A nyelvben élõ kapcsolat - Polc.hu

B. Erdõs Márta 

A nyelvben élõ kapcsolat

KOMMUNIKÁCIÓKUTATÁS 

A sorozat megjelent kötetei: 

Hamp Gábor: Kölcsönös tudás 

Havasréti József: Alternatív regiszterek

B. Erdõs Márta 

A NYELVBEN ÉLÕ 

KAPCSOLAT 

Egy öngyilkosság-megelõzõ 

sürgõsségi telefonszolgálat 

beszélgetéseinek vizsgálata 

Budapest, 2006

Témakör: kommunikáció 

ISSN 1787-2634 

ISBN 963 9548 75 8 

© B. Erdõs Márta, Typotex, 2006

Köszönetnyilvánítás 

Bevezetõ 

Tartalom 

Elsõ fejezet – A kommunikáció participációs elméletének alkalmazási 

lehetõségei a krízisintervenciót célzó segítõ beszélgetések 

vizsgálatában 

1.1. A kommunikáció funkciójáról 15 

1.2. A nyelvrõl 27 

1.3. Elemzési módszerek a vizsgált minta fõbb 

sajátosságaival összefüggésben 30 

Második fejezet – Az öngyilkosság tematizációi 

2.1. Az operátorok elméleti tudása és ennek tágabb 

kontextusa: az öngyilkosság köznapi tematizációja 37 

2.2. Krízis és rítus 60 

2.3. A diszkurzív szuicidológia 65 

2.3.1. A „szó szerinti” beszéd 68 

2.3.2. A kerülõ nyelv 81 

Harmadik fejezet – Az öngyilkosság-megelõzõ telefonszolgálatokról. 

A telefonon történõ segítõ beszélgetés sajátosságai 

3.1. A telefonszolgálatok létrejötte és intézményi 

beágyazottsága 113 

3.2. A telefonszolgálat alapvetõ célja, mûködési 

szabályai, szakmai kapcsolatrendszere 124 

3.3. A pszichoterápia társas retorikája 130 

3.4. A terápia liminális tere 147 

3.5. A kommunikátorokról 153 

3.5.1. Hívók és operátorok 153 

3.5.2. „Csendestársak”: szupervíziós módszerek 

a szolgálatnál 154 

3.5.3. Laterális beszédaktusok 161 

3.5.4. Az anonim viszonyról. Idegenek –

6 TARTALOM 

az anonimitás mint a segítõszerep lényegi 

összetevõje 164 

3.6. Eljárások és beszélgetési stratégiák 178 

3.6.1. Eszmények, technikák, paradoxonok 182 

3.6.2. A kérdésekrõl. A vizsgált beszélgetések 

jellegzetességei 188 

3.7. A kommunikációs technológiáról. Lehetõségek 

és korlátok 200 

3.7.1. A médium mint üzenet. A telefon – 

a kapcsolat metaforája 207 

Negyedik fejezet – A dialogikus kapcsolat 

4.1. Az új dialógusfogalom a segítõ professziókban 219 

4.2. Dialógus és második történet 230 

4.3. A jelentésváltozás folyamata 238 

4.4. Dialógus és teremtés 246 

Ötödik fejezet – A szelf, a szelf cselekvései és a tagadás alakulása. 

Összehasonlító kvantitatív tartalomelemzõ vizsgálat 

5.1. A vizsgálat célja. Hipotézisek 249 

5.2. A vizsgált minta. Módszerek 251 

5.3. Eredmények 261 

5.4. Megvitatás, további lehetõségek 263 

Összegzés. Válaszok és kérdések 269 

Felhasznált irodalom 277 

Mellékletek 

1. melléklet 295 




5. melléklet – az ATLAS.ti4.2. tartalomelemzést 

segítõ program bemutatása 310 

6. melléklet – Illusztráció a Népszabadság internetes 

archívumából (www.nol.hu): az „öngyilkos 

terrorista” mint domináns tematizáció 313

Köszönetnyilvánítás 

Ez a könyv egy doktori disszertáció nyomán íródott. Kézdi 

Balázs professzornak, témavezetõmnek, a pécsi S. O. S. 

Élet Telefonszolgálat alapítójának és Horányi Özséb professzornak, 

a kommunikációs doktori program vezetõjének 

köszönhetem, hogy kutatói pályámon elindultam. Köszönettel 

tartozom továbbá Ehmann Beának és Kelemen 

Gábornak az értõ, gondos visszajelzésekért. 

A pécsi telefonszolgálat meghatározó szerepet töltött be 

az életemben: köszönet érte a telefonszolgálat munkatársainak, 

egykori kollégáimnak és a hívóknak, akiktõl mindazt 

megtanulhattam, amit könyvekbõl nem lehet.

Bevezetõ 

Célunk egy különleges intézményi keretek között zajló 

lélektani változás leírása, a folyamat komplex kommunikációs 

elemzése. Ez a változás a személyes tudás, a kapcsolati 

készségek, jelentések, forgatókönyvek, elvárások 

radikális átalakulását, újjászervezõdését eredményezheti. 

Szûkebb tere a segítõ és segített között kialakuló beszélgetés 

formálta interszubjektív mezõ, tágabb keretét 

pedig a társadalmi-kulturális környezet adja. 

A változás sürgetõ szükségességét a segítséget kérõ úgy 

tapasztalja meg, mint a szokásosan rendelkezésére álló 

személyes tudások és az ezekkel összefüggõ értékek, érzelmek, 

emberi viszonyok kaotikussá, érvénytelenné válását, 

devalválódását – az életvilág kezdõdõ dezintegrációjának 

fenyegetõ érzését. Ezt az átmeneti, az idõ szokásos 

folyásába, a mindennapi élet menetébe nehezen illeszthetõ 

állapotot a telefonszolgálat munkatársai a lélektani krízis 

állapotaként azonosítják. A krízisrõl való ismeretek 

munkájuk alapjait jelentik: ez az állapot a szakterületen 

elfogadott definíció szerint akkor áll fenn, ha a személy 

olyan problémával szembesül, amelyet a rendelkezésére 

álló problémamegoldó eszközök és a mobilizálható pszichológiai 

energia birtokában megoldani nem képes, ám 

ugyanakkor a megoldás igénye mindennél fontosabbá, és 

sürgetõ kényszerré válik számára. (Balikó 1995) Ezekben a 

helyzetekben kulcsfontosságú, hogy a személy megmaradjon 

a kommunikáció vitális állapotában. 

A participációs modell a kommunikációt olyan állapotként 

írja le, ahol az ágens számára a problémamegol-

10 A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT 

dáshoz szükséges felkészültségek elérhetõvé válhatnak. 

(Horányi 1999a) Így a kommunikáció felfogásunkban 

voltaképpen nem más, mint a krízisállapot ellentettje: a 

krízis a kommunikáció állapotából való kifelé sodródást 

jelenti, amely egyúttal az életbõl való kilépést is maga 

után vonhatja. Az öngyilkosság folyamatában a kulturális-nyelvi 

tényezõket elõtérbe állító diszkurzív szuicidológia 

keretei között ragadhatóak meg azok a közös tudástípusok 

vagy felkészültségek, amelyek rejtetten, ám igen 

„hatékonyan” mutatják az utat a krízisben lévõ személy 

számára az önpusztítás felé. (Kézdi 1995; 2003) Ehhez 

képest a telefonszolgálatok, mint pszichoterápiás jellegû 

intézmények, egy biztonságos dialogikus viszony elérhetõségét 

kínálják, ahol a közös jelentésalakítás folyamán 

megteremtõdhet az életrevaló tudás. 

A kommunikátorok közötti kapcsolat alakulása, a folyamat 

szûkebb intézményi és tágabb szociokulturális 

kontextusa egyaránt tárgya ennek a leírásnak. Az adott 

közegben a kapcsolat, a „segítõ beszélgetés” fogalmát a 

lehetõ legtágabb kategóriaként értelmezhetjük, amelybe 

beletartozik a speciális felkészültséget igénylõ és megfelelõ 

jogosítványokhoz kötött pszichoterápia, de értendõ 

alatta a kevésbé szerencsés elnevezésû „tanácsadás” 

(counseling) is. A mûfajok, a terápiás formák sokasodásával, 

az új, szimmetrikus viszony kialakítására törekvõ 

megoldáscentrikus irányzatok megjelenésével (Anderson–Goolishian 

1988; Bagdy 1999) egyre kevésbé van értelme 

különválasztani ezt a kettõt, különösen a jelen 

kontextusban. Annyit mindenesetre megjegyeznénk, hogy 

a magyar „tanácsadás” terminus igen félrevezetõ elnevezés: 

a tanácsadó a legritkábban látja el kliensét saját 

megmunkálású életbölcsességeivel. Ezzel szemben elvárható, 

hogy a kialakuló újfajta tudás legyen kettejük kulturálisan, 

aktuálisan és (a segítõ professzió szabta specifikumok 

figyelembevételével) kölcsönösen szabályozott 

együttmûködésének eredménye. 

A telefonszolgálatok világa lényeges eltéréseket mutat 

más segítõ intézményekétõl – így például nem kerül sor

BEVEZETÕ 11 

semmiféle hagyományos értelemben vett és a társas élet 

vonatkozásában határozott következményekkel járó diagnosztizálásra. 

Ide tartozik, hogy a kríziskoncepció fél 

évszázados elmélete egy vonatkozásban rendkívül modern: 

a krízis ugyanis egyértelmûen tranzitív diagnózis. 

A tranzitív diagnózis fogalma alatt Johnson és munkatársai 

(2000) olyasmit értenek, ami maga után vonja az adott 

lélektani állapot belátható idõn belüli gyökeres megváltozását. 

Szokatlan ez a pszichiátria világában, ahol sokszor 

„életfogytiglanra”, de legalábbis „közelebbrõl meg 

nem határozható” idõtartamra szól a besorolás – például 

a személyiségzavarok, az addikciók, a skizofrénia vagy a 

hangulati élet zavarainak széles skáláján. 

A beszélgetés során kialakuló viszony jellemzõinek 

azonosítása, a lezajló beszélgetés hatásainak felmérése és 

értékelése a pécsi S. O. S. Élet Telefonszolgálat 1995 és 

2000 között fogadott, belsõ oktatási célra archivált hívásainak 

többoldalú empirikus elemzésén alapszik. A vizsgálat 

fókuszában a következõ kérdések állnak: 

Mit jelent a telefonszolgálat mint intézmény létrejötte 

a magyar kultúrában? Hogyan illeszkedett szûkebb 

magyarországi környezetéhez, az egészségügyhöz? 

Milyen „telefonszolgálatul” beszélni? Milyen 

új típusú szignifikációk létrehozását teszi lehetõvé 

a kialakuló beszédkapcsolat? Amennyiben 

a köznapi interakciók szabályait vesszük alapul, 

milyen célzott eltéréseket azonosíthatunk a segítõ 

beszélgetések világában, és mi változik ehhez a 

másodlagos kontextushoz képest a telefonszolgálatok 

esetében? 

Milyen az „öngyilkosság nyelve”, melyek a domináns 

tematizációk, és hogyan, milyen eltérésekkel 

jelennek meg ezek a telefonszolgálat beszélgetéseiben? 

A korábbi hasonló irányú kutatásokat napjainkban 

a diszkurzív szuicidológia paradigmája egyesíti, 

amelyrõl bõvebben a könyv második fejezetében 

lesz szó. (Kézdi 1995; 2003)


Milyen kommunikációs törvényszerûségeket aknáznak 

ki a segítõ beszélgetések közkedvelt kapcsolatépítõ 

és kapcsolatszabályozó, a kontroll és az affiliáció 

mértékét vezérlõ technikái? Ezen a technikai 

megközelítésen túl azonban a dolgozat ide tartozó, 

egyik legfontosabb kérdése, hogy miféle teret biztosít 

ez a sajátos kontextus a dialogikus kapcsolat 

(Bahtyin 1986; Buber 1991) kialakítására. A terápiás 

dialógus célja az elmondhatatlannak hitt történetek 

vagy még ki nem mondott dolgok, ezzel párhuzamosan 

az alternatív perspektívákból történõ újraértékelés 

megfogalmazása. (Arminen 1998; Rober 2002) 

Létrejöhet-e ez a fajta dialógus egy olyan beszédkapcsolatban, 

amelyben a résztvevõk intézményileg 

meghatározott pozíciói nem kedveznek a szokásos 

értelemben vett kölcsönösség kialakításának? Valóban 

a kölcsönösség, tehát egymás megismerésének 

kölcsönös szándéka, és egy szimmetrikus kommunikációs 

kapcsolat kialakítása a dialógus legdöntõbb 

ismérve? Hogyan oldható fel az a dilemma, 

amely a „hagyományos”, gyámolító segítés és a kliens 

bölcsességét, a szimmetrikus kapcsolat kialakításának 

szükségességét hirdetõ „forradalmi” irányzatok 

között feszül? 

Hogyan módosítja a telefon mint kommunikációs 

technológia a segítõ beszélgetés során kialakuló kapcsolatot? 

Mi a beszélgetések deklarált célja, és melyek ehhez 

képest azok a változások, amelyek a hívó, valamint 

a segítõ (a továbbiakban: operátor) szövegében végbemennek? 

