Erdőváros meséi

Nagyon megörült a kismadár, felpattant a vállamra,
és együtt vágtunk neki a bozótosnak.
A szüleim már előrementek, és a nővéremre
bíztak, aki igaz, hogy már felsős, na de lááány!
Bevallom, kicsit tartottam az úttól, hisz a bozótosban
sötét van, és arra tanyázik Sunyi, a
róka is, aki egyszer-kétszer már megkergetett
Mindenki felnevetett, Marci pedig fontoskodva
folytatta a történetet:
– A kutyus korához képest elég nyúlánk volt, a
szőre pedig kissé megviseltnek látszott a sok
beleragadt bogáncstól, de vidáman szimatolt
az arcomba, a farka pedig örömtáncot lejtett:
az erdőben. Bátraké a szerencse! – biztattam
magamat, és bemerészkedtünk a sötét bokrok
közé. Poszáta Pityu boldogan csivitelt a fülembe,
amikor ágrecsegésre lettem figyelmes.
– Pszt! – suttogtam, és kővé meredve hallgatóztam.
A recsegések egyre csak ismétlődtek, és
már egész közel jártak. A szívem a torkomban
dobogott, és már azon gondolkoztam, láthatatlanná
tudnék-e válni esetleg, amikor a valami
odaért: szétnyílt előttem a bokor és… Mókus
Marci hatásszünetet tartott és körülnézett.
– Na, ki jött elő, mondjad már! – kiáltották kórusban
a többiek, az izgalomtól felhevülten.
– Előjött egy… zsemleszínű kiskutya!
– Végre van itt valaki! – ugatta harsányan. – Már
időtlen idők óta bolyongok ebben a bozótosban,
de senkivel nem találkoztam! Te ki vagy, kik
vagytok? – csaholta, és leült velem szemben.
– Mókus Marci vagyok, ő pedig Poszáta Pityu
– válaszoltam. – Tudod-e, hogy nagyon megijesztettél?
– Ó, nem akartam! – szontyolodott el a kutya.
– Amúgy engem Cukinak hívnak. A labdámért
szaladtam be a bozótba, de végül a labda sem
lett meg, és én is itt ragadtam! – sóhajtotta
bánatosan.
– Gyere velünk, én épp a rokonomhoz tartok a
bozótoson túlra, és segítek neked, hogy kijuss
36