Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás (részletek) A Lucifer ... - Polc.hu
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás (részletek) A Lucifer ... - Polc.hu
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás (részletek) A Lucifer ... - Polc.hu
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
<strong>Philip</strong> <strong>Zimbardo</strong>: A <strong>Lucifer</strong>-<strong>hatás</strong> (<strong>részletek</strong>)<br />
A <strong>Lucifer</strong>-<strong>hatás</strong>ban arra teszek kísérletet, hogy megértsük, milyen folyamatok mennek végbe,<br />
amikor hétköznapi „jó emberek” rossz vagy gonosz dolgokat cselekszenek. Mi viszi rossz útra<br />
az embert? – ezt az alapvető kérdést fogjuk megvizsgálni. Nem hagyatkozunk a vallás<br />
hagyományos kettősségére, a jó és a gonosz, az egészséges természet és a rontó nevelés<br />
ellentétére, ehelyett valós emberekkel foglalkozunk, akik végzik a napi teendőjüket, ellátják a<br />
munkájukat, túlélik az emberi természet nem ritkán zajos küzdőterében a tűzpróbákat. Célunk<br />
az, hogy megértsük jellemük erőteljes szituációs <strong>hatás</strong>okra bekövetkező átalakulásának<br />
természetét.<br />
Kezdjük a gonosz meghatározásával! Lélektani megalapozottságú definícióm egyszerű:<br />
Gonoszt tesz, aki ártatlan emberekkel szándékosan úgy viselkedik, hogy azzal árt nekik,<br />
méltánytalanságot követ el velük szemben, lealacsonyítja, de<strong>hu</strong>manizálja vagy elpusztítja<br />
őket, illetve ha tekintélyével és a rendszerből fakadó hatalmával bíztatást vagy felhatalmazást<br />
ad másoknak arra, hogy a nevében így járjanak el. Ahogyan barátom és mentorom, Irving<br />
Sarnoff megfogalmazta: „Gonoszt tesz, aki tudásánál rosszabbul cselekszik.”<br />
Mi mozgatja az emberi viselkedést? Mi határozza meg az emberi gondolkodást és cselekvést?<br />
Mi az, ami miatt egyesek erkölcsös, tisztességes életet élnek, míg mások látszólag könnyen az<br />
erkölcstelenség és bűn útjára tévednek? Vajon az, amit az emberi természetről gondolunk,<br />
mennyiben épül a feltevésre, hogy a felfelé haladó, jó úton és a lefelé vezető, rossz úton belső<br />
meghatározók vezérelnek bennünket? Vajon kellőképpen figyelembe vesszük-e a<br />
gondolatainkat, érzéseinket és tetteinket befolyásoló külső meghatározókat? Milyen<br />
mértékben vagyunk a helyzet, a pillanat vagy a tömeg <strong>hatás</strong>ára cselekvő lények?<br />
És vajon van-e olyan cselekedet, amelynek megtételére minden kétséget kizáróan mi magunk<br />
soha nem kényszerülhetünk? A különlegesség illúzióját teremtve meg magunknak, többnyire<br />
önközpontú torzítások mögé bújunk. A magunk köré vont énvédő páncél mögött azt<br />
képzeljük, tisztességünk bárhogyan próbára tehető, mi átlagon felül helyt fogunk állni. Mivel<br />
személy szerinti kikezdhetetlenségünkről meg vagyunk győződve, túl gyakran tekintünk a<br />
csillagokra, noha nem ártana néha a lábunk elé néznünk, és észrevennünk, mennyire csúszós a<br />
lejtő, amelyen járunk. Az egyéni útkeresést előtérbe helyező társadalmakra – például az<br />
európai és amerikai kultúrára – sokkal jellemzőbb az önközpontú torzítás, mint Ázsia, Afrika<br />
vagy a Közel-Kelet inkább kollektivista jellegű társadalmaira.<br />
A jó és a gonosz közös vizsgálata közben olvasóimat arra kérem, hogy folyamatosan<br />
reflektáljanak három kérdésre: Valójában mennyire ismerjük jól önmagunkat, erősségeinket<br />
