Erdőváros meséi

– Ott van anyukám, már mondtam.
– Jó, de mi történik, ha mondjuk segíteni
akarsz anyukádnak, és egyedül viszed ki a
szemetet? A kerítésnél meg megszólít ez a
bácsi vagy néni. Ismerős, vagy nem ismerős?
– Háát? Végül is nap mint nap látjuk. Akár
ismerős is lehet… – gondolkodott el Fifika.
– Tudsz róla valami többet annál, hogy hogyan
néz ki? – érdeklődött Zabola Zoli.
– Neeeem – hajtotta le a fejét a kígyólány.
– Így van. Akit csak látásból ismerünk, az
attól még idegen a számunkra. Csak azzal
szabad szóba elegyednetek, akit a szüleitek
is ismernek, és megengedik nektek. Ha bárki
más megszólít benneteket, soha ne álljatok
vele szóba, és mindig mondjátok el a szüleiteknek,
vagy tanáraitoknak a történteket.
– Ugyan, ha bántani akarna az idegen, én
puszta kézzel legyőzöm! – ugrott fel Róka
Miki, és fenyegetően hadonászott az ökleivel.
Zabola Zoli Miki mellé állt, és megkérte
a rókafiút, hogy ha ilyen erősnek érzi magát,
akkor próbálja legyőzni őt. Róka Miki
küzdött, küzdött egy darabig becsületből,
de már az első pillanatban érezte, hogy ezt
a meccset már akkor elvesztette, amikor
még el sem kezdődött.
– Tudom én, Miki, hogy nagyon erős vagy –
vigasztalta Zoli a fiút, de egy felnőtt erejével
szemben nem sok mindent tehetsz.
Jobb elkerülni az ilyen helyzetet.
– Többet ésszel, mint erővel! – kiabálta
Medve Matyi.
– Ez nagyon jó végszó a mai órára – mosolygott
Zabola Zoli, miközben meghallotta az
óra végét jelző dallamot. – Sok sikert kívánok
a délutáni meccshez! Te is beállsz, Tóni?
– kérdezte. Választ már nem kapott, mert a
fiúk Tónit közrefogva kiviharzottak az udvarra,
hogy megmutassák neki a focipályát.
Zabola Zoli a kapitányság felé menet jókedvűen
dudorászott. Jól érezte magát a gyerekek
között, s már azon gondolkodott, mivel
lepi meg őket a következő találkozáskor.
13