Julesz Béla Dialógusok az észlelésről - Polc.hu

Julesz Béla 

Dialógusok az észlelésről

Julesz Béla 

Dialógusok az észlelésről 

Typotex Kiadó 

Budapest, 2000 

3

Test és lélek sorozat 

Sorozatszerkesztő: Pléh Csaba 

Az eredeti mű címe: Dialogues on Perception 

© Bela Julesz MIT Press Edition 1995 

© Hungarian translation Typotex, 2000 

Fordították: Lukács Ágnes, Oláh Gábor, Pócs Ádám 

Szerkesztette: Kovács Gyula 

ISBN 963 9132 54 3 

ISSN 1417 6793 

Ez a könyv az illetékes Kuratórium döntése alapján az Oktatási Minisztérium 

támogatásával a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított 

felsőoktatási tankönyvtámogatási program keretében jelent meg. 

A kötetben és a borítón szereplő képeket Kovács Ilona készítette 

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített 

változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül sem a teljes 

mű, sem annak része semmiféle formában (fotókópia, mikrofilm vagy más 

hordozó) nem sokszorosítható. 

Kiadja a Typotex Kft. Elektronikus Kiadó. 

Felelős Kiadó: Votisky Zsuzsa 

Tördelés, borító: Debre Ferenc 

Terjedelem 26 (A5) ív 

Készült a Dabas Jegyzet Kft. nyomdájában 

Felelős vezető: Marosi György 

A Typotex kiadó könyvei teljes választékban kaphatók 

a Műszaki Könyváruházban (Budapest VI., Liszt Ferenc tér 9.) 

és a kiadóban (Budapest II., Retek u. 33–35.) 

4

Fiatalkorom tudományos hősei emlékének, 

munkatársaimnak és Margitnak 

5

Tartalom 

A szerkesztő megjegyzése................................................................................... 7 

Köszönetnyilvánítás ............................................................................................ 8 

Bevezetés........................................................................................................... 10 

I. rész Dialógusok általános témákról .............................................................. 16 

1. Mi a látáskutatás? ...................................................................................... 17 

2. Az alkotás folyamata: konjugáció, vagy tudományos kétnyelvűség? ....... 28 

3. Az elméletek szerepe a pszichobiológiában .............................................. 36 

4. Matematika és pszichológia ...................................................................... 46 

5. A pszichológia és az idegélettan közötti híd: a test-elme probléma, 

metafizika nélkül ....................................................................................... 72 

6. Metatudományos problémák ..................................................................... 98 

7. A kritikus periódus és a kérgi plaszticitás ............................................... 104 

Epilógus........................................................................................................... 110 

Megjegyzések.................................................................................................. 117 

II. rész Dialógusok speciális témákról............................................................ 121 

8. A vizuális észlelés néhány stratégiai fontosságú kérdése....................... 122 

9. Az észlelés atomjai: ismét a texton-elmélet ............................................ 157 

10. Az alacsony szintű látás szerepe a pszichobiológiában és a vizuális 

megismerésben ........................................................................................ 174 

11. Felfedezéseim rövid története.................................................................. 184 

12. Újabb eredményeink................................................................................ 195 

13. Az akusztikus és vizuális észlelés összehasonlítása................................ 209 

14. Még egyszer a küklopsz-percepció alapjairól ......................................... 216 

Függelék .......................................................................................................... 234 

Kapcsolatok..................................................................................................... 235 

Szakkifejezések ............................................................................................... 249 

Magyar nyelvű irodalom ................................................................................. 277 

6

A szerkesztő megjegyzése 

Ez valóban – ahogy a szerző mondja – egy nagyon személyes könyv, ezért a 

párbeszédeket a lehető legkevesebb szerkesztéssel adjuk közre. 

A zárójel nélküli szöveg a párbeszédet folytatók egyikének, A-nak vagy Bnek 

beszédeként értendő; a zárójeles információ kiegészítő jellegű. 

7

Köszönetnyilvánítás 

Szeretném itt felsorolni azokat a barátokat és kollégákat, akiknek köszönettel 

tartozom a monográfia elkészítésében nyújtott segítségükért. Életem jótevőinek 

szóló részletes tiszteletadásomat az A függelék tartalmazza. 

Először is köszönöm barátomnak és régi társamnak Dr. Thomas 

Papathomasnak, akinek fejében megszületett a Rutgers Egyetemen 1993 tavaszán 

a tiszteletemre tartott Nemzetközi Konferencia ötlete (ennek címe A pszichofizika, 

a neurofiziológia és a komputációs látás összekapcsolása volt). (Ezen 

a konferencián több mint 200 kolléga vett részt a világ minden tájáról. Írott 

anyagát az MIT Press fogja kiadni Early Vision and Beyond címmel.) Miután 

kikötöttem, hogy 65. születésnapom csupán egy szimpóziumra lehet elegendő 

ok, és hogy az összejövetel minőségét nem hígíthatja fel semmilyen explicit 

tiszteletadás, úgy döntöttem, hogy aktív részvétel nélkül élvezem a konferenciát, 

és kollégáimnak ajándékként inkább írok egy monográfiát. (Igaz, hogy az 

utolsó fejezetet megírtam a konferencia írásos anyagában.) 

A szervezőbizottsággal és különösen titkárnőnkkel, Carol Essoval együttműködésben 

Thomas számos hónapot töltött a konferencia megvalósításával. A 

konferencia nagy siker lett, és én fölöttébb élveztem az előadásokat. Számos 

pszichobiológiai érdeklődési területemet tükrözték és különösen örültem, hogy 

a kiváló előadók közül sokan korábban doktori iskolát végzett munkatársaim 

voltak. 

Rendkívül leköteleztek a Spatial Vision szerkesztői is – különösen Adam 

Reeves és a vendégszerkesztő, Jeremy Wolfe – hogy két különszámot szenteltek 

születésnapom megünneplésére (1993, no. 2; 1994, no. 2). Nagyon megtisztelve 

érzem magam a konferencia írásos anyagának és a Spatial Vision különszámainak 

szerzői által. 

Két felkérésre írt cikket – három különböző olvasóközönség számára – éppen 

a Párbeszédek megírása előtt fejeztem be. Az első, amely a Reviews of Modern 

Physics-ben jelent meg „Early vision and focal attention” címmel 1991ben, 

a Párbeszédek gerincét adta. A második, „Some strategic questions in 

visual perception” (in Representations of Vision: Trends and Tacit Assumptions 

in Vision Research, szerk. A. Gorea (Cambridge University Press, 1991)), 

pszicobiológusok és episztemológusok számára íródott. A második cikkben fel- 

8

használtam egy másik felkérésre írt cikkem anyagának egy részét: 

„Consciusness and focal attention: Answer to John Searle,” amely a Behavioral 

and Brain Sciences-ben jelent meg 1993, hosszú halogatás után. Az a számos 

kedvező megjegyzés, amit a fenti, előzménynek tekinthető cikkek olvasóitól 

kaptam, bátorított arra, hogy megírjam ezt a könyvet. Köszönöm Dr. Gérard 

Toulouse-nak, hogy felkért, írjak a Rev. Mod. Phys.-be, és Dr. Francis Cricknek, 

hogy a kézirat elolvasása után bátorított. Köszönöm Dr. Andrei Goreának azt is, 

hogy meghívott a párizsi konferenciára. 

A Párbeszédek korábbi változatait számos kolléga elolvasta. Köszönöm a 

stratégiától kezdve az angol stílusig mindenre kiterjedő hasznos tanácsaikat. 

Különösen hálás vagyok Dr. George Hungnak, aki azt tanácsolta, hogy válaszszam 

az esszéket két részre – ez tényleg sokkal simábbá tette az olvasást. Köszönettel 

tartozom Dr. Bart Andersonnak, Dr. Jochen Braunnak, Dr. Jih Jie 

Changnak, Dr. Itzhak Hadaninak és Dr. Kovács Ilonának is. Nagyon sok hasznos 

megjegyzést kaptam a Caltech-nél dolgozó kollégáimtól, és köszönöm John 

Allman, Cristopher Koch és Terry Sejnowski professzoroknak a bátorításukat. 

Nagyon sok külön köszönettel tartozom John T. Bruernak, a James S. 

McDonnel alapítvány elnökének, aki elolvasta a kéziratot és beajánlott engem 

Harry Stanton úrnak, a Bradford Books vezető szerkesztőjének. 

Ha átfutom a referenciákat, és látom, hogy milyen sok kollégát – akiket 

csodálok, és akiktől olyan sokat tanultam – nem idézek, úgy érzem, hogy a legmélyebb 

bocsánatkéréssel tartozom nekik. Egyetlen dolgot hozhatok fel a mentségemre, 

mégpedig azt, hogy évekig dolgoztam egy tankönyvön, a The 

Enjoyment of Vision by Eye and by Intellect-en, amelyben többszáz fontos, itt 

nem idézett cikkre utalok. A Párbeszédek egy nagyon személyes monográfia, 

amely legfőképpen saját kutatási érdeklődésemhez és a képzeletemet megragadó 

vizsgálatokhoz kapcsolódik. 

Életem során kétszer – 1969-1971-ben, amikor a Foundations of Cyclopean 

Perception-t írtam, és most – volt abban az érdekes élményben részem, hogy a 

gondolataim csak úgy kiugranak (akkor egy távoli írógépen, most egy monitor 

képernyőjén). Ezzel szemben 1987-ben több hónapon keresztül – miközben egy 

autóbalesetből épültem fel – minden egyes alkalommal, amikor a tollat a papírhoz 

érintettem, csak egy tintapaca jelent meg. Egyszer olvastam egy riportot 

Jean-Paul Sartre-ral, aki 70 éves korában majdnem vak volt, és abbahagyta az 

írást. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem diktálta le gondolatait egy 

gyorsírónak, azt mondta, hogy az ujjai és elméje közötti visszajelentés nélkül a 

gondolatai nem áramlanak. Egy könyv megírásának képességét nem szabadna 

természetesnek venni, és én ezt a sors különös kegyének tekintem. 

9

Bevezetés 

Diák: Professzor úr, tudna nekem tanácsot adni? Milyen hosszú legyen a 

doktori disszertációm? 

Professzor: Természetesen. Ha ön lenne Paul Dirac, egy oldal is elég lenne; a 

maga konkrét esetében azonban 480 oldalra lesz szükség! 

Sajnos a pszichológia nem olyan érett tudomány, mint a fizika, és én sem vagyok 

Dirac. Azt hiszem, hogy a fenti diáknál azért okosabb vagyok, így ez a 

monográfia kicsit rövidebb, mint 480 oldal. A pszichobiológia – és vele az én 

szakterületem, a vizuális észlelés is – nagyjából abban a kezdetleges állapotban 

van, ahol a molekuláris biológia volt a DNS kettős-spirál szerkezetének felfedezése 

előtt. A látás pszichofizikájának, neurofiziológiájának és neuroanatómiájának 

kutatói között alapvető kérdésekben nincs egyetértés, sőt, vannak, akik szerint 

jelenlegi tudásunk nem elegendő még az alapvető kérdések megfogalmazásához 

sem. Vegyük például az „észleletek” (más néven „qualiák”) problémáját. 

Bárhol is tesztelik az idegélettanászok az agyat mikroelektródáikkal, mindenhol 

igen hasonló idegsejt-aktivitási grafikonokat kapnak, függetlenül attól, hogy a 

helynek megfelelő észlelet fényesség, szín, hangmagasság, viszketés, meleg, 

fájdalom, öröm, szorongás, éhség vagy jóllakottság. Valószínűleg finom különbségek 

vannak a különböző modalitásoknak megfelelő neuroncsoportok téridői 

vagy kémiai aktivitásmintázatában – ezeket jelen pillanatban még homály 

fedi. Ez csak egy példája annak, hogy mennyire nem ismerjük az „agy kódját”, 

ha létezik egyáltalán ilyen. (Az észleletek problémájára, valamint egyéb metatudományos 

kérdésekre a 6. párbeszédben még visszatérünk.) 

Természetesen nem volt minden, a DNS-spirál és a genetikus kód megfejtése 

előtt végzett molekuláris biológiai kutatás hiábavaló vagy értéktelen. Éppen 

ellenkezőleg. A darwini evolúcióelmélet valószínűleg minden idők legnagyobb 

tudományos gondolata, és Mendel kísérletei nyitották meg az utat a génfogalom 

előtt. Mivel lassan közeledem a tekintélyes 65 éves korhoz (ami önmagában is 

majdnem csodálatos esemény, mivel több alkalommal kerültem olyan helyzetekbe, 

amelyekben a túlélési arány igen alacsony), volt szerencsém a látás neurofiziológiájában 

és pszichobiológiájában tanúja lenni néhány nagyszerű felfedezésnek, 

olyanoknak, mint például az agykéreg kolumnáris szerveződése és a 

10

hasítottagy kísérletek. Különösen megtisztelve érzem magam amiatt, hogy 

egyes technikai újdonságok bevezetésével (pl. a számítógéppel generált randompont-sztereogramok, 

kinematogramok és textúrák) magam is hozzájárulhattam 

ahhoz a fejlődési folyamathoz, amely végül a pszichológia „alacsony szintű 

látásnak” nevezett alterüleétéhez vezetett, és kapcsolatot teremtett a pszichofizikai 

adatok és a majmokon végzett neurofiziológiai vizsgálatokkal feltárt korai 

kérgi feldolgozási szakaszok között. 

1987-ben, azon a napon, amelyen az Egyesült Államok tudományos akadémiájára 

való felvételemet ünnepeltük volna, életveszélyes autóbalesetet szenvedtem. 

A balesetet súlyos depresszió követte. Kínlódó elmémben megjelent 

egy becsmérlő figura, aki gúnyolódni kezdett rajtam és kétségbe vont mindent, 

amit valaha is fontosnak tartottam. Ez az ellenfél-figura megkérdőjelezte és feje 

tetejére állította mindazt, amit nyilvánvalónak tartottam, vagy amiről azt gondoltam, 

hogy egyike kevés eredeti ötletemnek. Galilei híres Dialógusaira emlékeztet, 

Simplicióval (aki Arisztotelészben hisz), Salviatival (aki Galilei nézeteit 

képviseli) és Sagredóval (aki az értelmes és semleges döntőbíró); szerény 

személyem játszotta Simplicio szerepét. Ekkortájt éppen befejezni készültem 

második monográfiámat; de belső ellenfelem hatására úgy döntöttem, hogy teljesen 

átírom a könyvet. Azt reméltem, hogy vissza tudok majd emlékezni a vitákra, 

és a kéziratot át tudom majd írni a köztem és belső kritikusom között folyó 

párbeszédek sorozatává. Gyanítottam, hogy igen nehéz feladat lesz, olyasmi, 

mintha sakkozni próbálnék önmagam ellen. Szerencsére néhány hónapra rá 

kiküzdöttem magam a depresszióból, visszanyertem megszokott optimista énemet; 

de ezután gondolkodásomban egy furcsa fordulat következett be. Ahogyan 

G. M. Stratton és Ivo Kohler átfordító szemüvegei egy idő után helyreállítják a 

normális észlelést, ellenfelem feje tetejére állított érvei hirtelen talpukra álltak, 

és sajátoméhoz hasonlóvá váltak; olyanfajta kétségekké lettek, amelyekre minden 

tudósnak szüksége van. 

B: Eddig nem érdekelt, hogy mire pazarlod az idődet. Persze jobban élveztem volna, 

ha e könyv írása helyett inkább egyéves világkörüli útra mentél volna. De 

az, hogy becsmérlő figurának, egyfajta „ördög ügyvédjének”, meg a kínzódnak 

nevezel, azért túlzás. Tiltakozom! Mindketten azt hittük a baleset után, hogy 

meg fogunk halni, és sosem tetszett, ahogy tudományos eredményeiddel kapcsolatban 

viselkedtél: mintha kitüntetések lennének, amiket mindenkinek látnia 

kellene. Azt akartam, hogy utolsó napjaiddal méltóságban és az emberi hiúság 

felesleges foltjai nélkül nézzél szembe, ezért kételyeket ébresztettem fejedben a 

tudományos eredményeid súlyával kapcsolatban. Végeredményben egyet kell 

értened velem – még akkor is, ha már ismét a régi éned vagy: legismertebb tudományos 

hőstetted, a számítógéppel generált randompont-sztereogram valójában 

csak a Természet által évezredekkel ezelőtt feltalált álcázás egy formája. Az 

a tény, hogy mondjuk Helmholtz nem készített csiszolópapírból ollóval ilyen 

sztereó-képeket, adott neked egy szerencsés esélyt, és, ahogy első monográfiádban 

megemlítetted, Aschenbrenner (1954) már csinált valami hasonlót. 

11

Második elméleted, azzal a sejtéssel, hogy „izo-másodrendű textúrapárok alapos 

vizsgálat nélkül nem különböztethetők meg egymástól” olyan elvont volt, hogy 

senki sem fáradt azzal, hogy megcáfolja, és ezzel kaptál egy újabb esélyt a sorstól. 

Fortuna megengedte, hogy te magad cáfold meg, és te ezt a kudarcot azzal 

leplezted, hogy bemutattad a textonok győzedelmes felfedezését. Ami azt illeti, 

azért hagytam, hogy megírd ezt a könyvet, mert szórakoztatott. Látni akartam, 

hogyan kreálsz csekélyke eredményeidből egy tekintélyes történetet. Ezért fogom 

visszatartani magam az itt következő fejezetekben. Ha nem hencegsz sokat, 

csöndben maradok, de nem fogom tőled eltűrni a túlzó vagy bombasztikus 

állításokat. Az olvasó B alatt Bélát kell hogy értsen – a jobbik énedet, némileg 

hedonisztikusabbat, de mindenképpen őszintébbet, mint a Szerző Alterego, aki 

A néven fog szerepelni. De továbbra is az a véleményem, hogy egy egzotikus 

utazás a Selyemút mentén jobb lett volna, mint a te kis ego-túrád! 

A: Örülök, hogy hajlandó vagy együttműködni velem, és erre az időre társamnak, 

nem pedig ellenségemnek foglak tekinteni. Azt is tudom, hogy neked meglehetősen 

határozott a véleményed, és én vagyok az, aki hangulati hullámaimnak 

megfelelően néha ellenfelemnek, néha (gyakrabban) társamnak látlak téged. Ennek 

ellenére biztos vagyok benne, hogy e mostani kitörésed után olvasóim többsége 

boldog, hogy a benne lakozó énke sokkal kezesebb jószág. Ami azt illeti, 

depresszióm ideje alatt néhány kollégám észrevette, hogy nem vagyok olyan 

biztos magamban és az elméleteimben, és próbálták tartani a távolságot tőlem. 

