kettőt. Egy élőtestet, és egy üzenetet a dokitól.Rome elsietett mellettem, leguggolt a férfi mellé, és mindenerőfeszítés nélkül átdobta a vállán.270

Játék a tűzzel– Zárd be az összes ajtót! – morogta. – Lehet, hogy itt leszünk egydarabig. És mit értettél azon, hogy egy üzenetet a dokitól?Kihalásztam a zsebemből a papírt, és felé nyújtottam. – Az összeshely közül pont egy vibrátorba volt rejtve.Rome a papír felé nyúlt, majd hirtelen megdermedt. Szájánakegyik sarka felfelé görbült, mintha azt kérdezné, most viccelsz?Aztán megrázta a fejét, és azt motyogta. – Isten ments meg!Majd megragadta a papírt. Kissé megemelte a vállán fekvő testet,miközben olvasta. Arckifejezése fenyegető lett.– Nem akarod letenni? – kérdeztem.– Az a barom tudta, mit fog tenni veled, mégis megtette – mondta,nem is figyelve rám.– Szerinted mit hagyott nekem az irodában?– Nem tudom, de ki fogjuk deríteni.Hangja olyan baljóslatú volt, hogy megremegtem.– Mi van, ha valaki hívott erősítést? – kérdeztem, csak ekkormerült fel bennem ez a lehetőség.– Ez egy olyan kockázat, amit inkább vállalok, minthogymagammal cipeljem ezt a fickót.Egyik kezével megdörzsölte a szemét. – Állj őrt hátul, Tannerpedig menjen előre! Gyorsan megcsináljuk ezt, aztán eltűnünk innena fenébe.– Tanner! – kiáltottam.A kölyök leszaladt a lépcsőn.– Ahogy tartottam tőle, nincs semmi más – mondta, és a levegőbelendítette a kezét. – Se papír, se napló. Semmi. Hé, srácok, úgydöntöttetek, nem vitatkoztok tovább?– Igen – mondta Rome egy időben azzal, hogy rávágtam: –Egyelőre.Kinyitottam a számat, hogy kiadjam az új utasításokat Tannernek,de a tekintete az eszméletlen férfira siklott, és izgatottan tapsoltegyet. – Lélegzik? Fantasztikus! Most ki fogjuk kérdezni, ugye?Egész biztosan ki tudunk majd csikarni belőle néhány választ.271

Gena Showalter– A bejáratnál van rád szükségem, mivel képzett mesterlövészvagy – mondta Rome, és a nappaliba vitte a testet. – Ne engedjbelépni senkit!Tanner vigyora még szélesebb lett. – Láttad, hogy szedtem le azt afickót? Tudtad, hogy egyetlen lövéssel terítettem le? Csak eggyel?– Nagyon jó voltál – dicsérte meg Rome. – Ha nem lettem volnamegbénítva, már előbb is mondtam volna.Majd sötéten hozzátette. – Belle, hozz nekem egy széket!Ahogy Tanner a bejárati ajtóhoz rohant, megragadtam egyfelborult széket a konyhában, és a nappali közepére helyeztem. Romeledobta rá a férfit, és a ruhájából tépett cafatokkal lekötözte.– Most már felkapcsolhatom a lámpát? – kérdeztem.– Nem. Nem akarom, hogy bárki belásson kintről, vagy tudja,hogy van itt valaki.– A szomszéd ébren van. Meglepte a hó.– Gyanakodott?– Egyáltalán nem. Azt hitte, én is egy vagyok Dr. Robertsszokásos kurvái közül, és hogy a kettősünk egy pokoli bulit csapot.Rome befogta az orrát.– Csak… – egyik kezével a levegőbe intett – … hozz nekem egypohár vizet!Kérlek! – tette hozzá egy pillanatnyi habozás után. – És siess!Oké, szóval nem voltam többé Csodalány. Most már Kifutólányvoltam. Jól van. Amúgy sem akartam kínozni a pasit. – Nem akarod,hogy mérget rakjak bele, ugye?– Csak vizet kérek. Hideg vizet.– Miért nem kéred meg Belle-t, hogy csináljon egy kis esőt? –tűnődött hangosan Tanner az ajtó mellől.– Nem akarjuk érzelmi szinten kimeríteni – mondta Rome. – Csakakkor szabad használnunk a képességeit, ha feltétlenül szükséges.Ámen. Hamar találtam egy poharat az egyik konyhai szekrényben,megtöltöttem a mosogatónál, és visszasiettem Rome-hoz. – Tessék.A tartalmát a férfi arcába borította. A locsolástól áldozatunkmocorogni kezdett, pislogva felnyitotta a szemét. Rome-mal272

Játék a tűzzelvárakozón hajoltunk közelebb hozzá. Talán az, hogy fölémagasodtunk megijesztette és megdöbbentette, mert kislányosanfelsikoltott. Grimaszoltam. Rome megragadott egy párnát, és azarcába nyomta, Tanner pedig a szobába rohant, és képen vágta.– Szégyellhetnéd magad!– Ne bántsanak! – kiáltotta a férfi. – Kérem, ne bántsanak!– Bezártam a bejárati ajtót – mondta Tanner Rome-nak. –Maradhatok?Rome a szemét forgatta. – Miért ne. Miért ragaszkodjunk most atervhez?– Mindent elmondok, amit tudni akarnak – mondta a megrémültférfi.Soha nem vettem még részt kínzáson. Természetesen sokat láttammár a tévében, szóval valahogy vártam némi ellenállást. Talánfenyegetést, vagy egy kis átkozódást. Ehelyett a mi pasink úgygügyögött, mint egy kisbaba.– Színlel? – kérdeztem zavartan.– Nem – mondta Tanner undorodva.– Tényleg ilyen kiscica. Semmi védekezés – tette hozzá, és Romerapillantott. Aztán fáradtan a levegőbe emelte a kezét. – Hogyfogunk ilyen körülmények között dolgozni?Úgy tűnt, Rome szívesen felrúgná Tanner-t, de ehelyett összefontaa karját a mellkasa előtt.– Mit keres itt? – kérdezte az áldozatunktól.– Dr. Roberts-re várok – jött a gyors felelet.Rome élesen Tannerre pillantott.– Mi van? – kérdezte Tanner.– Az igazat mondja?– Honnan a pokolból kéne... ó, várjatok csak!Tanner a férfihoz ugrott, aki megint felsikoltott, majd egyik kezéta vállára helyezte. Behunyta a szemét.– Igen, az igazat – ajkai széles vigyorra húzódtak. – Ez annyirakirály! Egy két lábon járó hazugságvizsgáló vagyok, épp ahogy273

Gena ShowalterLexis mondta. Úgy értem, amint kinyitottam a kaput aszupererőmhöz…– Empata vagy, nem pedig Hulk – mondtam. Ugyan már! – Éshaladnunk kell ezzel a dologgal.Elismerem, ideges voltam, és el akartam húzni innen. Tannerszéttárta a karját, mintha azt akarná mondani, Nézz meg engem, ésnézz magadba!– Ne tégy úgy, mintha nem tetszene a Tanner-íz. Mint, ahogy aztmár mondtam, amint egyszer kinyitottam a kaput a szupererőmhöz,azonnal érzelmek és új képességek összefüggő áradata lett. A pasibeszélt, én pedig totálisan éreztem, ahogy csökken a félelme.– Jó – mondta Rome. – Most pedig, ha ti ketten nem bánjátok,folytatnám a kérdezősködést. Ezért vagyunk itt.– Mindkettőnkre rámordult, mielőtt újra a férfihoz fordult volna. –Tudja Vincent, hol van most Dr. Roberts?– Nem, nem. Esküszöm, hogy nem tudja.Tanner bólintott. – Igaz.Végül elfoglaltam a posztomat, és a legközelebbi, lefüggönyözöttablakhoz sétáltam. Lecsusszantam a padlóra, keresztbe tettem alábamat, és könyökömet a térdemre ejtettem. Volt egy kis szakadás abarna anyagon, így kiláttam. A férfiak kézben tartották a kihallgatást,és valakinek őrködnie kellett. Hála az égnek, minden nyugodtnaktűnt!– Mik a tervei Vincent-nek Belle-lel?– Ő… Ő tesztelni akarja. Megnézni, mit tud, aztán felhasználniterepen.– Igaz.– Van számára ellenszere? – kérdezte Rome.– Nincs.– Igaz – Tanner rám pillantott. – Sajnálom, Belle.Én sajnáltam? Egyik részem igen, azt hiszem. A másik részem…nem.274

Játék a tűzzelRome idegesen felsóhajtott. – Próbáljuk meg ezt egy másikmegközelítésből. Van Vincent-nek bármi sejtése a doktor hollététilletően?A férfi megrázta a fejét, sötét haja a homlokába csapódott. – Dr.Roberts megpróbált betörni Vincent laborjába tegnap, de kiszúrták,mielőtt bejutott volna. Üldözték, de megint sikerült megszöknie.– Igaz.– Na, most már jutunk is valamire – Rome a szék karfájára tette akezét, és lehajolt. – Miért akart Dr. Roberts visszajutni a laborba?Gyanítottam, hogy a válasz az volt, hogy otthagyja nekem az„ajándékot”, amit az üzenetében említett.A férfi hátrébb húzódott, és motyogni kezdett. – Nem tudom.Senki nem tudja.– Hazudik – mondta Tanner győzedelmesen.– Tényleg meg kell kínoznom téged? – kérdezte Rome csendesen,semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy bármit megtenne, amitszükségesnek ítél.– A bennem élő állat... engedd meg, hogy bemutassalak neki!Egy töredék másodpercig Rome szája és álla megnyúlt, fogaihosszan, élesen és fenyegetőn csillogtak. – A bennem élő állat éhes.Nagyon, nagyon éhes.A férfi felvisított.– Úgy gondoljuk, otthagyta az irodájában a formula egy írottváltozatát – hadarta. – De nem találtuk meg.– Igaz.A formula – ezt adta be nekem! Mi lehetne jobb ajándék, az őelméje szerint, mint az egyetlen dolog, amitől újra, nos, újra énlehetnék.Rome végigfuttatta nyelvét a fogain. – Vincent hány embereüldözi Belle-t?– Nem tudom a pontos számot, esküszöm, csak annyit tudok,hogy akarja őt. Nagyon. Minden nap egyre több embert küld akeresésére. Ha tanulmányozza a vérét, akkor több olyat tud csinálni,mint ő, és az ügynökei mindenkit meg tudnak majd ölni, aki275

Gena Showalterellentmond neki. Ő fogja irányítani a legerősebb paraügynökséget aföldön. El tudja dönteni, melyik ország nyerje a háborúkat. El tudjadönteni, kinek segítsen, kit pusztítson el. Kérem, csak engedjenek el!Haza szeretnék menni!– Igaz – jelentette ki Tanner. – Csak haza akar rohanni anyucihoz.A férfi megkockáztatott egy pillantást Tanner irányába, deösszerezzent, amikor Rome ismét rámordult.– Soha nem adja fel a keresést – tette hozzá a pasi szánalmasan. –Mint maga, ő is bármit meg fog tenni, ami szükséges.Nagyszerű. Micsoda fan-szörnyű-tasztikus hír. Meggörnyedt avállam.– Beadta bárki másnak Vincent a formulát? – kérdeztem.– Aki túlélte – tettem hozzá, visszaemlékezve arra, amit Romemondott egyszer a többiekről, akik meghaltak.A férfi a fejét rázta.– Maga az egyetlen – mondta. – Ezzel még értékesebb lett aszámára.– Igaz.Fejemet a falnak döntöttem, kibámultam az ablakon, és bentmélyen felnyögtem. A doki üzenetének köszönhetően már tudtam,hogy azért éltem túl a formula beadását, mert tökélyre vitte, nempedig azért, mert valamiféle mutáns őrült voltam, szokatlan vérrel.Bár elhinné ezt Vincent? Valószínűleg nem. A pasi nagyon rá voltkattanva a kísérletekre.– Akkor sem dolgoznék neki, ha elkapna.– Ha elkapna, dolgoznál neki – mondta Rome, hangja rideg volt. –Biztosra menne, még akkor is, ha mindenkit el kéne pusztítania, akitszeretsz.Az apám, gondoltam pánikba esve. Lexis vele van, emlékeztettemmagam, és megnyugodtam. Védve van.– Mi van a formula összetevőivel? – kérdezte Rome. – Tudjátokőket?– Roberts kitörölte a fájlokat – felelte a férfi. – Megsemmisítette apapírokat, és felszívódott. Semmi esély rá, hogy megalkossuk276

Játék a tűzzelmégegyszer a formulát. Az írott recept nélkül semmiképp. VagyBelle nélkül. Az egyetlen remény, hogy a vérében lévő molekulákelárulják, mit is kapott pontosan.– Igaz.Rome kiegyenesedett. Egy pillanatig csak állt ott, nem mondottsemmit, nem csinált semmit, arckifejezése nyers és kíméletlen volt.– Együttműködtem – könnyek folytak le a férfi arcán. – El fognakengedni, ugye? Nem fognak bántani, ugye? Nem fogom elmondaniVincent-nek, miről beszéltünk. Esküszöm, nem mondom el!Tanner nem mondott semmit, de éles pillantást vetett Rome-ra. Mizajlott le közöttük? Gyorsabban mozogva, minthogy pisloghattamvolna, Rome öklével a síró férfi arcába vágott, aki azonnalabbahagyta a sírást, és elájult.– Ezt meg miért csináltad? – kérdeztem, miközben felálltam. –Igaza volt. Együttműködött.– Megölt volna téged, ha meglett volna az esélye – mondta Rome.Hangja mély volt, érdes, és csendes dühtől csöpögött belőle. –Szerencséje van, hogy nem vágom apró darabokra.– Igaz.Rome megrázta a fejét. – Elég, Tanner!– Igen – mondtam. – Jobb, ha nem próbálod rajtam ezt az igazsághazugságdolgot. Soha. Vagy bántani foglak!Elvigyorodott.– Igaz – mondta, én meg felmutattam az öklöm.– Menjünk! – Rome felkapta a táskáját, és átdobta a vállán. –Terveket kell kidolgoznunk.– Várj!Összeszűkült szemmel néztem a férfira. Rome-nak igaza volt. Apasi bántott volna minket, ha lett volna esélye. És egy nap mégbánthat is, ha lehetősége lesz rá. Senki sem fenyegethette a férfiakataz életemben, és távozhat utána sértetlenül.Előhúztam legsötétebb, leghidegebb érzelmeimet, hagytam, hogyfélelem töltsön el, míg az ujjaim már zsibbadtak, és míg nemkeletkezett sár és jég keveréke. És csakúgy, mint azon a napon Lexis277

Gena Showalterlakásán, elhajítottam a labdát. Abban a pillanatban, ahogy eltalálta,egy jeges sárdoboz zárta körbe a fickót. El fog olvadni (gondoltam),de egy jó darabig még biztosan nem (legalább is reméltem).Összedörzsöltem a kezem. – Most már mehetünk.278

Tizenkilencedik FejezetEGÉSZ ÚTON VISSZA A FAHÁZ FELÉ Tanner azt magyarázta újra és újra,hogy milyen csodálatos volt, milyen király volt, és most mennyireodáig lesznek érte a lányok. Tetszett, hogy olyan büszke magára.Tényleg jó munkát végzett – kivéve, hogy vakon lőtt, az idióta. Denem tudtam kiverni a fejemből az üzenetet, amit találtunk – és hogytalán mégsem akarom megtalálni a formulát.Felsóhajtottam. Mi a baj velem?– …egy szóval, tök jó! – mondta Tanner, újra megszakítva agondolatmenetemet. – Ennél már csak az lehetne királyabb, hafelvették volna. Gondolj bele! Minden randin elővehetném a DVD-t,és garantálom, hogy bármelyik csaj kétségbeesetten szeretnefelszállni a Tanner Expresszre.Rome előrenyúlt, és feltekerte a hangerőt a rádión. Mialatt GwenStefani üvöltött a hangszórókból, összekulcsolta a kezünket. A belőleáradó meleg, az ereje és a hegek megnyugtattak.Rápillantottam. Szemét az útra szegezte, így meg tudtam figyelnia profilját. Éppolyan kegyetlen volt oldalról, mint szemből, orrahegyes, pofacsontja kiálló, álla kemény. Üvegből vágva és fémbőlvésve, ez volt Rome.Úgy tűnt, hamarabb ölne meg embereket, mint beszélgetne velük,ebben a pillanatban mégis gyengéden simogatta hüvelykujjával atenyerem domborulatait és vonalait. Annyira ellentmondó, annyirarejtélyes. Be akartam hatolni a fejébe, és mindent megtanulni róla.279

Gena ShowalterIsmerni akartam a gondolatait, az érzéseit. Szemét csajosan hangzott,nem igaz? De nem tehetek róla. Egyszerűen lenyűgözött.Arra teremtették, hogy teljes szívéből szeressen valakit, mondtaLexis. Sokkal jobban, mint eddig bármikor azt kívántam, bár énlennék az a valaki. Képzeld el, hogy ez az egész vad férfiasságteljesen rád irányul. Ó, már a gondolattól is megremegtem.Követelőző és szigorú szerető lenne. Teljes hűséget várna el, és nemérné be kevesebbel. És ő is ugyanezt adná.Igen, mámorító tudni ezt. És mégis, ha neki adnám ma a szívemet,neki adnék mindent amit kéne, és mégsem én lennék a számárakijelölt nő, abba belepusztulnék. Vajon nekem lenne annyi erőm,mint Lexisnek, hogy inkább lemondjak róla, mintsem magamhozkössem, tudva, hogy valaki másra vágyik?Az ujjaim erősebben fonódtak a tenyere köré, ahogy próbáltamközelebb húzni magamhoz, megakadályozva, hogy elússzon tőlem.Valószínűleg több fizikai fájdalmat okoztam Rome-nak, mint bárki,akivel eddig találkozott, nem beszélve a világméretű katasztrófáról.Miért lenne egy olyan lánnyal, mint én, hogyha olyan nőket kaphatmeg, mint Lexis? Valakit, aki gyönyörű, intelligens, gazdag. Valakit,aki képes néhány hónapnál tovább megtartani egy munkát. Oké,napoknál.Éreztem, hogy a már eddig is nyers érzéseim szeretnénekvalamiféle fizikai reakciót létrehozni – esőt, havat, egy kicsitmindenből. De ma elértem a határt, így nem történt semmi.Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem akartam, hogy Rome tudja,hogyan érzek. Nem akkor, mikor még én magam sem tudtam,hogyan érzek.Rome a szabad kezével lehalkította a zenét. Áldott csend. Tannervégre abbahagyta a fecsegést. Átlestem a vállam felett, és láttam,hogy a kölyök elaludt a hátsó ülésen. A feje oldalra bukott. Aholdfény sugarai az arcára vetültek, hosszú szempillái árnyékokatrajzoltak az arcára.– Jól vagy? – kérdezte Rome.280

