osservatorio73-74 - Osservatorio Letterario

Akár a gyermek
Az összekötő, sosem volt öröm
szeretetteljes, akár a gyermek,
fénnyel táplál, míg gondokat töröl,
mint váratlan érkező szerelmek.
Nem mondja, de tudatja, szeretlek,
míg szűzi csendjét megőrzi lágyan,
ha szólna szám, kérné; semmisíts meg!
vele a lelkem van úri házban.
Minta Isten maga lenne velem,
csak a fénye szelídül hirtelen,
hogy ne rettenjek, ne legyen panasz.
Én emberparány, semmi lény vagyok,
míg Ő a mindenségnél is nagyobb,
egyszerű, fénylő, tiszta és igaz.
9./
A végtelen
Egyszerű, fénylő, tiszta és igaz,
boldogságot ad és könnyűséget,
érzem erejét, mennyei vigasz,
s vele a végtelen mindenséget.
Ismer engem, nem kérdezi, ki vagy,
érzem a teremtő melegséget,
a fényében a messzi titkokat,
hihetetlen, de a teljességet.
Hozzám sem ér, mégis körülölel,
érezteti, ő az, aki szeret,
s magamban arról faggatom, ki vagy?
Némaság a válasz, más semmi se,
szertartásos, mint egy latin mise,
mert isteni, a legszentebb vigasz.
10./
Titokzatos varázs
Mert isteni, a legszentebb vigasz,
fénye ölel, mint rózsaarcú nap,
lehet angyal, vagy mágneses vihar,
csenddé csitult, de meleg és arany.
Kíváncsin figyelnem talán szabad,
mint a tavasz, titkos ez az erő,
magához ölel, melenget, maraszt,
ő az üzenet, a csodatevő.
Mint a telet, ha váltja a tavasz,
de nem, még ez sem egy jó hasonlat,
nincs is rá szó, tán maga a Kegyelem…
Nem tudom, csak azt, hogy jó, hogy itt van,
oly könnyű vagyok, míg el nem illan,
érkezik, s kontaktust teremt velem.
11./
Fény-teli érzés
Érkezik s kontaktust teremt velem,
mint a napsugár, fény-teli érzés,
még hasonló sincs hozzá semmi sem,
szűzi, tiszta, nincs benne kísértés.
Reális való, látható elem,
annyira tiszta, nagyszerű érzés,
mintha meleg szárny verdesne bennem,
olyasmi, mint az emberi hűség.
Nem tudom ki ő és honnan jöhet,
nem lehet más, mint égi nagykövet,
látogatóm titokzatos varázs.
Érzés, mely mindig magával ragad,
de oly különös, furcsa hangulat,
ő a titok, az elragadtatás.
12./
Isteni fény
Ő a titok, az Elragadtatás,
ajándék, kölcsön a Mindenségtől,
meg-meglátogat, fel-felsziporkáz,
tán belőlem, az emberi mélyből.
Valami csodás, néma suttogás,
nem áll másból, isteni fényből,
lehet, hogy folyton körülöttem áll,
alig érezhető tüneményből.
Méltó vagyok hozzá, hiszen átfog,
érzékelem, már-már szinte látom,
mintha leszállt volna mennyország.
Oly sejtelmes, Ő, mit akar,
körülölel meleg karjaival
a mindentől Elvonatkoztatás.
13./
A sejtelem
A mindentől Elvonatkoztatás
jött először tíz éves koromba,
sejtelmesen suttogott, mint a fák,
az utamra csendesen hajolva.
Nappal volt, tán alig csak délután,
furcsa, akkor sem jöttem zavarba,
kicsit lehet meglepődtem talán,
fény volt és csend, neki sem volt hangja.
Jött, s biztatott, hogy erővel töltsön,
s azóta visszajáróm e földön,
tán őrangyalom, vigaszt nyújt nekem.
Azóta sem tud még senki róla,
hogy lelkem titkos látogatója
maga az üdv, maga a Kegyelem.
126
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIV – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG.-GIU. 2010
14.