Például ez alatt az idő alatt kaptam a Nature szerkesztőitől elbírálásra két olyan 

cikket, amelyek támadták a texton-elméletemet, és helyette Laplace-piramisba 

rendezett lineáris filtereket és néhány nemlineáris operációt javasoltak. (Mellesleg 

évekkel korábban javasoltunk egy hasonló modellt: Julesz és Bergen, 1983.) 

Kiválónak tartottam a cikkeket, de meg akartam viccelni a szerzőiket. Beküldtem 

a Hírek és vélemények rovatba (a Nature azon rovatába, ahol a két cikk 

megjelenni készült) egy kéziratot, amit Ben Krösével együtt írtunk, aki tanítványom 

és kutatótársam volt a Caltech-en (Julesz és Kröse, 1988). Kröse és én 

ugyanazokat a Laplace-piramisokat használtuk, mint a cikkek szerzői, de a hierarchiának 

éppen abban a szakaszában, amelyben az ő modelljük a leglényegesebbnek 

tűnt, mi egy egyenletes szürke ingerábrát használtunk, majd ezután következtek 

az inverz műveletek (1.1. ábra). Az eredményül kapott textúrapár elvárásainknak 

megfelelően pontosan olyan könnyen megkülönböztethető volt, 

mint az eredeti, annak ellenére, hogy a szerzők által legfontosabbnak tartott téri 

felbontási fázisban az inger valójában hiányzott. (Ez a trükköt, amit az akusztikában 

„hiányzó alaphangnak” neveznek, gyakran használják annak bemutatására, 

hogy a hallórendszer nemlineáris működése hogyan állítja vissza a hiányzó 

hangmagasságot a magasabb harmonikusok összetételeként.) A hozzáértők számára 

ez biztos jele volt annak, hogy rendbejöttem, a barátaim pedig megnyugodtak, 

hogy visszanyertem az önbizalmamat. Ezt az epizódot két dolog miatt 

idéztem fel. A pszichobiológiában a legtöbb fontosnak tartott kutatási téma 

pusztán divat kérdése, és jobban függ egyes karizmatikus egyének meggyőző 

12

erejétől, mint mély tudományos igazságoktól; ebből következően a tudományos 

közösség elvárja ezektől az egyénektől, hogy higgyenek a munkájukban. Ha ők 

maguk elkezdenek kételkedni, miért higgyenek a többiek? Végül is, ők tudják! 

1.1 ábra. (a) Az eredeti textúrapár. (b) Annak Laplace-piramis általi lebontása, amelyet a Laplace-szűrők 

kimenetének négyzetre emelése követ. A reprodukció korlátai miatt csak a 0-5. szinteket 

ábrázoltuk. A legnagyobb folt-kontraszt a 3. szinten jelentkezik. (c) A rekonstruált kép, fordított 

Laplace-piramissal; a 2–4. szinteket egységes szürkére változtattuk. Látható, hogy az így létrejövő 

kép egy könnyen megkülönböztethető textúrapárt ábrázol, annak ellenére, hogy hiányoznak 

belőle azok a szintek (frekvenciasávok), amelyek a b ábra nagy energiakülönbségeit tartalmazzák. 

Julesz és Kröse 1988 alapján. 

B: Ebben az esetben egyetértek veled – annál is inkább, mert pontosan tudom, 

mennyire őszintén szoktad becsülni szakmabeli kritikusaidat. Mivel én vagyok 

az kettőnk közül, aki jobban szeret szórakozni, mi lehetne nagyobb öröm nekem, 

mint tudományosan korrekt és ráadásul humoros módon viszonozni egy 

kritikát. Azért volt ez különösen jó vicc, mert végeredményben egy régi barát 

munkájának egy nem túl érdekes részletét kritizáló cikk megjelenhetett volna 

valamelyik szakfolyóiratban is, a látványos Nature helyett. Ezt csak azért mondtam, 

hogy tisztázzam az álláspontomat ezekben a beszélgetésekben. A szerzővel 

kapcsolatos problémáim nem függenek össze a hiúságával, büszkeségével és 

egyéb emberi gyarlóságaival, amikben egyébként, mint énjének egy része, osztozom 

is vele. Csak akkor fogok közbeszólni, ha úgy érzem, hogy A bizonyos 

állításai nem elég átgondoltak vagy túl nagyképűek az én ízlésemnek. 

A: Megegyeztünk! Mellesleg, egy igen fontos dolgot vetettél fel a tudományos 

kritikával kapcsolatban. Hadd idézzek Békésy György csodálatos Experiments 

in Hearing (Hallási kísérletek) című könyvének előszavából (1960): 

„A tudományos kutatás egyik legfontosabb jellegzetessége a hibák észlelése 

és kijavítása. … A hibák kezelésének egyik módja az, ha az embernek vannak 

olyan barátai, akik hajlandók kritikusan megvizsgálni előzőleg a kísérleti 

elrendezést, a kísérlet elvégzése után pedig az eredményeket. Még jobb, ha van 

az embernek egy ellensége. Egy ellenség hajlandó rengeteg időt és agymunkát 

áldozni arra, hogy apró és nagy hibákra vadásszon, és ezt minden ellenszolgáltatás 

nélkül teszi. Az a baj, hogy ritka a feladatra igazán alkalmas ellenség; a 

legtöbbjük csupán szokványos. A másik probléma az ellenségekkel, hogy néha 

barátainkká válnak, és buzgóságuk javarészét elveszítik. Így történt, hogy az író 

elveszítette három legjobb ellenségét.” 

13

Azt is szeretném hozzátenni, hogy azokban a cikkekben, amelyeknek nem 

én vagyok az első vagy egyetlen szerzője, mindig igyekeztem elkerülni saját 

metaelméleteim fogalmait. Arra például mindig vigyáztam, hogy ne rángassam 

bele a texton-elméletbe azokat a munkatársaimat, akik némileg szkeptikusak 

voltak ezzel kapcsolatban, és közös cikkeinkben a „texton grádiensek” helyett a 

semleges „textúragrádienseket” használtuk. Remélem, ez a közjáték segített 

tisztázni a két szereplő viszonyát az itt következő párbeszédeinkben. 

Megemlítetted azt is, hogy a számítógéppel generált randompontsztereogramok 

bevezetése előtt (Julesz, 1960) Aschenbrenner (1954) már publikált 

egy kézileg készített RPS-t, amit valószínűleg a II. világháború alatt fejlesztett 

ki. A számítógéppel generált RPS-ek tették lehetővé azonban először az 

ideális álcázást (az egy szemmel is észlelhető jelzéseket szolgáltató tökéletlenségek 

nélkül), és a számítógépek tették lehetővé az RPS-ek gyakorlati megvalósítását. 

Mind Aschenbrenner, mind én tudatában voltunk annak, hogy hogyan lehet 

„térlátással leleplezni az álcázást”, mivel ez általánosan ismert a légi felderítés 

szakemberei számára is. Aschenbrenner azonban – aki eredményeit egy szakfolyóiratban 

publikálta (amelyet sem én, sem más pszichológusok nem ismertünk) – 

nem tudta, hogy ez a felfedezés új a pszichobiológus kutatók számára. Saját legnagyobb 

érdememnek ezért azt tartom, hogy én voltam az, aki először a pszichológusok 

tudomására hoztam, hogy három dimenzióban lehetetlen a tökéletes álcázás. 

Felépülésem egybeesett a tanszék elköltözésével: 1989 januárjában a Bell 

Laboratóriumból a Rutgers Egyetem újonnan megalapított Látáskutatási Laboratóriumába 

települtünk át. Ezt követően kollégáimmal számos, bennünket már 

évek óta akadályozó tudományos problémát oldottunk meg. Ezek a legújabb 

eredmények olyan fontosak számomra, hogy az egész 12. Dialógust nekik szenteltem. 

A fentieken túl még egy történet áll e könyv születése mögött. Mialatt a 

The Enjoyment of Vision by Eye and Intellect (A látás öröme a szemnek és az 

észnek) című könyvemen dolgoztam – amely egy haladó szintű egyetemi tankönyv 

volt – problémáim akadtak egyes általam igen fontosnak tartott témákkal 

kapcsolatban, amelyekben nem voltam egészen bizonyos. A tankönyvek rendszerint 

kinyilvánító stílusban íródnak, a szerző tekintélyként szólal meg, aki 

nem vet fel kétségeket a leírtakkal kapcsolatban. Úgy gondoltam, hogy kiemelem 

ezeket a részeket is, és átírom őket dialógus formába. 

A beszélgetések számos egymáshoz nem kapcsolódó témát érintenek. Az 

olvasó feltehetőleg állást foglal majd a vitákban, A-val vagy B-vel tart, esetleg 

egyikükkel sem. (Sajnos a pszichobiológiában nincs Sagredo, aki független és 

bölcs vitavezetőként működhetne.) Azt remélem, hogy az olvasó valóban egy 

harmadik véleményen lesz, amely független az itt kifejtettektől, és teljesen új 

gondolatokkal fog majd előállni. Végeredményben egy tudományos monográfia 

egyetlen célja, hogy katalizátorként működjön, segítsen másoknak tisztázni saját 

gondolataikat, és talán néhány új meglátáshoz is elvezessen. Igyekeztem olyan 

14

témákat választani, amelyek nem csak számomra, hanem barátaim és kollégáim 

számára is érdekesek voltak. Ha cserébe választ kapok néhány felvetésemre, akkor 

ez a könyv felülmúlja várakozásaimat. 

15

I. rész 

Dialógusok 

általános témákról 

16

1. Mi a látáskutatás? 

Szerző: Mondd meg nekem, György, szerinted mi a boldogság? 

Békésy György: Egyszerű, Béla. A boldogság egy jó kísérlet. 

(Honolulu, 1968. január) 

A: Ez az első beszélgetés szólhatna a tudományos kutatásról általában: azonban, 

mint látáskutató, a szakterületemre fogom magam korlátozni. Fogok egy kicsit 

általánosságban is spekulálni a tudománynak mint emberi vállalkozásnak a fő 

célján, a tudás elmélyítésén túlmutató értelméről. 

Kezdjük azzal, hogy megkülönböztetjük a „tudomány muzeális darabjait” a 

„tudomány mindennapos művelésétől”, annak ellenére, hogy a kettő szorosan 

összefügg. Az első kategóriába esik számos tény, elmélet és eszköz (amelyek 

közül egyeseket ma is érvényesnek tartanak, másokról bebizonyosodott, hogy 

hamisak vagy nem működnek), amelyek tankönyvekben és archív folyóiratokban 

is fellelhetők: a vakfolt létezése, a vízesés-illúzió, a sztereoszkóp, Fechner 

törvénye, a háromszín-elmélet, stb. A múzeumi tárgyakhoz hasonlóan, a divattól 

függően egyes darabok kiállításra kerülnek, mások pedig a raktárba. Azt az 

álproblémát például, hogy hogyan fordítja meg az agy a retinán kialakuló fordított 

képet, George Stratton tisztázta (1896), mikor megmutatta, hogy fordító 

prizmák néhány napi viselése után a kép valóban képes megfordulni, ha a megfigyelő 

szabadon mozoghat környezetében. Évtizedeken keresztül minden generáció 

meg akarta ismételni ezt az eredményt, egyre növekvő sebességekkel. A 

legújabb példa Ivo Kohleré (1941, 1951), aki fordító szemüvegben motorbiciklizett 

Innsbruck utcáin. Biztos vagyok benne, hogy valaki kipróbálja majd ezt a 

kísérletet hangsebességen is! 

B: Azt hiszem, Kohler olyan lencséket használt, amelyek a látvány tükörképét 

mutatták, azaz a bal-jobbot jobb-ballá alakították. Néhány napi viselés után azt 

figyelte meg, hogy a mozgó világ iránya helyreállt, de a rendszámtáblák megmaradtak 

a tükörképüknek. Ezen felül Kohler valódi perceptuális plaszticitást is 

talált a puszta proprioceptív átrendeződésen túl. Azt figyelte meg, hogy a prizmák 

színes szegélyeket eredményeztek, (a kromatikus rendellenességeknek köszönhetően), 

de néhány nap után ezek a szegélyek eltűntek. A prizmák levétele 

után persze egy rövid időre újra megjelentek. 

Steward Anstis egy olyan szerkezetet erősített a szeme elé, amely átfordította 

a külvilág luminancia-eloszlását. A fekete fehérré vált és viszont, a sötétszürke 

világosszürkévé, és így tovább. Az ilyen negatív képek elég zavarba ejtők: egy 

ismerős arc vagy tárgy felismerése sem könnyű. Anstis azt akarta megtudni, 

hogy ugyanúgy tudunk-e alkalmazkodni a negatív képekhez, mint a fordítottakhoz. 

Magyarul, meg lehet-e tanulni azt, hogy a negatív képek ugyanolyan 

17

ismerősek legyenek, mint a pozitívak? 

A: Köszönet a tudós megjegyzésért. [Ilyen típusú adaptációs kísérleteket kevésbé 

drasztikus körülmények között néhány perc alatt is el lehet végezni. Harris 

(1980) például ékprizmát rakott az egyik szemre, (míg a másik csukva volt) és 

arra kérte a kísérleti személyeket, hogy kinyújtott kézzel érjenek el egy tárgyat. 

A megfigyelők néhány percig mellényúltak, de fokozatosan megtanulták kompenzálni 

a prizma által okozott hibát. Miután Harris levette róluk a prizmát, a 

megfigyelők ellentétes irányba nyúltak mellé az adott tárgynak, amíg a proprioceptív 

adaptáció el nem enyészett. Az ilyen proprioceptív adaptáció a szervezet 

aktív részvételét igényli, amint ezt Held és Hein (1963) klasszikus kísérlete bizonyította. 

Két újszülött kismacskát hasonlítottak össze. Az egyik aktívan felfedezhette 

a világot, a másik be volt ültetve egy kosárkába, amely az aktívan mozgó 

macska hámjához kapcsolt szerkezethez volt erősítve. Az aktívan mozgó 

macska gyorsan megtanult mozogni a környezetében; a passzív macskának, miután 

kiengedték a kosárkából, elölről kellett kezdenie tanulni a mozgást. A negatív 

képekhez való alkalmazkodással kapcsolatban az eddigi kísérletek eredménye 

negatív. Ha nem említetted volna meg, én biztos nem szakítottam volna 

meg a mondanivalómat sikertelen kísérletek felemlegetésével.] 

A tudományos és művészeti múzeumi darabok közti fontos különbség, 

hogy az utóbbiak szorosabban kötődnek alkotóikhoz. Ha egy gyönyörű festményről 

kiderül, hogy nem a mesteré, hanem egy kevésbé ismert tanítványának 

a műve, a legtöbb ember számára a kép sokat veszít értékéből. Egy tudományos 

tény felfedezőjének vagy egy elmélet megalkotójának személye gyakran vitatott 

vagy éppen lényegtelen. A kortársak közös munkával úgy elhallgathatják, hogy 

a kutatók akár csak évtizedek múltán bukkannak rá. Például a háromszínelméletet, 

a vizuális észlelés egyik legfontosabb elméletét, [ezt eredetileg 

Thomas Youngnak tulajdonítják (1802), később Hermann von Helmholtz kiegészítette, 

és így ma Young-Helmholtz elméletnek nevezzük] eredetileg George 

Palmer fogalmazta meg. Palmer 1777-ben jelentette meg elméletét, a cikkeit 

MacAdam (1970) kötetében újra kiadták, Barlow és Mollon 1982-ben recenziót 

írtak róluk. Ugyanígy az, hogy a sztereoszkópot Wheatstone fedezte-e fel 1838ban, 

vagy binokuláris mikroszkópok formájában már generációkkal korábban 

használták [pl. egy francia kapucinus szerzetes, Orleans-i Cherubin atya (ld. 

Jabez Hogg 1854)], nem igazán lényeges a természettudósok számára. Egy tudományos 

felfedezés számára talán az a legnagyobb elismerés, ha az emberek 

elkezdik saját kultúrájuk részének érezni és elkezd egyfajta „tudományos népdallá” 

válni, a felfedező vagy feltaláló személyéről leválva. 

Annak ellenére, hogy mind a tudomány, mind a művészet mögött ugyanaz 

az emberi elme áll, természetesen e két alkotási mód sok mindenben különbözik. 

A művészetekben a nézőt, a hallgatót vagy az olvasót kevésbé érdekli a 

művész probléma-megoldó készsége, mint maga a mű. Ritkán kerül elő az a 

probléma, hogy ki vezette be mondjuk a festészetben a három dimenziós perspektívát, 

vagy a kamarazenében a szonáta műfaját; sokkal nagyobb tisztelettel 

18

adózunk egy Vermeer-festménynek, vagy Bach Brandenburgi-versenyeinek 

mint egy adott stílus csúcsteljesítményeinek, amelyek elválaszthatatlanok az alkotótól. 

Másrészről viszont a tudományban a problémák megoldása a kreatív 

alkotás, és maga a végrehajtás kevésbé érdekes. [A modern művészetekben 

megfigyelhető egyfajta tendencia a probléma-megoldó elem előtérbe helyezésére, 

a műtárgyak megvalósításának rovására; ez a közönségtől való elidegenedéshez 

vezet.] 

Az eddigiekből következik, hogy a tudományt soha senki sem pusztán a 

hírnévért műveli, hanem főképp azért, mert a tudományt csinálni élvezet. Persze 

emellett segít a megélhetésben is, de ennyi munkáért a legtöbb állásban sokkal 

többet lehet keresni. Annak, aki szenved attól, hogy könnyen unalmassá válnak 

számára a dolgok, és mellesleg kreatív és művelt, a tudományos problémák 

megoldása az eredetiség egyik legmagasabbrendű formája. Az ilyen ember jutalma, 

hogy elsőként érthet meg valamit a világban. Az, hogy az emberiség ünnepeli-e 

ezért az elsőségért vagy vitatja az eredetiséget vagy a dolog fontosságát, a 

tudóst nem kell, hogy érdekelje. Az emberi hiúság magyarázatot ad arra, hogy 

miért voltak olyan keserű vitái Newtonnak és Leibniznek a differenciálszámítás 

felfedezésének elsőségével kapcsolatban, és bár a jelölési rendszereik között valóban 

vannak különbségek, ma mégis mindkettőjüknek hálásak vagyunk. 