és gyenge pontjainkat? Honnan ered önismeretünk: abból, hogy tudjuk, hogyan viselkedünk<br />
számunkra ismerős helyzetekben, vagy abból, hogy tudjuk, hogyan viselkedünk bevett<br />
szokásainkat próbára tevő, teljesen új környezetben? Ugyanezt a nyomvonalat követve,<br />
valójában mennyire ismerjük jól a velünk napi kapcsolatban álló embereket: családunkat,<br />
barátainkat, munkatársainkat, szerelmünket? Könyvem egyik tézise szerint önismeretünk<br />
többnyire behatárolt tapasztalatok alapján, szabályok, törvények, elvek és korlátok által<br />
meghatározott, számunkra ismerős helyzetekben alakul ki. Iskolába járunk, dolgozunk,<br />
nyaralunk, szórakozunk, befizetjük a csekkeket és az adókat – így van rendjén. De mi történik<br />
akkor, ha teljesen új, ismeretlen környezetben találjuk magunkat, ahol a régi rutin nincs<br />
hasznunkra?<br />
Például munkahelyet változtatunk, először randevúzunk valakivel, akivel internetes társkereső<br />
oldalon ismerkedtünk meg, szektatagok leszünk, rendőrségi őrizetbe kerülünk, belépünk a<br />
hadseregbe, kísérleti alanynak jelentkezünk. Régi énünk nem feltétlenül a szokásos módon<br />
működik, ha az alapszabályok megváltoznak. Közös utunk során a gonosz legkülönfélébb<br />
megnyilvánulásaival találkozunk. Kérem, ne mulasszák el feltenni a kérdést: Vajon én is?
*<br />
A stanfordi börtönkísérlet és sok más társadalomtudományi kutatás olyan üzenetet hordoz,<br />
melyet nem szívesen veszünk tudomásul: többnyire mi magunk is jelentős személyiségátalakuláson<br />
esünk át, ha a küzdőtéren találjuk magunkat, ahol a társas erők kíméletlen<br />
tűzpróbáját kell kiállnunk. A küzdőtéren kívül szépen elképzeljük, mit tennénk, ám ennek<br />
semmi köze nincs ahhoz, amivé lehetünk, és amire képessé válhatunk, ha odakerülünk. A<br />
stanfordi börtönkísérlet félreérthetetlenül tudatja velünk, emberekkel, ideje leszámolnunk a<br />
túlzottan leegyszerűsített képzettel, miszerint a rossz helyzetek jó énünk segítségével<br />
legyűrhetők. A különféle helyzetekben ható negatív erőket a legjobb esetben is csak elkerülni,<br />
hárítani, esetleg kissé megváltoztatni vagyunk képesek, ha tisztában vagyunk potenciális<br />
„fertőző” <strong>hatás</strong>ukkal, amelyre hasonló helyzetben mások fogékonynak bizonyultak. Nem árt,<br />
ha magunkévá tesszük a római vígjátékíró Terentius felismerését: „Semmi sem idegen tőlem,<br />
ami emberi.”<br />
*<br />
Amire ember valaha képes volt, legyen az bármilyen borzalom, a körülményektől függően mi<br />
magunk is képesek vagyunk rá. Ez a tudás nem menti a gonoszságot, hanem demokratizálja, a<br />
felelősséget a hétköznapi emberek közt osztja meg, nem hárítja kizárólag deviáns<br />
személyekre vagy zsarnokokra – őrájuk, de nem miránk.<br />
*<br />
A többségi döntések általában anélkül születnek meg, hogy a csoport tagjai szisztematikusan<br />
és kritikusan átgondolnák őket. A csoport véleményformáló normatív ereje miatt a tagok a<br />
dolgok átgondolása nélkül igazodnak a döntésekhez, gyakran fenntartások nélkül elfogadják<br />
őket. A kitartó kisebbség arra készteti a többieket, hogy a releváns információt alaposabban<br />
végiggondolják. Kutatásokkal bizonyítható, hogy a csoportban hozott döntések<br />
átgondoltabbak és ötletesebbek, ha a csoporton belül egy kisebbség eltérő álláspontot<br />
képvisel.<br />
