Untitled - Polc.hu

Hedwig
Courths-Mahler
Lajos király
védence

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Hedwig Courths-Mahler: König Ludwigs Schützling
© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG
Bergisch Gladbach
Fordította: SIMON JOLÁN

I.
1868 nyarán II. Lajos, Bajorország királya felbontotta
eljegyzését unokatestvérével, Zsófia Sarolta hercegnõvel.
Amilyen váratlanul köttetett annak idején az eljegyzés,
éppolyan meghökkentõ hirtelenséggel bontották is
fel, kevéssel az esküvõ kitûzött napja elõtt. Sosem derült
ki pontosan, mi vitte rá a királyt erre a döntésre. Annyi
bizonyos, hogy mélyen megbántódott valamiért, és sértve
érezte magát. Állítólag olyan vonásokat fedezett fel
menyasszonya jellemében, ami visszatartotta attól, hogy
feleségül vegye, s ezért volt kénytelen szakítani vele.
A szomorú tapasztalat mindenesetre végképp megkeserítette
az egyébként is búskomorságra hajló uralkodót.
Nemrégiben rajongásig szeretett és tisztelt barátjától,
Richard Wagnertõl is meg kellett válnia, akit pedig
mindaddig lelkesen támogatott. A híres zeneszerzõnek
garmadával voltak irigyei, ellenségei, s ezek addigaddig
intrikáltak, amíg sikerült elfordítaniuk tõle Lajos
5

szívét. Az ifjú király tehát kétszeresen is magányosnak,
boldogtalannak érezte magát, és bánatával, ha csak tehette,
visszavonult hegyvidéki magányába.
A Hohenschwangau-kastély volt kedvenc tartózkodási
helye, s történetünk idején is ide vonult vissza a fiatal
uralkodó. Romantikus lélek volt, aki rajongott a zenéért,
költészetért és az építészetért, és minden vagyonát
kastélyok építésére fordította. Most is egy újabb
építkezés terveit forgatta a fejében. A helyet is kiválasztotta
már: a Pöllat-szakadék fölött merészen az égbe törõ,
meredek sziklaszirtet. Ide álmodta a Wagner-operák
által ihletett pazar kastélyát: Neuschwansteint.
Egy szép nyári délutánon a király kedves szokása
szerint egyedül barangolt az erdõben, élvezve a természet
szépségét. Elzarándokolt a kies Berzenkopf-sziklához
is, és lelki szemeivel már látta maga elõtt a pompás
kastélyt, mely festõi szépségével, gazdagon díszített
termeivel és korszerû felszereltségével mindenkit ámulatba
ejt majd. Amint így elmélkedett és tervezgetett
magában, észre sem vette, hogy letért az ösvényrõl, és
egyre beljebb gyalogolt az erdõben. Mély csend vette
körül, csak egy-egy távoli madárhang hatolt át a fák és
bokrok sûrûjén.
A király egyszer csak fölrezzent álmodozásából,
megtorpant, mert azon kapta magát, hogy eltévedt.
Egyre áthatolhatatlanabb növényzet vette körül, és sehol
nem akadt egy tisztás, egy kis domb vagy szirt,
ahonnan körülnézhetett volna. Továbbindult nagy bi-
6

zonytalanul, csak úgy találomra, hátha visszatéved az
ösvényre, vagy legalább talál valakit, aki útba igazítja.
Nemsokára megpillantott egy gerendákból ácsolt,
zöld zsalugáteres kis házat. A takaros házikó ajtaja fölött
szarvastrófea hirdette, hogy az erdész lakik benne.
A király nagyon megörült, mert alaposan elfáradt, megéhezett
és megszomjazott a hosszú gyalogúton.
Ahogy a fák között az erdészlak felé ballagott, két
gyermeket pillantott meg a ház elõtti padon. A nyolc év
körüli lányka és a tízéves forma kisfiú élénk csevegésbe
merült. A király önkéntelenül megállt, és elgyönyörködött
a bájos látványban. Hívogató és szívet melengetõ
volt a kép, mely békét, otthonosságot sugallt. Nem
akarta megzavarni a gyerekeket, csak állt ott, és mosolyogva
figyelte õket.
A kislány rendkívül eleven teremtésnek tûnt. Sötétbarna
haját két szoros varkocsba fonták, ám itt is, ott is
kiszabadult belõle egy-egy göndör fürt, és minden mozdulatára
játékosan körültáncolta finom arcocskáját. Pajtása
Burginak szólította, az õ neve pedig Joseph lehetett,
mert a Szepi becenévre hallgatott. Igazi bajor népi
sarjnak ígérkezett: egyszerûnek, egyenes szívûnek, barátságos
és megfontolt természetûnek, ám egyszersmind
olyannak, aki heves indulatokra ragadtatja magát, ha
fölbosszantják.
Burgi és Szepi éppen a királyról és a kastélyairól társalgott.
Lajos kíváncsian fülelt, felettébb érdekelte, mit
tudhat meg önmagáról.
7

A kis Burgi minden szava mesébe illõen túlzó és álmodozó
volt, de kitûnt belõle, hogy a szülõi házban,
ahol nevelkedik, szerfelett tisztelik és szeretik a királyt.
A gyerekek beszélgetésébõl az is kiderült, hogy unokatestvérek,
és hogy Szepi az erdészlakban már régóta
családtagnak számít. Apja, aki kocsis a király szolgálatában,
a felesége halála után elvitte Szepit a húgához,
Malwinger erdész feleségéhez, mert nem akarta, hogy
a gyermek szeretõ anyai gondoskodás nélkül nõjön fel.
A kisfiú tehát együtt nevelkedett két unokahúgával,
Burgival és Antonie-val, akit Toncsinak becéztek, és
még csak négyéves volt. Gyakran meglátogatta édesapját
a Hohenschwangau-kastélyban, ezért sokkal többet
tudott róla, mint Burgi, aki még sosem járt ott. Igaz,
Szepi sem igen jutott tovább a cselédháznál, de mit számít
az, végtére az is a kastélyhoz tartozik!
Ha Burgi túlságosan belemerült a fantáziálásba, a
fiú kimért megjegyzésekkel hûtötte le. Kezét keresztbe
fonta a mellén, ahogy az öregektõl látta, s egy fadarabkát
rágcsált, mint aki pipázik. A lányka éppen arról értekezett,
hogy a király drágakövekkel kirakott aranykoronát
visel, és csodálatos hermelinprémes bíborpalástot,
melynek hosszú, nehéz uszálya van, úgyhogy õfelsége
kénytelen mindenüvé aranyhintón járni, ha pedig kiszáll,
akkor piros szõnyeget terítenek a lába elé.
Szepi ezt már nem állhatta meg nevetés nélkül.
Megrázta szõke üstökét, és kioktató hangon közölte,
hogy mindez csak gyerekes képzelgés. A király ugyan-
8

olyan ruhát visel, mint más elõkelõ városi urak, magyarázta,
amivel sikerült fölbosszantania a temperamentumos
kis Burgit.
– De nagyra vagy magaddal! Mer’ te talán láttad már
a királyt, mi? Jaj, de nagyon tudod, hogy õtözködik!
Szepi nagyot szippantott képzelt pipájából, aztán
megfontoltan így felelt:
– Hááát... a’ mán igaz, hogy látni nem láttam. Hanem
hát ezt édesapámtól tudom, õ meg mindennap láthatja
a királyt, és nézheti, amennyit csak jólesik neki.
Burgi egy pillanatra megingott, de aztán elutasítóan
legyintett.
– Azt mind csak úgy mondta, hidd el! Lóvá tett a jó
apád, te nagyokos. Mer’ én azt jobban tudom, érted?
Ott van a tisztaszobában a képe, amit apuska hozott
anyuskának Münchenbõl. Istenkém, de gyönyörû, de
csodaszép és jóságos a király úr! Sírni kell, ha csak
ránézöl.
Szepi komolyan eltöprengett.
– Hm... azt biz’ én is jó párszor elnézegettem. Takaros
kép... hanem hát koronája, az nincs neki a képen se!
Igaz, a palást, az rajta van.
Burgi félreérthetetlen mozdulattal megkopogtatta a
homlokát.
– Elment a jó eszed, Szepi? – kérdezte, miközben izgatottan
kalimpált a lábával. – Még sosem nézted meg
rendesen azt a képet? Ott van a korona az asztalon. Épp
csak letette egy kicsit, mert nyomta a fejét. Meg aztán
9

otthon van a király, hát te is leteszed a sapkádat, ha
begyüssz a házba. Vagy tán nem?
Szepi képzeletbeli füstfelhõket eregetett.
– Hm... igaz, azt meg köll hagyni – ismerte el. – De
azt azér’ mégse hiszem, hogy a király úr mindég úgy
járkálna, ahogy a képen van. Majd megkérdezem apámat,
ha megest meglátogathatom a kastélyban. Hanem,
hallod-e, akkor mindjár’ velem is gyöhetnél – fûzte
hozzá nagylelkûen.
Burgi boldogan tapsikolt.
– Jujj, de szeretnék veled menni! Remélem, anyuska
elenged. Mikor rõzséért vagy szederért küldenek az erdõre,
mindig kimegyek a sziklaszirtre, ahonnan látni lehet
a kastélyt. Világszép azzal a sok toronnyal!
Szepi olyan büszkén bólogatott, mintha bizony övé
volna az a kastély.
– No, látsz majd csudát, ha eljössz! Ha hiszed, ha
nem, én a nagyterembe is benézhettem egyszer! Mondhatom,
majd’ belevakultam abba a káprázatos pompába!
Meg köll bomolni tõle!
Burgi izgatottan fészkelõdött a padon, a rakoncátlan
fürtök csak úgy táncoltak az arca körül.
– Na ugye, mondom én, hogy abban a pompázatos
kastélyban a királynak is urasan kell járnia, nem akármilyen
ruhában ám, mert úgy nem is illenék. Édes Istenkém
– mondta, az égre emelve tekintetét –, van egy
óriási kívánságom. Az ünneplõs szoknyámat is odaadnám
érte, de még az új zsinóros pruszlikomat is!
10