Igazán fontos az is, hogy más szakmákhoz képest a tudósnak még viszonylag 

idősebb korában is van „jövője”. Hatvanöt évesen ugyanazzal a lelkesedéssel 

megyek a laborba, mint évtizedekkel ezelőtt, és olyan kollégákkal dolgozom 

és töltöm az időt, akik akár az unokáim is lehetnének. Míg az ember nyugdíjas- 

vagy rutin munkát végző barátai nosztalgiáznak, vagy különböző hobbikkal foglalják 

el magukat, a tudományos érdeklődés lehetővé teszi, hogy a munkánk legyen 

a hobbink. Ez egy különleges jutalom, és mikor fiatalok tanácsomat kérik 

a pályaválasztással kapcsolatban, két kérdést szoktam feltenni: Van tehetséged a 

művészetekhez? Ha nincs, értesz-e a matematikához vagy élvezed-e a tudományos 

problémákat? Ha van művészi tehetsége, mindig arra bíztatom, hogy 

próbáljon szerencsét azon a területen, mert szerintem a tudomány a művészet 

pótléka. Ha viszont nincs tehetsége, de elméje nyitott a tudományok iránt, mindig 

a tudományos pályát ajánlom, annak ellenére, hogy más szakmák jövedelmezőbbek 

vagy biztosabb egzisztenciát nyújtanak. 

B: Eddig türelmesen hallgattam ezt a monológot. De mindenképpen bele kell 

vonnod a magánéletedet ezekbe a beszélgetésekbe, még ha ez a könyv a 65. 

születésnapod apropóján íródik is? Meghallgatom, amit a tudományos problémákról 

mondasz, és ha valami érdekesnek tűnik, vitába szállok veled. De nem 

lehetne kihagyni a magánéleted esetleges részleteit? Monográfiát szívesen olvasok 

tőled, de egy álruhába bújtatott önéletrajz már tényleg sok! 

A: Néhány történetet mindenképpen el kell mondanom a saját életemből. Szilárd 

meggyőződésem, hogy a tudósok folyóiratokban publikált eredményei pusztán a 

jéghegy csúcsát jelentik. A motivációk, gondolatok, elképzelések, félkész ideák, 

a metaforák, a humor, a fontos személyekkel való találkozások, a történelmi vé- 

19

letlenek, a tudós életének egyéb elemei fennakadnak a szerkesztők és bírálók 

rostáján. A monográfia életre tud kelteni egy embert. Hermann von Helmholtz 

száz évvel ezelőtt írott monumentális monográfiáját olvasva, a szerző szinte 

életre kel, és bár ma már sokkal több dolgot tudunk az észlelésről, a monográfia 

még most is friss, izgalmas és ösztönző. Másrészről kétlem, hogy sokan olvasnák 

Helmholtz cikkeit, amelyek olyan szaklapokban jelentek meg, amelyek már 

rég nem léteznek. [Helmholtz óta több ezer új felfedezést és fogalmat publikáltak. 

A Boff, Kaufman és Thomas (1986) által szerkesztett kézikönyv igen jó kiindulás. 

Ez a könyv hatalmas mennyiségű új anyagot tartalmazó könyv azonban 

számos szerző közös műve, ezért nélkülözi Helmholtz könyvének egységességét 

és bensőségességét.] Természetesen kevés az olyan géniusz, mint 

Helmholtz. De így is, mikor egy olyan megbecsült kolléga, akit nem ismertem 

személyesen, nyugdíjba vonul, vagy meghal, kevésbé érzem személyes veszteségnek, 

ha hagyott néhány monográfiát maga után. Nem az a fő probléma, hogy 

különböző helyeken szétszórt cikkekre kell hagyatkozni, hanem az ember személyisége 

vész el örökre. Gyakran legfeljebb a közeli kollégák és tanítványok 

néhány pontatlan visszaemlékezésében reménykedhetünk. Hadd jegyezzem 

meg, hogy nem keverem össze a monográfiát az önéletrajzzal. Bár nagyon élveztem 

néhány tudós és matematikus önéletrajzát (pl. Erwin Chargaff, 

Stanislaw Ulam, Mark Kac műveit), természeténél fogva ez a műfaj a szélesebb 

közönségnek szól, feláldozva a tudományos tartalmat. Ezen felül míg az önéletrajz 

csak akkor érdekes, ha a szerző kivételes teljesítményeket elérő karizmatikus 

figura, a kiváló, de kevésbé híres kollégák által írott monográfiák is nagyon 

érdekesek tudnak lenni. 

B: Még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy az általad leírt monográfia 

nem pusztán egy nagyzási hóbortban szenvedő személy énfeltáró kanosszája. 

Azért folytasd, kérlek. 

A: Három évtizednyi pszichobiológiai kutatás és kollégákkal, doktori hallgatókkal, 

diákokkal és a cikkeim, könyvfejezeteim és monográfiáim olvasóival folytatott 

számos beszélgetés során rájöttem egy problémára, amit igazán lényegesnek tartok. 

Ez az örök „tanár-tanítvány kapcsolat”. A tanár természetesen úgy gyűjti 

maga köré a tanítványokat, hogy megosztja velük legjobb ötleteit, álmait, meglátásait, 

a tudományos ízlését és a laborfelszerelését, azt remélve, hogy a tanítvány 

a mester nyomdokába fog lépni, és akár tudományos körének aktív tagjává 

is válik. A fiatal kutatókkal nincs is probléma, mivel nekik is előnyükre válik 

együtt publikálni az ismert mesterrel. Mindig azon voltam, hogy olyan tudományos 

problémákon dolgozzunk, amelyekkel egyikünk sem foglalkozott, mielőtt 

egyesítettük volna erőinket, és ezáltal őket olyan független gondolkodóknak lehessen 

tekinteni, akit egy tapasztaltabb egyén segít. A probléma később kezdődik, 

amikor a volt tanítvány állást kap és szakítani akar a mesterrel – különösen 

azért, mert a felvételi bizottságok és a támogató alapítványok az eredeti munkát 

szeretik honorálni. Versengeni kell-e a volt tanítvánnyal, vagy meg kell-e elégedni 

azzal, hogy egy kreatív fiatal elme továbbfejleszti a gondolatainkat akár a 

20

volt mesterre való hivatkozás nélkül is? Ebben a nehéz helyzetben én mindig a 

másodikat választottam, amiben nagy segítségemre volt az a huszonöt év, amit a 

Bell Laboratóriumban töltöttem, előbb tagként, később mint igazgató. Mivel az 

ipari laborok célja specifikus problémák megoldása és minél több szabadalom 

elérése, a vezetők érzékenységétől függetlenül, a Bell Labor mottója ez volt: 

„Csináld magad, vagy hivatkozz arra, akire hivatkoznod kell!” A hiúságból fakadó 

elsőbbségi kérdéseknél fontosabbnak tartom, hogy egy új gondolat akkor 

bukkan elő, amikor én is láthatom. 

Persze némi hiúság hozzátartozik az emberi természethez. Azokban a hetekben, 

amiket az autóbalesetem után az intenzív osztályon töltöttem, nem éreztem 

semmi büszkeséget amiatt, hogy néhány nappal azelőtt az akadémia tagjává 

választottak. Sőt, nem háborodtam fel egyáltalán, amikor megkaptam a Párhuzamos 

megosztott feldolgozás (Rumelhart és mtsai, 1986) című igen nagy hatású 

könyv első kiadásának egy példányát, amelynek első fejezetében bemutatnak 

egy számítógéppel generált random-pont sztereogramot, és a képaláírásban 

David Marrnak tulajdonítják (aki Látás című könyvében használta ezt az ábrát, 

de hivatkozott rám). Haldokoltam, és a leghíresebb felfedezésemet egy akkor 

már halott kollégának tulajdonították. Hónapokig nem érdekelt, hogy bejelentsem 

elsőbbségemet a mesterséges intelligencia közösségnek. Azt gondoltam, 

hogy barátaim és kollégáim tudják az igazságot, a többi pedig nem érdekelt. 

Lassú felépülésem után azonban győzött a hiúság: tiltakoztam a szerkesztőknél 

– annál is inkább, mert a Marr könyvéből vett RPS pontról pontra egyezett 

1971-es könyvem egyik ábrájával. Néhány héten belül megjelent a könyv második 

kiadása, immár helyes hivatkozással. Azért hoztam elő ezt a történetet, 

mert normálisnak, egészségesnek és etikusnak tartom, ha egy tudóst (és diákjait 

és barátait) foglalkoztatja az elsőbbség, és az ilyen típusú hibákat el kell kerülni. 

B: Ez a történet aztán nagyon tetszett. Kit érdekel ma az, hogy ki vezette be az 

álcázás problémáját a pszichológiába? Persze ha valaki hibásan hivatkozik a 

számítógéppel generált RPS felfedezőjére, az árnyékot vet a gyengén szerkesztett 

könyv egészére. És bár a könyv szerkesztőivel kapcsolatban lehetsz érzékeny, 

meg kell bocsátanod a kollégáidnak, akik nem Julesz-RPS-nek, vagy 

Julesz-mintának hanem egyszerűen RPS-nek nevezik az általad kifejlesztett kísérleti 

anyagot. Elérted a végső célt, amiért egy tudós küzdhet: alkotásod még 

saját életedben a tudomány művelésének elfogadott módja lett. Valójában megalkottál 

egy tudományos népdalt. Tudom, hogy mindig tetszett neked a 

Bourbaki-féle matematikai iskola gondolata (a számos tehetséges, de névtelen 

taggal), szóval büszke lehetsz arra, hogy katalizátor lehettél. A kémiai vegyületeket 

azonban nem a létrejöttüket segítő katalizátorokról nevezik el! Ennél a 

pontnál egy másik problémára térnék át inkább: mi történik, ha rossz személyt 

választasz tanítványnak? 

A: Nagyon szerencsés voltam, bár igen körültekintő is. Rendszerint olyan fiatal 

kollégákat fogadtam tanítványomnak, akik valamelyik nagyra becsült idősebb 

kollégámnál és barátomnál végezték doktori tanulmányaikat, és akiknek nem- 

21

csak hogy kitűnő volt a disszertációjuk, de el is tért barátaim szokásos érdeklődési 

körétől, ami biztosított a jelentkező kreativitásáról. Így, boldogan mondhatom, 

csak néhányszor választottam rosszul. Majdnem mindegyik tanítványom 

azon a területen maradt, ahol én dolgozom, vagy azzal kapcsolatos témákkal 

foglalkozik, és híres kutatókká váltak. Volt néhány ritka eset, amikor egy-egy 

volt tanítványomnak kételyei támadtak saját kreativitásával kapcsolatban, vagy 

megundorodtak a versenytől és a támogatásokért való küzdelemtől és átléptek 

az orvostudományba vagy a pénzügyekbe. Mindig elszomorított az a tény, hogy 

ilyenkor egy-egy értékes ember elveszik a tudomány számára, de tudtam, hogy 

egy jó orvos vagy egy pénzügyi szakember értékesebb az emberiség számára, 

mint egy kiábrándult kutató. Az együtt végzett kutatás pedig kiváló minőségű 

volt, és mindkettőnk életét gazdagította. Két esetben azonban megtörtént, hogy 

a jelölt, akivel egy izgalmas és ígéretes kutatási témán dolgoztunk együtt, otthagyott, 

mielőtt megírtuk volna a közös tanulmányt. Ezt a viselkedést nagyon lehangolónak 

tartom. Mindkét esetben az történt, hogy az egyén biztos állást kapott 

a mesterséges látás területén, és karrieréhez nem volt szüksége többé publikációkra 

az alapkutatások területén. Mindazonáltal könnyen találhattam volna 

őszintébb tanítványokat. Most, amikor az idő a legfontosabb tényező a számomra, 

a bizalommal való ilyenfajta visszaélés súlyos csapás. 

Az említett két kutató közül az egyik még mindig tartozik nekem egy fontos 

cikkel, de ő volt az, akivel mielőtt elment volna, életem egyik legfontosabb 

közös cikkét írtam. A második esetben pedig már publikáltunk néhány eredményt, 

egy kivonatot egy konferencia-kötetben, de semmi sem lett leírva szakfolyóiratban, 

így kétévi közös munkánk veszett kárba. (Bár a legtöbb kutatót 

nem érdeklik az olyan kivonatok, amiket nem követnek komoly szakfolyóiratokban 

publikált cikkek, a B Függelékben megpróbálom kiemelni azokat a konferencia 

kivonatokat, amiket valóban követtek megjelent tanulmányok.) Ha azt 

hiszed, hogy ezen tapasztalatok után megvontam a bizalmamat a mérnöki háttérrel 

rendelkező tanítványoktól, tévedsz. Én is ilyen vagyok, és az észlelés területén 

számos kiváló kutató indult mérnökként. 

Természetesen gyakran támogattam érett tudósokat úgy, hogy kutatói helyeket 

adtam nekik, ha nem volt más választásom, és arra bátorítottam őket, 

hogy a saját terveiken dolgozzanak, a saját nevük alatt. Hallgatólagos megegyezés 

volt azonban, hogy egy vagy két jó cikket megjelentetünk közösen, úgyhogy 

ez így is történt. 

B: Érthetően dühít, hogy két tanítványod megszegte ígéretét, és nem jelent meg 

cikketek annak ellenére, hogy időt és fáradságot öltél beléjük, mégis egyedül 

téged hibáztatlak. Lefogadom, hogy a választott projektek egyik esetben sem 

tartoztak a legszorosabban vett szakterületedhez. Különben egyedül is befejezted 

volna a cikkeket. Ha már a kutatás sötétebb oldalairól beszélünk, mi a véleményed 

a saját területeden a tudományos csalásról? 

A: Mivel soha nem volt egyszerre háromnál több kutatótársam, közvetlenül követni 

tudtam kutatásaikat. Szokásom az is, hogy csak akkor közlök adatokat, ha nem 

22

hivatalos megfigyelőként én magam is jelen voltam. Ennek ellenére mióta én 

magam abbahagytam a számítógép-programozást, és amióta a rendszerek mérhetetlenül 

bonyolulttá váltak, mindig kényelmetlenül éreztem magam amiatt, 

hogy valami véletlen hiba becsúszott – jól volt-e a foszfor utánizzása megállapítva 

a képernyőn, vagy jól lett-e az inger luminanciértéke megmérve, vagy a 

számítógép órája jól volt-e beállítva, vagy nem lappang-e valahol valamilyen 

programvírus. Mindig megkönnyebbültem, amikor néhány évvel később kollégák 

megismételték a kísérleteimet és megerősítették az eredményeket. 

A véletlen hibák mellett néha az igazság meghamisítására tett határozott 

erőfeszítésekkel is találkozunk. Magyarországi fiatalságom alatt, a Sztálinuralom 

sötét éveinek vége felé végignéztem, amint egy könyvtárost felszólítottak 

arra, hogy a Szovjet enciklopédia egyik kötetében a „Berija” címszót ragaszsza 

le a „Bering-tenger” címszóval, így tegye azonnal nemlétezővé a titkosrendőrség 

rettegett vezetőjét. Az olvasó talán azt gondolja, hogy a történelem 

ilyen „elferdítése” csak diktatúrákban fordulhat elő, de sajnos a tudományban is 

előfordul. Idevágó eset Helmholtz monumentális Treatise on Phisiological 

Optic-jának harmadik kiadása (1896). 

Nehéz történelmi tényeket több mint száz év távlatából rekonstruálni, de 

valahogyan tudtam, hogy Helmholtz a Handbook of Phisiological Optic-ban 

már megmutatta, hogy az emberek szemmozgások nélkül is el tudják mozdítani 

fókuszált figyelmüket, és meglepve tapasztaltam, hogy az angolszász országokban 

ezt az eredményt eléggé új vizsgálatoknak tulajdonítják (lásd például 

Posner, 1980). Hiába néztem utána a HPO utolsó (harmadik) kiadásában (amelyet 

J. P. C. Southall fordított angolra és az Amerikai Optikai Társaság adott ki 

1924-ben, majd a Dover Publications újranyomta 1962-ben), nem találtam 

semmi utalást erre a vizsgálatra. Sok év múltán fény derült a rejtélyre, amikor 

Nakayama és Mackeben (1989) idézték ezt a klasszikus kísérletet a HPO második 

(1886-os) német kiadásából, amit nem fordítottak angolra. Az első német 

kiadás 1866-ban jelent meg, és Helmholtz Heidelbergben írta meg hozzá az előszót. 

A második kiadás előszavát azonban 1885-ben Berlinben írta. 1896-ban, 

két évvel Helmholtz halála után megjelent egy javított második kiadás Arthur 

König előszavával. A második kiadás és a javított második kiadás is több olyan 

részt tartalmaz, amely az első kiadásban nem jelent meg. Ezeket a részeket valószínűleg 

König hatásának tulajdoníthatjuk, mivel több utalás is történik rá. A 

második kiadás előszavában Helmholtz megköszönte König kiegészítéseit és 

megmagyarázta a második kiadás szükségességét. Helmholtz ezt a második kiadást 

az elsőnél jobbnak tekintette, mert nagy mennyiségű olyan új anyagot tartalmazott, 

amelyek továbbfejlesztették és tisztázták az első kiadásban tett számos 

állítását. Hogy segítsen az olvasónak megtalálni, hogy melyek azok a részek, 

amelyek újak, vagy eltérnek az első kiadástól, Helmholtz egy „n”-et tett a 

margóra. A harmadik és utolsó kiadás mégis az első kiadáson alapult, mintha az 

utolsó kiadásért felelős bizottság nem akart volna König változatával (vagy az 

elsőnél Helmholtz által is jobbnak tekintett második kiadással) foglalkozni. V. 