Hogyan lehet alkalmas módon vizsgálni 

ezeket a változásokat? 

A kérdésekre adható válaszokból remélhetõleg újabb 

kérdések születnek: a könyvnek biztosan nem célja semmiféle 

általános, leegyszerûsített kommunikációs recept 

kidolgozása. A nyelv olyan élõ rendszer, amely kizárja az 

efféle alkalmazhatóságot. Éppen ellenkezõleg, a „ször-

BEVEZETÕ 13 

nyû egyszerûsítések” gyakran lehetetlen, jobb esetben 

nevetséges és így végsõ soron a reflektálást segítõ, felszabadító, 

máskor viszont blokkoló és pusztító kommunikációs 

helyzeteket teremthetnek. Mivel a beszélgetéseket 

vezérlõ elõírások nagy részét evidensnek tekintjük (pl. 

beszélõváltások rendje, szünetek hossza), és a természetes 

emberi beszéd tempója nem teszi lehetõvé minden 

egyes megnyilatkozás hosszas, tudatos mérlegelését, a 

többlettudással rendelkezõ terapeuta vagy tanácsadó is 

inkább „intuitíve” dolgozik: a beszélgetés sokszor olyan 

természetesen mûködik számunkra, akár a légzés. Általában 

csak akkor figyelünk oda igazán, amikor ezek a szabályok 

valamilyen módon sérülnek, a közlés eltér elõzetes 

elvárásainktól. Látni fogjuk, hogy ez az eltérés nem 

mindig hiba, de a szövegek vizsgálata azzal jár, hogy a 

ritkábban elõforduló kisiklások, a beszélgetés törései, a 

szituáció ellentmondásossága szintén bemutatásra kerül. 

A cél a leírás, azonban – mivel az emberi rendszerek 

nyílt rendszerek – a leírások óhatatlanul visszacsatolásként, 

így végsõ soron elõírásként mûködnek. (Kelemen 

2003) Ebben az esetben az elõírások, tehát a hasznosíthatóság 

szintjén a következõket lehet megfogalmazni: az 

alapvetõ cél az emberi jól-lét fejlesztésére minél alkalmasabb 

kontextus kialakítása. (Riikonen 1999) Ez az egyik 

tér lehet a telefonszolgálatok teremtette környezet, amelynek 

alkalmasabbá tételét a kommunikációs törvényszerûségek 

jobb tudatosítása jelentheti. 

Az elsõ fejezetben a téma kommunikációelméleti 

alapjairól, valamint az alkalmazásra kerülõ elemzési 

módszerekrõl esik szó. A második fejezetben tárgyaljuk 

az öngyilkosság témánk szempontjából releváns elméleteit, 

elsõsorban tehát azokat, amelyekre a telefonszolgálat 

segítõi, az operátorok a leggyakrabban támaszkodnak 

munkájuk során. A kríziskoncepció és a preszuicidális 

szindróma korábbi teóriái mellett elsõsorban a diszkurzív 

szuicidológia egyes nyelvészeti vonatkozásaira összpontosítunk. 

A harmadik, az elõzõvel szorosan összefüggõ 

fejezet azokkal a tudásokkal, felkészültségekkel foglal-


kozik, amelyek a telefonszolgálatot mint intézményt 

konstituálják: ide tartoznak a szervezet létrejöttének körülményei, 

intézményi illeszthetõsége és azok a sajátosságok, 

amelyek különlegessé, kivételessé, egyúttal sebezhetõvé 

teszik a tágabb környezeten, az egészségügyi intézményrendszeren 

belül. Az operátorok által követett 

eljárások, beszélgetési technikák vizsgálata során a mögöttes 

kommunikációs szabályszerûségek feltárása a cél. 

A következõ, negyedik fejezetben tárgyalt kérdés a tudástípusok 

kölcsönösségére vonatkozik: mit érthetünk 

terápiás dialógus mint konstruktív beszédkapcsolat 

alatt? Gondolatmenetünk vezérfonalát egy korábbi, a Palo 

Alto-i csoport által kidolgozott szempontrendszer 

(Watzlawick és mtsai. 1968), valamint egy újabb, a mentalizációt 

mint a társas térben felmerülõ problémák megoldására 

alkalmazott hozzáállást középpontba állító fejlõdéslélektani 

elmélet adja. (Fonagy és mtsai. 2002) Az 

utolsó fejezetben egy, a beszélgetések során bekövetkezõ 

változások azonosítását célzó kvantitatív vizsgálat bemutatására 

kerül sor. Ennek a vizsgálatnak az a fõ kérdése, 

hogy vajon milyen (nem mindig tudatosuló) nyelvi elemek 

jelzik az operátor számára a hívó lélektani állapotában 

bekövetkezett kedvezõ irányú változást. Azaz, amikor 

a kommunikátorok a beszélgetés lezárása mellett 

döntenek, milyen nyelvi markerek orientálják az operátort 

abban, hogy közremûködjék a beszélgetés befejezésében. 

Egy másik, nem kevésbé fontos kérdés, hogy miként 

változik az operátor nyelvhasználata a hívóéval azonos 

kategóriák mentén? A nyelvben élõ kapcsolatról tett 

összegzõ megállapításokat a hatodik fejezetben találja az 

olvasó, azokkal a felmerülõ kérdésekkel együtt, amelyeknek 

vizsgálata túlmutat a jelen munka keretein. A Mellékletben 

található weboldalak, kommentárok, beszélgetésszövegek 

a kötet szerves részét képezik.

Elsõ fejezet 

A kommunikáció participációs 

elméletének alkalmazási 

lehetõségei a krízisintervenciót 

célzó segítõ beszélgetések 

vizsgálatában 

1.1. A kommunikáció funkciójáról 

A participációs elmélet keretei között gondolkodva a 

kommunikációra olyan alapvetõ állapotként tekintünk, 

amelyben a problémamegoldáshoz szükséges felkészültségek 

elérhetõvé válhatnak. (Horányi 1999a) Ez a társas 

mezõben létrejövõ állapot azonban nem statikus, dinamikus 

egyensúlyát vizsgálati területünkön a mikroszintrõl 

induló mozgások, a személyközi kommunikáció folyamata, 

az interakciók mintázata alakítja. A leírás során 

a változás kontextusára összpontosítva a közös tudások 

típusait, a domináns tematizációk elérhetõségét, sûrûségét 

vizsgálhatjuk. Magát a lezajló változást, a közös jelentésalakítást, 

legitim és konstruktív szignifikációk létrehozását 

ugyanakkor a participációs modell interaktív 

aspektusából szemlélhetjük, ahol a kommunikáció folyamat- 

és cselekvésjellege kerül elõtérbe. A kommunikátorok 

a személyközi térben megalkotják-újraalkotják a jelentéseket, 

ettõl elválaszthatatlanul újjáépítik a folyamat 

intézményi kontextusát, magát a kommunikációs kódot 

is. Amikor például az öngyilkosság jelenségét nyelvi sajátosságainkkal 

hozzuk összefüggésbe, a nyelvet egyfelõl


úgy tekinthetjük, mint a kommunikációs állapot meghatározóját, 

ami adott az ágens számára. Ugyanakkor azonban 

maga az ágens teremti újjá és tartja azt fenn vonatkozó 

megnyilatkozásai sokaságával. A participációs modell 

adta keretek közt tehát leírhatóak a kulturális vonatkozások 

– a rendszerbe illeszkedõ konzervatív szignifikációk – 

és azok az alkalmi szignifikációk is, amelyek az elõbbiektõl 

nyilvánvalóan nem függetlenül az adott folyamatban 

a kommunikátorok közös cselekvése által relatíve újként 

jönnek létre, és betagozódhatnak a résztvevõk életvilágába, 

valamint az intézményi kultúrába. (Horányi 1999a) 

A fentiek értelmében van tehát a kommunikációnak egy 

makroszinten mûködõ, gyors és radikális változásokat 

ritkábban mutató állapotjellege, ez az állapot viszont 

csak úgy létezik, ha az ágens cselekvései révén annak folyamatos 

fenntartásán, megõrzésén és szükség szerinti 

megújításán munkálkodik. Ezen túl van azonban egy 

markáns interaktív vetülete is, ami akkor kerül elõtérbe, 

amikor egyrészt vizsgálni kezdjük, hogy ennek a konzervációnak 

milyen konkrét lépéseit tudjuk azonosítani; valamint 

elemzés tárgyává válik, hogyan konstituálódnak 

azok a kivételek, amelyeket az alkalmi szignifikációk révén 

sikerül létrehozni. Az alkalmi szignifikációk különleges 

súlyát az adja, hogy a terápiás világ a tudások, 

kapcsolatok másodfokú változásának világa: a kapcsolati 

szituáció újradefiniálása nemegyszer szükségessé válik a 

probléma megoldása érdekében. (Watzlawick és mtsai. 

1990) 

A probléma a participációs elmélet kiindulópontja, dinamizáló 

eleme, következésképpen lényegi folyamatként 

jelenik meg a problémahelyzetre lehetséges válaszokat 

tartogató felkészültség elérhetõségének változása. Felkészültségrõl 

vagy kompetenciáról a továbbiakban elsõsorban 

a procedurális tudással összefüggésben esik szó, 

amikor azonban a transzcendens vonatkozások kerülnek 

elõtérbe, vagy gondolatmenetünket egyes korábbi pszichológiai 

elméletekhez illesztjük, akkor az általánosabb 

fogalmat, a tudást tekintjük a terminus alkalmas szinoni-

A KOMMUNIKÁCIÓ PARTICIPÁCIÓS ELMÉLETÉNEK ALKALMAZÁSA… 17 

májának. A „felkészültség” inkább valamilyen, az adott 

szituációban specifikus készséget sejtet, a vizsgált esetekben 

– a krízisszituációban – azonban egy jóval általánosabb, 

kiterjedtebb változás zajlik. Fontos megjegyeznünk, 

hogy amikor tudásról vagy felkészültségrõl beszélünk, 

kognitív, emocionális és konatív mûködés 

megbonthatatlan egységét értjük alatta. Ezek szoros öszszefüggéseit 

több kutatási eredmény is alátámasztja: nem 

találhatjuk meg külön az „érzelmeket” a kapcsolódó gondolatok 

nélkül, és mindezek óhatatlanul meghatározzák 

a személy szándékát, irányulását is. (Beck 2001; Fonagy 

és mtsai. 2002) Itt érdemes röviden felidéznünk Kelly 

személyikonstrukciók-elméletét (personal constructs theory, 

1965), amelynek középpontjában szintén a jelentésszervezõdések, 

a konstrukciók kialakulása és meghatározó 

szerepe áll. Ez az elmélet az ember számára kínálkozó 

alternatív világképek köré rendezõdik: hangsúlyozza az 

ágens sajátos, egyedi perspektíváját, ugyanakkor a szocialitás-korollárium 

mint a kölcsönös megértést és társadalmi 

mûködést lehetõvé tévõ szervezõelv révén társadalmi-kulturális 

hovatartozását. A makro- és mikroszintet 

a jelentés köti össze. Kelly elmélete, amely a 

pszichológián belül fõként a fenomenológiai irányzat kialakulásakor 

hatott, jelenleg reneszánszát éli, és alapvetõen 

meghatározza egyes terápiás iskolák gyakorlatát. 

(pl. McNamee–Gergen 1999; Neimeyer–Raskin 2000) Az 

elmélet újabb változataiból elsõsorban a társadalmi diskurzus 

vizsgálatát, a pszichoterápia kritikai megközelítését 

elõtérbe helyezõ, a hatalmi viszonyokat elemzõ szociális 

konstrukcionista álláspontok adják számunkra a vonatkoztatási 

keretet. 

A kommunikáció funkciója tehát a kapcsolataink hálójában 

létrejövõ és azokat mûködtetõ, összefonó társas 

tudás megteremtése és újjáteremtése. A válságos lélektani 

állapot, a krízis megfelelõ megoldása a kommunikációban 

maradás függvénye, ugyanakkor a folyamatban valamilyen 

új, korábban nem létezõ minõségnek – mégpedig 

esetünkben a szimbolikus tartományba sorolható mi-


nõségnek – is létre kell jönnie. A lélektani krízis a személyt 

korábbi komplex felkészültségeinek, legelsõsorban 

pedig a kapcsolati dimenzióra vonatkozó tudásának töredezettségével 

szembesíti – a kulcs tehát az interszubjektivitás 

állapotának megõrzése. A kommunikáció ebben 

a kapcsolati mezõben egy alkalmasabb, éppen magára 

a kapcsolati szférára, tehát az aktuális kapcsolatra is 

vonatkozó, a jelentõs Másokkal való relációkra kivetíthetõ 

új típusú, reintegráló tudás létrejöttét szolgálja. Az így 

létrejövõ komplex tudás procedurális és értékelõ elemei 

segítik az eredeti, konfliktusokkal terhelt kapcsolati háló 

rekonstrukcióját: a közös élmények újjáértékelésével, a 

cselekvési elõírások módosulásával, a bizalom fokának 

újradefiniálásával. 

Szintén a tudás elérhetõségével függ össze az ember 

koherenciateremtõ törekvése. A tudás koherenssé szervezése 

segíti a szükséges ismeretek tárolását és gyors elérését. 