Szepinek elkerekedett a szeme. Jól tudta, milyen
nagy becsben tartja Burgi az ünneplõjét.
– És mi légyen az? – kíváncsiskodott.
– A mi drága király urunkat szeretném látni, csak
egyetlenegyszer az életben – felelte a kislány, kezét
a szívére szorítva.
Szepi a pipáját rágcsálva, alaposan megfontolta a
választ.
– No, még az is meglehet. Apám tán megengedi,
hogy egy pillantást vethess rá, ha majd a kastélyba megyünk.
– Az apád? Õ osztogatja az engedélyt? – kérdezte
Burgi kissé kétkedve.
– Mér’, mit képzeltél, te kis bugris? – vágta rá magabiztosan
a fiú. – Tán nem õ viszi mindennap kocsizni
a királyt?
– És gondolod, hogy õ megteheti?
– Ha akarja, miért ne? – felelte Szepi büszkén.
– Az vóna ám a csuda! Semmi sincs, aminek jobban
örülnék!
Lajos király, aki mindeddig mosolyogva hallgatta a
két gyermek beszélgetését, most kilépett a fák közül, és
elindult az erdészház felé. A kicsik csodálkozva pillantottak
rá, mert nemigen járt feléjük idegen. A környéken
ugyan sokan megfordultak, vonzotta az embereket
a festõi környezet, de még ha nagyobb túrára indultak
is, nem szoktak ilyen mélyen behatolni az erdõbe.
Szepi zavarba jött, mert nem tudta, hogyan illenék vi-
11

selkednie az idegennel. Lecsusszant hát a padról, és elfutott.
Burgi azonban bizalommal tekintett a közeledõ
férfira. Vajon mit tett volna, ha tudja, hogy ebben a pillanatban
teljesül leghõbb vágya, és a királyt látja maga
elõtt? Õ is leugrott a padról, megállt, és illedelmesen
pukedlizett.
– Isten hozott, uraság! Apuskával kívánsz beszélni?
Nincs itthon.
Az ifjú király fekete szeme barátságosan fürkészte
a lányka bájos arcát.
– Nem, kicsi Burgi, csak eltévedtem az erdõben. Fáradt
és szomjas vagyok – mondta mosolyogva.
A kislány házias mozdulattal megtörölte a padot.
– Gyere, itt pihenhetsz, ha elfáradtál.
– Köszönöm, gyermekem. Bemehetnél a házba, és
kérhetnél nekem egy pohár tejet az édesanyádtól.
– Õ sincs itthon. Apánk elé ment Toncsival, õ a húgom.
Mindjár’ meggyönnek. De tejet én is hozhatok
neked. Jó hideg, meglátod, milyen jó lesz – ígérte, és
máris bependerült a házba.
A király mély sóhajjal leereszkedett a padra, és fáradtan
hátradõlt. Nem vette észre Szepit, aki a ház sarka
mögül leste. Burgi már hozta is a tejeskorsót. Mielõtt
letette, takarosan kisimította az asztalterítõt.
– Egészségedre váljék, uraság! – mondta kedvesen.
– Köszönöm, kicsi Burgi – felelte a király, és jól
meghúzta a korsót. Tán soha nem esett még ilyen jól a
hideg tej, egészen felfrissült tõle.
12

– Ízlik, ugye? – kérdezte a kislány büszkén.
– Nagyon finom – felelte Lajos, és odébb csúszott
a padon. – Gyere, ülj ide egy kicsit, és beszélgessünk!
Burgi engedelmesen leült mellé, és várt. Furcsán
érezte magát. Volt valami nagyon különös ebben az
idegenben, aki csak nézte õt elgondolkodva, és nem
szólt, pedig õ akart beszélgetni.
– Hová tûnhetett ez a Szepi? – kérdezte a kislány kicsit
megszeppenve.
Lajos elmosolyodott.
– Bizony, bizony, hová tûnhetett a Szepi? – mondta
barátságosan, és körülnézett.
Burgit megnyugtatta a férfi mosolya.
– Biztosan a kutyaólhoz ment, a Bodrihoz. Mindjárt
visszagyön – nevetett, és máris megeredt a nyelve.
Lajos figyelmesen hallgatta, és közben lassan kortyolgatta
a hideg tejet. Valami olyan végtelen nyugalom
és békesség szállta meg a szívét, amit már régen nem érzett.
Sokáig szeretett volna így üldögélni, hallgatva a
kislány cserfelését, ami fölfrissítette, mint egy üde forrás.
Néha-néha õ is mondott valamit, amivel újabb ösztönzést
adott a lánykának, hogy bátran beszéljen tovább.
Burgi egyszer csak felpattant a padról.
– Most megyek és begyújtok, hogy megmelegedjen
a leveske, mire apuskáék vacsoraidõre meggyönnek –
magyarázta bájos komolysággal.
A király nagyot sóhajtott, mintha fájlalná, hogy vége
szakadt a vidám csevegésnek.
13

– De aztán kijössz megint, Burgi?
– Hát persze, uraság – bólintott a kislány. – Gyövök,
amint végeztem. Csak egy kicsit köll várnod – ígérte,
és a buzgó kis háziasszony befordult az ajtón.
Lajos elmerengve nézett maga elé, nagyokat lélegzett,
és szinte elbódította a friss, fûszeres illatú erdei levegõ.
Nagyon szerette a természetet, mert mindig megnyugtatta.
Most mégis úrrá lett rajta a szomorúság, ami
gyakorta a hatalmába kerítette, és víg kedélye egyik pillanatról
a másikra búskomorságba fordult. Mikor Burgi
kisvártatva visszatért, a király magába roskadva ült a
padon, állát a tenyerébe támasztva, és mélabús tekintete
a kifürkészhetetlen távolba révedt. A kislány döbbenten
nézte, õ viszont mintha észre sem vette volna. Burgi
szíve elszorult. Odalépett hozzá, és kis kezével gyöngéden
végigsimított a férfi gondterhelt homlokán.
– Ne szomorkodj, uraság! – mondta felnõttes komolysággal.
– Nem szabad búslakodni. Nézd a’, milyen
szépen mén le a nap a hegy mögé! Holnap majd fölkel,
hát azt is meg köll nézni. Csudaszép ám! Tiszta arany.
Ennek azért te is örülsz egy icipicit, hát nem?
Lajos összerezzent az érintéstõl, és megfogta az erõs
kis kezet. „Milyen fiatal még, de máris meglátszik, hogy
kemény munkát végez – gondolta. – Ráadásul nagy jót
tett egy királlyal, kis idõre elfeledtette vele a gondjait.
Nem szabadna a munkában megkeményednie e gyöngéd
kis kezeknek.”
Az ifjú uralkodó jóságosan nézett a kislány szemébe.
14

– Kedves kicsi Burgi! – mondta halkan.
A lányka megint zavarba jött.
– Furán nézöl ám ki, uraság! – mondta ki nyíltan,
amit gondolt.
– Ugyan miért, Burgi? – mosolyodott el a király.
– Nem is tudom... – méregette a kislány. – Rettentõ
elõkelõ meg büszke vagy... Tudod, kire hasonlítasz?
A király urunkra! Csakhogy neked nincsen olyan
gyönyörûszép palástod meg koronád, meg aztán... nem
is tudom, hogy mondjam...
Az uralkodó nem akarta felfedni magát. Szerette
tudni, hogy mit gondolnak róla az emberek, és ahhoz
meg kellett õriznie az inkognitóját. Igyekezett hát másra
terelni Burgi figyelmét, de õ nem tágított kedvenc témájától,
és azt hajtogatta, mennyire szeretné egyszer
látni a királyt. Lajos mosolygott lelkesedésén, és elhatározta,
hogy egyszer meghívja a két gyereket a kastélyába,
és ott megmutatkozik elõttük teljes uralkodói
pompájában.
Szepi idõközben elunta magát. Egyre-másra kitekingetett
a ház sarka mögül, és mindenféle jelekkel igyekezett
fölhívni magára Burgi figyelmét. Ám a kislányt
annyira lekötötte az idegen, hogy róla teljesen megfeledkezett.
A fiúcska duzzogva ténfergett föl-alá az udvaron.
Burgi boldogan csevegett, a király pedig mérhetetlenül
élvezte csapongó elõadását.
Egyszer csak éles jódlizás törte meg az erdõ csendjét.
Burgi ragyogó arccal felpattant, és hasonlóképpen
15

válaszolt csengõ, fiatal hangján. Két kiáltás felelt rá,
egy férfi- és egy nõi hang.
– Hallod, uraság? Gyön apuska, anyuska meg a Toncsi!
– magyarázta a gyerek.
A király várakozón a közeledõ erdészpár felé fordult.
A férfi ölben hozta kisebbik lányát, Toncsit. Erõs,
egészséges ember volt mindkettõ. Az erdész sötét hajú,
sötét szemû férfi, nap- és szélcserzett arca éles, merész
vonású. Izmos, megtermett alakja félelmet keltett volna,
ha a tekintete nem olyan jóságos és szelíd. A boglyas
hajú kis Toncsi gömbölyded arcából érett, fekete cseresznyeként
villant elõ apjáéhoz hasonló, eleven, sötét
szeme.
Burgi örömujjongva futott a szülei elé, és a nyakukba
borult. Azonnal élénk csevegésbe fogott. Elmesélte,
hogy egy idegen uraság érkezett hozzájuk, aki nagyon
fáradt és szomjas volt, de õ hozott neki egy pohár tejet.
Édesanyja megdicsérte, és elismerõen megsimogatta
kócos fejecskéjét. Toncsi követelni kezdte, hogy apja tegye
le, és engedje a nõvéréhez. Így is történt.
Az erdészék odaléptek az ismeretlenhez, és barátságosan
üdvözölték. A hegyvidéken élõ vendégszeretõ
népek nem kezdenek mindjárt kérdezõsködni, hogy ki
vagy, és honnan jöttél. Elég annyit tudniuk, hogy fáradt
vándor vagy, szeretnél megpihenni, és szívesen fogadnak.
Sem az erdész, sem a felesége nem sejtette, kicsoda
az egyszerûen öltözött idegen. Sosem látták még a ki-
16