23

A. Nagel (a harmadik német kiadás (1909) előszavában és annak angol fordításában 

a következőképpen mentegetőzik azért, hogy a végső (harmadik) kiadás 

alapjául a második helyett az első kiadást választották: „…a következő kérdés 

az volt, hogy az első vagy a második kiadás szövegét válasszuk. Erre a célra 

kétségtelenül a későbbi vátozat választása volt természetes. Hogyan is dönthetne 

úgy egy szerkesztő, hogy figyelmen kívül hagy bármely változtatást vagy 

módosítást, amelyet a szerző hajtott végre?… Érdekes módon a második kiadásban 

bevezetett változtatásokat és kiegészítéseket sokkal inkább megkérdőjelezik, 

mint az első kiadás tartalmát… Jelenleg tehát nemcsak, hogy könnyebb, 

de bölcsebb is a felújítást az első kiadás biztos talaján vállalni, ahelyett, hogy 

megpróbálnánk a második kiadás tentatív vizsgálatait összhangba hozni. Nem 

azt értem ezalatt, hogy ez a tudománytörténet szándékos elferdítése volt; mégis, 

a fókuszált figyelem korszakalkotó vizsgálatát majdnem egy évszázadon keresztül 

elzárták azok elől a tudósok elől, akik nem értettek németül! A történelem 

eme szokatlan megfordítása nagyon sajnálatos, és remélem, hogy az 1866-os kiadás 

angol fordítása megismerteti az angolul beszélő nyilvánosságot Helmholtz 

monumentális örökségének teljes területével. 

B: Jó nagy hűhót csaptál a Helmholtz-sztori körül, legalábbis ami a fókuszált 

figyelem kihagyását illeti. Valószínűleg figyelmen kívül hagytad azonban egyik 

kedvenc munkatársad, Engel, a holland kutató egy cikkét (1971), aki természetesen 

olvasott angolul és németül, és a HPO angol fordítású szövegében (tehát 

az első kiadásban) talált némi célzást rövid időre bemutatott, 

sztereoszkopikusan összeolvasztott képekben történő fókuszált figyelmi keresésre. 

Helmholtz megismételte Dove (1841) klasszikus kísérletét, aki egy elektromos 

szikra által létrehozott tachisztoszkopikus felvillanást használt 

sztereoszkopikus képek megvilágítására, és akinek az eredményeiről a HPO 

Dover újranyomásának 455. oldala számol be, a következőképpen: 

„…bonyolult, számos részlettel rendelkező sztereoszkopikus képek esetében, a 

néző nem kap azonnal egy tiszta benyomást az egész látványról, és több szikrára 

is szükség lehet, hogy az egészre fény derüljön. Különös tény egyébként, 

hogy a megfigyelő kitartóan nézheti a két nyílást és pontos egybeesésben tarthatja 

őket, és ugyanakkor a figyelmét a sötét mező bármely általa kívánt területére 

tudja összpontosítani, így amikor a szikra jön, csak arról az adott területről 

lesz benyomása… Lehetséges tehát, egyszerűen tudatos és akaratlagos erőfeszítés 

révén, egy tökéletesen sötét és vonások nélküli mezőben a figyelmet egy határozott 

pontra fókuszálni. A figyelem elméletének kialakításában ez a legmeglepőbb 

kísérlet, amit el lehet végezni.” Engel volt az (1971), aki több mint egy 

évszázaddal később belevágott az egyetlen rövid felvillanás alatt megfigyelhető 

„láthatósági terület” méretének tanulmányozásába, és vizsgálta azt a kérdést, 

hogy ezt a figyelem hogyan növelheti, valamint hogy ez a terület hogyan függ a 

(kontextusba ágyazott) inger láthatóságától. Engel „láthatóság” fogalmát ma a 

„textongrádiens erősségnek” neveznénk. Annál is érdekesebb, hogy megfeledkeztél 

Engelről, mert egy holland munkatársaddal, Ben Krösével jelentős erőfe- 

24

szítést tettek arra, hogy folytassátok a munkáját (Kröse és Julesz, 1989). Nem 

zavarba akartalak hozni a feledékenységeddel, csak azt akartam szemléltetni, 

hogy milyen hiábavaló megírni egy könyvet. Ha az elején eszedbe jutott volna 

Engel, a monográfiád eléggé eltért volna a jelenlegi változattól. De folytasd 

csak a tudományos elsőbbségi jogokról szóló gondolataidat. 

A: Nem felejtettem el az Engel-cikkben szereplő Helmholtz idézetet; csak hullámzott 

a figyelmem. A HPO második kiadásában a kihagyott rész általánosabb és 

részletesebb, mint a harmadik kiadásban található. [Egyszerűen csak azért hoztam 

fel azt a mulasztást, mert próbálom megmagyarázni, hogy a pszichológusok 

angolul beszélő köre miért nem tudott Helmholtz figyelemmel kapcsolatos 

vizsgálatairól, de fenti megjegyzésed után nincs több kifogásom.] Egyébként 

Dov Sagi és én megmutattuk, hogy amikor a megfigyelőnek azonosítania kell 

egy, a fixáción kívül eső tárgyat (mondjuk egy T-t vagy egy L-et) – ami elég 

nehéz feladat –, ez az észlelési aktus szenzitizálja a célpont környezetét, és lehetővé 

teszi egy egyébként láthatatlan aprócska pont észrevételét is (Sagi és 

Julesz, 1986). Ezt a megnövekedett területet „a fókuszált figyelem rekeszének” 

neveztük el, és megmértük annak formáját az excentricitás (vagyis a fixációs 

ponttól való távolság) függvényében. 

Nemrégiben megtalálták Leonardo da Vinci egyik elveszett naplóját, és 

megtudtuk, hogy a golyóscsapágyat is feltalálta. Ez a tény puszta történelmi érdekességnek 

tűnt, hiszen azok a feltalálók „számítanak”, akiknek közvetlen hatásuk 

volt az emberi ügyekre. Azért említem ezt a tényt, mert számos látással 

kapcsolatos dolgot generációk fedeztek fel újra és újra, 30–60 éves időkülönbséggel. 

Ennyi idő alatt egy tudósgeneráció eltűnik a pályáról. A fiatalabb generáció 

tagjai közül sokan – akik tartózkodnak attól, hogy a régi irodalmat olvassák 

– újra felfedeznek valami rejtélyes jelenséget, ami jól illeszkedik valami 

újabb elméletbe és nincsenek tudatában annak, hogy hasonló okokból, egy vagy 

két generációval korábban valaki más már beszámolt ugyanarról a jelenségről. 

Első monográfiámban (Julesz, 1971) az olvasó féltucat kötőjeles névpárt talál. 

Az első annak a kutatónak a neve, aki újra felfedezte a jelenséget és akit „a” felfedezőnek 

tartanak, a második a valódi felfedező (általában évtizedekkel vagy 

generációkkal korábbról). Természetesen egy furcsa jelenségnek lehetnek még 

korábbi felfedezői is, akiket a történészek még nem azonosítottak. Ennek ellenére, 

az újrafelfedező nevét azért tartottam meg, mert elismerést érdemel, ha valaki 

sok éven át megúszhatja, hogy bárki megemlítené a valódi felfedező nevét: 

érdemben hozzájárult a tudományhoz, hiszen egy elfelejtett tényt hoz vissza a 

köztudatba. 

Amikor a tudomány űzésére kerül a sor, e vállalkozás munkásainak motívumait 

nem lehet elkülöníteni azoktól a motívumoktól, amelyek bármely más 

törekvésben vezetik az embereket. A kíváncsiságtól és a játékosságtól kezdve a 

hiúságig és mohóságig minden lehetséges erő számításba jön. Ebben a tekintetben 

a tudósok hasonlítanak a legtöbb emberre, de érzelmeiket és hajtóerejüket 

egy egyedi vállalkozásra összpontosítják: új tudást akarnak szerezni. A tudo- 

25

mány legfontosabb aspektusa az az elképzelés hogy látszólag ad hoc eredményeket 

valamely elv alapján egy összefüggő struktúrába szervezzünk, amit elméletnek 

neveznek, hogy az elméletet ellenőrizzük és újraellenőrizzük, ha új 

adatokhoz jutunk, és hogy az elméletet egy jobbal váltsuk fel – ez a tevékenység 

egyedül az emberre jellemző. Mi emberek halandóak vagyunk ugyan, de tudományunk 

halhatatlan, legalábbis amíg az emberiséget nem pusztítja el valami 

katasztrófa és képes folytatni tudományos tevékenységét valamely idegen erő 

beavatkozása (például vallási türelmetlenség, valamely csoport, párt vagy kormány 

diktatórikus törekvése) nélkül. 

B: Örülök, hogy végre abbahagytad a tudományról való metaelmélkedést és elkezdtél 

a tudomány lényegéről beszélni: arról, hogy az elméletek milyen szerepet 

játszanak a kutatásban. Az igazat megvallva a művészet és tudomány közti 

párhuzamodat meglehetősen ad hocnak tartottam. A tudomány és a művészet az 

emberiség két nagyon különböző és fontos tevékenysége. Valahol a művészeti 

alkotásokat többre tartod a tudományosaknál. Aztán a tudományos elméletek és 

az adatok kölcsönhatását az egyik legfontosabb emberi tevékenységnek tekinted. 

Valószínűleg a tudomány művészi aspektusaira, különösen a tudomány 

„múzeumi darabjaira” akartad felhívni a figyelmet. Talán azt szeretnéd, ha az 

olvasód a pszichológia történetét tanulmányozná, ugyanúgy, ahogy bizonyos 

művészeket a művészettörténet foglalkoztat? 

A: Igazad lehet abban, hogy a tudományos múzeumi darabokat illető gondolataim 

homályosak voltak. Ha a művészetekről van szó, a legfontosabb kritérium az 

eredetiség. A leggyönyörűbb művészi alkotás is értéktelennek tűnik, ha elavult 

hagyománynak megfelelően valósítják meg. Ki szeretne olyan kamarazenét 

hallgatni egy kortárs zeneszerzőtől, amit mondjuk barokk stílusban írt meg. 

[Fritz Kreisler egyébként hamisított ilyen zenét és azt valami ismeretlen barokk 

zeneszerzőnek tulajdonította, akire ő bukkant rá. Megúszta, mert „teremtményei” 

népszerűvé váltak, még mielőtt a közönség megtudta volna, hogy hamisítványok!] 

Az eredetiségre törekvés kevésbé fontos az érett tudományokban, hiszen 

megkell várnunk, amíg a kirakójáték már elég sűrű ahhoz, hogy kreatív 

megoldást találhassunk. Kevésbé érett tudományokban, például a pszichobiológiában, 

a kutatás nagy része néhány „eredeti” személy által vallott divatos elképzeléseken 

alapul, a többiek pedig jól helyezkednek. Ezért tehát fontos, hogy 

tudományosak legyünk és emlékezzünk a pszichobiológia régi múzeumi darabjaira. 

Ha bizonyos tények és elméletek nem működtek generációkkal korábban, 

valószínűtlen, hogy manapság fontosak lehetnek; de természetesen mindig érhetnek 

bennünket meglepetések. 

Most pedig rátérek a pszichológiai elméletekre. Sok kollégám úgy gondolja, 

hogy a pszichobiológiának a szükségesnél több tény áll rendelkezésére, és 

hogy elérkezett az ideje annak, hogy néhány jó elmélet ezeket a tényeket valamilyen 

követhető struktúrába szervezze. Ezzel részben egyetértek, de úgy gondolom, 

hogy néhány valóban alapvető fontosságú tény felfedezése még várat 

magára. Másrészt viszont jó elmélet nélkül lehetetlen megkülönböztetni az iga- 

26

zán fontos és a jelentéktelen tényeket. Az is igaz, hogy a jó elméleteket ritkán 

vetik el – különösen ha elég általánosak és egyszerűek, és így könnyű őket megjegyezni. 

Még a fizikában is, ahol az előrejelzések pontosságát sok 

tizedesjeggyel számolják, Newton elméletét még mindig tanítják, annak ellenére, 

hogy Einstein relativitáselmélete „falszifikálta” azt. Napi ügyeink során ritkán 

találkozunk gravitáció által elhajlított fénnyel vagy a Merkúr perihelion változásaival. 

A pszichológiában (a fizikával szemben) ritkán tudunk olyan kísérleteket 

végrehajtani, amelyek versengő elméletek közül választhatnának, mivel az 

ilyen kísérletek pontatlan eredményeket adnak. Általában az egyszerűbb vagy 

elegánsabb elmélet viszi el a pálmát. Sokat foglalkozom majd azokkal a pszichológiai 

elméletekkel, amelyeket tudományosnak tartok, különös tekintettel a 

fókuszált figyelem elméletére. A 3. párbeszédben foglalkozom részletesen ezzel 

a kérdéssel, egy Karl Popper-mottóval bevezetve a témát, akinek másik mottója, 

mely szerint a „valódi tudományos elméletek falszifikálhatóak” nagy hatással 

volt az én generációmra. [Popper maximájához lásd írott megjegyzéseimet 

Julesz, 1981-ben.] 

B: Figyelmesen hallgattalak, de nem tudom kihámozni, hogy mi az útravaló tanulság. 

Tudnál segíteni? 

A: Talán azt szerettem volna mondani, hogy a tudomány űzésének valódi ügyén túl 

van néhány fontos kérdés a háttérben, amelyeket nem szoktunk nyíltan emlegetni. 

Ezekről a hivatalosan figyelmen kívül hagyott, de a kutatói vállalkozás 

fontos részét képező témákról szellőztettem néhány gondolatomat. Gondolom, 

hogy sok fiatal kutató csak aztán szerzi meg ezt a tudást, hogy a tudományt már 

hivatásának választotta. Úgy gondolom, ha néhány ilyen témát nyilvánosság elé 

viszünk, az segíthet a fiatal kollégáiknak. A legfontosabb azonban az, hogy emlékeztetni 

szeretném minden kollégámat, hogy a pszichobiológia számos irányvonala 

pusztán divat. A mi tevékenységünk Herman Hesse szellemében „üveggyöngyjáték” 

úgyhogy élvezzük a játékot, és ne vegyük magunkat túl komolyan! 

27

2. Az alkotás folyamata: konjugáció, vagy tudományos 

kétnyelvűség? 

Még a legkitűnőbb kutatók sem mindig tudnak jóval többet egy 

tudományágról mint a nevét… Kulturális örökségünk tízezerszer hatalmasabb 

az emberi agy befogadóképességénél, így átadásához is legalább tízezer 

különféle szakemberre van szükségünk. Véget vetni az ismeretek ilyesfajta 

burjánzásának azzal érne fel, hogy az emberi kultúrát az egyetemes 

dilettantizmus megszületése érdekében kvízjáték-nyertesek prédájává tesszük. 

De vajon ki tudná összehasonlítani mondjuk a csillagászat és az 

orvostudomány felfedezéseinek tudományos értékeit? Senki, és ez nem is 

szükséges. Az a fontos, hogy az egymással közvetlen kapcsolatban álló 

területek összehasonlíthatóak legyenek. Így a szomszéd tudományterületekről 

alkotott ítéleteink – mintegy láncot alkotva – lassanként teljesen le fogják 

fedni a tudomány egészét. 

Polányi Mihály (1969) 

A: Azzal mindannyian egyetérthetünk, hogy az emberi agykéreg bonyolultsága 

folytán működésének tanulmányozásához egy sor tudományág, a szenzoros, 

perceptuális és kognitív pszichológiától az idegélettan, neurológia, neuroanatómia, 

embriológia, neurofarmakológia, matematika és fizika tudományán keresztül 

egészen a mérnöki tudományokig, az információelméletig, a neurális hálózatok 

elméletéig szükséges a tanulmányozásához. Felmerül a kérdés, hogy tud egy 

ember megbirkózni ilyen szerteágazó területekkel? Egy valószínű választ ad erre 

Polányi Mihály (1969) a fenti idézetében. 

Az ilyen, egymást keresztező és egymással határos tudományterületek közötti 

„nézőpontváltást” körülbelül annyira öntudatlanul végezzük, mint amenynyire 

öntudatlan és rutinos az a kooperáció, ami egy méhkas munkásai között 

tapasztalható. Csak az a fontos, hogy az agy működéseivel foglalkozó kutatók 

ne szakosodjanak csupán egyetlen területre; így a határterületükön túl működő 

specialistákkal is tudnak majd kommunikálni. Az ilyenfajta együttműködések 

eredményeként létrejövő haladást jól példázzák a technika forradalmi újításainak 

alkalmazási lehetőségei. A 40-es években például villamosmérnökök kezdtek 

kifejleszteni speciális, alacsony zajszintű erősítőket, amelyek lehetővé tették 

az idegélettanászok számára, hogy regisztrálják egyes idegsejtek akciós potenciáljait. 

Egy másik példa erre az az epilepsziás rohamok megfékezésére kifejlesztett 

sebészeti eljárás, melynek során a két agyféltekét elválasztják egymástól; 

Sperry és munkatársai (Sperry, 1982) viszont ennek köszönhetően tanulmányozhatták 

a hasított agy (split brain) mentális képességeit. 

28

A 

S 

O 

T 

2.1. ábra. Konjugáltság az ekvivalencia reláció (O = STS -1 ) példája esetén, avagy hogyan konvertálunk 

a megoldás érdekében egy bonyolult rutint már ismert szubrutinok sorozatára. Forrás: 

Julesz 1991. 

Láthatósági küszöb 

100 

10 

1 

Térbeli modulációs 

transzferfüggvény 

29 

B 

S –1 

0,1 1,0 5 1 0 1 

térfrekvencia 

c/deg 

Receptív mező 

térbeli pozíció 

(fokokban) 

2.2. ábra. Konjugáltság az agykutatásban. A neurofiziológusok által felfedezett mexikóikalapgörbe 

alakú receptív mezőket és a pszichofiziológusok által megtalált modulációs transzferfüggvényt 

(amelyet úgy kaptak, hogy változó térfrekvenciák mellett mérték a luminanciamintázat 

láthatósági küszöbeit) a Fourier transzformált kapcsolja össze. Forrás: LeDoux és Hirst 1986. 

Vajon létezik-e tudatos, és ezáltal gyorsabb útja a tudás ilyetén történő, 

lassankénti felhalmozásának? E kérdés igen közel áll a tudományos kreativitás 

problémájának lényegéhez. Habár sokféle módját találhatnám új paradigmák 

felállításának, esetleg próbálkozhatnék egy újfajta szemléletmód felvázolásával 

is, az alábbiakban csak a konjugáció és részben a „tudományos kétnyelvűség” 

10 

0 

10 

tüske/Sec

fogalmaira térnék ki. Ezek a megközelítések esetleg hozzájárulhatnak a tudomány 

– mint egész – fejlődéséhez, és talán az agykutatás témaköréhez is. 