Játék a tűzzelFeltegyem, vagy ne tegyem a rettegett hogy-is-állunk-egymássalkérdést, amit a férfiak annyira utáltak… Úgy értem, még le sefeküdtünk egymással.– Én… mi… csak ideges vagyok apám miatt – fejeztem be bután.Nem akarom, hogy Rome elborzadva rohanjon el tőlem. Nemakartam, hogy féljen a kapcsolatunkat a következő szintre emelni,mert többet vártam tőle, mint amit megadhatott.Megdörzsölte a kezem. – Akkor hívd fel Lexist! Van mobilja. Ésbiztonságos a vonal.Elengedett, elővette a mobilját, tárcsázott, és átnyújtotta nekem.Lexis abban a percben válaszolt, ahogy a fülemhez emeltem atelefont. Az apám jól volt, és aludt – biztosított róla. Senki nempróbálta meg bántani. Semmi komoly nem történt, és nem látta aztsem, hogy történne bármi rossz. Csak az apám nem hagyja abba aflörtölést, az a szoknyapecér. Kiengedtem a felgyülemlett gőzt, ésmegkönnyebbülés járt át.– Hogy van Rome? – kérdezte tőlem, hangja halk volt, habozott.Kényszerítettem magam, hogy továbbra is előre nézzek. – Jól.Szünetet tartott. – Nagyon vigyázz rá!– Úgy lesz.Megszakítottuk a vonalat, és a műszerfalra tettem a telefont.– Fogadok, hogy az apád jól van – mondta Rome.Bólintottam, összeszorítottam az ajkamat. – Flörtöl, mint mindig.Büszke pillantást vetett rám. – Ma nagyon jó munkát végeztél.– Attól eltekintve, hogy kiütöttelek? – mondtam szárazon.Halvány, de őszinte mosolyt villantott rám. – Igen. Attóleltekintve. Kétszer jutattál át minket a kapun. Te hoztad létre avihart, ami segített észrevétlen bejutnunk a házba. És nem égettél lesemmit.– Kellemes fejlődés – válaszoltam én is vigyorogva. – Szóval,betörünk holnap a laborba?Bólintott. – Nehezebb lesz, mint ma este. Valójában sokkalnehezebb. Mindenhol biztonsági őrök lesznek. Lexis egyszer azt281

Gena Showaltermondta nekem, hogy az épületnek hőérzékelői vannak, súlyérzékenypadlója, mozgásérzékelői és retinaszkennerei.– A bejutás lehetetlennek hangzik, arról nem is beszélve, hogyveszélyes.– Nem – mondta. – Mókásnak hangzik.A szememet forgattam, de magamban kuncogtam. Milyen macsópasisduma. Milyen tipikus Rome-féle duma. – Lefogadom, hogylesznek őrök. Ölésre fegyverezve.– Megnyernéd a fogadást.A szívem megállt a lelkesedéstől, amivel arról beszélt, hogypisztolycsövekkel és boldog gyilkosokkal nézünk szembe.– Hogy fogunk bejutni? Tanner és én – és erre nem kell tégedemlékeztetnem – amatőrök vagyunk. Sokkal esélyesebb, hogyelkapnak téged miattunk, mint hogy segítünk.– Tudod, hogy ez nem igaz. Megdicsértelek vagy nem az előbb,hogy milyen csodálatos voltál ma este? Nagyon is jó voltál.– Meg tudtad volna tenni nélkülem is – morogtam.– Igaz – mondta Tannert utánozva.Felhorkantam. – Nagyon vicces vagy. Nem.Belehalt volna, ha azt mondja: Nem igaz, drága szépségem.Elbuktam volna, ha nem vagy ott, hogy megments engem. Tényleg túlsokat kértem?– Bár ez a következő feladat… – elhalkul a hangja, és felsóhajtott.– Szükségem van rád, Belle. Tényleg nem tudnám egyedül végigcsinálni.Ez a beismerés meglepett. Azért mondta vajon, hogymegbékítsen? Igen. És tényleg ezért tette? Nem hinném. Ez nemRome stílusa volt. Ő mindig kimondta, amit gondolt, és sosemferdítette el az igazságot. Nem számít, mennyire fájt. Szüksége voltrám, és ezt nem félt beismerni. Uramisten, nagyon kedveltem ezt aférfit! Több, mint szerettem. Felnéztem rá, megbíztam benne,vágytam rá.– Tudod, nem kell betörnöd a laborba – mondtam. – Nem kellveszélynek kitenned magad, mikor semmit nem nyersz vele.282

Játék a tűzzel– Igenis nyerek vele valamit. Én segítek neked, te segítesz nekem.Nem igaz?– Igaz – mondtam halkan. – De még nem találtad ki, hogyantudnék segíteni.– De ki fogom.– Megteszek akármit, amit szeretnél.Most. Holnap. Nem számított. Amikor szüksége lesz rám, melletteleszek.– Köszönöm – újra összefűzte az ujjainkat. – Ne aggódj. Találnifogunk egy módot, hogy sikerüljön. Minden tekintetben.Néhány autó húzott el mellettünk. Rome biztosra ment, így csaknéhány mérfölddel lépte túl a megengedett sebességet. Nem akarta,hogy leállítsanak minket, vagy felhívjuk magunkra a figyelmet. Fáksuhantak el az ablakok mellett. A hold magasan járt, és még órákignem fogja megkezdeni az ereszkedést.– Tudod már, hol fogod elrejteni Sunny-t? – kérdeztem.– Egy biztonságos házban délen – apró mosollyal dőlt hátra afejtámlára. – Évek óta ez lesz az első alkalom, hogy tényleg igazicsaládként élhetünk. Majd elviszem bevásárolni. A parkba. Úszni.Mindenféle dolgot csinálunk, amit egy család.Család. A szavai keményen emlékeztettek, hogy én nem voltamrésze a családjának. Nem kért meg, hogy menjek vele, miutánsegítettem neki, én pedig nem akartam odamenni. Lexis és Sunnyvoltak nála az elsők – Lexis, mert ő volt Sunny anyukája –, és ez ígyvolt rendjén. Mégis fájt. Nagyon fájt, és minden porcikám remegett.Abban a pillanatban rájöttem, hogy valószínűleg nem én vagyok az anő, akit arra teremtettek, hogy leélje vele az életét.A fájdalom éles lándzsaként hasogatott, mélyre hatolva. Annyiramélyre.Hagyom, hogy ez megakadályozzon abban, hogy élvezetemleljem benne? Nem a pokolba is, nem! Addig fogom magam melletttartani, ameddig csak tudom. Semmi megbánás. Nem akarokvisszatekinteni az életemre, és azon tűnődni, mi lett volna ha...Milyen gyönyörben lett volna részem.283

Gena Showalter– Keresni fog majd a főnököd? – sikerült kipréselnem a kérdést.Magamban azért imádkoztam, hogy hangom ne tűnjön neki olyankeserűnek és megtörtnek, mint ahogy én éreztem. Úgy tűnt, Romenem vette észre.– Kereshet, de ez nem jelenti azt, hogy meg is fog találni.Megállt egy pillanatra. – Ő nem gonosz. Mint már mondtam,szereti Sunny-t. Úgy gondolom, idővel belátja majd, hogy így leszneki a legjobb.– Bocsáss meg nekem, ha nem értek egyet veled, ha róla van szó.Szerintem gonosz. Semlegesíteni akart engem. Vagyis, még mindigsemlegesíteni akar.Szép munka, Belle! Csak könnyedén! Legyél személytelen!– Biztonsági okokból akarja megtenni.– De nem az én biztonságom miatt.– Nem. A világ érdekében. Pár napja még egyetértettem vele,emlékszel? De rólam nem hiszed, hogy gonosz vagyok.Az utolsó szavakat eleresztettem a fülem mellett.– Ha egy nőnek meg kell halnia, hogy megvédje a világot, az nemnagy dolog, ezt akarod mondani? Eljöhetett volna hozzám, ésmegbeszélhettük volna, mint két civilizált felnőtt.– Nem, nem tehette. Vincent is a nyomodban van – Romeelhallgatott.– Talán egy találkozás mindkettőtöknek jót tenne. Amint Johnmeghallja, mit tudsz csinálni, eltekint a semlegesítésedtől. Szeretnemajd a csapatába.Felhorkantam. – Mi van, meglát, golyót repít a fejembe, és csakutána kérdez?– „Golyót repít a fejembe”? – egy rövid nevetés tört fel belőle. –Most pont úgy beszéltél, mint Tanner.Pillantásom a lábamra esett. Nedves sár borította a csizmámat, ésráolvadt a lábtörlőre. – Ha megismer a főnököd, és be akar majdzárni, akkor mit teszel? Engem árulsz el, vagy őt?Szünet. Hosszú, rettenetes szünet. Miért kell ezen gondolkodnia?Talán kevesebbet jelentettem neki, mint hittem volna?284

Játék a tűzzel– Nem kell aggódnod miatta – felelte végül Rome. – Nem fogomhagyni, hogy bárki bántson, kísérletezzen rajtad vagy bezárjon.Édes szavak. Szavak, amik mélyen megérintettek. De mi van, hanem lesz a közelemben? Mi van, ha elhagy engem? Majd vigyázolmagadra, az lesz! Igen, így lesz. Rendben lennék Rome nélkül is,győzködtem magam. Na és mi van akkor, ha úgy érzem, hogy aszívem több ezer darabra törik.Az autó egy sűrű ligetek között megbúvó, koszos útrakanyarodott. Minél messzebb mentünk, annál sűrűbbek lettek a fák,és annál kevésbé egyértelmű az út. Ágak és levelek csapódtak azautónak. Végül már az utat sem láttam, és Rome-nak tekergetniekellett a kormányt, nehogy elüssünk valamit. Fel-le pattogtam azülésen.Rövid idő múlva feltűnt a kis faház, amit aranyszínű holdfényvilágított meg. Ha nem tudtam volna, hogy ott van, azt hihettemvolna, hogy egy vastagabb bokor az elhagyatott erdőben.Rome tolatva parkolta le az autót. – Várj meg itt, mígmegszabadulok a féknyomoktól!Bólintottam. – Légy óvatos!– Mindig az vagyok – mondta, és rám villantott egy vigyort.Kiszállt a kocsiból, és eltűnt az éjszakában.Hátra fordultam a hátsó ülésen, megütögettem Tanner vállát ésmegráztam. – Ébresztő, napsugár!– Ébren vagyok – mondta habozás nélkül. A hangja egyáltalánnem volt álmos. A szeme felpattant – és nem fokozatosan nyílt ki.Egyik pillanatban úgy tűnt, hogy alszik, a következőben már nem.– Mióta vagy már ébren? – kérdeztem.Felült, és kisöpört egy tincset a homlokából. – Egész idő alattébren voltam. Hogy tudtam volna másképp hallgatózni? Ténylegengeded, hogy magadra hagyjon, miután elrejtőzik?Elfordultam és kibámultam az ablakon. – Nem mintha lenne másválasztásom, Tanner.– Mindig van választás.– Akkor nincs, ha mások érzéseiről van szó – mondtam.285

Gena Showalter– Harcolhatnál érte.Egy pillanatra behunytam a szemem, és hátradőltem az ülésen. –Olyan férfit akarok, aki velem akar lenni. Nem akarom arrakényszeríteni, hogy maradjon vagy hogy maga mellett tartson.– Fontos vagy Rome-nak. Érzem, ahogy hullámokban árad belőleaz érzés, valahányszor rád néz.– Néha ez nem elég – mondtam halkan.Hümmögött. – A büszkeség beszél belőled.– Semmit nem tudsz a kapcsolatokról, oké?Ujjaim köré csavartam a ruhám szegélyét, rászorítva az anyagotaz ujjperceimre, elszorítva a keringést.– Szóval ne próbálj meg tanácsot adni!– Lehet, hogy soha nem szexeltem – mondta sötéten –, de szeretniszerettem. Lehet, hogy fiatal vagyok, de elszenvedtem a veszteségérzését. Ne próbálj úgy tenni, mintha nem tudnám, miről beszélek,pusztán azért, mert nincs bátorságod megtartani a pasidat.Harag és szégyen próbált felszikrázni bennem, de nem engedtem.Nem volt szükségem egy újabb tűz okozta bonyodalomra.Mindemellett Tannernek igaza volt. Szerette a szüleit, és elvesztetteőket. Személyesen tapasztalta meg a fájdalmat. És én úgyviselkedtem, mint egy bunkó.– Sajnálom! – fordultam felé.Elfordult tőlem, és vállat vont. – Rá se ránts!Megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de tudtam,hogy megbántottam. Jóvá akartam tenni. Nem érdemelte meg akeserűségemet. Azok után nem, amiket tett. Besétált egy háborúbamiattam. Kockáztatta értem az életét. És akármilyen fiatal volt, akkoris egy férfi. Ahogy Lexis mondta, csak kicsit érettebbé kell válnia.– Tanner…A vezetőülés felőli ajtó hirtelen kinyílt, és Rome dugta be a fejét.– Minden tiszta.Az érzéseim lassúak és fáradtak voltak, ahogy kiszálltam. Tannerszorosan mögöttem volt, ahogy a faház felé haladtunk. Még mindig286

Játék a tűzzelnem nézett rám. Bocsánatot szerettem volna kérni megint, de várokaddig, míg több hajlandóságot mutat, hogy elfogadja.Mielőtt elértük volna a teraszt Rome mellém sietett, megfogta akezem, és megállított.– Tanner, menj be! Pihenj egyet! Belle és én hamarosancsatlakozunk hozzád.Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi folyik itt, deTanner csak annyit motyogott. – Csak nyugodtan.És nélkülünk lépett be.Rome a fák közé húzott.– Van itt kinn egy tó.– És?– És úszni fogunk benne. Egyedül. Aztán azt teszünk, amit csakszeretnénk.Ó. Ó! Hirtelen már nem voltam fáradt. Melegség áradt végigrajtam. Melegség, vágy és látszólag kielégíthetetlen éhség. Aracionális, tarts-távol-a-bajtól részem kétségbeesetten próbáltemlékeztetni arra, hogy mit tartogat a jövőm. Rome el fog hagyni.Mikor mindennek vége, el fog téged hagyni.Talán bolondság volt tőlem, de akkor sem engedtem, hogy eztönkretegye ezt a pillanatot. Vigyázok a szívemre, szoros pórázontartom az érzéseimet, de élvezni fogom ezt az alfahímet, amígtehetem. Semmi megbánás, emlékeztettem magam.Hamarosan szétnyíltak a fák, hatalmas oázist tárva elénk. A tarkavíz hívogató oválist formázott. A szélén nagyobb szikladaraboksorakoztak félhold alakban, rózsaszín virágok nyíltak körülötte,tökéletes keretet képezve. Fényes holdsugarak és ködfoltoktekeregtek az ezüstös vízfelszín felett, amitől az úgy csillogott, minta fényezett üveg. Szentjánosbogarak csillogtak, mint romantikusgyertyák.A hely nyers szépségétől elakadt a lélegzetem, és megremegtem.– Tudod, miért hoztalak ide? – kérdezte Rome.– Igen – válaszoltam. És már alig vártam, hogy belekezdjünk.287

Huszadik FejezetROME FELÉM FORDULT, én pedig felé. Mikor a pillantásunk találkozott,összekapcsolódott, a melegség lassú lángra lobbant bennem.Megnyaltam a számat. Olyan volt, mintha örökké vártam volna erre apillanatra. Talán így is volt.– Ideges vagy? – kérdezte.– Igen.Meg sem próbáltam letagadni.– Én is.Szemem tágra nyílt a döbbenettől. – Te? Nem hittem volna, hogybármitől is megijedsz.Aztán belémhasított a felismerés, és leeresztettem a vállamat. –Értem. Attól félsz, hogy leégetem a fákat, vagy valami hasonló.A holdfény rávetült az arcára, aranyszínben fürdetve őt. Szemevilágoskéken ragyogott, csillogott.– Nem. Semmi ilyesmitől. Ki fogok szűrni minden hőt, amitlétrehozol.– Akkor mitől vagy ideges? – kérdeztem zavartan.– Én akarok lenni a legjobb szeretőd. Szeretnélek lángralobbantani téged. Újra és újra. Azt akarom, hogy nedves legyél.Minden porcikám bizsergett az örömtől és a boldogságtól. Agyönyörtől. Nedvesség árasztott el a lábaim között, eláztatva engem.– Már megtetted – mondtam.– Még jobban – felelte.Fejét lassan lehajtotta hozzám. Lábujjhegyre álltam, és félútontalálkoztam vele. Abban a pillanatban, ahogy összeértünk,288

Játék a tűzzelmegnyíltam neki, ő pedig becsúsztatta a nyelvét. Az íz, aminekkezdtem a rabjává válni – egy kegyetlen férfi, vad szörnyeteg íze –elárasztott engem.Ráérősen csókolt, simogatta a nyelvemet, felfedezett. Élvezett.Bizsergett a vérem, és csontjaim folyékonnyá váltak. Beleolvadtam.– Olyan jó ízed van – mondta. – Olyan jó az illatod. Ez volt azelső dolog, amit észrevettem veled kapcsolatban. Szörnyen betegvoltál, mégis alma, fahéj és tiszta női illatod volt.Miközben beszélt ujját végigfuttatta a mellemen, át a mellbimbómcsücskén, hasam érzékeny síkján. Ahol hozzám ért, megremegtem.Megragadta a pólóm alját, lassan áthúzta a fejemen, majd alábunkhoz dobta a földre.Én is ezt tettem vele, elidőzve izmai gödrében, a bársonybabújtatott fémet simogatva. Szerettem volna minden porcikájátvégignyalni, megízlelni. Érezni a farkát magamban, keményen,forrón és mohón. A dereka köré fonnám a lábam, ő pedig mélyebbrehatolna belém.– Te jössz – mondta.Mögém nyúlt, és kikapcsolta a melltartómat. Melleimkiszabadultak, sajogva az érintéséért. Megmasszírozta őket, ésmegcsipkedte ágaskodó mellbimbóimat. Elakadt a lélegzetem amámorító érzésre, a felemésztő vágyra.– Most te.A fegyvertartójával bíbelődtem. Az ujjaim remegtek, így továbbtartott, mint szerettem volna, de a vékony fekete pánt hamarosan aruhakupacon végezte.Mikor ki akartam kapcsolni a nadrágját, csettintett a nyelvével, ahangja durva volt és reszelős. – Nem lehet kettőt egyszerre.A nadrágom gombjához nyúlt, majd lehúzta a csípőmről, le alábamon. – Lépj ki belőle!Annyira sajogtam érte, hogy majdnem képtelen voltamengedelmeskedni. Meg kellett markolnom a vállát, hogy állva tudjakmaradni. Néhány holdsugár megvilágította az én sötét angyalomat.Hátralépett, pillantása végigsiklott rajtam. Csak egy csipkés bugyitakart.289