ályt. Csak a tisztaszobájukban függõ képrõl ismerték,
ám azt nemigen lehetett élethû portrénak nevezni, meg
aztán azon koronázási díszben volt az uralkodó.
A vendégnek fölöttébb megtetszett az erdészék közvetlen,
szívélyes lénye. Elmondta, hogy eltévedt, fáradt
és éhes, mire azonnal meghívták egyszerû vacsorára és
éjszakai pihenõre az erdészházba.
– Igaz, csak egy nagyon szerény szobát kínálhatunk
fel uraságodnak odafenn, a padláson. Kicsiny, de tiszta
a padlásszobánk, és szívesen adjuk, ha beéri vele –
mondta az erdészné kedvesen.
A király arrafelé fordult, amerre az asszony mutatott.
A padlásszoba ablaka még kisebb volt, mint a többi szobáé,
de ezt is hófehér függöny ékesítette, és muskátli virított
a párkányán. Igazán hívogató látványt nyújtott.
Örömmel elfogadta hát a meghívást. Túl fáradt volt ahhoz,
hogy visszatérjen a Hohenschwangau-kastélyba,
meg aztán esteledett is már erõsen.
A kis társaság körülülte a ház elõtt álló asztalt. Enyhe,
langyos este volt. Az erdészné bement a házba, hogy
a vacsora után nézzen. Végre Szepi is elõkerült.
A király kedvesen rámosolygott.
– Na, Szepi, látom, tudod, hogy vacsoraidõ van. Nagyon
pontosan jár az órád.
A kisfiú gyomrára gondolt persze, amely megadta a
vacsorára hívó jelet. Szepi azonban nem értette a célzást,
és nagyot nevetett.
– Nincsen énnékem órám, uraság. Bezzeg az édes-
17

apámnak, neki aztán igen elõkelõ órája van. Akár hiszed,
akár nem, magától Lajos királytól kapta ajándékba,
úgy ám!
– Ó, ó! – bólogatott nevetve a király. – Tehát királyi
órája van, az nagy dolog, ugyebár. Egy ilyet, gondolom,
te is szívesen elfogadnál.
Szepi fészkelõdni kezdett a padon, és zavartan csóválta
a fejét.
– Nem jár az mindenkinek, uraság! Édesapám azér’
kapta azt az órát, mert egy sötét, viharos éjszakán végighajtott
egy veszélyes szakadék mellett a király kocsijával,
és nem esett bele. Életre-halálra ment ám a dolog!
– tette hozzá büszkén.
Lajos gondolatban felidézte, melyik kocsisa volt az,
akit ilyen módon megjutalmazott, és már tudta, kicsoda
Szepi apja.
– Nagyon büszke vagy arra az órára? – kérdezte mosolyogva.
A gyerek buzgón bólogatott.
– Hát persze! Édesapám azt ígérte, az enyém lesz
majd, ha õ meghal.
A király elnevette magát.
– Reméljük, sokáig él még édesapád, Szepi. És akkor
sokáig kell ám várnod az órára.
– Ó, a legényke úgyis tudja az idõt a harangszóból –
vetette közbe az erdész, és megsimogatta Szepi kurtára
nyírt szöszke haját.
A király most vele kezdett társalogni, de közben volt
18

egy-egy szava Burgihoz is, aki ki-be szaladgált a házba,
mert az asztalt terítette szorgalmasan. Kisvártatva
az erdészné is megjelent, és hozta a vacsorát. Mindenkinek
bõségesen mert a gazdag, ízletes zöldséglevesbõl.
Utána héjában sült burgonyát ettek szalonnával, s a
vendégnek még egy darabka vaj is jutott. Rég nem evett
már ilyen jót. A krumplihámozás nemigen ment neki,
így aztán Burgi tisztította meg az adagját, miután jót
kacagott az ügyetlenségén.
Lajos ellágyultan nézte a szorgos kis teremtést. Milyen
önzetlenül buzgólkodik egy idegen kedvéért! Ismét
föltámadt benne a vágy, hogy boldogabb jövõt biztosítson
Burginak. „Ezek az áldott kis kezek értem fáradoznak,
méghozzá mindenféle érdek nélkül” – gondolta
megindultan.
Vacsora után az erdészné Burgi segítségével leszedte
az asztalt, majd egy kanna sört és két poharat tett a férfiak
elé. Az erdész megtömte a pipáját, Burgi és Szepi pedig
elénekelt egy szép dalt. A kislány magas hangja tisztán
csengett az erdõ esti csendjében. A fiúcska énekelte
a második szólamot, s végül az erdész öblös hangja is
csatlakozott a kis kórushoz. A király szívét meghitt békesség
töltötte el, s áhítattal hallgatta az éneket.
Aztán le kellett fektetni a kis Toncsit. Burgi és Szepi
még fent maradhatott egy darabig. Az asztal körül ülve
tovább beszélgettek, miközben az erdészné elõkészítette
a vendégnek a padlásszobát. A berendezés itt igen
egyszerû volt: egy vaságy, ruhásszekrény, mellette mos-
19

dóállvány, a szemközti falnál meg asztal két székkel,
semmi több. Ám az ágynemû a legfinomabb lenvászon
volt, amit csak találni lehetett az erdészné sifonérjában.
Ibolyaillatot árasztott, a gyerekek ugyanis minden tavasszal
ibolyát gyûjtöttek a fehérnemûk illatosítására.
A házigazda kísérte fel a vendéget. Lajos, miután
egyedül maradt, megállt a kitárt ablak elõtt, és hosszan
nézett le a hallgatag erdõre. Bensõséges hála töltötte el
a szívét. Rég nem érezte magát ilyen jól, mint ennek az
egyszerû kis háznak vendégszeretõ lakói között.
Azonnal elnyomta az álom, amint letette a fejét, márpedig
ez igen ritkán történt meg vele. Az pedig még
meglepõbb volt, hogy nyugodtan, békésen aludt reggelig.
Arra ébredt, hogy Burgi hangocskáját hallja az ablaka
alatt. Csodálatosan frissen, kipihenten kelt fel.
Gyorsan magára kapta a ruháit. Odalent már csinosan,
étvágygerjesztõen megterített asztal várta, és Burgi szökdécselt
boldogan elébe.
– Jó reggelt, uraság! Jól aludtál? Megkértem ám az
Istenkét tegnap este, hogy szép álmokat küldjön neked.
A király megsimogatta a lányka haját.
– Az én álmomért imádkoztál, Burgi? Akkor már tudom,
miért aludtam olyan felségesen – felelte mosolyogva.
A gyerek boldogan tapsikolt.
– Ülj csak le! Anyuska mindjárt hozza a reggelidet.
Éhes vagy?
– De még mennyire!
20

– Nem kell sokat várnod. Anyuska tudja, hogy lejöttél
már. Apuska rég az erdõt járja, tiszteltet, és azt üzeni,
hogy nézz be hozzánk máskor is – csacsogott a kislány.
Lajos megint megsimogatta a bájos fejecskét.
– Dalos madárkám, üdítõ napsugaram, hogy te milyen
kedves teremtés vagy! – mondta megindultan.
Az erdészné toppant be, vidáman jó reggelt kívánva,
és reggelihez invitálta a vendéget. Lajos jóízûen belakmározott
az egyszerû falusi étkekbõl, aztán megköszönve
a szíves vendéglátást, elõvette az erszényét.
A háziasszony azonban kedvesen, ámde erélyesen viszszautasította,
hogy pénzt fogadjon el.
– Szívesen adtunk, ami szerény lehetõségeinkbõl tellett,
uraság, és örömmel látjuk, ha megint erre jár.
Lajos nem erõltette tovább a fizetséget. Kigondolt õ
már jobb módot a hálája kifejezésére! Utoljára még útbaigazítást
kért az erdésznétõl, aki rögtön felajánlotta,
hogy valamelyik gyerek majd elkíséri az országútig,
ahonnan már nem tévedhet el.
Burgi tüstént jelentkezett a feladatra. Lajos elbúcsúzott
az erdésznétõl, és elindult a vígan szökdécselõ kislány
oldalán. Beszélgetésük során a királyra terelte a szót.
– Igazán nagyon szeretnéd õt látni, Burgi? – kérdezte
mosolyogva.
– Meghiszem azt, uraság – bólogatott a kislány. –
Aludni se bírok, amíg a Szepi papája meg nem engedi,
hogy megnézhessem – tette hozzá roppant komolyan,
és nagyot sóhajtott.
21