Ugyanakkor a harmonikus fejlõdést szolgáló új típusú 

tudás megszerzésének elõfeltétele a természeténél 

fogva szorongató kiüresedett állapot és a „káosz”, a krízis 

ideiglenes megtapasztalása. Mivel a kapcsolatok továbbfejlõdéséhez 

szükséges tudás elérhetõsége, együttes megteremtése 

válik létfontosságúvá, ebben az értelemben 

joggal beszélhetünk arról, hogy a lélektani krízis a személyes 

fejlõdés „motorja”, amely a kapcsolatok gazdagodását, 

a megértés, a tudás megújulását eredményezi. A 

folyamatban a társ az újjászerkesztett személyes élettörténet 

hitelesítõje, csakis a társ – mint az adott kultúra részese 

és képviselõje – közremûködésével válhat egy narratíva 

koherenssé, konzisztenssé, a személyes történetek 

alapjául szolgáló jelentésszervezõdések pedig érvényessé. 

(Gergen 1990) 

A krízis mint kaotikus állapot egyik fontos jellemzõje 

a krízisben lévõ ambivalenciája. Ezzel összefüggésben 

érdemes megemlíteni a kommunikáció funkciójával kapcsolatos 

korábbi gondolatok közül Berger és Calabrese 

Gudykinst által továbbfejlesztett modelljét, amely szintén 

a tudás hozzáférhetõségére összpontosít. Elméletük


szerint a kommunikáció tétje a bizonytalanság csökkentése, 

így a jelentések jobb, pontosabb meghatározása. 

(Gudykinst–Ting-Toomey 1990; Griffin 2001) Ez az elmélet 

figyelembe veszi a társas élet megkövetelte együttmûködés 

súlyát – a kooperáció pedig jelentõs mértékben 

függ a kommunikátorok viselkedésének bejósolhatóságától. 

Krízisben a bizonytalanság csökkentése, a koherencia 

megteremtése lényeges szempont, de a folyamatot 

nem lehet siettetni, mert az érvénytelenné váló felkészültségeket 

alkalmas módon kiegészítõ, az adott helyzetben 

új erõforrásként bevonható kapcsolati tudás híján 

ez „negatív koherenciához” 1 , szûkített, zárt jelentéstartományhoz 

vezet. A lélektani krízisben megfigyelhetõ ambivalencia 

és beszûkülés olyan jellegzetességek, amelyek 

a jelentések kiterjesztését és árnyaltabb meghatározását 

egyaránt megkövetelik. Új alternatívák felismerésére és a 

késõbbiekben határokat teremtõ, a szervezõdést segítõ 

döntésekre egyaránt szükség van. A kommunikáció participációs 

elmélete a negatív koherencia kedvezõtlen jelenségével 

is számolva a jobb alkalmazkodáshoz szükséges 

felkészültségek elérhetõségének kérdését állítja középpontba. 

(Horányi 1999a) 

A szignifikációt konstatáló vagy konstituáló cselekvõt 

a participációs elmélet ágensként tartja számon. Ez a terminus 

a társadalmiba csatolódó individuális aktivitás 

szükségességét hangsúlyozza. Emellett, ebben az írásban 

a kommunikációelméletben jelenleg kevéssé szerepet játszó, 

bár alkalmazhatónak tûnõ szelf (Berger 1987; Griffin 

2001; Mead 1973; Philipsen 1992) az egyik központi kategóriává 

válik. Ez a kifejezés pontosan a reflektivitást 

emeli ki, amelynek kialakítása a segítõ beszélgetés kifejezett 

célja. A szelf a pszichológiai terminusok közül azért 

is a legalkalmasabb elnevezés, mert az „én” az ego-pszichológia 

irányzataira, a „személyiség” elsõsorban vonáselméletekre 

utalna – ezeknek lényegesen kevesebb köze 

1 

A negatív koherencia dr. Ehmann Bea ideillõ terminusa (személyes közlés, 

2002).


lehet az anonim módon mûködõ telefonszolgálatok munkájához. 

Amikor szelfrõl beszélünk, akkor a szimbolikus 

interakcionizmus álláspontját követve ezt úgy gondolhatjuk 

el, mint a kapcsolatokból, a kommunikációból folyamatosan 

építkezõ entitást, amelynek feladata a jelentések, 

konstrukciók szervezése. (Ehmann 2002a; Péley 

2000) Amikor a kommunikátorokra a speciális hangsúlyok 

vagy az intézményi kontextus meghatározta szerepek 

nélkül, minél általánosabb formában teszünk utalást, 

akkor többnyire a „személy” terminust fogjuk használni. 

Az általunk vizsgált esetekben a személy a számára 

adott külsõ környezeti-kapcsolati forrásokból merít, 

egyúttal meglévõ tudását strukturálja újra. A felmerülõ 

probléma mint az aktuális és a kívánt állapot között feszülõ 

ellentét indítja arra, hogy elérhetõ felkészültségeit 

mozgósítsa, vagy újakat keressen. (Horányi 1999a) A tanácsadást 

és a pszichoterápiát hagyományosan analógnak 

tekintik a problémamegoldási folyamattal: meg kell, 

hogy történjék a probléma meghatározása, valamint az 

alternatívák feltérképezése és a megfelelõ (beszéd)cselekvések. 

(Ivey–Downing 1990) Maga a krízisparadigma 

is alkalmazza a „probléma” terminust, amennyiben a 

problémamegoldó eszközök aktuálisan, a szituációhoz 

mérten elégtelen voltára utal. A telefonszolgálatban a 

kommunikátorok – mind a hívó, mind pedig az operátor 

– gyakran fogalmaznak úgy céljukat meghatározandó, 

hogy az valamilyen „probléma” megoldása: 

O 2 : S.O.S. Élet Telefonszolgálat. 

H: Jó estét kívánok. 

O: Jó estét. 

H: Szeretném megtudni, hogy mit takar az Ön szolgáltatásuk, 

szóval, hogy… 

O: Aha, ez nem szolgáltatás, hanem egy szolgálat, amelyik 

este héttõl reggel hétig mûködik, és mindenféle 

lelki problémákkal… 

2 H: a telefonszolgálat kliense, a hívó; O: a telefonszolgálat segítõje, az operátor.


H: Önök kizárólag azoknak szolgálnak, akik öngyilkosok 

akarnak lenni, ugye? 

O: Nem, nem. 

H: Hát, nehéz volt elszánnom magam, hogy felhívjam 

Önöket. 

O: Aha. 

H: Nem is tudom, szóval nehéz ilyenkor. Nem tudom, 

hogy szokták kezdeni az ilyet. 

O: Hát, lehet valamilyen gondja, problémája. 

H: Hát… 

O: Vágjon bele a közepébe! 

Elméleti szempontból azonban kérdés, hogy az organikus 

fejlõdést és feltételét, az „élethez való bátorság növelését” 

3 célszerû-e kizárólagosan a probléma terminusaiban 

felfogni. Egy, elsõsorban a konstrukcionista-konstruktivista 

irányzatokon belül ható elterjedt nézet szerint 

az ember fejlõdését érdeklõdése iránya határozza meg. 

(Cooperrider–Whitney 1999) Amennyiben nem az eltérésekre, 

hanem a kívánt állapotra, azaz a megoldásra, illetve 

a fogyatékosságok helyett az erõforrásokra összpontosítunk, 

akkor korábban fel nem ismert esélyeket és alkalmas 

megoldásokat, nem pedig sokasodó, újabb és újabb 

problémákat találunk. Ebben a felfogásban a probléma 

mint életszabály jelenik meg, ami helyett a terapeuta és 

kliense együttes figyelme a szabályt megtörõ kivételek, a 

megoldások felé fordul. (Anderson–Goolishian 1988; 

White 2000) Úgy tûnik, a segítõ szakmák diagnosztikus, 

„konzervatív”, illetve megoldáscentrikus „modern” képviselõinek 

eltérõ munkamódja szerint az a kérdés, hogy a 

folyamatban a kiinduló állapotot, a „múltat”, vagy inkább 

a kívánt állapotot, a lehetõségeket érdemes elõtérbe 

helyezni. A különbség abban áll, hogy problémamegoldó 

folyamat eltérõ, de egymást kölcsönösen feltételezõ állomásaira 

helyezzük a hangsúlyt. 

3 A telefonszolgálatok legfõbb nemzetközi szervezete, az IFOTES megfogalmazása 

szerint. (Balikó 1990)


Az elméletet a gyakorlatba is átültetve legvalószínûbben 

a következõk történnek: Ha a segítõ kizárólag a probléma 

létrejöttének körülményeirõl, a probléma mélységérõl, az 

átéltek hatásairól hajlandó beszélgetni a klienssel, akkor 

biztonságos, kiszámítható, ám egy idõ után unalmas, a 

probléma konzervációját eredményezõ beszélgetés jöhet 

létre, ahol a terapeuta vitathatatlanul megõrzi szakértõ-gyámolító 

szerepét, csak éppen a teljes folyamat téveszti 

el célját. Ha viszont a segítõ nem bátorítja a klienst 

a probléma körülményeinek ecsetelésére, és fõképpen az 

azzal kapcsolatos érzéseinek kifejezésére, hangsúlyozza 

a kliens hozzáértését, és „demokratikus” attitûddel minimalizálni 

igyekszik saját tekintélyét, valamint érdeklõdése 

kizárólag az erõforrások, megoldási lehetõségek felé 

fordul, akkor az ülés könnyen kaotikussá válik, az energiák 

ugyan felszabadulnak, ám a szerepelvárások ütközése 

miatti strukturálatlanság a kapcsolat teljes széteséséhez 

vezethet. 

Van azonban egy más természetû nehézség: ha a problémát 

úgy határozzuk meg, mint az aktuális állapot és a 

kívánt állapot közötti eltérést (Horányi 1999a), akkor illene 

megmondanunk, mit tekintünk lélektani krízis esetében 

kívánt állapotnak. Ez – ahogyan a krízis definíciójából 

következik – aktuálisan lehetetlen: ha a kívánt állapot 

egyértelmûen meghatározható, nem krízisrõl, hanem 

inkább konfliktusról van szó. A krízisben lévõ számára a 

legkínzóbb már nem az, hogy képtelen megvalósítani valamilyen 

általa vágyott jót, hanem az, hogy aktuálisan 

nincs tudomása ennek a jónak a mibenlétérõl: ez tehát 

szükségszerûen az az eset, amikor a „felkészültségeket 

eredményezõ folyamatok nemcsak konvencionális pályákat 

futnak be, de kreatív lépéseket tartalmazó innovatív 

pályákat is”. (Horányi 1999a, 29.) Kelemen Hudsont 

idézi, aki a fejlõdõ felnõtt életének két alapvetõ mintázatának 

az életfejezetet és az élet-átváltozást tartja. Az életfejezet 

nem tartogat nagyobb meglepetéseket, a változások 

tervezhetõek, beláthatóak, a „mini-transzformációkat” 

a telítõdés motiválja. Az élet-átváltozás ehhez képest


másodfokú változás, ahol minden bizonytalanná, kétségessé 

és zavarossá válhat. A kiindulópont gyakran valamilyen 

váratlan veszteség. Az új tervek és célok késõbbi 

kimunkálásának feltétele az alapvetõ viszonyulási módok 

megváltozása, a folyamatot a befelé fordulás átmeneti 

idõszaka kíséri. (Kelemen 2003) Krízisben lényegében 

nincs jövõre irányuló gondolkodás, legfeljebb szuicid 

fantáziák, amelyek azonban nem egy reálisan tervezhetõ 

kívánt állapotot jelenítenek meg, hanem olyan regresszív 

analógiákra építenek, mint a halál, valamint a menekülés, 

béke, alvás, pihenés között tételezett konceptuális 

kapcsolatok. (Lakoff–Turner 1989; Lakoff 1993) Mindebbõl 

az következik, hogy a „probléma” és a „problémamegoldás” 

kifejezések ebben a könyvben a szokásostól kissé 

eltérõ, tágabb értelemben szerepelnek. 

A problémamegoldás folyamán Dennett szerint különféle 

alapvetõ hozzáállásokból tekinthetünk az adott esetre. 

Ezek a perspektívák más-más esetekben bizonyulhatnak 

adaptívnak. Így a fizikai hozzáállás a dolgok minõségére, 

szerkezetére segít összpontosítani: „semmi nem fog 

történni… nincs bedugva a gép”. (Dennett 1998, 10.) Általában 

a normális mûködéstõl eltérõ esetekben hagyatkozunk 

rá – talán ezért is olyan nagy a kísértés manapság, 

hogy kapcsolati problémákat már „elsõ körben” a 

farmakoterápia eszközeivel közelítsünk meg. Bauman 

(1993) szerint a modern gondolkodást általában véve is 

jól jellemzi az a törekvés, hogy minden emberi problémára 

technikai megoldást keressen – ezt nevezi Gergen 

(1990) „az ember gép” tudományos paradigmájának, 

amelyhez képest gyökeres, bár nem túl kiterjedt változást 

a második kognitív forradalom és a nyelvi fordulat hozott. 