Gena ShowalterÁltalában elégedett voltam a testemmel. Nem volt kocsim, ezértsokat kellett sétálnom, ami egészen fitten tartott. De az, hogy Romeígy lát engem… Tetszett neki, amit látott? Felizgattam?– Vedd le!– recsegte. – Nekem muszáj kettőt kapnom egymásután. Nagyobb vagyok.Beakasztottam az ujjamat a bugyim két oldalába. Rome-on mégmindig rajta volt a nadrágja, és ha megtenném amire kért, teljesenmeztelen lennék. Teljesen feltárulnék előtte. Ijesztő gondolat,mégis…Lecsúsztattam a lábamon, kiléptem belőle, és kihúztam magam.Idegesség keveredett az izgatottságommal, forró és hidegkombinációja. Azt kívántam, bárcsak mondana valamit. Bármit. Aztkívántam, bárcsak megérintene.Mintha csak ismerte volna legbensőbb vágyaimat, és szerettevolna kielégíteni őket, előre nyúlt, és egyik ujját a köldökömhözérintette, majd megszólalt. – Kétségtelenül te vagy a legszexisebb nő,akit valaha láttam.Elállt a lélegzetem. A szavak olyan nyersek voltak, hogy aligtudtam értelmezni őket. Amikor végre felfogtam, mit is mondott,minden maradék kétségem a vele maradásról édes halált halt.Idegvégződéseim olyan tökéletes vágytól szikráztak, hogy majdnembelehaltam.Gyorsan és ingerülten a nadrágjához nyúlt, többé nem álltszándékában lassan vetkőzni. Végül ő is meztelen volt. Ittam alátványát. A hold aranysugarai feltétel nélkül dicsőítették. Izmok ésmegfékezett erő remekműve volt. Nagy, erős és abszolút fenséges, ésazt akartam, hogy bennem legyen.Egyikünk sem szólt egy szót sem, ahogy egymás felé léptünk,tökéletes összhangban. Nekem elakadt a lélegzetem, ő felmordult.Átkarolt, én is átkaroltam. A nyelvünk összecsapott, lélegzete eggyévált az enyémmel. Úgy égtem érte, ahogy ő akarta. Bár az érzéseimkopottak voltak és nyersek, éreztem, ahogy a szenvedély forrbennem, átáramolva belőlem Rome-ba.Azonnal elkapta, és elzárta a hőt. Hullám hullám után dübörgöttkörülöttünk. Egy nyögés tört fel a torkomból. A kezem mindenütt ott290

Játék a tűzzelvolt a testén – a hátán, a hasán, a péniszén. Engedtem, hogy az ujjaimráfonódjanak a hosszú, vastag vesszőre, másik kezemmelmegragadtam a súlyos heréket.Szaggatott lélegzettel felszisszent, majd hirtelen zuhanni kezdtemhátrafalé. A csók nem tört meg. Ahelyett, hogy a földre csapódtamvolna, ahogy vártam, Rome-on landoltam. Megfordult, és maga fogtafel az esést.– Lovagolj meg! – mondta durván.Megtettem. Örömmel. A lábamat dereka két oldalához tettem,nyílásomat pedig a farka hegyéhez illesztettem. A hús érzése a simahúson megrázott. Lerántott magához, míg a mellem neki nemnyomódott a mellkasának. Ó, finom dörzsölés. Majd felhúzottmagához, míg a mellbimbóm várakozó szájához nem ért. Miközbenszívott és nyalt, anélkül lovagoltam a farkán, hogy ténylegesenbehatolt volna. Domborítottam, és kiegyenesedtem rajta. Gyönyörgyönyör után áradt szét bennem csodásan.A finomsága… a vad hevessége…Elkapta a másik mellbimbómat is, és ugyanabban a figyelembenrészesítette, mint az elsőt.– Rome – mondtam, neve elkeseredett könyörgésként hangzott.Oda-vissza csusszantam péniszén. A bennem lévő tűz továbbáramlott belé. – El fogok…– Lovagold meg az ujjaimat! – parancsolta. Közénk nyúlt, ujjaivégigsiklottak a hasamon, át a fanszőrzetemen. – Lovagold meg őketúgy, mint korábban. Már vagy ezerszer gondoltam rá azóta, ésminden alkalommal kemény lettem.Remegve kissé megemelkedtem, hogy teljes hozzáféréstbiztosítsak neki. Két ujját belém csúsztatta. Pontosan erre vágytam,hogy egy része bennem legyen. Meglovagoltam az ujjait, ahogykérte, ahogy akartam, fel-le, a kielégülésig hajtva magam.– Ez az – dicsért meg.A fejem hátra hanyatlott, és egy kiáltás hagyta el az ajkamat.Olyan… jó… érzés volt. Fények cikáztak a szemem előtt, ahogyelélveztem. Lényem egy része a csillagok felé szárnyalt. Míg a belsőfalaim megfeszültek és elernyedtek, a gyönyör újabb és újabb291

Gena Showalterhulláma lüktetett rajtam végig. Nem tudom milyen sokáiglovagoltam meg az orgazmust, de amikor az utolsó görcsök iselmúltak, Rome mellkasára feküdtem.Megpördült. Előrenyúlt, megragadta a nadrágját, és beletúrt azegyik zsebébe. Arca feszült volt, mikor elővett egy óvszert.– Mikor tetted azt a zsebedbe? – kérdeztem, kapkodva a levegőt.– Miután találkoztam veled, minden nadrágom zsebébe tettem egyóvszert.Felhúztam a szemöldökömet, és kuncogtam. – Ennyire biztosvoltál benne, hogy lefektetsz?– Ennyire bizakodó.Verejték gyöngyözött a halántékán. Izmai szabadságértkönyörögve feszültek meg, ahogy végigcsúsztatta az óvszert farkahosszán, aztán ajkával lecsapott az enyémre. Felemésztett. A csókotegy újabb követte.Nem hittem volna, hogy lehetséges ennyi észveszejtő orgazmusután eltelve, de másodpercekkel később mégis újra fellobbantbennem a tűz. Homorítottam és vonaglottam alatta. Megfeszültem.Doromboltam. A nevét sóhajtottam. Az enyémet kiáltotta.– Benned akarok lenni. Most! – morogta.– Hatolj belém! Most! – parancsoltam. Széttártam a lábam,bokámat a csípőjére fűztem. Istenem, igen!Belém csúszott, egészen tövig. Nem volt több előjáték. Nem volttöbbé lassú ütem. Már túl meszire mentünk ahhoz. Megfeszítettem ahátamat, és felkiáltottam. Az idegeim lángra lobbantak. Lángoknyaldostak.Rome magába húzta őket, és azt hiszem, ez megnövelte a sajátgyönyörét, mert kihúzódott belőlem, majd újra belém hatolt.Keményen. Ki és be. Újra és újra. Vonaglottunk egymáson. Ahogy agyönyör fokozódott, úgy gyorsult a mozgása. A mellbimbómhozzádörzsölődött a mellkasához, bűnös súrlódással.Újra megcsókolt, nyelvünk csatázott, ugyanazt a ki-be mozgástutánozva, mint a testünk. A szemem becsukódott, ahogy egyeszeveszett döfést éreztem, aztán kinyitottam – igazából292

Játék a tűzzelkényszerítettem magam, hogy kinyissam. Látni akartam, látni azarcát, amikor elélvez.Egy-egy futó pillanatra láttam a benne lévő vadállatot, szőr ésszemfogak villanását, és Isten segítsen meg, de ez csak még jobbanfelizgatott, átlendítve az édes határon immár másodszorra. Egy újabborgazmus dübörgött végig rajtam.– Belle! – kiáltotta, ahogy ő is elélvezett – Belle, Belle, Belle!AZUTÁN OTT FEKÜDTEM Rome karjaiban még egy ideig. Hála az égnek atűz, amit létrehoztam csak bennünk volt. A fák sértetlenek voltak. Azállatok zavartalanul mentek a dolgukra.A testem elégedettségtől sajgott. Hosszú, nagyon hosszú idejenem éreztem már ilyet, és akkor sem volt ilyen jó. Izzadsággyöngyözött a bőrünkön, összetapasztva minket. Lustán nyújtóztam.– Úszom egyet – jelentettem ki.– Mmmm, de én szeretném, ha a karjaimban maradnál.Megcsókoltam ínycsiklandó mellkasát, és talpra álltam. Acsontjaim tiltakoztak, de kényszerítettem magam, hogy állvamaradjak. Ha a karjaiban maradok, akkor hagytam volna, hogy azongondolkodjak, amit tettünk, és még inkább belezúgok. Már így is arabja voltam.– Tetszik a látvány – mondta, hangja tele volt csodálattal.A vállam felett rávigyorogtam, mialatt beleléptem a tavacskába.Ahogy hűvös víz nyaldosott, megremegtem tőle. Alámerültem,lehűtve túlfűtött arcomat, és olyan sokáig maradtam lent, amíg csak atüdőm engedte, és fel nem kellett jönnöm levegőért. A tó mélyebbvolt, mint gondoltam, és nyugodt. Tapostam a vizet, lebegtem.– Be kéne jönnöd – mondtam. Árnyékok fürdették testét, és aligtudtam kivenni őt előnyös helyzetemből.– Nem, neked kéne kijönnöd – mondta, hangja halálosan komolyvolt. Árnyalatnyi csipkelődés se volt benne.– Csak szeretnél megint meztelenül látni.– Tulajdonképpen – mondta, és árnyéka magasabb lett, ahogyfelállt – nem akarom, hogy felfaljon az az alligátor.293

Gena ShowalterFelsikoltottam – amolyan fülhasogató, világvége típusú sikollyal–, és olyan gyorsan másztam ki a vízből, ahogy csak tudtam. Romekarjaiba vetettem magam, a szívem hevesen kalapált, azt hittem ki isugrik a mellkasomból.Nevetett. A seggfej!– Ezt a sokkolásért kaptad.Összeszorítottam az ajkamat, nehogy én is felnevessek. – Csúnyánjátszik, Mr. Masters.– Igazad volt – orrát az arcomhoz dörgölte. – Szerettelek volnaújra meztelenül látni. Sajnálom, hogy megijesztettelek.– Majd akkor fogod igazán sajnálni, ha többé nem engedem, hogypucéran láss.Felöltöztem, ő pedig vonakodva követte a példámat.– Kapj el, ha tudsz! – mondtam, és a faház felé vetettem magam.Rome utánam futott, nevetése visszhangzott az éjszakában.Imádtam a hangját, nem nevetett túl gyakran. Karját a derekam köréfonta, és a faház küszöbe felé vezetett, aztán vállával kinyitotta azajtót.– Meg fogsz… – hirtelen megállt, és a levegőbe szimatolt.Különös kifejezés jelent meg az arcán, elűzve jókedvét. Megdermedt.– Menj az autóhoz! – mondta csendesen.Mi a fene folyik itt? Megfordultam, de…– Nem szükséges, hogy távozzon – szólalt meg egy ismeretlenhang a faház belsejéből. – Hagynod kéne, hogy bejöjjön, vagylelövöm, ha csak egyetlen lépést is tesz az autó felé.A hang meglepett, és megpördültem. Vártam, hogy Romeátváltozzon macskává. Vagy legalább támadjon. Ehelyett vidámanbesétált, maga mögé húzott, és hatalmas testével védelmezett azidegen ellen.Próbáltam nem pánikba esni, miközben Tannert kerestem. Akölyök a kanapén ült, pillantásunk találkozott. Sápadt volt, de élt, ésúgy tűnt nem esett bántódása. Kissé megnyugodtam.Mikor Rome hirtelen megtorpant, nem maradtam mögötte.Oldalra léptem. Meglepetten rám pillantott, mintha nem tudnáelhinni, hogy inkább szembeszállok vele, mint hogy védve maradjak,294

Játék a tűzzelde egyben büszkeséget is láttam a szemében. Aztán összeszűkültszemekkel méregette a betolakodót. Én is így tettem, és leesett azállam a férfi látványától.Egy angyal volt, aki mintha egyenesen a mennyből zuhant volnaalá. A legjóképűbb férfi, akit valaha láttam, elterpeszkedve a faházegyetlen foteljében. A haja olyan szőke volt, hogy szinte fehérnektűnt, ezüstösnek. Szemei furcsák – lenyűgözően furcsák. Fémesezüstösek, és úgy tűnt… csillognak. Igen, csillognak. Szikráznak éspattognak az energiától. Vonásai tökéletesen arányosak – meredekorr, magas arccsont, telt, rózsaszín ajkak.– Nincs pisztolya – mondtam Rome-nak halkan. – Fegyvertelen.– Ó, fel van fegyverkezve, de a fegyvere sokkal rosszabb, mintegy pisztoly.Épp csak egy pillanatnyi szünetet tartva Rome üdvözlésképpbiccentett a férfinak, és megszólalt. – Cody. Bár azt mondhatnám,hogy jó újra látni téged.Szóval ismerték egymást. Nem tudtam, hogy most ettőlmegnyugodjak, vagy sem. Minden, amit tudtam, hogy ez a fickógyűlölheti Rome-ot, és talán holtan akarja látni.– Távolabb parkoltam le, és eltüntettem a nyomaimat – mondtaCody. – Remélem, nem bánod.– Nekem nagyon is problémám van a dologgal.Összefontam karomat a mellkasom előtt, és imádkoztam, hogyerősnek és fenyegetőnek tűnjek.Angyali ajkai gonosz vigyorra húzódtak. – Kár.Figyelme visszatért Rome-ra. – Örülök, hogy ti ketten végre úgydöntöttetek, csatlakoztok hozzánk. Már majdnem elindultunk, hogymegkeressünk titeket. Miért nem ülsz le a csajoddal ide a fiú mellé?Ez inkább volt kijelentés, mint kérdés.Rome-ra pillantottam. Alig észrevehetően bólintott. Ajkátszorosan összepréselte. Állkapcsa megfeszült. Várjak, hogy küldnekem valami titkos jelet, vagy sem? Ha zavart keltek, ő és Tannerelmenekülhetnek.– Gyújtsak tüzet? – suttogtam. Már ha tudok. Nem voltam biztosbenne, hogy van elég energiám.295

Gena ShowalterA férfi, Cody, röviden felnevetett, de egy csepp vidámság semvolt benne. – Ha tüzet akarsz édesem, akkor én tudok neked gyújtani.– Ülj le! – mondta nekem Rome – Ne csinálj semmit!Vonakodva leereszkedtem a kanapéra Tanner mellé. A kölyök azoldalamhoz bújt, és megszorította a kezem.– Sajnálom, ami korábban történt – suttogtam.Bólintott, hogy elfogadja.– Ismered ezt a pancsert? – kérdezte csendesen.Megráztam a fejem.– Rome és én együtt dolgozunk – válaszolt Cody, mintha Tannerneki tette volna fel a kérdést.Ó. Ó. Francba! Nem jó, egyáltalán nem jó! Egyáltalán nem.Valószínűleg Cody azért volt itt, hogy elfogjon, és John elé vigyen.Kemény gombóc keletkezett a torkomban (hányat nyeltem lemostanában ezekből?). Elengedtem Tanner kezét, és a sajátomat atérdeim közé ejtettem, ostobán kinyújtva az ujjaimat. Nehéz lenneelőhúzni az érzéseimet. Teljesen lecsapoltak, hogy úgy mondjam. Denem hagyom el ezt a faházat. Harc nélkül nem. Rome pedig menjen afrancba a parancsaival!Cody talpra állt, és harcállásba helyezkedett Rome-mal szemben.A két férfi ott ált egymás előtt, az orruk csaknem összeért.– John látni akar téged. Az volt a feladatom, hogy megtaláljalaktéged, aztán a nőt. De látom megspóroltál nekem némikellemetlenséget – állával felém bökött, majd visszafordult Romehoz– Nem telefonáltál egy ideje. Aggódtunk, de már látom, semmiszükség nem volt rá.Vád fűszerezte a hangját.– Nem engedem, hogy elvidd – mondta Rome halálosnyugalommal.Cody felhúzta egyik fekete szemöldökét, az élénk szín meglepőkontrasztot alkotott sápadt hajával. – Szóval így állunk, nem igaz?Rome bólintott – Igen, így. Nem akarom, hogy besorozzák.– Ismered a szabályokat. Tudod, hogy működnek a dolgok.Elfogadtad a feladatot. Most be kell fejezned, vagy majd befejezikmások helyetted.296

Játék a tűzzel– Ő nem önként jelentkezett erre úgy, mint mi, Cody.– Ez nem változtat a feladatodon.– A lány marad!– Semmi olyat nem tesznek vele, amit velünk ne tettek volna meg– mondta Cody fáradtan.– Már mondtam. Mi önként vállaltuk. Ő nem.– Nem számít. Azt mondták, veszélyes. Tüzet tud gyújtani.– Ahogy bárki tud egy öngyújtóval – vágott vissza Rome.– Öngyújtók nem okoznak viharokat – felelte Cody. – És nemfagyasztanak meg házakat.– Ha azt akarod, hogy befagyassza a segged, akkor csak beszélj! –kiáltotta Tanner.A férfi ügyet sem vetett rá.Nyugtalanul fészkelődtem a kanapén, támadás és türelem közöttingadozva. Rólam beszélgettek, mintha nem is lennék a szobában, ésez nem tetszett.– Rome, ne próbáld nekem megmagyarázni, a francba! – mondtaCody. – Arra utasítottak, hogy vigyelek be benneteket, és ennyi. Hanem visszük Johnhoz, és nem tréningezik, akkor csak idő kérdése,hogy Vincent és az emberei megtalálják. John csak szeretnéletesztelni, és terepre küldeni. Közszolgálatot tesz majd a világnak,kiktatva a rosszfiúkat.Talán próbáljam megfagyasztani? Adjak Rome-nak időt, hogyeldöntse, mit csináljunk vele? Úgy értem, a jégdoboz nem ölné meg.– Rome – szóltam közbe.Tudta, hogy mit fogok kérdezni.– Ne! – mondta – Ne csinálj semmit!– Talán még magán sem lenne képes segíteni – motyogta Tanner.A könyökömmel oldalba vágtam, ő pedig felnyögött.Cody elvigyorodott. – Én elektropata vagyok, édesem, és Romeattól fél, hogy bántani foglak.Elég bután nézhettem rá, mert hozzátette. – Bevonzom azelektromosságot. Megzabolázom, uralom, és ha megpróbálod azerődet ellenem használni, akkor egy életre lesokkohatlak.297

