alkimista kulcsa - Könyvmolyképző

Az alkimista kulcsaMár csak néhány óra hiányzott, hogy hőn szeretett városomatviszontlássam, ezért körülbelül félúton, egy vasútállomásonmegálltam egy kicsit pihenni. Kilométerekenkeresztül az autópálya felett repültem (ha nincs köd, sokkalegyszerűbb, mint az energiaáramlatokat követni), és ez éppelég megerőltetés volt egy magamfajta figurának.Elegem volt a fáradozásból. Fütyörészve vártam, hogy jöjjönegy kelet felé tartó vonat, majd felszálltam. (Mi, vízköpők,hangképzési adottságaink miatt nem vagyunk valami nagyfüttybajnokok, félelmetes külsőnkkel a démonokat kell a templomoktólelijesztenünk és távol tartanunk. Ám egy építészegyszer csak azt gondolhatta magában: „Ej, ha már egyszer ittvannak, miért ne használnánk őket arra is, hogy az esővizetlevezessék? Igazán eredeti ereszcsatorna lenne belőlük!” Ezértvan mindig tátva a szánk. Mondanom sem kell, micsoda örömaz effajta szájöblítés. Főleg, ha heteken keresztül nem esik, és agalambok kis ajándékukat a tetőn hagyják.)Mindig is szívesen kapaszkodtam fel mozgó járművekre,főleg éjszaka, amikor meghúzhatom magam a vonat tetején, éssenki nem csinál belőle ügyet, hogy egy tonna gránit potyázik.Ezeknek a modern vonatoknak az a bajuk, hogy őrült sebességgelszáguldanak, és dühödten süvöltenek át a vasúti átjárókon.A tervbe vett szunyókálás gyorsan füstbe ment. Hogy fent tudjakmaradni, karmomat a vagon tetőlemezébe kellett mélyesztenem,ami olyan hanggal jár, hogy belesajdul az ember foga.Ezért a következő állomáson inkább ismét a levegőbe emelkedtem.Ki szerettem volna nyújtóztatni a szárnyamat, meg aztsem bírtam tovább cérnával, hogy az a sok szemeteszacskómeg újságpapír mind az arcomba csapódik.Meggondolatlanság volt részemről, ez az igazság. Pirinyókis állomás volt, alámerült a csendben. A mozdonnyal lehetettvalami probléma, különben nem állt volna meg egy ilyen istenháta mögötti helyen. Eljött a megfelelő idő és hely, hogy odébbálljak.Felegyenesedtem, kinyújtóztattam karomat, lábamat.( 16 )