(Bruner 1990) A tervezeti hozzáállás esetében elsõsorban 

a funkcióra figyelünk, és ennek ismeretében jósoljuk 

meg az események kimenetét: pl. „ha kivonjuk a 

mérgezõ komponenst a háztartási gázból, csökken az öngyilkosságok 

száma”. Az intencionális szint pedig a szándékok, 

hiedelmek, akaratok, vágyak tulajdonításával segíti 

az adott helyzetben történõ tájékozódást: „Hát hogy-


hogy nem lehetett, vagy hogy úgy érezte, hogy nem akar, 

vagy nem lehet? Ez hogyan volt?” – kérdezi az operátor 

az egyik beszélgetésben. Fonagy és munkatársai – a fejlõdéslélektan 

eredményeire alapozva – Dennett nyomán 

követték végig az emberi világ pszichikus problémái 

megoldásának lehetséges mintázatait és a látványos kudarcok 

okait. A szerzõk szerint érdemes a dennetti gondolatkört 

tovább bõvíteni: a számunkra adott világban 

társas alkalmazkodásunk szempontjából „megéri” felismernünk, 

hogy reprezentációink minõségüket tekintve 

mint reprezentációk léteznek, és az élettörténetünk formálja 

õket. A mentalizáció tehát azt jelenti, hogy másokról 

és magunkról mentális állapotok terminusaiban tudunk 

gondolkodni, és ezeket képesek vagyunk minõségileg 

egyedinek, történetinek tekinteni. Az elõbbi példánkban 

éppen ezek az elemek válnak hangsúlyossá, hiszen 

az operátor az érzés, a szándék kialakulásának egyedi körülményeire 

fókuszál. 

A participációs elmélet egy hasonló rendszert körvonalaz 

az eltérõ szignifikációs módok vonatkozásában. 

Ebben az elméletben a szignifikációs módok megváltozásának 

individuális szinten leírható összefüggései kevesebb 

hangsúlyt kapnak. A modell magyarázóerejét 

ugyanakkor megnöveli, hogy további elemként bevonja a 

transzcendencia fogalmát és a szakrális fakultást. A participációs 

modell keretében a nyers, ahol a leírás során 

elegendõ az elérhetõ percepciós modalitásokat megadnunk, 

rokonítható a fizikai hozzáállással: egyszerûen 

konstatáljuk, hogy maga az eset létezik. A szimptomatikus 

szignifikáció során még nem haladjuk meg a nyers 

tartományát: jelölõ és jelölt ebben az esetben valamilyen, 

a lineáris kauzalitás elvét követõ természeti törvény alapján 

kapcsolható össze. Ennek a szignifikációs módnak 

leginkább a tervezeti hozzáállás feleltethetõ meg. A döntõ 

lépés, amellyel a nyelv és a kultúra szintjére érkezünk, 

a szimbolikus megjelenése. A participációs elmélettel 

összhangban szimbolikusnak tekinthetünk mindent, ami 

a szimbolikus szignifikáció révén jön létre: egy konstitu-


tív szabály mentén, a kommunikátorok (esetünkben sokszor 

hallgatólagos) megegyezése alapján önmagánál többet 

jelent. Az ember legfontosabb sajátossága, hogy számos 

tapasztalatát szimbolizálja: egy másik síkra, a kultúra 

síkjára helyezi, ahol azután ezt a szimbolikus létezõt 

további mûveletek tárgyává teszi. (Angyal 2001) A szimbolikus 

szignifikáció révén válhat képessé az intencionális 

hozzáálláson alapuló cselekvésre, valamint az (ön)reflektivitást, 

az egyedi eltéréseket és a történetiséget elõtérbe 

állító mentalizációra. Ezek gyakorlása során egyben 

tovább növekszik a szimbolikus térben való jártassága. 

Mivel a szimbolikus szignifikáció esetében valamilyen, a 

kommunikátorok közötti megegyezés szükségeltetik ahhoz, 

hogy új minõség keletkezzen, ez egyúttal a társaskulturális 

természetû felkészültségek gyarapodását, jobb 

elérhetõségét jelenti. A folyamat a kapcsolatok organikus 

fejlõdésével párhuzamosan zajlik, amelynek fordulópontjai 

határolják be a telefonszolgálat fõ mûködési területét. 

A szimbolikus megjelenése teszi lehetõvé eltérõ 

hozzáállások vagy perspektívák és a megfelelõ kommunikációs 

csatornák változó alkalmazását. A szimbolikus és 

szimptomatikus komplexeként jellemezhetõ pszichikus 

szignifikáció alternatívákat teremt a kommunikátorok 

számára, de a szimptomatikus szinten túli, szimbolikus 

értelmezéshez szükséges elõfeltételnek tekinthetjük a 

mentalizációt. A pszichoterápiában gyakran gondolnak 

úgy a szimbolikusra, mint a metaforikus szinonimájára: a 

jelen kontextusban a metaforikus alatt a szimbolikus 

olyan komplex változatát kell értenünk, amely bekapcsol 

egy önálló szimptomatikus szignifikációt, mert gyakran 

valamilyen természeti törvényhez igazodó, érzékleti tapasztalathoz 

kötött konceptuális megfeleltetésen alapul. 

(Lakoff 1993) A pszichikus, a metaforikus és a transzcendens 

egymástól elválaszthatatlan minõségek: a pszichikus 

és a transzcendens a metaforában talál formát. A 

transzcendens – az a minõség, amely közvetlen érzéki tapasztalatainkon 

túlmutat – lényegileg a dialogikus viszonnyal 

összefüggésben jelenik meg, és a szakrálisra


emlékeztetõ nyelvhasználattal párosul. A dialógusban jelen 

van még egy szignifikációs mód – a participációs elmélet 

ezt osztentatívnak nevezi –, amikor a kommunikátorok 

egy átváltozásnak lesznek részesei, és az aktív 

konstituálás helyett a szokásos, a mindennapi helyére újként 

lépõ transzcendens minõség befogadása, az erre 

való nyitottság válik elsõdlegessé. A fenomenológiai 

irányzat képviselõi ezt a jelenséget mint valamilyen alapvetõ, 

hirtelen bekövetkezõ perspektívaváltást tartották 

számon, amikor a kliens által újra elmondott történet 

többlet-értelmet nyer – anélkül, hogy akár a kliens, akár a 

terapeuta valamilyen magyarázatba bonyolódna. Úgy tûnik, 

ezt a változást – ami lényegében egy felismerés, ráismerés 

– egyszerûen maga az elmondás és a figyelemmel 

követés hozza létre. (Buber–Friedman 1966) Tekintve, 

hogy az öngyilkosság élet és halál közötti döntés, az öngyilkossági 

krízis a sorskérdések felmerülésének idõszaka, 

témánk szempontjából alapvetõ az itt felsorolt szignifikációs 

módoknak a transzcendencia érintésében játszott 

szerepe. (Horányi 1999a; Turner 2002) Ugyanakkor 

éppen a transzcendens minõség bevonása jelenti a dialógus 

leírásának korlátait – a segítõ professziók talán legnehezebben 

megragadható területe a spiritualitás élményvilága. 

A kérdés további összefüggéseivel a 4. fejezetben 

foglalkozunk majd részletesebben. 

A participációs modell számításba veszi, hogy bizonyos 

esetekben egyes, a szignifikáció mikéntjével jellemezhetõ 

fakultások lényegi veszteségek nélkül nem redukálhatóak 

egy másik, kevésbé komplex területre, így a 

köztük történõ váltások nem tetszõlegesek, legalábbis 

nem egyenlõen adaptívak. A modell az egyedi eltéréseket 

a szimbolikus sûrûség fogalmával írja le: esetünkben, a 

kapcsolati világban a terápia intézményére jellemzõ perspektívák 

közül a mentalizáló hozzáállás tekinthetõ szimbolikusan 

legsûrûbbnek. A sûrûség fogalmába beleértjük, 

hogy a személy nem csupán konstatálja és végrehajtja 

a szimbolikus üzeneteit, hanem részesévé válik azok 

aktív alakításának is: a tudás tehát akkor érhetõ el a szá-


mára a megfelelõ mértékben, ha arra reflektálni képes. 

Születésünktõl kezdve tanuljuk a szimbolizáció, az intencionális 

hozzáállás és a mentalizáció módjait – ennek 

a tanulásnak a nyomai késõbbi életszakaszokban is világosan 

felismerhetõek. (Fonagy és mtsai. 2002) Ez a fajta 

tanulási folyamat azonban nem feltétlenül determinál, 

inkább preferenciákat, azaz kedvezõbb vagy kedvezõtlenebb 

elérhetõséget és szimbolikus sûrûséget alakít ki. 

1.2. A nyelvrõl 

A telefonon történõ kommunikáció esetében a kapcsolat 

építése, ezzel együtt a felkészültségek változása a nyelv 

által meghatározott szimbolikus térben történik. A nyelv 

olyan mértékben áthatja életünket, hogy egyes szerzõk az 

emberi rendszerek legfõbb sajátosságaként a nyelvalkotást 

és a nyelvhasználatot, a nyelvben való létezést emelik 

ki. („Human systems are languaging systems” –Anderson–Golishian 

1988) A nyelvi funkciók körérõl és az 

egyes funkciók súlyáról számos elmélet szerint gondolkodhatunk. 

(Robinson 1977; Dunbar 2002; Sándor 2002) 

A felkészültségek változása során egyértelmûen változnak 

azok a reprezentációink, amelyeket a nyelv segítségével 

alkotunk a világról – azaz a nyelv egy lehetséges aspektusa 

a referálás. Ugyanakkor a referenciális funkció 

gyakran egyoldalú kiemelése – ezzel együtt a világot minél 

jobb hatásfokkal leíró nyelv keresése – talán célszerûnek 

bizonyulhat a tudományos diskurzus területén, a segítõ 

professziók vonatkozásában azonban csak részleges 

magyarázatokhoz vezet. A leírás elsõdlegességét, leválaszthatóságát 

egyéb, elsõ látásra talán perifériásnak tûnõ 

funkciókról számos jelenség alapján megkérdõjelezhetjük. 

A társas hatások fontosságát mutatja, hogy a mindennapi 

életben ugyanolyan típusú problémákat sokkal 

könnyebben oldunk meg, ha társas kontextusba vannak 

ágyazva, mint ha elvont logikai keretben szemléljük õket. 

(Cosmides–Tooby, id. Sándor 2002, 69.) Egyes kutatások


szerint a nyelv viszonylag nehezen birkózik meg az érzésekre 

és az érzelmekre vonatkozó leírásokkal, általa 

ugyanakkor könnyedén megjeleníthetjük, egyben ápolhatjuk 

társas kapcsolatainkat, mondhatjuk el közös történeteinket. 

A nyelv keletkezésérõl szóló egyik elgondolás 

értelmében a nyelv az evolúció folyamán a kapcsolatok 

alakítását, ápolását és gazdagodását szolgáló, akár a fizikai 

érintést helyettesítõ új eszközként jött létre, amelynek 

segítségével már egy nagyobb létszámú csoport is 

biztonságosan élhetett és fejlõdhetett együtt. Erre utalhatnak 

a nyelvi készségek és a társas intelligencia evolúciós 

összefüggései, valamint az, hogy a természetes helyzetekben 

létrejövõ beszélgetések nagyobb részét, 60– 

70%-át szociális témákra fordítjuk. (Dunbar 1997; 2002; 

Sándor 2002) Jóval korábban már Malinowski (1923) is 

rámutatott, hogy van olyan kommunikációs helyzet, 

amelyben nem annyira információkat, elgondolásokat 

osztanak meg egymással a beszélõk, hanem ebben a fátikus 

kommunikációban inkább a személyközi kötelékek, 

maga a társas lét válik hangsúlyossá. 

A mobiltelefon izgalmas hatással lehet a kapcsolatokra. 

Egyetemisták beszélgetésébõl: „Miért nem vetted fel 

tegnap? Nem azt akartam mondani, hogy szeretlek, hanem 

mondani akartam valamit!” Kiderült, hogy egy baráti 

kör tagjai alkalmanként „rácsengetnek” egymásra, 

hogy így jelezzék törõdésüket, szeretetüket. Rövid csengetéseknél 

a telefont tehát nem kell felvenni. Úgy látszik, 

elsõ hallásra nem mindig sikerül egyértelmûen 

megkülönböztetni a fatikus-expresszív vagy a referenciális, 

illetve konatív funkciók túlsúlyát a csengetésben. 

(saját gyûjtés, 2003) 

A fentiek alapján a jelentésszervezõdés változását elsõsorban 

mint kapcsolati változást értelmezhetjük. A 

nyelvre úgy tekinthetünk, mint amelynek segítségével az 

emberek a társas-kulturális valóságot alkotják újra. (Shotter 

1993) Az általunk beszélt nyelv befolyásolja világlátá-


sunkat, szemléletünk pedig nyelvhasználatunkat. A személy 

beszédének, nyelvhasználatának változása utal a 

szelfben mint kapcsolati csomópontban végbemenõ változásokra. 