– Akkor gondom lesz rá, hogy teljesüljön a vágyad.
Nyugodt lehetsz, nem kell sokáig várnod.
Burgi szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Ugyan mán, uraság... csak nem udvari ember vagy?
Meg kell hagyni, elég urasan nézöl ki.
– Nos, nem lehetetlen, hogy az udvarhoz tartozom –
nevetett a király.
És így ballagtak tovább, a büszke, délceg uralkodó
meg az egyszerû erdészlányka. Olyan egyetértésben tereferéltek,
mintha a világon semmilyen társadalmi különbség
nem létezne. És ez így is volt rendjén, hiszen
magukban voltak, csak a Jóisten vigyázta lépteiket,
õelõtte pedig minden ember egyenlõ.
Félúton járhattak az erdészház és az országút között,
amikor egy tisztásra kilépve, szembetalálkoztak a király
szolgáival.
Nem nehéz elképzelni, hogy felbolydult az egész
kastély, amikor a komornyik jelentette, hogy õfelsége
nem tért haza éjszakára! Azon nyomban õrjárat indult
a felkutatására. Most aztán igencsak elámultak az emberek,
amikor meglátták egy piros szoknyás kislány társaságában.
A király parancsolóan intett nekik, hogy hagyják
õket magukra, és ne zavarják a beszélgetésben. Az emberek
engedelmeskedtek, és csak távolról követték a
különös párt. A keresztútnál aztán Lajos király elbúcsúzott
Burgitól, és hazaküldte az édesanyjához.
22

– Ugye nem felejted el az ígéretedet, hogy megmutatod
nekem a király urat? – emlékeztette a lányka.
– Dehogy felejtem el! Isten áldjon, dalos madárkám!
– felelte Lajos.
Burgi még utoljára visszanézett rá, kedvesen integetett,
aztán vidáman elszökdécselt. Miután eltûnt a fák
között, õfelsége magához intette a szolgáit. Elindultak
vissza a kastélyba, és útközben az ifjú király elmesélte,
hogy esett meg vele az a furcsa történet, hogy eltévedt
a rengetegben, és egy erdész házában hajtotta álomra a
fejét.
Burgi otthon izgatottan újságolta, mit ígért neki az
idegen. A szülõk meglepetten összenéztek.
– Bizony, Lonci, szerintem is udvari ember lehetett
– mondta aztán az erdész. – Azt mondják, megint
Hohenschwangauban lakik a király.
Az erdésznét majd szétvetette a büszkeség, hogy
ilyen magas rangú vendég tisztelte meg a házukat.
– Szentséges ég! – kiáltotta, és izgatottan összecsapta
a tenyerét. – Ha ezt tudom, fel sem merem ajánlani
azt a szegényes kis padlásszobát.
A férje nevetve megpaskolta a vállát.
– Ne bolondozz, Lonci! Nem egyenes ember, aki
kifelé mást mutat, mint a valóság. A vendégünk tudta,
hogy mire számíthat egy szegény erdészcsaládnál.
Emiatt ne fájjon a fejed!
23

II.
Pár nap telt csak el az elõkelõ vendég távozása óta,
amikor egy szép, napos reggelen királyi hintó gördült
az erdészház elé. A bakon díszes uniformisában ott feszített
Szepi apja. A kisfiú, az erdész és felesége, Burgi
és Toncsi egy emberként rohant ki a házból, amikor
meghallották a kerekek zörgését.
– Heini, hogy kerülsz ide ilyen korán reggel? Méghozzá
a királyi hintóval! Isten hozott! – nyújtotta kezét
az erdészné a fivérének.
Heinrich Ronacher hátratolta a kalapját, és megtörölte
a homlokát, aztán egy ugrással lent termett a földön.
Mindenkit sorra megölelgetett, és megcsókolta a
fiacskáját.
– Adjon isten szép jó napot mindnyájatoknak! Bámultok,
ugye, hogy itt vagyok? Hát jómagam is el vagyok
teljesen képedve. Hallod-e, Lonci, kapaszkodj
meg, mert mindjárt megmondom, miért jöttem ezzel a
hintóval!
– Ki vele, Heini! – sürgette az erdész izgatottan.
De erre a sógora megint csak a homlokát törölgette,
mint aki nagy dologra készül.
– Úgy higgyétek el, mint ahogy itt állok most elõttetek,
hogy nem akárki küldött ám engem ide...! Merthogy
én most õfelsége parancsára vagyok itt. Úgy ám!
– Hallod-e, Heini, nagy mókamester vagy te! – kiáltotta
az erdészné, és nagyot kacagott. – Azt akarod ve-
24

lünk elhitetni, hogy õfelsége egyenesen ideküldött téged
ezzel a pompás hintóval?
Heinrich Ronacher komoly képpel bólogatott.
– Ahogy mondod. Ez történt szó szerint. Király
urunk õfelsége küldött ide.
De erre már senki nem nevetett, csak döbbenten öszszenéztek.
– Az meg hogy lehet? Halljuk, Heini, bökd ki végre,
mire véljük ezt! – nógatta az erdészné.
Fivére meglazította az inge gallérját.
– Burgiért jöttem... meg a Szepiért... El köll vigyem
õket õfelségéhez... a kastélyba. Õfelsége maga adta ki a
parancsot. Hajtson el Malwinger erdészékhez, és hozza
ide nekem Burgit meg Szepit, aszongya... Itt volnék
hát. Többet magam sem tudok.
Szótlanul, megrökönyödve tekingettek egymásra.
Burgi azonban hangosan felujjongott, és boldogan tapsikolt.
– Anyuska, hát nem emlékszel? Elmeséltem, mit
ígért nekem az a kedves idegen, akit befogadtunk éjszakára.
A szavát adta, hogy megmutatja nekem a király
urat. Biztos udvari ember volt, és megmondta a király
úr õfelségének, hogy látni szeretném. Édes Istenkém!
Szepi, hallod, megyünk a kastélyba! Édes anyuskám,
gyorsan, az ünneplõs ruhámat! Siessünk, segíts õtözködni!
Nosza, teljes lett a zûrzavar. Mindenki szaladt a dolgára.
Elõbb Burgit, aztán Szepit beállították a nagy dé-
25

zsába, jó meleg vízzel alaposan lecsutakolták õket,
tiszta fehérnemût s a legjobb vasárnapi ruhájukat adták
rájuk. Aztán jöhetett a fésû, kefe, míg végül a két
gyerek csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Burgi göndör
haját százszor is simára kefélte az anyja, de a makrancos
fürtöcskék itt is, ott is elõkandikáltak a szoros fonatokból.
Végre kész volt az ünnepi toalett. Közben a felnõttek
hasznos intelmekkel látták el õket, hogyan viselkedjenek
õfelsége elõtt, hogy végül már a fejük is zúgott
a sok jó tanácstól, és teljesen összezavarodtak.
Az erdészné két fehér zsebkendõvel terítette le a
szürke selyemmel bevont ülést, mielõtt az ura óvatosan
beemelte a két gyermeket a drága hintóba.
– Aztán veszteg üljetek nekem, és meg ne merjetek
moccanni! – intette õket, és búcsúzóul csókot nyomott
a kis Burgi rózsás arcára.
Szepi zavartan feszengett a puha üléspárnán. Sehogy
sem tetszett neki ez a história, és semmi pénzért
nem ült volna be a hintóba, ha nem az apja jön érte.
Mielõtt elindultak volna, az erdészné még gyorsan
odalépett a fivéréhez.
– Ugye, Heini, nem történhet semmi bajuk?
– Sose aggódj, Lonci! – felelte a férfi nagy komolyan.
– Õfelsége azt üzeni nektek, hogy a kicsiket még
ma este visszakapjátok.
26

Lajos király úgy rendelkezett, hogy a gyerekeket azonnal
vezessék elébe, amint megérkeznek. Burgi le akarta
venni a cipõjét, amikor a pompás elõcsarnokba lépve azt
látta, hogy a lépcsõ szép szõnyeggel van letakarva. A
komornyik azonban mosolyogva lebeszélte errõl, mondván,
hogy õfelsége elõtt nem jelenhet meg mezítláb.
A gyerekek szíve ijedten kalapált, Burgi mégis bátran
lépdelt a komornyik mellett. Kecses pukedlit vágott
minden ajtónálló szolgának, aki elõtt csak elhaladtak,
és Szepit is minduntalan megbökte, hogy kapja le a kalapját.
Szinte lábujjhegyen jártak, nehogy megzavarják
a tiszteletet parancsoló kastély csendjét és nyugalmát.
Úgy érezték magukat, mint akit elvarázsoltak.
– Tyû, Szepi, olyan csönd van, mint a Csipkerózsika
kastélyában. Talán itt is elaludt mindenki? – suttogta
Burgi.
Szepinek bizony egy hang nem sok, annyi se jött ki
a torkán! Még soha életében nem volt tán így megilletõdve.
Végeláthatatlan folyosókon és szõnyeggel borított
lépcsõkön lépdeltek a komornyik nyomában, míg végül
megálltak egy ajtó elõtt. Kétoldalt libériás inasok álltak
feszes vigyázzban, akik az érkezõk láttán most kitárták
a nagy szárnyas ajtót, és gyengéden betuszkolták a kis
jövevényeket.
A két gyerek a döbbenettõl elnémulva állt a káprázatos
helyiségben, s elõttük, teljes királyi pompába öltözve
ott állt... az erdészház ismeretlen vendége!
27