A konjugáció egy olyan „módszer”, amellyel ekvivalenciarelációt létesíthetünk 

két rutin – egy alapvetően nehéz, (vagy ismeretlen) valamint egy már ismert 

és használt rutin – között. Ezt szemlélteti a 2.1 ábra: az O-val jelölt bonyolult 

rutin feladata elszállítani egy objektumot A-ból B pontba, amelyek között 

egy áthatolhatatlan akadály (egy fal) található. Ennek megoldására az egyik kínálkozó 

módszer az, hogy A-ból az S nyíl mentén fúrunk egy tárnaféle lyukat, 

onnan egy T alagutat a fal alatt (feltéve, persze, hogy a fúrás ismert művelet), 

végül pedig kifurakszunk az ellentétes irányú S-1 nyíl irányában a B pontba. A 

módszer egy idevágó alkalmazása: egyszerűsítsük az O szorzási (osztási) műveletet 

úgy, hogy bevezetjük S logaritmikus transzformáltat valamint az inverzét, 

amelyek így már visszavezetik a rutint a sokkal könnyebben elvégezhető T öszszeadásra 

(kivonásra). Hasonlóképp két függvény O konvolúciója 1 (vagy keresztkorrelációja) 

visszavezethető Furier-transzformációik egyszerű összeadásaira, 

amennyiben az inverz-transzformációt is hozzávesszük. Tény, hogy amikor 

a idegélettanászok felfedezték a macska retinájának ganglionsejtjei által alkotott, 

mexikói kalap alakú (a Laplace- és a Gauss-görbe kombinációjaként előálló) 

koncentrikus receptív mezőket (Kuffler, 1953), valamint a macska és a majom 

látókérgében a hosszúkás, meghatározott orientációjú receptív mezőket 

(Hubel and Wiesel 1960, 1968), már kiderülhetett volna, hogy a felfedezett téri 

szűrők válaszreakciói és a látható kép (a retinára eső fényesség eloszlása) konvolúciója 

környékén kell keresni a megoldást. Miután az idegélettanászok nemigen 

voltak járatosak a konvolúció területén, két pszichológus – Blackmore és 

Campbell (1969) – mutatta ki végül, hogy a szinuszos rácsmintázatok (amelyeken 

a luminancia eloszlása, tehát a kontrasztok által kiadott minta szinuszfüggvényt 

követ) abban az esetben fárasztják szelektíven ki az ilyen típusú mintázatok 

észlelését, ha a teszt és az összehasonlító mintázatok térbeli frekvenciája hasonló. 

A 2.2 ábrán egyértelműen követhető, hogy a szinuszos mintázat függvényeként 

értelmezett láthatóság (pontosabban válaszreakciója) – amelyet modulációs 

transzfer függvénynek (MTF) nevezünk – nem más, mint egy észlelés 

szerint súlyozott és a Fourier spektrumban értelmezett Dirac függvény, ami viszont 

a receptív mezők (a neurofiziológia módszereinek segítségével mért) idegi 

válaszreakcióinak a Fourier transzformáltja. Ha a kutatók kevésbé idegenkedtek 

volna a Furier-transzformációktól vagy a konvolúciótól, akkor a luminanciát 

már évekkel korábban felfedezhették és alkalmazhatták volna, attól a pillanattól 

kezdve, hogy az első ideélettani eredmények megszülettek. Felesleges is tovább 

gyarapítani listánkat a konjugáció felhasználási módjairól, mivel szinte bárki 

1 

Két – f és g (abszolút integrálható) – függvény konvolúcióján azt a műveletet értjük, melynek 

∞ 

definíciója: ( f * g)( 

x) 

= ∫ f ( t) 

⋅ g( 

x − t) 

dt 

, amennyiben x ∈ R (A ford.) 

−∞ 

30

említhet újabb példákat arra, hogyan lehetséges már ismert rutinok igen ügyes 

konvertálása még ismeretlen területekre. Ugyanakkor hasonló módon tehetünk 

szert újabb ismeretekre a tudományos kétnyelvűség alkalmazása által – ez az 

elv azonban kevesebb megbecsülésnek örvend, annak ellenére, hogy szinte analóg 

a valódi (lingvisztikai értelemben vett) kétnyelvűség fogalmával. 

Nos képzeljünk el egy macskát, aki szomorúan ül az egérlyuk bejáratánál. 

Arra sétál egy másik, és hirtelen elkezd ugatni. Odabenn egerünk arra gondol, 

jött egy kutya, és elkergette a macskát, így már nyugodtan kijöhet. Ekkor azonban 

az újonnan érkezett cica nyakoncsípi a kis rágcsálót, majd így szól a már 

órák óta ott üldögélőhöz: – Látod, milyen jó, ha az ember idegen nyelveket tud? 

Az, aki a saját nyelvcsaládja egyéb nyelveit tanulta – például egy angol az 

oroszt vagy a franciát – igazán nem is értheti meg, milyen, amikor valaki más 

nyelvcsalád nyelveivel találkozik. Egy magyar gyermeknek teljesen megszokott 

dolog, hogy már idejekorán indoeurópai nyelveket tanuljon. (A magyar a finnugor 

nyelvcsaládba tartozik.) Amikor németül kezdtem tanulni, egészen megütköztem 

a passzív szerkezet használatán. A magyar nyelvben mindig fejben kell 

tartani a cselekvő nevét. Például, ha azt mondanánk: „Valaki előadást fog tartani 

délben a stochasztikus folyamatokról”, még magyarul is igen komikusan 

hangzana; bármely indoeurópai nyelvben viszont nagyon egyszerűen ezt úgy 

mondanánk: „Délben lesz egy előadás a stochasztikus folyamatokról” 2 . Az indoeurópai 

nyelvcsalád beszélői a passzív szerkezetet nemhogy nem száműzték a 

grammatikából, hanem használatát teljesen természetesnek veszik – a magyaroknak, 

finneknek és észteknek azonban továbbra is meg kell küzdeniük azzal, 

hogy mindig pontosan kifejezzék: ki a cselekvő, és mit csinált. 

Mikor 1959-ben fiatal kommunikációs és radarmérnökként a Bell Laboratóriumba 

érkeztem, pszichológiával kezdtem foglalkozni. Csatlakoztam egy 

csoporthoz – kutatásaik arra irányultak, hogyan lehetséges bizonyos képek vizuális 

információit csökkenteni anélkül, hogy maguknak a képeknek az értelmezése 

megváltozna. Arra gondoltam, nem is árt, ha tanulmányozni kezdem az 

emberi látás működését. Nyilvánvaló, hogy miután egy kép már eleve tartalmaz 

redundáns (önismétlő) információkat, látórendszerünknek nincs szüksége a teljes 

részletdús képre. (Gondoljunk például a rajzfilmekre, ahol a pusztán körvonallal 

ábrázolt figurákat, tárgyakat is könnyedén felismerjük.) De voltaképp mi 

is a körvonal (kontúr)? Készíthetünk-e mondjuk olyan gépet (vagy algoritmust), 

amely pusztán a szürke különböző árnyalatait tartalmazó képfoltokból profi 

rajzfilmkészítőket is meghazudtoló ábrát alkot? 

2 Valójában egyszerűen ki lehet kerülni ezt a kissé erőltetett első mondatot egy gördülékenyebb 

megfogalmazással, ami egyben egy rejtett passzív szerkezetnek is tekinthető. (A ford.) 

31

2.3. ábra. Az elsőként Schumann (1904) majd Kanizsa (1976) által leírt szubjektív (illuzórikus) 

kontúrok. A képeken éles határokkal rajzolódik ki egy-egy háromszög, bár a legtöbb helyen 

luminanciakontúrok nincsenek. Kanizsa (1976) alapján. 

Eredetileg Ernst Machtól (1886) származik az az elképzelés, hogy a 

körvonalak meghatározására fel lehetne használni a függvény második térbeli 

(azaz a Laplace-féle) deriváltját. Az elgondolást David Marr (1982) és követői 

gondolták tovább, felvetve, hogy előbb a Gauss-, majd a Laplace-féle szűrő 

segítségével átlagoljuk a kép luminanciáját. A képnek és a Gauss-függvény 

Laplace-féle deriváltjának konvolúciója közelítőleg megegyezik a macska 

retinális ganglionsejtjeiben talált koncentrikus receptív mezők illetve a striatális 

látókéregben (V1) talált hosszúkás receptív mezők (mexikói-kalap görbeként is 

ismeretes) második Laplace-deriváltjával. [A receptív mezők Gauss görbével 

súlyozott szinusz és koszinusz függvényre is hasonlítanak – ezt a függvényt 

Gabor-függvénynek is nevezik, Gábor Dénes (1946) tiszteletére, aki úgy jutott 

ezekhez a deriváltfüggvényekhez, hogy az információ továbbítás térben és 

időben egyaránt optimalizált értékeit kereste.] 

Egy kép kontúrjainak, illetve egymást részben átfedő objektumainak meghatározásához 

igen alkalmatlanok az efféle egyszerű lineáris műveletek. Egy 

kerítés előtt ülő nyúl füleiről például nem is igen vagyunk képesek egyértelműen 

eldönteni, vajon az állathoz, avagy a kerítéshez tartoznak-e; igen jól kell ismernünk 

ezeket az alakzatokat (kerítés, nyúl) ahhoz, hogy az arcot elkülöníthessük 

a háttértől. Sőt, létezik egy úgynevezett „szubjektív (illuzórikus) kontúr”nak 

nevezett jelenség is, amit Schumann fedezett fel (Schumann 1904), majd 

később Kanizsa (1976) fejlesztette tovább elméletét. Az alábbi, 2.3 ábra világosan 

mutatja, hogy illuzórikus kontúrok olyan egynemű területeken jelennek 

meg, az egy egyenesre eső vonaldarabkák végeinek képzeletbeli összekötése által, 

ahol a kép tónusa egyáltalán nem változik. A kognitív pszichológiai irodalomban 

ezt a jelenséget a magasabb szintű felfogóképesség egyfajta összetett 

rutinjának tulajdonítják. Nem olyan régen idegélettanászok kimutatták (von der 

32

Heydt et al. 1988), hogy a szubjektív kontúrok kiegészítése a V2-ben (a majom 

agykérgének alacsony szintjén) megy végbe – szerencsénkre. 

Bal szem Jobb szem 

fantompontok 

helyes 

pontlokalizáció A B C D 

AR BR CR DR AL BL CL DL A jobb szem által 

A bal szem által 

érzékelt pontok 

érzékelt pontok 

A R = Jobb szem 

A L = Jobb szem 

2.4. ábra. Binokuláris illesztés, avagy a fantompontok kiszűrése: négy egyforma célpont esetén 

16 féle elrendezés lehetséges, amelyből csupán négy helyes. Monokuláris jelölés (primitív jegyek 

vagy kulcsok) nélkül csak globális megkötések (például keresztkorreláció) mellett lehet a fantompontokat 

kiszűrni. Forrás: Julesz 1971 

Röviden összefoglalva, miután 1959-ben elkezdtem tanulmányozni a 

pszichológiai szakirodalmat, kiderült számomra két dolog: egyrészt a kontúrérzékelés 

igen közeli kapcsolatban áll a tárgyak hátterüktől való elkülönítésével, 

másrészt viszont ezt a képességet a szemantikus memória irányítja – méghozzá 

igen rejtélyes módon. Amikor tehát felvetettem, hogy az agy esetleg a mélység 

sztereoszkopikus érzékelésének (a térlátásnak) a horizontális diszparitáson alapuló 

módszerét alkalmazza a tárgyak elkülönítésére, bebizonyosodott, hogy ahhoz, 

hogy a tömegben észrevegyük egyazon arc jobb- és bal szemben kialakuló, 

egymásnak megfelelő retinális képét, először magát az arcot kell felismernünk – 

azonban azt, hogy ez a komplex művelet hogyan is megy végbe, még mindig 

rejtély fedi. Már négy céltárgy esetében is összesen 16 fajta elrendezés lehetséges 

(ld.: 2.4 ábra), mivel nem tudjuk, melyik retinális projekció melyikhez tartozik. 

Ezek közül csupán négy céltárgy „helyes”, a többi „hamis” vagy fantom 

céltárgy. N darab céltárgy esetében a fantom-tárgyak száma N 2 – N-re növekszik. 

Ennélfogva a monokuláris (egy szemmel való) alak- és kontúrfelismerés 

alapvetőnek bizonyult a sztereopszis témakörében – ezt a nézetet még a téma 

33

korabeli vezető szaktekintélye, Kenneth Ogle (1964) is osztotta. Egykori radarmérnökként 

azonban tisztában voltam azzal, hogy a pszichológusok ezirányú 

meglátásai nem helytállóak. Végül is ahhoz, hogy a légelhárításban alkalmazott 

álcázásokat a felderítés során leleplezzük, elég egy sztereoszkópon keresztül 

szemlélni a légi felvételeket – amelyek a parallaxisnak nevezett két különböző 

pozícióból rögzített térhatású fényképek – és az álcázott objektum rögtön előbukkan, 

miután mélységet nyer. A gyakorlatban természetesen nem lehetséges a 

tökéletes álcázás, így a sztereoszkópos megfigyelés után fél szemmel nézve is 

észlelhető néhány halvány cue, amelyek lehetővé teszik a céltárgy környezetétől 

való megkülönböztetését. Segítségül hívtam tehát az egyik első IBM 704-es 

nagyszámítógépet (épp ekkor kapta meg a Bell Laboratórium), és készítettem 

néhány tökéletesen álcázott sztereoszkopikus képet (ilyenek láthatók a 2.5a ábrán). 

A binokuláris diszparitás itt véletlenszerűen elhelyezett (de a két képen 

egymásnak megfelelő) fehér és fekete pontok (pixelek) egész számú halmaza, 

melyek két – egy jobb- és egy baloldali – négyzetben helyezkednek el. Ezek az 

alakzatok monokulárisan szemlélve nem tűnnek többnek véletlenül elhelyezkedő 

pontok összességénél, a különböző diszparitású területek között nem látható 

törés vagy szakadás. Amint azonban a két szem fuzionálja a kettőt, a korrelációba 

lépő területek érzékelhető mélységet nyernek a fél szemmel amúgy nem 

látható diszparitás miatt. (Részletesebben lásd: Bernstein 1984; Hunt 1993; 

Julesz 1986a, 1990a, b) 

A 2.5b ábra hasonló az előbbi, 2.5a ábrához azzal a különbséggel, hogy az 

RPS pontsűrűsége itt csak pár százalékos, az összeolvasztása azonban itt sem 

okoz nehézséget. Látórendszerünk tehát kiegészíti a térben elhelyezkedő felületeket 

ott is, ahol amúgy nincsenek pontok (mintha az egésznek lenne egy konvex 

burka). [A „kitöltés” képessége igen sok korai modellalkotót ihletett meg; 

lásd Grossberg és Mingolla 1985.] 

Azért foglalkoztam ilyen sokáig e kérdéssel, hogy hangsúlyozzam, az RPS 

pszichológiai bevezetése egy radarmérnök abbéli felismerésének köszönhető, 

hogy az az általánosan elfogadott tény, miszerint a légi felderítésben lehetetlen 

háromdimenziós álcázást alkalmazni, eleddig ismeretlen volt pszichológusok 

számára. Saját tudományos kétnyelvűségem vezetett az RPS felfedezéséhez, 

pedig léggömbből vagy repülőből készített és RPS-re hasonlító sztereófényképek 

feltételezhetően már korábban is tucatjával álltak rendelkezésre [Babington- 

Smith 1977 például egy Kölnről készült légelhárítási fényképet közöl, amelyet 

két, igen kedvező pontból rögzítettek; ha binokulárisan nézzük, ezen még a 

Rajnán úszó jégdarabokat is látni lehet – különösen egyes hídpilléreknél, ahol a 

jégfolyam iránya megváltozik.) A számítógépek megjelenése persze lehetővé 

tette az ingerek optimalizálást és az ideális álcázást. Manapság már olyan dinamikus 

– másodpercenként 30, vagy még több képkockából álló – RPS-t is készíthetünk, 

melyek mélységgel rendelkező mozgó alakzatoknak tűnnek, miközben 

monokulárisan szemlélve viszont csupán mozgó zajminta („hó”) benyomását 

kelti. 

34

Összegezve tehát e kissé személyes eszmefuttatást, megállapíthatjuk: igaz 

ugyan, hogy a tudomány egésze nem feltétlenül tudatos módon halad előre a különböző 

diszciplínák egymást átfedő területeinek sakktábláján, mégis, egy tudósnak 

csupán akkor van esélye előre kitűzött célok elérésére, ha nem riad viszsza 

két, egymástól távolinak tűnő diszciplína elsajátításától, és alkalmazza tudományos 

kétnyelvűségét például az agykutatás tanulmányozására. A fizika és a 

pszichológia, vagy a fizika és a neuropszichológia páronként együttesen például 

kitűnő hátteret biztosítanak a pszichobiológioának, éppúgy, mint a fizika és a 

neuropszichológia. 

B: Semmi kétségem afelől, hogy a konjugáció és a tudományos kétnyelvűség a 

kreatív gondolkodásmód mozgatórugói, azt azonban nem látom be, miért kell 

ráhúzni magára a kreativitás folyamatára két eljárás kényszerzubbonyát is. A 

kreáció legizgalmasabb eleme éppen az a pillanat, amikor valakinek felötlik a 

fejében egy gondolat. Amikor Kekule megálmodta a benzolgyűrűt, vajon a konjugáció 

vagy a tudományos kétnyelvűség dominált-e inkább? Talán helyesebb 

lenne, ha azt mondanám, valami tudattalan, esetleg parallel módon végbemenő 

folyamatról volt szó, mely a logikus gondolkodás mögül tört – tudj’isten, hogyan 

– a felszínre. A kreativitás számomra az emberi gondolkodás legmisztikusabb 

aktusa – rejtélyesebb, mint maga a tudat, melynek lényegét még mindig 

homály fedi. 

(a) 

(b) 

2.5. ábra. Véletlen pont sztereogrammok: (a) 50%-os pontsűrűséggel, (b) 5%-os pontsűrűséggel. 

