Családi Kör, 2018. július 5.

Falcsik Mari
Kemény
Apám ágyában aludtam tegnap Anyámnál
maradva éjszakára – Buda mint mindig hozta
amit nagyon tud: kéterkélyt roppant
perspektívát
belebámulást a hegyek hullámába a fölöttük
sziporkázó piros nyelű tévéadótornyot
a lámpákat csillantó kígyóutakat a Levegőt!
a városban nemlétező téres csillagos eget
és a tágas otthon örök szűkösségét
Apám ágya elviselhetetlenül kemény: ahogy
„egészséges” – már annak akinek ez: nekem
rugalmas félpuha kell a keményen nem
alszom
virrasztottam tehát – Apám hiánya
elviselhetően
fájdalmas most még inkább valami csínyre
lehetőség
mintha csak összekacsintottunk volna hogy
míg ő
leugrik a Sportba egy fröccsre én a szekretert
kipakolhatom és elolvashatom a közös
hangot
vergődően de kompromisszum nélkül
kereső kemény szerelmes leveleiket
Papiros
Bizonyítványosztás napja. Más ez a reggel, mint a szünet többi napjának kezdete. Nem
tervezünk semmit erre a délelőttre (ha rosszabb a teljesítmény, akár a délutánra sem, teret
adva a hosszú papolásnak, a duzzogásnak és a fogadalmaknak a következő iskolaévre
vonatkozóan), a mosdást és a reggelit követően a gyermek felölti a legszebb nyári ingét és
hosszú nadrágot húz – a helyzet komolyságához illően. A kapuban való búcsúzáskor még
egyszer óva intjük a csemeténket attól, hogy az osztályfőnöki órát követően a pajtásaival
a játszótéren időzzön, nehogy összepiszkolja a szép ruháját. Mivel lóg a lába az esőnek,
ráerőszakoljuk a hátára a hátizsákját, nehogy elázzon a bizonyítvány, hiszen úgy emlékszünk,
arra jobban kell ügyelnünk, mint a két szép szemünkre. A kapuból visszafordulva
dobja oda, hogy „ja, nem bizonyítványt kapunk, hanem diplomát”. „Akkor annál inkább
vigyáznunk kell rá” – hangzik a szülői szigor, és fordul a kulcs a zárban.
Nem telt el egy kerek óra sem, a gyermek már a kapuban áll, sebtiben tépi is fel
a hátizsákja villámzárát, és húzza ki belőle a „diplomát”. Kissé már gyűrött, hiszen az
A4-es űrlap fénymásolata nem a legkeményebb jószág, könnyen gyűrődésnek indul,
főleg egy ötödikes diák üres hátitáskájában. Annak ellenére, hogy nem a legjobb
eredménnyel zárta az évet, nem emiatt öntött el a düh, hanem a „diploma” miatt. A
hivatalos okirat nem más, mint egy egyszerű papírlap.
Csalódottságom óriási. Ennyit ér a gyermekem tudása, igyekezete, lelkesedése?
Hogy fog ez a papírlap megöregedni, megsárgulni és arra várni, hogy majd nagyapaként
a fiam az unokái orra alá dörgölje, hogy „Látjátok? Én ötösöket és négyeseket
hoztam haza… ti meg?” Vagy ha rosszabbul teljesítene, akkor meg azt mondhatná:
„annak ellenére, hogy ketteseket és hármasokat kaptam, nézzétek mire vittem!..” Még
ínségesebb időkben is többre tellett a társadalomnak, és valami pofát adtak a tudásnak,
és kemény fedelű füzetecskébe jegyezték be az elért eredményeket. Bármilyenek
is voltak azok. Aztán a diákon múlott, hogy miként őrizgette azt, de tény, hogy padlástakarításkor
a családi képek mellett rendszeresen előkerülnek felmenőink bizonyítványai
is, amelyek életük egyik legfontosabb korszakáról adtak tanúbizonyságot.
Gyermekem „diplomájára” nincs más magyarázatom, mint hogy az az oktatási rendszer
teljes degradálódásának bizonyítéka. Nem számít, hogy milyen jegyeket értél el. Sem az,
ha jókat, de az sem, ha rosszakat, hiszen nem is ez a fontos. Ahogyan azt nem egy miniszterünk,
előjárónk esetében megtapasztalhattuk, bárki és bármikor szerezhet pénzért egyetemi
diplomát – rossz bizonyítvány ellenére is. De ugyanígy azt is tudjuk, hogy a legjobb
diák sem kaphat munkát a tanulmányait követően, ha nincs egy fontosabb okirata – pártkönyvecskéje.
Ez bizonyára nem egy egyszerű papírlap, hiszen arra szükség lehet naponta,
ki tudja, mikor kell előkapni a pénztárcából, és előjogainkat követelni.
VÍGI ZSOLDOS Zsaklina
Borítónkon Domonkos Bianka alkotása látható
2018. július 5. 3