Gena Showalter– Emlékszel arra a sokkolóra, amit rajtam használtál? – kérdezteRome anélkül, hogy rám nézett volna. – Cody ezerszeresen többvoltot tud beléd vezetni, mint az.Cody vigyora még szélesebb lett. – Kiütött?Rome kurtán bólintott.– Jó neked, édesem – mondta nekem a jóképű (áruló) férfi.– Nem így gondolod majd, ha veled teszem meg – villantottam ráegy magabiztos mosolyt... olyat, ahogy valójában érezni szerettemvolna magam.Cody felnevetett. – Már látom, miért akarod megtartani, Rome.Nem sokan vannak, akik egyszerre ilyen bátrak és ostobák. Tökéleteslenne a PTK-nak.Rome nem válaszolt.– John még nem jött rá, hogy le akarsz lépni. Csak azt szeretné, hate és a nő biztonságban le lennétek szállítva neki.– Mi fog történni, ha Rome visszautasítja? – kérdeztem.Cody vállat vont, megemelve széles, hatalmas vállait. – Hagyom,hogy ezt ő magyarázza meg.– Vadászni fognak rám – mondta Rome –, ahogy rád is.– A kormány nem engedheti meg, hogy olyanok, mint miszabadon futkározzanak, és senki ne fogja szorosan a pórázt – tettehozzá Cody.– Vagy velük dolgozunk, vagy ellenük. És nekik dolgozni nem isolyan rossz. Egyszer semlegesítettem egy nőt, aki kiszívta azemberek lelkét orgazmus közben. Szó szerint.– Megölted? – tátottam el a számat.Felmordult.– Nem, elaltattam és Château Villain-be zártam a többi féreggelegyütt. Egyébként ha jó kislány leszel, és egy darabig kiskatonakéntszolgálsz, például hamis médiumokra és egyéb szarságokra vadászol,előbb utóbb eljutsz oda, hogy olyan gyöngyszemeket is elkaphatsz,mint az a kis szex-megszállott. Életem legjobb feladata volt. Hatovább menekülsz, nos… – megint megvonta a vállát. – Akkor lépérvénybe a nem-engedhetjük-hogy-másé-légy dolog.298

Játék a tűzzelVadászni fognak Rome-ra, ha nem működöm együtt. Az nemérdekelt, hogy velem mi lesz. Nos, valójában igen, de korántsemannyira, mint Rome helyzete. Ha kockázatnak tenném ki, akkor azmég nagyobb veszélybe sodorná Sunny-t. Rome biztosan számítotterre. El is fogadta. De…Talán a legjobb mód, hogy segítsem legfontosabb céljavégrehajtásában, ha feladom magam, és ezzel megvédem attól, hogya szökésemért vádolják. Ettől talán kieresztené a gőz egy részét.Néhány rövid másodpercre behunytam a szemem, nem akartamelhinni, hogy ezt fogom tenni. De kikényszerítettem a szavakat.– Bemegyek – mondtam.Rome megpördült, rám nézett, végre levette pillantását Codyról.Szemei haragosan csillogtak.– Ne mondj többet! – csattant fel.– Bemegyek – felálltam, kihúztam magam, végig Cody szemébenézve. – Meg kell bilincselned, vagy valami ilyesmi?Ezüst szemei gonoszul csillogtak. – Ha kéred, szívesenmegteszem, édesem.– Nem kell ezt tenned, Belle – mondta Rome. – És a rohadt életbe,Cody, ne flörtölj már vele!– Ja – ismételte Tanner, és mellém állt. – Pontosan úgy, ahogymondta.– Meg akarom tenni – mondtam halkan. Ezek a férfiak márissokat tettek értem. Rome engem választott a munkája helyett.Segített betörni Dr. Roberts házába. Szüksége volt rám, én pedig nemhagyom cserben.– Cody azt mondta nem lesz olyan rossz nekem – mondtam,próbálva megnyugtatni.Rome sóhajtott. – Akkor veled megyek.– Én is – tette hozzá Tanner, harci pózba állt, kezeit a háta mögétette, lábait szétterpesztette.– Kitűnő! – Cody hangja inkább gúnyosnak tűnt, de arcaegyszerre volt meglepett és zavart. – Az úton ünnepelhetünk.299

Gena Showalter– Nem viszel minket a központba – mondta Rome, ésvisszafordult Codyhoz. – Nem akarom, hogy a labor közelébenlegyen.A szőke angyal arcáról lehervadt a mosoly. – Tudom, mit akarsztenni, de…– Fogd be a szád, és hívd fel John-t! Hacsak nem akarszmegküzdeni, ezek a feltételeim.Hosszú szünet, súlyos feszültség telepedett közénk. Aztán Codyvállat vont.– Jó.– Mondd meg neki, hogy találkozunk a házához közeli parkbankét óra múlva! És ne hozzon ügynököket! Értetted?– Senki nem tudja, hol lakik – mondta Cody, és felhúzta az egyikszemöldökét.– Én igen.Ámulat csillogott Cody arcán. Bólintott. – Felhívom.EGY ÓRÁN ÁT MENTÜNK KOCSIVAL. Tannerrel egy nagyon kényelmesSedan hátsó ülésén ültünk. A belseje bőr volt, szabvány fekete, amitúgy tűnt, minden ügynök előnyben részesített. Mindent egybevetve,nagyon szép volt. Legalábbis amennyire egy rabszállító lehetett.– Mennyire küzdött John? – kérdezte Rome, ahogy a kacskaringósúton kanyargott.Cody kuncogott. Rome-nak kellett vezetnie, így ő szabadontarthatta a kezeit. Hogy könnyebben hatástalaníthasson, ha kell. –Soha nem hallottam még ennyire dühösnek. Egyáltalán, hogy találtadmeg a házát? Annyira őrzik, hogy még azt is kétlem, a felesége tudja,hol lakik.– Egy nap követtem – Rome hangszíne azt sugallta, hogy nemvolt olyan nagy szám, de kihallottam belőle a büszkeséget.– Ettől majd átgondolja, hogy készítsen-e még egy vadmacskát,mi?A hajnal ott lógott az égen, rózsaszínben és lilában tündökölve.Felnyögtem. Nem aludtam már… mennyi ideje is? Nem emlékszem.Egy örökkévalóságnak tűnt. Ugyanakkor az utóbbi néhány nap nem300

Játék a tűzzeltelt túl unalmasan. És volt ennek egy jó oldala is: túl fáradt voltam,hogy féljek a közelgő összecsapástól.– Állj meg ott! – mutatott egy helyre Cody.Az irányt követve Rome leparkolta az autót egy gyönyörű parkközelében, ahol virágok nyíltak, citromsárga, kék és piros színektengereként. Két hinta és egy körhinta is áll ott, valamint számtalancsúszda. De ember egy sem.Mégis éreztem egyfajta furcsa bizsergést a tarkómon, minthafigyelnének. Talán John. Elkezdtem kikapcsolni az övem.– Kiszúrtak minket – szólalt meg hirtelen Rome. – És nem John.Látod a terepjárókat? A feketéket? A sötétített ablakokkal?Cody kinézett az utas felőli ablakon. – Vincent. Istenem, a férfiegy két lábon járó cliché * .– Épp annyira akarja Belle-t, mint John – mondta Rome.– Nos, nem engedhetjük, hogy John közelébe jusson. Ha Johnnakbaja esne, akkor a PTK-ban eluralkodna a káosz, és Vincentmegpróbálná átvenni. Megint.– Segglyuk – morogta Tanner, bátornak tettetve magát, minthaegymaga elbírna Vincenttel.– Semmi támadás, macskaember! – tette hozzá.– Fogd már be, Tanner! – Rome egyik kezével a hajába túrt, amásikkal megragadta a kormányt. – Francba! Készen állsz még egyhullámvasutazásra, Belle?– Gázt neki! – mondtam, rettegés öntött el tetőtől talpig. És tessék,azt hittem túl fáradt vagyok, hogy a sorsom miatt aggódjak. Az égrenéztem. Köszönöm szépen, hogy bebizonyítottad a tévedésemet! Azén gondolatmenetem szerint ez kétségtelenül azt bizonyította, hogyIsten férfi volt.*Közhely301

Huszonegyedik FejezetEZ VOLT AZTÁN AZ AUTÓSÜLDÖZÉS! Jó néhány alkalommal majdnemütköztünk – parkoló autókkal, haladó járművekkel, fákkal ésépületekkel. A tárgy nem számított, semmi nem volt biztonságban atombolásunktól. Csodálkoztam, hogy a rendőrség még nemcsatlakozott. Talán Vincent meggyőzte őket, hogy másfeléfigyeljenek, ahogy a kávézóban is tette. Egyszerűen nem tudom.Csak annyit tudtam, hogy a gyomrom kavargott, és közel voltam azöklendezéshez.Ahogy lefelé hajtottunk a főúton, egy fekete terepjáró húzódottmellénk. Elakadt a lélegzetem.– Öhm, fiúk. Nézzetek balra!– Nem lehet – mondta Cody kuncogva. Nem hagyta abba anevetést, mióta elkezdődött az üldözés. Vagy adrenalinfüggő volt,vagy csak egyszerűen bolond. Talán mindkettő. Kihajolt az ablakon,célzott a pisztollyal, amit a bokáján lévő tokból húzott elő, és lőttpárat.– Jobb oldalon is van egy utánfutónk.– Mi?Megfordultam, és elállt a szavam. Igen, egy újabb fekete terepjáróhúzódott mellénk másik oldalon is. A golyók hangja – amivel márszemélyes ismeretséget kötöttem – rázendített, melyet hangos bummbummkövetett. Reszkettem, igen. Mint egy kislány. Nemszégyenkezem miatta, de a félelmemet a minimumon kelletttartanom. Nem akartam jeget az autónk motorjába.302

Játék a tűzzelLogikusan végiggondolva tudtam, hogy vihart kéne kreálnom,ami eltakarna minket tőlük. De egyszerűen nem volt meg bennem azérzelem. Nem tudtam elfelejteni a félelmemet, nem tudtamkikényszeríteni a szomorúságot. Ha felajánlottak volna egy milliódollárt és egy mennyországba szóló jegyet, akkor sem lettem volnaképes esőt fakasztani.– Minden rendben lesz – mondta Rome hirtelen a fékre taposva.A lendület miatt előreestem, de a biztonsági öv visszarántott,megmentve ezzel az életemet. A terepjárók elszáguldottakmellettünk. Cody tüzelt, mialatt Rome elfordította a kormányt, és aszembejövő forgalomba vezette a kocsit.– Valaki belénk rohanhatott volna hátulról! – fakadtam ki.Remegés rázott meg. – Meghallhattunk volna.– Ellenőriztem, mielőtt megálltam, bébi, senki nem voltmögöttünk. Bízz egy kicsit jobban bennem!– Igen, legyen már egy kis bizalmad – mondta Tanner. Bátorszavak, melyeket megcáfolt sápadt arca és remegő keze.Egyik civil autó a másik után húzott el mellettünk, dudálva éskerülgetve, hogy ne ütközzenek nekünk, míg mi kibaszottul a rosszirányba haladtunk. Szorosan lehunytam a szemem, és kétségbeesvepróbáltam kizárni a látványt.– Hogy talált meg Vincent?Tessék. Párbeszéd. Most talán úgy tehetek, mintha otthon lennékapuval, forró csokoládét szürcsölve és rajzfilmeket nézve.– Biztos vagyok benne, hogy az egész városban voltak emberei,egyikük kiszúrt minket, és hívta a többieket – mondta Rome.– Nem akarom, hogy te beszélj, Rome – mondtam. – Inkábbkoncentrálj! Cody is tud válaszolni.– Biztos vagyok benne, hogy az egész városban voltak emberei –ismételte Cody kuncogva. Az átkozott kuncogása! – Valaki kiszúrtaa kocsinkat, rájött, hogy velünk vagy, és helló B kategóriásfilmjelenet.– Megint a nyomunkban vannak – mondta Rome, tönkretéve azt akevés káprázatot, amit kreáltam. – Használd az istenverte erődet,Cody, és vessünk véget ennek!303

Gena Showalter– Ha megteszem, áramszünetet okozok az egész környéken.– És?Szünet, aztán… – Jó.Cody ismét kihajolt az ablakon, és kinyújtotta a kezét.Elektromosság szikrázott a közeli lámpaoszlopokból, és kígyózottfelé narancsos-arany sávban. A pattogó, szikrázó energiát atenyerébe gyűjtötte, és a terepjárók felé hajította. A környezőlámpaoszlopok, amik fénye amúgy is halványodott a közelgő hajnalmiatt, teljesen elsötétedtek.Ütközés!Az autók úgy gyulladtak ki, mint július negyedikén a tűzijátékok.Az egyik felbukott, és végigbukfencezett az úton. Ennél a pontnálújra behunytam a szemem, és fejemet a térdem közé hajtottam. Mélylevegő beszív, mély levegő kifúj.Végül, hála az égnek, elvesztettük őket, és visszatértünk a parkba,ahol eredetileg találkoznunk kellett volna Johnnal. Mikor hülyénekneveztem Cody-t és Rome-ot, amiért visszamegyünk, kinevettek.– Vincent nem hiszi, hogy vagyunk annyira ostobák, hogyvisszatérjünk, ezért nem fog felbukkanni – felelte Rome.– Tanner, jól vagy? – kérdeztem. – Annyira csendes vagy.– Csak néhány csajt akarok – mondta ideges mosollyal.Cody előkapta a telefonját az egyik zsebéből, és egyetlengombnyomással felhívta Johnt. Tájékoztatta a hollétünkről, és arról,hogy mi történt. Miután Cody letette, Rome felé fordult, ésmegszólalt. – Úton van. És hoz védelmet.Fél órával később egy kocsi parkolt a miénk mellé. Ugyanaz amodell, ugyanaz a gyártás. Négy ember szállt ki. Mi is ezt tettük.Rome mellém jött, és megfogta a kezemet. Gyerekek játszottak nemmessze tőlünk a hintáknál, a szüleik vigyáztak rájuk.– Bízol bennem? – suttogta Rome.– Igen. Kösz, hogy kérdezed – mondta Tanner szárazon. És nemhalkan.– Igen – suttogtam vissza. Azt az embert tanulmányoztam, akinyilvánvalóan a főnök volt. Ő volt az egyetlen, aki nem úgy nézettki, mint aki épp most lépett le egy félpucér pasis naptárról.304

Játék a tűzzelKörülbelül öt láb magas, ritkuló, ősz hajjal, szemüveggel és kissékerek pocakkal. Mégis erő sugárzott belőle.– Belle Jamison, végre találkozunk – mondta nekem.– Igen.Itt volt húsvér valójában az egyik ember, aki uralkodni akartfelettem. Valahogy sokkal fenyegetőbb volt, mint a körülötte lévőférfiak, még magasságuk és izmaik ellenére is. Az egyiknek vöröshaja volt, a másiknak fekete, a harmadiknak pedig melírozott barna.Erőt és rejtélyes képességeket sugároztak magukból, ahogykörbevették az idős embert. A vörös hajú cigarettázott, a füstje felémszállt. Köhögtem, a hamu csiklandozta a torkomat.– Dobd el! – csattant fel Rome. Nem várta meg, míg a férfiengedelmeskedik. Odasietett, kikapta a szájából a csikket, a földredobta, és rátaposott.Lassan alábbhagyott a köhögésem. John érdeklődve figyelte azegészet.– Erős irtózás a szennyeződéstől – mondta érdeklődve. – Mindigis ilyen voltál?Hogy tudott ez a nagypapa kinézetű ember fájdalmas kísérleteketkiszabni rám?– Nem – mondtam habozva. – Csak mostanában.– Érdekes.A távolba révedt, mintha fejben számolna ki egy egyenletet.– Csak essünk túl rajta! – morogta Rome.– Legyen hát.Az idős férfi arca ráncos lett a haragtól, és igen, az ereje sokkalintenzívebb volt, mint a körülötte lévő fiatalabbaké, így bepillantástnyerhettem a zsarnokba, aki szemrebbenés nélkül képes lennebántani.– Miért nem meséled el, miért mulasztottad el behozni nekemBelle-t, mikor megtaláltad? Miért nem meséled el, milyen okbólkifolyólag szakítottál meg köztünk mindenféle kapcsolatot?Az arca olvashatatlan volt. Rome elém lépett.– Mindig szeretted volna, ha Vincent nincs a képben, de akormány nem engedte, hogy megöld. Nos, én hajlandó vagyok305

Gena Showaltermegtenni, és biztosíthatlak, hogy soha nem kötnék hozzád. Deszükségem van rá, hogy Belle-t használjam csalinak.John összeszűkült szemmel méregette. Ezzel egyidőben kísérőiösszefonták a karjukat a mellkasuk előtt, és megkerülték őt. – Nemkockáztathatom meg. Emellett szeretném őt letesztelni.– Erre nincs idő. Vagy akarod, hogy eltűnjön a képből, vagy sem.– Miből gondolod, hogy kiiktathatod, és senki nem fog rámgyanakodni? – kérdezte John rendíthetetlenül.– Nem lesz bizonyíték. Addig nem, míg Belle mellettem van –felelte. – Átadom neki a lány, aki majd porig égeti a laborját.A beszélgetés végre nálam is a helyére kattant Rome tervénekazon része, mely leginkább érintett engem.– Meg akarsz lóbálni az előtt az őrült előtt? – akadt el alélegzetem, aztán szorosan összezártam az ajkaimat. Bízz benne!Legalább nem említette Dr. Roberts levelét.Rome maga mögé nyúlt, megfogta a kezem, és megszorította.– Azt tervezzük, hogy ma este betörünk a laborjába – mondta. –Higgy nekem, Vincent fog eljönni hozzánk!Hosszú szünet következett, elfedve a rovarok zümmögését és aszél neszezését. Aztán a távolban meghallottam egy helikoptert. ÉdesIstenem! Sosem lesz vége? A rosszfiúk biztosan tudták, hogy akörnyéken vagyunk, gondoltam, és elszántan próbáltak megtalálni.– Igen, vagy nem, uram? – kérdezte Rome, és kitárta a karját. –Nem maradhatunk itt, ki fognak szúrni minket. Vagy vigye őtmagával, vagy bocsásson minket utunkra.Bíztam Rome-ban. Tényleg. De a francba is, kösz a semmit apokolba is! Csak szórakozz az életemmel, miért is ne! Nem nagydolog.Egy izom rángott az idős férfi állkapcsán. – Nincs egyetlenemberem sem, akit most nélkülözni tudnék. Mindenki megbízástteljesít odakint, és nem mondhatok le a testőreimről sem, mikorVincent ilyen közel van.– Megleszünk egymagunk is – mondta Rome.306