Burgi azonnal ráismert. Térdre ereszkedett elõtte, és
kicsit félénken, mégis ujjongó örömmel a hangjában így
szólt:
– Édes Istenkém! Hát a király úr... maga a jóságos
király úr volt a vendégünk!
Szepi ijedtében megbotlott a szõnyegben, és hasra
esett, épp Burgi mellett. Nem is mert felkelni, csak a fejét
emelte fel, hogy lássa a csodás jelenést.
– Istenem, hát tényleg bíbor palástban van a király
úr! – rebegte megilletõdve, és moccanni sem mert.
Lajos elnevette magát, és odalépett Burgihoz. Kezet
nyújtott neki. A kislány félénken megcsókolta õfelsége
jobbját, ahogy tanították neki, s közben elragadtatottan
bámulta a káprázatos jelenséget.
– Csuda szép vagy ám, király uram! – mondta gyermeki
õszinteséggel.
Lajos elmosolyodott, és a kislány fejére tette a kezét.
– Elégedett vagy hát, dalos madárkám? – kérdezte.
Burgi boldogan felsóhajtott, aztán eszébe jutott, hogy
mi lehet Szepivel. A fiúcska még mindig a szõnyegen hasalt.
Burgi jól oldalba bökte, hogy levezesse az izgalmát.
– Nézz mán föl végre, és kelj föl, te buta! Látod, hát
nem sokkal szebb, mint otthon a képen?
Szepi végre összeszedte a bátorságát, és feltápászkodott.
Az ifjú király kedvesen ránevetett, amikor látta,
milyen zavarban van. Igencsak mulattatta ez a helyzet.
Szepi egyik lábáról a másikra állt, és alig mert felnézni.
Lajos király magához intett egy szolgát, és kivezet-
28

tette a gyerekeket. Burgi még visszanézett búcsúzóul
a fényességes alakra, és mélyet sóhajtott.
Egy másik, kisebb terembe vezették õket, s leültették
két szép, selyemkárpittal bevont székre, hogy ott
várjanak. Elõttük terített asztal állt, és õk csak bámultak
az újabb csodán. Hamarosan belépett a király. Most
már egyszerû öltözék volt rajta.
– Múltkor a vendégetek voltam, most én szeretnélek
megvendégelni benneteket – mondta barátságosan.
Most, hogy a királyi palást lekerült róla, Burgi viszszanyerte
az önbizalmát, és egybõl megeredt a nyelve.
Szepi inkább az asztali örömöknek szentelte figyelmét.
Mialatt a kislány vidáman fecsegett, õ derekasan belakott
a válogatott ínyencségekbõl.
Burgi a maga eredeti módján adott hangot meglepetésének,
ami az elébük tálalt sokféle étek láttán fogalmazódott
meg benne:
– Neked mindig ilyen sokat köll ebédelned? – kérdezte.
Szepi pedig így sóhajtott fel:
– Hiszen csak tudtam vóna, hogy itt ilyen lakoma
vár ránk! Bizony nem ettem vóna meg azt a két nagy
karéj kenyeret reggelire.
A fiatal király nagyon élvezte a két õszinte gyerek
társaságát, és készségesen válaszolgatott a kérdéseikre.
Fõleg Burgi kérdezett sokat, nagyon érdekelte minden,
miután sok új és érthetetlen jelenséget tapasztalt a kastélyban.
Ebéd után Lajos maga vezette körbe két kis
29

vendégét a kastélyban, és a kertet is megmutatta nekik.
Végül a saját lakosztályába mentek, ahol Burginak egy
aranyláncot adott. Kinyitotta a láncon függõ medált, és
a kislány elé tartotta.
– Ez jobban tetszik, mint az otthoni kép? – kérdezte
mosolyogva.
Burgi elbûvölten meredt a miniatûr festményre,
amely õfelségét ábrázolta koronázási díszben.
– Úgy nézöl ki rajta, mint a valóságban! – kiáltotta
boldogan.
– Akkor tartsd meg emlékül! Neked adom – mondta
Lajos, és a nyakába akasztotta a láncot.
Burgi a szívére szorította a medált, és illendõn kezet
csókolt a királynak.
– Te olyan jóságos vagy, király uram! Ezentúl megnézhetem
ezt a szép képet, amikor csak akarom. Nagyon-nagyon
köszönöm.
Gyermeki ártatlanságában nem is sejtette, milyen
értékes ajándékot kapott. Lajos világéletében nagylelkû
és bõkezû úr volt, és most királyi módon akarta viszonozni
az erdészéktõl kapott szeretetet és barátságot.
Szepit sem engedte el üres kézzel. Barátságos mosolylyal
egy szép zsebórát nyújtott felé.
– Tessék, ez a tiéd, hogy ne kelljen arra várnod, amit
az édesapád akar rád hagyni.
A kisfiúnak majd eszét vette a nagy öröm, s mielõtt
még bárki megakadályozhatta volna, cigánykereket vetett
a szoba közepén.
30

– Még sose volt ennyi csodában részem! Az ember
azt se tudja, minek örüljön jobban! – mondta Burgi, és
egyre-másra köszöngette a király nagy jóságát.
– Nagyon jól éreztem magam nálatok, kis dalos madaram,
és én is szerettem volna örömet okozni – felelte
Lajos király az igazsághoz híven. – De most már mennetek
kell, hogy hazaérjetek estére – tette hozzá, és magához
intett egy inast. Ellátta utasításokkal, aztán búcsút
vett a két gyerektõl.
– Viszontlátásra, kicsi Burgi! – mondta.
– Ugye, elgyössz hozzánk megint az erdészházba?
Ugye, elgyössz? – nézett rá a kislány kérlelõ tekintettel.
A király némán bólintott, majd távozott. Odakint a
komornyik még átnyújtott a gyerekeknek három nagy
zacskó cukorkát. Õfelsége Toncsira is gondolt.
A kastély elõtt már várt rájuk a hintó.
Szepi csak a cukorkás zacskóját tette az ülésre,
Burgi mellé.
– Vigyázz rá, jó? Felülök apám mellé, a bakra, muszáj
mindent elmondanom neki. Meg aztán az órámat,
hát azt is meg köll mutatnom! Mindjár’ gyövök.
A kislány úgy trónolt a három cukorkás zacskó között,
mint egy kis hercegnõ, és állandóan a medálját
nyitogatta, hogy láthassa a király képét. Szepibõl pedig
csak úgy dõlt a szó, és lelkesen, bár kissé zavarosan elmesélte
a kastélyban történteket. Egy idõ után az apja
megállította a kocsit, hogy visszamászhasson Burgi
mellé. Szepi a kislány füléhez tartotta a zsebóráját, hogy
31

õ is meghallgathassa a ketyegését, cserébe pedig újra és
újra megnézhette a király arcképét. A cukorkás zacskók
tartalmát is alapos vizsgálatnak vetették alá. Ilyen válogatott
finomságokat még csak nem is láttak eddig,
nemhogy kóstoltak volna.
Otthon aztán folytatták a lelkes beszámolót. Jó ideig
eltartott, mire minden részlet a helyére került, és az
erdészék megértették, hogy s mint esett a látogatás a királyi
kastélyban. Az erdészné roppant büszke volt,
hogy magát az uralkodót láthatta vendégül a házában.
Fogta a tányért meg az evõeszközt, amit õfelsége használt,
és elzárta egy külön fiókban, hogy megõrizze emlékül
az unokák és dédunokák számára. Persze Burgi
aranylánca és Szepi órája is biztos helyre került – ilyen
értékes holmit a szegény ember csak sátoros ünnepen
visel!
Alig telt el néhány nap, és a király újra ellátogatott az erdészházba.
Naplemente idején érkezett most is, egyszerû
ruhában, mint bármely erdei vándor. Gyalog tette
meg az utat az ismerõs ösvényen, de estére odarendelte
Ronacher kocsist a hintóval, hogy idejében hazatérhessen.
Az erdészék a ház elõtt pihentek, és a gyerekek játékát
figyelték, amikor a fák közül egyszer csak kilépett
az ifjú király. Burgi ujjongva szaladt elé, és az erdészék
is tisztelettel felemelkedtek az üdvözlésére.
– Hát itt vagy megint, drága király uram, hát elgyöt-
32

tél! – kiáltotta a kislány, és boldogan csengõ hangja
megdobogtatta Lajos szívét. Megsimogatta Burgi haját,
aztán a szülei elé lépett.
– Kérem, ne feszélyezzék magukat! Nem a király
jött el magukhoz, hanem a megfáradt vándor. Ha jót
akarnak nekem, engedjék egy kis idõre elfelejtenem,
hogy uralkodó vagyok. Ebben a házban nyugalmat és
szeretetet találtam, és ha megengednék, hogy néhanap
kipihenjem magam e békés családi körben, nagyon hálás
volnék érte.
Az egyszerû embereket meghatották a szívbõl jövõ,
õszinte szavak, és még nagyobb megtiszteltetésnek
érezték, hogy az ifjú király ilyen elismerõen beszél róluk.
Egy ideig megszólalni se tudtak, míg végre az
erdészné összeszedte magát, és barátságos mosollyal az
asztalukhoz invitálta a vendéget.
– Ha király urunknak, akarom mondani, felségednek
úgy tetszik, akkor szívesen látjuk a vacsoraasztalnál.
Jó szívvel adjuk, kérem, foglaljon helyet.
Burgi sietve széket hozott, és párnát is tett rá.
– Itt a szék, tessék, ülj le, király uram! Párnát is hoztam
neked, mert láttam, hogy a kastélyodban milyen puha
székek vannak, te biztosan ahhoz szoktál. Gyere, pihend
ki magad! Ugye, gyalog tetted meg a hosszú utat?
– De Burgi! – szólt rá az apja. – Nem tegezheted a
királyt. Felség, kérem, bocsásson meg a kislánynak,
buta kis jószág még, és nem tudja, hogy illik szólítani
az uralkodót.
33