Fél szemmel nézve a képek pontok véletlenszerű és rendezetlen halmazának tűnnek, de a binokuláris 

fúzió során egy háromszög (a) vagy egy négyzet (b) ugrik ki az ábrán. Forrás: Julesz 1960, 

1971. 

35

3. Az elméletek szerepe 

a pszichobiológiában 

Amikor a tudományos ismeretek fejlődésére gondolok, akkor nem a megfigyelések 

számának növekedéséről beszélek, hanem a tudományos elméletek ismételt 

elvetésére és jobb, kielégítőbb elméletekkel való helyettesítésükre 

Karl Popper (1963) 

A: Kísérletező alkat vagyok és egy jó kísérletet többre tartok a legtöbb elméletnél. 

Természetesen amennyiben tudni akarjuk, mit nevezzünk adekvát, a tényeket bemutató 

kísérletnek, rendelkeznünk kell egy alapul vehető elmélettel is, kivéve, 

ha az eredmény olyan alapvető tényeket közöl, amelyek egy egészen új rendszernek 

szolgálnak kiindulópontul. A pszichobiológia az egyetlen terület, ahol 

alábecsültem az elméletet, miután úgy gondoltam, ez az a tudományág, ahol kevés 

egzakt elmélet létezhet – ide számítva a trikromáciát is. Minden elismerésem 

a fizika számos nagy elméletéé – Maxwell elektromágneses teóriájáé (amelyet 

az ő egyenleteivel írhatunk le), a kvantumelméleté (ide tartoznak a 

Schrödinger-egyenletek), és az Einstein féle általános relativitáselméleté (amelyet 

az Einstein-Riemann egyenletek fejeznek ki). Ennek ellenére a fizikusok 

nagyon is értik a módját, hogyan kerüljenek ki „kínos” problémákat. Ilyen például 

az, amikor a konyhakőre kiömlött tej alakját kell egyenletekkel leírnunk 

(lásd Sperling 1978). Amennyiben a kutatók feladata egy mágneses palackban 

levő plazma alakjának kiszámítása, ugyanazokkal a problémákkal találják magukat 

szemben, mint a pszichobiológia mezején vizsgálódó kollégáik. Egy 

„gondolatot” például úgy is elképzelhetünk, mint egy adott idegsejt-csoport aktivitásának 

formáját. 

Ezekben a híres fizikai elméletekben egyébként parciális differenciálegyenleteketen 

alapulnak, amelyeket – az egyszerű, elsőfokú esetekben – már rutinfeladatnak 

számít megoldani. A baj akkor kezdődik, amikor előkerülnek a nemlineáris 

egyenletek. Elmélkedjünk egy kicsit a lineáris és nemlineáris problémákról. 

Alapelvem, hogy a pszichobiológiában a lineáris képletekkel leírható 

folyamatok nem lehetnek alapvetőek, miután egy lineáris transzformációnak 

mindig létezik inverze, amely semlegesítheti azt, tehát nem születik döntés. Egy 

olyan rendszer pedig, amely döntésre képtelen, voltaképp csupán egy ablaküveg. 

Talán egy köteg üvegszál jobb analógia lenne, mert elképzelhető, hogy 

addig kuszáljuk a függvényünket, amíg a köteg inverze képes nem lesz kibogozni 

azt. Az efféle tér és időbeli összekeverés számtalan esetben bizonyulhat 

hasznosnak: összekuszált üvegszálaink átmetszésével jó kis zárat készíthetünk, 

amelynek a nálunk levő törött darab a kulcsa. Előfordul, hogy a nemlineáris 

műveleteket megelőzően a lineáris tér és időbeliszűrők ilyesmit hajtanak végre. 

Egy olyan rendszernek, azonban, melyben egy lineáris műveletet nem követ egy 

36

nemlineáris, nem is lehet biológiai vonatkozása, miután döntést nem hoz, így információt 

sem veszít. Mindig zavarba jövök, ha egy kollégám azzal a büszke 

felfedezésével áll elő, hogy talált egy elsőfokú, lineáris perceptuális jelenséget. 

Ez számomra csak annyit jelent, hogy az illető valami lényegtelen dolgot figyelt 

meg. 

B: Túlzásnak tartom, hogy a lineáris rendszereket ilyennyire lefokozzuk. Elvégre is 

Hook törvénye (amely azt állítja, hogy egy megnyúló pálcika megváltozásának 

nagysága egyenesen arányos a pálcika hosszával) a mechanika egyik alapvetésének 

számít, mint ahogy Weber törvénye a pszichofizika egyik alapkérdése. 

Megjegyzem, Newton második törvénye – F = ma – a fizika alaptétele; ez hihetetlen 

mennyiségű jelenség leírására alkalmazható a kocsik mozgásától az üstökösökéig. 

A: Elfelejted, hogy Hook törvénye lineáris egyenleteken alapszik, míg Newtoné 

egy elsőfokú differenciálegyenlet, melyben a egy térvektor második – idő szerinti 

– deriváltja. Az ehhez hasonló, lineárisnak tűnő differenciálegyenletekre 

létezik egy elmélet, melyet Zadeh és Ragazzini (1950) klasszikus publikációjából 

ismerhetünk: amennyiben a rendszer működését leíró elsőfokúnak látszó 

differenciálegyenlet bármelyik paramétere (pl. m Newton törvényében) időben 

változó értékeket vesz fel, akkor a rendszer működése nemlineáris. Newton törvénye 

csak abban az esetben lesz érdekes, ha valódi élethelyzetekre alkalmazzuk: 

például nemlineáris súrlódás esetén, avagy ha egy légy „pszichológiáját” is 

az erő egy tényezőjének tekintjük. (Példa erre Werner Reihardt kísérlete, aki 

torzióméterre egy legyet ragasztott, és a légy körül forgatni kezdett egy lukacsos 

hengerdobot, majd megmérte a hengerdobra körözve rárepülő légy landoláskori 

forgatónyomatékát, és a Newton-féle törvény eredményétől való eltérést a légy 

„viselkedéseként” értelmezte.) 

Örülök is, hogy felvetetted Weber törvényét. Természetesen hasznos azokban 

az esetekben, amikor két jelenség között a változás lineáris függvénnyel írható 

le; ilyen például az az intenzitásváltozás, melyet még érzékelni tudunk (ezt 

éppen észrevehető különbségnek (ÉÉK) hívják – jele ΔI); ez a mennyiség a háttérintenzitás 

(I) változásával egyenes arányban növekszik. Ezek szerint ΔI = kI, 

ahol k konstans. Az ilyenfajta, egymással „lineáris” kapcsolatban álló jelenségek 

esetében viszont logaritmikus megfeleltetés létesül a mennyiségek között. 

Fechner törvénye is ezt fejezi ki: neki az a kitűnő ötlete támadt, hogy tegyük 

egyenlővé ΔI/I-t ΔS-sel. S-t tekintsük az „érzékelés” pszichológiai megfelelőjének. 

ΔS-t integráljuk, ezek szerint ∫ ΔS = S, 

így kapjuk az S = c log I kifeje- 

zést, amelyben c konstans. Több mint száz éven keresztül általánosan elfogadott 

tényként kezeltük, hogy a hallás-, fényesség-, nyomás-, hő- és elektrosokkérzetek 

logaritmikus függvényei a hang nyomásának, a luminanciának, a fizikai 

nyomásnak, a hőmérsékletnek és az elektromos feszültségnek. Mindazonáltal a 

Fechner törvénnyel, amely tehát a Weber törvény integrálja gondok vannak. 

Először is, a Wéber-törvényben szereplő ÉÉK csak egy bizonyos határig li- 

37

neáris. Erős inger esetén az összefüggés nemlineáris (azaz túlterheltté válik). 

Még vasrudaknál is megfigyelhetjük, hogy Hook törvényét meghazudtolva egyszerűen 

„cseppfolyóssá” válnak. Igen kis ingerek esetén a központi idegrendszer 

egy „ideális megfigyelő” szerint közelít, így az átlag és a szórás aránya számít. 

Ekkor a Weber-törvény érvényét veszti, mivel az érzet (ÉÉK) az inger négyzetgyökével 

lesz egyenlő. A másik gond a Weber- és Fechner-törvénnyel még 

újabb keletű, és Stevens hatványtörvényéből következik: Stevens kimutatta, 

hogy az érzet (S) és a fizikai inger (P) közötti összefüggés az S = PN egyenlettel 

írható le, ahol N az esetek nagy részében 1-nél kisebb szám, ám néha felvehet 1nél 

nagyobb értékeket is; az eredmény Fechner logaritmikus törvényétől való eltérése 

aránytalanul nagy. 

A Weber- vagy Fechner tipusú pszichometriai, vagy a Stevens-féle hatványfüggvények 

előállítási módjainak technikai részletezésébe most nem bocsátkozom. 

Az elmúlt évtizedben kiadott tankönyvek tele vannak hasonló mérésekkel. 

Amennyire tudom, Donald MacKay barátom volt az első, aki javasolt 

egy igen merész ötletet e két elmélet kibékítése végett – az elképzelés vázlata a 

3.1 ábrán látható. Feltételezte, hogy a legegyszerűbb érzet két, – egy alulról felfelé, 

illetve egy felülről lefelé irányuló – folyamatból áll. E kettőt két átalakító 

(amelyek Fechner logaritmikus rendszere szerint működnek), valamint egy 

komparátor köti össze. Az első (fentről lefelé végbemenő) átalakító fizikai intenzitása 

a komparátorba érkezik be, míg a komparátor bemenő jele egy „érzékgenerátor”-ból 

(S) származik. Ez egy rejtélyes doboz lenne, amely a qualiát generálja. 

MacKay úgy véli, addig változtathatjuk e beépített S qualia erősségét – 

amely szintén csatlakozik a komparátorhoz –, amíg a bemeneti jelek meg nem 

egyeznek. 

I 

mlog(I) 

komparátor 

mlog(I) = nlog(G) 

G = I m/n = Ik 

3.1. ábra. A Fechner törvényből adódó Stevens féle hatvány függvény MacKay féle deriválása 

38 

Nlog(G) 

Miután az alacsony szintű látás elméletével értek egyet, és figyelmen kívül 

hagyom a felülről lefelé irányuló folyamatokat, MacKaynek az az ötlete, hogy a 

legegyszerűbb érzeteknek létezik egy felülről lefelé végbemenő fázisuk, melyben 

egy qualia-generátor is részt vesz, nem túl szimpatikus számomra, bár érdekes 

lehetőségnek tartom. 

B: Úgy tűnik, azon kevesek közé tartozol, akik MacKay ötletét komolyan vették. 

Talán azoknak a kollégáidnak kissé jobb a lelkiismerete, akik nem kívánták 

szétválasztani a fentről lefelé, illetve alulról felfelé irányuló folyamatokat; ők 

nem kívántak egy olyan modell hirdetőivé válni, amely – úgy tűnik – megköve- 

G

teli az elme és az agy dualitását. Jóllehet, érdemes megfogadni MacKay 

azirányú tanácsát, hogy nem választhatjuk szét az emberi agyat az alulról fölfelé 

és a felülről lefelé történő, külön lejátszódó fázisokra, hanem azoknak egymással 

kooperálva kell működniük még a legegyszerűbb perceptuális feladat esetén 

is. 

A: Filozófiai nézőpontból irreleváns, hogy valaki a dualista illetve monisztikus 

elme-agy koncepcióra épít; mivel e meggyőződés nem tartozik az agykutatás 

gyakorlati szempontjai közé. 

Kezdjük hát el vizsgálni, milyen szerepet játszanak ezek az elméletek a 

pszichológiában. (A sztereopszis részletes elméletét az ötödik dialógusban fogom 

tárgyalni.) Amennyiben pár feltételnek eleget teszünk, a sztereopszis igen 

sokféle jelensége megmagyarázható – az egyetlen kikötés e feltételek pszichobiológiai 

érvényessége. Ahogy a perceptuális jelenségek felől az egyre kognitívabb 

jelenségek felé haladunk, a pszichológiai elméletek úgy tűnnek egyre kevésbé 

megvalósíthatónak – ezt a fókuszált figyelem példáján fogom bemutatni. 

B: Mielőtt még belekezdenél a fókuszált figyelem magyarázatába, elmagyaráznád, 

mit is jelentenek ezek a szakkifejezések, és miért is akarsz ezekről beszélni? 

A: Úgy gondolom, a fókuszált figyelem a pszichológia egyik legérdekesebb jelensége. 

A korai pszichológiai viták egyik tárgya volt. Jól illusztrálja, mennyire 

óvatosan kell eljárnunk ahhoz, hogy teóriáink következményeit világosan lássuk, 

de azt is, egy elméletre nézve milyen messzemenő következményei lehetnek 

apró kísérleteinknek. Azt is fontos látnunk, hogy e kísérletek némelyike 

nem nélkülözi a legújabb technológiai eljárásokat. Némely, évtizedeken keresztül 

folyó vita csupán nemrég zárult le egyértelmű eredménnyel, más kérdések 

pedig továbbra is válaszra várnak, egészen addig, amíg az agy funkcionális képalkotó 

vizsgálati módszerei nem fejlődnek tovább. 

A fókuszált figyelem kifejezés sokféle jelentéssel bír. Helmholtz (1866) 

számára például a „reflektor” szerepét töltötte be, amelynek révén „lelki szemeit” 

rávethette a retinára eső kép bármely részletére egy rövid fényfelvillanás által 

alkotott utókép retinába való égetése által. James (1890) a fókuszált figyelmet 

„megosztott figyelemként” értelmezte, amely lehetővé teszi, hogy a korántsem 

végtelenül rendelkezésre álló mentális erőforrásokat az ember egy-egy körülményre 

irányítsa. Megint másoknak a fókuszált figyelem azt a csodálatos képességet 

jelenti, hogy gondolkodásunk irányát megváltoztassuk, majd újra eredeti 

medrébe tereljük. Sőt, életünk végéig vizuális ingerek, különböző események 

és gondolatok billiói árasztanak el bennünket, agyunkat triviális információkkal 

töltve meg. Ez azt jelenti, hogy a figyelem bizonyára valamiféle szűrő 

is. Az összes figyelmen kívül hagyott információt „háttér”-nek (vagy „semmi”nek), 

a kevés számú megfigyelt információt pedig – amely a hosszútávú memóriában 

raktározódik el – „kép”-nek (vagy „valami”-nek) tekinthetjük. A megfigyelt 

és emlékként elraktározott események láncolata életünk személyes 

történetének esszenciája, az a jellemző, mely a többiektől megkülönböztet. 

Eleddig a fókuszált figyelem típusait – a reflektortól a szelektívig – inkább 

metaforák, mint valódi modellek írták le. 

39

mint valódi modellek írták le. 

Jóllehet, a fókuszált figyelem sok tulajdonsága érdekes lehet számunkra, e 

dialógusokban csupán egyetlen speciális jellemzőjét vizsgálnám meg részletesebben, 

amit úgy fogok hívni, hogy „elszakadás a tömegtől”. Ha egy betűkből 

és számjegyekből álló sűrű szöveget szemlélünk, az egyes karaktereket már 

nem külön-külön látjuk. Ahhoz, hogy a szövegben egy adott jelet felleljünk, tüzetesen 

meg kell megvizsgálnunk. Tudjuk, hogy az elemek egybeolvadása az 

általam „textúra-kialakulásnak” hívott pillanatban jelenik meg (amikoris a 

szomszédos elemek egymást gátolják). Ebben az esetben a betűk sűrű halmaza 

alfabetikus textúrát alkot. Amennyiben a karakterek „texton egyensúlyban” vannak, 

tehát nincsenek feltűnő, kiugró jellegzetességek, betűről betűre történő 

vizsgálat (gyors letapogatás, vagy „olvasás”) szükséges ahhoz, hogy 

elkülönítsük az egymást gátló, szomszédos jeleket. A fókuszált figyelem 

kifejezés alatt azt az alapvető eljárást fogom érteni, amely a sűrű szöveg vagy 

mintázat jeleit egymástól elkülöníti. Az, hogy a betűket egyenként kell-e 

végignéznünk, avagy figyelmünk kiterjedhet-e különféle szomszédos 

karakterekre is, szintén érdekes probléma (amelyről egyébként az utolsó 

dialógusban Tudjuk azt részletesen is (Sagi és szó Julesz lesz). 1986, egyéb tanulmányok mellett), hogy ha fi- 

gyelmünket egy jól meghatározott területre összpontosítjuk, ez a koncentráció a 

kiválasztott rész holdudvarára is hatással van, miáltal felerősödhetnek az innen 

származó amúgy gyenge érzetek. 

Ha azonban nagy a távolság a kép elemei között, és ezek egyenként is elkülöníthetőek, 

akkor a betűket egymás után is, és egyszerre is képesek vagyunk 

olvasni. Hogy e két mód közül végül melyik kerekedik felül, azt ne részletezzük 

mélyebben (mindazonáltal lásd Saarinen és Julesz 1991, valamint Hung (előkészületben)). 

Létezik a fókuszált figyelemnek egy másik fontos funkciója is, a különböző 

méretarányok közötti választás. Egy kép vagy látvány háromfajta nagyítási 

arányban is szemlélhető anélkül, hogy eltávolodnánk tőle (Julesz 1980). Közepes 

nagyításnál tekinthetünk egy arcot, mint egyet a sok másik arc között. Ezután 

ráközelíthetünk, és részleteket is észrevehetünk rajta, olyanokat is, mint például 

az illető borotválatlan pofaszakálla. Végül felfoghatjuk az arcot úgy is, 

mint egy parányi objektumot egy hatalmas szobában, elvesztve ezzel annak öszszes 

részletét. Mint már említettem, e három nagyítási mérték megfelel a három 

térbeli frekvencia-csatornának, amelyekre az jellemző, hogy ha két oktáv távolságra 

vannak egymástól, nem kerülnek egymással interferenciába (lásd még 

Stromayer és Julesz 1972), és csupán három ilyen független csatorna fér el a 

0,5-30 ciklus/fok tartományba, amelyben az ember egyáltalán képes látni a térbeli 

mintázatot. E három skála közötti váltás mentális képessége talán a fókuszált 

figyelem legfontosabb aspektusa, melynek pár részletét már tanulmányoztuk 

(Papathomas és Julesz 1984). 