Játék a tűzzelJohn elhallgatott. Felsóhajtott. Aztán felmordult. – Használd alányt! De Cody veletek megy. Jussatok be a laborba, öljétek megVincentet, aztán hozd el nekem Belle-t! Megértetted?Szemei figyelmeztetően csillogtak, tudtára adva Rome-nak akövetkezményeket, ha nem engedelmeskedik. Nagyot nyeltem.Rome bólintott.Újabb szó nélkül behuppantunk az autóba, és ezúttal Cody ült akormányhoz. Elindult, és egy közeli bozótosba hajtott. Visszanéztem,de John autója már eltűnt.– VINCENT LABORJÁNAK van egy belső védelmi rendszere, ami nemkapcsolódik a külső elektromos egységekhez – mondta Rome Codynak.Tudtam, hogy Vincent laborja volt az a hely, ahol Dr. Robertsdolgozott, és ez az épület volt az Utopia kávézóval szemben. Sajnosmár beesteledett, ami azt jelentette, hogy épp abba a laborbakészültünk behatolni. A veszély kellős közepébe. Most néhányháztömbbel odébb , egy elhagyatott útkereszteződésnél ácsorogtunk.Máris hányni akartam. Csessze meg a veszély!– Az nem lesz probléma – paskolta meg Cody a mellette lévőlámpaoszlopot. – A lámpák külső áramforrást használnak. Azelőttbent leszek, mielőtt rájönnétek.Nem viccelek, Cody megmászta az oszlopot, előrenyúlt, ésmegragadott két kábelt. Szikrák pattogtak körülötte egy töredékmásodperccel azelőtt, hogy ő maga vált szikrákká. Úgy tűnt, minthaegyenesen a kábelekbe olvadt volna. Tágra nyílt szemmel néztem aföldről, ahogy azok a szikrák végigutaztak, majd eltűntek alátókörünkből.– Istenem! – leheltem.– Jó, hogy a fickó a mi oldalunkon áll.– Tényleg megpróbáljuk előcsalogatni és megölni Vincentet?– Igen. Először szükségünk lesz a formulára, amit Dr. Roberts azépületben hagyott, szóval inkább az a csali, mint te. Tudsz esőtfakasztani? – tette hozzá Rome egy szusszra, hogy ne pazarolja azidőt.307

Gena Showalter– Igen.Talán. Vajon mennyi érzelmet tud egy lány elviselni, mielőttspontán meggyulladna? Vagy ennél is jobb, megölné magát? Abbana pillanatban nem vágytam másra, mint lenyugtatni a gyomromat ésboldogan magamhoz ölelni a zsibbadtságot. Esetleg megtapasztalni ateljes érzéketlenséget. Vagy nyugalmat. Még a boldogság gondolatais idegesített ebben a pillanatban. Ürességet akartam, a fenébe is!Tanner megragadta a kezemet, és nyugtatóan megpaskolta. – Megtudod csinálni. Tudom.Azt hiszem, mindjárt kiderül. Szomorú gondolatokatkényszerítettem a fejembe, de az érzés nem érintett meg. Olyan volt,mintha egy álom szélén állnék, csak néznék, és képtelen lennékbármit is tenni. Rome összefűzte az ujjainkat, egy háromembereskört alkotva.Az erő hullámai hirtelen átáramlottak belém, és eldörrent egyvillám. Kihúztam magam. Várjunk! Nem voltam szomorú. Én csak –ó, édes istenem! Valójában nem is kellett szomorúnak lennem, hogyvihart kerekítsek? Talán… Talán csak az érzés erejére voltszükségem. Mintha látnám a szivárványt a távolban, de nem kénemegérintenem, hogy megtapasztalhassam a szépségét.Mindenkiben volt egy érzelmeket tároló rész. Talán, ha beletudnék nyúlni egy-egy meghatározott érzelembe, és távolrólmegtapasztalni a hatásukat… Reménnyel telve megtaláltam aszomorúságot mélyen eltemetve bennem, anélkül, hogy engedtemvolna, hogy elárasszon. Előhúztam az erejét, kiszippantottam.Újabb villám dörrent. Elvigyorodtam. Ez az! Aranyló, szaggatottágú villám hasított át az égen. A már így is sötét égbolt mostörvényleni kezdett, feketévé változott. Esőcseppek kezdtek hullani,máris kemények voltak és gyorsak.– Jól csinálod – dicsért meg Tanner.– El kell jutnunk a laborba, bébi. Próbáld fenntartani az esőt,amennyire csak tudod – szólalt meg Rome.Bólintottam. Izgatott voltam a felfedezésem miatt, ugyanakkorkész arra, hogy túljussunk ezen.308

Játék a tűzzelGyalog iramodtunk neki, és egész úton szakadt ránk az eső.Amennyire csak tudtunk, az árnyékban maradtunk, elkerülve az utcailámpákat és üzleteket. Csak nagyon kevés autó volt az úton. Nedvesruhám máris hozzátapadt a bőrömhöz, és víz csöpögött a szemembe,ahogy elhaladtam az Utopia mellet. Még csak egy pillantást semvetettem előző munkahelyemre. Olyan volt, mintha egy élet teltvolna el azóta, mióta utoljára ott jártam – azon a napon, amikormegittam a sorsfordító kávémat. Mit gondolna vajon a jó öregPerverz Ron, ha most látna?Mire elértük a laboratóriumot, azt hiszem sokkal jobban televoltam vízzel, mint a menstruáció előtti időszakban. A bejáratnálRome egyik kezével kitépett néhány kábelt az egyik fém dobozból,másik kezével pedig előhúzott egy kártyát a zsebéből. Összekötöttegy kék és egy piros kábelt, és megvillantotta a kártyát egy szkennerelőtt. Nyilvánvalóan már azelőtt is csinált ilyet. Az ajtó kinyílt, ésRome belépett. Én szorosan követtem, Tanner pedig a sarkambanloholt. A folyosó egyszerű volt és jelzelen. Valahogy egyszámítógépet vártam, vagy egy robotot. De felfegyverzett őröketmindenképpen.– Dr. Roberts irodája erre van.Rome megragadta a kezemet, én pedig Tannerét, és mint egyvonat, elindultunk végig egy kanyargós folyosón. Rome megálltútközben, és kitépett néhány kamerát a falból. Az utolsó kameránál,amit láttunk, megállt, és a levegőbe szimatolt. – Valaki jön.– Igen. És pisztolya van! – kiáltotta Tanner. – Lebukni!Rome és én egyszerre buktunk le a földre, és zuhanás közbenmaga alá húzott. A fickó lőtt ránk, de elvétette. Tanner máris célzotta pisztolyával, és meghúzta a ravaszt. Egy tompa süvítés és egyrecsegés hallatszott, de én alig hallottam meg a fülemben dübörgővér miatt. A golyó az egyenruhás őrbe csapódott, hatalmas teste aföldre zuhant, pont a Rome-Belle páros jobb oldalára.– Gyerünk!Rome felállt, megragadta a karomat, és talpra segített. Talán éppelájulni készültem, mert az egyik konnektorból láttam a kilövellőszikrákat, a fények pattogtak és villództak… aztán ott állt Cody,309

Gena Showalterpontosan előttem. Pislogtam és megráztam a fejem. A szívemnekmég le kellett nyugodnia azok után, ami történt, és az, hogy láttamhirtelen megjelenni, nem igazán segített.– Nos? – mondta neki Rome.– A fenébe is, jó voltam! – dicsekedett Tanner.– Nem te, kisfiú – felelte Rome. – Hány őr van, Cody?– Csak hármat számoltam. Kettőtől megszabadultam…Cody ezüstös pillantása a véráztatta csempére, onnan pedig aTanner kezében tartott pisztolyra siklott. – Úgy tűnik a kölyökgondoskodott a harmadikról, szóval mehetünk. Kiürítették azépületet. Talán Vincent félt a lelepleződéstől, és elmenekült. Bár azegész épület őrizet alatt van.– Én gondoskodtam a kamerákról – mondta Rome. – De ezkönnyűnek tűnik. Túl könnyűnek.– Körbenézünk az irodában, és gyorsan eltűnünk.Mielőtt Cody befejezhette volna a mondatot, máris elindult végiga folyosón. Mi pedig követtük, elhagyatott folyosók mellett haladvael. Hamarosan beléptünk egy nagy szobába, ahol a légzésünkvisszhangot vert. A falakat krétajelek borították. Néhányuk olyanszimbólum volt, amit nem ismertem fel, néhányuk pedig mindenbizonnyal a négy elem ábrázolása. Még egy periódusos tábla is volt.Számos padlódeszkát feltéptek. Vincent és az emberei kerestek ittvalamit. Megtalálták vajon, amit kerestek? Teljes kört írtam le azongondolkodva, mit tegyek, hol kutassak, amikor semmi nem volt, amitátnézhettem volna.– Itt nincs semmi – mondtam csalódottan.Rome a fogát csikorgatta, ahogy végignézett a falakon.Kíváncsinak tűnt, hitetlennek és döbbentnek ugyanabban apillanatban. – Nem, van itt valami. Azt hittem, könnyű lesz őtmegtalálni, mivel ő csak egy ember, és annak is öreg, de nagyonravasz. Az ajándék el van rejtve. Belle, használd az képességedet!– Micsoda? Miért?– Használd a képességeidet, bébi. Kérlek!– Öö, rendben. Oké.310

Játék a tűzzelNem értettem, de nem volt most idő vitatkozni. Tanner felémnyúlt, összefűzte az ujjainkat, és vigaszt nyújtott.– Melyiket? Esőt? Tüzet? Jeget?– Valaki, kérem, magyarázza meg, mi folyik itt! – mondta Cody,és égnek emelte a kezeit. – Rome tud valamit, amit én nem, és eznem tetszik.Rome a falak felé nyújtotta a karját, majd megpördült. – Aformula itt van valahol ebben a szobában, és Belle-re vár.Megállt, és halálosan komoly arccal ránk nézett. – Ha hétköznapiemberek nem láthatják, akkor valamiféle katalizátorra van szükség,hogy látható legyen.– És azt hiszed, hogy az időjárás megváltoztatása lesz az akatalizátor?Szkepticizmus töltötte meg Cody hangját – Az azt jelentené, hogyRoberts úgy akarta, Belle találja meg a formulát.– Így van – bólintott Rome. – Ezt akarta.– Miért akarna segíteni neki? – kérdezte Cody.– Hogy kárpótolja.Rome kék pillantása szinte áthatolt rajtam. – Próbáld meg! Értem.Érte bármit. Behunytam a szemem. Koncentrálj, Belle! Oké.Melyik elemet szerette volna Dr. Roberts leginkább birtokolni?Biztosan nem a tüzet. Az elégetné a helyet. Esőt? Talán. Megért egypróbát. Azzal kezdem.Most sem idéztem meg a szomorúságot. Az érzelem mögötti erőtidéztem meg, távol maradtam tőle, egyszerűen a legmélyebbtárolóból szívtam ki, és vetettem ki a testemből. Egy villámdörrenése visszhangzott a szobában, keveredve a kint folytatódóvihar hangjával. Az ajkam büszke mosolyra húzódott. Miutánmásodszorra is sikerült, kétségtelenül tudtam, hogy igazam volt.– Nyugodj meg kicsit! – mondta Tanner. – Kezd nagyon erőslenni.Rome mentálisan kinyúlt, és lecsípett egy részt a széléből.Fizikailag pedig megfogta a még szabad kezemet, én pedig azonnalellazultam.– Jól van, jól van – mondta Tanner.311

Gena ShowalterEső kezdett szemerkélni a szobában. Kövér cseppek fröccsentekszét az arcomon és a már vizes ruhámon.– Francba! – mondta Cody az ajtó felé vetődve, hogy kitérjen azesőtől. – Ki hitte volna?Nagyokat lélegzett, lenyűgözte, hogy először látja aképességeimet. Meglepetten rázta a fejét. – Ezzel az erővel egyszívdobbanásnyi idő alatt szét tudná rúgni a seggemet. A szart iskirázná belőlem.Az optimizmusomba kapaszkodva körbenéztem a szobában. Azeső tovább esett, de semmi sem vált láthatóvá, semmi nyom, semmitárgy.– Nem az eső a válasz. Jó. De mi legyen a következő? Biztosannem akarta, hogy tüzet használjak – mondtam, hangot adva az előbbigondolatomnak. – Azt semmi nem élné túl.Elhallgattam és felmordultam. – Vagy csak az volt a célja, hogymindenki ezt higgye.– Ezt majd a végére tartogatjuk. – csókolta meg Rome a kezemet.– Mi a helyzet a széllel? A por körforgásának gyorsítása, vagy egyegyszerű légnyomás is működhet.Szél, szólítottam mentálisan, de továbbra sem változtattam azérzelmeim koncentrációján. Most is a tárolóból hívtam elő. A szélazonnal válaszolt, elüldözve az esőt. Erős széllökések kavarogtak ésforogtak, körém csavarva nedves ruhámat. Megremegtem a hidegtől.A feltépett padlódeszkák rázkódtak és táncoltak. Festék pergett afalakról.Még mindig semmi.– Próbáld a havat! – kiabálta túl Tanner a süvítést.Elállítottam a szelet, és elképzeltem egy hóvihart.– Ne szűrd ki! – mondtam Rome-nak, és kilöktem őt a fejemből. –Még ne! Hadd tomboljon egy kicsit.A levegő lehűlt, amitől ismét megrázkódtam, és a rázkódás átjártaaz egész testemet. Hatalmas, fehér pelyhek hullottak a mennyezetről.A nedves padló tükörjéggé változott. Biztos voltam benne, hogyjégcsapot lógtak az orromról.312

Játék a tűzzelSzámtalan másodperc telt el. Amilyen vizes voltam, a hidegelviselhetetlennek tűnt. Továbbra is remegtem. A véremkristályosodott. A levegő kezdett megdermedni.Rome halkan káromkodott. – Fel kell gyújtanod az egész helyet,Belle. De ne félj, ki fogunk vinni innen, mielőtt a füst gondot okoznaneked.Már majdnem megidéztem a lángokat, amikor a falak hirtelenelkezdtek átváltozni fehérről kékre. Mintha valami varázslat lenne,szavak jelentek meg rajta. Szédülni kezdtem. – Rome, nézd! Nézd!– Édes Istenem! – lehelte, meleg lehelete párafelhőt alkotott. –Biztosan valami kémiai anyagot használt, ami a hidegre reagál.Legalább nem kell leégetnem az egész helyet.– Mit mond? – kérdeztem, miközben minden erőmmel azonvoltam, hogy megőrizzem a levegő hőmérsékletét.– Azt mondja: Figyelik magát, és nagyon sajnálom. Talán a famajd kárpótolja – húzta fel a szemöldökét Tanner. – Azt tudjuk, hogyfigyelnek minket, de mit akar jelenteni az, hogy a fa majd kárpótolja?– Talán a fában van valami titkos összetevő, ami újra normálissátesz? – kérdeztem.Mivel a víz már megfagyott, és többé nem tudott kárt tenni benne,Cody ismét a szobába lépett. Nevetett, és lehajolt.– Okos barom. Nézzétek!A hideg a deszkákat is megváltoztatta. Szavak borították.Mindannyian köré gyűltünk.– Ez a formula – mondta Rome. Volt valami kiolvashatatlan ahangjában. Boldogság? Lemondás? Esetleg a kettő keveréke? –Talán elkészíthetjük a sajátunkat, és csinálhatunk egy ellenszertBelle-nek.Bár ma korábban és tegnap is bizonytalan voltam azzalkapcsolatban, hogy feladjam-e a képességeimet, de most, hogyelkezdtem végre teljesen uralni őket, rájöttem, hogy muszáj feladnomőket. Szükségem volt egy ellenszerre. Rome akkor kimászhatna aslamasztikából Johnnal szemben, az apám biztonságban lenne,engem pedig nem üldöznének többé.313

Gena ShowalterEz mókás volt, amolyan szörnyű módon. Ha meg tudnánk csinálniaz ellenszert, akkor valószínűleg egyazon héten veszteném el aképességeimet és Rome-ot. Elrejteni Sunny-t. Adni egy búcsúcsókotRome-nak. Bevenni az ellenszert. Yin és Yang: egy rosszat a jóért.Nem így szoktak általában a dolgok kiegyenlítődni?– Szedjünk fel minden padlódeszkát! – lehajoltam, és felvettemkettőt, a fa ránehezedett a karomra. – Magunkkal visszük őket.– Francba! – hallottam, ahogy Rome felmordul. Megálltam, ésránéztem. Felállt, a falakat tanulmányozta, és egy kis fekete pontotvakargatott. – Még egy kamera.– Kezdünk nagyon jók lenni ebben a titkos szarban – mondtaTanner, miközben vidáman szedett fel még néhány deszkát.– Nem, nem vagyunk – Rome felénk fordult, arcvonásaifájdalmasak, elkínzottak voltak. – Épp most sétáltunk bele egycsapdába.– Valóban.A vidám hang a bejárat felől érkezett. – Eldobhatjátok adeszkákat. Majd mi gondjukat viseljük innentől kezdve.314

Huszonkettedik FejezetA FELFEGYVERZETT EMBEREK, akikre vártam, mikor először léptünk azépületbe, hirtelen elözönlötték a szobát, a fegyverek kibiztosítva,készen álltak. Persze Vincent megint sokkolóan jóképűen nézett ki,mint mindig. És fiatalnak is ahhoz képest, mekkora seggfej volt.Magas volt és vékony, angyali vonásai Codyéval vetekedtek. Csaka szeme árulta el megvetendő természetét. Mindenféle érzelemhiányzott belőlük, fizikai szépsége ettől kísérteties és hátborzongatólett.– Elég sok időbe telt, mire ideértetek – mondta, mosolyában egycsepp jókedv sem volt. Minden további szó nélkül kinyújtotta akarját, és lelőtte Rome-ot. Remegő kézzel takartam el a számat, éstágra nyílt szemmel bámultam az egyetlen férfira, akit valahaszerettem. Még mindig állt. Nem láttam vért, csak egy kis, pirosdárdát a nyakában. Akadozó mozdulattal kirántotta, és a földrehajította, majd megingott.Megidéztem a tüzet, és engedtem, hogy a lángok kilövelljenek akezemből. Nem mutattam ujjaimmal a rosszfiúkra, vagyis, még nem.A padlódeszkákra mutattam. Akartam a formulát, de még inkább,meg akartam akadályozni, hogy Vincent kezébe kerüljön. Nemgyőzhet. Nem ajándékozhatja meg magát ezekkel a képességekkel.A lángok nekicsapódtak a fának, és azonnal életre keltek,elolvasztották a jeget, szétterjedtek, nőttek. Valaki sikított. Codykihasználta az alkalmat, és az egyik konnektor felé rohant, szikrázott,majd másodpercek alatt eltűnt benne. Úgy tűnt, senki nem vette észre315