Az individuális szinten túl, a nyelv egyes cselekvéseket 

lehetõvé, értelmezhetõvé tesz, sõt lényegében 

elõír, míg más típusú cselekvéseket ellehetetlenít. A 

nyelvi relativizmus bírálói különféle példák segítségével 

igyekeznek cáfolni azt, hogy minden nyelvhez egy sajátos 

„világnézet”, perspektíva járul. Ezek a cáfolatok azonban 

mindmáig nem teljes körûek, legfeljebb valamelyest 

árnyaltabbá teszik az eredeti álláspontot. (Moeschler–Reboul 

2000; Shotter 1993; Whorf 1997) 

A nyelv, a beszéd funkcióiról ugyanakkor nem csupán 

általánosságban, hanem az adott intézményi környezet 

vonatkozásában is érdemes gondolkodnunk: a beszélõk 

közössége magáról a beszédrõl mint kommunikációról 

meghatározott vélekedésekkel bír. Az operátor egyik feladata 

annak a terápiás kódnak a megtanítása vagy legalábbis 

megerõsítése, amely kimondja, hogy a beszéd a 

társas világ problémáinak megoldásában, a szenvedés enyhítésében 

hatékony, és sokoldalúan alkalmazható eszköz. 

A verbálisra irányuló elemzést – éppúgy, mint magát a 

telefonon történõ segítõ beszélgetést – az teszi értelmes 

megközelítési móddá, hogy humán kommunikáció során 

a rendelkezésre álló csatornák között viszonylag rugalmasan 

váltani tudunk, és a distancírozás során az egyik 

csatornán kialakuló feszélyezõ közelséget egy másikon 

való (nyers vagy szimbolikus) távolítással korrigálhatjuk. 

Arra is képesek vagyunk, hogy a néhány csatornán érkezõ 

és mindig redundáns üzenetet többé-kevésbé pontosan 

egészítsük ki multimodálissá. (Fonagy és mtsai. 

2002; Vas és mtsai. 2000) A kommunikációs csatornák 

közötti rugalmas váltás, illetve a csatornák manipulációja 

– egyfajta metaszintû mûködésként – a szimbolizációs 

képességgel összefüggõ emberi sajátosság. Ebbõl az is következik 

számunkra, hogy a „médium maga az üzenet”, 

azaz a strukturálódás módja, a választott kommunikációs 

technológiák is értelmezendõek.


Kultúra és nyelv egymástól elválaszthatatlan fogalmak: 

a nyelv tükrözi, rögzíti, újraalkotja-formálja kultúránkat. 

A kultúra meghatározása során a listázó-leltározó 

megközelítések helyett, ahol valamiféle teljes körû tartalmi 

felsorolásra törekszenek (pl. Billington és mtsai. 

1991; Gudykinst–Ting-Toomey 1990), számunkra alkalmasabbnak 

tûnnek a kultúra mint másodlagos, ember 

teremtette környezet különleges szerepére rámutató definíciók. 

Ilyen Geertz (1997) közismert gondolata a sûrû, 

jelentéssel telített leírás alkalmas közegérõl. Peterson 

(1979) hasonló elgondolása szerint a kultúra lényegében 

egy cselekvési térkép 4 , amely megszabja irányulásunkat, 

lehetõségeinket, orientálja jövõbeni fejlõdésünket. E térkép 

egyik változataként tekinthetünk írott és beszélt 

nyelvünkre. Térkép mivoltában a tiltott helyekrõl, a tabukról, 

valamint az odavezetõ tévutakról (de-viancia) is 

tájékoztat. Egyben – a már említett alkalmi szignifikációkon 

keresztül – járható ösvényeket, alternatívákat 

nyithat a kultúra kreatív hordozói számára. Tekintettel 

az intézményi környezetre, a folyamat természetes velejárója 

a létrejövõ szignifikáció legitimálása. 

1.3. Elemzési módszerek a vizsgált minta 

fõbb sajátosságaival összefüggésben 

Egy empirikus vizsgálat elméleti hátterének kijelölése 

nemcsak a kérdések irányulását, a kérdésfeltevés módját 

szabja meg, de módszertani következményekkel is jár. A 

dolgozat elméleti és módszertani hátterének meghatározása 

során fontos szempont volt az öngyilkosság-kutatás 

területére jellemzõ nomotetikus-idiografikus dilemma 

feloldása (Leenars 2003), olyan keretek alkalmazása, 

amelyben makro- és mikroszinten egyaránt vizsgálódha- 

4 map for action


tunk. A nyelvre, a kultúrára, a jelentések vizsgálatára, értelmezésére 

alapozott megközelítés vizsgálati területünkön, 

a segítõ professziók világában Magyarországon jelenleg 

nem tekinthetõ vezetõ paradigmának. Meggyõzõdésünk 

azonban, hogy az emberi világ problémáit – mint 

amilyen az öngyilkosság is – célszerûtlen egyetlen lehasított, 

leggyakrabban fiziológiás mûködési szinten, a fizikai 

hozzáállásból kiindulva megfogalmazni. Tekintettel 

arra, hogy az öngyilkosságot humánspecifikus és társas 

jelenségnek tartják, kézenfekvõnek tûnik a humánspecifikus 

és társas területek általános kontextusának, a nyelvnek 

és a kultúrának a vizsgálata. 

Az elemzés során szem elõtt kell tartanunk a szintek 

közötti átjárhatóságot, amelynek révén a kommunikátorok 

mint a kultúra hordozói és alkotói jelenítõdhetnek 

meg. Ezt az eltérõ szintek közötti közlekedést szem elõtt 

tartva, módszertani szempontból a „grounded theory” elmélet 

gondolatmenetét (Corbin–Strauss 1990), a tartalomelemzés 

szekvenciális-transzformatív modelljét (Ehmann 

2002a), valamint a „nyelv etnográfiája” vizsgálati hagyományait 

tartottuk szem elõtt. A választott módszer terén a 

vezérfonalat az etnográfiai nézõpont (ethnography of 

speech [Hymes 1997; Philipsen 1992]) adja: jellemezzük a 

kommunikátorokat, az adott kommunikációs közösségre 

jellemzõ beszédkódot, a médiumot, a környezetet, ideértve 

a közvetlen körülményeket, a cselekvéseket, a normákat, 

és természetesen azt, amit a kommunikátorok célként tételeznek. 

Elsõsorban a beszédkód-elmélet eszközeivel írjuk 

le a segítõ beszélgetések alternatív retorikáját; de emellett 

a gyökeres változásokat, a krízist kísérõ negatív kódot is. 

A szervezet tevékenysége, a beszélgetések elemzése során 

az „in-vivo kódolás” (Corbin–Strauss 1990) elvét követve 

igyekszünk azokban a terminusokban is fogalmazni, amelyeket 

a szervezet kommunikátorai használnak: így tehát 

elõfordulnak pszichiátriai szakkifejezések, és a sajátos telefonszolgálatos 

nyelv is megjelenik a dolgozatban. 

A konkrét módszerekrõl szólva, a szolgálat beszélgetéseinek 

elemzése során a tartalomelemzésre, illetve az


adatok megszabta korlátok között a konverzációanalízis 

hagyományaira (pl. Goodwin–Heritage 1990; Psathas 

1995; Sacks 1993; Schlegoff 1997) támaszkodunk. Sor 

kerül „külsõ” adatok vizsgálatára, beillesztésére is, a 

„grounded theory” nyomán gondolkodva. (Corbin–Strauss 

1990) Jelen esetben a „grounded theory” irány a vizsgált 

szövegek tág értelemben vett környezetének feltérképezését 

jelenti: a társadalmi-kulturális háttér, a szervezeti 

építkezés és ezzel összefüggésben a kommunikációs 

médium adekvát leírását. A vizsgálat során használt, az 

5. mellékletben bemutatott ATLAS.ti 4.2 tartalomelemzõ 

szoftver is ennek az elméletnek a logikáját követi. Ez a 

fajta többoldalúság a kvalitatív kutatásokban mint adat-, 

módszer- és tudományterület megszabta trianguláció ismeretes, 

amelynek funkciója a következtetések érvényességének 

növelése. (Denzin 1994; Ehmann 2002a) Ugyanakkor 

a „grounded theory” egy további követelménye, az 

elõzetes hipotézisektõl, konstrukcióktól mentes „tiszta” 

kutatás, mai ismereteink fényében illuzórikusnak tûnik. 

Ehelyett támaszthatunk egy másik, a gyakorlatban jól 

megvalósítható elvárást: elõfeltevéseinket a reflektivitás 

jegyében nyíltan megfogalmazhatjuk. 

A továbbiakban tartalomelemzés alatt bármely olyan 

eljárást fogunk érteni, amely szöveges (vagy vizuális) 

anyag elemzésére használható, és általa a tartalom minden 

olyan aspektusa azonosítható, interpretálható, amelyet 

a kutató szignifikánsnak tart. (Ehmann 2002a) A három 

fõ módszer: a tematikus, a kontextus-, illetve a szógyakoriság-elemzés 

mindegyike alkalmazásra kerül. Tartalomelemzésénél 

a kvalitatív adat annyiban különbözik 

a kvantitatívtól, hogy transzformált adat, amely eredeti 

formájában látensen, rejtetten fordult elõ. Lényeges, 

hogy a transzformáció révén olyan mintázat jöjjön létre, 

ami mások számára is észlelhetõ, értelmezhetõ. Induktív 

eljárást követve a szövegben rejlõ, az elemzés során kiemelkedõ 

ismétlõdõ mintázatokat keressük (ilyen volt 

pl. a Murray-féle „aszcenzionizmus” skála keletkezése 

[Ehmann 2002a]), a deduktív eljárás kereteiben pedig va-


lamilyen külsõ szempont határozza meg a keresett kódokat. 

A két irány természetszerûleg keveredik a konkrét 

elemzésekben. A keletkeztetett kvalitatív adat végül kvantitatívvá 

alakítható – ez a tartalomelemzés szekvenciálistranszformatív 

modelljének lényege. (Ehmann 2002a) 

Az egyes elemzések során alkalmazott mikrotechnika, 

a konverzációanalízis (Arminen 1998; Goodwin–Heritage 

1990; Psathas 1995; Sacks 1993; Seltzer 2001), a tartalomelemzés 

fenti tág definíciója szerint lényegében tekinthetõ 

a kvalitatív tartalomelemzés egy különleges formájának, 

ahol az ismétlõdõ mintázatok felismerése képviseli 

az induktív, míg az intézményi kontextus, az antropológiai 

és szociológiai ismeretek bevonása a deduktív 

irányt. Ezt azonban hagyományosan a tartalomelemzéstõl 

különbözõ módszernek szokás tekinteni. A besorolást 

nehezíti a kvalitatív kutatási módszerek hagyományos 

idegenkedése a tartalomelemzõ technikáktól – ebben az 

ellentétben lényegében a kvalitatív–kvantitatív paradigma 

némileg ésszerûtlen és túlhaladott szembeállítása 

nyilvánul meg. (Ehmann 2002b) A konverzációanalízis 

és a diskurzusanalízis különbsége nyelvészeti szempontból 

úgy definiálható, hogy a konverzációanalízis erõsen 

kontextuális, míg a diskurzuselemzés akár fiktív szövegekkel 

is dolgozik. (Levinson 1983) Egy másik, általunk 

használt értelemben a diskurzuselemzés a makroszintû, a 

hatalom befolyása alatt álló társadalmi diskurzust, a tematizációk 

elemzését célozza (Foucault 1996; Kézdi 

2003), míg a konverzációanalízis a személyes kapcsolati 

történések elemzésének mikromódszere, akkor is, ha ez 

az elemzés egyben a személy társadalomhoz való kapcsolatának 

megjelenítésére fókuszál. (pl. Arminen 1998; 

Sacks 1993) Ebben a felfogásban a köznapi interakciók 

erõsítik meg vagy éppenséggel építik fel a makroszintû 

intézményi gyakorlatot. Sacks kezdetben még nem használt 

a vokális csatorna lényeges információit megörökítõ 

átírási protokollt (Arminen 1998; Psathas 1995) – ma ez 

már a módszer szerves része, sõt, a rögzítés gyakran videón 

történik. Esetünkben az átírási protokoll ilyen al-


kalmazásának objektív akadályai voltak: mivel a rögzített, 

archivált hanganyagok nem vihetõek ki a szolgálat 

mûködésének helyérõl, és az átírást rövid idõ alatt kellett 

megoldani, csak a szöveg került rögzítésre. 

A konverzációanalízis bevett terminussá vált, Psathas 

azonban megjegyzi, hogy célszerûbb volna etnometodológiai 

interakcióelemzésnek (etnomethodological interaction 

analysis, Psathas 1995, 2.) nevezni, hiszen a beszélgetés 

verbális és vokális jellemzõin túl egyéb kommunikációs 

markerekkel, kulturális tényezõkkel is számolnak 

az elemzés során. A kutató abból indul ki, hogy 

az interakció sajátos szervezõdését, rendjét a kommunikátorok 

teremtik meg, vagy teremtik újjá az adott helyzetben. 