B: A fókuszált figyelemhez fűzött megjegyzéseid túlságosan is részletekbe menőek 

voltak számomra, bár már látom, mennyire nehéz megérteni egy pszichológiai 

40

elméletet – vagy eldönteni annak helyességét – akkor, amikor ez a kifejezés 

számos különböző jelenséget is leírhat. Ugyan világos, hogy a fókuszált figyelem 

jelentése nem összeegyeztethető a megosztott figyelemével, az „elszakadás 

a tömegtől” elmélete valamint a „különböző méretarányú nagyítások”-é nekem 

ugyanazt jelenti. Végülis az elnagyolt méretarányt véve alapul, a sűrű halmaz 

zsúfoltnak fog tűnni, és amennyiben nagy frekvenciájú téri csatornát veszünk, 

sűrű halmazunkat részleteire bonthatjuk. De igencsak elkanyarodtál attól, milyen 

szerepet játszanak az elméletek a tudományban. Amennyiben van ehhez 

hozzáfűznivalód, tedd meg most, vagy válassz más témát. 

A: Rendben. A Természetre általában úgy gondolok, mint egy összetett játékra, 

egy fizikusra pedig, egy igen leegyszerűsített skálán,mondjuk, mint aki a sakkhoz 

vagy a góhoz kibicel, és anélkül próbálja megérteni szabályait, hogy azelőtt 

a játékról halvány fogalma lett volna. Egyáltalán nem valószínű, hogy fizikusunk 

képes lesz a játék szabályait rekonstruálni csupán azáltal, hogy profik 

meccseinek százait nézi végig, de tegyük fel: néha előfordulhat, hogy véghez 

viszi e csodálatos tettet. Esetleg még el is sajátíthat egynéhány ügyes lépést, 

vagy érdekes játékot eredményező stratégiát. Viszont soha nem fogja tudni kiszámítani 

előre egyetlen játék kimenetelét sem, hiszen az végeredményben a játékosok 

véletlenszerű preferenciáin múlik. Az egyetlen, amire a szabályok ismeretében 

képes: el tudja dönteni egy végigjátszott partiról, hogy valódi játszmát 

látott-e. Tehát a játék menete egészen mást jelent, mint a szabályai. A kvantummechanika 

előtt a fizikusok úgy vélték, egy-két peremfeltételből már kiszámolható 

egy játék kimenetele; ma már tudjuk, ez még a fizikában is lehetetlen – 

erről a kvantumrészecskék véletlenszerű természete gondoskodik. Az élettudományokban 

(ideértve természetesen a pszichobiológiát is) a Természet szabályai 

és az evolúció játékának néhány aktuális kimenetele közti különbség léte mindig 

is alapvető volt. Tény, hogy az élettudományok és a pszichobiológia legérdekesebb 

kérdései túlmutatnak a játék szabályain, és annak menetéhez vezetnek 

el bennünket, ide értve ama titokzatos peremfeltételeket is. Egy példa: többékevésbé 

tisztában vagyunk ugyan a földi élet szabályaival, viszont a leghalványabb 

elképzelésünk sincs arról, hogyan jöttek létre a megfelelő peremfeltételek 

(„a tyúk, vagy a tojás”), amelyekből egy bizonyos faj bizonyos egyede a fogamzás-embriogenezis-kifejlődés 

ciklus alatt végül is létrejöhet. Moore-nak (1961) 

volt egy igen érdekes – amúgy eléggé ismeretlen – elmélete, amelyben azt állította, 

minden önreprodukáló automatának rendelkeznie kell egy úgynevezett 

„Édenkert” állapottal, mely elrendeződés nem származtatható az automata szabályaiból. 

Hogy mármost a DNS nyelvének kialakulása ad hoc történelmi véletlenszerűség, 

avagy a Természet szabályrendszerébe illeszkedik, ez a kérdés nem 

tartozik a tudomány körébe. Hasonlít egy másik effajta kérdésre: csupán azért 

fejlődött-e ki a Homo sapiens, mert a dinoszauruszok egy katasztrófa következtében 

kihaltak? 

Nyilvánvaló, hogy látórendszerünk kifejlődése igen sok evolúciós zsákutcát 

végigjárt. Egy amőba vagy hal túlélési feltételeihez döntő módon hozzájárul, 

41

hogy bizonyos vizuális ingerekre reagáljon – ki tudja megmondani, hogy e képességből 

mennyi maradt meg a mi idegrendszerünkben? A fizika – az élettudományokhoz 

hasonlóan – szintúgy továbbléphet egy olyasfajta kérdés kutatásával, 

amely azt feszegeti, milyen egyéb univerzumok alakulhattak ki a Nagy 

Bumm után, és milyen törvények alakították ki történelmüket. Ennek megválaszolása 

természetesen nem az én feladatom. A pszichobiológia alapkérdése – 

képletesen – a játék (az ember központi idegrendszere) struktúrájának leírása. A 

játék szabályai (feltéve, hogy pszichokémiai természetűek) már kevésbé érdekesek. 

Ez a tény viszont alapvetően megkülönbözteti kutatási módszereit egy fizikuséitól. 

B: Van szerencsém ismerni episztemológiai témák iránt érzett vonzalmadat, éppen 

ezért meglepő lenne, ha e dialógus nem nyúlna hosszúra. Emlékszem, gyakran 

hangoztattad azt a meggyőződésedet, hogy egy pszichológiai elméletet igen nehéz 

– vagy egyenesen lehetetlen – megcáfolni. 

A: Márpedig rövid lesz a dialógus, azért is, mert meredek dolog vitatkozni elméleteim 

szerepéről csupán általános szempontok alapján. (Következő párbeszédünk, 

amely a matematika szerepét vizsgálja a pszichobiológiában, már sokkal 

hosszabb lesz) Mindazonáltal a matematika egy kutatási területen gyakran akkor 

lép be a képbe, ha ott már van mit konkretizálni. Az a kevéske elmélet viszont, 

amely a pszichológiában eddig felmerült, olyan bizonytalan, hogy érvényességüket 

nehéz eldönteni. A pszichológusok szeretnek élesen fogalmazni – 

így minél többet változtatunk, annál kevésbé lesz nekik szimpatikus az elmélet. 

Például itt van a „bűvös hetes (plusz – minusz kettő) szám”-ként ismeretes – 

igen forradalmi – kognitív elmélet, mely George Miller (1956) cikkéhez, illetve 

annak előfutáraihoz (Pollack, 1952, 1953) fűződik. Ez az „elmélet” feltehetően 

az egy adott pillanatban kezelhető maximális számú adat mennyiségét határozza 

meg. Mondjuk, amennyiben hirtelen felvillantják előttünk négy kő képét, azokat 

igen gyorsan meg tudjuk számlálni, ha azonban már öt, vagy több kőről van szó, 

hibázni kezdünk. E hibahatár – mely 5–9 adatnál jelentkezik – ugyan nem olyan 

egzakt, mint egynémely fizikai állandó, azonban az emberi agytevékenység számos 

jelenségére még így is alapvetően alkalmazható. A gond ezzel a határértékkel 

csupán az, hogy vannak olyan esetek, ahol nem érvényes. Négy kavics felfogható 

például egy magasabb perceptuális nyaláb együtteseként, amelyet tetragonnak 

neveznek (ilyen például egy négyzet) – így tehát négy négyzet észlelése 

válik lehetővé. Magyarul tizenhat kavicsé. Ismeretes: a sakkmesterek képesek 

egy egész sakktáblát emlékezetből reprodukálni, de csak akkor, ha az egy mesterjátszma 

egyik reprezentációja. Ha tehát véletlenszerű konfigurációt mutatunk 

nekik, ugyanolyan gyengén szerepelnek, mint egy kezdő: körülbelül négy bábu 

elhelyezkedését képesek felidézni. Egy nagymester komplex egységekben gondolkodik, 

mint például: „a király sáncolva van, és a jobb oldali huszárt fogja 

egy gyalog”- általában négy ilyen összetett egység elég az egész tábla újrafelidézéséhez. 

A „bűvös hetes szám” nem éppen hasznos elv, ha nem írjuk körül 

pontosan, hogyan működik az efféle bonyolult kognitív egység konstruálása és 

42

felismerése. Az angol nyelv mesterének szókincse körülbelül 10 000–100 000 

szóból (egységből) áll – egy átlagemberé csupán pár ezerre tehető. 

Itt van hát egy tipikus példa egy egyszerű, tömör kijelentésre, amely 

agyunk behatároltságáról szól, de még nem világos, hogyan ellenőrizhetnénk 

helyességét. Ami valaki számára csak egyetlen adat, az másnak talán egy összetett 

kapcsolatrendszerekkel teli adathalmaz. Még a fizikára is igaz: az elméletek 

– melyeket Kuhn (1972) paradigmáknak hív – bizony igen szívósak – a pszichológiában 

talán némelyiküket nem is fogják soha megdönteni. 

B: Ha jól emlékszem, jó szokásaid közé tartozott, hogy barátaidnak időről időre 

agyról szóló „tudományos-fantasztikus” történeteket meséltél, hogy lemérd 

pszichobiológiai tudásodat a tudomány egyéb területei – többek közt a fizika – 

eredményeinek fényében. Most mi lesz az újabb sztori? 

A: Az emberi agyműködést általában azoknak az igen összetett berendezéseknek és 

eljárásoknak az elemzésével szoktuk vizsgálni, amelyek valamilyen analógiát 

kínálnak hozzá: óraművektől a Furier-transzformációs hologramokon át a számítógépeken, 

neurális hálózatokon keresztül a nemlineáris folyadékokig, optikákig, 

és még folytathatnám. Amikor az első Furier-transzformációs hologram 

elkészítése lehetővé vált – évekkel azután, hogy Gábor feltalálta a holográfiát, 

valamint Leith és Upatnieks (1962) az első összefüggő fényforrásokkal (lézerekkel) 

létre is hozták azt –, Keith Pennington és én az elsők között voltunk – ha 

ugyan nem mi voltunk az elsők –, akik rámutattak az agy és a hologramok disztributív 

memóriájának hasonlóságára (Julesz és Pennington 1965). Kutatásaink 

nyomán igen sok tudós részben hivatkozott eredményeinkre – vagy esetleg újra 

felfedezte azokat. Úgy véltük, ezek igen egyszerű megfigyelések voltak, kivéve 

azt a tényt, hogy ez volt az első példa egy olyan analógia felállítására, amikor az 

emberi agy memóriarendszerének ad hoc tulajdonságai hologramokban is 

együtt jelentkeztek. Az azonban még mindig rejtély, vajon csupán véletlen egybeesésről 

van-e szó, avagy ezek az igen sok mindenben megegyező strukturális 

jellemzők valamifajta mélyebb, közös működési elvre visszavezethető összefüggésre 

mutatnak-e rá. Az agy és a hologramok hasonlósága lehet dajkamese, 

de kognitív elmélet is. Ahogy vesszük. Értelmezhetjük metatudományos állításnak, 

de hihetünk abban is, hogy egy nap majd kitálalnak olyan neurofiziológiai 

vagy neurobiológiai kísérleteket, amelyek segítségével e két működési mechanizmust 

részletesen össze lehet hasonlítani. Az viszont tény, hogy e példa jól illusztrálja 

számos pszichobiológiai elmélet behatároltságát. (Egy későbbi dialógusban 

majd szó lesz egy másik „dajkameséről” is, melyben megkísérlem a 

szem és az agykéreg együttesét, mint egy lencsepárt tartalmazó optikai teleszkópot 

értelmezni – ez a tárgyakat a fizikai végtelenben jelenítené meg. Ezáltal 

talán az is érthetőbb lesz, miért mozog szemünk az egy helyben álló tárgy megfigyelésekor. 

Képzeljük csak el: lelki szemeink e teleszkópon keresztül szemlélik 

az objektumot. És amennyiben ezt a kissé erőltetett magyarázatot úgy tekintjük, 

mint egy bármely perceptuális állandó komplex magyarázatára szolgáló, 

izomorf modellt, már nem is lesz szükségünk kísérletekre. A teleszkóp-modell 

43

lehet akár dajkamese, akár egy elképzelt kísérlet. A többi, bonyolultabb magyarázatnak 

– amely szintén az abszolút mélységet kezelni képes vizuális rendszereken 

alapszik – csupán annyiban van létjogosultsága, hogy azok igazságát 

teljes részletesen ellenőrizhetjük.) 

E „sci-fi” sokfajta célt szolgál. Először is megmutatja, mennyire „elbűvölhetjük” 

tudós kollégáinkat matematikai avagy elméleti ismereteinkkel, különösképp, 

ha karizmatikus fellépésünk a tudományok iránti mély elkötelezettség 

megalapozott álláspontjával is párosul. Másodsorban történetünk legyen rövid, 

csattanós, ám mégis újszerű, valamint illeszkedjen a korszellem kívánalmaihoz. 

Harmadrészt mutassa meg azt a szűk ösvényt, amely egy hihetőnek tűnő kreatív 

ötlet és a minden alapot nélkülöző kuruzslás között húzódik – bármit is jelentsen 

ez. Ez az eljárás emlékeztet Sigmund Freud egy humoros kijelentésére: 

amennyiben valaki azt hangoztatná, hogy a Hold belseje tele van szódavízzel, 

minden bizonnyal a kutya sem törődne vele (végülis mindannyian láttunk már 

gejzíreket vulkánok szomszédságában). Ha azonban amellett kardoskodna, hogy 

odabenn lekvár található, az illetőt valószínűleg diliházba zárnák. Fanasztikus 

történetemnek létezik néhány előfutára. Az utóbbi időkben igen előkelő tudományos 

reputációval rendelkező kollégáim is kezdenek arra a belátásra jutni, 

hogy az agyműködés alapja egyenletes, 30-70 Hz-es neuronoszcilláció, és ez az 

oszcilláció fázisokra bomolhat olyképpen, hogy így az egymástól távol eső területek 

kapcsolatba kerülhetnek. Álljon itt egy szó szerinti idézet Christof Kochtól 

(1993): „Ezek a magasfrekvenciájú oszcillációk, különös tekintettel a 

neuroncsoportok közötti ingerfüggő szinkronizáció jelenlétére, teoretikusok és 

modellgyártók egy új szubkultúráját hívta életre, ami megerősíteni látszik azt a 

tényt, hogy ezek az igen dinamikus jelenségek a Rosetti-kőhöz hasonló szerepet 

töltenek be az agyban, valamint döntő szerepet játszanak a figurális szegmentáció, 

percepció és a tudat folyamataiban.” Manapság a nemlineáris hidraulikus és 

optikai rendszerek kutatása a szolitonok (az állandó és önmagukban előforduló 

hullámok (stable solitary waves)) gyakorlati felhasználására irányul. Az AT&T 

Bell Laboratórium e kutatás úttörőjeként olyan szolitonok előállításával kísérletezik, 

melyek segítségével – hajszáloptikai elven működő, óceánokat is átívelő 

kábelekkel – több ezer kilométernyi távolságra juttathatunk el hullámcsomagocskákat 

anélkül, hogy azok útközben szétszóródnának. A szolitonokat először 

Scott Russel tanulmányozta a tizenkilencedik században; egy csatorna mellett 

lovagolt éppen, amikor egy igen hosszan tartó hullámra lett figyelmes. Kíváló 

betekintést nyújt a témába Zabusky (1984). Amint azt Norman Zabuskytól tanultam, 

a nemlineáris Fermi-Pasta-Ulam rácsot (amely tömegek és rugók parányi 

nemlineáris oszcillátoraiból áll) a Korteweg de Vries (KDV) egyenlet által 

leírt aszimptotikus határértékkel jellemezhetjük (itt egy dimenzióra): 

p 

t 

u x 

xxx 

∂ ( x, 

t) 

+ u ( x, 

t) 

∂ u( 

x, 

t) 

+ ∂ u( 

x, 

t) 

= 0 

44

A második a nemlineáris tag, és a szolitonok létrejöttének feltétele, hogy p 

négyzet vagy köbszám legyen. Hogy az egyenletnek szoliton megoldása legyen, 

a harmadik tagban található harmadik térbeli derivált jelenléte elengedhetetlen. 

x lehet két- vagy háromdimenziós vektor is. Ez az oka annak, hogy a térgörbület 

– amelyet a harmadik térbeli derivált határoz meg – ilyen fontos szerepet játszik 

a vizuális percepcióban. Hogy egy neurális hálózat az aktív idegsejtjeivel és 

gyenge periódusaival együtt modellezhető-e nemlineáris hidrodinamikai avagy 

optikai (üveg) médiummal, és ha nem, akkor vajon kialakulnak-e szolitonok 

benne, valamint, hogy az effajta szolitonok bizonyos mentális állapotok hetekig, 

hónapokig tartó stabil helyzetének tekinthetők-e – nos, ezek olyan kérdések, 

melyekre itt most nem térnék ki, végtére is ez csak egy gondolatkísérlet. Hadd 

jegyezzem meg, a szolitonok a csúszó szűrők felfedezésével nyertek gyakorlati 

jelentőséget (Desurvire 1994). Ezek olyan szűrők, amelyek elnyelik a kis hullámok 

nagy részét, a szolitont azonban átengedik. Sokféle periodikus struktúrára 

bukkanhatunk az agyban, amelyek szerepe igen különös. A nyúltagy kimenetéből 

például csak gátló ingerek származnak. Jelentheti-e ez vajon azt, hogy fő 

feladata a csúszó filterként való működés – átengedi a szolitonokat, kiszűrve ezzel 

a zajt? 

B: Tetszett a Freud-idézeted arról fickóról, aki szerint a Hold lekvárral van tele. 

Úgy vélem, ez a szolitonos meséd ugyanebbe a kategóriába tartozik. Csak remélni 

tudom, hogy tisztelt kollégáid mindebből azt a figyelmeztetést olvassák 

ki: ugyan legyenek óvatosabbak az ilyen sületlenségekkel, és ne higgyék, hogy 

te aztán mélyen meg vagy győződve ennek az őrültségnek az igazságáról! 

45

4. Matematika és pszichológia 

Ha már feltetted nekem a kérdést, hogy miért nem foglalkozom matematikával, 

válaszolok neked. Eddig sem titkoltam el előled, hogy a matematikát 

milyen sokra becsülöm… Azt kérdezed, hogy miért nem csatlakoztam 

mégis azokhoz, akik a matematika művelésére fordítják minden tehetségüket. 