Gena Showalterfelszívódós mutatványát. Rome előregörnyedt, és megpróbált alakotváltani. Kis foltokban nőtt ki a szőr a bőréből.– Oltsd el a tüzet, Belle! – mondta Vincent monoton hangon. –Vagy megölöm az apádat.Ekkor az apámat lökték be a szobába, Lexis közvetlenül mögöttejött. Apa arca sápadt volt és beesett. Ruhái gyűröttek és koszosak, denem volt rajta sérülés nyoma.– Belle, édesem – mondta bocsánatkérően és rémülten.Megtorpantam. Rome is megállt, minden macska jellegzetességeeltűnt.– Apa, ne mozdulj! – mondtam, és próbáltam lejjebb küzdeni apánikomat. Nem engedhettem, hogy aggódjon. – Minden rendbenlesz.Rome térde összecsuklott, és a földre zuhant. Elakadt alélegzetem, és lehajoltam.– Még csak ne is gondolj rá, hogy segítesz neki! – mondta nekemVincent. – Oltsd el a tüzet!A heves hő ellenére a levegő megfagyott a torkomban.Kiegyenesedtem. Eső, hívtam mentálisan. Eső, gyere hozzám, most!Az ujjaim lehűltek, de semmi más nem történt. A félelem és a haragminden mást elnyomott, lehetetlenné téve, hogy az érzelmitárolómból merítsek erőt. Megpróbáltak felemészteni, hogy jeget ésmég több tüzet hozzanak létre, egy olyan kombinációt, amineksemmilyen eredménye nem volt. Esőre volt szükségem, a fenébe is!Eső! Könnyek lepték el a szememet, és folytak végig az arcomon.Az apámra néztem. Zavartnak tűnt, lesújtottnak.– Eső! – sikítottam, kétségbeesés zuhant a vállamra. Olyanmélyen nyúltam magamba, hogy igazi, fizikai fájdalmat okozott. Agyomrom háborgott. – Azt parancsolom, hogy ess!Lassan, apró cseppek kezdtek szemerkélni. Behunytam a szemem,és azt parancsoltam a cseppeknek, hogy nőjenek éssokszorozódjanak. Engedelmeskedtek, és nedvesség csorgott végigaz arcomon. A tűz sercegett, ropogott, végül kialudt. Vastag feketefüst gomolygott a levegőben, ami csiklandozta a torkomat. Köhögnikezdtem.316

Játék a tűzzel– Tessék. A formula még mindig sértetlen – bólintott elégedettenVincent.Újból köhögtem, nem tudtam megálljt parancsolni neki.– Belle – szólt apa, de képtelen voltam válaszolni.– Annyira sajnálom! – kiáltotta Lexis. – Tudnom kellett volna,hogy jönnek, de valamiféle elmepajzsuk volt. Sajnálom. Annyirasajnálom.– Zárjatok be mindenkit! – Vincent az ujjával kis csoportunkramutatott. – Később lesz rájuk szükségem. És szegezzetek egyfegyvert a vénember halántékára arra az esetre, ha Belle újabb tüzetakarna gyújtani!Oldalra billentette a fejét, és Rome-ra nézett – Ha Masters ügynökakár egyetlen foltnyi szőrt is létrehoz magán, öljétek meg! Mivelmost már én vagyok a látó és a formulahordozó büszke tulajdonosa,a továbbiakban nincs rá szükségem. Megértettétek?– Igen, uram! – mondta egyszerre számtalan őr.– A többiek szedjék fel a maradék padlódeszkát, és vigyék alaborba!Férfiak ragadták meg apát, Lexis-t és Tanner-t. Kinyújtottam feléa karom, de végül mégis az oldalam mellé ejtettem. Nem akartam,hogy a hőst játssza, és odajöjjön hozzám. Csak csináld, amitmondanak!, mondtam neki a szememmel. A többi őr felnyaláboltaRome-ot a földről, és megtámasztotta. Továbbra is köhögtem, éssokkal jobban féltem abban a pillanatban, mint valaha is azéletemben.– Kérlek! – sikerült kipréselnem magamból. – Vedd el… apisztolyt… az… apámról! Jó leszek!Az egyik férfi megragadta a felkaromat, de Vincent megrázta afejét, és az elengedett.– Róla majd én gondoskodom – mondta.Tétlenül néztem, ahogy az eszméletlen szeretőmet, az apámat és abarátaimat elvezették. A düh és a félelem továbbra is vadul kavargottbennem, és alig tudtam féken tartani őket. Sikítani akartam, lármázni,sírni. Ölni.– Erre, Belle!317

Gena ShowalterVincent kiterelt a szobából, és végigvitt a folyosón, messzire afüsttől. Minél messzebb voltunk, annál jobban csillapodott aköhögésem.– Hova megyünk? – kérdeztem kiszáradt torokkal.– A labor a föld alatt van – felelte habozás nélkül. Biztos voltambenne, hogy azt hiszi, sosem lennék képes megszökni, és ellenefordítani az információt. Ez üdítő gondolat volt. – Szeretnék adatokatgyűjteni rólad, amit már napokkal ezelőtt meg kellett volna tennem.Volt ennek szíve? Egy kevés könyörülete? Hamarosan úgyismegtudom, gondoltam.– Engedd el az apámat, és bármit megteszek, amit akarsz!Esküszöm!– Így is bármit megteszel, amit akarok.– Beteg. Gyenge a szíve, és szüksége van a gyógyszereire.– Légy jó, működj együtt, én pedig gondoskodom róla, hogymegkapja a gyógyszereit! Ha nem tudsz viselkedni, hagyommeghalni. Hogy tetszik ez az alku?Éppen annyira, amennyire ezt a seggfejt kedveltem! A férfi éppenolyan rideg és érzelemmentes volt, mint amiről a szemei árulkodtak.Ha valaha is lesz alkalmam, biztos voltam benne, hogy meg fogomölni, és egy csepp bűntudatom sem lesz miatta. Talán még táncolni isfogok is a sírján.– Mit fogsz tenni velem?Elértük az egyik folyosó végét, ő pedig beütött egy kódot. Kinyílta lift ajtaja. Belökött, és szorosan a nyomomban belépett.– Alig bírom kivárni, hogy lássam, mi mindenre vagy képes!Kinyitott egy panelt a falon, majd odatartotta a kezét szkennelésre.Kék fény világított át az ujjai között, és a lift lassan megindult lefelé.– Beadtuk a formulát néhány embernek, de ők mind meghaltak.Remélhetőleg, téged tanulmányozva rájövünk majd, hogy te miértnem.Próbáltam nem grimaszolni. Egy borzalmas, fájdalmas jövőképetfestett le. Talán – talán meg kéne próbálnom most megölni.Megfagyasztani, elfüstölni, bármit, csak hogy megállítsam.Képes leszel időben megmenteni a többieket? Ha nem…318

Játék a tűzzelA félelem megbénított. Aztán a lehetőség elszállt, és a lift ajtajakinyílt, feltárva egy eszközökkel teletömött szobát, laborköpenyesalakokkal és ketrecbe zárt állatokkal. És embereket. Levegőértkapkodtam. Emberek voltak ketrecekbe zárva, nagyon rosszállapotban. Néhányuknak hiányzott a végtagja, és a helyükrőlkábelek lógtak ki. Néhányuknak fém volt a bőre helyén.Mindannyian véresek voltak és nyúzottak. Mindannyianszánalommal néztek rám, mintha tudták volna, mi fog most történnivelem.– Mit tettél velük? – mondtam, nem tudtam eltüntetni a borzadályta hangomból.Közönyösen megvonta a vállát. – Versenyüzletágban dolgozom.Ha nem nekem vannak a legerősebb, legéletképesebb ügynökeim, avásárlók máshoz mennek. Az ügyfelek másnak fognak fizetni, hogyvigyázzon rájuk, vagy megtaláljon egy hiányzó tárgyat. Az ügyfelekmásnak fizetnek majd, hogy megölje az ellenségeiket. Egy napazoknak az embereknek ott a ketrecben természetfeletti erővelrendelkező, robot-végtagjaik lesznek, és sérthetetlen bőrük. Megfogják köszönni nekem.– És az nem érdekel, hogy fájdalmat okozol nekik?– Nem.Felmértem a labor többi részét, igyekezve elkerülni a ketreceklátványát. A hátsó résznél megláttam a barátaimat és a családomat,bezárva egy üvegcellába. Nagyot nyeltem, és megbotlottam. Vincentelkapott. Még ilyen távolról is láttam, hogy apa reszket a félelemtől.Lexis átkarolta, annyi vigaszt nyújtva, amennyit csak tudott.Tannerből áradt a gyűlölet és a félelem, és mindenkit megbámult, akifelé közeledett. Rome a falnak támaszkodott, összegörnyedt ésgyenge volt a nyugtatótól. Arcán kifejezéstelen volt.Meddig hagyják őket életben? Francba! Meg kell őket mentenem!Vincent egy idősebb nőhöz lökött, aki éppoly pedánsnak éskimértnek tűnt, mint egy könyvtáros.– Szíjazzátok le! – mondta, szemében ott csillogott a mohóság, azelső igazi érzelem, amit mutatott. – És vegyetek tőle vért!– Mennyit? – a nő ujjai satuszerűen fonódtak a karomra.319

Gena Showalter– Amennyi csak kell. Tudni akarom, mi van a vérében, ami atöbbiekében nincs meg.– Nem kell ehhez a vérem. Már megvan a formula – tiltakoztam.– Túlélted. Tudni akarom, hogyan.– Azért éltem túl, mert tökéletesre alkották a formulát.Összeszorítottam az ajkamat. Nem akartam ezt hangosankimondani. Sehogy nem akartam segíteni Vincentnek, de a szavakönkéntelenül buktak ki belőlem, nem lehetett megállítani őket.Nem tudsz hazudni Vincentnek, mondta nekem egyszer Rome.Szentséges isten, bajban voltam!– Majd meglátjuk – mondta Vincent. – El fogom végezni a sajáttesztjeimet. És hidd el, egyik sem lesz ahhoz fogható, amit eddigmegtapasztaltál!– Csak szólj nekem, ha bármi gondot okoz! – tette hozzá azördögi kinézetű laborosnak. Miután kifejtette a mondandóját,elballagott.Ding, ding. Kezdődjék hát Belle kínzása!AMI EZ UTÁN KÖVETKEZETT, az végtelen óráknak tűnő bökdösés ésszurkálás volt, és pokolian fájt. Lecsapolva éreztem magam, de végülMartha, pedáns és kimért kínzóm úgy döntött, hagy pihenni.Gondolom, azt akarta, hogy friss legyek a másnapi kínzáshoz,amikor a kezdeti tesztek eredményei befutnak. Ezek a tudósok, az énszakértő véleményem szerint, csak a kutatásaikkal foglalkoztak. Akönyörület, a részvét és az erkölcs semmilyen szerepet nem kapott amunkájukban. Akarsz fogadni, hogy a holnapi kínzás mellett a mainap ötcsillagos nyaralásnak fog majd tűnni?Egy kempingágyon feküdtem a saját üvegcellámban, és atávolabbi falon lévő monitort figyeltem. Hogy továbbra isengedelmes maradjak, Vincent szerette volna, ha látom az apámat ésa barátaimat, és tudom, hogy az életük bármelyik percben végetérhet. Az alvás édesen csábított, mégis ébren maradtam. És bár asérüléseim követelték, hogy merüljek alá a feledésben, a képernyőtfigyeltem, és képtelen voltam másfelé nézni.320

Játék a tűzzelHogyan tudnék megmenteni mindenkit? Mit tehetnék? Atehetetlenség földbe döngölt, kigúnyolt. Hol volt most a reményem?Elveszett, felelte készségesen fáradt agyam, a vérrel, amit levettektőlem.Rome hirtelen belépett a képernyő közepére, és várakozón akamerába nézett. Ebben a pillanatban olyan volt, mintha apillantásunk találkozott volna. Pislogott. Meglepődve ültem fel, és őttanulmányoztam. Valamit próbált mondani nekem? Megint pislogott.A fenébe is, mit akart, mit tegyek? Mit tehettem? Gondolkodj,Belle, gondolkodj! Nem gyújthattam tüzet. Locsolófejek voltakfölöttem, amik azonnal eloltották volna a lángokat. Megállítanának,és a szeretteimet büntetnék meg a szökési kísérletemért.Ha Cody itt lenne, akkor... Tágra nyílt a szemem. Cody.Elfeledkeztem róla. Összeszorítottam a számat, hogy visszafogjakegy győzelmi kiáltást. A remény hullámai öntöttek el. Codyvalószínűleg még mindig az elektromos rendszerben van.Ugyan Vincent bekapcsolt egy második generátort, amit nemvillamos energia táplált, de Codynak nem volt szüksége arra, hogyfizikailag is megérintse az energiát. Létrehozhatja a sajátját akábelekből, ahogy annak szemtanúja voltam az autós üldözés alatt.És talán, de csak talán, segítségért ment.Ha visszamehetnék a laborba, és magamhoz hívhatnám Codyt,együtt hatástalaníthatnánk az őröket. Kinéztem. Bizonyárabeesteledett, mert sokkal kevesebb ember lézengett erre. Most jött elaz idő. Talpra álltam. A kamerák követték minden mozdulatomat.Járkáltam, és hagytam, hogy a tekintetem kutakodva végigpásztázza a szobát. A kempingágyam a padlóhoz volt erősítve. Afalak vastag üvegből voltak. A padló betonból. Az egyetlen ajtó(amiről tudtam) olyan fajta volt, ami csak a megfelelő érzékelőesetén nyílik ki. Sosem tudnám feltépni.Hogy fogok kijutni? Tovább járkáltam. Ha megpróbálnámelolvasztani az ajtó érzékelőjét, talán összeforrasztanám az ajtót is, ésezzel teljesen lezárnám. Ha megfagyasztom az üveget... várjunk!Várjunk!321

Gena ShowalterEgy emlék villant a fejembe. Hetekkel ezelőtt elhatároztam, hogyzöldségdiétába kezdek. Nem mintha kitartottam volna. Mindenesetreúgynevezett zöldségeket főztem mikrohullámú sütőben. Együvegtálban. Amikor kivettem, és megláttam a pépszerű eredményt,elment az étvágyam, de a tálat a hűtőbe helyeztem arra az esetre, hakésőbb meggondolnám magam. A hőmérséklet forró-hidegváltakozása kettérepesztette a tálat.Megtehetném ezt most a fallal is. Felmelegíteni, lehűteni,elrepeszteni, aztán egy rúgással kiszabadulni. Gyorsan kellmozognom és cselekednem, mielőtt valaki rájönne, mit akarok tenni,és megpróbálna megállítani. Ráadásul ügyelnem kell arra is, hogy nehasználjak túl sok tüzet, nehogy aktiváljam a locsolófejeket.Kibámultam a laborba, és a tekintetem számtalan tudósévaltalálkozott. Bemutattam nekik. Felmordultak, és körmöltek valamit ajegyzetfüzeteikbe. Mit írhattak? „Az alany egészségtelenpimaszságot mutat”?Fel tudnám melegíteni a levegőt anélkül, hogy valódi lángokatgerjesztenék? Tanner nélkül, aki megmondaná, mikor leszek túlerőszakos, és Rome nélkül, aki ki tudná szűrni, lehetetlen feladatnaktűnt. De nem érdekelt. Meg kellett próbálnom.Még mindig járkáltam, közben mélyen az érzéseim közé túrtam.Megidéztem a vágyat, a Rome iránti vágyat, ami minden porcikámbabeivódott. Megragadtam. Hagytam, hogy a gondolatok és a képekRome-ról felemésszenek. Rome – meztelenül. Én – meztelenül.Rome végigcsókolja a testem. Megáll, hogy eláztassa a lábam közét.A testem felhevült, a szemem felhevült. A levegő felhevült.Miután Rome megízlelt, én is végigcsókolnám a testét. A számbavenném. Leszopnám. Felnyögne, és a nevem kiáltaná.A levegő is és én is sisteregtünk, tovább emelve a hőmérsékletet.Apró lángok simogatták az ujjbegyem. A hátam mögé rejtettem akezem, és a falra néztem, pillantásommal az üvegre koncentráltam. Amellbimbóm kemény lett, a térdem remegett.Rome – ahogy azt mondja nekem, szeret.Remegés futott át rajtam. A szememben lévő forróság méghevesebb lett, és eltalálta a falat. Elkezdett melegedni, gőz lepte el a322

Játék a tűzzelsarkokat. Fagyaszd meg!, kiáltotta az elmém. Fagyaszd meg, most!Megváltoztattam az érzéseim irányát, még mindig mélyenmagamban járva. A szememben lévő tűz lassanként kihunyt, egyrehidegebb lett, majd még hidegebb. A gőz jéggé vált.Hangos repedés visszahangzott a cella falairól.Akár egy pókháló, a repedés végigfutott az üvegen. A győzelemízére a falhoz rohantam, és kirúgtam. A talpam eltalálta, és az üvegkitört körülöttem, éles, apró gyémántokként hullva a földre. Pánikhangjai ütötték meg a fülemet, ahogy a laborba rohantam.Valaki egy házi telefonba kiabált. – Megszökött!– Cody! – kiabáltam. – Cody, itt vagyunk!Remélhetőleg a hangom elvezeti hozzám.Egy néma riasztást kapcsolhattak be, mert felfegyverzett őröksiettek a laborba, félrelökve a doktorokat és tudósokat az útból. Aketrecekben lévő emberek hangosan éljeneztek, átnyúltak a rácsokközött, megragadva azokat az embereket, akik a fájdalmukértfelelősek voltak.– Cody!Őrök rohantak felém. Nem tudtam, mi mást tehetnék,kinyújtottam a kezem, és mindenkit megfagyasztottam, ahogy azüveggel csináltam. Aztán egy szikrafelhőben Cody öltött alakot azegyik konnektorból. Meg sem torpant, azonnal kilőtt egy elektromosnyalábot a mögöttem lévő férfiakra, akiket észre sem vettem. Atestük rázkódott, ahogy a földre zuhantak.– Hozd a többieket! – kiabálta Cody. – Nem tudtam elhagyni azépületet, hogy segítséget hozzak. Sajnálom, édesem, de csak miketten vagyunk.A másik cellához rohantam. Rome már talpon volt, visszatért azereje. Mindenkit felébresztett, és ők is talpra ugrottak. De mielőttelérhettem volna az ajtajukat, Martha megragadott, megállásrakényszerítve. Ráncos arca elszánt volt.– Nem megy sehova, Miss Jamison!Orrba vágtam. Vér spriccelt az orrából, és a földre zuhant.– Akarsz fogadni?323

