PanIII 21 1023.pdf - cegledipanorama.hu

34GondolataKései szőlőszeles, esős napok multával bágyadtmeleg szorult a házvég fehérre meszeltfalához, ahová idősebbik lányavezette ki a könyökénél fogva, türelmesenkísérve topogó lépteit.- Hogy erőt gyűjtsön, Apám, ebben a jó időben!– mondta az asszony hangosan, szinte kiabálva,amíg az öreget a kopott, támlás székre ültette. –Majd Ferikével küldök ki valami csemegéznivalót,jó? A kalapja nem kell?- Nem. Jól van. – Bosszantotta, hogy belezavarodottkissé a gyors kérdésekbe, de hát úgyismindegy, mit mond – mióta segítségre szorul,Etus határozza meg: mi a jó, mire van szüksége.Egyedül maradt. Fakó pislantással körbenézetta gazdasági udvarba hordott őszi terményeken.A fal mellett megtermett dinkatökök halma kerekedett.Akkorák, hogy fejszével kell szétütniőket, csak úgy tudják a jószág abrakjába gyalulni.A szakadozott ponyva félrehajtva, hadd szikkadjonmég a répa elvermelés előtt. Hanem akukoricát, azt már lehetne fosztani: hatalmas rakásbaömlesztve sárgállottak a félkarnyi csövek.Szinte érezte tenyerében a csuhé reccsenését,ujjai között a száraz kukoricabajusz selymét,aminek érintésétől csiklandó inger gyűlikaz ember orrában. De nem dicséri itt már az őmunkáját, szorgalmát semmi. Lenézett: göbösbütykei mintha élő kinövései lennének a kétkézzel markolt pirosas-sárga meggyfabotnak.- Nem vagyok való én már semmire. – csuktale pillátlan szemhéját, és arcát, kalap-árnyéktólörökösen fehér homlokát a délelőtti napsütésfelé emelte.- Nagyapa! Nagyapa, nézze, mit hoztam! –Szendergéséből lassan eszmélt unokája szavaira.Ferike – aki meglett korú, érett férfi, két fiúapja – kis kosarat rakott az ölébe. Az üldögélőöreg éneklő, fátyolos hangon megszólalt, szájszéleiszikkadt nyálból húztak vékony szálat: -Kései szőlő… Piros kecskecsöcsű…Derű mélyítette el ráncait, mert eszébe jutott,hogy nagyapjánál a kert végében, a koronaakácbólnevelt sövény mellé volt telepítve ez afajta. Fogatlan ínyén elomlott az első szétroppantottbogyó lédús zamata, amikor karjábaiszonyatos emlékként hasított a fájdalom. Újrahallotta az ukrajnai táborban a kozák őr mocskoskáromkodását, a nehéz láncdarab csörgő,süvítő zuhanását, a saját üvöltését, amint baljábandajkálva tartotta töröttre zúzott jobbkezét.Egy bönge, egy éretlen, savanyú billing miatt –amiért kapálás közben lopva felnyúlt a dróthoz,szomját oltani. Egyetlen szőlőszem miatt…És újra futott a rosszul kivilágított pesti éjszakábana többiek mögött, kezében karabéllyal,mélyen előrehajló felsőtesttel, romok fedezékébenmeglapulva. Messziről puskalövések furcsapattogása, harckocsik lövegének konduló dörrenésehallatszott. Néhány utcányira az Oktogontólmegbotlott egy földön fekvő egyenruhástestben: - Emberek! Ez a katona még él! -- Lődd fejbe a rohadékot, és igyekezz! -- De hát sebesült! De hát magyar… – mondtahalkan, értetlenül, s a honvéd válla alá karolvaa gyér világosság felé emelte. Falubeli, gyerekkoripajtása kutatta lázas, kiforduló tekintettelaz arcát. Halványan elmosolyodott, és zihálvasuttogta: -Te vagy, Balázs… Emlékszel: kiskorunkbanilyentájt dézsmáltuk nagyapád kertjébena kései kecskecsöcsűt…Feje örök álomba billent, mosolygó szájánmintha a szőlő sötét leve csorrant volna.Az öreg vágyódva a távolba révedt – oda, ahola tövises kerítés nem választ el már többé múltat,és jövőt: a valaha volt gyümölcsöskert irányába,amit kisajátítottak a terjeszkedő Újtemetőszámára. Háta megrázkódott a rojtosodó kötött,barna mellényben, besüllyedt ádámcsutkájúnyakán megfeszültek az inak, ahogyan szárazonkehintett néhányat: - Csak mindig béke legyen,Kisfiam. Mindig csak béke…BORDA JÁNOS