Ha a kisebbség a maga oldalára tudja állítani az embereket, amikor nincs igaza, akkor a<br />
kisebbség nem esélytelen, ha igaz ügyet szolgál. A társadalomban a többség általában a status<br />
quo védelmezője, míg az újításra, változásra való késztetés a kisebbségtől vagy egyénektől<br />
érkezik, akik vagy elégedetlenek az aktuális rendszerrel, vagy meglátják az aktuális<br />
problémák megoldásának új, kreatív alternatíváját.<br />
*<br />
Talán még emlékeznek rá, Stanley Milgram azért fogott kísérletébe, mert meg akarta érteni,<br />
hogyan vállalhatott részt sok „jó” német több millió zsidó brutális meggyilkolásában. Nem a<br />
német nemzeti jellem diszpozíciós tendenciáiban kereste a népirtás okait, hanem úgy vélte, a<br />
helyzet jellegzetességei játszottak kritikus szerepet; hogy a tekintélynek való engedelmesség<br />
volt a féktelen öldöklés „vészterhes elindítója”. Kutatása befejezése után Milgram<br />
tudományos következtetéseit gondolatban továbbvitte, és drámai jóslatot tett: „Ha a náci<br />
Németországban látott haláltáborokhoz hasonlókat állítanának fel az Egyesült Államokban,<br />
működtetésükre egy közepes méretű amerikai városban elegendő személyzetet lehetne<br />
találni.”<br />
Nácik egy amerikai középiskolában<br />
A kaliforniai Palo Alto egyik középiskolájában történelemórán a diákok – sokunkhoz<br />
hasonlóan – felfoghatatlannak tartották a holokauszt idején elkövetett rémtetteket. Hogyan
kaphatott erőre egy rasszista, öldöklő társadalmi-politikai mozgalom, és az átlagembereknek<br />
hogy nem volt tudomásuk zsidó embertársaik szenvedéséről, hogy viselkedhettek ilyen<br />
érzéketlenül? Tanáruk, Ron Jones sajátos módszer mellett döntött a hitetlenkedők<br />
meggyőzésére.<br />
A szokásos didaktikus tanítás helyett a tapasztalati úton való tanulást választotta oktatói<br />
módszeréül.<br />
Osztályának elmagyarázta, hogy a következő héten szerepjátékban próbálhatják ki, mi<br />
vezérelhette a németeket. Minden előzetes óva intés ellenére az ötnapos „kísérlet” a diákság<br />
számára komolyra fordult, a tanárt sokkolta, az iskolaigazgatóról és szülőkről ne is<br />
beszéljünk. A szimuláció és a valóság összemosódott, amint a fiatalok kiépítették a maguk<br />
totalitárius rendszerét, amely túlontúl hasonlított Hitler náci rezsimjéhez.<br />
Jones először is új, szigorú tantermi szabályokat vezetett be, és megkövetelte feltétel nélküli<br />
betartásukat. Például a diákoknak a padjuk mellett vigyázzállásban kellett a feltett kérdésekre<br />
válaszolniuk. Feleletüket „uram” megszólítással kellett kezdeniük, és legfeljebb három szóban<br />
reagálhattak. Senki sem tiltakozott az önkényes szabályok ellen. A tanterem légköre<br />
rohamosan megváltozott.<br />
A jó beszédkészségű, értelmes tanulók elveszítették kedvező pozíciójukat, és a kevésbé jó<br />
kifejezőkészségű, fizikailag erősebb diákok ragadták magukhoz a hatalmat. A tanteremből<br />
kiinduló mozgalom a „Harmadik <strong>hu</strong>llám” elnevezést kapta. Tagjai egyezményes<br />
karlendítéssel üdvözölték egymást, parancsra kórusban jelszavakat skandáltak. Minden napra<br />
új jelszavuk volt:<br />
„Fegyelemben az erő!”, „Közösségben az erő!”, „Cselekvésben az erő!”, „Büszkeségben az<br />
erő!”. Az ötödik napra is tartalékolva volt egy jelszó. A beavatottak titkos kézfogással<br />
azonosították magukat, ha valaki fenntartásokat fogalmazott meg, „árulással” vádolták. A<br />