– Miért, apuskám? Hiszen a Jóistent is úgy szólítom.
És a kedves király urunk megengedi nekem...
ugye, megengeded?
– Hát persze, Burgi – felelte Lajos a kislány talpraesett
válaszán mosolyogva, aztán az erdészhez fordult:
– Kérem, kedves jó erdész uram, ne gyötörjük egymást
mindenféle címzésekkel és rangokkal! Legyen úgy
minden, mint a múltkor volt. Hadd pihenjek egy kicsit
a családi tûzhelyüknél, hadd feledkezzem meg az egész
világról!
Így hát minden a régiben maradt. A király megint
kapott az ízletes zöldséglevesbõl, és ismét Burgi hámozta
meg neki a sült krumplit. Jókat nevetett, amikor
a kislány a maga szókimondó módján felidézte, hányféle
cifra edénybõl tálalják õfelségének azt a rengeteg
ételt, amit neki muszáj mindennap megennie.
Lajos gondolatban minden egyes nevetést beírt abba
a nagy adóskönyvbe, amelybe a Burgival szembeni tartozásait
gyûjtötte. A kislány feje még tele volt a rengeteg
új benyomással, amit a kastélyban szerzett, és egyremásra
visszatért erre a témára. A királyt meglepte, hogy
a kicsi milyen pontosan megjegyzett minden jelentéktelen
apróságot. A szobák berendezését részletesen le
tudta írni, noha sok bútor nevét nem ismerte, de még
a falak és a szõnyegek színére is emlékezett. Az inasok
díszes libériája pontosan megmaradt az emlékezetében,
a király ruhája nemkülönben, amit a fogadásukkor viselt,
és a fényes cipõcsatja sem kerülte el a figyelmét.
34

Nem vitás, Burgi napsugaras lénye egészen elbûvölte
a királyt, és a vidám beszélgetés közben csak úgy röpültek
az órák. Lassan besötétedett, és amikor a kocsi
elõállt, Lajosnak nemigen akaródzott hazamennie.
Ezután is gyakran ellátogatott az erdészházba. Burgi
mindig ujjongó örömmel fogadta, és ez boldogsággal
töltötte el a szívét. Lassan megérett benne az elhatározás,
hogy fényes jövõt biztosít a kislánynak, aki többre
érdemes annál, mint ami egy szegény erdész lánykájának
megadatik. Napról napra jobban megszerette a
gyermeket. Gondûzõnek becézte, napsugárnak és dalos
madárkának. Sokat csevegett vele kettesben, amikor
a szülõk épp nem voltak otthon.
Malwinger erdészt is megkedvelte. Tetszett neki egyszerû,
egyenes jelleme, amelytõl minden hamisság idegen
volt. Gyakran indult hosszabb erdei barangolásokra
a kíséretében.
Amíg a Hohenschwangau-kastélyban lakott, szinte
mindennapos vendég volt az erdészéknél. Idõvel azonban
halaszthatatlanná vált a visszatérése Münchenbe.
Túlságosan sokáig volt távol a fõvárostól, ahova sürgetõ
államügyek szólították. Nehéz szívvel végül elszánta
magát, hogy elutazik.
Még egyszer utoljára ellátogatott az erdészházba,
hogy elbúcsúzzon, és beszéljen a szülõkkel Burgi jövõjérõl.
Eddig kerülte ezt a témát, de most, hogy távozni
készült, itt volt az ideje, hogy Burgit is kiemelje addigi
környezetébõl. Nem szívesen tette, de ennek meg kellett
35

történnie, mert csak így kaphatott megfelelõ nevelést és
képzést. Látta, hogy rendkívül értelmes és tehetséges
gyerek, s minden vidámsága mellett is komoly és mély
érzésû. Milyen bájos, elragadó virág pattanhatna ki ebbõl
a kis bimbóból, ha jó kezekbe kerülne, gondolta
sokszor. Nagyon megszerette, és nem akart könnyelmûen
dönteni a sorsáról. Már tájékozódott is arról, hová
kerülhetne Burgi, ha valóban elviszi az erdészházból.
Ma, amikor hosszú idõre búcsút vesz az erdészéktõl,
meg kell osztania velük a lányukra vonatkozó terveit.
A házaspárt meglepte, amikor a király azzal állt elõ,
hogy gondtalan jövõt szeretne biztosítani Burginak.
Elõször is a legjobb iskolában kell tanulnia, mondta. Itt,
az erdõn nehéz ügy az iskola. Télen, ahogy hallotta,
gyakran több napot is kihagynak az erõs havazás miatt,
és hát a falusi iskola elég egyszerû. Ezért aztán arra
gondolt, hogy a kislányt Münchenbe küldené, egy intézetbe,
amelyet igen jónak tartanak, s ahol a színvonalas
oktatáson kívül a légkör is szeretetteljes. A költségeket
természetesen õ viselné. Az erdész fizetését egyébként
megemelteti, mert ezentúl is nyugodtan szeretné élvezni
a család vendégszeretetét, s akkor nem kell azon aggódnia,
hogy a derék emberek költségekbe verik magukat
miatta.
Szepi sorsáról is gondolkodott. A fiúcska a kastélyba
költözhetne az apjához. Késõbb a személyes szolgálatába
szeretné fogadni Szepit, s jó lesz, ha addig is
szokja az udvari életet.
36

Az erdészék örültek, hogyne örültek volna a nagy
szerencsének, de meg is voltak szeppenve. Belátták
persze, hogy a király a legjobbat akarja, és nem kívántak
gyermekük boldogságának az útjába állni. Ugyanakkor
nagyon fájt nekik, hogy meg kell válniuk szeretett
kis vadócuktól. Azzal vigasztalták magukat, hogy
a szünidõket azért csak otthon fogja tölteni Burgi. Ezt
a király megígérte, így hát beleegyezésüket adták a
tervhez, és hálásan megköszönték õfelsége nagy jóságát.
Ezután Burgit is behívták, aki eddig odakint hancúrozott
Szepivel, Toncsival és a Bodri kutyával. Az arca
pirosra gyúlt, a szeme ragyogott, ahogy az ifjú királyra
nézett, aki közölte vele, hogyan döntöttek a sorsáról.
A kislány szíve elõször összeszorult a rémülettõl. El
kell mennie innen, el apuskától, anyuskától, Szepitõl és
Toncsitól? El kell hagynia a szép erdõt, a biztonságot
adó otthont? De aztán bátran lenyelte a könnyeit, és áhítatos
bizalommal nézett a királyra. Lajos látta, amint az
ijedelemtõl kifutott arcából a vér, és hagyott neki egy
kis idõt, hogy összeszedhesse magát.
– Nos, Burgi, mit szólsz mindehhez? – kérdezte aztán.
A lányka mély lélegzetet vett, és könnyharmatos
szemmel nézett az uralkodóra.
– Ha te akarod, király uram, akkor biztosan úgy lesz
jó – felelte halkan. – Akkor úgy is köll lennie. Apuska
mindég azt mondja, hogy amit a király parancsol, annak
meg köll lennie.
– Nem, Burgi, most semmit sem parancsolok. A te
37

javadat akarjuk mindnyájan, de ezt majd csak késõbb
értheted meg. Nagyon szeretlek, napsugaram, édes dalos
madárkám, és azt szeretném, hogy mindig boldogan
élj, fényben, ragyogásban, és soha ne nyomasszanak
gondok és terhek. Mindent megteszek, amit csak ember
megtehet, hogy széppé és boldoggá varázsoljam az életedet.
De ehhez az kell, hogy te is akard. Én soha semmit
nem fogok rád kényszeríteni.
Burgi kezet csókolt a királynak.
– Tudod, nem értek ám mindent abból, amit mondasz,
de azt tudom, hogy jó vagy és kedves. És ha örömet
szerezhetek neked, akkor bármit szívesen megteszek.
Lajos mosolyogva megsimogatta a fürtös fejecskét.
– Jól van, kicsi napsugaram. Bátor kislány vagy. És
ugye szorgalmas leszel, és jól fogsz tanulni?
– A’ mán biztos – bólintott Burgi nagy elszánással.
– De egy picinykét hadd maradjak még itthon...! Csak
amíg hozzászokom, hogy el köll mennem.
– Jól van, kicsim. Néhány hétig még itt maradsz,
amíg szépen süt a nap, és meleg van az erdõn. Hanem
októberben Münchenbe jössz. Tetszeni fog ott neked,
ne félj, gondom lesz rád. És karácsonyra meg az összes
többi szünidõre is hazajöhetsz a családodhoz.
Burgi ettõl megvigasztalódott. Nem lógatta az orrát,
fölvidult hamar, fõként azért, mert a király azt is megígérte
neki, hogy az iskolai szünetekben meg fogja látogatni
az erdészházban.
38