Gena ShowalterLehajoltam, levettem a kitűzőjét, és remegő, sajgó kézzel azérzékelőhöz tartottam. Azt vártam, hogy kinyílik, de nem így volt. AFrancba! Valószínűleg ujjlenyomat is kellett hozzá.Magam mögött hallottam a lábak dobogását. Nők sikoltottak.Férfiak kiáltottak. Cody nevetett. Élvezte a munkáját. Elkaptam egypillanatra a látványt, ahogy épp az emberi laborpatkányokateresztette ki, akik kitörve a ketrecükből rátámadtak a menekülnipróbáló tudósokra.Néhány tompa pisztolydördülést hallottam, így lebuktam. Apillantásom az eszméletlen Martha-ra siklott. Ó, a pokolba! A vállaalá csúsztattam a kezem, és megemeltem annyira, amennyire csakbírtam. Igyekeztem nem elejteni őt, miközben a kezét a szkennerretettem. Kék fények pislogtak át a bőrén, és a cella ajtaja kinyílt. Egypuffanással ledobtam.Rome sietett oda hozzám, pillantásunk találkozott. Ujjával ahajamba túrt. – Jól vagy?– Soha jobban. És te?– Egész jól. Az apádnak szüksége van rád, én majd gondoskodomVincentről.Ezzel elment, és belevetette magát a káoszba, mindentfegyverként használva, amit talált a laborban.Megkönnyebbülten és elragadtatottan rohantam apámhoz, akarjaimba vonva őt. Szíve egyenetlenül, de erősen dobolt afülemben. Milyen édes hang! Mikor karjával átölelt, a világ hirtelenjobb helynek tűnt.– Apa, mondd, hogy jól vagy! Mondd, hogy a szíveddel mindenrendben!– Jól vagyok, baba, jól vagyok.Erőtlenül az egyik kezébe fogta az arcomat, és a másikkalfelemelte a nyakláncát. – Mindig tartok magamnál nitrót. Mi vanveled? Lexis elmondta nekem mi folyik itt. Jól vagy?– Jól vagyok. Majd később többet mondok róla.Felnéztem barna szemébe, napbarnított arcára, és könnyek folytakvégig az arcomon. – Most ki kell jutnunk innen.324

Játék a tűzzelMegpördültem, és szemtől szembe találtam magam a vicsorgóVincenttel. Egy pisztolyt szegezett az apám fejéhez. Azonnalreagáltam. Erős és intenzív harag öntött el, életre kelt bennem,kilőttem a kezemmel, tüzet hajítva rá. Nem kellett megidéznem. Nemkellett semmilyen belső tárolóra támaszkondom. A haragom túl erősvolt. Vincentnek sikerült kilőnie néhány golyót, mielőtt meggyulladtvolna, aztán felsikoltott.Úgy tűnt az idő lelassult, ahogy a golyók felém szálltak. Ellöktemapát az útból, mikor Rome elém ugrott, így a golyók őt találták el.Ezután minden olyan gyorsan történt. Rome egy puffanással aföldre zuhant. Én reszkettem. Lexis felsikoltott. Mindkettenlerogytunk mellé a földre. Vér ömlött a mellkasából. Megpróbáltbeszélni, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A pillantásunktalálkozott egy töredék másodpercig, mielőtt lehunyta a szemét.– Istenem! – kiabálta Lexis.– Rome! – kiabáltam. – Rome, nyisd ki a szemed! Beszéljhozzám!Nem válaszolt.– Nyisd már ki a szemed, az isten verje meg! – üvöltöttem.Semmi válasz.A többiek mellém rohantak, miután Cody fejbe lőtte Vincentet,véget vetve a férfi fájdalmas kiáltásainak és a szörnyű uralmának.– Kórházba kell vinnünk Rome-ot – sikerült kimondanom. Ahangom remegett. Maradj erős, Belle! Ne zuhanj össze! Még ne!Egyik tenyeremet kétségbeesetten a sérülésére tettem, és hagytam,hogy a félelmem felemésszen. A seb széle kezdett megfagyni. A vérnem szivárgott tovább. Reméltem, hogy nem okoztam ezzel nekikóros lehűlést.– Gondoskodtam az őrökről – mondta Cody. – A tudósok mindszétszéledtek és elmenekültek.A karjaiba vette Rome-ot.Őrjöngve néztem Lexisre. – Életben marad? Mondd, hogy életbenmarad!– Nem tudom.325

Gena ShowalterAz álla remegett. Könnyei kristályos folyamként csorogtak learcán. – Csak sötétséget látok.– Nem… csak néhány… golyó volt – mondta hirtelen egy erőtlenhang.– Rome!Köszönöm, Istenem! Ó, köszönöm, Istenem! Megkönnyebbülésárasztott el, megkönnyebbülés, remény és rettegés.– Elviszünk egy kórházba, Macska Ember. Rendbe jössz. Csaklazíts! Sikerült megfagyasztanom a sebet, és elállítanom a vérzést.– Jó… kislány. Nem… golyók voltak. Mit… használt?– Valószínűleg egy kémiai szert – mondta Cody. – Mérget.Egyik kezemet a számra tapasztottam, hogy ne nyöszörögjek újra.Nem. Nem! A golyókat el lehet távolítani. És a mérget? Tudnék élnienélkül a férfi nélkül, ha muszáj lenne, de csak akkor, ha tudnám,hogy él, boldog meg minden. Nem halhatott meg! Nem! Túl…életbevágó volt. Szükségem volt rá. A pasim volt, én pedig abarátnője.Cody biztosan látta megsebzett tekintetemet, mert hozzátette. –De a jég talán megakadályozza, hogy a méreg továbbterjedjen.Végre arra használtam az erőmet, hogy segítsek valakinek.Ráadásul nem másnak, mint Rome-nak, aki újra és újra megmentetteaz életemet.– Belle! – zihálta Rome. – Szerezd meg… a formulát… aztánégesd… porig a helyet!– Nem mozdulok mellőled.– Tedd meg! – mondta erőtlenül. – Tartozol… nekem.Tudtam, hogy mit kér tőlem, hogy mit tegyek. Fogjam a formulát,és fussak. Ha vele maradok, akkor Cody valószínűleg átadja aztJohnnak, és talán sosem látom többé. És soha többé nem leszekképes felhasználni az ellenszer elkészítésére. Valószínűleg soha nemfogom tudni alkutárgyként felhasználni, vagy eltüntetni magamból atüzet, és biztonságban tudni az apámat. Szóval úgy tűnt, választanomkell. Vagy visszakapom (talán) a hétköznapi életemet, vagymegpróbálom megmenteni Rome életét. Talán élni fog, talán nem.Még csak gondolkodnom sem kellett rajta.326

Játék a tűzzel– Cody! – krákogtam. – Vigyük őt kórházba!327

Huszonharmadik FejezetAHELYETT, HOGY ROHANTUNK volna Rome-mal egy kórházba, Cody egykróm-téglaépülethez vezetett minket a város szélén. Természetesenezt is csak azután tette, hogy felszedte a padlódeszkákat. Majdnemelevenen megsütöttem érte mérgemben. Az idő ellenünk dolgozott.Az út alatt Rome pulzusa szaggatott lett, légzése sokkal mélyebb.Nem nyögdécselt többé egy-egy bukkanónál vagy kátyúnál. Odavisszaváltozott macska és emberi formája között. Sajnos apa, Tannerés Lexis egy másik kocsiban követtek minket. Most jól jött volna atámogatásuk.– Gondolj Sunny-ra! – suttogtam Rome-nak menet közben. –Szüksége van rád.Végigfeküdt a hátsó ülésen, a feje az ölemben pihent. Ujjammalsötét hajába túrtam. Az én bukott angyalom. Ez volt ő. Amegmentőm, a szerelmem. Igen, szerelmes voltam belé. Teljesszívemből. Ő volt a mindenem.– Hol vagyunk, Cody?A gyomrom kavargott az aggodalomtól, ahogy az épület feltűnt alátóhatáron. – Ez nem egy kórház. Ha nem viszel el egy kibaszottkórházba, én magam öllek meg!– Az itteni doktorok többet tudnak segíteni Rome-nak, mint egykórházban. Nézz rá! Normális emberek hozzá sem akarnak majdnyúlni, ha macska alakban van. Ez az a labor, ahogy Rome-otátváltoztatták.– Oké, oké. Igazad van.328

Játék a tűzzelKérlek uram, engedd, hogy Rome életben maradjon! Erős volt,egy harcos. Az autó megállt, és egy csapat férfi rohant felénk. Egyhordágyat toltak a járda mellé.– Előre telefonáltam – magyarázta Cody.Rome-ot finoman a hordágyra helyezték, és az épületbe tolták.Próbáltam utána sietni, hogy kövessem, de Cody megragadta akezem. Anélkül, hogy hátranéztem volna megpróbáltamkiszabadulni.– Engedj el!John sietett ki az elektromos ajtón, gondosan megfigyelve ajelenetet.– Hozd ide nekem Belle-t, aztán vidd a kölyköt meg az öreget egybiztonságos helyre! – csattant fel. Cody előrehúzott, ahogy a többiekkipattantak a kocsiból, és hozzám siettek.– Belle mellett maradunk – mondta apa és Tanner egyszerre.Megragadtak, és megpróbáltak elhúzni Codytól.– Cody, jobb lesz, ha elengedsz! – csikorogtam. – Éppen dühösvagyok, és az ujjaim kezdenek meggyulladni.– Tudom – motyogta, de nem lazított a szorításon. Tanner és apais fogtak engem.– Lexis, mehetsz, megnézheted Rome-ot! – mondta John. – De te,Belle, velem maradsz! Sok mindent kell megbeszélnünk.– Folyamatosan tájékoztatlak az állapotáról – sietett el Lexis, ésmáris rohant az ajtó felé.Rámordultam Johnra. Lexis-szel akartam menni, de túlságosanféltem, hogy apát és Tannert büntetnék megtorlásképp. Ígymaradtam, ahol voltam. Legalábbis egyelőre.– Nem beszélek veled, vagy engedem, hogy vizsgálgass, míg nemtudom, Rome jól van-e.John szeme résnyire szűkült.– Nem engeded? – felhorkant, és megragadta a karomat, hogysatuba szoríthassa. Cody csak ekkor engedett el.Baszd meg, gondoltam sötéten. Végül is Rome egyszer aztmondta nekem, hogy John nem egy gonosz ember, aki ártatlanembereket bántott. Most ellenőrizhettem az állítását.329

Gena Showalter– Így van. Nem engedem – mondtam. – Apa, te és Tannermaradjatok itt, rendben?Bólintottak.– Most már elengedhettek – tettem hozzá.Amint megtették, a legkisebb erőfeszítés nélkül megfagyasztottamJohn kezét – a francba is, kezdek nagyon jó lenni! –, és mikorlecsúszott rólam a keze, szó nélkül abba az irányba indultam, aholLexis eltűnt. Rome!, kiabálta a szívem. Jövök! Sikerült elkapnomLexist a liftben. Nyitva tartotta nekem az ajtót, én pedigbecsusszantam, mielőtt becsukódhatott volna. Egy pillanatraelkaptam John sokkos arcát, ahogy utánam eredt.Lexis pontosan tudta, merre kell menni, és egy fertőtlenítőszagúfolyosóra vezetett. John is hamar megérkezett, morgott, de nemtiltakozott. Biztosan megérezte, hogy megsütném azonnal, ha akkorRome és közém áll.Rome-ot begurították egy – műtőbe? Egy laborba? Fogalmam semvolt, melyik. Vastag ezüstajtók csukódtak be, elzárva a hordágylátványát. De Rome halálosan csöndes volt, én pedig megragadtamLexis kezét.– Minden rendben lesz – mondta.– Biztos vagy benne?– Én… reménykedem.Összeszorult a mellkasom. Órák teltek el. Fel-alá járkáltunk. Mégtöbb óra telt el. John figyelt, tanulmányozott minket. Még meg isenyhült, és engedte, hogy apa és Tanner velünk várjon. Az egyetlenkanapén ültek, mindkettejük arca ugyanolyan gondterhelt volt.Lexis leült Tanner mellé, és a vállára fektette a fejét. Ő átkarolta,Lexis pedig sírt. Csitítgatta, és vigasztalta, végül pedig Lexis isabbahagyta. Felemelte a fejét, egy darabig csak bámulták egymást,aztán Lexis előrehajolt, és megcsókolta.Épp elég hosszú időre torpantam meg járkálás közbe, hogylássam, ahogy Tanner mohón válaszol. Megdöbbentem, de örültemnekik.John megmasszírozta az orrnyergét, pont ahogy Rome-tól láttammindig, mikor nagyon fáradt volt. – Mi jöhet még ezek után?330

Játék a tűzzel– Ülj le mellém, babám! – mondta apa. – Nem segítesz Rome-nakazzal, ha aggódsz.– Nem. Túl nyugtalan vagyok.Újra mozgásba lendültem. Olyan tehetetlennek éreztem magam.Tudom irányítani az elemeket, de nem tudom megmenteni az életétennek az egyetlen férfinak. Nem tudtam neki segíteni, és odaadtamvolna az életemet, ha mégis megtehettem volna.– Szereted? – kérdezte tőlem John.– Igen.Istenem, igen! Az egész szívemet ennek a férfinak adtam.– Belle, édesem! – mondta apa. – Kérlek, ülj le! Rome…– Túl fogja élni – mondta egy férfi, aki épp akkor lépett ki azajtón. Vörös haja volt, és olyan sok szeplője, hogy szinte egyetlen,hatalmas, barna foltnak tűnt, de abban a pillanatban ő volt aleggyönyörűbb, legkellemesebb látvány a világon. – Rome túl fogjaélni. Akárki is fagyasztotta meg a sebét, megmentette az életét.Egyszer vagy kétszer majdnem elvesztettük, és valószínűleg ez megis történt volna, ha akkor nem állítják el a vérzést.– Köszönöm, istenem!Földre rogytam a megkönnyebbüléstől. Lexis elhúzódottTannertől, és nevetve a nyakamba vetette magát. Könnyek csorogtaka szememből, aztán átszakadt az a bizonyos gát, átkaroltam, éssírtam. Apa és Tanner hirtelen mellettünk voltak, próbáltak vigasztnyújtani. Bár hatalmas szomorúságot és aggodalmat éltem át, nemkezdett esni, sem havazni. Igen, kezdtem tényleg nagyon jó lenni aképességeim irányításában. Úgy örültem volna ennek a tudásnaktegnap. Most még arra sem tudtam rávenni magam, hogy érdekeljen.Mikor végre elcsendesedtem, John megszólalt.– Most már beszélsz velem? – bosszankodás töltötte meg ahangját.Szempillám nedves fala mögül néztem fel rá. – Előbb látni kellRome-ot.Csend telepedett ránk, mint egy súlyos, nyomasztó takaró. John avörös hajú doktor felé pillantott. – Hadd látogassa meg, aztán hozd avendégszobába!331

Gena ShowalterAkármit is tervezett számomra a vendégszobában, kurvára nemérdekelt. Túlságosan vágytam rá, hogy lássam a pasimat. Lexistétován elbúcsúzott Tannertől, mindkettőnket végigvezettek egyújabb folyosón. Körülöttünk tudósok – ápolók? – bolyongtak ki-be aszobákba. Számítógépek és valamilyen sípoló gépek sorakoztakvégig a falakon. Minden bizonnyal egy labor volt. Egy fehérköpenyes, alacsony, kövérkés ember megállított, mikormegpróbáltam belépni Rome szobájába, és egy megfigyelőberendezésfelé bökött.– Még nem mehetnek be. Most sterilizáljuk a levegőt.Lexis mellett én is az üvegre nyomtam az orromat, kezem ahalántékomon volt, és benéztem. Rome egy ágyon feküdt teljesenmozdulatlanul, de hallottam a szívmonitor egyenletes pityegését,láttam a kötéseket a mellkasán, és hogy a szín foltokban visszatér abőrére. Egy fényes, kék lámpa világította meg a plafonról.– Jól van – leheltem. – Tényleg jól van.– Igen – mondta Lexis remegő hangon.– Lexis, te itt maradhatsz – mondta a vörös hajú. – Belle, arrakérlek, most kövess engem.Ellenkezni akartam, de nem tettem. Eljött az idő. Megígértem.Egy finom csókot dobtam Rome-nak, aztán követtem a doktort. Johnegy üres szobában várt a távolabbi falnak dőlve. Mikor beléptem,keresztbe fonta a kezét a mellkasán.– Csukd be az ajtót! – mondta.A kezem remegett, ahogy engedelmeskedtem. – Mit is akarsztőlem pontosan?Felhúzta vastag, ezüstös szemöldökét.– Hosszú ideig dolgoztam a PTK-nak – kezdte. – Sokkal többördögi dolgot láttam, mint amit a legtöbb ember el tud képzelni.Nagyon sok olyan aljas bűnöző van odakint, mint Vincent, azzal aszándékkal, hogy megszerezzenek egy szeletet a világ pitéjéből. Nemérdekli őket, kit bántanak, vagy mit pusztítanak el.– Azt hittem, téged sem – böktem ki. – Te is kísérletezni akartál...akarsz... rajtam. Bántani akarsz.332