Ez a sajátos struktúra ismétlõdõ természetû, ám a 

vizsgálat szempontjából nem annak van jelentõsége, 

hogy adott jelenség milyen gyakran, vagy mennyire széles 

körben tapasztalható: az elemzõ ehelyett az eljárásokra 

és a mögöttes struktúrákra, a „minden ponton rendezettségre” 

fókuszál. Ebbõl következik, hogy – eltérõen a 

kvantitatív tartalomelemzõ eljárásoktól, vagy korábbi interakcióelemzõ 

módszerektõl – nincsenek elõre meghatározott 

kategóriák, amelyek lefednék a vizsgált területet, 

hanem azok az elemzés során merülnek fel. A konverzációanalízis 

kontextusérzékeny eljárás, ugyanakkor 

kontextustól független szabályszerûségeket is azonosít. 

(Psathas 1995) 

Mint említettük, a választott módszert meghatározza 

az elméleti háttér: így a tranzaktív, információtovábbítást 

hangsúlyozó kommunikációs modellhez a hagyományos 

kvantitatív, míg a közösen létrehozott jelentésekre összpontosító 

konstruktivista modellekhez (Chandler 2000) a 

kvalitatív technikák illeszkednek jobban. Ennél azonban 

még lényegesebb lehet a vizsgált minta, és különösen a 

feltett kérdések természete. Metaforákat inkább kvalitatív 

módszerekkel vizsgálunk (bár az elemzést kétségtelenül 

továbbvihetjük a szekvenciális-transzformatív modell 

szerint); ám a lexikális elemek „irányítására”, kapcsolódására 

vonatkozó elõírásszerû procedurális nyelvi


tartalmakat (Wilson–Sperber 1993; Reboul–Moeschler 

2000) terjedelmes szövegekben a kvantitatív tartalomelemzõ 

technikákkal közelíthetjük meg eredményesen. 

Ezt követõen azonban visszatérhetünk a mikroszintre, 

hogy a konverzációanalízis eszközeivel további új minõségeket 

keressünk, és árnyaltabbá tegyük az éppen kibontakozó 

összefüggéseket. Ez az eltérõ szintek közötti 

közlekedés azért is fontos, mert a tartalomelemzõ vizsgálatok 

egyik nagy kihívását jelenti a beszédaktusok illeszkedéseinek, 

irányulásának azonosítása. (Searle 1979; 

1998) A beszélõ idõnként a szavakat illeszti a világhoz, 

(leírást ad, konstatál, pl. „Lõn világosság.”), máskor azonban 

a világot illesztené a szavakhoz (elõír, kívánságot, reményt 

fejez ki és így tovább, pl. „Legyen világosság!”), 

egyszóval létrehoz valamit a nyelvvel, ami aktuálisan hiányként 

jelenik meg a számára. Korántsem biztos, hogy 

egy hagyományos szógyakoriság-elemzésben az eredmények 

ezt a különbséget megjelenítik. 

Bár az adatok szélesebb körébõl is igyekszünk meríteni, 

elsõsorban az S. O. S. Élet Telefonszolgálat 27 beszélgetését 

elemezzük. A szolgálat minden hívását magnón 

rögzítik, ezek közül azonban csak néhány kerül „archiválásra” 

– fõként azok a beszélgetések, amelyeket a szolgálat 

fõállású munkatársai jellemzõnek tartanak a szervezet 

mûködése szempontjából. A vizsgált beszélgetések tehát 

különlegesen „sikeresnek”, a többi operátor számára is 

követendõ mintának, vagy éppen ellenkezõleg, „elrontott” 

beszélgetésnek számítanak. A szövegek összterjedelme 

647 133 „n”, összesen 113 721 szó. A beszélgetések 

eltérõ hosszúságúak – a néhány percestõl a több mint 

másfél órás hívásig. Szintén technikai okok miatt valamennyi 

átírt beszélgetés az 1995–2000 közötti oktatási 

céllal megõrzött archív anyagokból származik. 

Ez a minta elsõsorban tehát kvalitatív elemzések elvégzésére 

bátorít, hiszen egyfelõl eléggé heterogén, másfelõl 

nem áll rendelkezésünkre olyan „külsõ” adat, 

amelynek fényében összehasonlító vizsgálatot tehetnénk. 

Nincs információ arról, mi történik a hívás után, ahogyan


nem ismert az sem, hogy a hívók milyen szociológiai 

markerekkel jellemezhetõek. Éppen ezért a kvalitatív 

szövegelemzõ technikák túlsúlya mellett a rövid kvantitatív 

elemzések általában egy-egy jól körülhatárolható 

részterületre: a beszélgetésben bekövetkezõ változásokra 

vagy intézményi jellegzetességekre összpontosítanak. 

Corbin és Strauss (1990) felhívják a figyelmet arra, 

hogy egy empirikus vizsgálat soha nem lehet teljes, legfeljebb 

releváns. Gyakorlatilag egyetlen szöveget sem lehet 

„kielemezni”, mert egy terjedelmes szövegbázis éppolyan 

kielemezhetetlen, mint maga a valóság egésze. 

(Ehmann 2002a) Ki kell hát jelölni az elemzés célját, sajátos 

szempontjait – esetünkben ezek a bevezetõben körvonalazott 

fõ kérdésekbõl következnek. A szövegelemzések 

segítségével jellemezhetjük a telefonszolgálatot mint intézményi 

környezetet, feltérképezhetjük kapcsolódási 

pontjait más társadalmi intézményekhez, valamint leírhatjuk 

a kommunikátorok közötti kapcsolat változásait. 

Elemzõ munkánk elsõ lépésében a következõ fejezetben 

az öngyilkosság makroszintû tematizációit és az öngyilkosságot 

megelõzõ állapot nyelvi markereit vizsgáljuk.

Második fejezet 

Az öngyilkosság tematizációi 

2.1. Az operátorok elméleti tudása 

és ennek tágabb kontextusa: 

az öngyilkosság köznapi tematizációja 

A magyarországi telefonszolgálatok többsége, így a pécsi 

S. O. S. Élet Telefonszolgálat is az öngyilkosság-megelõzés 

elsõdleges céljával jött létre. Ebben a fejezetben azt 

tekintjük át, milyen társadalmi-kulturális környezetben, 

milyen elméleti ismeretek alapján végzi munkáját a telefonszolgálat, 

és – sajátos intézményi felkészültségei révén 

– miféle alternatívákat tesz elérhetõvé a vele kapcsolatba 

kerülõk számára. 

Az öngyilkosság azt jelenti, hogy a személy a meghalás 

tudatos szándékával saját maga vet véget életének. A 

cselekedet nem elõzmények nélküli, hanem egy folyamat 

végpontja; ennek során valamilyen külsõ mintát követve 

formálódik egy olyan módszer képzete, amely alkalmas 

az élet kioltására, majd sor kerül a módszer cselekvéssémájának 

megvalósítására. (Buda 2001) Leenars (2003) 

öngyilkosság-definíciója emellett a problémahelyzetben 

alkalmazható megoldási sémák beszûkülését, azaz lényegében 

a felkészültségek elérhetõségének, a kommunikációnak 

az akadályait hangsúlyozza, és a többoldalú megközelítés 

szükségessége mellett érvel. Firestone a közvetett 

szuicídium (indirect suicide) összefoglaló fogalmával 

jelöli az önpusztító cselekvés egyéb gyakori formáit: az


addikciókat, köztük a kapcsolati függõséget, a fokozott 

baleseti hajlamot, a kockázatkeresõ magatartást, vagy 

akár azt is, ha a személy a felmerülõ pozitív alternatívák 

tagadása révén elzárja maga elõl a további fejlõdés lehetõségét. 

(Firestone 1997, 138.) Ezekben az utóbbi esetekben 

az öndestrukció – gyakorlatilag bármi, amit a személy 

saját kárára tesz – rejtett és lassú folyamat. A telefonszolgálatok 

megelõzõ tevékenysége a közvetlen és a 

közvetett formákra is kiterjed. 

Az öngyilkosság megelõzésének azonban megvannak 

a maga ellentmondásai. Egyfelõl, egy komplex emberi 

cselekvés esetében bizonyíthatatlan, hogy a cselekvésre, 

ebben az esetben az öngyilkosságra, sor került volna-e, 

amennyiben más, elõzetes cselekvés elmarad. (Kézdi 

1997) Másfelõl, a szakirodalomban több eset szerepel, 

amikor az „öngyilkosság-megelõzés” egy veszélyes paradoxonja 

lépett mûködésbe, azaz a kifejezetten megelõzés 

céljából tett intézkedések egyfajta kioldó mechanizmusként 

indították el magát az öngyilkossági cselekményt. 

(Kobler–Stotland 1974, 393.) Ha valakinek az öngyilkosságát 

szeretnénk megelõzni, azaz arra koncentrálunk, 

hogy ne tegye meg, ne legyen öngyilkos, akkor ezzel egyértelmûen 

azt is kommunikáljuk, hogy az adott szituációban, 

személyiséggel, elõtörténettel és tudásokkal az öngyilkosság 

tõle elvárható, kulturálisan jól értelmezhetõ 

és a fennálló társas-kapcsolati viszonyok tekintetében hitelesíthetõ 

cselekvés. 5 Ráadásul az „élet értelmét” – ahogyan 

ez a krízis során kérdésként megfogalmazódik – biztosan 

nem határozhatjuk meg úgy, mint ami az öngyilkosság 

elkerülése. Az öngyilkosság megelõzésére tehát az 

életrõl való konstruktív beszéd tûnik a legalkalmasabbnak. 

A legtöbb telefonszolgálat tudatos névválasztása is 

tükrözi ezt a fontos felismerést, ahogyan esetünkben az 

S. O. S. Élet Telefonszolgálaté. Ami a fenti dilemmában 

5 A fejezet további, a diszkurzív szuicidológiához, azon belül a negatív kódhoz 

kapcsolódó részében visszatérünk arra, hogy a tagadás, illetve tiltás a 

pragmatikai játéktér tágassága következtében általában éppen ilyen „kétértelmûen” 

egyértelmû.

AZ ÖNGYILKOSSÁG TEMATIZÁCIÓI 39 

megjelenik, az lényegében két eltérõ, a preventív és a 

promotív mentálhigiénés paradigma üzenete. (Kézdi 

1997; 1999) A társadalmi problémák átpszichiátrizálásának 

gyakorlata fõként az elsõ, prevenciós törekvéseket 

hangsúlyozó irányzat jellemzõje, ahol a betegség – jelen 

esetben az öngyilkosság – elkerülése kerül a figyelem fókuszába. 

A promotív gondolkodásmód szerint a szakember 

feladata inkább az egészséges életre alkalmas társadalmi-kulturális 

kontextus megteremtése, természetes 

fejlõdési folyamatok facilitálása. 

Az öngyilkosság feltételezhetõ okairól számos eltérõ, 

korlátozott perspektívából születnek magyarázatok. Sem 

a statisztikai adatok ismertetése és kommentálása, sem 

pedig a lineáris kauzalitáson alapuló, erõsen redukcionista 

modellek tárgyalása nem tartozik a jelen dolgozat 

témájához. Mivel az öngyilkosságot sajátosan emberi, 

markánsan szociális (Buda 2001) – társas, társadalmi, 

kulturális – cselekvésnek ismerjük, a jelenség magyarázata 

során kézenfekvõnek tûnik elsõsorban azokat a cselekvési 

tereket és perspektívákat számba venni, amelyek 

szintén emberre specifikusak, és más terekre (fakultásokra) 

nem redukálhatóak. Horányi (1999a) terminusaiban 

gondolkodva – bár a továbbiakban sok szó esik majd a lélektani 

szintrõl, amely a kommunikáló felek kölcsönössé 

tett tudásának leírására alkalmas –, önmagában a pszichológiai 

fakultás sem képviseli az egyetlen megfelelõ 

szintet. Amikor a saját sorsa, életének értelme, a folytatás 

mikéntje kérdõjelezõdik meg a személy számára, akkor 

voltaképpen mindig a transzcendenciát érintjük, azt a világot, 

amelyet lehetséges érzékszervi tapasztalatainkon 

túl gondolunk el. (Kézdi 1997) Az öngyilkosságnak nyilvánvalóan 

vannak pszichológiai, emellett azonban mély 

transzcendens vonatkozásai is – utóbbiról azonban kevés 

szó esik, mert kultúránk elismert és az öngyilkosság jelenségével 

összefüggésbe hozott eszközeivel ez a sík nem 

megragadható. Lényegileg azért, mert az idevonatkozó 

tudományos mítosz tartalma, hogy az ember legjobb esetben 

is csak „bio-pszicho-szociális” lény, világa adekvá-


tan leírható transzcendencia tételezése nélkül. A szekularizáció 

folyamatában nemcsak a halálról, hanem az 

emberi szenvedés értelmérõl is megváltozott a gondolkodásunk: 

míg korábban a személy szenvedése valamilyen 

túlvilági jutalomban, egyben a közösség spirituális javainak 

gyarapodásában nyerhetett értelmet, addig korunkban 

a szenvedést ritkán tekintjük életünk természetes velejárójának. 

A krízisparadigma szerint azonban – „szép új 

világunktól” eltérõen – a szenvedés az élet szükséges feltétele, 

és a személyt egy teljesebb, integráltabb, elevenebb, 

gazdagabb élethez juttatja. 