jelszavak után a tettek mezejére léptek: az iskolában transzparenseket helyeztek el, amelyeken<br />
feltüntették az újonnan csatlakozók névsorát, leírták milyen a kötelező testtartás, ha a diákok a<br />
padban ülnek és így tovább.<br />
Az eredeti húszfős mag hamarosan több mint százfősre duzzadt, lelkes „harmadik<br />
<strong>hu</strong>llámosok” csatlakoztak hozzájuk. A diákok ekkor saját kezükbe vették az ügyek intézését.<br />
Tagsági igazolványt adtak ki. A legokosabb diákok egy részét kitoloncolták az<br />
osztályteremből. Az újonnan kialakult, önkényeskedő belső csoport ujjongott és gyalázkodott,<br />
amikor osztálytársaikat kivezették a tanteremből.<br />
Ezután Jones tanár úr követőinek bizalmasan megvallotta, hogy egy országos mozgalomhoz<br />
tartoznak, amely olyan diákokat kíván összefogni, akik készek a politikai változásokért harcba<br />
szállni. A tanár közölte velük, hogy bekerültek „a kiváltságos csoportba, a fiatalok közé, akik<br />
az ügyért dolgozhatnak”.<br />
Másnapra nagygyűlést terveztek, amelyen közösen megnézik, amint az egyik országosan<br />
támogatott elnökjelölt a televízió nyilvánossága előtt meghirdeti a „Harmadik <strong>hu</strong>llám” új<br />
ifjúsági programját.<br />
Az iskola nagytermében több mint kétszáz diák várta átszellemülten a televíziós közvetítést.<br />
Fehér egyeninges, karszalagos harmadik <strong>hu</strong>llámosok lelkesen transzparenseket helyeztek el a<br />
teremben. Az ajtónál tagbaszakadt fiatalok álltak őrt, a történelemtanár barátai, akik<br />
riporternek, fotósnak adták ki magukat, elvegyültek az „igaz hívők” tömegében. A televíziót<br />
bekapcsolták, és mindenki feszülten várakozott, várta a következő közös, dicsőséges lépés<br />
bejelentését. „Fegyelemben az erő!” – zengték.
A várt bejelentés helyett a tanár levetített egy filmet a nürnbergi nagygyűlésekről; a Harmadik<br />
Birodalom történetének kísérteties képei peregtek le.<br />
„Mindenkit felelősség terhel – senki nem állíthatja, hogy nem vett részt benne így vagy úgy.”<br />
Ez volt a film utolsó képkockája és egyben a kísérlet vége. Jones elmagyarázta az egybegyűlt<br />
diákoknak, miért volt szükség a szimulációra, amely messze meghaladta a tanár eredeti<br />
szándékát. Jones ekkor ismertette az új jelszót: „Megértésben az erő!” Jones így folytatta:<br />
„Manipuláció áldozatai lettetek. Saját vágyaitok taszítottak a helyzetbe, amelyben most<br />
vagytok.”<br />
Ron Jonesnak meggyűlt a baja az iskola vezetésével, mert a kirekesztett diákok szülei panaszt<br />
tettek a gyerekeiket ért zaklatás és fenyegetettség miatt.<br />
Jones ennek ellenére úgy vélte, sok fiatal egy életre szóló leckét kapott: személyesen élhette<br />
át, milyen könnyen idézhető elő viselkedésében radikális átalakulás, ha egy tekintélyt és<br />
engedelmességet parancsoló személlyel kerül kapcsolatba fasisztoid környezetben. A<br />
„kísérlet” után írt egyik értekezésében Jones megjegyzi: „A történtek után négy évig<br />
tanítottam a Cubberly High Schoolban, de soha senki nem merte bevallani, hogy ott volt a<br />
Harmadik <strong>hu</strong>llám nagygyűlésén. Mindenki el akarta felejteni az esetet.” (Miután a<br />
középiskolától megvált, Jones sajátos nevelési igényű tanulókkal kezdett el foglalkozni San<br />
Franciscóban. Kísérletéről The Wave címmel megrázó dokumentarista játékfilm készült.)<br />
Fordító: Varga Katalin