Játék a tűzzel– A világ érdekében – mondta. – Mostanra már tudod, hogy vanegy paranormális világ is odakinn, emberek, akiknek éppolyanhalálos képességük van, mint neked. Ezért léteznek az olyanügynökségek, mint az enyém, hogy ellenőrzés alatt tartsák őket. Azolyan emberek, mint te, mindannyiunkat elpusztíthatnak.– Nem akarok senkit bántani – mondtam.Egy hosszú percig csendben tanulmányozott. – Jól van. Codyelmesélte, hogyan ölted meg Vincent-et, aki már nagyon hosszú idejeszálka volt a szememben.– Segítettem – ismertem be.– Szeretnéd újra megtenni?Zavartan pislogtam. – Megtenni mit?– Megsemmisíteni egy újabb szálkát a szememben. Van egy nő...Sivatagi Lánynak nevezzük. Mindent kiszárít, ami az útjába kerül,életeket pusztítva el.Megint pislogtam, és megráztam a fejem. – Azt akarod, hogyszembeszálljak vele?Mág attól is izgalom járta át a testemet, hogy kimondtam aszavakat. Valódi izgalom. Jól szórakoztam Rome-mal az elmúlt párnapban. Igen, üldöztek minket, lőttek ránk, és majdnem megöltek, ésidőnként gyűlöltem a veszélyt. De hosszú ideje először elégedettnekéreztem magam, a fáradtság minden nyoma nélkül. Talánmegtaláltam az igazi hivatásomat. Talán megtaláltam azt az egymunkát, amiben megmaradhatok. Talán éppen olyan rossz voltam,mint Cody, szórakoztatott a veszély.– És mi van a semlegesítésemmel? – kérdeztem. – Mi van atesztelésemmel?– Ó, még mindig meg akarlak vizsgálni. Túléltél egy olyanformulát, amibe mindenki más belehalt, aki bevette, és tudni akarom,miért. Szóval igen, meg foglak vizsgálni. De nincs okom rá, hogymegöljelek, vagy börtönbe zárjalak, ha nekem dolgozol. Igazi előnyleszel a PTK-nak.– De nincs bennem semmi különleges. Dr. Robertsnek sikerültvégül tökélyre fejlesztenie a formulát, ennyi az egész. Elmondta együzenetben.333

Gena ShowalterJohn habozott egy pillanatig, aztán azt mondta. – Ezt még nekemis meg kell erősítenem.– Azáltal, hogy beszél a doktorral, vagy hogy megvizsgál engem?– Mindkettő.Grrr! Hát nincs lehetőség arra, hogy megússzam a vizsgálatokat?– Ötletünk sincs, hol van Dr. Roberts – mondtam.– Ne aggódj! Nem fogjuk feladni a keresést.A levegőbe lendítettem a kezem. – Azt sem tudom, miértbeszélem meg ezt egyáltalán magával. A válaszom akkor is nem lesz.Voltak egyéb, sokkal fontosabb dolgaim, amikkel foglalkoznomkellett: apámmal, a Rome-nak tett ígéretemmel. Nem felejthettem elezeket. Nem fogom elfelejteni őket. Nem számít, milyen izgalom jártát.John szeme összeszűkült. – Te egy szuperhős vagy, Belle, ésnincs számodra jobb munka.– Van rá esély, hogy lehet ellenszert készíteni a formulából –csikorogtam.– Talán – csak ennyit felelt. – Az embereim máris dolgoznakrajta. Addig is… felajánlom a lehetőséget, hogy jobb hellyé tedd avilágot.Végignyaltam az ajkamat. Tehát Cody máris odaadta apadlódeszkákat. Jó. Ez még nem jelentette azt, hogy esélytelenlennék ebben a helyzetben.– Meg tudom találni Dr. Roberts-et saját magam is, ésvisszakaphatom a szép, normális életemet.John őszinte ámulattal felnevetett. – Még ha nem is dolgoználnekem, soha nem kapnád vissza az életedet. Amikor mástermészetfelettiek tudomást szereznek rólad, márpedig fognak, akkora nyomodba szegődnek. Vagy talán a családod nyomába. Azügynökeim megvédhetnek.– És az apám?– Természetesen őt is. Talán Rome még a partnered is lehet – tettehozzá a sunyi barom.Ó, az öröm, amit az ajánlata okozott. De Rome nem akart többéügynök lenni – csak John nem tudta ezt. Rome el akart tűnni a334

Játék a tűzzelcsaládjával. Hosszúra nyúlt köztünk a csend, John az én arcomattanulmányozta, én pedig az övét.Azt akarta, hogy dolgozzak neki. Nagyon. Látni lehetett aszemében csillogást, ragyogott. Annyira vágyott rá, hogy nem tudtaelrejteni. Azt hiszem, a képességeim tényleg kívánatosak voltak, méga pusztító erejükkel is. Egy ijesztő, de kellemes ötletem támadt.– Ha úgy döntök, hogy magának dolgozom – mondtam –, el kellfogadnia, hogy csak olyan ügyeket vállalok el, amiket akarok. Énválasztok és döntök, hogy mit fogok csinálni. Nem pedig maga.– Rendben – mondta mohón.– Azt akarom, hogy az apám huszonnégy órás védelem alatt álljona hét minden napján.– Már megegyeztünk, hogy így lesz.– Szeretném, ha békén hagynák Tannert.John habozott. – Abból, amit Cody mesélt, a fiú nagyon jó társlehetne. Talán át kéne ezt gondolnod.Igaz, ahogy Tanner mondaná. Várok, míg rá nem jön, miberángattam bele. Pokolba is, biztosan el lenne ragadtatva.– Rendben, átgondolom, de azt akarom, hogy engedje el Rome-ot.– Micsoda? – John kiegyenesedett, karja a teste mellé hullott.– Hallotta – emeltem fel az államat, és húztam ki magam. –Engedje szabadon! Rúgja ki!– Azt hittem, szereted! – csattant fel John.– Így is van.Ő pedig ezt szerette volna mindennél jobban. Hogymegszökhessen ebből a sötét világból, és megmutathassa Sunny-nak,hogyan élnek a normális emberek. El fogom veszíteni, igen. Deképes lett volna feláldozni a saját életét az enyémért. Nem adhattamneki kevesebbet.– Biztos vagyok benne, hogy tudnál másik macskaembertlétrehozni, de mindketten tudjuk, hogy csak egy Csodanő létezik.Legalábbis még.Hosszú idő telt el csendben.– Rendben – mondta végül John vonakodva. – Elmehet. Mégvalami?335

Gena ShowalterHangjában enyhe szarkazmus bujkált.– Nos, igen. Nem fogom elkezdeni az új… munkámat még egyhónapig. Van pár dolog, amit el kell intéznem.Mint például betartani az ígéretemet Rome-nak. Rendbehozni azéletemet otthon. Kivágni a szívemet, hogy ne fájhasson többé.– Jól van, rendben – sóhajtott John. – De legalább kétszer be kelljönnöd egy héten vizsgálatra, akár a képességeidet kívánjuk tesztelni,akár a kémiai felépítésedet.Nagyot nyeltem. – Fájni fog?– Nem olyan nagyon – mondta tétován. – Ez minden, amit akarsz?– Igen.Valahol azt vártam, hogy megfagynak az ujjaim az idegességtől,de továbbra is melegek maradtak. Igen, átkozottul jó voltam.Szája széle apró mosolyra húzódott. – Remek. Üdvözöllek afedélzeten, Csodanő.MIKOR ROME FELÉBREDT egy héttel később, mellette voltam. A világújra normális lett – a maga furcsa módján. Apa visszatért a szociálislakóparkba, de most jó néhány testőre is volt. Codyt is beleértve, akimost az „ezüst rókák” új kedvence, és a flörtölgetős apámlegnagyobb csapása lett, mivel női háremének minden tagja a jóképű,fiatalabb férfi után érdeklődött.Eléggé bizarr volt, hogy Lexis és Tanner mostanában állandóanegyütt lógtak, és mindig csókolózni láttuk őket. Ha egyszerelkezdték, elég nehéz volt abbahagyniuk, azt hiszem. Lexis aztmondta nekem, hogy a szerelem művészetére tanítja, segít a„férfinak” felnőni. Tanner ezt egész másképp közelítette meg:teljesen meg voltak őrülve egymásért. Akárhogy is, mindkettenboldognak tűntek a Demi/Ashton kapcsolatukban. Én pedig örültemnekik.Beszéltem Sherridan-nek a szupererőimről – valójában be kellettneki bizonyítanom azzal, hogy megszárítottam a haját –, és teljesenfellelkesült tőle.– Gondolj a férfiakra, akiket megfagyaszthatsz, mi pedig agyonsimogathatjuk őket – mondta. – Be kell táraznom lovagló pálcából.336

Játék a tűzzelEz a nő és az ő pálcái! Esküszöm…Brittan és Sunny visszatértek az átmeneti, biztonságos házukból,és Sunny többé nem hívott „Idegennek”. Most már „Apa barátja”voltam. Megmelengette a szívemet valahányszor a kis angyal eztmondta. Talán egy nap majd Belle-nek fog hívni. Vagy… Nem ismertem arra a másik szóra gondolni, amit szerettem volna tőlehallani. Az A betűs szót.Lexis hosszútávú szabadságot vett ki a PTK-nál, hogy több időttölthessen a lányával, és biztosra vettem, hogy azért is, hogyfelkészüljön az elrejtőzésre Rome-mal. Már a gondolatára sírvatudtam volna fakadni.Rome felnyögött a kórházi ágyban.– Ostoba férfi! – dorgáltam meg. Megmentette az életemet, deúgy, hogy majdnem feladta a sajátját. Bár azzal, hogymegfagyasztottam a sebét, egyenlítettem, így akármineknevezhettem, ha akartam.Rám pislogott, és azok a kristályos szemek megteltekgyengédséggel. Kötések borították a mellkasát. Csövek és elektródáklógtak ki belőle. Gépek pityegtek körülötte.– Belle – mondta rekedten. – Én édes, Gyilkos Hajlamú Nőm.– Szervusz, Macskaember – mondtam lassú vigyorral. Hirtelenolyan boldog voltam, hogy alig kaptam levegőt. Élt és javulófélbenvolt. – Hogy érzed magad?– Szarul.Kuncogtam. – Élsz. Csak ez számít.– Hála nekedÓvatosan előrenyúlt, és összefűzte az ujjainkat.– Elintézted? – kérdezte.Kérdés nélkül is tudtam, hogy Vincentre céloz. – Elintéztük, édes.Elkaptuk.Segítettem megölni a barmot, és ettől boldog voltam. Akárkifenyegette Rome életét, fájdalmas halált érdemelt.– Köszönöm, hogy felfogtad azokat a golyókat helyettem, tetökkelütött – mondtam. Hirtelen könnyek égették a szememet. –337

Gena ShowalterMegmentetted az életemet, de fel is bosszantottál. Inkább engemtaláltak volna el.– Nem hagyom, hogy bárki bántson téged. Soha.Odahajoltam, és gyengéden szájon csókoltam. A mellkasomsajgott, a gyomromban csomót éreztem. – Sietned kell, és hamarfelépülnöd. Itt az ideje, hogy biztonságba helyezzünk téged ésSunny-t.Remegő karral felém nyúlt, és megcirógatta az arcomat. – Mi abaj?– Azt hiszem, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy valaki közöljeveled, John kirúgott.Összevonta a szemöldökét, és hitetlenség jelent meg az arcán. –Micsoda? Miért tenné ezt?– Én, öhm, úgymond átveszem a helyed – elfordultam.– Micsoda?– Te, Sunny és Lexis most már elmehettek. Egy család lehettek.Egy átlagos, hétköznapi család. De azt hiszem, magatokkal kellvinnetek Tannert, mivel ő és Lexis már randizgatnak – próbáltamboldog hangot megütni.– Tanner és Lexis… randiznak?A plafonra emelte a tekintetét. Isteni beavatkozásért fohászkodott?– És te anélkül, hogy megbeszélted volna velem, leszerződtélJohn-nal. Azért tetted, hogy én elhagyhassam az ügynökséget.Ooooké. Hitetlennek hangzott a randi dologgal kapcsolatban, depokolian dühösnek a másik miatt. Ömlengenie kéne nekem hálából.– Igen. Mindkettő így van.Csend.– Nem fogom most jelzővel illetni az ex-feleségem kapcsolatátegy tinédzserrel. A sokk talán meg is ölne. Amit tudni szeretnék,hogy miért akarod annyira, hogy eltűnjek – mondta végül halkan.– Nem akarom, hogy eltűnj – néztem a szemébe. – Én csak..., nos,ezt akartad. A lányodnak erre van szüksége. És, ha átveszem ahelyed a PTK-nál, akkor teljesítem az alkunk rám eső részét. Tesegítettél nekem, én segítettem neked.338

Játék a tűzzelFelnyúlt, és megmasszírozta az orrnyergét, de arca grimaszbatorzult, ahogy megmozdította a karját, ezért gyorsan mozdulatlannádermedt. – Nem hiszem el. Teljesen kiszámíthatatlan vagy, ráadásulegy hatalmas kolonc a nyakamon.– Na, szép! Kösz! Pont erre a reakcióra vártam.Ismét könnyek lepték el a szememrt. – Hát nem tudod, milyennehéz ez nekem? Nem akarlak elveszíteni.– Akkor ne tedd! – mondta immár nyers hangon. – Gyere velünk!Tágra nyílt a szemem. Ezekkel a szavakkal épp most ajánlott felmindent, amire vágytam. Magát. Egy életet együtt. Mint család.– Nem tehetem.Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha mondanom kellett. – Havisszavonom az adott szavam, John azt akarja majd, hogy nekidolgozz. Valószínűleg utánunk küldi Codyt, hogy vadásszon leminket.– A fenébe, Belle, sosem terveztem, hogy szerelmes leszek beléd!– Rome felnyúlt, és letörölte a könnyeimet. – De átcsusszantál avédelmi vonalaimon.– Mi? – kérdeztem. Most először hallottam a szerelem dologról.– Szeretlek, oké? Úgy gyanítom, hogy akkor kezdtem belédszeretni, mikor elájultál a tűz után. Úgy értem, még sosem aggódtamennyire nőért soha életemben, még Lexisért sem. De akkor márbiztosra tudtam, mikor láttál macskává változni…– Jaguárrá – javítottam ki.– Tök mindegy – mondta. – A lényeg az, hogy nem érdekelttéged.– Ez a legédesebb dolog, amit valaha hallottam – mondtam, éskezemmel eltakartam a szemem. De nem akartam hallani ezeket aszavakat. Nem most. Nem most, mikor nem fogadhattam el, amitfelajánlott. Mégis. Tartoztam neki az igazsággal.– Én is szeretlek! – a beismerés rekedt volt, megtört ésmegállíthatatlan. – Annyira szeretlek!– Nem tudom, miért vagy szomorú. Ez nem olyan, mintha itthagynálak egyedül, hogy gondoskodj magadról.Tátva maradt a szám. – Micsoda?339

Gena Showalter– Van egy partnered, bébi. Szokj hozzá! Nincs az az isten, hogy asorsodra hagyjalak! Szükséged van egy testőrre.– De… de…– Vincent halott, és ő volt a legnagyobb fenyegetés Sunnyszámára. Emellett, segítesz nekem megvédeni őt a világ többirészétől – mondta. – És ha bárki meg tudja tanítani őt a normáliséletre, az te vagy.Hangja száraz volt, de tele szeretettel.Uramisten, uramisten, uramisten! Velem akart maradni, velem fogmaradni. Minden álmom készült valóra válni. Mi van, ha nem tevagy számára a megfelelő nő? Lexis nem volt az. A gondolat átsiklottaz agyamon, de gyorsan elhessegettem. Nem tudtam megjósolni, mithoz majd a jövő, de tudtam, hogy szeretem őt. Most már azt istudtam, hogy ő is szeret.– Mi van, ha azt mondom neked, hogy Tanner is velünk fogdolgozni? – kérdeztem.Rome válaszolt. – Akkor is veled akarok maradni. Egy nagy,boldog család.Az öröm könnyei csorogtak végig az arcomon, felmásztam azágyra, és mellé feküdtem. Vigyáztam a sérüléseire, és az arcomatnyakának hajlatába fúrtam.– Annyira szeretlek! – ismételtem meg újra.– Én is szeretlek. Isten segítsen nekem! – sóhajtotta. –Beleegyeztél már valamilyen küldetésbe?Egy nyolcast rajzoltam a mellkasára az ujjammal. – Johnmegemlítette, hogy van egy bűnöző, akit Sivatagi Lánynak neveznek,és semlegesíteni kell.– Már megtanultad a fogalmakat, látom.– Igen. Sőt, azt is megtanultam, hogyan semlegítsekparasztrófákat.Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. – Parasztrófák?– Nem hallottad még? Ez az új rövidítés a paranormáliskatasztrófára.Rome megrázta a fejét, de a derekam köré fonta a karját, ésszorosan magához húzott. – Mibe kevertem magam?340

Játék a tűzzel– A mennyországba – mondtam, mire felnevetett.– Ha partnerek leszünk, szükségünk lesz egy fedőnévre –tettemhozzá. – Mondjuk, hívhatnánk magunkat Csodamacskáknak.Felhorkant, de a mozdulatot fájdalmas grimasz követte. – Nenevettess többé!– Ne engedj el! – suttogtam hirtelen komolyan.– Soha – megcsókolta a halántékomat. – Ez az egy biztos. Az életérdekes lesz. De ott leszünk egymásnak.Igen, ott leszünk egymásnak. Egy nő – még a Csodanő sem – nemkérhet ennél többet. Alig vártam már, hogy lássam, mit tartogatnekünk az élet legközelebb.341

Belle Jamison, alias „Csodanő” Szakmai önéletrajza(végleges változat)CÉLSzétrúgni a fő gonosztevők seggét; megmenteni a világot aparasztrófáktól; tanítani nagyszájú társamat, Tannert; felkutatni anehezen megtalálható Dr. Roberts-et; és, öhm, megtanulni irányítania repülő sárgolyókat, amik rejtélyes módon nekimennek mindennőnek, aki megnézi magának Rome-ot.TAPASZTALAT• Sok óra (forró és kemény) edzés Rome-mal, alias„Macskaemberrel”• Tökéletes, sikeres megsemmisítése az ördögi bajkeverőnek,Csinos Fiúnak• Mályvacukor sütése a puszta kezem segítségével(és a szememmel)• A virágok megöntözése apa lakóparkjában (locsoló nélkül)• Egy hógolyócsata megrendezése a nyár közepén(annyira seggbe rúgtuk Tannert!)TANULMÁNYOK• Rome iskolája• Csupa ötössel jutalmazva, és elhallgatva minden „extrakredites” megbízástÉRDELŐDÉSI KÖRHosszú séták a tengerparton (Rome-mal), naplemente (Rome-malvégignézve), romantikus regények (a szerelmi jelenetek eljátsszvaRome-mal), hideg téli esték (ölelkezés Rome-mal), Romekiltben/egyenruhában/naptárakon (vagy épp pucéran), és masszázs(Rome által).342