Ha a releváns tudástípusokat keressük, kiindulópontként 

megállapíthatjuk, hogy az öngyilkosság-megelõzés 

soktényezõs, cirkuláris kapcsolatokkal jellemezhetõ vizsgálati 

terület, ahol a kontrollált hatékonyságvizsgálatok 

lehetõsége szinte kizárt – azért is, mert ezek lefolytatása 

többnyire etikátlan volna. Ha még olyan „objektív” eljárások 

hatékonyságát próbáljuk is megítélni, mint a 

gyógyszeres terápia, akkor is világos, hogy a gyógyszeres 

kezelést sem választhatjuk külön az „orvos-gyógyszertõl” 

(Bálint 1994; Fekete 2000), a személyre szabott figyelem 

és gondoskodás, maga a kapcsolat elkerülhetetlen. Ki az, 

aki bizonyítani tudja, hány százalékban hatott valamilyen 

szer, és milyen mértékben a fokozott odafigyelés, törõdés, 

az a kommunikációs állapot, kapcsolat, amelyben 

az életrevaló tudás megteremtõdik? A placebo-hatás kiszûrésére 

vonatkozó vizsgálatok eredményei több esetben 

éppen a kapcsolat elsõdlegességét mutatják. (Szendi 

2004) Számos kutatás során próbálták meghatározni az 

öngyilkos személyiséget (vagy élesebben: a megfelelõ 

pszichiátriai kórképe[ke]t), a stresszorokat, a társadalmi 

környezet olyan változásait, amelyek az öngyilkosság 

szempontjából veszélyt jelentenek. Ezek a próbálkozások 

egyrészt a meglévõ diagnosztikai kategóriák kitágításával, 

másfelõl azzal a megállapítással végzõdtek, hogy az 

egyedi cselekmény mindezeknek a tényezõknek igen bonyolult 

összjátékára vezethetõ vissza. Az „igen bonyolult” 

alatt azt is értjük, hogy utólag minden öngyilkossá-


got „ki lehet magyarázni”, és akár minden öngyilkosságot 

elkövetett embert felruházhatunk valamilyen megfelelõ 

vagy éppen érdekvezérelt diagnózissal. (Oravecz 2004; 

Szendi 2004) Ahhoz, hogy az egyedi cselekményt megértsük, 

a személyes jelentések szintjén kell megtalálni az 

összefüggéseket. 

Az öngyilkossággal kapcsolatos elméletek, kutatási 

eredmények közül a továbbiakban azokkal foglalkozunk, 

amelyek, mint a kommunikátorok számára hozzáférhetõ 

felkészültségek eredõi, a telefonszolgálat napi tevékenységét 

a kutatás idõtartama alatt leginkább meghatározták. 

Megközelítésünk az elõzõ fejezetben kijelölt elméleti és 

módszertani súlypontok eredõje. Emellett az egyedi eset 

aktuális mérlegelésénél – ami a telefonszolgálat ügyeleteseinek 

legfontosabb feladata – a statisztikákra alapozott, 

más vonatkozásban igen informatív szociológiai megközelítés 

nem segíthet, sõt, Sacks hasonló, Los Angelesben 

végzett vizsgálatai szerint sokkal inkább ártalmas, mivel 

a „Melyik is vagy?” utáni kitartó kutakodás elhomályosítja 

a „Ki vagy Te?” lélektani krízisben releváns, valódi 

kérdését. (Sacks 1993) Ha az operátor azon tûnõdik, hogy 

korosztály, társadalmi rétegzõdés, valamint a kialakult 

élethelyzet vonatkozásában hívója az átlagosnál veszélyeztetettebbnek 

tekinthetõ-e, mit sem fog megtudni az 

egyedi személyrõl, akivel beszélget – sem pedig arról az 

állapotról, amely hívóját aktuálisan jellemzi. 

Mi az, ami a szolgálat ügyeletesét segíti a helyzet megítélésében? 

Egyértelmûen az adott beszélgetés során felmért 

kommunikációs jellegzetességek. Nem egy bizonyos 

személyiségtípust, jellegzetes elõtörténetet keres, hanem 

egy adott állapot markereit. Magát az állapotot a megelõzõ 

kutatások eredményeinek és perspektíváinak segítségével 

tudjuk közelebbrõl behatárolni. A lélektani krízis állapota 

és a közvetlen fenyegetést jelentõ preszuicidális szindróma 

fennállása között felfogásunkban az a különbség, hogy 

az utóbbi esetében a döntéshelyzet során a mérleg nyelve 

már határozottan elmozdult az öngyilkosság mint megoldás 

irányába, míg krízisben számos egyéb alternatíva nyí-


lik. (Wedler 1992) Azt, hogy ezek közül az alternatívák közül 

adott esetben melyik kap nagyobb hangsúlyt, kulturális 

és személyiségbeli tényezõk egyértelmûen befolyásolják. 

Pontosabban, a krízis megoldása adott esemény adott 

perspektívából történõ értelmezésétõl függ, a perspektívát 

pedig a személy élettörténete és a történet társas-kulturális 

illeszthetõsége szabja meg. Kézdi szerint Magyarországon 

minden krízis öngyilkossági krízis is egyben, mert az 

identitást érõ válságokban az öngyilkosság a leggyorsabban 

aktiválódó domináns megoldóképlet. (Kézdi 1995) Az 

ügyeletesek által detektált krízisállapot szorosan összefügg 

az öngyilkossággal: a pécsi telefonszolgálathoz érkezõ, 

az operátorok által krízisnek minõsített hívások száma 

együttesen mozdul a szuicid statisztikákkal. Ahogyan Kézdi 

megállapítja, a szolgálat alkalmas a magyarországi szuicid 

szcéna monitorozására. (Kézdi 1995) 

A krízisállapot univerzális: élete során mindenki átéli 

néhányszor. Olyan jelentõs változások idõszakában következik 

be, amelyek vagy természetes módon történnek, 

vagy sorscsapásként, váratlan, kiszámíthatatlan traumaként 

érik a személyt. Ez az az állapot, amelyet veszélyesnek, 

fordulópontnak tekintenek (mint: válság, döntés, 

vád), ugyanakkor potenciálisan a szelf fejlõdését hozza 

magával, a személy új ismeretekre tesz szert, hiszen új 

helyzethez kell alkalmazkodnia (mint: értelmez, magyaráz, 

megfejt). (az etimológiák forrása: Búza 2002) A krízis 

a teljes identitást érinti, „élet-átváltozást”, „megtérést” 

eredményezhet. (Kelemen 2003; Erikson 1992; Kézdi 

1995; Nagy 2001) 

Elsõsorban ez a fajta intézményi tudás szabja meg a 

beszélgetés vezetését, egyes fontos elemeit – a krízisállapot 

univerzalitását, a lelki bajok fájdalmas volta miatti 

szenvedésre való jogosultságot, a krízis átmeneti jellegét, 

a benne rejlõ alternatívákat, a támogatás szükségességét 

az operátorok a beszélgetés során a hívóban is tudatosítják. 

A tudatosítás a megküzdési stratégiák része: az ide 

vonatkozó kutatási eredmények szerint már az jelentõs 

segítséget jelent, ha a személy úgy néz szembe a bajjal,


hogy azt az élet szokásosan elõforduló elemének tekinti, 

olyasminek, ami ugyan egyedileg értelmezett, de amiben 

mégis másokkal közösséget vállalhat. (Atkinson és mtsai. 

1996) „A segítõ… közvetítheti kliense számára, hogy bár 

személye egyedi számára, mégis, maga a krízisállapot 

nem rendkívüli és egyedi esemény, támogatása… reális 

tapasztalatokra épül.” (Fekete 1999, 86.) Ez az értelme az 

alábbi beszélgetésrészletnek is, ahol az intervenció anticipált 

sikerességét kissé beárnyékolja a nehézségek többszöri 

túlzott hangsúlyozása: 

O: Hát, de én úgy gondolom, hogy ezek a lelki bajok, 

ezek legalább olyan nehezek tudnak lenni. 

H: Hát pontosan én is ezért gondolkodtam, hogy telefonálok, 

mert, úgy mondom, hogy hónapok óta gyötrõdök 

rajta, hogy telefonáljak, ne. Mert mindig mikor 

abbahagytam, akkor azt gondoltam, hogy hiszen vannak 

olyan emberi nyomorúságok, hogy amellett az 

én bajom, az, az eltörpül. De végül is mindenki maga 

érzi a saját… 

O: Ezt én is így gondolom, és én úgy gondolom, hogy ez 

nagyon nehéz lehet, mert, ö, ö, mert hát tényleg egy 

ilyen helyzet az nagyon nehezen oldható meg. 

A Tele/pszicho/fon címû kötet a telefonszolgálatos 

munkára való képzés egyik alapmûve. A továbbiakban a 

szerzõ munkája nyomán ismertetjük, egyben röviden 

kommentáljuk a szolgálat munkatársainak tevékenységét 

meghatározó elméleteket: a lélektani krízis, a preszuicidális 

szindróma és a „cry for help” kommunikáció sajátosságait. 

(Balikó 1990) 

A krízis átélése során: 

a személy kénytelen a veszélyeztetõ körülményekkel 

szembenézni, 

amelyek fenyegetõ közelsége mindennél fontosabb 

pszichológiai problémává válik számára,


a helyzetet meglévõ problémamegoldó eszközeivel 

megoldani nem képes, 

a veszély fenyegetõ voltát ugyanakkor sem elkerülni, 

sem lassítani nem tudja. 

Ennek a sorsfordító és emberpróbáló állapotnak a fentiek 

szerinti meghatározásából egyben az is következik, hogy a 

krízis, amely a korábbi felkészültségek érvénytelenné válása 

folytán tekinthetõ egyfajta kiüresedésnek, az új tudás 

megszerzésének szükséges elõfeltétele. A kiüresedést jelzi, 

hogy az aktuális állapot felülírja a személyiségjegyeket, 

a krízis, illetve a preszuicidális szindróma egyfajta végsõ 

közös úttá válik. (Kézdi 1995) A krízis „jó” vagy „rossz” 

megoldása magyarázhatja a személyiség fejlõdését, de a 

legkülönbözõbb patológiás állapotok kialakulását is. Ha a 

hívó képes a beszédkapcsolat fenntartására, ez azt is jelenti, 

hogy sikerül a kommunikáció állapotában maradnia, 

így a kapcsolati dimenzióra vonatkozó felkészültségek elérhetõvé 

válhatnak a számára. Ennek a közös munkának a 

sikerétõl függ a krízis lehetséges kimenetele: 

Megoldás: külsõ erõk mozgósítása révén. A „külsõ” itt 

egyértelmûen valamilyen kapcsolati erõforrásra utal; ennek 

az erõforrásnak viszont nem feltétlenül kell intézményi 

természetûnek lennie. A külsõ erõ természetesen 

nem mindig jelent segítséget, a kollúzió (Fekete 2000) a 

személyt az öngyilkosság vagy egyéb inadekvát megoldási 

formák felé sodorhatja. A kollúzió az öngyilkossági 

veszély nem-tudatos megsejtését és egyidejûleg az öngyilkosságra 

készülõ személy elutasítását, elítélését, szélsõségesen 

destruktív kapcsolatban ténylegesen halálra 

ítélését tükrözi, amelynek hátterében többnyire a segítõ 

fel nem ismert saját hasonló problémái állnak. A sikeres 

megoldás viszont „learned resourcefulness” (Riikonen 

1999, 149.) mûködést eredményez, azaz a tapasztalat további 

erõforrásokat jelent újabb válságok esetére, önmagunk 

és mások számára egyaránt. A lelki egészség mint 

nem egyedi, hanem univerzális „kívánt állapot” alkalmas


meghatározását a krízisparadigmában gondolkodva úgy 

tekinthetjük, hogy egészséges az a személy, aki képes elviselni 

az életútja, fejlõdése során szükségszerûen átélt 

mélyreható változások átmeneti velejáróját, a káoszt, az 

ambivalenciát és ennek következményeit anélkül, hogy a 

„növekedési fájdalom” minden áron való elkerülésére törekedne. 

Ezt azért teheti, mert segítik kapcsolatai, amelyek 

„objektíve”, tehát a közmegegyezés szerint támogatóak, 

vagy akként értékeltek (Arminen 1998; Kelly 1965; 

Kézdi 1995), valamint korábbi tapasztalatai, amelyek 

nyilvánvalóan a kapcsolatoktól különválaszthatatlanul, 

az azokban átélt élmények lenyomataként – „belsõ” erõforrásként 

táplálják õt a krízis során. A megtapasztalt káoszból 

az egészséges személy egy korábbi és jelenlegi 

életútjára, további lehetõségeire jellemzõ új rendet képes 

kialakítani, amely egyre komplexebb (Bannister–Fransella 

1980; Burleson 1987), így a kapcsolatokban az intencionális 

viszonyulást, továbbá az egyedi eltéréseket és 

a történetiséget hangsúlyozó mentalizációt (Fonagy és 

mtsai. 2002) teszi lehetõvé. A mentalizáció révén a személy 

mentesül saját új világának abszolutizálásától, következésképp 

jobban boldogul társas környezetében. 

