alkimista kulcsa - Könyvmolyképző

Az alkimista kulcsaörökölte, és ahányszor megpillantotta a tükörképét, őt láttabenne. Hátat fordított a kirakatnak, és körülnézett. Az ablaküvegekenmegcsillant a lemenő nap. Hirtelen úgy látta, minthamaga az a kis tér bocsátaná ki a fényt, amelyen ácsorog. Lucillaúgy érezte, varázslat szállta meg, és egy pillanatra boldog volt,hogy itt lehet. Mielőtt azonban továbbmenne, meg kell tudnia,hol is keresse, amit akar. Határozottan elindult egy könyvesboltfelé, és megkérdezte, hol talál kisállat-kereskedést. A fickóvilágosan és érthetően magyarázta el, a térképen is megmutattaaz utat. Egyszerűnek látszott.Elindult, és legalább húsz hídon vágott át; mind másmilyenvolt, mégis olyan könnyen össze lehetett őket téveszteni. Megpróbálthivatkozási pontokat keresni, de mert minden épületkülönleges volt, végül mindegyik egyformán különösnek látszott.Az út kezdett kínossá válni, valahogy úgy, mint ahogyegy velenceinek megbocsáthatatlan hanyagság egyenes vonalathúznia.Lucilla irigykedve nézte a macskákat, amelyek aprócska párkányokonközlekedtek a víztől csupán egyetlen centiméterre,és szemmel láthatólag oda mentek, ahová csak akartak, mígő, ahányszor csak zsákutcában – vagy még gyakrabban egycsatornával szemközt – találta magát, kénytelen volt visszafordulni,és újrakezdeni.Egy óra múlva, maga sem tudta hogyan, kiindulópontjáhozért, de a kisállat-kereskedést nem találta meg. Szemben megláttaa kaput, az éttermet, a könyvesboltot, ahol útbaigazítástkért, és a sarkot, amelyen befordult, vagyis a hazafelé vezetőutat. Ebben biztosan nem téved, mert a tetejéről megismeri:az a ház az, amelynek a tetején, a kémény mellett egy groteszkszobor gubbaszt. Csakhogy a hatalmas szárnyú és fülű figuramost éppen az esőcsatornába kapaszkodik. Még egy rejtélyebben a városban, tűnődött Lucilla: a látószög mindig másnaklátszik, és elegendő egyetlen hiba, hogy az ember elveszítse afejét.( 26 )