III.
München egyik szép utcájában volt a leánynevelõ intézet,
amelyet dr. Moritzné, egy iskolaigazgató özvegye
vezetett. Nagy tekintélynek örvendett a városban, ám az
igen borsos összegre rúgó tandíj és a bentlakás költségei
miatt csak kevesen engedhették meg maguknak,
hogy ide járassák a gyermeküket.
Ebbe az elõkelõ intézménybe nyert felvételt a király
kívánságára Walpurga Malwinger, vagyis az erdészék
Burgija. Dr. Moritzné sosem mert volna egy szegény erdészgyereket
felvenni elõkelõ származású és gazdag növendékei
közé, ha nem maga a király akarta volna így.
Az okos és jószívû özvegy doktorné biztos volt abban,
hogy az erdészlánykának nem lesz könnyû sora a vagyonos
gyerekek között. Ám azzal is tisztában volt, hogy a
király szava ellen nincs apelláta. Elhatározta hát, hogy
különös figyelmet tanúsít majd Lajos kis védence iránt.
Október elsõ napjaiban, amikor még szépen sütött a
nap, Burgi érzékeny búcsút vett a családjától, és apjával
együtt útnak indult Münchenbe. Útközben rengeteg érdekes
újdonságot láthatott, és ez segített leküzdenie az
elválás fájdalmát.
Apa és lánya némi habozás után lépett be Moritzné
tekintélyes házába. Az óriási elõcsarnok még üresen tátongott.
A vakáció utolsó napja volt, másnap kezdõdött
a tanítás. A bentlakó növendékek megérkeztek már, de
õk fent tartózkodtak a második emeleten.
39

A pedellus elõjött kis portásfülkéjébõl, és odament
a jövevényekhez, hogy megkérdezze, mi járatban vannak.
Ekkor kinyílt a hátsó ajtó, és két tíz év körüli lányka
jött be a kertbõl. Amikor meglátták Burgit és az apját,
megálltak, oldalba bökték egymást, és halkan kuncogni
kezdtek.
Burgi az ünneplõruháját viselte. Hófehér blúza jól
illett fekete bársonypruszlikjához. Karcsú, barna nyakát
a király medálja ékesítette, miután anyja nem tudta rávenni,
hogy otthon hagyja. A nehéz és esetlen szegecselt
cipõ viszont mókásan állt az apró lábacskán, és az
sem felelt meg a városi elegancia követelményeinek,
hogy Burgi egy tarka kendõbõl kötött batyuban hozta
kevéske holmiját.
Burgi ösztönösen megérezte, hogy az elegáns lábbelit
viselõ, kissé lenézõ pillantással távozó lánykák bizony
õrajta mulatnak. Elszomorodva nézett utánuk, és
halkan felsóhajtott.
A pedellus közben bejelentette az igazgatónõnél az
erdészt és a lányát. A doktorné jött is már lefelé az emeletrõl.
Egy pillanatra megállt a kuncogó leánykák mellett,
és néhány szigorú szót intézett hozzájuk halkan.
Nem volt nehéz kitalálnia, mi okozza derültségüket, és
beküldte õket a szobájukba. Aztán lesietett a lépcsõn,
és barátságosan kezet nyújtott az erdésznek.
– Isten hozta, Malwinger úr! Már jelentették az érkezését
– mondta mosolyogva.
Az erdész arca felderült a barátságos szavak halla-
40

tán. Rokonszenvesnek találta az igazgatónõt, és bízott
benne, hogy Burginak jó dolga lesz nála.
– Jó napot kívánok, doktorné asszony! Itt hozom az
én kis Burgimat, ahogy õfelsége parancsolta. Szépen
kérem, fogadják szeretettel.
Moritz doktorné lehajolt a kislányhoz, és neki is kezet
nyújtott.
– Isten hozott az intézetünkben, Walpurga Malwinger!
– mondta nyájasan.
Burginak nagyon idegenül csengett a saját neve,
mintha bizony nem is õróla volna szó. Hiába, sok mindent
meg kell szoknia itt, az új környezetben. Megint
elnyomott egy sóhajt, és gyorsan megszorította a kedves
hölgy kezét.
– Adj’ isten, asszonyság! – felelte bátran.
Az igazgatónõ arcán mosoly suhant át. Kinyitotta az
irodája ajtaját, ami az elõcsarnokból nyílt, és betessékelte
a vendégeket. A kislány álmélkodva nézett körül
odabent.
– Teremtõm, mennyi könyv! Nézd csak, apuska, az
összes fal tele van vele! – kiáltotta.
– Hát tudsz-e már olvasni, Walpurga? – érdeklõdött
az igazgatónõ kedvesen.
– Tudok éppen... – bólintott a kislány –, csak nem
igazán gyorsan – tette hozzá bizonytalanul.
A doktorné egy nyitott könyvet tartott elé.
– Olvasd fel nekem, mi áll itt!
Burgi letette maga mellé a motyóját, leült egy szék-
41

e, és ölébe vette a könyvet. Lassan, tagoltan olvasni
kezdett. Kedvesen és mulatságosan hangzott, ahogy a
bajor tájszólást beszélõ kislány az irodalmi nyelvvel
küszködött. Moritz doktorné a legszívesebben felkapta
volna a bájos kis teremtést, hogy jól megölelgesse. Fölöttébb
lágyszívû asszony volt, de meg kellett õriznie
igazgatónõi tekintélyét.
Kis idõ múltán visszavette a könyvet Burgitól.
– No nézd csak, ez egész jó volt. Most még számolunk
egy kicsit, utána pedig leírod a neved, hadd lássam,
hogy állsz a betûvetés tudományával.
Az sikerült a legkevésbé. A kislány fürge ujjai igen
nehezen boldogultak a tollal.
– Tudom, asszonyság, hogy elég csúf ez a kaparás.
De nagyon fogok igyekezni, hogy a jóságos király úrnak
örömet szerezzek. Ugye, megtanítasz majd szépen
írni?
A doktorné elnevette magát.
– Ha megvan benned a jó szándék, Walpurga, akkor
mindent megtanulsz, hidd el!
Egészében sokkal jobb lett a vizsga eredménye,
mint a doktorné várta. Közölte az erdésszel, hogy a kislányt
beosztja a korának megfelelõ osztályba, ahol csak
húsvét óta tanulnak idegen nyelveket, ezért Burginak
remélhetõleg sikerül felzárkóznia.
Az apa örült a hallottaknak, és az igazgatónõ kérdésére
részletesen elmesélte, hogyan szerette meg a király
a kis Burgit. A doktorné pedig közölte, hogy õfelsége
42

pénzt utalt át az intézeti tartózkodás és taníttatás költségeire,
könyvre, ruhára és minden egyébre, amire csak
a védencének szüksége lehet, és hangsúlyozta óhaját,
hogy Walpurga a lehetõ legjobb, legkörültekintõbb nevelést
kapja. A doktorné biztosította az erdészt, minden
erejével azon lesz, hogy teljesítse õfelsége kívánságát.
Az apa nyugodtan hazatérhet az övéihez, mert õ már
most megszerette a kislányt, és biztos benne, hogy rokonszenve
idõvel csak erõsbödni fog.
Nagy kõ esett le a derék erdész szívérõl, és hálásan
megköszönte a doktorné jóságát. Azonnal megtudakolta,
mikor lesz a karácsonyi vakáció meg a többi iskolaszünet,
mert a család már elõre örülni szeretne annak,
hogy viszontláthatják Burgit.
Aztán elérkezett a búcsú pillanata. Az erdész keményen
küzdött az elérzékenyülés ellen, és Burgi is nagyon
bátran, fegyelmezetten viselkedett. Igaz, elsápadt
egy kissé, és nagy, kék szeme könnyektõl csillogott, de
uralkodott magán. „A kedves jó király úr így akarta, és
örülni fog, ha bátran viselkedem” – gondolta. Szívéhez
szorította féltett kincsét, a medált, és rámosolygott az
édesapjára.
– Isten áldjon, apuskám! Csókoltatom édest, a Toncsit
és a Szepit is.
Az apja bólintott, még egyszer utoljára homlokon
csókolta a gyermeket, megszorította a doktorné kezét,
és elsietett. Burgi szótlanul nézett a becsukódó ajtóra.
Az igazgatónõ ekkor odalépett hozzá.
43

– Gyere, Walpurga, fogd a holmidat! Fölmegyünk
a lányokhoz – mondta kedvesen.
Burgi felvette a batyuját, és engedelmesen követte
a lépcsõn fel, az emeletre. A szobák elõtt, a folyosón jó
néhány fiatal leány hancúrozott, igencsak mulattatta
õket valami. Egyikük épp akkor tett gunyoros megjegyzést
az új növendékre. Amikor meglátták az igazgatónõ
oldalán közeledni, mintegy varázsszóra mozdulatlanná
dermedtek. Kíváncsi, gúnyos és lenézõ pillantásokkal
méregették a batyuját szorongató parasztlányt.
Burgi összeszedte a bátorságát, bár nagyon zavarták
a bíráló tekintetek, és udvariasan köszöntötte a lányokat.
– Adj’ isten, jó napot!
A növendékek erre hangosan vihogni kezdtek, és oldalba
bökdösték egymást, de a köszönést egyikük sem
fogadta. Özvegy Moritzné szemrehányón nézett végig
rajtuk.
– Nem hallottátok, hogy köszöntek nektek?
Egyik-másik lány elröstellte magát, mások viszont
csak kevélyen, dacosan felszegték a fejüket. Végül ímmel-ámmal
viszonozták Burgi köszönését.
– Gyertek mindnyájan a tanulószobába! Beszédem
van veletek – mondta kurtán, határozottan a doktorné.
A tágas, világos tanulószobában, a hosszú asztalok
mellett alacsonyabb és magasabb székek sorakoztak,
hogy a különbözõ korú és termetû lányok mind kényelmesen
ülhessenek. Kinek-kinek megvolt a maga állandó
helye.
44