Kompromisszum: alkalmazkodás egy új, korábban a személy 

számára elfogadhatatlan helyzethez. Ez ismétlõdõ 

krízisekhez vezethet. A kognitív átértékelés jelentõségét 

tekintve azonban nem annyira kompromisszumnak, 

mint inkább valós megoldásnak tekinthetjük az ágens 

perspektívájának megváltozását, ami a jelentésszervezõdések, 

a szelf megváltozását jelenti. (Arminen 1998; Beck 

2001) Nem szükségszerû a feltételezés, hogy ami korábban 

elfogadhatatlan volt, arra a jelenben, sõt a jövõben is 

elfogadhatatlanként tekint a személy. A kompromisszum 

fogalmát tehát itt arra az esetre szûkítenénk le, amikor 

valódi átértékelés nem jön létre, az egyén fásult belenyugvással 

veszi tudomásul helyzetét, és hagyja, hogy az 

események magukkal sodorják. Ebben az esetben nem az 

adaptív új tudás, hanem a seligmani tanult tehetetlenség


(Atkinson és mtsai. 1996; Szendi 2004) elsajátítása történik 

meg, ennek jövõbeni, kiszolgáltatottságra és reménytelenségre 

tanító következményeivel. 

Ineffektív megoldás: neurózis, alkoholizmus, stb. –aközvetett 

vagy prolongált szuicídium formái tartoznak ide. 

Súlyos függésben lévõknél az általuk választott problémamegoldás 

válik a problémává, s ha esetleg kimutatható 

is valamilyen „eredeti traumatizáció”, annak feltárása 

már nem elég a felépüléshez, sõt nemegyszer alkalmas 

kibúvókat kínál a szükséges lélektani munka alól. A neurózist 

Szasz (2002) nyomán lényegében tekinthetjük egy 

„hibás nyelvnek” is, ahol a szimbolikus tér, a pszichikus 

fakultás helyett tisztán a nyers (fizikai) fakultásban (Horányi 

1999a) próbálkozik a személy tapasztalatai elrendezésével. 

Összeomlás: pszichózis, öngyilkosság. A jelen dolgozat 

szempontjából is jól értelmezhetõ a két jelenséget egy kategória 

tagjaként feltüntetni: mindkettõ az elõbbi értelemben 

vett szimbolizációs képesség súlyos, néha végzetes 

károsodását jelenti. 

Erikson szerint nem csupán kiszámíthatatlan sorscsapások 

miatt élünk át krízishelyzeteket (ún. akcidentális 

krízisek formájában), hanem ezek egyszerûen az emberi 

fejlõdés velejárói. Epigenetikus fejlõdésmodelljében 

nyolc eltérõ életszakaszt azonosít, és mindegyikhez rá 

jellemzõ „fejlõdési feladatokat”, problémamegoldó stratégiákat 

társít. Az átmenet egyik szakaszból a másikba 

mindig fejlõdési válságot jelent. (Erikson 1992) A két 

gondolat egymásra vetítésébõl – az emberi élet valós természetével 

összhangban – született meg a krízismátrix, 

ahol az egyes sérülékeny életszakaszokhoz társuló akcidentális 

kríziseket még veszélyesebbnek ítélik meg. (Jakobson, 

idézi Balikó 1990) 

Függetlenül attól, hogy a telefonszolgálat munkatársai 

valamennyien ismerik és használják is ezt a paradigmát,


nem biztos az, hogy minden esetben lehetségesnek és érdemesnek 

tartanak a beszélgetésben valamilyen rosszul 

megoldott „õs-krízis” után kutakodni, különösen, ha maga 

a problémamegoldás önálló életre kelt és önmagában 

is problémává vált. Ha azonban az ügyeletes megítélése 

szerint aktuálisan zajló krízisállapotról van szó, a fentiek 

értelmében az a dolga, hogy ebben a kivételes, potenciálisan 

sorsfordító helyzetben az aktuális állapot elfogadtatásával 

és kapcsolati kapaszkodók biztosításával elõsegítse 

a jobb alkalmazkodáshoz szükséges, emberi viszonylatokra 

vonatkozó tudás megszerzését. 

Az öngyilkossághoz vezetõ folyamat elsõ lépcsõje tehát 

egy sérülékenyebb állapot, amelyben fokozott közösségi 

támogatásra lenne szükség. A közösség azonban 

másként reagál, növeli a távolságot, kirekeszti a személyt. 

A krízisállapot lényegi velejárója a korábbi kapcsolatok 

átértékelése – ennek szükségszerû következménye 

az ambivalencia, hiszen a személy számára fontos, 

„közeli”, bár nem feltétlenül bensõséges, harmonikus viszonyt 

kell újradefiniálni. Ennek az ambivalens állapotnak 

a kommunikációja az egyik kulcstényezõ, hiszen a 

kétértelmûséget a legtöbb közösség rosszul tolerálja – a 

kiszámíthatatlanság az emberi együttmûködés szokásos 

menetét veszélyezteti. Vannak azonban kultúrák közötti 

különbségek, tehát nem mereven elõre huzalozott, változtathatatlan 

reagálásról van szó. (Gudykinst–Ting-Toomey 

1990) Hagyományos társadalmakban az ambivalencia 

és velejárója, a kétértelmûség megjelenítése mindenesetre 

erõsen szabályozott. (Turner 2002) A kapcsolati 

problémák tagadása, az ebbõl eredõ agresszió kezelhetetlensége 

szoros összefüggésben van az ambivalencia belsõ, 

személyesen átélt, és külsõ, közösségi tolerálásának 

nehézségeivel. Az életet veszélyeztetõ agresszióként felfogott 

kapcsolati zavar egyik univerzális és korai kezelési 

kísérlete a cut-off jelenség, a kapcsolatok, eredeti etológiai 

értelmében a szemkontaktus megszakítása. (Eibl- 

Eibesfeldt 1979; Bereczkei 1998) Az ambivalencia és a 

düh következményeképpen kialakuló elszigetelõdés te-


hát vezetõ tényezõ az öngyilkosság folyamatában. Ringel 

(1974) empirikus vizsgálatában az öngyilkosságot közvetlenül 

megelõzõ állapot jellemzõit (a már említett preszuicidális 

szindrómát) a következõképpen azonosította: 

Beszûkülés. A beszûkülés, behatároltság mindazokat a 

dimenziókat áthatja, amelyek nyelvünk tanúsága szerint 

számunkra adottak. Így a tér, az idõ és a kapcsolat dimenzióit 

– éppen ez az a három alapvetõ irány, amelyet 

deiktikus 6 , lehorgonyzó elemekkel jelölnünk kell, amikor 

beszélünk, és beszédünkben jelöljük ki aktuális világunk 

határait. (Levinson 1983) 

Elsõ típusa a szituatív beszûkülés, amelynek során a 

személyes lehetõségek terének észlelése megváltozik. A 

személy az akadályozottságot, a keretek, a szimbolikus 

tér szûkösségét, az alternatívák elvesztését éli át. Ebben 

az értelemben Ringel szerint az öngyilkosságokból valójában 

hiányzik az igazi választás mozzanata. A dinamikus 

beszûkülés a szokásosan árnyalt érzelmi élet átmeneti 

elszegényedését, bizonyos folyamatoknak és ezek 

eredõjének dominanciáját jelenti, a fókusz a negatív tapasztalatokra, 

élményekre, az ezek alapján levonható következtetésekre 

helyezõdik. A spontaneitás – a jelen írás 

terminusaiban: a jelentésalkotás szabadsága, a dialogikus 

viszony képessége – súlyosan károsodik. A történések 

egyoldalú interpretációja természetesen hatással van 

a viselkedésre: a lehetséges, értelmezhetõnek tûnõ cselekvések 

köre is korlátozottá válik. Ringel szerint megváltozik 

az idõélmény, azaz „az affektív beszûkülés keretében 

megáll az idõ is, és ez azzal fenyeget, hogy a pillanat 

örökkévalósággá válik”. (Ringel 1974, 370.) Az 

idõélmény kuszasága a beszédben megõrzõdik. A tartalomelemzõ 

vizsgálatok visszatérõ eredménye, hogy az integrálatlan 

tapasztalat, a „trauma”, az élettörténet válságos 

periódusa, fordulópontja a perspektívákat alaposan 

6 Deixis vagy index: a tér- és idõbeli, valamint kapcsolati viszonyok nyelvi 

jelölése: pl. Ön, holnapután, amott stb.


összezavarja, „idõhurkot” hoz létre. (Bruner 1990; Ehmann 

2002a; Pólya 1999; B. Erdõs és mtsai. 2002) A történet 

idõfolyama – például egy önéletrajz részlete – 

ilyenkor nehezen köthetõ a fizikai idõhöz, a valós kronológiához. 

(Neimeyer 2000) Az idõ vonatkozásában ezt a 

következõ példán tudjuk szemléltetni (az integrálatlan 

tapasztalatot ezúttal egy homoszexuális kapcsolat jelentette, 

ezt az eseményt egy öngyilkossági kísérlet követte, 

amelyrõl a hívó évekkel késõbb számol be): 

„Talán azt nem kellett volna, akkor még ugyanolyan 

erõsnek kellett volna lennem, mint most, vagy akkor, 

múlt(igeidõ) múlt (határozószó) múlt (igeidõ) jelen 

(határozószó) 

azelõtt, pontosabban. Akkor, akkor mindent, szóval 

akkor éreztem azt, hogy most itt a vége, és gyorsan 

(rég)múlt (határozószó) múlt/múlt/múlt (határozószó) 

múlt (igeidõ) jelen(határozószó)jelen (igeidõ /”van”) 

valamit tenni kell magammal.” 

jelen (igeidõ) 

Érvelhetünk azzal, hogy az utolsó tagmondatot magyar 

nyelven nehéz lenne másképpen mondani, ettõl azonban 

még változatlanul háromféle kronologikus idõ jelenik 

meg a két mondaton belül (most–akkor–azelõtt), ami az 

értelmezésben eléggé zavarba ejtõ lehet ahhoz, hogy indokolja 

a sûrû idõdeixist. A térbeli-idõbeli viszonyok jelölése 

a személyek jelölésének képességével párhuzamosan, 

az én és a másik különválasztása, a reciprok 

szerepek elsajátítása, mint elõfeltétel teljesülésével válik 

lehetõvé. (Bruner 1983) Az elmondott élmény közeliségét, 

a feldolgozás éppen zajló folyamatát jelezheti, ha a 

beszélõ az „eltolódott” beszédrõl (Bloomfield 1933, id. 

Brown–Bellugi 1983) az itt-és-mostra vált. A jelen idõ, a 

közvetlen szituációra vonatkozó közlések a nyelv fejlõdésének 

során elõbb bukkannak fel, mint az „eltolódott” 

beszéd. Az „eltolódott” beszéd más idõrõl és más helyrõl 

szól, míg a jelen idõ, a közelre mutató névmások haszná-


lata az élményt újra közvetlenül átélhetõvé, az érzelmi 

tapasztalatokat korrigálhatóvá teszi. Az idõhurok természetesen 

nem arra való, hogy összezavarja a beszélõket, 

inkább a két élmény idõsíkjának egymásra vetítését segíti. 

Így az inkonzisztencia végsõ soron a konstruálás folyamatát, 

tehát a késõbbi koherencia megteremtését szolgálja. 

Malan (1989) a rövid-dinamikus terápiás irányzatról 

írott összefoglaló kötetének egyik alaptétele éppen a „háromszögelõ” 

összekapcsolás: a régmúlt és a közelmúlt 

egybecsengõ traumatikus tapasztalatát a terápiás kapcsolatban 

átéltekkel összekötve, és az összefüggéseket felismerve 

válik képessé a kliens a változásra. Az idõhurok 

jelensége arra utal, hogy ezt az adaptív változást elõmozdító 

tudást rejtetten – bár egyáltalán nem némán –akliens 

is birtokolja. 

Az idõre vonatkozó másik megállapításunk, hogy a 

jövõ dimenzió ebben az állapotban hiányzik – mûködõ 

konstrukciók híján a jövõre vonatkozóan sincsenek mûködõ 

predikciók. (Kelly 1965) 

O: És most miért sír? 

H: Mert úgy érzem, hogy nincs értelme annak, hogy éljek. 

O: És miért érzi úgy? Hogyan látja a jövõjét? Mitõl fél? 

H: Hogy nincs jövõnk. 

A dinamikus beszûkülés része az elhárító mechanizmusok 

7 beszûkülése, amelynek legfontosabb velejárója 

az agresszió-visszafordítás. Ekkor a kapcsolatban átélt 

7 Az elhárító mechanizmusok számos analitikus szerzõ szerint a terápia 

szempontjából igen alapvetõek. Szasz (2002) úgy véli, gyakran ott is keressük 

õket, ahol csupán tabutémákba, kellemetlen, nehezen kommunikálható történetekbe 

ütközünk. Gergen (1985) álláspontja ez utóbbihoz hasonló: az elhárító 

mechanizmusok nem annyira „vannak”, mint inkább „jól jönnek”, mintegy 

a Gonosz kései, tudományos változataként. Itt azért használjuk ezt a terminust, 

mert a telefonszolgálat tevékenységének leíráshoz egyrészt szükségesek, 

másrészt valahogyan meg kell neveznünk azt a jelenséget, hogy a kommunikátorok 

– tudva vagy nem tudva – néha nem a probléma megoldásán, 

hanem agyafúrt megkerülésén fáradoznak.

A nyelvben élõ kapcsolat - Polc.hu

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?