Hát, ha jól megnézzük, tulajdonképpen én is ezt teszem, csak másképpen, 

mint a többiek. Egy belső hang – ha tetszik, nevezd lelkiismeretnek –, 

amelynek szavára hallgatok, azt kérdezte tőlem még kora ifjúságomban: 

„Minek köszönhetik a matematikusok nagy eredményeiket?” Semmi másnak – 

feleltem neki –, mint annak, hogy a gondolkodás tisztaságát illetően olyan 

magas követelményeket állítottak maguk elé, mint senki azelőtt, hogy 

megalkuvás nélkül törekedtek az igazságra, és következetesen tartották 

magukat ahhoz, hogy csak a világos és minden kétértelműségtől mentes fogalmakban 

való gondolkodás vezethet valódi eredményre. Azt mondta erre nekem 

ez a hang: „Miért hiszed, Szókratész, hogy ez a módszer csak számokra 

és formákra használható? Miért nem próbálod az embereket rábírni, hogy 

ugyanolyan igényesek legyenek gondolkodásmódjukkal szemben, bármiről is 

gondolkodnak, a mindennapi életben, meg a közéletben, mint a 

matematikusok a maguk területén?” 

…Azóta én ezzel próbálkozom… 

Rényi Alfréd (1964) 

A: Mindig is szerettem mind a matematikát, mind Szókratészt (legalábbis, ahogyan 

Platón állítja őt be Szókratész védőbeszédében, az egyetlen könyvben, melyet 

magammal vittem, amikor 1956-ban megszöktem Magyarországról). Ezenkívül 

Rényi Alfrédnek (Bubának) is lelkes csodálója vagyok: ő volt az egyik legnagyobb 

matematikus, akivel valaha is találkoztam, és korai halála nagy veszteség 

valamennyiünk számára. Korai találkozásom a magyar matematikusokkal, és 

különösen drága barátommal és mentorommal, Péter Rózsával (a rekurzív függvények 

hírneves kutatójával, és generációjának vezető pedagógusával) volt az, 

ami tizenhat éves koromban rányitotta a szememet a matematika szellemi távlataira. 

Szintén Péter Rózsa volt, aki megmutatta nekem intellektuális korlátaimat, 

megkímélve ezzel attól, hogy csalódott matematikus legyek. Bár magamat mindig 

„globálisan okos”, olykor kreatív ötletekkel megáldott embernek tartottam, 

tudtam, hogy a tehetséges matematikust, aki képes tucatnyi tényt és segédtételt 

egységes bizonyítássá ötvözni, ezenfelül még egyfajta „lokális okosság” is jellemzi, 

s ez belőlem hiányzik. A részek koherens egésszé való összeillesztése híján 

valamennyi óriási ötletem puszta álmodozásnak tűnt. Miután több tudománnyal 

is megpróbálkoztam, végül pszichológus lettem, és az ember akusztikus 

és vizuális észlelésével foglalkoztam. Itt aztán teret kaphattak globális ötle- 

46

teim anélkül, hogy a matematikai szabatosság vizsgáján elbuktak volna. 

A random-pont sztereogramok és kinematogramok 1960-as megjelenése 

azon alapult, hogy ismertem a légi felderítésben az álcázás felismerésére használt 

sztereoszkópos technikákat. Ezeket a technikákat a pszichobiológusok meglepő 

módon nem ismerték. Én irántuk korábbi szakdolgozatom témájához, a 

sztohasztikus jelek korrelációjához fűződő kapcsolatuk miatt kezdtem érdeklődni. 

Így aztán legfontosabb tudományos felfedezésemhez nem kellett különösebb 

matematikai tudás. Ennek ellenére a percepció területén végzett munkám 

némi rangot szerzett nekem a matematikában nálamnál tehetségesebb kollégák 

szemében a Bell Laboratóriumnál. Ők voltak szívesek és néhány matematikai 

kérdésem és sejtésem komolyan vették, matematikailag is szabatos formában 

vizsgálva azokat. Az egyik kérdésem 1961-62-ben arra vonatkozott, hogy lehetséges-e 

olyan sztohasztikus textúra-párokat generálni, melyek n-ed rendű statisztikája 

azonos, de (n+1)-ed rendű statisztikája nem. Ez a kérdés vezetett el a 

textonok eszméjéhez (amint azt majd a hetedik dialógusban elmagyarázom). 

Bár a textonok fontossága a pszichobiológiában ma már kétségbe vonható, a 

kérdéseimre választ kereső matematikusok serény buzgólkodása a véletlen geometria 

egy új területére vezetett, melyet még mindig kutatnak. Ed Gilbert, 

Jonathan Victor és én kétdimenziós sejtautomaták felhasználásával harmadrendű 

textúra-párokat generáltunk. (A sejtautomaták gondolata Neumann Jánostól 

származik.) A rengeteg új módszer egy hatalmas textúra-pár osztályt eredményezett, 

melyben azonosak voltak a másod-, sőt, harmadrendű statisztikák. Ez 

vezetett arra a már megcáfolt sejtésre, hogy a pre-attentív textúramegkülönböztető 

rendszer nem képes különbséget tenni azonos másodrendű 

statisztikájú textúrák között (ezért vannak azonos autokorrelációk, és azonos 

spektrális eloszlásfüggvények). 

Ez tehát életem két legfontosabb tudományos paradigmája: a random-pont 

korrelogram és az a paradigma, amelyben az n-ed rendű textúraelválasztás tanulmányozható. 

Az előbbi, minden komolyabb matematikai módszer nélkül, 

fontos eszközzé vált, és értékes eredményekre vezetett, míg az utóbbi, melyhez 

az integrál-geometria mélyebb tételeire volt szükség, sokkal kisebb jelentőségűnek 

bizonyult. Ezek a példák is mutatják, a pszichológiában az ötletek nem a 

matematikai eszköztáron múlnak! 

B: Ahogy hallgatlak, az a benyomásom támad, hogy nem hiszed, hogy a pszichobiológia 

fejlődéséhez és az agy egyáltalán nem lineáris kódjának megfejtéséhez 

komolyabb matematikai eszközökre van szükség. Ha azonban a fizikai problémák 

megoldásához, melyek sokkal egyszerűbbek, mint az agykutatásban felmerülők, 

lineáris és nemlineáris parciális differenciálegyenletek szükségesek 

(Maxvell és Schrödinger egyenletek), hogyan hiheted, hogy egy érettebb 

pszichobiológia meglehet ezek nélkül? 

A: Az agykutatás problémái talán olyan mély matematikai eszköztárat igényelnek, 

melyeket még nem fedeztünk fel. Csakhogy néhány alapvető pszichobiológiai 

problémát meg tudunk oldani a matematika segítsége nélkül is. Valószínűleg 

47

fontosabb, hogy megtaláljuk a megfelelő bonyolultsági szintet, amely a kutatott 

jelenséget leírja. Az agykutatás problémái mellett a matematikailag megfogalmazott 

problémák eltörpülnek. Lényeges eredményeket úgy várhatunk, ha rájövünk, 

hogyan lehet valamely tulajdonságot azon a megfelelő bonyolultsági szinten 

vizsgálni amely lehetővé teszi számunkra valami korábban érthetetlen dolog 

megértését! Valóban, a modern molekuláris biológiában a jelenségek nagy része 

megmagyarázható a proteinek be- és kicsavarodásával anélkül, hogy meg kellene 

oldani a van der Waals erők soktest-problémáit. Tehát a megfelelő szint – a 

proteinek, aminosavak és nukleotidok szintje – alatt vagy felett kutatva nem érthettük 

volna meg mi az élet, és semmiféle matematikai eszköz nem vezethetett 

volna el Watson és Crick korszakalkotó felfedezéséhez, a DNS kettős spirálszerkezetéhez. 

Még a genetikai kódról is kiderült, hogy redundáns hárombetűs 

kód, nem pedig az információelméleti szakemberek által megjósolt komplex 

hibajavító kód. Ez nem azt jelenti hogy az elméleti fizikusok néhány eredménye, 

különösen a komplex adaptációs rendszerek szakértőié, ne lennének létfontosságúak 

a pszichobiológia számára. Persze, még csak találgatni sem tudok, 

hogy hasonló áttörés (mondjuk, az agy nyelvének megfejtése) eljön-e valaha, 

vagy hogy létezik-e egyáltalán valami univerzális szervező elv. 

B: Túl pesszimistának tűnsz. Néhány pszichobiológus állítása szerint az agy kódja 

létezik, és már ismerjük is! Valóban, sokan úgy gondolják, hogy egy bizonyos 

„populációs vektor” levezethető azokból a válaszokból, melyekkel nagyszámú 

aktív neuron reagál az ingerekre (Georgopoulos és mktsai 1988; Zohary 1992). 

Földiák (1992) azt állítja, hogy a megbízható becslések populációs vektorok útján 

való levezetéséhez szükséges sejtek óriási száma a „populációs vektor” 

módszer elégtelenségéből fakad, nem pedig a neurális reprezentáció nagyfokú 

szétszórtságából. Ő ehelyett a bayesi statisztikára épülő módszert javasolja, 

mellyel „olvasható lenne a neurális kód”. E módszer az idegsejtek ismert ingerekre 

adott válaszának többszöri rögzítésén alapul, mely segítségével, egy adott 

ingerre kiszámítható a válaszok feltételes valószínűségeloszlása 

(P(válasz/inger)). A Bayes-szabály segítségével egy neuron vagy egy neuron 

csoport megfigyelt válaszából (P(inger/válasz)) meghatározható az inger 

feltételes valószínűségeloszlása. Földeák állítása szerint az eloszlás minden, az 

ingerrel kapcsolatos információt tartalmaz, mely a válaszban jelen van. 

A: Nem kívánok hosszan időzni a Bayes-módszernél. A módszer nehézségét, mely 

az „a prori valószínűség” problémája néven ismert, Woodward 1960-as kis 

könyve tárgyalja. Mivel a Bayes-módszer egy inverz (rosszul-felvetett) probléma, 

és az inger a priori valószínűségeloszlása ismeretlen, nem adható általános 

megoldás. Mindazonáltal, ha a bejövő jeleket a célpontok kisebb osztályra szűkítjük 

le (repülőgépek), akkor eljuthatunk egy „ideális” radar-rendszerhez. Azt, 

hogy a főemlősök vizuális rendszere is leszűkíthető-e a célok egy részhalmazára, 

mely lefedi a viselkedési repertoárt, még nem tudjuk. Így ez a módszer a 

„Bayes-axióma” ingatag alapjára van építve, mely szerint valamennyi állapot 

egyforma valószínűséggel áll be. Szinte komikus, hogy Bayes-módszer egyedül 

48

a random-pont sztereogramok, kinematogramok és textúrák esetén működik tökéletesen! 

B: Lényegében tehát nem tartod a matematikát az agykutatás csodafegyverének. 

Mi a helyzet a fraktálokkal, katasztrófákkal, káosszal, (visszafuttatásos) neurális 

hálózatokkal, és a hasonlóan bonyolult elméletekkel, például az információelmélettel? 

Ezek megértéséhez elsőrangú matematikai háttérre van szükség. 

Szkeptikus vagy a pszichobiológiában való alkalmazhatóságuk iránt? 

A: Itt érzékeny pontot érintettél. Úgy hiszem, hogy a matematikai képzettség egyik 

legnagyobb előnye az, hogy az embert nem vezetik félre bonyolult, de alkalmazhatatlan 

matematikai gondolatok. Bár nem az én tisztem, hogy megítéljem 

az általad említett elméletek matematikai vagy tudományos értékét, elmondom, 

mi a véleményem a pszichobiológiai alkalmazhatóságukról. Évekkel ezelőtt, 

mikor a katasztrófaelmélet felbukkant a színen, lenyűgözött René Thom bizonyítása 

arról, hogy négy dimenzióban (három tér, és egy idődimenzióban) csak 

hétféle szakadás létezhet (csúcs, fecskefarok stb.), melyeket ő „katasztrófáknak” 

nevezett. Ezt az eredményt talán még lenyűgözőbbnek tartottam, mint annak bizonyítását, 

hogy három dimenzióban csak ötféle szabályos poliéder létezhet. Elgondolkodtam, 

miféle következményekkel jár ez az embriológia számára, ahol 

ugyanaz a fejlesztőalgoritmus, teszem azt, különböző kaktuszfajtákat konstruálhat 

attól függően, hogy melyik fajta szakadást választjuk ki az egyes dendriteken. 

Mikor azonban jobban belegondoltam, rájöttem, hogy a számítógépnek 

(és talán az agynak is), melynek a memóriája egyetlen fajta szakadást ismer (a 0 

állapotból az 1-be való ugrást, és vissza, vagyis a „csúcs” katasztrófát), teljesen 

mindegy, hogy a hét katasztrófa közül melyiket építette be a hardver tervezője. 

Végül is, a választott katasztrófa másodpercenként több milliószor következik 

be az algoritmus futása alatt. Az algoritmus az egyetlen jelentős esemény. Enynyit 

a katasztrófaelmélet alkalmazhatóságáról a pszichobiológiában. 

Még kevésbé hozott lázba a káoszelmélet előretörése. Feigenbaum eredményei 

a különböző determinisztikus rendszerek kaotikus viselkedése mögött meghúzódó 

általános elvekről ugyan váratlanul értek, de nem olyan váratlanul, mint 

mondjuk egy jól viselkedő ingákkal vagy bolygómozgásokkal foglalkozó fizikust. 

Valóban, az évtizedek során hozzáférhettem a legnagyobb pszeudo-véletlenszám 

generátorokhoz, amelyeknek az ismétlési ciklusa is a leghosszabb volt. 

Ezeket dinamikus RPS-ek jobb és bal képének elkészítésére használtam, és milliónyi 

ilyen (1000-szer 1000 képpontból álló) sztereogram után is össze lehetett 

olvasztani őket sztereoszkopikusan, hacsak a számítógép nem hibázott valahol. 

Ebből is látszik, hogy a számítógépek determinisztikus rendszerek, melyek képesek 

olyan bonyolultan viselkedni, hogy az már káoszra emlékeztet, de valójában 

képtelenek valódi véletlenszerűséget produkálni. (Persze, be lehet építeni a 

gépbe a kvantummechanika törvényein alapuló igazi véletlenszám generátort is, 

de ez a téma már túlmutat ezeknek a dialógusoknak a kereteit.) 

Mindezt azért mondtam el, hogy hangsúlyozzam: a káosz nem több determinisztikus 

pszeudo-véletlennél, míg az agy inkább analóg rendszerként műkö- 

49

dik, és valószínűbb, hogy tényleg véletlenszerű. A káoszelmélet tehát nem alkalmazható 

az agykutatásban. Metaforaként azonban vonzó lehet egyesek számára. 

Valóban, engem is lenyűgöz a stabil területek közti fraktálok által mutatott 

kaotikus viselkedés a komplex adaptációs rendszerek fázisterében. Stewart 

Kauffman és mások véleménye szerint is a tanulás (például az élet evolúciója) a 

„káosz peremén” történik. Lehet, hogy az eredeti emberi gondolatok az efféle 

kaotikus határok mentén alakulnak ki? (Az biztos, hogy az enyémek mintha valami 

kaotikus ködből születnének.) 

B: Azt hiszem, nem veszed figyelembe a katasztrófaelmélet néhány erényét. Az 

igaz, hogy az elmélet nem bizonyult jó elméleti eszköznek a neuronok vizsgálatához, 

viszont Koenderink és van Doorn (1991) nagyon jó hasznát vették, mikor 

megmagyarázták, hogyan születnek és tűnnek el a geometriai szingularitások a 

helyváltoztatással. Úgy hiszem, korai még lekicsinyelned az elmélet értékét. 

Ami a kaotikus rendszereket illeti, senki sem állította, hogy a számítógépek 

nem determinisztikusak (csak a kvantumszinten működő mikro-áramkörök erejéig). 

Az az igazán fontos kérdés, hogy léteznek-e olyan pszichológiai jelenségek, 

melyek látszólag véletlenszerűek, ám valójában determinisztikusak. 

A: Biztos vagyok abban, hogy legokosabb kollégáim nem fecsérelnék idejüket egyértelmű 

elméletekre, én azonban már túl öreg vagyok ahhoz, hogy szokatlan ötletekkel 

kísérletezzek. Most pedig a neurális hálókkal folytatom, a pszichobiológia 

egyik legdivatosabb paradigmájával. 

Mivel az agy neuronok hálója, és a neuronokat lehet mesterséges szerkezetekkel 

szimulálni (mint azt McCullogh és Pitts úttörő munkája megmutatta), világos, 

hogy az agy is vizsgálható számítógéppel szimulált neurális hálókkal. Az 

igazi probléma az, hogy megértsük, miféle szervező elv rejlik a neuronok kapcsolata 

mögött, és milyen egyéni és együttes tulajdonságaik szimulálnak olyan 

állapotokat, melyek a mi mentális állapotainkra hasonlítanak. Ez a kérdés még a 

titkok ködébe vész. Mind ismerjük a Frank Rosenblatt (1958) által javasolt 

perceptronok gyors felemelkedését és bukását. A lineáris változatnak a megfelelően 

hatékony tanulószabály (pl. visszafuttatás) hiánya és az elérhető számítógépek 

gyenge teljesítménye ásta meg a sírját. Minsky és Papert (1969) kemény 

kritikája csak az utolsó szöget verte a koporsóba. A lineáris perceptron 

persze igen egyszerű szerkezet. Úgy képzelhető el, hogy minden tárgyat és 

eseményt aszerint osztályoz, hogy az egy n-dimenziós tér egy n-1 dimenziós hipersíkjának 

melyik oldalára esik valamely eldöntendő kérdés esetén. Világos, 

hogy még a földigiliszta is fölötte áll egy efféle döntéshozó szerkezetnek, amely 

csak poliéderekre képes bontani a teret. Bár Rosenblatt nemlineáris perceptronokat 

is javasolt, nem állt a rendelkezésére a megfelelő matematikai tétel ahhoz, 

hogy megbirkózhasson az ilyen bonyolult szerkezet tanulási konvergenciájával. 

Két évtizednek kellett eltelnie, hogy a Hopfield (1984) által meglátott analógia 

az emberi memória és a spinüveg között újra divatba hozza a nemlineáris perceptront, 

és arra késztesse a pszichobiológusokat, hogy rejtett struktúrákat és 

szervező elveket keressenek az agyban. Csakhogy a mesterséges intelligencia 

50

Julesz Béla Dialógusok az észlelésről - Polc.hu

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?