Moritz doktorné itt mutatta be a növendékeknek új
társukat.
– Intézetünk legújabb növendéke, Walpurga, Malwinger
erdész lánya – mondta hangosan és tagoltan, aztán
Walpurgához fordulva folytatta: – Most pedig felsorolom
az iskolatársaid nevét. A legidõsebbel kezdem,
és kor szerint mutatom be õket. Egyelõre elég lesz, ha
a keresztnevüket megjegyzed. Dorothea von Hohenstein
– kezdte a sorolást –, Franziska Hochberg bárókisasszony,
Johanna Kropphus, Ella von Schleiningen,
Margarete von Hellborn, Magda Fuchs bárókisasszony,
Lene Driebingen, Martha von Drollinger, Fifi Hahnau
grófkisasszony.
Amint a doktorné kimondott egy nevet, Burgi mosolyogva
bólintott a lány felé. Zúgott a feje, annyira igyekezett,
hogy megjegyezze a neveket és a hozzájuk tartozó
arcokat. Gyermeki tapasztalatlanságában semmiféle
hatást nem tett rá, hogy a legtöbb lány nemesi családból
származott. Tudott is õ a társadalmi különbségekrõl!
Nem is sejtette, hogy a növendékek kinézik a szegény
erdész gyermekét maguk közül. A király fenntartás nélkül
leült az asztalukhoz, miért gondolta volna hát, hogy
ezeknek a lányoknak nem elég jó az õ társasága?
Azt persze érezte, hogy gúnyosan, ellenségesen méregetik,
de nem értette, miért. Segélykérõn nézett az
egyetlen barátságosan mosolygó, copfos kislányra.
– Ugye, nem fogtok haragudni rám, ha eleinte nem
tudom még mindenkinek a nevét megjegyezni, de majd
45

igyekszem – mondta bájosan, aztán az igazgatónõre
nézve megjegyezte: – Tudod, asszonyság, nekem õ tetszik
a legjobban, az a kedves, barna copfos.
A többiek megint kuncogni kezdtek, Margarete von
Hellborn pedig, akire Walpurga rámutatott, mélyen elpirult
zavarában. Burgi nem sejtette, miért nevetnek a
lányok. Õ mindig azt mondta, amit gondolt. Most
azonban Moritzné kedvesen elmagyarázta neki, hogy
ezután mindig meg kell fontolnia, mit szabad kimondani
és mit nem. Azt is közölte, hogy az õ megszólítása
az udvariasság követelményei szerint doktorné aszszony.
– Jól van, doktorné asszony, ezt megjegyzem. Akkor
ezentúl nem mondhatom meg, ha tetszik valami, mert
azt nem szereted, doktorné asszony?
Az igazgatónõ legszívesebben megint csak megölelgette
volna a bûbájos teremtést, bár magában arra is gondolt,
hogy nehéz lesz ebbõl a kis vadócból elõkelõ hölgyet
faragnia. Nagyon körültekintõnek kell lennie. Nem
lesz könnyû az egyszerû és természetes viselkedéshez
szokott lányt úgy bevezetnie a koravén, nagyvilági, gyakran
képmutató arisztokrata kisasszonyok társaságába,
hogy a lelke ne sérüljön. Kicsit el is csodálkozott az igazgatónõ
azon, hogy Walpurga ilyen biztosan és elsõ pillantásra
kiválasztotta a legjobb szívû növendéket.
– Kedves gyerekek, mint tudjátok, intézetünkben
ketten laknak minden szobában, egy idõsebb és egy kisebb
lány, hogy a nagyobb vigyázhasson a kicsire – for-
46

dult megint a növendékekhez. – A nagyok közül ki lakik
pillanatnyilag egyedül?
Csend támadt. Némi habozás után aztán elõlépett
Franziska.
– Én lakom egyedül, doktorné asszony – mondta, és
elutasítás ült ki az arcára.
– Igen, Franziska? Megosztanád a szobádat Walpurgával?
A bárókisasszony gõgösen felvetette a fejét.
– Sajnálom, doktorné asszony, de egy erdész gyerekével
nem lakhatom. A szüleim sem engednék meg,
hogy parasztlánnyal közösködjem.
Özvegy Moritzné összeszorította a száját. Elõre tudta,
nem lesz könnyû dolga, de tántoríthatatlan volt, hisz
teljesítenie kellett a király parancsát.
– Tehát te nem vagy hajlandó befogadni. És te,
Dorothea?
– De hiszen én Fifivel lakom! – kiáltotta a lány boldogan,
hogy nem kell kibúvót keresnie.
– Én pedig Magdával – vágta rá Johanna kéretlenül.
– Én Lenával lakom – sietett közölni Ella.
A doktorné elpirult mérgében. Walpurga szomorúan
nézett egyik lányról a másikra. Nem értette igazán a
dolgot, csak azt fogta fel, hogy õ senkinek sem kell.
Könyörgõ tekintetét Margaretére emelte, aki leküzdötte
a félénkségét.
– Ha Franziska összeköltözne Marthával, akkor Walpurga
jöhetne hozzám – mondta.
47

A doktorné titkon fellélegzett. Örült, hogy nem kell
hatalmi szóval élnie. Az csak még jobban megnehezítette
volna Walpurga helyzetét.
– Kedves tõled, Margarete. Nagyon örülök – mondta
meleg hangon.
A nagyon érzékeny Margarete a dicséret hallatán elpirult,
és lesütötte a szemét. A doktorné örült, hogy így
alakultak a dolgok. Az elárvult Margarete von Hellbornnak
a nagybátyja volt a gyámja, egy zárkózott és
morózus agglegény, aki az okvetlenül szükségesnél
többet nemigen törõdött a gyerekkel. Õ nem fog nehézségeket
támasztani, nem úgy, mint más szülõk, akiknek
bizonyosan számos kifogásuk lett volna gyermekük
szobatársa ellen.
Az okos doktorné egyelõre szándékosan nem említette
meg, hogy Walpurga õfelsége védence, és maga
Lajos király küldte ebbe az intézetbe. Ezt az információt
késõbbi nehézségek esetére tartogatta, hisz jól tudta,
hogy a király nevét még a leggõgösebb arisztokraták is
félik és tisztelik.
Walpurga tehát Margarete szobájába került. Efölötti
öröme csak úgy sugárzott a szemébõl, de szólni nem
szólt egy szót sem. Jól megjegyezte ugyanis a doktorné
szavait. Nem szabad azonnal mindent kimondani – még
a jót sem.
Az igazgatónõ magához kérette az intézetben lakó
két tanárnõt, Miss Warrenst és Mademoiselle Leportier-t,
és tájékoztatta õket az új növendékrõl. A hölgyek
48

megígérték, hogy Walpurgára különös gondot fognak
viselni, és ügyelnek arra, hogy ne nagyon nyomják el a
többiek. Végül az igazgatónõ utasította a szobalányt,
hogy készítse el a kislány helyét Margarete szobájában.
Walpurga ezzel belépett az intézeti növendékek sorába.
49

IV.
Moritz doktorné még aznap városi ruhákat, cipõket és
egyéb holmikat hozatott Walpurga számára a müncheni
üzletekbõl. A kislány azonnal átöltözött. S bár az új
ruha sokkal kényelmetlenebb volt, mint a régi, beletörõdött,
hogy ezentúl ilyet kell viselnie. Új cipõjét bezzeg
azonnal megszerette: finom volt, könnyû és puha.
Most már õ is úgy járhatott, mint a kényes úri kisaszszonyok!
Amikor végül a tükör elé állt, gyöngyözõen
felkacagott, annyira idegennek érezte magát az új ruhákban.
Aztán elfojtott sóhajjal elrakta piros szoknyáját
meg a többi régi holmiját a komód mélyére.
Szobatársa, Margarete megmutatta, mit hová érdemes
elhelyeznie. Walpurga hálás volt érte, s kis szíve
szeretettel telt el a szelíd, jószívû Margarete iránt.
– Tudod, Gréti, nagyon örülök, hogy veled lakhatok.
Százszor, ezerszer kedvesebb vagy, mint a többiek.
A szememet is kisírtam volna, ha ahhoz a magas, fekete
szemû lányhoz köllött volna mennem. Hát mért haragudott
azért, mert erdész az apám? Az talán rossz?
– Ne vedd a szívedre, Walpurga! – próbálta vigasztalni
Margarete. – Franziska túlságosan büszke, gõgös.
Abban pedig nincs semmi rossz, hogy erdész az apád.
Biztosan nagyon derék ember.
– Meghiszem azt! – bólintott erélyesen Walpurga. –
A világon sincsen jobb nála. De engem nem szeret itten
senki se. Csak te vagy jó hozzám.
50